A kijelzőmön a távolságot mérő szenzorok adatai alatt felbukkanó kis óra kárörvendően dörgöli az orrom alá, hogy 4:30-ra váltott, amit én egy senki számára nem hallható, lemondó sóhajjal nyugtáztam. Értem én, hogy a bűn sosem alszik, de azért néha igazán szundíthatna egy picikét vagy lehetne tekintettel arra, hogy vannak, akiknek kevesebb, mint kétszáz perc múlva az iskolában kell lenniük, mert első órájuk van. És hiába szeretném ezt még kisebb mértékegységre átváltani annak érdekében, hogy a szám nagyobbnak tűnjön, sajnos ennek ellenére még tudni fogom, hogy minőségi pihenés szempontjából maga az időintervallum nem lesz ténylegesen hosszabb. Márpedig ilyenkor minden minutum számít. Ezzel szerencsére a bűnözők is egyetérthetnek, így felesleges szemrehányást tennem Lamontnak az akciójának időzítése miatt, ugyanis a lövöldözés kezdetét fémjelző első durranások még azelőtt keresztülhasítanak a new yorki hajnal februári fátylán, hogy az általam némán fixírozott digitális számláló megvillanthatná a 31-et. Fellélegezve szökkenek elő a leshelyemként szolgáló épületek árnyai közül, hogy a következő pillanatban már közvetlenül az NYPD egységével szemben álló ellenséges vonal mögött érjék lábaim a 39. utca és 2. sugárút betonját. A nagykaliberű fegyverek, golyóálló mellények és nem éppen olcsó, kínai másolatnak tűnő kommandós sisakok miatt, amikkel ezek a srácok felszerelkeztek, nem vesztegetem az időt azzal, hogy meglepjem őket valami elmésnek szánt beköszönéssel. Helyette a legközelebbi személy vállai felé kapok...
- Minden hatásnak létezik egy ugyanakkora, ám ellentétes irányú hatása. Ahogyan azt Newton első törvénye is kimondja, egy test mozgása állandó marad, mindaddig, amíg ezt a konstans állapotot egy externális erő meg nem változtatja. Hasonlóképp, ahogy egy nyugalmi állapotban lévő test mozdulatlan marad, míg egy küslő behatás mozgásra nem bírja. ─ ahogy megfordulok, hátamat mutatva a saját betűimnek, melyeket az imént a tábla zöldjére kanyarítottam, egyből kiszúrom a levegőbe lendült kezet. Küzdenem kell magammal egy sort, hogy ne vigyorodjak el büszkén a jelenségen, ugyanis a kéz tulajdonosa, Sam Alexander, tavaly ősszel még simán bekiabálta volna véleményét az óra közepén. Elsős létére olykor harsány, figyelemfelkeltő stílusa némileg emlékeztet Eugene hasonló tendenciáira, főleg akkor, ha a kosárcsapat többi tagja vagy éppen a szurkolótábor női képviselőinek némelyike a közelében tartózkodott. Őhozzá képest az én diákom szelídebb kölyök. Nála ez inkább egy hibás alapokra épített védekezési mechanizmus. A hangosság kizárja a csendet, kizárja a kételyeket. És ha a többiek nem látnak benne kételyt, nagyobb eséllyel hagyják békén.
- Igen, Sam? ─ szólítom fel a jelentkezőt egy szelíd mosollyal az arcomon. Sokat fejlődött néhány hónap alatt. Szeretném azt hinni, hogy ehhez nekem is volt egy kis közöm.
- Egy dolgot nem értek, Mr. Parker... ─ elárulja őt a várakozás, ami egy tehervonat súlyával nehezedik a levegőre a feltűnően befejezetlenül hagyott mondat végén. A pimasz villanásról a szemében már nem is beszélve. Kétlem, hogy ő tudatában lenne ezeknek és ezzel akarva-akaratlanul is az én kezembe adja az irányítást. Már előre tudom, hogy olyasmit fog mondani vagy kérdezni, amivel az osztálytársai alá adhatja a lovat, hogy imponáljon nekik. Legyen hát, belemegyek én a játékba.
- És mi volna az? ─ kérdem, enyhén oldalra döntött fejjel. Nem vitás, hogy Kyle naiv bolondnak (vagy rosszabbnak) nevezne, amiért nem próbálom meg megelőzni azt, ami következik, de az már az első napon kibukott, hogy a metódusaink nem egyeznek. És ha csak ennyi az ár a kíváncsiságukért cserébe, hajlandó vagyok vállalni a kockázatot.
- ... ez az egész a mozgásról mind szép és jó, de történik valaha is olyan szituáció az életben, amikor ezt bárki hasznosnak fogja találni? ─ néhányan halkan felhorkannak a kérdés hallatán, páran somolyogva tekintenek le a padjukra, míg a többiek feszült figyelemmel követik arcom rezdüléseit, hogy kiolvashassák belőlük reakciómat. Az én elmém egy pillanat erejéig visszatér három órával ezelőttre...
... az ujjaim magabiztos erővel szorulnak a gépfegyveres széles vállaira. Megvetett lábai mit sem tehetnek az ellen, amilyen könnyedséggel magam felé rántom, hogy előbb szem elől veszítse a célját, az ólomzápor elől autóik mögött fedezéket kereső rendőröket, aztán magam fölé emeljem a testét, hogy némi fejszámolást követően a mögöttünk lévő fal felé dobjam. Háttal érkezik a tégláknak, a védelmet nyújtó kevlár rétege pedig felfog annyit az ütközésből, hogy ne essen miatta komoly baja, de megérezze annyira, hogy ne pattanhasson újra talpra. Elárvult fegyverét felkapom a földről és egy jól irányzott hajítással becélozzam vele annak a tarkóját, aki az imént kiállított játékos mellett állt. Két társuk kiesése után az egyik már érzi a zavart az Erőben, mert abbahagyja a muníció pazarlását, hogy körbenézhessen. Nem mozdulok. Felesleges, hiszen tudom, hogy úgysem lesz elég ideje érdemben reagálni a jelenlétemre. Felém lendül a fegyvere, de mire a csöve rám nézhetne, én már ott termek előtte és elég erőt viszek bele abba a mozdulatba, amivel a karabélyt felfelé lököm, képen törölve vele hordozóját. A sisak plexije betörik a hatástól. Ő hátratántorodik, majd az autónak támasztva a hátát lejjebb és lejjebb csúszva a földre rogy. Mozgás és mozdulatlanság. Hatás és ellenhatás.
- Megesik, időnként. ─ cinkos félmosollyal adok hangot a várva várt válasznak, melynek hallatán látom, amint Sam vállai lejjebb ereszkednek, ahogy a kifújt levegővel együtt távozik belőle a feszültség. Ha tippelnem kellene, egészen ezidáig azt latolgatta, vajon bajba sodorta-e a felvetése. Szomorú, hogy az oktatásunk valamikor időközben eljutott odáig, hogy egy tanuló bajba juthat egy szimpla érdeklődés miatt.
- Esetleg van még valakinek kérdése, mielőtt továbbmennénk? ─ fordulok vissza a tanári asztal irányába, hogy vethessek egy pillantást a jegyzeteimre. De a suhanásokat elhallgatva szükségtelen látnom, mi folyik a hátam mögött ahhoz, hogy tudjam, ezzel többüket is megnyertem.
- Olyan, ami a bevezetőnkre vonatkozik, nem a példák konkretizálására. ─ többen csalódottan morrannak fel, míg én kuncogva rázom meg a fejemet. Tinédzserek, élénk fantáziával megáldva, meglesznek enélkül. És, amíg ezen kattognak, legalább addig is megmarad a fejükben az, amiről beszéltem.
- Ha kinyitjátok a hatvankettedik oldalon, találhattok egy táblázatot... ─ miközben beszélek, vetek egy pillantást az órámra...
9:08-kor már Mr. Harrington irodájában ülök. Szeretnék én az igazgató szavaira koncentrálni, ám annak a találkozónak az ígérete, ami néhány óra múlva vár rám, vissza-visszakúszik elmém előterébe. Vagyis, így tesz, amíg egy bizonyos mondat a háttérbe nem szorítja, és én úgy kapom a férfi felé a tekintetem, mint aki egy másik bolygóról tért éppen vissza. Kár, hogy az a planéta nem a Krypton. Menő lenne egy vörös köpeny.
- Várjon, Mr. Harrington, úgy érti, hogy... ─ nem bírom bfejezni, amit mondani szeretnék, hiszen még abban sem vagyok biztos, hogy jól értelmeztem, amit a főnököm mondott az imént.
- Még szép! Ahogy hallottam, jól haladsz velük. A tavalyi évben összesen nem volt annyi fizika fókuszú jelentkező, mint most, a tavaszi félévünk elején. Ha a diákok bárkit szívesen látnának a tízpróbacsoport tanáraként, az te vagy. Meg aztán, különben is ideje volt már, hogy ne csak óraadói státuszban legyél alkalamzva. Feltéve persze, hogy még mindig szeretnél maradni és nem kaptál más... ─ teszi hozzá a hirtelen felmerülő gondolatot némi pánikkal a hangjában. Nem nehéz mögé látni és kitalálni, hogy nem először kerülhetett már sor eféle beszélgetésre ezen falak között.  
- Szó sincs róla! ─ vágom rá hirtelen, hogy ezeket a felhőket gyorsan el is oszlathassam.
- Köszönöm, Mr. Harrington, ez igazán nagy megtiszteltetés! ─ eltéveszthetetlen a megkönnyebbülés az arcán és az öröm az enyémen, miközben kezet fogunk az asztal felett.
- Ugyan már, Peter, rég nem vagyok már a tanárod, csak Roger! Örülök, hogy velünk maradsz! ─ mintha bármi esélyük lett volna szabadulni tőlem.
- Akkor ez azt jelenti, hogy a csapat ősszel részt vehet a nemzeti fordulón Washingtonban? ─ kérdezem izgatottan, egy nehezen letagadható, bújkáló mosollyal ajkaim szegletében. Mr. Har... vagyis, Roger egyből fel is nevet. Ebben a kacajban bizony lapul némi emlék, és pontosan ez is volt az említéssel a célom.
- Arról majd elbeszélgetünk, ha már látjuk, hogyan teljesítetek a városi versenyen.
Tudok én olvasni a sorok között, ez már az igen kimondatlanul hagyott fele volt. Szóval, ötven százalékig már nyert ügyünk van.
Így eshet hát meg, hogy mire elérkezik a megbeszélt találkozó órája, immáron teljes körű tanárként, kihúzott háttal állok meg az üzenetben kapott helyszín előtt. Harry kívánságát tiszteletben tartva Mary Jane egy szót sem hallott tőlem arról, ami az iskolában elhangzott. Könnyű volt? Egek, dehogy! És nincsenek olyan illúzióim, hogy a múltkori húzásom után még egy ilyen dobást jó néven fog venni tőlem, de... nos, kemény a bőröm, legalább ennyi előnnyel indulok. Ééés annyival, hogy valamiféle bolygóeggyüttálás miatt láthatóan én vagyok az első, aki megérkezett. Őszintén szólva, annyira nem vagyok ehhez hozzászokva, hogy azt sem tudom megmondani, ez jó jel-e vagy sem.
"Aki bújt, aki nem, bemegyek!" - küldök még egy ilyen üzenetet mindkettejüknek, mielőtt egy sóhajtással felnéznék telefonom képernyőjéről a hely nevét hirdető betűkre. Pizzas X. Egy kósza fintor átvillan az ábrázatomon. A mai állapotok fényében nem vagyok benne biztos, hogy szerencsés ez a névválasztás, ráadásul nem hiszem, hogy belegondoltak negatív vonatkozásba, mikor megnyitottak. Talán az üzletnek jót tenne egy változtatás. Akárhogy is, belépek, és kiszemelem az egyik sarokban található szabad részt. Onnan tökéletes rálátás nyílik a teljes térre, ami stratégiailag... oké, most komolyan eszerint keresek ülőhelyet? Néha mélyebbre kellene temetnem magamban Pókembert!

Az elmúlt napok, nagyon pörgősek voltak. A bál incidens után, kivettem egy hét szabadságot, vagyis, inkább mondjuk úgy, hogy otthonról dolgoztam. Peterrel úgy tűnik rendeződtek a dolgok, mármint, nem is beszéltünk róla, mintha ez a pár hónap nem is lett volna. Mikor jobban lettem, elmentem a rendőrségre, Peter is elkísért tanúvallomást tennem Fisk ellen, és azonosítanom kellett. Minden orvosi papíromat is le kellett hozzá adnom. Kellemetlen volt, de csekély ár azért, hogy végre igazságot szolgáltassunk. Természetesen őrizetben tartják, és most feszült figyelemmel várjuk, a további fejleményeket. Több esett is volt, hogy idáig eljutott már, de mindig szabadlábon végezte. Reménykedünk, hogy a pénztárcája, fenyítései, már nem ennél a pontnál semmi. Így ez a hét, dacára, hogy nem jártam be a szerkesztőségbe, eléggé feszülten telt, még ha ágynyugalmat is javasoltak.
Majd kaptam végre egy jó hírt is! Harry-től kaptam végre egy sms-t, hogy szeretne velem, és Peterrel találkozni. Annyira megörültem, hogy ugrálni kezdtem a szoba közepén. Izgatott lettem, olyan rég beszélhettem vele, és annyira hiányzik... arról nem is beszélve, hogy tudom jó dolga van, de akkor is aggódtam már érte. Most sokáig nem jelentkezett, már féltem túl adott rajtunk. Azonnal vissza is írtam neki, többszöri javítást követően, hogy természetesen ott leszek.
A cikkemet befejezve, amit első kézből tudtam megírni, Wilson Fisk lecsukásáról, el is kezdtem az nap készülni.
Végig kapkodtam, mert hol a szerkesztővel, hol JJJ ordibálásával kellett foglalkoznom telefonálás közben. Állandóan hibát talál, és kötözködik a cikkeimmel. Nem tudom, hogy ezzel akarna tanítani fura módon, vagy egyszerűen tényleg ennyire elégedetlen velem. Így kellett közbe sietősen korrigálnom is pár, megnyilvánulásomat, ami szerinte túl személyesre sikeredett. Lehet igaza van, de egyben túl izgatott vagyok is, hogy végre újra hármat együtt leszünk, így rövidre akarom zárni a dolgot, így nem is vitatkozom az öreggel. Ezt valószínűleg harmadik telefonhívásnál észre is vette, mert nem hívott többet. Kissé késve így,de elindultam.
Sajnos a forgalom se segített, így végül taxit hívtam inkább.. meg kéne vennem már azt a fránya motort...
Így kissé sietősen török be a pizzázóba. Szóval valami újjat próbálunk ki? De már fejben terve is vettem a Coney Island-i kirándulásunkat...
Egyenlőre csak Petert látom meg, széles mosollyal közelítek felé, már rég voltam ennyire felpörögve és vidám. Annyira, hogy köszönés egy csók lett...
─Szia, bocs a késésért.─ Vigyorgok, majd ekkor esik le, hogy mit csináltam. Mármint, nem volt rossz ugye? Most akkor, amúgy nem beszéltünk róla, hogy hányadán állunk, olyan természetes volt, de csók nem csattant el vagy ilyesmi, komolyabb gesztus. Remélem nem vette rossz néven, de érzem,hogy mint tini korunkba fülig elpirulok. És hálásan tekintek az ajtót nyíló jelző csengő felé.   ─Úramisten Harry, végre!─ a nyakába ugrok, majd eltolom magamtól, és izgatottan megnézem magamnak, fél éve hogy semmit nem hallottunk róla..

Mindössze néhány röpke pillanat alatt mérhetetlen megkönnyebbülés árad szét a bensőmben, s ezzel egyidejűleg fülig érő vigyor költözik az arcomra, mindez pedig annak a csodálatos, vörös jelenségnek köszönhető, aki az imént sikeresen belém fojtotta a szót, mihelyt köszönésre nyílhattak volna ajkaim. Már attól világosabbnak tűnt számomra a helység, hogy ő belépett az ajtón, most viszont úgy nézhetek ki, mint egy gyerek, aki megkapta a születésnapi ajándékát. Gyakorlatilag úgy kell magamat mentálisan beszédképes állapotra visszapofoznom: "Oké, Peter, tehát nem szúrtál el mindent teljesen, azért ne szállj fel a Holdig!" De nem tehetek róla, az a fáradtság, ami a délelőttöm folyamán levakarhatatlan útitársként, egyfajta második árnyékként kísért végig, a kapott csók nyomán úgy távozott a tagjaimból, mintha alig fél perccel ezelőtt gurítottam volna le egy csészével May frissen főzött eszpresszójából. Ami azért is fura, mert nem mondanám magamat a kávé nagy szerelmesének. Mégis, pusztán a szívverésem alapján most a szervezetem koffeinmentességét nehezen lehetne megállapítani.
- Nyugi, nem késtél el! Ami azt illeti, valamiféle bolygóegyüttállás lehet ma, mert úgy néz ki, én értem ide korábban a megbeszéltnél. ─ és még mondja azt bárki, hogy nem vagyok fejlődőképes! Bár, tényleg jobb, ha nem engedem meg magamnak, hogy ez a fejembe szálljon, mert ilyen téren annyi van már a rovásomon, hogy ha striguláztuk volna az összes szó nélküli lelépést, kihagyott találkozót, és, legfőképpen, az előre be nem jelentett késéseket, akkor innen simán eljutnánk Westchesterig.
- Na és milyen volt a napod a szerkesztőségben? ─ tudom, hogy a négy fal közti üldögélés nem mondhatni az ő stílusának, de engem határozottan nyugtatott a gondolat, hogy teljes biztonságban tudhatom őt legalább abban az egy hétben, amíg otthonról melózott. Persze, nem várnám el tőle, hogy állandóvá tegye ezt az állapotot, mint ahogy jól tudom, arról sem tehet, hogy az a tavalyi, ominózus jótékonysági bál úgy végződött, ahogy. Egyrészt, felesleges volna a félelmem igazolásaként használnom egy olyan eseményt, ami felett egyikünknek sem lehetett kontrollja, másrészt, amolyan újévi fogadalom részeként próbálom visszafogni a túlzott féltésre való hajlamaimat. Lassan haladok vele, de a csigatempó is tempó!
- Nézzenek oda... ─ a feljavult érzékeknek köszönhetően már azt is hallottam a pizzázót belterét megtöltő halovány beszédfoszlányokon túl, ahogy az újonnan érkező a kilincset lenyomja. Ez azonban mégsem változtat azon, hogy mikor tekintetem megtalálja a küszöbön átlépő srác alakját, ma már másodjára sikerül olyan széles mosolyt produkálnom, hogy szinte érzem tőle az arcizmaimat. De ez egy vállalható ár, ha egyszer az ember végre egy helyen láthat két embert, akik ilyen fontosak számára, ráadásul ekkora kihagyás után. Természetesen viszonzom Harry intését, majd az ölelést is, s noha nem mindig érzem így, most nem tudnám letagadni, hogy szerencsés fickó vagyok.
- Ugyan, a közös pizzázás egyik szépsége, hogy ahhoz nem létezik rossz időzítés. ─ azt hiszem, a saját és MJ nevében is beszélhetnék azon véleményem hangoztatásával, hogy megvártuk volna, mindegy, mennyit kell várnunk. És ez nem csupán a kajálás szempontjából lesz így.
- Viszont a régebben megbeszélt mozizós terveinket szerintem majd újra át kell vennünk, ugyanis kétlem, hogy ugyanazokat a filmeket adnák még mindig. ─ ha egyszer már van egy elefánt a szobában, nem én lennék, ha nem próbálnám meg megtörni ezt a jeget. DiCaprio tanulhatott volna tőlem.
- De a streaming platformok a barátaink. ─ már amelyik az, legalábbis.
- Áh, dehogy, nem sokkal előtted érkeztünk mi is. ─ legyintek is szavaim mellé, hogy emiatt tényleg ne aggódjon.
- Egy kóla szuperül hangzik! ─ bólintok Harry válaszására, majd a felszolgáló felé eresztek meg egy barátságos mosolyt a kérés mellé:
- Én a lehető leghidegebbet kérném. ─ tudom én, hogy február van és a new yorki szelek ilyenkor kimondottan zordak tudnak lenni, de most őszintén... ki szereti az üdítőket szobahőmérsékleten?? Ez olyan, mintha jeges teát rendelnél, jég nélkül.
- Szóval... ki szeretne először mesélni a napjáról? ─ teszem fel a kérdést, székemen hátradőlve, amint a felszolgáló az összes italrendelést megkapta, majd ellépett az asztalunktól. Tekintetemet egyikükről másikukra járatom, pont, ahogyan Harry tette az imént, de legjobb barátomon határozottan többször állapodik meg egy-egy másodpercre, hogy nem létező telepatikus képességeimmel megpróbálhassak üzenni neki: "Szerintem csak tépd le a sebtapaszt, haver!"

Ugyan sietősen készültem el, de azért igyekeztem előkapni a régi MJ-t. A tudat, hogy újra együtt töltjük az időt, ismét tinit varázsolt belőlem. Igyekeztem csinosan felöltözni, bár tudom, hogy nem puccos helyre megyünk - mert, hogy Harry erre is figyel, hogy mi Peterrel eléggé feszengünk olyan helyeken. Sminket is feldobtam, a hajammal is kezdtem valamit, végre újra embernek érzem magam. Mivel szigorú lakásdiétán voltam, nyilván nem törődtem ilyenekkel, teljesen belemerültem az írásba is. Így kissé kótyagos vagyok, de épp ennyire tűzzel fel a bandázás gondolata.
Ugyan kicsit késve érkezem, de meglepődök, hogy Peter ott van. Annyira örülök neki, hogy régi módon köszöntöm, aminek hála az égnek nem úgy tűnik, hogy haragszik.
- Igen, azért kétszer is vissza néztem, mielőtt ide jöttem. - heccelem, mert valóban mindig én szoktam nem kevés időt várni rá, de ezt megszoktam, mert Peterhöz tartozik.
- Tartottam az orvosi tanácsot, és végig otthonról voltam. Büszke lehetsz. Hétfőn megyek vissza, és képzeld...  - de mielőtt elmesélném a nagy hírt, Harry is színre lép, akit szinte feldöntök örömömbe. Egyik legjobb barátom, aki eltávolodott tőlünk, és végig borzasztóan hiányoltam, még szép hogy örülök neki.
- Semmi gond, én is nem rég érkeztem. Kivételesen Peter volt itt időben. - biccentek felé. Peter persze adja a hangulatot, mellette nincs kínos csend, bár esetünkben amúgy se lenne, hisz ennyi kihagyás után szerintem mindenkinek rengeteg mondanivalója van egymásnak.
- Nos igen, így is egész tinikorunkat Harryéknél töltöttük a nagy tv miatt, mára mekkora lehet? - mosolygok miközben helyet foglalunk. - Én egy zero Cola-t szeretnék, köszönöm. - leadom a tipikus női cola rendelésemet.
Annyira izgatott vagyok, de mikor kérdezi Peter kinek milyen napja volt, mindenki a másikra néz... senki nem akarná beelőzni a másikat. Megértem. Én is kíváncsi lennék rá, hogy Harry hol töltötte az időt... de muszáj kiadnom magamból...
- Hát akkor kezdem én. Én adom ki Wilson Fisk lecsukásáról szóló cikket... a címoldalon! Ma küldtem be, sé JJJ.... nagy nehezen de rábólintott! - legszívesebben ugrálnék örömömbe, de természetesen vissza fogom magam.
- Na de! Ennyit rólam... Hol a fenében voltál eddig Harry? Annyira aggódtunk, legalább üzenhettél volna. - sokszor volt bennem rosszindulat, és szitkozódtam ez miatt, hogy biztos csajozik, bulizik, és azért nincs ránk ideje, mert kezdünk lekopni róla. Lehet túlbuzgóságommal a félelmemet palástolom... de nem, mindig visszatérek ehhez: Harry nem olyan.

Hogy mi történt? Igazából ez egy jó kérdés és leginkább azt tudnám felhozni válaszként, hogy Herman Schultz egyelőre nem szökött meg hatvanhetedjére is az őrizetéből és ezáltal nem a fogsoromat próbálja átrendezni a rezgéshullámokra épülő technológiájával. Ahogy nem hátrány az sem, hogy jelenleg nem akar felrobbanni a fél város valamiféle természetfeletti csapás miatt. De sajnos ezek egyikével sem rukkolhatok elő egy ennyire publikus helyen, pláne úgy nem, hogy a résztvevők egyikének ráadásul fogalma sincs arról, hogy mivel szoktam tölteni a szabadidőmet. Így aztán más alternatívák hiányában megemelem vállaimat, hogy a mozdulat mellé felhasználhassam azon szavakat, amiket még Harry mondott nekem a Midtown udvarán:
- Tudod, Harry, azt hiszem, megkomolyodtam. ─ még sikerül imitálnom az általa alkalmazott, hatásvadász hanglejtést is, igaz, azért ajkaim szegletében megtalálható volt az ott bújkáló mosoly, ami elárulhatta, hogy nem kell ezt komolyan venni. Ha őszinte akarok lenni, szerintem még én se hinném el a helyükben magamról. Ez nem olyasmi, amin a képességek változtatnának.
- Várj, ez komoly? ─ kerekednek ki szemeim MJ hírének hallatán. Ha nem tudnám, hol dolgozik, most simán azt hinném, hogy egy teljesen másik újságról beszélgetünk, nem pedig arról, amelyiknek a főszerkesztőjénél jó eséllyel nem él bizalmatlanabb ember ebben a városban.
- Ez fantasztikus, MJ, szuper vagy! ─ oké, ezutóbbi felől eddig sem volt kétségem, viszont az tuti, hogy odatette magát ezzel a cikkel, ha még Jonah is megpuhult tőle. Örülök annak, hogy az első címoldali sztorija Wilson Fiskhez köthető? Nos, tudtam, hogy nem fogom tudni távol tartani a bűnügyektől és tény, kevesebbet aggódtam volna érte az elmúlt időszakban, ha bárki másról lett volna szó, de mindez nem változtat azon, hogy mennyire büszke vagyok rá. Biztos, hogy be fogom kereteztetni a példányomat!
- Csak nyugodtan, haver, bármiről legyen is szó, meg fogjuk érteni. ─ ahogy látom rajta az idegesség jeleit, nem bírom leküzdeni az ingert, hogy ne dőljek előrébb és az asztal felett ne tegyem vállára a kezemet. Apróság ez, és tudom, nem leszek képes levenni róla a terhet ennyivel, de azt akarom, hogy érezze, nem felejtettem ám el a neki tett ígéretemet. Itt vagyok mellette, nem kell egyedül végigcsinálnia.
- Szóóóval... ─ a Harry vallomása után beállt csendet én töröm meg elsőnek, hogy barátom segítségére siethessek és megpróbálhassak picit könnyíteni a levegőn.
- ... gondolom, azt már túl késő megkérdezni, hogy miért neveztek el Méregnek valamit, amit gyógymódnak szántak. ─ amit... kiesett néhány kerekem idefelé jövet vagy most tényleg bűntudatom támadt, amiért kvázi tárgyként hivatkozok egy saját tudattal rendelkező lényre? Ezt majd alkalomadtán tisztáznom kell Venommal. Feltéve, hogy egyáltalán hajlandó velem szóba állni.  
- És ez a kapcsolat, ami létrejött, teljes sejtszintű regnerációt biztosított? Nem tapasztaltál azóta semmilyen tünetet? ─ szégyellem magam érte, de az első találkozásunk során annyi minden járt a fejemben, azokban a pillanatokban az elhangzottak felét sem emésztettem meg igazán és így ezt a részletet sajnos elmulasztottam megkérdezni. Pedig fontos, az állapota miatt, és azért is, mert a kocka oldalamat érdekli, hogy ez az összekapcsolódás kettejük között vajon permanensnek tekinthető-e.
- Feltételezem, Dr. Connors tart vizsgálatokat a projekt kezdete óta. ─ mármint, úgy értem, hogy rajta, de nem szeretném szükségtelenül még kellemetlenebb helyzetbe hozni, ezért ezt nem mondom ki hangosan, csupán egy jelentőségteljes pillantással toldom meg a kijelentésbe csomagolt kérdést.
- Bocs, nyugodtan lőjjetek le, hogy ne dumáljak ennyit! ─ vannak kétségeim, hogy az egyáltalán megállítana-e, de a puding próbája az evés!
- Szerintem, mindkettőnk nevében beszélek, mikor azt mondom, hogy örülök, hogy elmondtad nekünk. ─ hagyom, hogy hátam a szék támlájának simuljon, és ebből a pozícióból vetem MJ-re tekintetemet. Régóta ismerem már, de azért ez nem olyan hír, mint egy "megismertem valakit, aki nem akarta, hogy veletek barátkozzak"-típusú történet, nehéz megmondanom, hogyan fog rá reagálni. Úgyhogy marad a vonásaiban való olvasás, és a kivárás, hogy Harry és Venom támogatásaként közbeszóljak, ha szükségessé válna.

A kínos csendet megtörtem, amíg tart a nagy lelkesedésem, és életem hírét megoszthassam a két legfontosabb pasimmal. Természetesen örülnek neki, és őszintén szólva, a lelkesedésüktől melegség tölt el. Végre tettem valamit, ami hasznos, és amiért büszkék lehetnek rám. Így csak tovább vigyorgok, mintha ezzel tényleg a világot váltottam volna meg.
- Köszönöm fiúk. - érzem, hogy pír önti el az arcomat. Örülök, hogy mindaz ami történt, és amin keresztül mentem nem lett hiába. Már csak izgulnunk kell, hogy Fisk a börtönben is maradjon.
De most ennyit rólam, mert ennél jobban érdekel, hogy Harry mit is csinált ennyi ideig nélkülünk.
Nagyon nehezen kezd bele, már a legrosszabbra kezdek gondolni... de amikor ki is mondja, hogy örökölte anyja betegségét, azonnal mellkasomhoz kapok. Könnyek kezdenek gyűlni a szemembe, meg se tudok szólalni a gombóctól, ami nőtt a torkomban. Csak várok inkább, és hallgatok. De a szemem mondatról mondatra tágul ki. Egyszerűen... ahogy Harry befejezi, Peterre nézek, aki tud is erre az egészre értelmesen reagálni.
Én is igyekszem össze szedni magam.
- Jesszusom Harry... - tör ki belőlem hirtelen, ahogy a hangom visszatér. - Erről miért nem szóltál nekünk? Oké, gondolom nem akartad hogy aggódjunk, mert erős férfi vagy ne lássuk betegen. De... segíthettünk volna, ha máshogy nem is, de támogattunk volna, ott lettünk volna. - szívem facsarodik össze. Rendben, az apja ott volt, és bármennyire is ellenszenves Mr. Osborn mindig is imádta Harry-t és velünk is nagyon kedves volt, Petert még kedveli is.
- De ez, mi? Méreg a neve? Ez mennyire biztonságos ? - hát itt teli vagyok morális kérdésekkel. Ráadásul Dr. Connors? Aki pár éve még gyíkként tombolt?
- Dr. Connors megbízható? - nézek kérdőn Peterre. - Nem tudtam, hogy az Oscorpnál dolgozik... - fuh ebből az egészből semmi, de semmi nem tűnik helyesnek.
- És ez... mármint szimbióta... szóval egy lény rajtad élősködik, és közben meggyógyít? - mély levegőt veszek. - Ne érts félre Harry, komolyan mindennél jobban örülök neki, hogy jobban vagy, de ez ... nem hangzik jónak. - próbálom lenyugtatni magam, mély levegőt veszek, és Peter példájára, mintha tök laza lennék hátra dőlök.
- Örökké tart, vagy ... kiszedik ha meg gyógyúltál vagy mindig szükséged lesz rá? - kérdezem aggódva, és immár nem kötözködve. - Peter ? Én is Örülök, de szerinted ez mennyire... morális? Bárhogy? Nem lehet máshogy segíteni rajta ? - annyi emberen segített, még Connorson is anno, lehet ha tudott volna róla, Peter valamit kitalál, valami kevésbé drasztikus módot.

Az igazat megvallva, kissé meg vagyok lőve azzal kapcsolatban, mit felelhetnék az MJ által kérdésekre, akármennyire érthető, hogy felmerültek benne. Etikusnak tekinthető egy olyan kísérlet, aminek során a páciens nem csupán életveszélybe kerülhet, de korábbi precedens hiányában a kimenetel egyenesen megjósolhatatlan? Nem, egyáltalán nem. Számít ez a tudományban? Nem, sajnos sokszor nem. A tudománynak, nem is annyira különbözően Mary Jane hivatásától, a tényekre kell alapoznia, és ezáltal eredményközpontú. Az eredmény pedig jelenleg az, hogy a folyamat, bármilyen hátborzongatónak is hangzik és bármennyire megkérdőjelezhető, megmentette Harry életét. Illetve, az ő iménti elmondásából kiindulva, még most is azt teszi, miközben beszélgetünk. Azért nehéz így vitatni valaminek a sikerességét.
- Hohhóóó, cimbora! ─ pattanok fel egyből, mikor Venom a csendes háttérszereplésből előrelép a rivaldafényre. Meg kell hagyni, sokkal meghökkentőbb teljes egészében látni Harry kényszertársát, mint egy reszelős hangos társítani hozzá. Kismillió kérdést vet fel bennem a pillanatok alatt végbemenő külsőváltás, a termetben való eltérés és annak ténye, hogy a new yorki földönkívülink utánozhatatlan fogkrém reklám lehetne. De ezekre most nincs idő, így lassan, nehogy fenyegetőnek vegye a mozdulatot, hozzám közelebb eső, masszív, fekete karjára teszem a kezem.
- Ez csak egy rossz szó választás volt, oké? Semmi okod rá, hogy felkapd a vizet. Vagy... másokat. ─ nem tudom, hozzám hogyan fog viszonyulni és csak az nyugtat, hogy ha a falra akar kenni a béna nyugtatási próbálkozásaimért, a pókösztönömre hagyatkozhatok, hogy minimalizálja a károkat. Belül azért bízok abban, hogy erre nem lesz szükség és sikerül rá hatni, mert nem szívesen kezdenék bele ilyen terepen egy fizikai konfrontációba. De aztán... igazából olyan gyorsan visszaadja a kormányt Harrynek, amilyen hirtelenséggel előtört. Nem mondom, hogy nem esett le a lelkemről egy Venom méretű szikla. Az alapján, amilyen játszi könnyedséggel kapta fel MJ-t, van egy körülbelüli képem arról, hogy az ő ütését még holnap is érezném.
- Semmi gond, emberek, nyugodtan folytassák az étkezést, csak gyakorolunk egy nagyon különleges színdarabra! Nagyobb durranás lesz, mint a Rogers Musical, majd meglátják! ─ lehet, hogy én vagyok túlzottan kritikus, mert nem tudom, mennyire jó azt a produkciót mércének használni, de hát, gyorsan kellett a kárelhárítás és tűzoltóparancsnok Peter Parker már csak így dolgozik nyomás alatt. Legalább a hihetően előadott kínos szöveggel elérem, hogy a kíváncsian felénk pillantók elfordítsák fejüket és a saját dolgukkal foglalkozzanak.
- Legalább már tudjuk, mit kell felírnunk következő napirendi pontként: kommunikációs tréninget. A bevezető órák után pedig majd rátérhetünk a problémamegoldó és konfliktuskezelő metódusokra. ─ személy szerint nem látom okát annak, hogy bármelyiküket hibáztassam a történtekért. Ez a helyzet mindegyikünk számára új még, idő és türelem fog kelleni ahhoz, hogy közösen kitapogassuk, mi okés és mi nem az.
- Jól vagy? ─ pillantok MJ-re. Fisk után nem egy ilyen sokk lehetett az, amire a mai napon számított, de az az érzésem, hogy az ijedtséget és a korábban hangoztatott fenntartásait leszámítva, ő sem fog Harryre haragudni emiatt.
- Tehát az összekapcsolódás limitált. ─ bólintok a kapott válasz átrágása után, elraktározva magamnak az információt. Erre a továbbiakban még érdemes lehet emlékezni.  
- Legyünk őszinték, nem végezné jól a munkáját, ha nem így tenne. ─ jegyzem meg egy apró mosollyal az arcomon. A Projekt felelőse lelkiismeretes tudós, és mivel az egyesülés sikeresnek bizonyult, immáron nem egy, hanem két páciens állapota miatt felel. Ahhoz, hogy teljeskörű vizsgálatokat végezhessen, érthető, hogy Harry mellett Venom ellenőrzését is fontosnak tartja.
- Dr. Connors az egyik legragyogóbb elme, akit ismerek. És megbízható. ─ fordulok válaszommal MJ felé, hogy biztosítsam afelől, nincs miért aggódnia. Ami a múltban történt, megtörtént, de Curt sokkal több annál az egyetlen incidensnél. Én ebben az egyenletben nem miatta aggódnék, ezt viszont tapintatból nem szeretném Harry előtt firtatni.
- Nehéz megmondani, hogy lehetne-e más mód. ─ és még ha volna is, Harry vajon beleegyezne egyáltalán? Szeretne még több időt laborokban eltölteni?
- Nem láttunk vérképet, így nem tudni azt sem, hogy a szindróma mennyire járhatott előrehaladott stádiumban, amikor a Projektbe belefogtak. ─ oka van annak, hogy a gyógyszeripar még nem tudott előrukkolni semmilyen megoldással az Oshtoranra. Ezáltal a helyes kérdés már nem is annyira az, hogy lett volna-e más mód Harry megmentésére, mint inkább az, hogy lenne-e rá elegendő időnk, Venom nélkül. Már pusztán az, hogy belevágtak ebbe, vállalván a kockázatokat, sokat elárul arról, milyen esélyekkel is kellett dacolniuk.
- Nem gondolnám, hogy az etikusság itt releváns volna. Ha belegondolunk, szigorúan nézve annak idején a szuperkatona program sem volt az. ─ átütő sikert aratott? Persze. És nyilván igazolhatjuk a létjogosultságát azzal, hogy akkor háború dúlt. De ez nem változtat azon, hogy szimplán a valószínűségeket nézve, Steve Rogers simán bele is halhatott volna az eljárásba, amit aztán a kormány nagy valószínűséggel besöpört volna a szőnyeg alá, akár az illegális emberkísérleteket 9/11 után. A moralitás és az értékrendek meg repülhetnek ki az ablakon.

Sok mindent kell egyszerre megemésztenünk. Kezdjük azzal, hogy legjobb barátunk egy nagyon ritka, és halálos betegséget örökölt... majd hogy a "megoldás" egy parazitás lény, aki rajta élősködik, miközben gyógyítja? Ez nagyon sok... Épp várnám Peter véleményét, mikor hirtelen Harry fekete lesz majd több méteresre nő. Majd megtapasztalhattam hogy a karjait is kitudja nyújtani, amik a két oldalról megragadnak majd felemelnek. Felsikkantok ijedtembe... mi a jó élet ez ???
- Peter... - csúszik ki eléggé hangtalanul, de nem tudom levenni a tekintetem erről az izéről. A pizzázóban többen is kimennek, ezt még észre veszem perifériás látásomban, mert hogy a szemem nem merem róla levenni az biztos. Hirtelen eszembe jut Fisk hatalmas tenyere a nyakamon.... hiába kezd letenni ez a valami... kapkodom a levegőt. A szívem majd kiugrik a helyéről, és igyekszem megnyugodni.
Csak hitetlenkedve nézek Peterre, mikor olyan nyugodtan kezeli a dolgot. Harryből a barátunkból egy szörny vált, aki majdnem megölt...
Mindig mindent elviccel, vagy próbál enyhíteni, ezt megszoktam tőle. De szerintem itt nagyobb a probléma, egy konfliktus kezelésnél. Tehát még vigyázzak is arra mit, hogy mondok.. nagyszerű. Nagyon jó, mert egyszerűen inkább nem mondok semmit, mert félek hogy a hangom remegni fog, ahogy a kezem is. Gyorsan az asztal alá is rejtem Harry ne lássa. Ahogy nyugszom le ... még is ez tartja életben. Bármennyire sem tartom normálisnak. Peter kérdésére, csak egy szúrós pillantással válaszolok ami köztünk annyit jelent: "erről beszélnünk kell!"
Majd rásandítok Harry-re és mély levegőt veszek, nyelek egyet.
- Persze. - ismét egy nagyot nyelek, és el se hiszem hogy ezt teszem: - Elnézést.
Peter úgy beszél tovább mintha semmi nem lett volna, igyekszik magyarázatokat adni a kérdésemre. De őszintén szólva, én többször tekintek Harry felé. Egy rész a szívem szorul össze értem, és el nem tudom képzelni, hogy min mehet ő keresztül. Megannyi kérdésem volna ezzel kapcsolatban, de már komolyan, hogy tegyem fel őket ? Csak annyit veszek észre, hogy a kezem tördelem folyamatosan, és jól esik a fájdalma mert nem a pánikomra koncentrálok.
- Tehát végig... a fejedben van? Hallod őt, kommunikáltok? - hallani hal, efelől kétség sincs, elég hülye kérdés volt. - Tehát, ő az egyetlen megoldás, hogy Harry életben maradjon? - remélem nem sértettem meg ezzel a kérdéssel. De inkább a tekintetem beszédes, ahogy kétségbe esetten nézek Peterre. Minden fajta további véleményemet és kompromittáló kérdésemet, csak neki vagyok majd hajlandó ezek után fel tenni. Egy biztos, ha ez árt Harrynek is mentálisan nem tudom mennyivel vagyunk előrébb. Főleg mi lesz ha átveszi teljesen a hatalmat fölötte. Közbe megkapjuk a remegő pincértől a rendelést is, és ajándék desszertet...  Én egy falatot nem fogok tudni enni az biztos, de a cola magamhoz veszem, a torkom ugyanis teljesen ki van száradva. Próbálok azért jól hozzá állni, legalábbis addig ameddig itt vagyunk, hogy Harry hangulatát ne vágjam tönkre, de szerintem a hangulatot már azzal tönkre vágta ez az izé, mikor előtört és ki híján megölt.

Az, hogy Harry elmondása alapján Venom sosem viselkedett még így korábban, beleillik a képbe. Ha előrehozott halloweeni heccként a maga ében valójában riogatná az utca embereit, arról mostanra már valamilyen formában hallanom kellett volna, ha máshonnan nem is, hát az esti hírekből. Ha úgy vesszük, ami itt történt, az a kisebbik rossz volt. Nem tudom, mi lett volna a vége annak, ha egy járőrözésem során futunk egymásba és meg kell őt állítanom, anélkül, hogy tudnám, kivel osztoznak egy testen.
- Azt legalább tudjuk, hogy nem véletlenszerűen cselekszik. ─ ez most sovány vigasznak tűnhet, de attól még fontos. Az egész sokkal aggasztóbb lenne, ha egy ösztönlényről lenne szó, aki gondolkodás nélkül reagál az őt érő ingerekre, az iménti lehiggadása azonban bizonyítja, hogy Harry másik fele hallgat az érvekre. Még akkor is, ha ezt nem éppen derűsen és őszinte, telifog vigyorral teszi. És ebben az esetben az eredményt kell kiértékelnünk, bármilyen groteszk ez a hozzáállás ránézésre.
- Igen, én is így gondolom. ─ bólintok, egyetértve Harry válaszával, miszerint Venommal vannak a legjobb esélyei a túlélésre, s így, ő mondható az egyetlen megoldásnak.
- Jelenleg. ─ nyomom meg azért a szerintem nagyon is kulcsfontosságú szót a meglátásában. Nem szeretnék, és őszintén, nem is látom értelmét végérvényes hangzású választ egy olyan kérdésre, amelyet még fel sem tudtunk teljesen térképezni. A legfontosabb, hogy ne tegyünk semmi elhamarkodottat addig, ameddig nincs megfelelő mennyiségű információ a birtokunkban. Erről jut eszembe...
- Mit gondolsz, meg tudnál szervezni valamikorra egy találkozót Dr. Connorsszal? ─ felkeresném én egyedül is, az ilyesmi nem jelentene problémát, ha egykori mentorom még mindig az ESU profeszorra volna és nem egy multimilliárddolláros vállalat vendégszeretetét élvezné. A kampuszon egy fokkal könnyebb lenne vele beszélnem, mint begaloppozni az Oscoprba, és közölni, hogy az igazgatótanács egyik tagja történetesen az osztálytársam volt és azért jöttem, mert egy minden bizonnyal szupertitkos és vélhetően enyhén illegális projekt vezető kutatóját keresem. Bár Norman arckifejezését megnézném.
- Ismer már engem korábbról és vele talán tisztázhatnánk egy-két kérdést. ─ teszem még hozzá magyarázatul, hogy miért is szeretnék találkozni a jó öreg dokival. És ha már ott vagyok, talán arról is megbizonyosodhatok, hogy minden rendben van vele és nem azért gürizik egy értékrendileg megkérdőjelezhető iparmágnásnak, mert az valamivel sakkban tudja tartani.
- Nekem is megvannak a teóriáim, de... ─ körbenézek a helyen, ezzel jelezve, miért nem tartom a világ legjobb ötletének itt kivesézni ezt a témát. Már így is több figyelmet vontunk magunkra, mint az szerencsés volna, nem beszélve a levegőben szabályosan tapinthatóvá vált félelemről és nyugtalanságról.
- ... jobb, ha azokat nem itt és nem most vesszük át. ─ már csak azért sem, mert a tekintetem megakad az egyik férfin, aki épp telefonál, és bár utálok én lenni a banda jedi lovagja, de amiatt, ahogy a vendég gyöngyöző halántékkal vet felénk egy-egy pillantást beszéd közben, érzek némi zavart az Erőben.
- Ami azt illeti, lehet, hogy jobb, ha megyünk. ─ ezt már az előbbinél valamivel halkabban fűzöm iménti szavaimhoz, hogy csak MJ és Harry lehessenek fültanúi. Semmi szükség az extra feltűnösködésre, személy szerint pedig nem várnám meg, míg az NYPD járőrei ideérnek, és távozásra kérnek fel minket.
- Nem tudom, mennyire követed a híreket, de vannak emberek, akik az utóbbi időben bizalmatlanabbak az olyanokkal szemben, akik kilógnak a tömegből, mert... különleges adottságokkal rendelkeznek. ─ lábujjhegyen járva kerülöm ki a taposóaknát, amit a mutáns megnevezés jelent. Nem volna jó bedobni most, hogy ennyien hallhatják, még csak az kéne, hogy páran idegesen rohanjanak ki és pánikot keltsenek.

Mikor megérzem Harry kezét, az enyémet, a remegésem abba marad. Nem a félelmet érzem az érintéséből, hanem Harry barátom meleg érintését, ami nyugalomra int. Csak mosolygok rá vissza hálásan, és ekkor tudatosul bennem: Ő még Harry.Venom egy olyan dolog, ami jelenleg életben tartja, amiért egyébként hálás vagyok, de ha parazita, akkor neki is származik előnye belőle: Harry nélkül Ő sincs. De, eléggé aggasztó volt az iménti jelenet. Mikor Harry kimegy csak bámulok ki az ablakon és igyekszem össze szedni magam, és gondolataimat. Mindent megfogok tenni, ami tőlem telhető. Igaz Peter ehhez sokkal intelligensebb, lehet ketten Connorsal megtalálják a megoldást. De nem fogom hagyni, hogy kétségek között, és tehetetlenül vergődjek. Találni fogok rá módot, hogy én is hasznos legyek.
- Szerintem is. Egy hármas randi úgy is áll még. Conney Island, nem , nem mondtam le róla, arról ne is álmodj. - nézek Harry-re, vidáman. Nem fogom elrontani a kedvét, és senkiét se, a belső démonjaimmal, majd én magam megküzdök.
- Így is sok dolgom van még. - vagyis izgulni, várni, mikor jön az értesítés, mikor jött ki új cikk a Hírharsonánál. Szétrobban a fejem, annyi minden történt ma, és még csak délután van. Reménykedem a legjobbakban. JJJ örült, azt mondta enyém a cikk, szóval, nem tudom miért aggódok. Harry pedig rendbe fog jönni bízom bennem.
- Akkor hát, sziasztok fiúk. Harry, még egyszer, nagyon örülök neked. - megölelem búcsúzóul, ezzel is megmutatva, nem félek Venomtól, nem szeretnék Harryben riadalmat kelteni. - Te pedig vigyázz rá! - suttogom Harry fülébe, Venomnak címezve.
- Sziasztok! - kisietek, mély levegőt veszek. Kissé úgy tűnhet álcáztam a vidámságomat, hogy ne legyen túl feltűnő, hogy kimenekültem. De az elmúlt napok történése fényében, szerintem némileg érhető, ha bármelyikük is észre vette.

Épp megyek haza felé, mikor megszólal az ajtóm előtt a jelzés, miszerint a Hírharsona posztolt. Remegő kezekkel kapkodom elő a telefonomat, a kulcsot is elejtem.
"Wilson Fisk börtönben"
"írta: Jack Dalson Forrás: Mary Jane Wattson"
Mi a picsa? Forrás??? Az új srác cikkét adta ki, az én részem csak beszámoló volt...
Bevágom az ajtót magam előtt, becsukom a szemem, és mély levegőt veszek párszor. Rohadj meg JJJ....