Annyira hihetetlen volt számomra, hogy Kaine ennyire komolyan veszi a problémámat, mely Oroszlánhoz kapcsolódik. Egész meghatódottan lestem fel rá, hiszen valójában foglalkoznia sem kellene ezzel az egésszel, nem az ő ügye. Aztán eszembe jutott ki is állt így hozzá kezdetben a nyavalyáimhoz. Felélesztve minden reményemet, hogy aztán többnyire egyedül nézzek szembe a veszéllyel.
– Köszi, rendes tőled – picit erőltetett mosollyal, némi vegyes érzésekkel a mellkasomban hajtottam vissza a fejemet egy-két percig a vállára. Nem akartam hálátlannak tűnni, csak megijesztett a gondolat, hogy az ő nagylelkűsége is mullandó lesz. Emlékeztettem magamat, hogy semmi esetre sem szabad beleélnem magamat.  
Szerencsére időközben hazaértünk, így az Oroszlán problémáját odébb tehettem egy félreeső kis sarokba, ahol majd egy másik napon, egy másik – kevésbé mélabús – pillanatban majd foglalkozhatok vele. Helyette pedig a legújabb pizza-krízissel törődtem. Óriási mázli, hogy Csodapók is látta, miért nem lenne ideális, ha a futár felrázza az egész házat. Kapaszkodni pedig nem voltam rest. Sőt, igazából az volt a külön kihívás, hogy ne hajszoljam fulladás közeli állapotba Kainet.  
Végül sikerült megszerezni a pizzákat, amit a gyors szállítás érdekében Csodapókra bíztam. Hát, már a mosolyában is volt valami helyes gyanús, ami aggodalomra adott okot. Aztán tényleg beütött a baj! Hát nem a Hawaii pizzámra fájt a foga?!
A döbbenettől enyhén elnyílt ajkakkal néztem végig, ahogy simán visszahúzta magát a tűzlépcső tetejére. Lehetőségem se volt visszaszerezni a pizzákat!
– Kaine! Hékás, Csodapók!! Meg ne merd enni az összeset, hallod?! – szóltam utána méregtől felfújt arccal. Fúúú, csak érjelek utol!
Mérni kellett volna, hogy mennyi idő alatt tettem meg a bejárati ajtótól – egészen Kaine szobájáig a távot. Szerintem rekordot állítottam, még egy Speedster is eltörpült volna mellettem!
Csodapók ajtajában már nyelvem hegyén ült a kijelentés, hogy: „Remélem nem etted meg az összes Hawaii pizzát!” Melyet szépen vissza is szívtam, amikor megláttam szinte zéró öltözetben. Nem mintha ideúton sokkal több lett volna rajta, meg hát a sebei miatt valahol érthető is volt a ledérség, de lelkileg egyáltalán nem voltam felkészülve erre a látványra. Mármint semmi gond nem volt a látvánnyal, sőt! Csak kezdett aggasztani, hogy óriásira tágult szemeimet alig-alig tudtam levenni róla.
Éreztem, hogy a lavór fogantyújánál izzadni kezdenek a tenyereim és egyre nehezebben sikerül tartanom. Szerencsére azelőtt átvette tőlem, hogy a tartalmát szépen kiöntöttem volna a szobája ajtajába.
– Köszi! – préseltem ki magamból a hála szavakat. Végre elvonva róla a tekintetemet, mármint én őszintén próbálkoztam! Szemeim viszont csak-csak vissza akartak nézni rá, többet követelve a cukormázas látványból.
– E-ez csak természetes – dadogtam válaszul az alaposságra. Éreztem, hogy arcom egyre csak melegszik és melegszik minden egyes lépéssel, amit a szoba belseje felé tettem. Szemeim ismét Csodapókon legeltek… Természetesen Kaine hátát kellett bámulnom, miközben lehelyezte a székre a lavórt, ahelyett, hogy az orrom elé koncentráltam volna. Eredmény? Megbotlottam a földön heverő súlyban.
Az elvesztett egyensúlyommal nekiütköztem a komódnak, melynek tetejéről sorban potyogott le minden apróság. Az egyik hangosabban koppant, mint a másik. Behúzott nyakkal, szisszentem fel néhánynál. Aztán a hónom alá csaptam az elsősegélydobozt, hogy legalább az egyik kezem szabaddá váljon.
– Bocsi… bocsika… – kértem elnézést a lehulló berendezéstől. Felszabadított mancsommal eközben már azon voltam, hogy megfogjam a bútort és visszatoljam a helyére. – Nagyon sajnálom – eldönthetetlen volt, hogy ezúttal Kainenek vagy a szekrénynek szántam bocsánatkérésemet. Végül elkezdtem visszapakolni a dolgokat a helyükre. Igyekeztem egyiket sem tüzetesebben megfigyelni, hiszen én sem szerettem, ha engedély nélkül a cuccaimmal matattak.
– Igen! – kaptam Csodapók felé a tekintetemet. Azon tűnődtem, hogy mit is mondhatott az előbb? Sajnos a hangja előbb elért hozzám, mint a szavak jelentése. Szégyelltem magamat, hogy ennyire nem tudtam koncentrálni! – P-pizza? Tényleg? Sz-szóval nem etted meg mindent, szuper vagy, köszi – zavaromban a földet bámulva indultam el a pizzákhoz. Viszont három lépés után megtorpantam. Rájöttem, hogy az elsősegélydobozzal a kezemben nehéz lesz étkeznem. Tétován néztem körül, hogy hová is tehetném? Mintegy ürügyként, hogy alaposan szemrevételezhessem a szobáját. De tekintetem minduntalan vissza-visszavándorolt Kaine felé. Tekintetünk találkozott én pedig gondolkodás nélkül nyomtam a kezébe.
– Elsősegélydoboz! – magyaráztam, mintha a vörös kereszt szimbóluma nem lenne elég árulkodó. – Gondoltam kelleni fog – fűztem hozzá. Szemeim a szoba összes pontját bejárták, csak Csodapókot próbáltam kerülni velük. Némán köszöntem a sarokban lakó pókcsaládnak, az ágynak és a pizzáknak. A pizza!
Sebtében feléjük vettem az irányt, hogy lecsapjak a tartalmára. Azonnal enni kezdtem egy Hawaii szeleteset és reménykedtem, hogy az ételbe tudom fujtani a cringe érzést, melyet ez a roppant kínos intró okozott.
– M-még sosem csináltam élesben a sebkötözést! – ismertem be, miután megrágtam a számban lévő falatot. Nagyon-nagyon lassan. Nehéz volt az evésre koncentrálnom ilyen látvány előtt, aminél a szívem sem igazán akart a helyén maradni. – EÜ-vizsgán inkább az elméletet kérték számon, de ne aggódj, megoldom! – tettem hozzá.
Tétován toporogtam, majd inkább lehalásztam a húsos pizzáról egy kevésbé fűszeres részt kiskutyámnak. Arrow addig nem hagyott volna nyugton minket, amíg legalább egy fél fogra valót nem kap abból, amit mi is eszünk. A megdézsmált husis pizzát Hawaiival helyettesítettem. Kiskutyám a megkapott falatok után békésen áttelepedett Kaine ágyára. Irigyeltem kiskutyám bátorságát!
– De biztos vannak fent tutorial videók YouTube-on! – jelentettem ki hirtelen. Lopva lestem el Csodapók felé a pizzám felett. Kezemben már ott volt a mobiltelefon, hogy ezzel is leköthessem a figyelmemet. Most már csak a légzésemet kellett volna normalizálni, mielőtt azt hiszi, hogy rosszul vagyok. Mármint rosszul voltam magamtól, hogy miért reagálok ennyire nagyon kínosan arra, hogy szinte pucéran jár-kel előttem?!
A videók nézése közben egymásra helyeztem a húsos és hawaii pizzát, aztán mint egy szendvicset egyszerre elkezdtem betolni őket. Ha pizza evésről volt szó, számomra nem voltak határok. Aztán már a felénél tartottam a videónak és a pizzának is, amikor rájöttem, hogy itt disznólkodom Kaine előtt… Mit gondolhat most rólam?!
Szégyenemben elvörösödtem, aztán ahogy felé néztem azon pironkodtam, hogy még mindig nincs rajta ruha. Végül már csak azért is, tüntetőleg megettem így a pizzát, mert már túl késő volt bármit is tenni ellene. Magamban morzsoltam el vagy egy tucat könnycseppet, amiért ilyen felelőtlenül viselkedem, megástam a síromat és még szépen bele is feküdtem.
– Szóóóval… mivel kezdjük? – töröltem meg alaposan kezeimet az elsősegély dobozból halászott nedveskendővel. Mintha nem én lettem volna az, aki eddig a vidit nézte.
– Nem szeretnéd esetleg kényelembe helyezni magadat addig? Egyébként, hogy érzed magad? Így evés után jobb egy kicsit? Melyik sebed fáj jobban? Uh… a hátad még tiszta vér. Várj, hadd segítsek! – szinte kikaptam a kezéből a vizes törölközőt, hogy mögé suhanhassak.
Arra gondoltam, így hátulról majd jobb lesz… Tévedtem. Mik ezek a vonalak? Ne már! Hogy lehet valaki hátulról is ennyire vonzó? Jeez Morozov, mi van veled és a hátakkal?!
Vettem egy mély levegőt, becsuktam a szemeimet és úgy próbáltam meg először letörölgetni a sebek körül a koszt. De hát hogyan is láthattam volna így, hogy hol kezdődik a sebesülés és hol ér véget? Sehogy. A szisszenésre berekesztettem a törölgető mozdulatot és felpattantak szemeim.
– Juj, nem akartam! Ne haragudj!! Nagyon fájt? – érintettem meg finoman a felkarját, miközben oldalt kiléptem félig elé, hogy aggódva pillanthassak rá.
– B-bocsánat, hogy ilyen ügyetlen vagyok! Eskü, hogy jobban odafigyelek – zavaromban ide-oda gyűrtem kezemben a törölközőt. Pironkodva visszavonultam a háta mögé, hogy ezúttal a feladatra koncentrálva folytathassam a sebek körüli részek letakarítását. Gondolj arra Morozov, mintha a Szépség és a Szörnyeteget imitálnád. csak itt te vagy a Szörny!
– Tudod… – kezdtem bele tétován. A beszéd valamennyit segített oldani ezen az iszonyú zavaron, amit bőröm alatt éreztem. – Regenerálódás ide vagy oda, tényleg jobban kéne vigyáznod magadra! – szólaltam meg komoran, ahogy a vér alól egyre inkább láthatóbbak lettek a sebei. Finoman vezettem végig mutatóujjamat az egyik különösen csúnya sérülés körül.
– Nagyjából mennyi időt szokott igénybe venni a gyógyulás?
Letettem a törölközőt, hogy aztán a videó instrukciói szerint megpróbáljam kikeresni a szükséges eszközöket belőle. A kötszer megvolt, a gézlappal szemeztem, aztán a fertőtlenítővel, majd tanácstalanul pislogtam Csodapók felé. Alsó ajkamat rágcsálva temettem vissza figyelmemet a doboz tartalmára, hogy találomra kikapjam belőle a kötszert.
– Hol kezdjem? – fordultam szembe vele. Bár a „Hogy?” – kezdetű kérdés jóval helytállóbb lett volna.

Nem kicsit égett a szégyentől az arcom, amiért a halkság kihívását nem sikerült teljesítenem. Murphy természetesen ellenem volt! Sejtettem, hogy a korábbi hangzavar valószínűleg Lili füleinek felért egy metálegyüttes aláfestésének.  
– Tényleg sajnálom – behúzott nyakkal, fojtott hangon tátogtam el Kainenek. Őszinte megbánással vizslattam felé, amiért ilyen ügyetlen voltam. Habár Lilinek kéne továbbítanom ezt a bocsánatkérésemet, hiszen az ő hallójárata itt az áldozat.  
Szerencsére hamar az evés (amihez hála az égnek értek) és az elsősegély (ami pechemre elég rejtélyes tényező) részére térhettem. Előbbit profin lehoztam, utóbbiról halvány elképzelésem se volt még, hogy miként fogom kivitelezni.  
– Hogy láttad el akkor korábban a sérüléseidet? – kérdeztem vissza megilletődve, amikor kijelentette, hogy nála ez kimaradt. Utólag gondoltam bele, hogy talán csak azért mondja, kevésbé érezzem cefetül magamat. Vagy pedig…  
– Korábban nem sérültél le ilyen durván még, ugye? – megrökönyödve tettem fel a kérdést. – Jaj, tudtam, hogy haza kellett volna jönnünk, amíg még lehetett! Sőt, ki se kellett volna vinnem a szemetet!! Eleve nem lett volna szabad megengednem, hogy oda hajítsd a problémás vendégeket!!! Ha a Főnököm megtudja, biztosan kicsinál... Miért kapcsoltam ki azt az átkozott kamerát?! – fel-alá járkálva, hadarva kezdtem önostorozásba. Szerencsére mielőtt végleg elsüllyedhettem volna benne, Kaine kiskutyámat érintő kérdése kizökkentett belőle.
– Hogy tessék? – pillantottam el Arrow felé, ki békésen heverészett Csodapók ágyán. – Igen, szokott. Mármint ott van a saját kényelmes, pihe-puha ágya, de szeret feljárni mellém és ott durmolni. Bevallom, hogy én szoktattam rá, amikor New Yorkba költöztem. Bár általában Bow elhódította előle a jó helyeket, vagyis ő feküdhetett mellettem, Arrownak csak a lábszint jutott. Miért? – kérdeztem vissza érdeklődve. Utólag csordogált le, hogy esetleg Kaine kevésbé értékeli, hogy kiskutyám az ágyában fetreng. Gáz, ha kicsit irigynek érzem magamat, amiért Arrow ilyet szabadon megtehetett? Vajon milyen illata lehet Csodapók kispárnájának? Szeeent ég, Morozov! Ébresztő! Kutya az ágyon probléma még mindig aktuális!
– Nagyon zavar, hogy ott van? Mármint persze, hogy zavar. Gondolom, hogy zavar, mert akkor nem kérdezted volna – alsó ajkamba harapva tipródtam előtte, mialatt azon tűnődtem miként tudnám megoldani a helyzetet? Ha már ilyen profin megválaszoltam a saját kérdésemet. – Attól félek, hogy nem tudnám csendben eltávolítani onnét. De tegnapelőtt fürdettem meg. Nem koszos! – jegyeztem meg. Abban reménykedtem, hogy ezzel elnézi kiskutyám neveletlenségét.  
Nem hittem volna, hogy a pizza reformot – aka disznólkodást – Kaine le fogja utánozni. Meglepetten néztem végig, ahogy a metódust követve elkezdett burkolni. Lehet, hogy nem kellett volna ilyen példát mutatnom? Mármint ez nagyon nem a követendők közé tartozik.
Kaine kommentjénél nehéz volt meghatároznom, hogy most kifigurázni akart vagy tényleg forradalminak ítélte a megközelítést? Behúztam nyakamat, már-már a felsőm mögé rejtve vöröslő arcomat.  
– Pizza szenyó – mondtam ki végül. – Kockulás közben gyakran eszek így. Tisztában vagyok vele, hogy nem valami csábos, viszont több tápértékhez lehet jutni így – magyaráztam annak a hitében, hogy komolyan gondolta a korábbi megjegyzését. Nem is tudom miért? Ki gondolná komolyan, hogy oké így pizzát enni? Biztosan Csodapók is csak azért mondta, hogy kevésbé érezzem magam offosan.– Cs-csak egy butaság... Azért nagy közönség előtt ne fogyaszd majd így a pizzát, oké? – fűztem hozzá gyorsan, egy gyöngén sikerült mosoly keretében.
Szerencsére a videó végig nézése segített túltenni magamat az aktuális zavaromon, hogy utána valamennyire koncentrálni tudjak. Legalábbis ezzel hitegettem magamat, miközben kezelésbe vettem a sebeit.  
– Tehát a pizza segít? Nyugodtan ehetsz az enyémből is, ha kell! – ajánlottam fel. Ha tényleg segített a gyógyulásban, akkor nem az én mohóságommal akartam az útjába állni. Sőt, kifejezetten örültem, hogy legalább ebben segíteni tudtam.  
– Íjuj – kétségbeesetten bukott ki belőlem a háta tisztítása közben, amikor beleakadtam az első szilánkokba. – Ezekkel mi történik, miközben gyógyulsz? –  mutattam felé a rongyot, melyen ott virított egy üvegdarab. – Ki kell szedni, igaz? Jaj, de buta kérdés ez tőlem! Naná, hogy ki kell szedni! – ráztam a fejemet. Istenit, Morozov, nagyon nem alkalmas a pillanat a pánikra!
Miután megbeszéltem ezt magammal, sebtében kerestem csipeszt a dobozból. Aztán a fertőtlenítőért nyúltam, hogy a végét jól beleáztassam, mert senki sebébe nem nyúlkálunk bele csak úgy. Immáron tisztában voltam vele, hogy pihenni akart, de ezeket mégsem hagyhattuk benne!  
– Csak azért mondod ezt, mert nem látsz rá a hátadra! – pirítottam rá, amiért ilyen könnyelműn kezelte a helyzetet. – És még szerencse, hogy nem tört el semmid sem! – akadtam ki kicsit hangosabban, mint szerettem volna. Nem rá haragudtam, sokkal inkább az frusztrált, hogy ott voltam és semmit sem tudtam tenni az ellen, hogy bántsák. Most pedig könnyű volt Csodapókon levezetni. Persze tök igazságtalanul, hiszen ő csinálta az oroszlánrészét az egésznek. Kaine adta vérét azért, hogy most itt legyünk.
A dühöm instant elillant következő kommentjétől. Arcom nem a korábbi haragomtól, hanem újabb zavartság hullámtól színeződött el. Meghökkenve méregettem, hogy ezt most direkt csinálta vagy netán komolyan gondolta? Nekem úgy nézett ki, mint aki komolyan gondolta. De talán csak azért, mert megint olyan áthatóan nézett...
– Miért fontos neked, hogy ne essen bajom? – hozakodtam elő a kérdésemmel. Mindeközben tovább ténykedtem és csak bízni tudtam abban, hogy egy szilánkot sem hagytam ki közben. Elég nehéz volt koncentrálnom.  
– Ugye tudod, hogy én is képes vagyok vigyázni magamra? – tettem fel a kérdést, mely akár költői is lehetne, ha lenne bármi írói affinitásom. – Jóóó, többnyire. Abban a helyzetben nem kimondottan tudtam volna eldönteni, hogy mit csináljak. Legközelebb viszont tényleg át kéne gondolnunk mi után megyünk! Főleg terv nélkül. Mármint tök jó lenne, ha nem lenne ilyen legközelebb, de ha mégis, akkor tervvel mennénk bele. Sokkal rosszabbul is járhattunk volna! Főleg te! Te voltál a legközelebb a bajhoz – tipródtam tovább a témán. Mindeközben az útmutatása szerint nekiálltam a sebellátásnak. Kérése szerint a kezembe adott fertőtlenítővel a rettentő állapotokban lévő karjával kezdtem.  
Próbáltam óvatos lenni és nem megugrani, akárhányszor felszisszent a fájdalomtól. Mindig azt hittem ekkor, hogy elrontottam valamit. Igyekeztem korábbi kívánsága alapján nem berekeszteni az ellátását ilyenkor. Viszont nem gondoltam volna, hogy ez ennyire nehéz lesz. Azért a sajnálkozást nem hagytam le egyszer sem!
– Biztos, hogy nem lesz kevés ennyi fásli? Upszi... – kérdeztem rá, mikor már az oldalánál kezdtem mókolni a kötéssel. Az anyagot véletlenül pont kiejtettem mancsomból. A karjait jóval egyszerűbb volt ellátni. Ott csak a bicepszével kellett szemeznem, itt viszont olyan kilátás tárult elém, amit nem hiszem, hogy prosztó lakótársként nekem egyáltalán szabadott néznem.  
– Azt mondtad mire ideérek már menni fog – kínos nevetésekkel vettem fel a padlóra esett kötszert. Mikor visszafordultam ténykedni, hirtelen nagyon szembetűnő lett nekem a közelség, ami ehhez kellett, illetve nem tudtam nem észrevenni azt az érdekes anyajegyet a mellkasán.
– Ez igazi? – érdeklődtem kíváncsian. Naná, hogy nem tudtam megállni közben, hogy ne matassak ott, ahol nem kéne. Rosszabb volt, mint egy piros színű gomb “Ne nyomd meg!” – felirattal. Utólag döbbentem rá arra, hogy lehet ezt nem kellett volna. Lehet?! Nagyon nem kellett volna, Morozov!!! Egy lakótárs sem csinál ilyet...
Füleim lángba borultak, ahogy fejem búbjáig is elpirultam. Próbáltam úgy előre dönteni az arcom, hogy a hajam némiképpen függönyként takarja árulkodó arcomat.  
– B-bocsi! – kértem elnézést, mialatt gyorsan a fáslival kezdtem mókolni. Igyekeztem minél gyorsabban, de rendesen nekiállni a kötözésnek. – Nem direkt csináltam! – tettem hozzá az első kör felvitele előtt. – E-emeld fel egy kicsit a karod – dadogva kértem meg rá az egyik fordulatnál.  
Kezeim remegtek, de minél előbb végezni akartam ezzel az egésszel. Annyira fura volt a szituáció, mármint egész szervezetem különösen viselkedett. Lehet, hogy éppen haldokoltam? Hiszen a szívem őrült mód kalapált, melegem volt és egy picit még szédültem is. Szóval jobbnak láttam menni, egyébként is Kaine pihenni szeretett volna! Én pedig nem igen tudtam, hogy nézzek a szemébe.  
– Remélem, hogy így jó lesz így és nem szoros sehol sem – léptem hátrébb egy lépést. – Öhm... akkor szerintem jobb, ha most megyek – sarkon fordultam, hogy elinduljak, de a lábaim nem vittek előrébb. Olyan buta vagyok! Még meg sem köszöntem, hogy megmentett és segített!
– Csodapók – fordultam vissza felé. – Nyugodtan burkold be a maradék pizzaszeleteket, én már nem vagyok éhes és neked szükséged van az energiára. Ne maradj fent sokáig és pihenj sokat, oké? Semmi esetre se erőltesd meg magadat! Holnap nem dolgozom, szóval örömmel csinálok neked reggelit. Mondjuk blinit? Hogy állsz a blinihez? Vagy inkább valami sósat ennél? – rágódtam az alábbi kérdésen. Egyhelyben tipródva vizslattam felé. Persze, hogy nem jött ki belőlem az, amit leginkább mondani szerettem volna!  
– És... én... nagyon köszönöm, hogy megmentettél és nem hagytad, hogy bajom essen – visszaléptem elé abból a szándékból, hogy megöleljem. De aztán több okból is megakadtam a mozdulatban...  
Egyrészt Kaine meg volt sérülve, lehet, hogy még mindig fájdalmai vannak, másrészt pedig LAKÓTÁRSAK vagyunk! Ami még nem hiúsítaná meg az ölelést, végül is ez a hála kifejezése vagy mi, nem? DE! És én szigorúan csak emiatt adnám neki. Viszont! Az előbb tapogattam le, ráadásul olyan helyen, ahol lakótársak nem nyúlkálnak. Tehát az egész hihetetlenül félreérthető lenne!
Ügyetlenül visszahátráltam a megkezdett ölelés szándékától és inkább kitartottam jobb kezemet egy... kézfogásra.  
Alsó ajkamba haraptam, hogy magamban tartsam elmémben zengő sikítás minden akkordját, mely arról szólt, mégis mi a fenét művelek?! Egy kézfogás, Morozov?! Ez volt a legjobb, amivel elő tudtál rukkolni?!  
Túl késő volt a visszavonásra. Pedig örömmel tértem volna vissza egy tíz perccel korábbi mentésre!  
Lopva néztem fel Kainere, egyenesen bele azokba a mindenen is áthatoló szempárba. Időnként olyan szomorúan tudott nézni velük és ebben a pillanatban is így nézett. Miért kell ezt csinálnia velem?! Persze, meg tudtam érteni, hogy szomorú volt, mármint milyen ciki vagyok már? De azért lehetett volna olyan kedves, hogy inkább ezt nem próbálja most némán közölni velem. Vagy más az oka? Egyébként tök aranyos is tud lenni ilyenkor. Most is az. Oh, jaj, szent ég, annyira nem tudok tisztán gondolkozni ilyenkor!  
– Sz-szerintem jobb, ha most megyek! – jutottam sietősen elhatározásra, mielőtt teljesen megőrülök. (Vagy még jobban beégetem magamat.) – Jó éjszakát! – préseltem ki magamból, aztán lehajtott fejjel kiviharoztam a szobából.  
A szobámig meg se álltam. Minden egyes lépésemnél legalább kettőt dobbant a szívem. Még hátra sem mertem nézni. Mindvégig azon pörgött az agyam, hogy mégis mit műveltem az előbb és miért hagytam ott azokkal a szomi, kiskutya szemekkel Csodapókot? Megpróbálhattam volna megmagyarázni, hogy mit miért csináltam. Bár jobban belegondolva nem ment volna.  
De egy kézfogás? Miért is vagyok ennyire cringe?!
Újabb szintet értem el a szociális bénaságban...
Hogy fogok ezek után a szemébe nézni?