A mai meló roppant eseménydúsnak ígérkezett a Nappaliban. Már csak azért is, mert Kaine önként tartott velem, hogy kipróbálja a kidobó melót és ezegyben Yibo-t helyettesítse.
– Ahogy a Boss mondta, roppant egyszerű a meló – ismételtem el a Főnökkel öt perccel ezelőtt megejtett beszélgetés legfontosabb részletét. – Szóval ahogy mutattam, a személyzeti ajtó erre van, amin ki tudod tessékelni az esetlegesen zűrös vagy kellemetlenkedő alakokat. Mivel fellépőink lesznek, így akármi is lehet – az utat a nagypult felé vettem. Szándékomban állt kedvenc munkatársamat bemutatni Kainenek. Párszor már emlegettem neki Cassyt, hogy milyen pro-n tolja a vendéglátó ipart, illetve azt, hogy tök jóban vagyunk.
– Ő pedig itt a kollégám, akiről besz… – pattantam a pult mögött strázsáló lányhoz, hogy bemutassam őt Kainenek, csakhogy a munkatársam beelőzött.
– Üdv, Cassy vagyok! Már nagyon sokat hallottam rólad – nyújtott kezet barátságosan, majd szemöldökeit vonogatva pillantott el felém. Ebből már sejthettem volna, hogy itt valami készül. Persze naivan bátorkodtam semmit sem belegondolni szemöldökvonogatásába. – Többek között azt is, hogy nem odázod el az edzést, hát azt látom – Cassy elismerően lapogatta meg Kaine bal vállát. Összepréselt ajkakkal néztem végig a jelenetet, bocsánatkérő pillantást küldve Csodapóknak, amiért Cassy ennyire közvetlen volt. Meghát valahogy be kellett habiznom, hogy miért lenne alkalmas a kidobó szerepére.
– Na és mióta vagytok együtt? – tette fel Cassy az ominózus kérdést, ami még engem is váratlanul ért. Oh, jeez, tudtam, hogy a szeme se áll jól!
– Cassy! – enyhe pánikkal az arcomon csattantam rá. Ezt követően kétségbeesett pillantással lestem Kaine felé. – Izé… ezt nem úgy értette! Arra gondolt, hogy mióta élünk együtt – bizonytalan hangon próbáltam tompítani a helyzet félreérthetőségén. Már amennyire az lehetséges volt.
– Oh, hát ennyire komoly? – Cassy megilletődve járatta közöttünk a tekintetét. Vállaim beestek megrökönyödésemben, mialatt realizáltam a félreérthetőséget nemhogy tompítani nem tudtam, inkább csak mélyítettem. Arcom szép lassan rák színével kezdett vetekedni. Egy csomó szcenáriót lejátszottam a fejemben és hirtelen azt se tudtam merre induljak. Legszívesebben elástam volna magamat, de az éppen nem volt játszható szcenárió, mert hiányzott hozzá a kieg.
– WÁÁÁ! Már ennyi az idő? Lassan kezdődik a műszakom! Ami azt jelenti, hogy neked is és Kainenek is, szóóóval… – szélsebesen besoroltam Csodapók mögé, hogy elkezdjem tolni a kispult felé. Legalábbis minden szándékom megvolt rá, hiszen akkora erőt képtelen lettem volna kifejteni, hogy csak úgy elmozdítsam jelen állásásból, ha nem akarja. Azért bíztam benne, hogy nekifeszülésemből veszi az adást és elindulunk.
– Még beszélünk! – szúrtam oda fojtott hangon Cassynek, mikor reményeim szerint ellépdeltünk mellette. Elhagyva a kínosság süllyedő hajóját. Kolleginám fejében ugyanis óriási nagy tévedés élt! Szóval első szünetemben rögtön fogok tolni neki egy rövid üzenetet azzal, hogy: SZIGORÚAN csak lakótársak vagyunk!
– Bocsi, Cassy kicsit furcsa tud lenni a hebehurgya kérdéseivel, de így szerethető! A furasága miatt vagyok jóban vele. Ne vedd komolyan, amit mondott! – kértem az alábbira Kainet, miközben az égig nyúló zavaromat igyekeztem kordában tartani és nem elesni saját lábamban, avagy leverni valamit, míg bekúsztam a kispult mögé. – Ha bármi gond lenne nyugodtan kérdezz! Én egész este ide vagyok beosztva. Yibo mondjuk jellemzően járkált fel alá. Egész jól el tudott vegyülni és senki sem számított rá, amikor lecsapott. De nem egyszer innen pásztázott, mert elég jól be lehet látni a tér nagy részét – bár Kainenek kellett éreznie, hogy ő miként tudja a leghatékonyabban ellátni a feladatot. Csak igyekeztem minél távolabb evezni a korábbi kínos témától.
Viszont ahogy elkezdtek beszállingózni a vendégek, úgy én is egyre elfoglaltabb lettem a rendelések miatt. Nem tudtam eldönteni, hogy Karma vagy Murphy ténykedése volt, hogy pont a második szünetem peremén ütötte fel a fejét egy ittas fickó, aki összekeverte a szórakozóhelyet egy társkereső weboldallal. Természetesen nem értett a szép szavakból, hiába mondta jelenlegi pulttársam, Peggy – akinek a szelet csapta –, hogy NOPE.
Ráadásul hihetetlenül alpári volt, akin nem hatottak a józan szavak. Emiatt felcsaptam erősítésként, mert a fickó komolyan kezdett sok lenni. Persze csak azért volt ehhez bátorságom, mert Kainet láttam szemem sarkából erre jönni. Bíztam benne, hogy tesz ide is egy kitérőt. Plusz, ha tettlegességig is fajulna a dolog, úgy a kamera igazolja, hogy mi vagyunk az áldozatok.
Természetesen nem tudtam megállni, hogy ne menjek Kaine után, mikor elkezdte kitessékelni a személyzeti bejáraton keresztül a palit. Az az ajtó pont a Nappali és a szomszédos épület közötti szűk kis zsákutcájába nyílt. Nem kicsit akartam pofára vágódni mikor láttam, hogy Csodapók készült belehajítani a szeméttárolóba a palit.
– Hékás! A kidobók nem a kukába dobják a züllött vendégeket, hiába valók oda – szóltam rá Kainere. Futó pillantást vetettem a kinti kamerára, Millardra, mintha csak néma egyetértéssel stand by üzemmódba küldeném. – Na jó, tőlem nem tudja meg senki – súgtam le, majd kitakartam szemeimet, hogy még véletlen se legyek szemtanú.
Azt hittem, hogy ennél nagyobb izgalmak nem várhatnak. Azt, hogy ránk maradt a takarítás vége és a zárás kivételesen nem pechként éltem meg. De miután ketten maradtunk, így legalább tudtunk közben trécselni.
– Hogy tetszett a meló? Őszintén – kérdeztem rá érdeklődőn. – Szerintem egész ügyin lehoztad – fűztem hozzá. A kukás esetről pedig nem beszélünk, mintha meg sem történt volna!
– Szavad ne feledd! Egy pillanat és jövök, csak kiszaladok gyorsan a szeméttel. Addig intéznéd a felmosóvizet, kérlek? A mosódban ki tudod önteni – gesztikuláltam a vödörre. Ezt követően felkaptam a zsákókat, majd a fellépők egyik rettentő fülbemászó zenéjét dúdolva kicipeltem őket. Naná, hogy azért én akartam ezt a feladatot teljesíteni, hogy csekkolhassam: a korábbi fickó még mindig ott van a szeméttárolóban vagy már kimászott? De hála az égnek már nem volt benne!
– Juj, a kamera! – fordultam vissza az ajtóból, amiért majdnem elfelejtettem visszaüzemelni. Viszont ahogy elugrani készültem valahogy teljesen máshova sikerült pottyannom. Biztos voltam abban, hogy nem Millardban járok. Akárhova is kerültem, nyomasztó volt benne sündörögni, mintha most éledezne. Ráadásul elsőre meg se tudtam határozni, hogy pontosan mi lehet? Aztán határozottan emlékeztetni kezdett valamire…
Erős Deja vu érzés kíséretében zuhantam vissza bőrömbe, mintha egy olyan Transformersben jártam volna, mint amilyennel Bishop oldalán már kétszer találkoztam. Vagy legalábbis valami hasonlóban. Teljesen libabőrös lettem ettől a gondolattól! Aztán elkapott a rettegés, hogy ezt a különös gépi jelenést én felébresztettem.
– Oooké… ez fura volt – a zsákutca mélyéről hallott izgés-mozgás miatt enyhén megugrottam. – Ki van ott? – jött ki belőlem vékony, elhaló hangon a kérdés.
Végül úgy döntöttem, hogyha illik, ha nem illik, inkább meg se várom a választ. Simán lehetett a korábbi züllött pasas is! Ezért inkább visszasurrantam a személyzeti ajtón és bezártam magam mögött.
– Nyugi Romy, minden oké lesz! – vettem pár mély levegőt. – Nem tud róla senki. Alszol rá egyet, aztán kitalálod, hogy mondod el a többieknek… – toltam magamnak a TEDtalk-ot orrom alatt motyogva, amolyan önnyugtatásként, miközben visszatértem a belső térbe. Totálisan megfeledkezve arról, hogy nem vagyok egyedül.

Cassy misztikus talentjét illető visszakérdezésre behúztam a nyakamat és aggódva vártam kolléganőm reakcióját. Végül az általam várt negatív szcenárióval ellentétben tök jól fogadta.
– Úgy bizony, én lennék az! És ha az infóim helyesek fel is kell térképeznem neked a pontos horoszkópodat – Cassy hátra söpörte vállán előre logó tincseit, miközben megemlítette leendő tervét. – Felkészülten érkeztem! Meló után megfelelheted azt a néhány kérdést, amire szükségem lesz hozzá – egy kacsintás kíséretében hajította be a még számomra is új infót. Szent ég, pedig csak egyszer említettem meg neki, hogy Kaine nem tudja mi lehet a horoszkópja!
– Cs-csak néhány dolgot meséltem! Esküszöm!! – kétségbeesetten feleltem meg Kaine kérdését. Abban reménykedve, hogy elhiszi, nem pletykálok a nagy világba semmi fontosról.  
– Hááát… – vette magához a szót hirtelen Cassy, hosszan elnyúló bekonferálással – Például azt, hogy nem tudod mikor van a szülinapod, ebből kifolyólag a horoszkópodat, amit a mai napig nem értek, hogy lehetséges. De imádom a kihívásokat! Meg az is elhangzott, hogy megbízhatóan kiszámíthatatlan vagy. Öhm… vagy megbízhatatlanul kiszámítható? Mindegy is. Aztán Romy bízik abban, hogy majd jól kijöttök a kis dzsigolóval, Arrowal. Oh, és helyesnek találja a mosolyodat! – Cassy pimasz vigyor kíséretében fűzte hozzá a számomra végső döfést jelentő utolsó gondolatot. Nem értettem miért is volt erre szükség, ha csak nem arra hajtott, hogy zavaromban bőröm egészen új árnyalatokat vegyen fel.
Hamar kisakkoztam, hogy Cassy igazából egészen félre érti a helyzetet, ami sürgős tisztázást kívánt. Viszont ezt nem Kaine előtt akartam kivitelezni. Szerencsére Csodapók sem ellenkezett a süllyedő hajó elhagyásában, mielőtt indulhatnék a „világ legpompásabb érett paradicsoma” – díjért.
Kishíján arcra estem a meglepettségtől egymásba akadt lábaim miatt. Nem számítottam arra, hogy Kaine beszáll Cassy által vezetett csónakba és rákérdez, mégis mire gondolt a költő korábban?
– Hogy tessék? – kérdeztem vissza végtelen zavarral fűszerezve, mintha – újfent – leállt volna az English.exe-m.
– Pfff... nem, dehogy! Miért hinné ezt? – legyintettem. Próbáltam laza és nem törődőm lenni, miként azt szavaim is próbálták tükrözni. Hát minden igyekezetem critical fail lett! Csodapók tekintete alatt nem is mertem tovább odázni a valóságot.
– Khm... Vagyis... Igen – préseltem ki magamból kisebb torokköszörülés után. Beesett vállal összébb húztam magamat, zsebre vágott mancsaimmal téve fel a habot nonverbálisan leközölt jeleimre. – D-de ne hibáztasd emiatt Cassyt! Kicsit romantikus szoftveren fut. Én mindössze annyit mondtam neki, hogy lakótársak vagyunk. Fogalmam sincs miből feltételezte ezt a szálat, amiből mi... szóval... izé... érted – pironkodva fordítottam el az arcomat a padló irányába, tekintetemet össze-vissza járatva a parkettán. Úgy tudtam, hogy hallgatnom kellett volna, míg lehetett! – Ettől még jó ember Cassy. Ne haragudj, hogy ilyen kellemetlen szituációba hozott a képzelgésével – kértem elnézést kolleginám nevében.
– Aha, vagyis hát vannak hasonlóan őrült gondolataink. Sokszor vagyunk egy hullámhosszon, így akad egy csomó dolog, amiben egyetértünk. Persze olyan is akad, hogy közel se találjuk a térerőt egymás felé és ekkor nincsen meg a közös nevezőnk. Szóval, ezzel csak azt akartam mondani, hogy vannak gondolatok, amik megegyeznek, de azért nem minden. Durva is lenne, ha minden egyes másodpercben ugyanarra gondolnánk – jó mélyen elmerültem ebben a témában. Nem titkolt szándékomban állt a sok mellébeszéléssel elhessegetni a korábbi félreértésről a társalgást.
Az előbbiek miatt sosem áldottam úgy műszakkezdést, mint most. Persze a random eventeket így sem kalkuláltam bele, többek között a kukás mizériát.
– Átvitt értelemben értettem! Nem szó szerint – ráztam a fejemet, csípőre tett kezekkel. Habár nem hazudott, tényleg ezt mondtam. Na sebaj, legközelebb pontosabban fogalmazok! Ettől még szuper lett volna, ha ezeket nem a kameralencse láttára csinálja! Bár azért a hála mosolyért végül is megérte...
Álljon meg az a fáklyás menet, Morozov! No-no-no!! Ez nem így megy!!! Próbálj meg kiállni a „haragszom a felelőtlenségedért” – állapot mellett. Mi ez a bárgyú mosoly, amit magadra öltöttél? Argh, ennyit erről!
Még szerencse, hogy vége a szünetnek. Most reménykedhetek, hogy a műszak végére Csodapók elfelejti, ami idekint történt.
– Hát a szünet törvényi előírás. A Boss szigorúan veszi. És hogy érted azt, hogy „egynek elment”? Mármint, ez nálad azt jelenti, hogy jó volt, de rendszeresen biztos nem jönnél? Vagy csak alkalmaként? Esetleg soha, de soha többet? – kíváncsi voltam, hogy a spektrum melyik részén fekszik ez a kifejezés. Habár erősen úgy hangzott, hogy Kaine nem ebben lelte meg leendő hivatását. Az pedig tény és való volt, hogy nem volt sok rendbontó a mai este, pedig koncert volt és ilyenkor általában megnő ennek az aránya. Lehet, hogy Csodapók mély nyomokat hagyott a vendégközönségben. Ki tudja, hogy a kukák nem pletykáltak-e?
A pultos behálózásra végül nem feleltem, mert gyorsan kiakartam vinni a szemetet. Lehetőleg azelőtt, hogy Cassy megszólt volna érte… „Munkára, a zsák nem fog lábakat növeszteni!” – kívülről fújtam ezt a lineját. Plusz komolyan érdekelt, hogy egyetlen kéretlen delikvens sem maradt a szemétlerakóban. Meg se fordult a fejemben, hogy nem a legjobb ötlet Kainet egy légtérben hagyni a túlbuzgó kolléganőmmel. Mindez viszont eltörpült a paranormális jelenséggel, ami odakint várt rám, melytől még azt is elfelejtettem, hogy nem vagyok teljesen egyedül.
– WÁÁÁ! Kaine, jeez! – kaptam kisebb sikítófrászt. Oké, a sikításom roppant ingerszegény volt, ellenben a riadalmam annál látványosabb! Ugyanis első dolgom volt megkapaszkodni az ajtó kilincsében, mely engedelmeskedve kinyílt. Ezt követően átbotlottam a nyílászáró küszöbén, ahogy ösztönből hátrálni kezdtem.
– Miért settenkedsz, mint egy párduc?! Nem úgy volt, hogy egy pók veszett el benned?! – szóltam rá fojtott hangon. Mellkasomra szorított bal manccsal. – Legközelebb csapj hangot vagy valami – kezdtem legyezgetni magamat szabad kezemmel, mintha csak szívemet próbálnám lassulásra ösztökélni.
Kaine következő kérdésével eszembe juttatta a különös jelenés érzését. Rögtön felocsúdtam a sokkból, majd megpróbáltam visszatolni az épületbe.
– Neeem történt semmi! Niiincs itt semmi! – naná, hogy nem mertem ekkora nagy hazugság kíséretében a szemeibe nézni. A füllentéstől még füleim is öngyulladásba kezdtek. Csak akkor volt bátorságom felpillantani, amikor – reményeim szerint – már az épületen belül voltunk és sikerült visszacsuknom az ajtót.
Próbáltam túllendülni a fura érzésen, hogy valamit felkeltettem odakint. Helyette pedig belemerültem a benti cringe érzésbe, melyet Kaine fürkésző tekintete váltott ki belőlem. Mit mondhatnék? Nem volt egy kellemes váltás. Elképzelni se tudtam, hogy mégis miként magyarázhatnám meg neki a fura viselkedésemet és a korábban összemotyogott szavaim.
– Hallottad... igaz? – lehajtott fejjel bukott ki belőlem a kérdés. Meg se vártam válaszát, mielőtt kivágom magam alatt teljesen azt a bizonyos fát. Kihúztam magamat, vettem egy mély levegőt, ahogy felemeltem kobakomat és…
– Lehet, hogy felébresztettem egy Terminátor slash Transoformers-t – néztem mélyen Kaine szemeibe. Utólag gondolva csak arra, hogy lehet ez így Kainenek nem fog mondani semmit sem. – Vagy legalábbis valamit, ami hasonlít arra az „Őrszem-robotra”. Tehát egy olyan kütyüt, ami rettentő veszélyes ránk, mutánsokra nézve – gondolataim zárásként alsó ajkamra haraptam. Lécci, ne büntess meg rossz hír hozójaként!

Nagyra értékeltem volna, ha a kinti para jelenség másik időpontot választ. Na jó, a riadalom alatt annyira nem sikerült kimutatnom, de határozottan örültem annak, hogy Kaine itt volt. Annak ellenére is, hogy majd kiugrottam a cipőmből ijedtemben.
– Igenis settenkedtél, hallottam! Vagyis nem hallottam, éppen ebből volt a gond… – próbáltam nagy elánnal megnyerni ezt a diskurzust, holott eleve vesztesként mentem bele. Ez nem más, mint annak a kinti jelenésnek a hibája!
Azért nagyra értékeltem volna, ha a baj elkerül ma minket. Még csak az kellene, hogy Kaine a korábban említett hébe-hóba helyettesítési szándékától is elzárkózzon, mert itt valami káosz van a munkaidő végén. Próbáltam húzni-halasztani a tényeket, de végül arra jutottam, hogy muszáj lesz beavatnom Kainet. Már csak azért is, mert lelkemig hatoló tekintete esküszöm, hogy rosszabb volt, mint egy poligráf!
Sok forgatókönyvet el tudtam képzelni. Kezdve egy leteremtéssel, hogy megpróbáltam elhallgatni a tényeket, folytatva egy felelőtlenségemet érintő fejmosással, megfűszerezve még egy kis leszúrással.
– Igen, igen, tudom, hogy elkellett volna mondanom – vágtam rá azonnal kijelentésére. Szavai valós jelentését csak utólag sikerült értelmeznem. A legkevésbé sem számítottam proaktív cselekvésre, az elképzelt szcenárióim egyike sem készített fel erre.
– Várj, hogy mi? – hitetlenkedve gördült le ajkaimról. A meglepettség ereje pedig előre lendített, egyenesen Kaine után. – Nenenenenene…! – tisztában voltam az erőkülönbségekkel, így teljes súlyommal rácsimpaszkodtam mindkét kezemmel Csodapók jobb karjára. Egész fizikai valómmal próbáltam meg visszatartani attól, hogy csak úgy kicsörtessen egy lehetséges fenyegetés elé. Bízva abban, hogy a nassolgatások ezegyszer kifizetődnek és kellő nehezéknek minősülök. Hát, nem gondoltam volna, hogy csalódnom kell… Viszont erősen úgy festett, hogy olyan voltam neki, mint a mindennapi edzését képező súlyok egyike, vagyis meg se kottyantam neki! Ezért kénytelen voltam lábammal is kitámasztani magamat az ajtófélbában.
– Nem hallottad, amit mondtam? – bukott ki belőlem a kérdés. – Terminátor, tudod, emberformájú robotok, akik ki akarják csinálni az emberiséget?! Transformers pedig járművé slash fegyverré alakuló gépezetek?! Hahó, az egyik rosszabb, mint a másik!!! Az „Őrszem-robot” pedig mutánsokra pályázik – ez utóbbit fojtott hangon jelentettem ki. – Nem akarok ujjal mutogatni, mert nem illik, de tudod ki a mutáns még? – sutyorogva tettem fel a kérdésem. Válaszát meg sem várva, jobb mutatóujjammal böktem magam felé.
– Simán lehet még nem ismert pókdiétán is! – felhagytam lábaimmal való kitámaszkodást az ajtófélfán, mert a végén letolok egy spárgát.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet utána mennünk – pillantottam fel kétségbeesetten Kaine felé. – Azt se tudjuk, hogy kell kikapcsolni. Sőt, azt se tudjuk, hogy kilehet-e kapcsolni – soroltam, hogy miért is nem tartom jó ötletnek az egészet.
A következő kérdésére, hogy a „Közelben van-e?” csak vettem egy nagy levegőt, szívem szerint rávágtam volna, hogy nincs, majd toltam volna egy hátraarcot. Csak nem létezett az az Erő-pont, amivel magam után tudtam volna vonni Kainet. Utóbbi nagy visszatartó erő volt, illetve az is, hogy a korábbi jelenésre elég volt rágondolnom és megint kipottyannom a bőrömből…
Hosszú másodpercekig tartott, mire felfogtam, hogy a határozottan felébresztett gépben vagyok. Az egekbe hágó Deja vu érzés mellett ugyanis láttam Kainet és magamat kívülről. Olyan volt, mintha egy kamera lencséin keresztül pásztáznám magunkat! Tudtam, hogy nem Millardban leledzem, mert az egészen más feeling volt.
De hé, én benne vagyok ebben a robotban! Ez egyszerre volt ijesztő és meglepő. Éppen csak óvatosan rálestem a rendszerére, hogy megértsem, mégis pontosan mivel van dolgunk? Mivel nagyon is érzékeltem felőle, hogy azért nem teljesen egyforma azzal a korábbról ismert Transformers-Terminátorral.
Gyere ide.
A terepszemlém alatt a parancs úgy vágott keresztül rajtam, mint kés a vajon. Nehéz volt elvonatkoztatnom attól, hogy nem nekem, hanem ennek a gépnek szólt. Ajaj, remélem, hogy ez nem azt jelenti, hogy kezdek egybeolvadni vele?! Ááá, vissza akarok menni a testembe!
Alighogy megfogalmazódott bennem ez a kívánság, láttam, hogy a szerkezet egész kézszerű tagot növeszt ki magából, majd egyszerűen felkapja a maga mellett lévő fémkukát, aztán egy jó nagy lendülettel elhajítja Kaine felé. Juj, és felém! Mivel én is ott voltam, izé… vagyok, legalábbis testileg!
Úgy megijedtem ettől a fordulattól, hogy egyik pillanatban még azt láttam, hogy a kuka elrepül. Most pedig azt, hogy vészesen közelít felém, helyesbítés: felénk. Még figyelmeztetnem sem kellett Kainet, már tett is arról, hogy ne legyünk a fémkuka útjában. Hálás pillantást küldtem Csodapók felé.
A szerkezet mindeközben nem tudta eldönteni, hogy most ember vagy bogár akar lenni… Végtagjai, feje és teste miatt egész emberi volt, de közben négy tagjára leereszkedve, csótány szerű mozgással skerázott kifelé a zsákutcából.
– Ú, Kaine! Kapd el gyorsan, valahova menni készül!! – böktem a robotra. – Hé, várj, várj, vááárj, engem ne hagyj itt!!! – tettem hozzá gyorsan, mielőtt Kainenek eszébe jutna itthagyni. – Vendettát indítok ellene. Hát nem láttad, hogy agyon akart vágni egy kukával?! – tettem fel a kérdést felháborodva. Más szavakkal: ez már személyes ügy volt a részemről!
A robot termetéből nem néztem volna ki, de rettentő agilis kütyünek ígérkezett. Ide-oda cikázott és amikor Kaine hálója eltalálta, akkor nem megállította, hanem inkább megvált attól a testrészétől, tagjától, mely akadályozta volna a mozgásban. A fennmaradt maradék része pedig tessék-lássék módon össze fonódott és ment tovább. Ez a groteszk zombi-gép üzemmódja egészen a „Nappali” melletti parkolóig kitartott.
– OMG, nézd! – rikkantottam el magamat. – Ez lopja Dave kocsiját! – mutattam előre a parkolóban álló old-timer járműre.
A szerkezet rámászott az említett autóra és elkezdte beleépíteni magát. Ennél a pontnál már szorgalmaztam volna, hogy csípjük grabancon! Csak sikerült belekutyagolnunk egy random eventbe…
– Hova készülsz Öregapám?! – a felszólítás oldalról támadt. A hang négy-öt kifejezetten rossz arcú motorostól jött. Élükön pontosan azzal a krapekkal, akit premierplán láttam, hogy Kaine bemutatott a kukának. A motorokkal elzárták az utat, amerre haladtunk, szép lassan körbe véve minket.
A kialakult helyzet miatt ösztönösen közelebb léptem Csodapókhoz.
– Miért érzem azt, hogy nem barátkozni akarnak? – súgtam le Kainenek a kérdést. – De menő a motorja. Nekem is volt ilyenem a GTA-ban – szemeztem a fickó vasparipájával, aki leszólította Csodapókot. Tisztában voltam azzal, hogy nem a legjobb pillanatot választottam a csodálatra. De igazán nem tehettem róla, a stressz ilyen hatással van rám, egyszerűen csak kiszökött belőlem.

– Hogy tudod érezni? – szökött ki a számon az őszinte meglepettség. – Titkolt technopata adottságok? Vagy várj, tudom, a híres megérzésed! – hajítottam be a tippemet. Háh, lottóznom kéne! Habár eddig is hajlamos volt nem közölni dolgokat, ha nem kérdeztem rá konkrétan. Mondjuk megsértődnék, ha rejtegetett technopata képességei lennének.
– Engem már meglepett – ismertem be. Persze nem teljes valójában, viszont a kütyü puszta jelenléte elég volt ahhoz, hogy sokkot okozzon.
– Pontosan! Pókdiéta. Erről beszélek én is – ha jobban hasonlított arra a szerkezetre, amihez korábban volt szerencsétlenségem, akkor bizony jogos félelem. – Miért akarod feltálalni magadat neki ezüsttálcán?! – nem tűnt túl óvatos lépésnek elé járulni.
Már a fizikai határaimat pedzegettem az ajtófélfán, így kénytelen voltam felhagyni az ellenállással, mielőtt kettétörik valami, vagyis valamim, mert valószínűleg nem az ajtókeret, hanem az én lábaim adták volna be a törölközőt. Kaine hihetetlen komolysággal rám szegezett tekintete alól képtelen voltam menekülni. Olyan érzés volt, mintha nem csak rám, hanem egyenesen belém nézne és ez rettentő furcsa volt és zavarba ejtő.
– Tessék? – gördült le ajkaimról az őszintén meglepett kérdés. Nem tehettem róla, legkevésbé tőle számítottam Aladdin referenciára! Már csak a varázsszőnyeg és a „Whole new world” – betétdala hiányzott. Egyébként milyen nagyon szépek a szemei. Huh, Morozov, ébresztő! – P-persze, hogy bízok milyen buta kérdés ez! – fülig vörösödött arcomat gyorsan elfordítottam, mielőtt megneszelné rettentő rosszkor időzített lányos zavaromat. Még csak az hiányzott volna, hogy képzeletem az egész arábiai hátteret Kaine mögé vizionálja! Oké, lehet, hogy nem ez volt a célja. Sőt, biztosan nem! Ettől még tök jó érzés volt teljes egy másodpercig Disney hercegnőnek éreznem magamat…
– Nem erről van szó, hogy nem bíznék, oké? – persze nem tagadtam, hogy nehezebben sikerült nyitnom mostanában mások felé. De Kaine nem adott okot arra, hogy visszavonjam eddig megelőlegezett bizalmamat, amit Arrow, illetve az én életem megmentésével nagy adagban megnyert.
– Jó, értem, menni szeretnél! Jövök én is – adtam be a derekamat. – Nem azért akartalak visszatartani, mert félnék, csak… – lenyeltem gombócként torkomban akadt mondandóm végét. Nem akartam beismerni, hogy valójában, de, nagyon is berezeltem.
– Különben is, kettőnk közül hozzám beszélnek a gépek, nem? Valakinek le kell beszélnie a szerkezetet, hogyha esetleg úgy dönt megkóstolja a Csodapókot – kommentem végén szórakozottan öklöztem bele a bal vállába, hogy valamelyest oldjam ezt a rettentő súlyos hangulatot. Természetesen zéró erőkifejtéssel, noha komolyan is csinálhattam volna, mert meg se kottyanna neki. Neki. Az én ujjaimnak bizonyosan jobban fájna az ütközés! Egy biztos, képtelen lettem volna tükörbe nézni, ha az általam felébresztett kütyü bántaná Kainet…
Cseppet sem számítottam arra, hogy a nagy szám miatt kedves Karma tomporon harap azzal, hogy számomra beszámíthatatlan ideig bent dekkolhattam abban a különös szerkezetben. Mikor azt hittem, hogy örökre benne rekedtem és majdnem végig nézhettem, hogy bánt minket, vagyis Kainet és a testemet… Ekkor természetesen visszaestem saját bőrömbe. Mindössze Csodapók hihetetlen megérzésének köszönhettem, hogy nem lapított ki a fémkuka. Szóóóval immáron kétszeresen is adósa voltam, amiért újfent kihúzott a csávából.
– Csak… várj meg! Lécci – mondtam két légvétel között, ahogy igyekeztem felzárkózni mögötte. Nem volt könnyű feladat, mert Kainenek egy lépés nekem majdnem hárommal ért fel.
– Hogy hova készül Dave kocsijával? Azt nem tudom. Viszont! Valaki határozottan hívta. Mármint nem telefonon, habár egészen hasonló volt a helyzet. De, amikor benne lébecoltam az előbb, akkor tökre olyan érzés volt, mintha egy távirányítással érkezett parancsot kapott volna. Azt sajnos nem tudom megmondani, hogy hova készül pontosan vagy, hogy ki irányíthatja. Az viszont biztos, hogy most rátelepedett a kollégám old timer járgányára és éppen elhúzni készül vele! – mutattam előre a furcsa szerkezet felé, mely szinte minden másodpercben alakította a formáját. A megállónak köszönhetően egybefüggően sikerült közölnöm az infókat és nem kellett kiköpnöm közben a tüdőmet.
A legkevésbé sem számítottam arra, hogy fennakadunk Kaine legújabb „barátain”. Micsoda szemetek! Tényleg kukába valók voltak, meg sem érdemelték ezeket a csinos kis vasparipákat. Néha annyira igazságtalan a világ…
Hitetlenkedve néztem végig a jelenetet, ahogy Csodapók fellépett ellenük, a fő szószólóval feltörölve a padlót, hogy aztán a gyönyörű Harley Davidsont ráhajítva Dave kocsijára telepedett gépre.
– Hé, v-várj! – szóltam Kaine utána, reménytelenül kapva utána, mert elkapni már nem sikerült. Így kénytelen voltam végig nézni, amint belebocsátkozik egy 1-o-1 küzdelembe. A motorosok hitetlenkedve nézték a kialakult jelenetet, a két tucatból a fele inkább felpattant retro vibe motorjára és elhajtott, míg tehette. Megértem, én is húztam volna, mielőtt egy hálóval applikáló alak egy különös gépnek hajítja a járgányomat, ami mellesleg Transformers módjára egybe olvad vele. Szent ég, teljesen magába foglalta azt a Harley Davidsont!
A többi ott maradt bámészkodni, ketten a haverjukat kanalazták fel a padlóról.
– Öhm… nem gondolta komolyan – kezdtem bele tétován –, de balesetek tényleg lehetnek. Szóval jobb, ha megfogadjátok a tanácsát és odébb álltok – gesztikuláltam társaságuk után, akik éppen lefordultak a Broadwayről.
A robot egyre különösebb formát kezdett ölteni magára. Teljesen összeolvadva a motorral és Dave kocsijával. Kereket növesztett és leginkább egy hat kerék meghajtásos Monster Truck-ból szabadult járgányra kezdett hasonlítani. Hogy a rakétavetőre emlékeztető fegyvert a tetején honnét szalasztotta? Az egy remek kérdés! Na és a belevaló löveget? Azt szerettem volna leginkább tudni! Sajnos nem láttam el odáig, hogy le tudjam olvasni róla a feliratot.
Nem kicsit rémültem meg attól, amikor kilőtte Kaine felé. Olyan gyorsan történt minden, hogy azt sem láttam Csodapók idejében elugrott-e? A detonáció által keltett porfelhőtől ugyanis elég nehéz volt bármit is kivennem.
Heves szívveréssel, a portól… vagy inkább a riadalomtól enyhén bekönnyezett szemekkel, kétségbeesett ábrázattal nyújtóztattam a nyakamat, türelmetlenül lesve Kaine után. Aggodalmam az egekbe hágott, még a robbanás okozta elviselhetetlen fülsípolással és a környezetemmel sem igazán törődtem. Hiba volt.
A motorosokból az a tag, amelyiket korábban Kaine szemetesbe hajított, aztán bemutatott az aszfaltnak, roppant különös bosszúhadjáratot indított. A legkevésbé sem számítottam arra, hogy mögém settenkedik, aztán felránt maga elé a motorra.
– Maradj nyugton, te idióta némber!
– Nem hallom, hogy mit magyarázol, de engedj el! – kezdtem kitartóan csapkodni ott, ahol csak értem. A fene egye meg a bukósisakját! – MONDOM ENGEDJ EL!!! – hangom egyre magasabb és magasabb volumenre kapcsolt, amiért a sípolástól eleve nehezen hallottam. Plusz úgy festett, hogy a fizikai ellenállásom itt határozottan nem segített.
Mikor beindult alattunk a motor és távolodni kezdtünk a parkoló mellől, nyomban elnéztem a válla felett. A porfelhőből láttam kihajtani a kerekeket növesztett szerkezetet, mely megindult a tőlünk ellentétes irányba.
– CsOOoodaPÓÓÓÓk!!! – az ijedtség és az öröm vegyes egyvelegével telitorokból kiáltottam felé, túlharsogva a menetszelet is, amikor őt is megpillantottam az egyre elülepedő porfüggöny mögött. Perpillanat az sem érdekelt, ha napokig rekedt fazék hangom lesz.
Annak tudatában, hogy Kaine látszólag jól van, ismételten ütni-vágni kezdtem a motorost, ahol csak értem. Mozgó járműről levetődni nem tűnt bőrbarát megoldásnak, ráadásul nem igazán volt az opcióim között. Szóval még egy légynél is ezerszer idegesítőbb voltam. Sőt, már lestem a lehetőséget arra, hogy hol tudom megharapni a karját, csak megnehezítsem számára a vezetést!

– Szó sem lehet róla! Mégis hova akarod tenni? Haza nem hozhatod az ágyúvetőt! – szóltam rá Csodapókra, mielőtt nagyon beleélné magát ebbe az illúzióba. Én értettem, hogy kell a szuvenír egy quest végén, amivel még nem is lett volna probléma, csak egy ilyen fegyver hazára mégiscsak túlzás.
Éppen, hogy azon kattogtam miként fogja Kaine feltartóztatni és lefoglalni a szerkezetet… aztán pedig én lekapcsolni. Ez utóbbi nagyobb rejtély volt, mint a Csodapókot érintő forgatókönyv és egyáltalán nem szerepelt a szcenáriók között, hogy Kaine hagyja magát eltalálni, engem pedig részeg motorosok elrabolni. Az orosz maffia után nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez most minőségi javulást vagy határozott romlást jelent?
Nem mintha ráértem volna ezzel foglalkozni. A.) szabadulni akartam, B.) nem tudtam, hogy Kaine jól van-e, C.) mikor kiderült, hogy Csodapók egyben van, igyekeztem minél hangosabban hangolni, hogy segítsen! Mivel hiába csapkodtam teljes erőből a bukósisakos fickó fejét, nem igazán sikerült megakadályoznom a vezetésben. Sőt, nekem jobban fájt, ráadásul még életveszélyesebben kacsázott, amikor álkapcsomat kezdtem csattogtatni felé!
– Fejezd be! Ha miattad felcsattunk egy házfalra…[/color] – már majdnem közbeszóltam, hogy akkor mit csinál? Lelök a motorról?! Az a célom! Vagyis nem, igazából a fájdalommentes landolásnak jobban örülnék. De megnyikkanni sem tudtam, mert Kaine olyan váratlanul ugrott be, hogy a fickó befejezni sem tudta a gondolatait, nemhogy én rázendíteni!
– Csodapók?! – örültem meg a váratlan csatlakozásának. Reménykedtem abban, hogy hamarosan betoppan és meg is örültem annak, mikor tényleg megtette. Nagyra értékeltem a megbízhatóságát. Legalább tényleg megérte rekedésig erőltetni hangszálaimat!
Már-már a meghatódás szélén voltam, melynek peremén elsőre azt se vettem észre, hogy az eltávolított sofőr híján a motor vészesen kilengett oldalra és csak Kainenek köszönhetően nem borultunk fel. Pedig, ha figyeltem volna a környezetemre, akkor azt is láthattam volna, hogy a bukósisakos pali szépen beépült az útszélen lévő szeméttárolóba. De valahogy jobban lefoglalt Csodapók és köztem lévő távolság hirtelen zéróra redukálódása és az emiatt beköszöntő szívritmuszavar a mellkasomban. Különösen, amikor ösztönösen megkapaszkodtam Kaine felsőjének maradékában, mielőtt én is lepottyannék a vasparipáról az éles fordulat miatt.
Szinte romantikus is lehetett volna az egész történet, még ha valahol fura is, mivel a legkevésbé sem kéne lakótárssal ilyen közeli helyzetbe kerülni, mert a jövőben irtó cringe lehet. De úgy fest ez az arcpirító pillanat csak számomra volt ekképpen értelmezhető (ami talán jobb is), mert…
– Hékás! Ki-kikérem magamnak! – ordítottam túl a menetszelet. Oké, oké, a füleim sem voltak igazán a toppon! – Nem is szokásom belekeveredni! A baj magától megtalál, még csak nem is kerestem! Jobban el voltam foglalva azzal, hogy megvagy-e? Egy robbanás detonációjában nem szokás bennmaradni!! Aztán kettőt se pislogtam az a szemétbe való vitt is elfelé. Hol voltál mikor történt, hm? Ja, igen! A robbanásban, amiben nem szokás ottmaradni!!! – egyre jobban és jobban belemerültem ebbe. Ingerültségemben határozottan megböködtem párszor Kaine mellkasát. A mozdulattól újfent realizáltam, hogy a felsője csak néhol takarja. Nekem pedig naná, hogy sikerült egy fedetlen foltot találnom rajta! Leszegett fejjel pironkodva rekesztettem be a mozdulatot, mielőtt tényleg cringe halmazba kerülne ez az egész szitu, minden idegszálammal azon voltam, hogy kerüljem Csodapók tekintetét.
Kislányos zavarom ellenére nem kerültek el Kaine mondanivalója. Kérdése a robot összezavarásáról viszont egy olyan téma volt, amire ha akartam se tudtam volna válaszolni.
– Nem tudooom? – jó, ez fejben sokkal határozottabban hangzott, miként kimondanom sikerült. – Mármint az előbb még lekapcsoltatni akartad, most pedig összezavarni és még abban sem vagyok biztos, hogy az első forgatókönyvet lehozom – orrom alatt dörmögve mondtam a magamát, mármint komolyan csak nekem volt zavarba ejtő a korábbi pillanat?!
– Deee… – tűnődtem el látványosan a kütyü összezavarásán. – De ez lehet, hogy butaság – bukott ki belőlem. –  Viszont leárnyékolni még mindig könnyebb a műszereket, mint kikapcsolni. Főleg az ilyen viszonylagos önálló fajtákat, mint ő! – pillantottam el hátra a kerekeket növesztett robotra. Oh, igen, én még mindig háttal ülők a forgalomnak, csodás! – Vagy a robotot is megnézhetem újra belülről, csak hát… Hát láttad, hogy mi történik olyankor! Ha elugrom, akkor nem vagyok itt és egy csomó tervem van még. Ha oda a testemnek, akkor mindezeket nem tudom beteljesíteni. Már pedig nekem fogalmam sincs mi történik, ha beleugrom és nem tudnék visszatérni a saját bőrömbe. És akkor a hátra lévő életemet abban leélni! – latinos kézmozdulatok kíséretében magyaráztam Kainenek, már amikor nem benne kapaszkodtam. A mondókám végén hátra böktem a vállam felett. Nem számított, hogy hüvelykujjamnak nem sikerül befókuszálnia az előttünk száguldó kütyüt.
– Azonban valahonnan jelet kap, szóval a szignálon keresztül talán meg tudom mókolni. Csak ahhoz közelebb kellene kerülnöm ahhoz, amivel irányítják és gondolom nem akarnál olyan közel kerülni azokhoz, akik esetleg irányítják – pillantottam fel rá zavartan. – Ugye? – mellékeltem a bizonytalan kérdést befejezett gondolatom után.
– Abba nem akarsz beavatni, hogy mégis mire készülsz? Akkor most ugorjak bele vagy sem? És megfordulni? Most?! – hitetlenkedve néztem körül. Hány km/órával is megyünk pontosan?! – Nem akarsz megállni esetleg, míg megfordulok? – rebegtem el a kérdést. Behúzott nyakkal néztem fel Kainere, mikor tekintetem találkozott a lelkembe hatoló pillantásával képtelen voltam tovább húzni az időt. Ha további öt másodpercig fent kellett volna tartanom ezt, félő lett volna, hogy homlokomig pirulok az egésztől.
– Oké, oké, okééé, ne nézz így! Fordulok mááár, fordulok! – kétségbeesetten néztem körbe, hogy rájöjjek mégis hogyan tudok a legkönnyebben egy fordulatot tolni. Fejemben élt egy akrobatikus mozdulat, amit valamilyen koreai akciófilmben láttam, aszerint csak át kellene lendítenem a lábamat. De eszem ágában sem volt majdnem kétszáznál elengedni Kainet!
– Bocsi – biggyesztettem oda, mikor majdnem lecsaptam jobb kezemmel. – Bocsi-bocsi, ezt sem akartam! – ezúttal arra küldtem sűrű elnézéskérésem, amiért térdemmel majdhogynem gyomorszájon ütöttem. – Ugh, sajnálom!! – ezt pedig a kishíján álon fejelés miatt küldtem. – Igyekszem óvatos lenni!!! – alig, hogy kiböktem ezt a mozdulat közben, kishíján kiestem a karja alatt. – ÁááÁÁ… – túl közel kerültem az aszfalthoz, közelebb, minthogy komfortos lett volna! Óriási szerencsémre Csodapók a korábbi kellemetlenségek ellenére sem akarta végig nézni, ahogy tolok egy szabadesést a motorról. De hé, sikerült megfordulni ééés még zavarba ejtőbb volt ez az egész szituáció, mint először.  
– Huh, köszi. De várj, hogy értetted az elengedést? Ugye csak megállunk és talpon kell tartanom? Igazán kár lenne ezért a szépségért, nem? – pillantottam hátra vállam felett, miközben megpaskoltam a motor oldalát. – Kaine? – homlokomon sűrű ráncok jelentek meg, miközben kérdéseim hallgatással találkoztak. Valahogy rossz érzés fogott el és nem csak azért, mert már-már majdnem beértük a robotot. – Csodapók? – türelmetlenül vártam a válaszát. Viszont a tekintete semmi jót nem sejtetett. Ééés kilőtte a hálót!
– Nenenenene, Kaine, én nem tudok vezetniii! – gördült le ajkaimról, mielőtt elrugaszkodott volna. Karjaim befeszültek, lábaimat kitartottam előre és úgy kapaszkodtam mancsaimmal a kormányba, mintha az életem függene tőle. Jó, jó, mert az is függött tőle!
Míg Kaine hoppon hagyott, mint Howl varázsló Sophiet a Vándorló Palotában, győztem egyeneseben tartani a mozgó járművet magam alatt és nem túlságosan kétségbeesni azon, hogy vajon Csodapók jól van-e, mit csinál most? Nem is beszélve a közelgő kanyarról! Az utóbbi miatt rögtön arra tudtam csak gondolni, amikor Papa motorjával kiegyenesítettem egy ilyen derékszöget. Kételkedtem, hogy a GTA-s ismereteim itt megsegítenének, vagy a KRESZ! Gondolkozz Morozov!! Ha ez egy autó lenne mit csinálnál?! Nyomnád a féket, nem?
– Hé, várjunk csak! O-M-G, ezen van fék! – ahogy ezt realizáltam, azonnal telibe tapostam. Lécci, lécci, lééécciii állj meg!
Nem tudtam eldönteni, hogy a manuális vagy a mentális fék segített a megállásban. Igazából részletkérdés volt, mert a lényeg az volt, hogy nem lett meg se fal, sem pedig a kanyar. Szinte felfoghatatlan volt számomra, hogy sikerült megúsznom csattanás nélkül. Az egyedüli csattanás végül az volt, amikor felborultam a motorral, mivel képtelen voltam állva tartani ezt a nagy batárt, mihelyst állóra fékeztem.
– Jól vagyok – nyögtem inkább magamnak, mintsem a nagy közönségnek. Sokkal jobban is fájhatott volna, ha nem sikerül megállnom, például újfent eltörhettem volna a lábamat. Szerencsére nem így történt és hála az égnek, hogy senki sem látta! Kivéve az ékszerbolt kirakatánál lévő kamerát… Pompás!
Éppen azon küzdöttem, hogy letessékeljem magamról a motort, amikor a nagy bumm egy pillanatra még az ütőt is megállította bennem. Rémülten, remegő tagokkal fordultam a zajforrás felé, kétségbeesetten keresve tekintetemmel Kainet az ütközetben, amit a robot ellen kezdeményezett. A vérre menő csatájuk ugyanis elég unfair volt, mivel a gép még csak nem is vérezhetett! Remegő tagokkal, de annál is nagy erővel löktem le magamról a vasparipát, amikor láttam, hogy Csodapókot sarokba szorítják. Segíteni akartam neki, de elképzelni se tudtam hogyan. Totális szerencsétlenségnek éreztem magamat a talajon!
– Ez az! – örültem meg látványosan, amikor láttam Kainet felülkerekedni a helyzeten. Lelkesedésem végül végtelen tanácstalanságba hasított át Csodapók felém intézett kérdésére.
– Innen mégis hogyan kéne megmondanom?! – kérdeztem vissza széttárt karokkal. Alig fél másodperc múlva jobb mancsommal homlokon csűrtem magamat. Hát persze! Gép. Én pedig nyomokban technopataságot tartalmazok vagy mi.
Beslisszoltam az út szélén parkoló autók mögé, hogy megpróbáljak elugrani, egyenest a kütyübe, amíg Kaine lefogta. Ha ugrált volna sokkal, de sokkal nehezebb lenne. Sőt, talán nem is sikerülne! Értékeltem Csodapóktól ezt az óriási segítséget, még ha nem is volt szándékos.
Hamar felismertem, hogy jó helyen járok, mégiscsak harmadjára ugrottam bele. Igaz, ezúttal szánt szándékkal. Letaglózott a sok hibajelzés, ami átfutott rajta, az új egységek bevonzására való szándéka, a különös parancs, ami hívja, aztán a védelmi-protokollja, amit most aktivált. Védelmi protokoll? O, боже мой…!
Úgy siettem vissza a testembe, mintha csak kergetnének. Ahogy visszapottyantam a bőrömbe, a levegőt is úgy kapkodtam, mint aki lefutotta a maratont rekord sebesség alatt.
– Kaine, menj onnan! – kiáltottam felé két légvétel között, mikor előbukkantam a járművek mögül.
Nem voltam biztos abban, hogy pontosan mire készül a szerkezet, ennek igazán utána járhattam volna. Azonban a savat tartalmazó hálóvető, amit kiköpött magából, egyenest Csodapók felé ment. A robot nem törődött azzal, hogy sikerült-e lefognia vele Kainet vagy sem, újabb ágyúvetőt növesztett maradék testrészéből, készen állva a lövésre.
Mindeközben odasiettem a korábbi robbanásban megtépázott épület leomlott részéhez és felkaptam belőle egy tégladarabot.
– Hé, te elfuserált Transformers! – nagy lendülettel hajítottam felé a kezembe vett rögtönzött fegyvert és megdöbbentő pontossággal tarkón csűrtem vele. Legalábbis azt a részét találtam el, ami a feje akart lenni. – Idesüss!– dobtam el egy újabbat, de ez most kínosan mellette száguldott el. Ennek ellenére, számomra is meglepő módon sikerült magamra vonom a figyelmét. Tehát, Csodapóknak akadt egy kis ideje összekapnia magát.
Várjunk csak! Rám figyel… na és most mi legyen?
A robot sarkon fordult és nagy lendülettel elindult felém.
Jeez, de jó lett volna kitalálni egy forgatókönyvet arra az esetre, ha sikerül!!!

Eléggé eltompultak az érzékeim, amikor a groteszkül festő robot felém igyekezett. A hiányzó kar nélkül azt hinné az ember, hogy nem is olyan fenyegető, a darabosságáról nem is beszélve. Viszont a hálóvetője semmi jóval nem kecsegtetett, plusz a mérete is némileg aggasztott. Én még egy befőttesüveggel sem boldogulok, akkor egy ilyen nagy bádogdobozzal hogyan kellene?
Kaine figyelmeztetése villámként hasított belém, eddig földbe gyökerezett lábaim most már kocsonyaként remegtek. Habár mozdulnom nem sikerült, azt legalább elkezdtem lesni, hogy mégis hova tudnék félrevetődni, ahol biztonságosan megbújhatnék? Végül vontatott mozdulatokkal lendültem be az autó mögé, mely korábban is fedezékemül szolgált. A szerencsétlen Mazdát viszont úgy kapta fel mellőlem, hogy elkezdje bekebelezni magába, mintha egy pihe toll lenne.
Ijedtemben hátra estem és aszfalton ücsörögve néztem végig, ahogy Csodapók megpróbálta kilapítani Mr. Robot Uraságot. Na, nem azért, mert olyan jó volt innen a kilátás, hanem mert a lábaim felmondták a szolgálatot. Megilletődve néztem, ahogy Kaine hihetetlen mód újra felülkerekedett a roboton. Már amennyire követni tudtam a történéseket, mivel olyan nagyon gyorsan történt minden, hogy szinte felfoghatatlan volt számomra.
Csak akkor csúsztam valamelyest hátrébb, amikor Csodapók figyelmeztetőleg odaszólt. Ijedten néztem végig, ahogy próbálta péppé verni a kütyüt. A riadalomtól összébb húztam magamat, mintha csak attól tartanék, hogy bármi rám zúghatna, mikor méterekre előttem történt ez az egész esemény. A robot felől rám telepedett érzések miatt elég nehéz volt saját bőrömben maradnom és időnként nem át-átkapcsolódnom a gépbe, mellyel Kaine küzdött. A hibajelzések aljasan beleszőték magukat a gondolataimba és alig tudtam elhatárolódni tőlük, pedig nagyon-nagyon vissza akartam kerülni a saját testembe. Végül csak Csodapók hangjára sikerült visszapottyanom. Áldottam jókor időzített kérdését!
– Kaine! – szapora légvétel kíséretében adtam hangot megkönnyebbülésemnek. Mintha csak így akarnék meggyőződni arról, hogy tényleg saját testemben vagyok és hallani lehet engem. – Én… nem is… nem is tudom – remegő tagjaimról hangomra is átterjedt a reszketést. Hebegő-habogásom közben igyekeztem talpra tolni magamat. – Benne voltam, az előbb és… és most is. Aztán amikor érzékeltem, hogy valami védelmi protokollt készült aktiválni és te is képben vagy, a-akkor visszasiettem. Most pedig, az előbb, amikor benne voltam, alig tudtam visszajönni! Még kész szerencse, hogy kérdeztél különben lehet benne rekedek – annyira elérzékenyített ez a részlet, hogy gondolkodni is elfelejtettem. Testem pedig naná, hogy előbb cselekedett! Minden értelmes gondolatfoszlány híján kiléptem előre, hogy átöleljem Kainet. Így akartam éreztetni, hogy mekkora segítséget nyújtott az előbb.
– Izé... sajnálom! – húzódtam vissza olyan fél másodpercet követően, pironkodva, mihelyst gondolataim beérték cselekedeteimet és rájöttem mit művelek. – N-n-nem akartam! – legalábbis nem volt szándékos a részemről, hogy hálámat tettekkel jobban ki tudtam fejezni. Viszont csak az ölelést követően vettem észre, hogy Kaine mennyire alul van öltözve, még ha kivételesen nem is szándékosan. Lányos zavaromban azt sem tudtam hova nézzek, aztán megpillantottam mancsaimon a vért. A vér folytatódott az egyetlen csinos, színes, virágos mintás felsőmön. A folt véglegesen tönkretette ez. Aztán ahogy a vér forrását kerestem, egészen véletlenül – komolyan véletlenül – Csodapókon kötött ki a tekintem. Kinek nem csak ruhája volt megtépázva, de testén több helyen is sérülés éktelenkedett.
– Szent ég! – rikkantottam el magamat a sebesülései láttán –, hogy nézel ki? Jól vagy? Komolyak a sérüléseid? Komolynak látszanak. Biztosan komolyak! Nem akarsz leülni és kifújni magad? Tudok CPR-t! Ééés itt egyáltalán nem segít a CPR… Jaj! Esetleg tudok valamit csinálni, hogy jobb legyen? – hadartam el kérdéseimet aggodalmas hangon. Sőt, még a farmerdzsekimet is felé nyújtottam azzal a szándékkal, hogy bátran vegye magára, ha szeretné. Bár nevetséges volt a méretkülönbség úgy is, hogy egy számmal minimum nagyobb volt hozzám képest a dzsekim. – Ha más nem fáslinak még jó. A pólómnak már amúgy is annyi – tehát, ennél a pontnál a dzsekim már abszolút nem számított.
Éreztem, ahogy egyre nagyobb és nagyobb formát ölt bennem a pánik a tehetetlenség érzésétől, miközben ott tipródok Kaine előtt. Nehéz volt leküzdenem a fel-felötlő bűntudatot magamban, ami ott harsogta elmémben, hogy ez az én hibám. Nehéz volt nem elhinnem neki, mert ha nem ugrabugrálok gyanútlanul gépekbe, akkor talán sosem keltem fel ezt a kütyüt és most nem lennénk itt, Kaine sem sérült volna meg. Békésen hazamehettünk volna, ahogyan az tervben is volt és a világ legnehezebb problémája számomra Cassy kérdéssorozata lenne, melyeket még fogalmam sincs miként fogok feltenni Kainenek.
– Te idióta, most nézd mit csináltál! Ha a Főnök megtudja, akkor kicsinál minket. Add ide azt a tetves távirányítót!
– Ne nyúlkálj most ide! Azt hiszem vágom, hogy mit csinál. Különben is, majd azt mondjuk, hogy a robot robbantott – hallottam meg két mélyhangú férfi szóváltást az út túloldaláról, kik határozottan az előbbi szituációról vitatkoztak. Az első beszélő erős, orosz akcentussal törte az amerikai angolt.
– Na persze, biztos, hogy el is hinné! – felpipiskedtem a Mazda mögül. A beszéd egy sötétkék, már-már majdnem fekete árnyalatú furgonból szűrődött ki, mely átmenetileg leparkolt az út szélén. Legalábbis az autómotor hangjából arra következtettem, hogy csak várakozik. Gyors pillantást vetettem Kaine felé, hogy meggyőződjek arról ő is felfigyelt-e az alábbi párcsevejre.
– Fejezzétek már be ezt az értelmetlen civakodást! Egyébként is adjátok ide a távirányítóját! Eleve hiba volt a kezetekbe adnom, csak tönkreteszitek! Ha az Oroszlán elővesz minket, ne számítsatok rám – pirított rájuk a volánnál ülő, reszelős hangú fickó.
– Oroszlán? – orrom alatt ismételtem el a nevet. Félelem és meglepettség vegyes egyvelegével vizslattam Csodapók felé. Ismertem ezt a nevet! Összeszorult torokkal hallgattam tovább a furgonban ülők társalgását.
– Oh, hallgass már Matvei! Inkább az utat figyeld. A robot okkal nem reagál a jelekre… Szerintem van itt valaki – ahogy ezt kijelentette, a robot hangos morajlás kíséretében kifúrta magát a törmelékek alól. Eleve nagyobbnak tűnt, mint az előbb, amikor Kaine K.O-t adott neki. Legalábbis úgy festett, hogy kiütötte, mivel most határozottan elevennek tűnt. Ha ez nem lett volna elég, most is folyamatosan újabb és újabb beépíthető eszközök után nézett, amit azonnal magába foglalhat, mintha meggyorsult volna a regenerációs folyamata.
– Jeez, hát ezt sehogy sem lehet kiütni?! – akadtam ki. Futó riadalmamban ösztönösen Kaine keze után nyúltam. Kellett számomra az a bizonyosság, hogy ebben a para helyzetben nem vagyok egyedül. – Nem láttál rajta valahol kikapcsoló gombot? – szaladt le ajkamról a kérdés.
– Ott van! Gyerünk, hívjátok már ide és zúzzunk innen, mielőtt idecsődül a rendőrség – szólt a reszelős hangú megint.
Az egyik fickó lehúzta az ablakot, majd egy joystickhez hasonló eszközt dugott ki rajta. Kattintott rajta párat, mire azt az ismerős jelzést érzékeltem a távirányító felől, amit korábban a kütyüben is tapasztaltam. Ha esetleg a beszélgetésből nem lett volna egyértelmű, hogy azt a gépet keresik, amivel Kaine hadakozott, nos, ez a szignál igazán egyértelművé tette.
– Talán, ha elvesszük a kontrollerét? – suttogva vetettem fel az opciót Csodapóknak. Kihasználva a helyzetet, hogy még nem vettek észre minket. Ha kikapcsolni nem tudjuk, hát akkor irányítsuk, nem? – Hogy csináljuk? Legyek én a diverzió? – vártam az okosságot Kainetől. Én készen álltam cselekedni! Mooondjuk első lépésként elengedhetném a kezét? Uh, mikor is fogtam meg?! Egyébként milyen kellemesen meleg…
Szent ég, Romy, elég volt az álmodozásból, helyzet van!!! – gondolataim hevében vöröslő fejjel el is engedtem Csodapók mancsát, melynek hőmérsékletét képem tuti ezer Celsius-fokkal meghaladta.

Pironkodva figyeltem Kaine arcára kiült mosolyt, ami egyébként tök jól állt neki és… egyébként kicsit ciki ilyet gondolnom a lakótársamról, igaz? Meg hé, tökre elfelejtettem, hogy mérgesnek kéne lennem vagy legalább picit felpaprikázottnak, amiért ilyen komolytalanul veszi a helyzetet! Alig akartam elhinni, hogy itt vigyorog, miközben készült elvérezni az orrom előtt!! Mondanom sem kell, hogy az aggodalmamon a legkevésbé sem enyhített.
– Annál több idő kell ahhoz, hogy az ilyesmi begyógyuljon, gyors regeneráció ide vagy oda – dünnyögtem az orrom alatt. Bele sem gondoltam, hogy igazándiból a képessége révén valóban pikk-pakk felépülhetne. A tehetetlenségem azonban kételkedéseket szült és elég nehéz volt a holnapon merengenem, mikor a jelenben volt megsérülve. – Nem fáj? Ha rosszul vagy nem szükséges megerőltetned magadat. Nem ér annyit ez az egész, inkább hagyjuk a hatóságokra és menjünk haza – próbáltam meggyőzni arról Csodapókot, hogy a saját épségére való tekintettel inkább hagyjuk is ezt a hadakozást.
– Túlélek egy kis megfázást – hebegve-habogva reagáltam le a kabátom visszautasításának okát. Tök rendes volt tőle ez az odafigyelés, de hékás, megint elterelte a témát a sérüléséről!
Az Oroszlán ténye szabályos rosszullétet okozott nekem. Sejthettem volna, hogy valamilyen formában köze van ennek az egésznek az orosz maffiózókhoz és rajtuk keresztül a HYDRA-hoz. Nem is értem miért lepődtem meg ezen, hiszen mindenhol ott vannak. Miért kell mindenütt ott lenniük?! És még a robot is felélet a hamvaiból, pompás!
– A gépeknek nem tesz jót, ha offolják az áramforrását – tettem szóvá, amolyan segítő észrevételként. Kaine nem úgy tűnt, aki vevő lenne a menekülésre, szóval valahogy ki szerettem volna fejezni a támogatásomat. – Igaz, hogy nem látunk rajta külső tápkábelt, de határozottan érzékelem! Ami az én talentemnél annyit jelent, hogy akadnak benne elektromos részek, vagyis kell lennie benne valaminek, ami elhajtja – fejtettem ki bővebben.
– Hogy tessék?! Azt akarod, hogy itt ácsorogjak miközben te végzed az oroszlánrészét? – bukott ki belőlem felháborodva, felfújt arccal, amiért kispadra lettem száműzve. Mondjuk volt benne igazság, semmi esélyem se volt felvenni a harcot nem csak a gép, de a maffiózók ellen sem… – Rendben – eresztettem ki a levegőt a számból. – De légy óvatos! – kértem meg rá, már-már enyhén figyelmeztető jelleggel. Aggodalmam kifejezéseként finoman rászorítottam a kézfejére, mielőtt zavaromban elengedtem volna a kezét.
A jármű takarásából figyeltem, hogy Kaine mit csinál. Első ízben kihordtam egy szívinfarktust, amikor egyszerűen csak a fickókra tört. A pisztolylövések hangja úgy csengtek füleimben, mintha legalább mellettem dörrentették volna el. Az autó oldalának tapadtam és remegő tagokkal lecsúsztam a tövébe, egészen apróra húzva össze magamat, ahogy próbáltam a kéretlenül felötlő emlékeket távozásra kérni. Vennem kellett pár mély levegőt, hogy bátorkodjak újra kilesni. Nagyon nehezen vettem rá magamat, de minél előbb meg akartam győződni arról, hogy Kainet nem lyuggatták ki.
Hajam menten égnek állt az újabb fordulattól, mikor a robot teljes sebességgel, földrengető lépésével megindult a maffiózó csoport irányába, így pedig Kaine felé is.
– Csodapók, vigyázz! – szóltam neki kétségbeesetten. Habár mindez felesleges volt, mert pókos érzékelésével nélkülem is határozottan jól elboldogult. A maffiózó sorsára viszont a legkevésbé sem számítottam, a látvány okozott számomra egy enyhe kékhalált és megmozgatott bennem valamit. Na nem az együttérzést, a-a, sokkal inkább egész napos étlapomat, mely úgy döntött szeretne világot látni.
Ez a kispados szerep irtó ciki és a maga módján megerőltető. Immáron talpon lehoztam egy szívrohamot, némi PTSD-t a lövések hangja miatt és kishíján kidobtam az ebédre beburkolt lasangát! Nem győztem törölgetni homlokomat kabátom ujjával, mialatt Kaine és a robot adok-kapok műsorát néztem. Hadd ne mondjam, hogy nehezen tudtam végig ülni! Pedig egyes pillanatokhoz már szemem elé kényszerültem emelni a mancsomat cenzúra gyanánt és csak ujjaim között merészkedtem lesni, hogy mi is történik.
Amikor szemtanúja voltam, hogy a kütyü elkapja Csodapókot az aggodalom és az ijedtség vegyes egyvelege olyan adrenalin löketet adott, hogy még a bőrömből is kilőtt. Egyenesen bele abba az átkozott robotba. A szerkezet olyan intenzíven dolgozott, hogy a hirtelen rám törő input miatt egészen beleszédültem. Azonban a lendületem kitartott és olyan akaratosan adtam ki az utasítást neki, miszerint most azonnal eressze el Kainet és ne merje még egyszer bántani, hogy még én is meglepődtem a határozottságomon.
Hangom úgy tört át a gép tűzfalán, mintha csak egy prosztó papírlapot szakítanék szét. Habár a gépezet konkrét célját: a gyilkolást – nem tudtam felülírni. Ellenben az ellenkező tartalmakat hordozó utasításom még jobban belassította a mozgását. Emiatt felbátorodtam és nem terveztem távozni, míg nem sikerül átvernem rajta korábbi akaratomat. A kínzó fájdalom sem tántorított el, mely a műszeren keresztül átjárt. Ebből tudtam, hogy Csodapók fölénybe került! Éppen azon voltam, hogy kiderítsem mégis miként tudnám esetleg belülről leállítani, amikor…
„Hacker támadás detektálva, azonnali tisztítás megkezdése.”
Deja vu érzés kerített hatalmába és egy belső hang arra utasított, hogy fussak. Nem kellett kényszer mondani. A fejvesztett menekülés viszont nem bizonyult a legjobb stratégiának. Egyre nőtt és nőtt bennem a pánik, amikor a sokadik zsákutcába futottam bele. Ez pedig nem segített a kijutáson. Képtelen voltam összpontosítani arra, hogy megtaláljam a visszautat saját testembe. Ha külsőleg nem sérült volna meg olyan súlyosan a gép, akkor talán sosem esek ki a sokkhatás miatt és lehet, hogy örökre eltakarított volna.
Fájt minden porcikám és úgy kapkodtam a levegőt, mint aki lefutotta a cooper-t. Egyedül az nyugtatott meg, hogy ismét saját bőrömben voltam és nincs többé félnivalóm. Kaine pedig határozottan nyerésre állt a géppel szemben.
Úgy felgyorsultak az események, hogy szerintem még egy Speedster sem tudta volna lekövetni mi történik pontosan. Az újabb detonáció lökete lesodort a lábamról, a hangja pedig betett a hallójárataimnak. Ha engem így kiütött, mint egy tekebábut, nem mertem belegondolni, hogy akkor mi lehetett Csodapókkal, ki tök közel volt a géphez…
Heves szívveréssel löktem magamat talpra, sípoló füleimre és az enyhe szédülésre fittyet hányva. Hirtelen olyan futási sebességre tettem szert, amiről azt se tudtam, hogy képes vagyok, mikor megláttam a földön fekve heverni Kainet. Lécci, legyél életben!
– Csodapók, CsodaPÓK, CSODAPÓK hallasz? – aggódó ábrázattal rogytam térdre Kaine mellett. Még mindig sípoló füleim miatt egyre hangosabban szólva hozzá. – Jól vagy? Minden rendben? Kérlek, ne merj meghalni nekem! Mondj valamit!! – érintettem meg óvatosan a felém eső vállát. Scannereket megirigylő módon néztem végig rajta, keresve az újonnan keletkezett sérüléseket. Na, ez is új, ezt se láttam korábban, juj, ez jó ronda, uh, ez meg tuti be fog lilulni… A tüzetes szemle alatt elhallgattam, így legalább akadt némi lehetősége a megszólalásra.
– Mégis mi volt EZ?! – bukott ki belőlem hirtelen, amikor meggyőződtem arról, hogy Kaine él és lélegzik. – Ha ez nálad az óvatos-setting, akkor nem akarom tudni mit csinálsz, hogyha nem vagy az! Fűbe is haraphattál volna és most ne gyere nekem azzal, hogy itt vagyunk a betondzsungel közepén, ahol egy árva zöldellő parcella sincs! – elcsendesedtem egy pillanatra, amikor valami felvételekről kezdett beszélni.
– Hogy tessék? Jaaa, a videófelvételek! Persze, hogyne, kiiktatom őket… De hékás, most ne tereld a témát!!! Végig gondoltad egyáltalán, hogy mit csinálsz? Mégis mit csináltam volna, ha lelőnek?! – a sokkon túl. – Hát képzeld, majdnem szívinfit kaptam! Na és ha agyonlép a gép, mint azt a szerencsétlent?! – valószínűleg nem csak az egész napos étlapom fordult volna ki belőlem. – Örülhetsz, hogy csak lasangát nem akarok soha többé enni, mert ha Lili féle nachossal járok így, azt mégis hogyan magyarázom meg neki?! Oké nem soha, de egy hónapig, ha nem kettő, tuti nem fogok lasangát burkolni! Jó-jó, nem így történt, de akkor is – vettem egy mély levegőt, de nem azért, hogy lehetőséget adjak Kainek a közbeszólásra. Még mit nem, ezúttal nem! Végig fogja hallgatni, ha akarja, ha nem!
– Miért kellett egyáltalán belekötnöd a maffiózókba?! – hangom elbicsaklott, ahogy feltettem ezt a kérdést. – Ha az Oroszlán megtudja téged is felpakol a radarjára, még csak az kéne, hogy rátok is vadászni kezdjen. Az Oroszlán már elvette a szüleimet, nem akarom, hogy titeket is bántson – emelt hangom egészen elvékonyodott, ahogy a korábbi hevességemet felváltották a tömény érzelmek és könnyeim – hiába próbáltam visszafogni őket – utat törtek maguknak. Végül, hogy síró képemet leplezzem, Kaine nyakába borultam (ott nem tűnt egyedül sérültnek). Valójában nagyon örültem neki, hogy jól van, de ezt valahogy nem sikerült kimondanom.
Csak akkor tértem vissza a valóságba, amikor realizáltam nem a füleim csengenek újfent, hanem szirénákat hallok! Az éles hangok gátat vetettek könnyeimnek és felhívta a figyelmemet arra, hogy mégis mit csinálok. Rémült ábrázattal hőköltem hátra Csodapóktól. Zavaromban akár egy fej paradicsommal is versenyre kelhetnék a piacon.
– Szent ég, ha itt találnak minket alsó hangon öt évet kapunk! – nem volt bátorságom kiszámolni a ténylegesen fegyházban letöltetendő számot. – Gyorsan, siess! – úgy pattantam talpra, mint akit megcsapott a kóboráram.
– Fel tudsz állni? Segítsek? – kérdeztem rá. Amennyiben igényelte szívesen nyújtottam kezemet, hogy felsegítsem. – Olyan helyre kéne mennünk, ami kellő távolságban van ahhoz, hogy a zsaruk ne találjanak ránk, de elég közel legyek, hogy a környék kameráival dumcsizhassak – idéztem fel korábbi kérését, melyet kínos monológom és a zavarba ejtő ölelésem előtt mondott. Oké, csak csinálj úgy, mintha semmi sem történt volna az előbb, Morozov!
– Aztán a sebeidet sem ártana ellátni… – pillantottam le a vérfoltokkal tarkított pólómra, majd sokatmondón Kainere. Juj, nem direkt bámultam meg, esküszöm!
– Hé, mit csinálsz azzal? Ugye azt nem akarod hazahozni?! – fordítottam lángoló arcomat a mancsában tartott robotfej felé. A nyomatékosság kedvéért bal mutatóujjammal is ráböktem, jobb kezemnek is találtam elfoglaltságot, azt a derekamon pihentettem addig.
Homlokomat ráncolva szemeztem a kütyüvel, melyben nem egészen voltam biztos abban, hogy sikerült véglegesen kiiktatni. Figyelmemet viszont elterelte Kaine érintése, majd a váratlanul leredukálódott távolság. Hirtelen még levegőt venni is elfelejtettem.
– Cs-cs-csodapók? – rebegtem úgy, mint aki erős laggolással küzd éppen. Kellett a restart, hogy felfogjam mi is történik körülöttem. – Ne-ne-ne-ne-ne, én félek a magasbaaan – sajnos túl későn dekódoltam a helyzetet ahhoz, hogy bárminemű ellenkezést tudjak tanúsítani a megkezdett Tarzan manőver ellen. – Szent meg egy ég, tegyél le, TEGYÉL LE! Mármint ne most a levegőben, hanem a talajra, A TALAJRA! Le fogunk zuhanni és meghalunk, áááÁÁááÁÁÁ… – görcsösen kapaszkodtam belé, hogy még véletlenül se ejthessen le nem kívánt magasságokban. De akkor sem igazán akarództam elereszteni, mikor már stabilan álltunk a közeli épület tetején, melynek magasságait maximum csak fényképezőgéppel tudtam felmérni eddig. Legvadabb álmaimban se gondoltam volna, hogy saját szemeimmel fogom látni a tetejét, nemhogy járni rajta!
– Ezt még egyszer ne csináljuk, oké? Nem rajongok az extrém sportokért… vagy legalább figyelmeztess! – remegő lábakkal húzódtam el tőle, hogy jobb mancsommal legyezgetve magamat összeszedjem magamat a kamerajárás műveletéhez.
– Rögtön jövök, addig ne merj elvérezni nekem! – figyelmeztető jellegű kérésem után vettem egy mély levegőt, hogy elrugaszkodjak.
A legkevésbé sem számítottam ennyi utcaképet rögzítő kamerára. Kéretlen telefonok is akadtak közöttük, akikre feledésbűbájt kellett szórnom. Ráadásul voltak olyanok, akik nem igazán akarták megadni magukat…
– Azt hiszem nincsenek többen – szólaltam meg rekedtes hangon, amikor visszatértem. Fogalmam sincs mennyi ideig voltam el, de rettentő kimerítő volt ez a túra. Lábaimból rögtön kiszaladt az élet, esélyem se volt reagálni, hogy legalább valami kapaszkodó után nézzek, nehogy a padlón kössek ki.

Magasság. Nyitva se kellett tartanom a szememet ahhoz, hogy tudjam micsoda mélységek vannak alattunk. Túl sok ahhoz, hogy komfortosan érezzem magamat! Akárhányszor futólag lenéztem a menetszél arcul csapott, aztán minden spirálosan forogni kezdett alattunk, szép lassan kivehetetlen masszává mosódva össze. Mindennek tetejébe az ebédre burkolt lasagne már megint ott volt a torkomban.  
Görcsösen kapaszkodtam belé és a skálázást is enyhe fáziskéséssel rekesztettem be, megkésve fogtam csak fel, hogy szerencsére már szilárd talaj van a talpam alatt. Megköszönhettem volna a gyors fuvart, ez lett volna a legkevesebb, miután nem hagyott odalent a zsaruknak, de…
– Be volt csukva – szúrtam oda. Félidőnél tényleg lehunytam őket! – Nem segített! És itt nem bizalmi krízisről van szó, hanem a tudatról, hogy a magasban vagyok! – vöröslő arccal szegeztem tekintetemet a föld irányába. Súlyomat egyik lábamról a másikra helyeztem mikor arra kért – újfent –, hogy bízzak benne. Nehéz volt nem így tennem, amikor így nézett rám ezekkel az átható kiskutya szemekkel. Még nekem lett bűntudatom attól, hogy kizökkentem a bizalmi helyzetből. Pedig tényleg nem ellene szólt, hanem a szitunak.
– Cs-csak ígérd meg, hogy legközelebb szólsz, mielőtt repülni támad kedved! – szögeztem le. Igazából annyira sokkban voltam az előbbi utazástól, hogy nem volt lélekjelenlétem odabiggyeszteni egy találó vezényszót. Vagy legalább azt, hogy engem legközelebb inkább hagyjon ki ebből. Valójában a legkevésbé sem szerettem volna így közlekedni a közeljövőben.
Ebből a szituból tök jó volt elmenekülni a munkába. Azt reméltem, hogy a sok törölgetéssel az én elmémből is kámforrá válik a védőháló nélküli repkedés élménye. A visszaérkezés kifejezetten simán ment a korábbiakhoz képest. Bár rettenetesen fájt a fejem és az összes végtagom, mindezek egy szempillantás alatt tovaszálltak, amikor megéreztem Kaine érintését.
– N-n-nem direkt – hebegtem, nagyra nyílt szemekkel vizslatva fel rá. A kezembe adott készüléket majdnem elejtettem zavaromban. Szerencsére időben sikerült megfognom, minthogy a padlóval találkozhatott volna. Magamhoz öleltem a mobilt és lassan pislogtam Csodapókra, ahogy próbáltam túllendülni az újabb pironkodási hullámomon. Kaine tekintetét követve én is alaposan szemügyre vettem megtépázott valóját. Eskü, hogy nem volt szándékos!
– Valóban nem lenne jó ötlet! Ránk hívják a rendőrséget – feleltem egyre tompábban. – Nagyon csúnyák a sebeid, megbámulnának – vagy ha nem is ezért, akkor a ledérsége miatt. A-a, így még egy gyorsétterembe drive-in kiszolgálójába sem ugorhatunk el!
– Egyébként én is meg tudnék enni egy hawaii pizzát, de a legnagyobbat. Mit szólnál ahhoz, ha házhoz rendelnénk a kaját? Mire visszaérünk kiszállítják – emeltem meg a kezemben lévő telefont. Az éhezés nem volt az opciók között.
– Biztos? – pislogtam fel a készülék kijelzőjéről. Remegő lábaim ugyan örömmel fogadnák a hercegnő üzemmódot, de félnék, hogy a súlyom betenne Kaine derekának, de minimum a sebeinek. – Elég nehéz vagyok. Nem akarok teher lenni – szabadkoztam, egyhelyben tipródva. Lehet, hogy inkább salátát kellene rendelnem magamnak? De az a fél fogamra sem lenne elég!
Csak egy halk, de annál is dramatikusabb „wááá” szaladt ki belőlem, amikor Csodapók önként felkapott.
– Juj, vigyázz a derekadra! – gördült le aggodalmas hangon ajkaimról. A telefont mellkasomhoz szorítottam, miközben óriási szemekkel meredtem fel rá.
Az elejtett bók (?) után lángoló arccal menekültem be a készülék mögé. Vitatnám a jó kinézést, én a legkevésbé sem szeretnék tükörbe nézni. A ruhám offos, a hajam zilált, az orrom véres, ráadásul a szervezetem is tökre megkattant. Melegem volt, a tenyereim izzadtak, a szívem majd kiugrott a helyéről. Lehet, hogy tényleg szívinfarktust fogok kapni?
– Te is… – viszonoztam a szép szavakat. Miután kimondtam, szerettem volna elásni magamat. Nem a legjobb helyzetben adok megerősítést, a sérülései ugyanis nagyon nem néztek ki jól!
– R-r-rendelek kaját! Milyen pizzát kérsz? – éles kanyarral kerültem el a korábbi témát és kezdtem masszívan gyűrni a kezemben lévő készüléket. Már csak azért is, hogy ne a magasságra koncentráljak. Tökre liftezett a hasam ettől az utazástól!
Nem értettem hova lett a kaja rendelős applikáció a mobiltelefonról. Netet is külön kellett varázsolnom rá. A hátteret sem vágtam mikor állítódott át. Ezekkel az apróságokkal most nem különösebben foglalkoztam, helyette belemerültem az ételbeszerzős feladatba. Amint beérkezett Kaine kívánsága is, leadtam a rendelést a négy darab óriáspizzára.
Nagyjából húsz percet ígért a pizzák kiszállításra az app, amikor az egyik épületről a másikra lendülésnél Csodapók leírt egy derékszögű kanyart, mire én berezeltem és ösztönösen kapaszkodóért nyúltam – jobb híján a nyakába csimpaszkodva. Már-már majdnem romantikusnak találtam a helyzetet, amikor éreztem, hogy megint elönt a forróság és az iménti hevesség mozdulattól a készülék se szó, se beszéd nélkül kicsusszant izzadt kezemből.
– ÁáááÁÁÁ… – Kaine válla felett áthajolva lestem, ahogy a mobil fogta magát és a szabadesés áldozata lett. – Neee! A telefonom!!! – ráztam meg kétségbeesetten Kaine vállát, a mélybe mutatva a háta mögött. Atyaég, de iszonyú magasan vagyunk…
Rettegve húzódtam vissza és az ukáz szerint összeszorítottam a szemeimet, a biztonság kedvéért beletemettem arcomat a vállába.
– Lehet, hogy le foglak hányni… – motyogtam orrom alatt, mint egy tenyérjós, amikor megéreztem pocakomat liftezni a hirtelen irányváltástól. Csak akkor néztem fel, amikor a telefont visszaszolgáltatta nekem Kaine.
– Tudod, azt hiszem, hogy ez nem is az én telefonom… – jegyeztem meg eltűnődve vizsgálva a készüléket. Határozottan nem iPhone volt! – De hé, nézzük a jó oldalát? Legalább úgy értünk haza, hogy a lasagne a helyén maradt! – kunkorodott szám széle egy roppant zavart mosolyra.
– Jaj, ne! – mutattam le hirtelen a tipikus pizzafutár féle motorra. – Ha becsönget, akkor mindenkit fel fog verni és nem rendeltem annyi kaját, hogy mindenkinek jusson belőle. Ja és még nem állok készen ezt az egészet megmagyarázni – hadartam el, mintegy némán könyörögve Csodapóknak, hogy előzzük be a futárt.
Szerencsére időben landoltunk mögötte, még csak félúton volt az ajtóig. Szabályosan kiugrottam Kaine karjaiból, majd némán, heves kézmozdulatok kíséretében pantomimeztem el neki, hogy menjen fel a tűzlépcsőre, mielőtt meglátják így. Még sokatmondón meg is toltam, hogy induljon már.
– Szép estét! – szólítottam meg gyorsan a futárt, vulkáni módra intve felé. Kaine tűzlépcsőre érkezését egy krákogó köhögéssel próbáltam leplezni. – Bocsánat, influenza, de nem fertőző. Innen átvenném őket – toldottam hozzá. – Lucy Fer. Én rendeltem a pizzákat – ejtettem meg egy barátságos mosolyt. Még a személyimet is megvillantottam, mielőtt kérdésessé vált tényleg az vagyok, akinek éppen vallom magamat.
– Kemény estém volt, de ha lehet, akkor ne mondja el senkinek – elég nagy összeget nyújtottam át borravaló gyanánt. A srác arcáról sütött a kérdezési szándék, de végül magában tartotta és hálálkodó pillantásokkal kísért „további jó estét” – kívánsággal távozott.
– Hé, Csodapók? – sandítottam fel a tűzlépcsőre, miután a futár kifordult az utcából. – Fel tudod hálózni a pizzákat? Szükségem lenne a kezeimre – mondtam fojtott hangon, kitartva a dobozokat. – Meg ne merd enni őket nélkülem! – szögeztem le. Innen rábíztam, hogy leugrik értük, vagy csak odapókozza magához őket.
Odabent nagyon halk léptekkel tettem meg az utat az elsősegély dobozig, aztán egy pit stop-ra megálltam a fürdőszobában. Sebtében átöltöztem, meleg vizet öntöttem egy lavórba és tiszta törölközőt lendítettem át a vállamon. Végül felrakodva elindultam Kaine szobája felé – jeez, meg fogok szakadni mire odaérek!
Elhessegettem a furcsa érzést, mintha valaki figyelne. Mikor hátra sandítottam a vállam felett, láttam, hogy csak kutyuskám avanzsált mágnesbe és követett oda, ahová éppen mentem. Kishíján kiugrasztott a bőrömből, amiért hirtelenjében még rá sem számítottam.
– Arrow, ne ijesztgess! – szóltam rá fojtott hangon kiskutyámra, majd ügyetlenül kopogtam Csodapók szobájának ajtaján.