Amikor a toronyban voltam, csak úgy rohant az idő. Szerettem volna minél jobban megiemerni azt a fajta tudományt, ami ott lappangott a felszín alatt, mégsem értem teljesen el. Az enyém volt és mégsem. De különös oknál fogva egyre jobban vonzott, ha valamit meg kellett javítanom, akkor én oldjam meg és ne más.
Nem tudom mikor és nem tudom hány órája, nem foglalkoztam ilyen kicsinyességekkel. A szokásos helyemen ültem. Kezemben forrasztópálca, már nem is átgondolt, inkább szokásos mozdulatokkal forgattam a kezemben. Igen, egy darabig néztem a szemben fekvő alkatrészdarabra, amelyet a robotból fabrikáltam ki. Szerettem ahogy az apró ablakon beeső fény minden egyes fordulatnál megcsillan a tökéletesen a fémes felületén. Tű élesen ható sugarak zavarták meg a tekintetem olykor. Olyan felfedezéseket tettem az utóbbi időben magammal kapcsolatban, amelyek fontossá váltak. Jelentette a múltat, a jelent és a jövőt egyben, az időtlenséget és egy eszmét, hogy valami... valahol vár rám. Célom van az életben! Csak éppen még nem tudom, hogy mi az...

Először elkerülte a figyelmem a kattanás. Ami azt jelenti a gondolataimba merültem, jobban is mint kellett volna, ami hiba. Mindig tettre készen álltam. Soha nem engedtem hogy bárki is a hátam felől közelítsen, de ahogy hallottam az egyre közelítő, szinte súrlódásszerű lépteket, alig egy lépésnyire állt meg a kezemben a forrasztópálca. Hangokat is hallottam. Noha valóságban nem mögöttem hallottam azokat a lépteket, egy emelet nem okozott gondot. Az új, ismeretlen hangra figyeltem főképp. Nem tudtam volna kihez azonosítani, így megelőlegeztem magamnak azt, hogy nem ismerem. Jött valamiféle önéletrajzzal, aztán Pókembert emlegette és egyre kuszábbá vált a beszélgetés. Romy szavaira figyeltem aztán, próbáltam azt is kifülelni, hogy a légzésük mennyire nyugodt, de az már okozott némi gondot. Még pár helyen megforrasztottam a panelt, aztán már csak lekapcsoltam a kis gépet és a pálcát visszaejtettem a tokjába.
Szerencsémre nem folytattam a bütykölést, mert Arrow lépteit hallottam egyre közeledni, mielőtt masszívan az ajtót kezdte el kaparni. Vettem egy mély lélegzetet és felkeltem egy ültő helyemből. Felkészültem rá, ha be is engedném a toronyba, akkor majd vissza kell fognom, nehogy valamit el akarjon csenni. De legnagyobb meglepetésemre párna volt a szájában. Ráadásul Pókemberes. Tehát jól hallottam.
- Mit hoztál nekem? - kényszeredetten guggoltam le a kutyához, hogy elvegyem az ajándékát, de a következő pillanatban újabb neszre figyeltem fel, ahogy ő is. Legalább éber kutya. Nem is törődtem tovább a párnával, mert a következő pillanatban már húztam is be magam mögött az ajtót, átléptem a kutyán és irdatlan lendülettel mozdultam a főbejárat felé megelőzve a két lányt, akik hirtelen kerültek a látóterembe majd ki is onnan, hogy aztán kinyithassam az ajtót nem olyan sok esélyt adva arra, hogy e csengő akár csak egy kicsit is kibontakozhasson.
Mi van itt, átjáróház?
Furcsálló tekintettel kezdtem el méregetni a kalapos alakot, majd Romyra emeltem sandán a tekintetem. Mielőtt azonban megszólalhattam volna az alak végigmérése után, ő előbb szólalt meg. A hideg kirázott ettől a mézesmázas dumától. Miért kell minden fontoskodó alaknak ilyen sokat beszélnie?
- Ők a vendégeid? - voltam olyan pofátlan, hogy mindenféle köszönés nélkül csak Romynak szegezzem a kérdést, elvégre szerettem volna megtudni, hogy mégis mi a jó ég történik itt.
 

Amióta Bayvilleben vagyunk, hamar rájöttem, hogy ennyi mindenkivel egy helyen is csak azért tudtam kijönni, mert már egy ideje ismertem őket, voltak közös ismereteink, tapasztalataink vagy épp hasonló szokásaink. Mióta Niel által megtapasztaltam milyen az igazán idegesítő, igazán levakarhatatlan látogató, ráadásul több is, akiket akkor sem lehetett lerázni, ha minden energiánkkal azon voltunk anélkül, hogy ártottunk volna nekik, nehezebben viseltem az új arcok felbukkanását. Mert a rajongók dörzsöltek voltak, a kezükben mindnek ott fityegett a telefon és vagy élő felvételt indítottak vagy fotóztak vagy kameráztak, de nem igazán használhattuk emellett a képességeinket és néha már igencsak a türelmem határát feszegették. Utólag belegondolva itt minden szempontból jobb volt, a ház hatalmas, tele kihasználható terekkel, mi pedig kényelmesebben elfértünk mind saját szobával, amiből még Nielnek is jutott és még így sem lett minden helyiség kihasználva. Noha én nem kötöttem senki orrára, részemről akár maradhatott volna az a sok szoba üres is. Sosem tudhatjuk épp mire lesz még szükségünk az itt eltöltött idő alatt, főleg ha jobban beleássuk magunkat a kutakodásba.
Ehhez képest két érkezett vendéggel is számolnunk kellett és nem tudtam eldönteni, hogy melyikük ért váratlanabbul, a hízelgő pofa vagy a megszeppent lány a Pókemberes párnával. Mert az tuti, hogy nem a miénk volt, amit Arrow cipelt fel elém. De már csak ennyi is felkeltette a kíváncsiságomat, hogy megnézzem magamnak a két idegent. Kicsit sem olyanok voltak, mint azok az idegesítő csitrik, bár a tenyérbemászó fickót kérdés nélkül kiraktam volna, nem különösebben tetszett a látványos eleme.
Nem szakítottam meg a csevegést, hiszen nem éreztem azt, hogy bármelyik megszólalása nekem szólt volna, ellenben Romy reakciója ösztönösen gerjesztette a trigger faktort. Láthatóan nem akart a férfival kontaktolni, ebben az már csak megerősített, amikor a kezembe kapaszkodott. Cseppet sem éreztem kényelmetlennek, hogy engem használt fedezéknek, mi több még kicsit ki is húztam magam. Romy válaszából kiindulva konstatáltam, hogy nem voltak rosszak a megérzéseim arról, hogy valóban átjáróház lennénk, de a lány nem csak annak használná. Nem nyerte el a tetszésem, hogy egy olyan alaktól volt az ajánlólevél, aki eljátszotta a halálát, a lány pedig önmagában egyet jelentett: egy újabb idegen, akit meg kellene szoknom.
- Nem vagyunk HYDRA segélyszolgálat. - dörmögtem, ahogy megütötte a fülem, hogy az újdonsült bejelentkezőnknek is problémás kapcsolatai lennének a szervezettel. Épp elég volt szem előtt tartanom Romy és Laze különösen hasonlóan összekapcsolódó ügyét.
Kétkedve pásztáztam a felém nyújtott kezet és első gondolatra nem is akartam kezet rázni, de annyira hirtelen volt a közeledős, hogy végül mégis hajlottam arra, hogy nyújtam a kezem. Mielőtt azonban így tettem volna, másik tenyerem csúsztattam Romy ujjai valá.
- Kaine Parker. - dörmögtem egyhangúan. A beszélgetésből addigra már levontam a következtetést, hogy felkészülten érkezett a fickó ide, gyanítom a nevemet sem kellett volna megmondanom, ő már kész tényekkel érkezett. Anélkül, hogy levettem volna róla a tekintetem, Romy felé döntöttem a fejem.
- Csak szólj, ha sok lesz és kirakom. - nem érdekelt, hogy ezt épp a jelen lévő is hallja, sőt az sem különösebben érdekelt, ha a lány elkönyvel bárminemű agresszív baromnak. Elég volt abból, hogy ne érezzük komfortosan magunkat ott, ahol lakunk és ebből most az utóbbi időben nem sok jutott ki hála Niel rajongóinak.
- Az emeleten. - tekintetemmel egy darabig követtem az érkezettek mozgolódását, majd miután becsuktam utánuk az ajtót, Romyt megelőzve válaszoltam meg a kérdést. Nem különösebben érdekelt, hogy épp megdicsérte a helyet. Őszintén abban sem voltam biztos, hogy a napokban rendben lesznek-e a dolgok, de talán Lili majd oldja a hangulatot és helyére kerül pár kérdés is. Egyelőre frusztrált a Romy felől érkező jó nagy adag bizalmatlanság és ez rám is könnyedén átragadt.
Elindultam végül csak utánuk. Hagytam, hogy Romy magyarázzon meg mutogasson, ez inkább az ő reszortja volt, mint az enyém. Arrow így is lelkes társukul szegódött, próbált mindenkit körbeudvarolni. Mégis ahogy egyre jobban közeledtünk a túloldalhoz, úgy lassított be, nekem meg nem kerülte el ez a figyelmem. Pontosan tudtam az indokát, az már ugyan kevésbé tetszett, hogy olyan gyanúsan kezdett el szuggerálni.
- Én? - pislogtam is vissza rá, majd elpillantottam a hátsó szobákhoz, végül a két érkezettre. Hogy mennyire nem vágytam arra, hogy idegenvezetőt játsszak.
- A két hátsó és a középső szoba is üresek még. - összességében ez nem volt sok, de nem is akartam nagyon kínálgatni. El is indultam egyenesen a torony felé vezető folyosón, hogy aztán lekanyarodjak és a toronynak menő lépcsőtől levágjam az utat az első szobába.
- Itt az egyik, mellette a másik, a harmadik ott középen nyílik. Ahogy hallottam mindent egy zsebben tartasz. - Arrowtól végül visszacsakliztam a párnát és a lány felé nyújtottam. Úgy gondolom, hogy ez az övé.
- A torony nem kiadó, nem is lesz. Ellenben közel a fürdő. - szögeztem végül le kérdés nélkül nyilvánvalót, mert azt nem szándékoztam senkinek sem átengedni.