- Emberekként mind megtestesítjük a komplexitást. Társadalmi rendszereket építünk, szonetteket írunk, járunk a Holdon, tágítjuk az orvostudomány horizontját, okulunk és oktatunk. Ott rejlik bennünk a potenciál, hogy legyőzzük a félelmeinket, az álmainkért nyúljunk, és mégis, a lehetőségek eme végtelen halmaza a maga összetett teljességében visszavezethető a génjeinkre. Az emberi genomba zárt számtani sorozatra. Ez alapvetően határozhat meg minket. ─ a péntek hatását szinte tapintani lehet a levegőben, mindegyikükön tisztán látszanak a nap, s a hét fáradalmai, ami, ha önmagában nem volna már így is elég, még hangsúlyosabb most, hogy ennyire nyakunkban liheg már a kikapcsolódás ígéretével kecsegtető téli szünet a maga hópihékkel tarkított leheletével. Éppen ezért tudom, hogy valamivel fel kell ráznom őket az utolsó perceket általában jellemző türelmetlen várakozásból, vagy... egyesek esetében, az NREM lassacskán közelebb kúszó, legmélyebb fázisából.
- Vannak például koránkelő típusok. Akiknek egy veleszületett adottsága, hogy már az ébredés első percétől kezdve tele vannak energiával és egyáltalán nem rontja el a kedvüket az, hogy milyen hosszú nap áll előttük. Ezeket az embereket általában nem szoktuk érteni... vagy kedvelni. ─ néhányan felnevetnek. Eddig jól haladsz, Peter, már kezded visszanyerni a figyelmüket!
- A spektrum másik felében pedig azok az emberek találhatók, akik egész este fennmaradnak és mindenki mással ellentétben akkor fekszenek le, amikor a nap felkel. Beszélhetünk itt biztonsági őrökről, rendőrökről, éjszakás nővérekről... vagy fáradhatatlanul dolgozó művészlelkekről, olyan írókról, grafikusokról, akikre sötétedés után talál rá az inspiráció és... nos, akiket szintén nem szoktak érteni... vagy kedvelni. ─ újabb nevetéseket kapok, az egyik fiatal, ha jól tudom, hátvéd a focicsapatban, még helyeslően is bólogat mellé.
- De miért fontos mindez? Azért, mert szem előtt kell tartanunk, hogy bár a genetika meghatározó szerepet játszik abban, hogy kik vagyunk és mikre vagyunk képesek, nem ez az egyetlen tényező, ami az életünk során meghatározhat. A természetünk társává válik a tanult viselkedés. Mindaz, amit egy fejlődési folyamat során kialakítunk magunkban. ─ pillantásom az egyik sötét hajú diákomra téved, aki meg sem moccant a korábbi kacajokra. Kitartóan pihenteti fejét jobbjára támaszkodva, légzése már az elmúlt öt percben egyenletes szuszogássá vált.
- Nem minden tanulási folyamat lehet sikeres. ─ lassan, hangtalanul lépkedek a sorok között, míg el nem érek Casey padjáig, látszólag teljesen véletlenül torpanva meg az alvó lány mellett.
- Ha például valaki megpróbál belepiszkálni a saját cirkadián ritmusába, úgy, hogy közben tudja magáról, hogy természetesebb körülmények között nem éppen egy éjjeli bagoly, az könnyedén eredményezheti azt, hogy előnytelen körülmények között tapasztal magán fáradságot. Az órán való alvás például egy különösen rossz túlélési mechanizmus, mert felkészületlenül érhet a környezetben beálló hirtelen változás. ─ egy apró, gyengéd pöccintés is elegendő a lány ujjai között tartott toll tetejére ahhoz, hogy az kihulljon a kezéből és kettőt pattanva füzete előtt az ölében kössön ki. A váratlan mozgást érzékelve a lány összerezzenve riad fel. Genyó húzás, aláírom, de még mindig jobb, ha engem utál érte, mintha a régi, és az évek során zavaróan éles hangúvá vált csengőszó rántotta volna vissza az ébrenlét talajára.
- És ha már a felkészültségnél tartunk, szeretném, ha a hétvégén elolvasnátok a tankönyv következő leckéjét! - ezzel nyerek magamnak néhány hőbörgő morgást.
- Tudom, hat oldal, de mivel az előző anyagrész átismétlésével végeztünk, már minden adott ahhoz, hogy megbirkózzatok egy ilyen kaliberű feladattal. Viszont egyben rossz hírem is van: ha Mr. Cavanaugh visszatér a jövő héten, rám hivatkozhattok, hogy elkezdtük a veleszületett és tanult viselkedés témáját, de nem tudtuk befejezni, így sajnos kénytelenek lesztek dolgozatírás nélkül szünetre menni. - a nyomott hangulat egyből átvált vidám, felélénkült légkörbe, én pedig egy cinkos félmosollyal fogadom a felcsillanó szempárokat.
- Tekintettel arra, hogy már csak három percünk maradt és ez az utolsó óra az ebédszünet előtt, úgy mellékesen megjegyzem, hogy úgy hallotam, a menzán az ünnepi szellem jegyében ma almáspite is van, és ha többen úgy érzitek, hogy nem szeretnétek róla lemaradni, nem igazán tudlak megállítani titeket. - gyakorlatilag be sem tudom fejezni a mondatot, mert gyorsabban kerül a vállaikra a hátizsák, mint az én fejemre szokott a maszk. Kifelé menet azért kapok néhány "Viszlát, Mr. Parker!", "Szép hétvégét, Mr. Parker!" és még egy-két "Kellemes ünnepeket, Mr. Parker!" elköszönést. Heh, még így, az első félévem vége felé is szoknom kell ezt a megszólítást.
- Casey, egy pillanatra maradj még, kérlek! - a lány vonakodó léptekkel közelíti meg a tanári asztalt, ahol épp a kézitáskámban kutakodok. Ha ennél feszültebb lenne, talán még a pókösztönömet is bezsongatná.
- Bajban vagyok?
Olyan hirtelen kapom fel a fejemet a halkan feltett kérdésre, hogy szerintem a nyakam is jól hallhatóan beleroppant. Egy pillanatig fürkészem a máskor teljesen magabiztos diákot, aki most épp mindenfelé tekint, kivéve az én irányomat.
- Azt te tudhatod! - apró hazugság. Tisztában vagyok a bátyja helyzetével. Jobban, mint azt be merném vallani. - Bajban vagy?
Beletelik egy kis időbe, mire megrázza a fejét. Hezitál. Ez van akkor, ha valaki nem született hazudozó. Zsigeri szinten ismerem fel az árulkodó jeleket.
De, mint ahogyan azt folyton megteszem, most is emlékeztetnem kell magamat arra, hogy Peter Parker nem több egy szürke tanárnál, egy olyan intézményben, aminek megkopott egykori fénye. Így hát előhúzom táskámból a kitöltött feladatsort, hogy felkanyarítsam a tetejére lemaradt osztályzatát, mielőtt átnyújtanám neki a papírt.
- A tegnapi pótló teszted, egyelőre nem tudok biztosat arról, hogy ki fogja tartani a következő órát és gondoltam, a szünet előtt meg szeretnéd kapni! ─ látom, amint szemei megakadnak az eredmény mellett díszelgő smiley-n (igen, egy igazi művész veszett el bennem, csak az a baj, hogy jó mélyen és mostanra elfeledkezett a saját létezéséről), mielőtt ő maga is elmosolyodna.
- Oh... meg akartam várni ezt és a szemeszter végét, hogy jelentkezhessek a... ─ egy szelíd mosoly terül szét az arcomon.
- A haladó bioszosokhoz, amit jövőre indítanak a felsőéveseknek? Az eredményeid alapján már bátorkodtam felírni a nevedet a névsorba, így nem kell majd aggódnod a határidő miatt. ─ tudom, milyen fontos ez neki. És éleseszű kölyök, megérdemli, hogy megkapja a szükséges eszközöket ahhoz, hogy azzal foglalkozhasson, amit szeret. Viszont az alapján, amit róla tudok, képes lenne lemondani erről a családjáért.  Vagy valami rosszabb...
- Köszönöm, Mr. Parker! - igen, déja vu érzésem van... mert még mindig fura.
- Ugyan! Te végezted a munka oroszlánrészét, én csupán segítek, ahol tudok. ─ bűntudat? Empatizálás a helyzetével? Mindkettőt kipipálhatom.
- Sajnos a képességeim nem terjednek ki a pitementésre, úgyhogy sietned kell, mielőtt a többiek kifosztják a készletet!
A búcsúzása után egy sóhajjal nekidőlök az aszalnak, elnézve a kék filccel kanyarított betűimet a táblán. Vajon akkor is hálás lenne, ha tudná, hogy a családja miattam élt át kemény időket?
Ezzel a gondolattal tudatom előszobájában vagyok kénytelen a tanári felé venni az irányt, ahol még a titkárnők gyöngye, Mrs. Pascal szokásos, szurkálódó megjegyzésére is elfelejtek reagálni, annyira elmélyülök saját kis világomban.
A világomban, melynek peremvidéke megrepedezik, mikor kicsivel a szünet vége előtt kopogtatás hallatszik az ajtó felől, és a küszöb túloldalán megpillantom őt. Azzal a hétköznapi intésével, mintha a legutóbbi találkozásunk óta nem telt volna el több pár napnál, egy pillanat alatt éri el, hogy újra egy szemüveges tizennégy évesnek érezzem magam. Annak a lúzernek, aki a saját gondolatmenetébe is képes volt úgy belegabalyodni, akár légy a szövevényes pókhálóba.
- H... Harry? ─ indulok meg én is felé, hogy gyorsabban csökkenhessen le a kettőnk közti távolság, mert ha nem bizonyosodhatok meg róla, hogy valóban ő az és nem csak a képzeletem játszadozik velem, akkor úgy érzem zuhanni kezdenék és most nincs épület körülöttem, amire kivethetném kapaszkodóimat.
- De hát ez... ─ hihetetlen. Ott van a nyelvem hegyén, mégsem tudom kimondani, mert minél közelebb érek hozzá, annál biztosabb vagyok benne, hogy ő az. Úgyhogy a megállapítás befejezése helyett megölelem. Ez egyszerűbb. Ha sokat agyalok, abba csak belezavarodnék.
- Azt hittem, hogy... tudod, Európában vagy. ─ hittük, egészen pontosan. És aggódtunk érte, én is, MJ is, de ezt egyelőre nem akarom a szemére hányni.
- Mikor jöttél vissza? ─ bizakodok benne, hogy nemrég, mert bármi olyan válasz, ami ennek ellenkezőjére utalna, felérne egy gyomrossal Rinótól.

Szürreális ez az egész. Mármint, ez nem magára arra a részre értendő, hogy valaki újra felbukkanjon az életünkben, hanem inkább arra, hogy mekkora hatást tud kifejteni, amikor ez megtörténik. Egy idő után, mikor az ember már eleget lépkedett a felnőttkor nehezen betörhető, s gyakran nem is kényelmes cipőjében, hajlamos beleringatni magát egy olyan tévképzetbe, hogy őt már semmi nem lepheti meg. Aztán jön egy olyan nap, mint a mai, amikor valami... köhh... valaki... egy Hulk erejű ütéssel visszarepíti őt a múltba és hirtelen abban sem biztos, melyik hónapra fog átfordulni a naptár lapja a következő héten. Énem egy része például jelenleg azt várja, Harry mikor teszi fel a kérdést, hogy áll-e még a suli utánra betervezett közös pizzázás a Coney Islanden, amire elő kellene rukkolnom egy frappáns kibúvóval, hogy az órák utánra még beiktathassak egy gyors járőrözést... hiába súgná bármikor máskor a racionálisabb oldalam, hogy nem az az esetlenül titkolózó srác vagyok már, mint akkoriban. De ehelyett egy másra vonatkozó kérdés hagyja el a száját, mire engem olyan érzés önt el, mint akit két szundi idővel az ébresztője előtt keltenek fel álmából.  
- Hm? - értetlenül pislogva nézek körbe a tanáriban, mert tagadhatatlan, hogy a pillanat sokkoló hatása alatt teljes mértékben elfeledkeztem a környezetünkről. Szerencsére (vagy, annyira talán mégsem szerencsés, de ettől még kétségtelenül ez a helyzet) az itt dolgozók többsége már enélkül is elkönyvelt furának, így elintézik majd a dolgot egy szimpla vállrándítással. Egyelőre. Idővel majd elkezdenek kattogni azon, hogy a város egyik legvagyonosabb családjának sarja miért keres fel egy szürke, hétköznapi tanárt a munkahelyén, illetve szinte biztos, hogy Amy majd elsüt valami olyasmit, hogy már érti, miért nincs senkim, de ezekkel a kérdésekkel jövőbeli-Peternek kell majd foglalkoznia. Jelenbeli-Peter csak a tarkóját dörzsölgetve lép hátra.
- Oh, persze, bocs haver! - egy apró, zavart nevetéssel kötöm egybe az ajtó felé intézett biccentést, majd indulok előre az azon túli folyosón, hogy elhaladhassunk az ünnepi bálat hirdető plakátok előtt a sportpálya felé vezető ajtó irányába. Hallottam Wilson edző tervéről, hogy a szünet előtt kissé megizzasztja a csoportjait egy ajándéknak szánt erőnléti felmérővel, így a szabad ég alatti pálya, s lelátó környéke elég békés hely lesz a becsöngetés után ahhoz, hogy zavartalanul beszélhessünk.
Útközben reagálok néhány elhangzó "Jó napot, Mr. Parker!" köszönésre, hogy aztán a friss levegőre érve átpásztázhassák szemeim a terepet.
- Ki gondolta volna, hogy ennyit változhat egy hely, nem igaz? ─ igaz, a teljes képhez azért hozzátartozik, hogy egész New York sok mindenen ment keresztül a mi végzős bálunk óta és sajnos Midtownra is szintúgy igaz, hogy nem voltak kegyesek hozzá a Pittyenés esztendői. Sem pedig az a kaliberű tanrendi átütemezés, ami szükségessé vált 2023 után. Bár, nem ogndolnám, hogy azért jött, mert a városi oktatási rendszer jelenlegi állaportáról szeretne beszélgetni, de ez némileg kíméletesebb kezdés, mint egy "Szóval merre is jártál?" típusú számonkérés.
- Tudod, aggódtunk érted... ─ próbálok a lehető leggyengédebben, legtapintatosabban belekezdeni, hiszen nem az a célom, hogy bűntudatra játsszak, de azt sem akarom, hogy azt gondolja, a hátunk mögötti időszak nyomtalanul tűnt el. És miközben óvatosan bánok a szavakkal, némi fáziskéséssel realizálódik csupán bennem a többesszám automatikus használata. Hiába, azt hiszem, van, ami sosem fog kihalni belőlem.
- ... úgy értem, MJ és én. Próbáltunk hívni, írni is, de nem igazán tudtuk, hogyan... szóval, érted... hol érhetnénk el. - és ebben édesapád sem volt különösebben segítségünkre. De hiába van ott a nyelvem hegyén, ráharapok, s nem mondom ki. Most csak örülni akarok annak, hogy egy régi barátom visszatért, nem akarom megnehezíteni a pillanatot semmivel.
Főleg azért nem, mert egy titok hordozójaként pontosan tudom, mekkora terhet képes ez róni valaki lelkére. Azt szeretném, ha ezt a terhet a maga tempójában osztaná meg, ha és amikor meg szeretné.
- Erről jut eszembe, Mary Jane tudja már, hogy hazatértél? ─ szeretném azt gondolni, hogy MJ azért szólt volna, ha már találkozott vele, de az ilyesmit azért elég nehéz biztosra megítélni, ha egyszer egy "szünet" lényege (annak hívjuk egyáltalán?) az, hogy a másik félnek lehessen elegendő szabad mozgástere.

A vigyoromhoz társul némi egyetértő bólogatás, mikor Harry szóba hozza a megszólítást.
- Nyugi, ezzel nem vagy egyedül. - való igaz, az egykor pápaszemes, science pun pólós kissrácról vélhetően egyik osztálytársa sem feltételezte, hogy egyszer majd újra itt fog kikötni, csak éppenséggel a terem másik oldalán. Többek között én magam sem. Határozottan új még ez a helyzet, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy akár egy cseppnyi megbánás is van bennem a döntésem kapcsán.
- Az első napomon annyira izgultam, hogy megszokásból Peterként mutatkoztam be a csoportomnak. Ezt az óraszemlét tartó igazgatóhelyettes nem annyira értékelte, én meg nem értettem, hogy miért köszörülgeti a torkát már az első perctől kezdve, aminek egy fél perces intenzív farkasszemezés lett a vége. És intenzív alatt intenzíven kínosra gondolok. - így visszagondolva felér egy kisebb csodával, hogy egyáltalán felvettek ide dolgozni, de úgy hiszem, hogy ebben nagyban közrejátszhatott az, hogy Mr. Harrington hozta a végső döntést. Nem tudom, mi lehetett az, amit látott bennem, és meggyőzte az alkalmasságomról, de hálás vagyok érte.
- A legjobb, amikor azt kapom, hogy "uram". Olyankor óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, hogy vajon hány évesnek tippelhetnek, és mindig egy kicsit elpusztulok belül. ─ a kor csak egy szám, én pedig sosem találtam ijesztőnek a számok világát, sőt, akármilyen szánalmasan hangzik ez, sok esetben otthonosabban mozgok benne, mint az emberi kapcsolatok terén. És ha már kapcsolatok...
- Ööö... okkééé... ─ kissé furcsállom a határozott, nemleges válaszát, hiszen nem gondolnám, hogy Mary Jane leharapná Harry fejét, amiért végre visszatért.
- Szeretnéd, ha egyelőre titokban tartanám? ─ egy kis extra hangsúlyt helyezek az "egyelőre" szócskára, mert nem tudhatom, mennyire van tisztában azzal, hogy a triónk harmadik tagja azóta az igazság kiderítését űzi hivatásként. De még ha Mary nem is dolgozna a Harsonának, akkor sem vagyok benne biztos, hogy Harry hosszú ideig képes volna rejtve maradni előtte. Vagy bárki előtt, ami azt illeti. Nem lepne meg, ha a holnapi lapok már beszámolnának az aranyifjú hazatéréséről.
- Vagy beszélhetek is vele. Úgy értem, még azelőtt, hogy meglepnéd a hírrel. ─ ha esetleg a reakciójától tartana. Bár továbbra is azt gondolom, hogy feleslegesen teszi, tiszteletben fogom tartani a döntését. Bármelyiket válassza.
Éppen a vállára tenném a kezem, hogy a támogatásomról biztosítsam, bármiről legyen is szó, amit el szeretne mondani, de a hirtelen hangszínváltozástól becrashelek, mint egy apple mac. Mivel a megakadt mozdulat miatt már úgyis a levegőben a jobbom, úgy döntök, pótcselekvésként akár le is vehetem a szemüvegemet. Mintha az segítene bármit a megértésben.
- Harry? Most mi történik? ─ az énem egy része szeretne abba kapaszkodni, hogy ez csupán valami ugratás és Harry mindjárt röhögve közli, hogy bele akar vágni a szinkronszínészkedésbe az Oscorp vezetése helyett. De van ebben a hangban valami, ami hatással van a hatodik érzékemre. Nem zsongatja be annyira, hogy szétmenjen tőle a fejem, viszont annyira már felébreszti, hogy körbenézzek még egyszer az sportpálya környékén, a legrosszabb eshetőségtől tartva. Ha beüt a krach, jó lenne, ha szemtanúk nélkül történne.
- Hogy értetted azt, hogy egyek vagytok? ─ tudom, vannak dolgok, amikre nem illendő rákérdezni, de ez a kijelentése rendkívül bizarr, akármilyen szögből próbálom is nézni. És ki gondolta volna, hogy egyszer egy horrorfilmbe illő hangnak süthetem majd el, hogy megmentett a csengő? Vagyis, majdnem sikerül ellőnöm, de belém fojtja a szót a gyerekkori barátom szemmel látható agonizálása, így a zaj megszűnésekor odalépek hozzá, hogy az előbbi impulzusomnak elget téve végre a vállára tehessem a kezem és szelíd erővel a lelátó padjai felé kezdjem el terelni.
- Mi lenne ha leülnénk fújni egyet, cimbora? Aztán felvilágosíthatnál, hogy mi a fene volt ez az előbb. ─ de szigorúan utána! Mert nem szabad szem elől téveszteni a fontossági sorrendet.

Furcsa, ambivalens érzések kavarognak bennem ezerszínű örvényként, szavak nélkül suttogva felém az elnyelésemre vonatkozó fenyegetését, miközben a szokásosnál valamelyest vékonyabb hálóimba kapaszkodva igyekszek átlengeni a mélység felett. Kognitívan belátom, hogy sok mindenről kell majd beszélnünk, a témák száma vélhetően nagyjából megegyezik a hátunk mögött álló esztendők mennyiségével, mégis, ahogy Harry kezét a vállamon érzem, olyan, mintha csak tegnap beszéltünk volna utoljára.
- Védekezhetnék azzal, hogy sokat fejlődtem az utóbbi időben, de azt hiszem, van, amit sosem fogok teljesen kinőni. - finom manőverezéssel kerülöm el az elmémben felbukkanó "Van, amihez sosem lesz túl koros az ember" életbölcsességet, mert attól tartok, hogy ha kimondanám, óhatatlanul is elkezdenék lamentálni azon, mennyi időt töltöttem el a maszkban, és ha a fehér lencsékbe nézek, mégis ugyanazt látom a mai napig. Talán ez, Peter Parker stagnálásának a ténye a legbrutálisabb igazság, amivel kínozni tudom magamat. Persze, tanár lettem, ami így, derült égből, egy éles váltásnak tűnhet olyasvalakinek, mint Harry, aki nem követett végig az idefelé vezető úton, de valójában, ezt leszámítva, ugyanaz az ember vagyok, aki voltam. Ugyanúgy elkések mindenhonnan, ugyanolyan reménytelen szobatudósnak számítok, mint a gimi alatt, ééés ugyanúgy nincs barátnőm, mint a gólyás évünkben.
- Amennyinek érzem? Ó, remek, tehát kétszer annyi is vagyok, mint valójában. - elviccelem a dolgot, pedig amúgy van benne igazság. No, nem a mostani munkahelyemre értve. Nem, ez a burkolt őszinteség sokkal inkább vonatkozik arra, ahogy Pókember dolgozik. az utam kezdetén még olyan éterien könnyűnek éreztem mindent, gond nélkül ugorva egy stukker elé, hogy inkább rám lőjjön az illegális fegyverkereskedő, mintsem a gyanútlan vevőjére. Ma már jobban szeretek egy tervvel a fejemben beugrani az akció közepébe.... talán éppen emiatt, jobban meg is érzem az áldozatokat. De a szavamat adtam, hogy nem állok meg. És megszegni a Ben bácsinak tett ígéretemet jobban megrémiszt, mint bármekkora szám az életkor kettőspontja után.
- Akkor így lesz! ─ számíthat rám. Ránk. Mert biztos vagyok benne, hogy MJ is legalább annyira fog örülni a visszatérésének, mint én. Ha szerencsénk van, még azt a médiavisszhangot is el tudjuk kissé odázni, amit az ifjabbik Osborn hazatérése generálhat. Ehhez mondjuk kerülnie kell majd a közeljövőben a publikus feltűnéseket és jócskán függ még az egész attól is, hogy vajon az apja ugyanígy fog-e eljárni. A Normannel folytatott, múltbéli interakcióim alapján nem lepne meg, ha a fiánál ő kevésbé visszafogottan állna a témához. Ezt azonban magamban tartom. Tudom, hogy a különös kapcsolatuk ellenére Harrynek nagyon fontos az apja, ami érthető is, hiszen ők maradtak egymásnak. Ezért akkor sem nyílnak szólásra ajkaim, mikor az édesanyját említi, csak egy alig észrevehető bólintással jelzem felé, hogy értem őt. Hiszen, jelen voltam, amikor megkapta a lesújtó hírt. Az emlékképet viszont némileg háttérbe szorítja Harry mondandója, s az, hogy nyomán egyre jobban elhűl az ereimben a vér.
- Extraterresztriális organizmussal való kísérletezés? Ezt ki tarthatta egy percig is jó ötletnek? ─ van egy erős tippem rá, de továbbra sem kívánom Normant rossz színben feltűntetni a saját fia előtt. Pláne úgy nem, hogy bizonyos szempontból megértem, mi vitte rá erre. Meg akart menteni azt, akit szeretett. Ugyanebben a szituációban, hasonló feltételekkel, elképzelhető, hogy én sem cselekedtem volna másképp. Ennek ellenére szükségét érzem, hogy kimondjam a lecsupaszított valóságot és ezáltal mutassak rá az abszurditására. Már önmagában az leírhatatlan veszélyeket hordozott magában, amikor merészebb egyének a New Yorki Csatából hátramaradt chitauri eszközökkel kezdtek babrálni. Ráadásul itt most nem is eszközökről, fegyverekről van szó. Hanem élő anyagról. Valamiről, ami kiszámíthatatlan.
- Pedig tudhatnád, hogy nem terheltél volna minket az igazsággal. ─ igen, az űrlény kísérletek után valahogy éreztem, hogy valami hasonló hír fog következtni, de nem mondom azt, hogy könnyű az ilyesmit hallani. Gyerekkorom óta ismerem őt és sose kívánnám, hogy bármin is keresztülmenjen, ami akár csak megközelítheti ezt. Ám az igazság nem változtatott volna azon, amilyennek látjuk őt. Ahogy azon sem, hogy ott lettünk volna mellette.
- És most... pontosan hogy érzed magad? ─ egyelőre ezt érzem a legfontosabbnak letisztázni. A bennem lévő kocka mitugrász majd később úgyis elő fog törni és kérdőre vonja, hogy nem látott-e elég Alien filmet, de azzal még ráérünk. Most az érdekel, jól van-e. Mármint, az iménti epizódot leszámítva.
- Arról tudsz valamit, hogy mire jutottak ezek a kísérletek? Mármint, érted, azt leszámítva, hogy.... ─ gesztikulálok az irányába, mert itt van velem, szóval az a része világos, hogy valamilyen szinten sikeresnek modható a projekt. De az is világossá vált az imént, hogy az eljárás nem maradt hozadékok nélkül és jó lenne tisztában lenni azzal, mit fog ez jelenteni a jövőben Harryre nézve. Bántja őt ez a lény? Érez miatta fájdalmat? Mert ha bármelyik kérdésre a kettő közül igen a válasz, akkor nem fogom tudni megígérni, hogy kimaradok az ügyből. Egyik minősítésemben sem.
- Azt hittem, Connors doki már jóideje nem dolgozik édesapádnak. ─ azt hiszem, teszek nála majd egy látogatást, hogy kérdőre vonhassam ezzel az idegen lénnyel kapcsolatban. Több szempontból is rizikósnak hangzik, és nem vagyok róla száz százalékosan meggyőződve, mennyire lehetett ez Curt döntése. A mentorom volt az egyetem alatt. Tudom, hogy követett el hibát a múltban. Ez valahogy mégsem illik bele a profiljába.

Ahogyan az a bizonyos név elhangzik, a fogaskerekek megakadnak munkavégzésük közben, én pedig vélhetően olyan arckifejezéssel nézhetek el valahol a válla felett, valamiféle mentális kapaszkodó után kutatva, hogy ha kimerevenítenék a képet, a fejem fölé lehetne photoshoppolni egy "A radioactivenerd.exe jelenleg nem válaszol" ablakocskát. Ha valaki nagyon alapos akarna lenni, még egy töltőikont is odabiggyeszthetne a homlokomra. Egyetlen mentsvárom ezekben a másodpercekben az a halovány reménysugár maradt, hogy talán félrehallottam valamit, belehallucinálok olyat, ami nincs is. Igen, ez megnyugtató lenne... ha nem vonzaná magával azt, hogy be kellene csekkolnom az otológiára. És egy pszichiáterhez is, ha már annyira benne van a bugi a lábamban. Biztos, ami tuti.
- Várj, várj, időt kérek! ─ miután sikerül leráznom magamról a befagyás szembetűnő jeleit, heveny gesztikulációm közepette annyit érek el a time out elmutogatásával, hogy az addig száránál fogva ujjaim között forgatott szemüvegemet kis híján egy rögtönzött terhelési tesztnek teszem ki. Éljenek a gyors refleyek, melyeknek köszönhetően még idejében görgetem arrébb két ujjam között, hogy ne törjem el egy meggondolatlan mozdulattal.
- Hogyan jött hirtelen ő a képbe? Azt hittem, hogy Mr. Osborn és Dr. Connors dolgoztak a gyógymódon. ─ legalábbis esküdni mernék arra, hogy az imént még erről beszéltünk. Persze, ez nem zárja ki, hogy maga a kutatás, amit végeztek, valami régebbi projektre épüljön, de... miért lenne apámnak köze ehhez a zegészhez? Biológus volt, tény, de amennyire tudom, sosem volt dolga akkora tényezőkkel, mint amekkora játékosnak az OsCorp tekinthető a vegyiüzemi és gyógyszerfejlesztési iparban. Teljesen kizártnak tartom a dolgot? Szeretném ugyan, de nem. És talán éppen itt kezdődik a probléma. Túl sok a vakfolt ahhoz, hogy ezt az egészet most átlássam, és mindig is utáltam ezt az érzést. Ahogy azt is, hogy olyan keveset tudok.... nos, róluk. Bár emlékeznék. Valamire. Bármire, velük kapcsolatban.
- Nem tekintettünk volna rád másként. Aggódtunk volna? Naná! De nem változtatott volna semmin. ─ főleg úgy nem, hogy az aggodalom aspektus az igazság kimondása nélkül is adott volt. Az egész Európa-fedősztori nyugtatgatott bennünket, egy darabig. De a rádiócsend pont ugyanoda vezetett, amit az állapotának eltikolásával elkerülni szeretett volna. Okolni mégsem tudom érte. A maszk miatt fájó mennyiségben követtem el én is hasonló hibát. Túl jól ismerem az érzést, mikor az ember meggyőzi magát arról, hogy a szerettei érdekében az adott áldozat a legjobb, mi több, az egyetlen megoldás. Csak azt sajnálom, hogy nem lehettem az oldalán, mikor döntést kellett hoznia.
- Mármint, úgy érted, az iménti kis pillanatát leszámítva? ─ fura ez a kettősség, mert valóban úgy látszik, hogy jól van, és ennek örülök. Szóval egy félmosollyal az arcomon teszem fel a kérdést, miközben az aggódást próbálom lejjebb rugdosni magamban. Több-kevesebb sikerrel. Talán nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy valamivel ezek az epizódok redukálhatóak, de ilyen részletekkel most nem akarom nyaggatni.
- Ejha... valaki aztán nem spórol a bombák ledobásával. ─ fújom ki a levegőt, a végére biggyesztve egy nevetést, ami nagy bánatomra erőltetettebbre és gyengébbre sikerül, mint amilyennek szeretném. De szükségem van most za ilyen mentsvárakra, hogy ne blokkoljak le teljesen több percre.
- És én még azon agyaltam, mit mondjak, ha közlöd, eljegyeztél valami francia modellt, aki a Vogue magazinnak pózolt, mikor épp Párizsban jártál. ─ muszáj elütnöm valamivel azt, amit az imént a tudtomra adott, még ha a szóban forgó próbálkozás az én standard mércémmel mérve is szánalmas. De általa időt nyerek, míg hátra dőlhetek, nekitámasztva hátamat a mögöttünk lévő, magasabban fekvő padsor fadeszkájának, és vehetek néhány mélyebb levegőt.
- Ettől még nem lett az egész megnyugtatóbb. ─ épp ellenkezőleg. Az, hogy Connors látja át a teljes képet, megnyugtatóbb, mint a másik lehetőség. Nem sokkal. De egy fokkal. Ezt viszont nem közölhetem Harryvel, mert hogy néz az már ki, ha kibököm, hogy nagyobb bizalmat fektetek egy kétes kutatást vezénylő dokiba, mint a legjobb barátom apjába?

Mosoly költözik az arcomra, ahogy szemem sarkából elkapom kezének emelkedését, majd végigkísérhetem figyelmemmel, miként fagy meg a levegőben a mozdulat. Ajkaim görbületében egyaránt bújik meg hála és némi (jó, igazából meglehetősen tetemes mennyiségű) nosztalgia. Érthető, természetes, de még inkább, olyan ösztönszerű reakció ez, mely régre nyúlik vissza. Egy kevésbé bonyolult életre. Már mások vagyunk, mégis, szeretnék olyan hajszálpontossággal abba a hitbe kapaszkodni, hogy nem teljesen hagytuk magunk mögött, akik akkor voltunk, amellyel a szemüvegembe teszem éppen... ahogy ő próbálta ugyanezt tenni. Ilyen szempontból még szerencse, hogy már nem a gimi első heteit tapossuk, amikor egyetlen labdát se tudtam elkapni, így az képen találta Manganiello edzőt. Azt hiszem, nem meglepő, hogy azután nem erőltette, hogy fennt maradjak a kosárpályán a negyed végéig.
- Értékelem, az én lyukas kezemnél soha nem lehet igazán biztosra menni. ─ nevetek fel halkan, mielőtt egy az iméntieknél óvatosabb mozdulattal visszabiggyeszteném a helyére. Gyors reflexek vagy sem, a mostani óraszámaim mellett nem az lenne a legbölcsebb húzás részemről, ha egy javításra vagy még rosszabb esetben cserére is költenem kellene, mindezt ráadásul az inkognitó része miatt. Nos, részben... igazából már egészen a szívemhez nőtt.
- A válaszaid alapján arra következtetek, hogy még mindig az összecsiszolódási fázisban vagytok. ─ szívem szerint leginkább azt mondanám, hogy a Harryből kiváltott riposztok nem éppen arra utalnak, milyen kellemes társaság lehet a Másik fél. De erről inkább leteszek, mert kétlem, hogy jó néven venné, és ha szenzitív lényről van szó, nem szeretném Harryt kitenni annak, hogy kiprovokálok egy olyan epizódot, mint amit a köszöntésemkor tapasztalhattam.
- Nincs miért bocsánatot kérned, Harry! Tőlem nincs, és biztos vagyok benne, hogy MJ-től sem lesz rá okod, mert nem vagyunk sem dühösek, sem pedig csalódottak. Nem is voltunk, nem is leszünk. ─ csak aggódtunk, az óvás ellenére is, de erről ő nem tehet. Ez ilyenkor elkerülhetetlen. Én ezt már olyan jól tudom, hogy ha az aggodalom művészetéből valaki harcmodort faragna, már három danos mester lennék. Azt mondjuk nem tudom, hogy ez az önvédelemben pontosan miként segítene, de ez most mellékes!
- Abban biztosak lehetünk, hogy erre nehezen találnál képeslapot egy szupermarketben. ─ egyáltalán melyik sornál kezdené az ember? A felköszöntéseknél?
"Boldog Születésnapot! Tessék 3 érdekesség, amit tutira nem tudtál:
1) Haldokoltam, de már nem.
2) Együtt élek egy idegen lénnyel.
3) Az idegen lénnyel az öreged kísérletezett.
Legyen még sok ilyen szép napod!"
De azért elvigyorodok, hogy lássa, felesleges aggódnia. Értékelem, hogy mindezt elmondta nekem, és vissza is fogok találni magamhoz, mint az iménti könnyedebb hanglejtésem elárulhatja, csupán némi időbe fog telni, míg teljesen felocsúdok, ez minden. illetve, magamat ismerve az sem kizárt, hogy amint leülepedett bennem az információáradat, többet akarok majd tudni, de mindent a maga idejében.
- Tudom, ne aggódj emiatt! ─ ismerem őt, és soha egy pillanatig se fordulna meg a fejemben, hogy a becsmérlés lett volna a célja mindazzal, amit elmondott. Nem beszélve arról, hogy a téma több pontját nézve, neki lehet ez most a legnehezebb. Plusz... és ez egy olyan igazság, amit talán a legnehezebb jelenleg visszanyelnem... ahhoz, hogy bármit is bemocskolhasson, emlékekről is tudnunk kellene beszélni, azonban azokkal aligha rendelkezek. Konkrétan a szüleim témája sok részletet érintve nem több, mint egy egybefolyó, tejfehér köd az elmémben. Az a kevés, ami rendelkezésemre áll, Ben és May elmondásaiból származik. Vagyis, legnagyobb százalékban csak Ben történeteiből. May néni mindig szűkszavú maradt, valahányszor szóba kerültek, én pedig nem akartam az unszolással régi sebeket feltépni. Úgy éreztem, bármit húznék ki belőle, az úgysem hozná vissza őket, s így nem okozna mást, csak felesleges fájdalmat a számára, azt pedig sosem tudnám elviselni. Ez most sincs másképp. Ám azok után, amiket Harrytől megtudtam, óhatatlanul felmerül bennem a kérdés: talán ezért óvakodott a témától? Elképzelhető, hogy tud vagy legalábbis, sejtett akkoriban valamit, amitől engem óvni akart?
- Köszönöm, Harry! ─ nem fejtem ki, de nem is érzem szükségét. Érteni fogja. És fontos, hogy ezt hallja. Nem szeretném, ha a ma meghozott döntésével kapcsolatosan kételyei támadnának. Az igazságnak van egy olyan kellemetlen tulajdonsága, hogyn em mindig könnyű. Éppen ezért nagyon bízok benne, hogy nem fog nagyon meggyűlölni, amikor elmondom neki, hogy én ki vagyok valójában, mert ezután a beszélgetés után képtelen leszek sokáig visszatatani előle ezt az énemet meghatározó igazságot.
- Vöröset, hm? ─ vele együtt nevetek én is és egy játékos csillanás látható szemeimben, ahogy emlékképek egész armadája rendez rögtönzött díszmenetet a fejemben.
- Mi történt a régi zsánereddel? Azt hittem, a szőkékre buksz. Liz Allen, Betty Brant, vagy az a cserediák, mi is volt a neve? Felicia? ─ sunyi húzás volt? Meglehet. De ne csak bennem csapongjanak a régi időkről szőtt gondolatok! Meg aztán, ha valamihez, akkor hát a csajozás témához továbbra sem tudok jobban hozzászólni, mint középsuliban. Ami azt illeti, a legtöbb lánnyal akkor elegyedtem leghosszabban szóba, amikor másolás céljával leckét akartak kunyerálni vagy Harrynek kellett falaznom. Bár, ezutóbbi jó gyakorlást biztosított a saját kamuzásaimhoz, így aztán egy szavam se lehet.
- Óh, ő... ─ jól van, mióta nem keresem, és van magántere, azt hiszem.
- ... remekül van. Sokat melózik a Hírharsonánál. Kilátásban van neki egy előléptetés. ─ már ha nem szúrtam el neki mindent teljesen a Sírkő-üggyel.
- Nem lepődnék meg, ha jövő év elejétől már hivatalosan is Robbie társriportere lenne. ─ tudom, vagyis, inkább csak sejtem, hogy ez nem egészen az a válasz, amire rá szeretett volna vezetni, de sajnos többet és biztatóbbat most nem igazán tudnék mondani. Leszámítva talán...
- Remélem, tudod, hogy nem úszol meg egy újabb Coney Island-Küldetést! Ha emlékeim nem csalnak, még mindig nem találtuk meg a város legjobb pizzáját. ─ mert meg kell ünnepelnünk ezt a hazatérést! Nincs kibúvó!

Mindennek megvan a maga ideje, ezt szokták mondani, és nekem redre emlékeztetnem kell magamat erre, ami addig fajul, hogy kész mantrává avanzsálódik, kiemelkedvén a többi, hangos gondolat zajtengeréből. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy magamba fordulva, borongós merengésmaratont tartsak, miközben egy rég nem látott barát mellett üldögélek. Később, a nap folyamán meg fog majd történni, efelől nincs kétségem. Akkor, mikor már minden lecsendesedett körülöttem, s a hajnali órák agyonnyomják a nap élettel teli nyüzsgését, csendet és a leköszönt órák emlékét hagyva maguk után, akkor eljön majd az ideje. Akkor hagyom majd, hogy süllyedni kezdjek a kérdések futóhomokjában, míg meg nem ébredek nyugtalan álmomból, mikor már nem bírom a fulladozást. De most még a felszínen járok. Most még van levegőm. Így futja is egy szégyenlős, és mégis, valahogyan sejtelmesnek ható mosolyra a nekem címzett szavak hallatán: "Tudod, sokat változtál..." Óh, én tudom, Harry, te viszont sajnos nem. Még nem. És bánatomra sem a helyszín, sem az időpont nem felel meg ahhoz, hogy változtassak ezen. Szeretnék, de... mindennek megvan a maga ideje.  
- Nos, muszáj állandóan ébernek lennem a srácok mellett. ─ bökök fejemmel az épület irányába, miközben szóba hozom a diákokat. Ámbár a szavak úgy festhetik le, milyen tengerészgyalogsági kiképzéssel egyenértékű, kemény dolgom van, az arckifejezésem, a lágy vonások, s a megcsillanó szemek elárulhatják azt a törődést és büszkeséget, amit a hely, és annak tanulói iránt táplálok. Pedig, szigorúan nézve nincs is osztályom. Számukra csak egy helyettesítő vagyok, egy újabb random arc a tömegből, aki néhány óra után lelép és elfeledi majd őket. A tény, hogy évek óta egyetlen természettudományi tanár dolgozott itt stabilan, sokat elárul arról, hányan fordíthattak már hátat a fiataloknak. Ők még nem tudják, hogy a génjeimbe születéskor ajándékként a makacsságot kódolták. A radioaktív pókméreg, amire mint tudjuk, minden fejlődésben lévő szervezetnek szüksége van, szerintem csak dobott rajta egyet.
- Ha egyszer szárnyra kap rólam a hír, miszerint két lábon járó természeti katasztrófa tudok lenni, sosem mosnám le magamról. ─ pedig néha abszolút jogosan mellékelhetnének hozzám egy tömör előrejelzést arról, hogy a skála szerint 4-es erősségű Parker-forgószélre lehet-e számítani vagy egy teljesen ártalmatlan tavaszi szellőre, aminek semmi köze egyetlen apokaliptikusnak hangzó eseményhez sem. Bár, ezutóbbi lágy fuvallatok meglehetősen ritkák, ami megkérdőjelezhetővé teszi annak szükségét, hogy szerepeljen egyáltalán egy ilyen mércén.
- Igen, ez valahol logikusnak hangzik. Azt mondtad, az első társát ő választotta, tehát gondolom, a mostani kényszerhelyzet ugyanolyan frusztráló lehet mindkettőtök számára. Mint minden élőlény, ő érzi ezt, és hasonlóképp reagál rá, mint bárki. ─ elvégre, intelligens lényről van szó, ennyi már tiszta sor. A kérdés már csak az, hogy mennyire. Illetve, ami sajnos kéz a kézben járhat ezzel, mennyire veszélyes. A korábbi megnyilvánulása alapján dőreség volna úgy gondolni rá, mint valami őrzővédő háziállatra, ami állandó jelleggel a gazdája oldalán marad. Annál sokkal rétegeltebb. Ami egyszerre lenyűgöző és baromira aggasztó.
- Ez csak egy tipp és nyugodtan küldj el a fenébe, hogy ne szóljak bele, de a megszorítások helyett talán megpróbálhatnátok... tudod, inkább onnan megközelíteni, hogy mi az, amiben egyet tudtok érteni. És, mondjuk olyasmit találni, ami mindkettőtöknek segít kikapcsolódni. ─ a szabályok felállítása fontos és nagyon örülök, hogy már dolgozik rajta, de a tilalomfák sora hosszabb távon kontraproduktív lesz, ha nem próbálja meg ellensúlyozni valamivel. A... lakótársának a megismerése segíthet a közös nevezők megtalálásában, akármilyen abszurdnak hangzik ez a tanács kontextusba helyezve. Igazából én magam sem hiszem még el, hogy épp arra bátorítom, barátkozzon kicsit a kiszámíthatatlan, idegen létformával, amivel kénytelen együtt élni.
- Mi a helyzet olyasmikkel, amiket szeret? Bírja például a zenét? ─ sokaknak segít ellazulni vagy rendezni a gondolataikat. Ki tudja, még akár be is jöhet. Arról mondjuk fogalmam sincs, innen mi lesz még a következő lépés. Megkérdezzem, hogy szereti-e a csokit?
- Megértem. ─ talán jobban is, mint azt most gondolná. Én is szeretnék mindenkit megóvni a környezetemben a felesleges terhektől, főleg, ha az a teher történetesen én vagyok. Továbbra sem gondolom úgy, hogy Harry állapota bármikor is azzá vált volna számomra, de nem ítélhetem el azért, mert így érzett egy lehetetlen szituációban.
- Hé, ez teljesen piacképes ötlet! Ha az OsCorp részvényei csökkenni kezdenének, betörhetnétek a hétköznapi kereskedelembe. ─ nevetem el magam, ahogy magam elé képzelem a meglehetősen sajátos üdvözlőlapot. Még akár névjegykártyát is fabrikálhatna belőle. Azért megnézném Mr. Osborn arcát, amikor Harry prezentálja neki az ötletét, hogy ezentúl gyártsanak a bevásárlóközpontok polcaira termékeket.
- Csakugyan? ─ gyanúsan méregetem az ezek szerint "megkomolyodott" srácot mellettem, hogy aztán széles vigyorral és némi fejcsóválással értékeljem a választ. Mert igen, ez már határozottan emlékeztet arra a Harry Osbornra, akiért nem egy osztály- és évfolyamtársunk volt oda. Persze, óhatatlanul felmerült időnként a folyosókon, hogy ezt a népszerűséget csak a nevének és a pénzének köszönheti, de határozottan tudta is, hogyan kezelje a helyzetet. És elvitathatatlan tőle, hogy jobban ért a nők nyelvén, mint én valaha fogok.
- Akár fel is kereshetnéd! Nekem úgy tűnt, ti ketten nagyon klikkeltetek, mielőtt váratlanul le kellett volna lépnie. ─ amiről egyébként a mai napig nem árulta el, mi is volt az oka. Nem gondolnám, hogy összevesztek, ahhoz túl jól megvoltak. Felszínes flörtölésen túlmuzatóan jól.
- Ez... hát... ez kicsit komplikált. ─ dörzsölöm meg zavaromban tarkómat, fejben pedig már veszem is át az enyhe kifejezések teljesen tudományos Nobel-díját, amit majd annak rendje és módja szerint megköszönök a "Férfiak a Marsról, Nők a Vénuszról" írójának. Rengeteget tanultam... volna, ha valaha elolvasom a könyvet, ami nyilván nincs is a birtokomban, mert miért tartana bármely pasi otthon ilyen olvasmányt, nem igaz?
- Mi úgy döntöttünk, hogy egy kis szünetet tartunk. ─ ez rá egyáltalán a megfelelő kifejezés? Nem igazán beszéltünk róla, így az sem lett kimondva, miként lehetne felcímkézni ezt a mostani állapotot. A kommunikáció minimalizálását tekinthetjük akár szünetnek is. Vagy átmeneti csendnek. Mindegy.
- Elképzelhető, hogy egy egészen hangyányit túl sok voltam. ─ vélhetően, talán, meglehet. Nem tudom. Jó, igen, elszúrtam! A fenébe is, mekkora bénaság már az, hogy még mentálisan se tudok rendesen kamuzni?
- Látod? Ez ragályos! Még csak most jöttél vissza, de máris rossz hatással vagyok a kommunikációs képességeidre. Lehet, hogy szkafandert kell majd hordanod a pizzaestünkhöz. ─ a végén még a rossz kifogásaim is átragadnak, azt pedig tuti, hogy senki nem köszönné meg. A favicceket meg már szóba sem hozom, mert idegyökereznénk.