- Biztos vagyok abban, hogy jó szakember. Három éve ő az év dolgozója a munkahelyén. – ami nagy szó volt, rekordot ugyan nem tartott ezzel Lachlan apja, de a szavaiban is volt már valami nehezményezés, ő erre nem volt büszke. Az apjára lett volna szüksége, akitől tanácsokat kérhet és akivel egyszerű dolgokat csinálhat, mint például a focizás, kosarazás vagy barkácsolás.
- Pattog, mint a nikkelbolha, de végtelen energiával. Néha engem is túlszárnyal és meglep. – válaszolta a nő kérdésére, bár ez viszonylag a legkedvesebb és legvisszafogottabb leírása Hisztis Missnek.
A férfi megjegyzése már meg se lepte, inkább csak bólintott, hogy ha vele valami baj történne, akkor tudják kinek kell szólni. Még jó, hogy nem az anyja tanárnői névjegykártyáját adta meg, a végén azt is hallgathatta volna, mondjon valamit ő is norvégul, mert nem fog.
Elmotorozott az adott helyre. Volt persze egy kis kétely benne, hogy mégis hová mennek, miféle úttalan utakon, de aztán elengedte. Nem ismerte a helyet, de szerencsére innen hazatalált, még ha a világ végén is volt neki éppen ebben a pillanatban.

Arckifejezésén csak erősödött a nemtetszés, amikor a konyha ajtajával találkozott a háta és szembe is nézett a hátrongálóval, amint megpillantott egy meglepett arcú lányt, aki valószínűleg nem számított az ő érkezésére. A lány nem tűnt valami bizalomgerjesztőnek neki, de a srác se, miután valami speckó kávészemekről beszél.
- Sziasztok. – köszön ő is és a véleményét, hogy a lány lehetne óvatosabb és a srác csak tartsa meg a saját őrleményét a darabosabb megjegyzésével együtt. Ő nem hitt az ilyen humbugban és annyira nem is osztotta Mindy asszonyság lelkesedését ezzel kapcsolatban. Ám révén nem ő a házigazda itt és csak véletlenül csöppent be ide, nem fog még észt osztani.
- Én azt kérem, amit a főnök is. – ha az a speckó lesz hát istenem, egyszer belefér Lachlan életébe is, most nem fog ismeretlenekkel leállni veszekedni.
- Jó helyen vannak, most az orvosnál. Addig is nyugodtan dolgozhatunk a csirkeólon. Van már elképzelés arról, hogy milyennek kell lennie? Egyszerű téglalap? – az volt a normális szerinte, lélekben erre is vállalkozott. Hamar meg is lettek volna ezzel.
Bár gyanúsak voltak neki ahogy összesugdolóztak, nagy jelentőséget nem fordított rájuk. A srác eleve többet beszélt, mint ő és arról ne is kerüljék említés, hogy strandolósra fogták a formát, nem is csodálkozott már azon, amit Lance mondott róluk. Elég volt ezt a kettőt látnia, hogy igazat adjon a férfinek, velük így tényleg nem tudna csirkeólt építeni.
Ha engedték kiszolgálta magát, se cukor, se tej. Elvette a poharát és beleivott, jó nagy korttyal, lássák, hogy nem kispályás.
- Részemről mehetünk. – még nem itta meg a kávét, de amilyen gyors ivó volt ilyen téren, mindig sietett, most is, pedig volt elég ideje a jelek szerint, különben nem lett volna itt. Nem kímélte a kávét – útközben azért próbálta meglesni, hogy vész esetén hol is van a mellékhelyiség – ami még volt, azt három nagy kortyból meg is itta. Jobb ötlet hiányában az ablakpárkányra tette le, vagy bármilyen ahhoz hasonló helyre, ahol szem előtt van és valamelyik itt lakó lesz olyan kedves és beviszi helyette. Ő még nem ismerte a járást, nem is akarta ismerni, elég, ha a csirkeólt felépítik.
- Ők ketten az idegevők, vagy mások is vannak? – kíváncsiskodott, mert jó nagynak tűnt az épület, meg amúgy is valahogy ki kellett békítenie Lancet a kilyukasztott kerék miatt.

Azt már régóta sejtette, hogy a felnőttek élete olyan, mintha másik univerzumból jöttek volna, vagy ha elérnek egy bizonyos kort akkor hajlamosak arra, hogy elfelejtik, milyen volt tiniként. Vajon egyeseknek ennyire megterhelő visszagondolni rá? Nem állt szándékában sokat filozofálni ezen. Egyrészt lehet kiesett volna a szerepéből, másrészt tele volt ellentmondással, most éppen jót cselekedett, de ki tudja meddig tart ez.
Nem akarok ilyen felnőtt lenni. Gondolta magában és már kapta is a választ önmagától. Nem is leszel. Másnak ez persze fura, neki nem volt. Szívesen vitatkozott önmagával, mostanában egyre többször, a tinikorra fogta, hogy még keresi a saját hangját. Egyszerre tűnt felettébb szórakoztatónak és mire más is az eszébe juthatott volna, már nem gondolkodott ezen, hanem cserélte a kereket, vagy legalábbis igyekezett vele.
Tett némi megjegyzést is, hogy mégse tűnjön annak a csendben dolgozónak, mert jól lehet az volt, azonban a felnőtteknek ezt nem kellett most tudnia. Behízelegte magát. Legalábbis azon volt. Minden dicséretet egy vigyorral fogadott, főleg azt amikor a férfi kijelentette, hogy nem lesz teljesen haszonálhatatlan. Azt ő maga is tudta, legalábbis az esze ezt súgta neki. Miután feltápászkodott a kerékszerelésből, visszaadta a kulcsot a férfinak és a nőtől is elfogadta a választ, meg a cetlit, amit átnyújtott. Nem kellett tanulmányoznia sokat, egyszerű névjegykártya volt, látott már ilyet. A férfi neve volt rajta és a telefonszáma, egyszerű a képlet. Ő is a zsebébe nyúlt és átnyújtotta az apja névjegykártyáját.
- Ha pénzügyi tanácsokra, kölcsönre van szükségük hívják őt. Nem tőlem kapták a névjegykártyáját. Bár, ha előbb elküldöm autószerelőhöz, akkor erre nem lesz szükségük, de azért tartsák meg a biztonság kedvéért. Sose tudhatják, mikor kellhet. – ezzel nem azt akarta mondani, hogy zsarolják nyugodtan az apját, hiszen bankár, hívják nyugodtan fel, árulják el neki milyen szép fiúk van, kiszökik a szobafogságból és hasonlók. – Azt nem kell megemlíteniük neki, hogy épp szobafogság alatt ismertem meg magukat. Rajtam már az sem segítene, ha tudna róla. – érdektelennek gondolta az apját, a munka rabjának, aki észre se veszi őt, csináljon bármennyi és bármekkora rosszaságot, csak a felére fog emlékezni ő is meg az anyja is. Hiányolta a régi estéket, legalábbis azokat, amikor az apja nem volt ekkora pozícióban. Az sem most volt. Lehet igaz sem volt és összekeveri valami mással. Nem állt szándékában érzelgőskődni.
- Ha rólam azt gondolja, hogy rémes vagyok… Akkor még nem találkozott Hisztis Misszel. – inkább ennyiben hagyja, nem folytatta tovább, attól tartott, hogy valahonnan megidézi a lányt és kiderül, hogy nem a leckét tanulja és nem is szobafogságban van, hanem itt lóg valahol a város másik felében.
- Kell a kikapcsolódás. Egy rossz cselekedet mellé, elegendő jó, hogy egalizálódjon a dolog. – magyarázott megint csak össze vissza, erre még az agya is azt mondta neki, hogy inkább fusson legközelebb egy kört, mielőtt ennyire közvetlenül színt vall valakinek, akit csak most ismert meg. Ezzel az erővel Hisztis Missnek is megírhatja, hogy hol van éppen.
- Nagyon barátságos, megjegyzem, hogy mihez kell tartanom magam. – nem ijedett meg, úgy érezte nincs mitől, noha a férfi erős is volt, biztos kevesebb karatéra járt, mint ő. De megtanulta már, hogy az ellenfelét sosem szabad alábecsülnie, még ha az illető lány is. Néha azok is tudnak meglepetéseket okozni, de ezt se hangoztatta például Hisztis előtt. A végén még a fejébe száll, hogy Lachlan minek látja őt és a végén cseszheti az egészet.
- Ne ijedjen meg majd a visszapillantóban, a kerek nem gyúltak meg, csak rászereltem valamit, amitől úgy tűnik, mintha Ghost Rider vezetné a motrot. – poénkodja el a végét s, már megy is odébb, nehogy kapjon pluszba egy nyaklevest a végén, amire nem számít.
Elmondta, amit kellett és miután a férfi kihajtott a helyéről, szépen elkezdte követni, először lemaradva, de amikor úgy érezte, hogy mégse kéne lemaradnia, akkor egy kicsit rákapcsolt. Nem tudta merre kell menni, ezért tisztességesen vezetett. Miután megérkeztek az úticélukhoz igyekezett nem túl feltűnően körbe nézni. Nem ismerte a környéket ez hótziher, de csendesnek tűnt, csendesebbnek, mint ahol ő él.
Követte a nőt és a férfit oda be. Szépnek találta a helyett, de visszafogottnak koránt sem. Sokkalta ezt a rengeteg növényt, biztos valami növénybolond a tulaj, gondolta magában, vagy az egyik olyan rémes lakótárs, akikről a nő beszélt. Mindenesetre le nem vette róluk a szemét. Az a biztos, nem állt szándékában itt maradni, ezért se akart csodálkozni semmin, már nem volt kisgyerek, ha vendégségbe kerül. Nem az az első dolga, hogy a vendégfogadó gyerekeivel összebarátkozzon és a játékaikat kiborítva fejfájást okozzon a vendégfogadó szülőnek azzal, hogy minden legurul a lépcsőn, mert ő kitalálja, hogy nézzék meg mi az, ami előbb földet ér és ezt játszák el többször is.
- Tej a gyöngéknek kell, én anélkül iszom. – meg a nőknek, tehette volna hozzá, de nem tette, mert nyilván nagyszájúnak nézte volna őt a pasi. Mindenesetre tényleg erősen kellett neki az a kávé, nem lightosan tejjel. Ha kakaóskávét akart volna inni, akkor azért nem jön ide.

Nehezére kellett volna esnie színlelni, de nem érzett semmi ilyesmit. Kibírta a figyelő pillantásukat és minden részletre ügyelt, maga sem tudta miért. Nem szeretett ennyire megjátszós lenni, de valami belül azt súgta, hogy az lesz a legjobb, ha így tesz és hallgat a belső hangjára. Nem akart hallgatni. A férfi megjegyzésére csak lélekben forgatta meg a szemeit és amikor a nő is megerősítette őt a belső gondolatában, akkor bólintott csak igazán őszintén. A férfire ilyen téren nem fog hallgatni, az fix, bár túlzottan tocsi sem akar lenni ezt tudta jól, mert lett pár tantárgy, amit nem kedvelt. Maga sem tudta megmondani miért, de merő hülyeségnek tartotta. Ezt persze nem volt kivel megosztania, ezekkel az idegenekkel se fogja. Inkább magában tartja, hogy ő minden szeretne lenni, csak alulfizetett tanár nem.
- Köszönöm a tanácsot, valamelyiket majd megfogadom. A szüleim is szeretik az eszembe juttatni, hogy milyennek kellene lennem. – bár ők inkább a nőhöz hasonló módszert szokták alkalmazni rajta, valami olyan szöveggel, hogy „Tanulj fiam, mert ha nem tanulsz, nem lesz belőled senki.” De mi van akkor, ha ő a szíve mélyén észrevétlen akart lenni? Ha kerülni akarta a feltűnést? Ha nem akart hírnevet szerezni és elismerést abban a szakmában, amit kitanult? Mi van akkor, ha csendre vágyott? Persze szerte szét kavarogtak a gondolatai, most is valami belül azt mantrázta neki, hogy vágjon továbbra is normális képet, mert ha nem, búcsút mondhat mindennek egy szempillantás alatt, amit szeretett. Perpillanat szeretete tárgyát, a bicskáját. Ezért összeszedte magát, nem egy picsogó képet vágott, hanem egy kicsivel összeszedettebbet, amikor arról kérdezték, hogy gyakran van-e szobafogságban. Szívesen kitért volna a válaszadás elől. Sőt meg is akarta tenni, még vállat is vont hozzá, mintha nem tudná pontosan, vagy nem érdekelné őt ez annyira.
- Amikor elmélyülnek a munkában nem az az első dolguk, hogy megnézzék, tényleg a szobámban vagyok-e. Így, ha szobafogságban vagyok, ha nem, mindig megtalálom a kijáratot és csendben távozom. – erre egy kicsit büszke is volt, mert akárhonnan könnyedén elszökött, megtalálta az egérutakat. Arra azonban még nem vette rá magát, hogy egyből letegezze őket, először csak nem létező tiszteletből, másodszor azért, mert élvezte, ha ezzel piszkálhat másokat, akik még nincsenek a magázós korszakukban, de akkor is vicces volt. Harmadszor pedig azért, mert tartotta a távolságot, majd ha megbarátkoznak vele, amiben kételkedett ő maga is.
Úgy tett, mint akit nem érdekelne a férfi válasza azzal kapcsolatban, hogy a bicskája visszakerül-e hozzá vagy sem. Nem kellett nagy zseninek lennie hozzá, hogy összerakja, a férfinek tényleg vannak csirkéi és nincs elragadva se attól, hogy csirkeólt kell építenie nekik. Esküszik, hogy a férfiról már csak a szalmakalap hiányzik és már megvan a rodeós külsője is. De akkor eddig miért nem látta ezt a férfit a tévében, amikor rodeóverseny ment? Hát ez az a nagy kérdés, amit hangosan nem fog feltenni.
- Mekkorák a csirkéi? Ha jól felhizlalja őket, még pulykának is el tudja adni őket. – hazugsággal persze, de ez nyilvánvaló volt, hogy ő mire gondolt ezalatt, hogy a férfi is értette a célzást, az más kérdés. – Bár szerintem kár a fáradtságért, egyszerűbb levesben megfőzni és úgy megenni, mint KFC-zni. Ki tudja mennyit adnak vissza abból az egy csirkéből ténylegesen, hogy megérje. – ő nyilván nem tudta, mert nem dolgozott a KFC-nek, de érezte, hogy a szülei erre fogják kárhozni egy nap, mert már dobáloztak neki a Mekivel is.
- Tudok, van egy motorbiciklim, ha én nem cserélek azon kereket akkor a halál fog csak, de az is könyörgésre, mert az apám akkor örül, ha nem használom. - Finley Smith szerint úgy a fiával is kevesebb a baj, nem töri össze magát – bár ez csak rossz szóbeszéd, sztereotípia, amit Lachlan szerint a szülők sosem fognak kivetkőzni magukból – amiért hálásak is lehetnek. Most nem lennének azok. Ezt Lachlan is tudta. Ha a férfi idehozta a kellékeket neki, akkor bátran el is vette tőle a küszöbemelőt, a kerékőrt és persze a kerékkulcsot is. Azokat letette a közelébe és először, ahogy a férfi kérte és kellett is, elkezdte szépen meglazítani óra járásával ellentétes irányba a csavarokat. Nem kellett túlzottan erőlködnie, a csavarokat szépen ki tudta lazítani. Már csak az kellett, hogy a küszöbemelőt az emelési pont alá tegye, ehhez le kellett térdelnie, hogy jól láthassa hol is van ez az emelési pont. Ha ezt megtalálta, akkor egyenesbe állította a küszöbemelőt és elkezdte tekergetni a fogantyújánál, amikor látta, hogy a kerék végre felemelkedik a földtől, neki sem kellett több, még egy kicsit tekert rajta, majd elkezdte a kilazított csavarokat szépen kiszedni. Háh csak ugye a kerék elsőre nem akart kijönni, ezért meg kellett az oldalát csapkodnia, hogy az végre kijöjjön. Jó alaposan a helyére tették, gondolta magában Lachlan s, volt egy olyan sejtése, hogy ezt bizony nem egyszerű autószerelő csinálta, hanem valaki, aki ért hozzá.
- Ki a maga autószerelője? Jó munkát végzett, hozzá küldeném az apámat is. – kíváncsiskodott őszintén, miközben odébb gurította a meglékelt kereket és az újat oda állította a régi helyére. Igen, amit sejtett még egy kicsit tekernie kell az emelőn, hogy az új kerék beférjen a helyére, de nem panaszkodott, megcsinálta. Szépen feltette a kereket a helyére, visszatette a csavarokat a helyükre, ahogy előzőleg is voltak, csak most már a kerék volt jobb állapotba. Miután a csavarokkal teljesen készen volt, az emelőt kezdte el visszafele tekerni, hogy az újra használható legyen. Büszke volt valahol magára.
A munka végén kíváncsian figyelte a nőt és a férfi beszélgetését, a bicskáját miután visszakapta olyan gyorsan vágta zsebre, mintha az ott se lett volna.
- Egy kávét én is meginnék. – jegyezte meg csak úgy mellékesen, de esze ágában sem volt a két felnőtt közé bevegyülni, úgy néztek volna ki, mintha egy családi kupaktanácsban vettek volna részt és őt örökbe fogadták volna, de abból köszönte szépen nem kért.
- Ennyire rémes lakótársai vannak, mint amilyen én vagyok? Végül is, ha azt várják el, hogy maga egyedül építse fel a csirkeólt, akkor velem jár a legjobban, én nem fogok ott élni. – s nem fogja Lachlan az orra alá dörgölni se, hogy neki kellett segítenie ebben, mert valójában nem is volt más elfoglaltsága a szobafogságon kívül.
- Követem magukat az én Villámommal. Ott leszek a kocsi végében. De nem túl közel. – beléjük ütközni nem akart, már ha egyáltalán a férfi hajlandó volt ebbe beleegyezni. Úgy tűnt neki, hogy a nő szívesen vinné.

Ha meglepte volna a pasas válasza valószínűleg most pislogott volna, hiszen igaza volt, annyi pénzért amiért a tanára tanítja őket, ő se választotta volna azt a szakmát. Pláne, ha ilyen csenevész kölykök keserítenék meg az életét, mint amilyen ő is volt. Sóhajtott volna, de ahhoz már nem volt sem mersze, sem pedig ideje, mert vizslatták őt, neki pedig ki kellett állnia a méregető próbát, ami elé bátran állt. Nem félt ő, pedig lehet kellett volna, a belső hangja azonban arra biztatta őt, hogy ne mutassa ki a félelmét, mert bizony volt neki egy kevés félelme, de az inkább a meglepettségből származott. Nem volt ez mindennapi.
Sajnálta is a bicskáját, amit elkobozott a férfi, már közbeszólt volna, hogy az az egyetlen bicskája, de ez olyan hazugság volt, amit nem akart kimondani. Volt egy életlen otthon, amivel semmit sem tudott kezdeni, de ilyen mindenes volt tulajdonképpen mégis, mert voltak olyan kihúzható kis részei, amivel például egy borosüveget lehetett kicsavarozni vagy egy cider üveg kupakjának megszabadítója, amit ritkán használt. Nem ivott sokat. De mivel a férfi kérdezte őt ezért nem tartotta magában a választ.
- Egy dög a vele járó extrákkal, ez éppen elég kellene, hogy legyen. Azt hiszi, hogy csak az ő órája létezik és az a legfontosabb, mintha nem lenne tíz másik amire készülnöm kell. – most csak egy random számot mondott, ami soknak hangzott és talán volt is benne igazság, de már ő sem tudta pontosan mi az, ami fontos ezek közül is mi az, ami nem. Ő edzeni szeretett, a sportot nem hagyta ki, az ökölharc még érdekelte is, ezt pedig nem hanyagolta el, mert valamiért mindkét részének tetszett az, ha edzhet. A mindkét részt pedig úgy értette, hogy ő és az a fele, aki mindig megsúgja neki a tutit, a lelkiismerete, ha úgy tetszik. A vicc kedvéért azonban a bicskája után nyúlt a levegőben, mintha ahol ő van el tudta volna érni és venni a férfitól. A látszat kellett és a lebiggyesztett száj, mondott valamit az orra alatt, de abból semmit sem lehetett kihallani. De ha érthetően mondja akkor az lett volna, hogy „Az volt a kedvenc bicskám.” vagy valami ilyesmi.
A nőre pillantott, aki figyelmet szentelt neki, így úgy érezte neki is hasonlót kell cselekednie most, mert jelenleg a nő az út a férfihez. A bicskáját pedig vissza kell szereznie. Először arra gondolt, hogy nem mondja meg az igazi nevét, de arra gondolt, hogy lenyomoznák semmi perc alatt és rájönnének, hogy nincs is olyan név a közösségi médián. Persze, hogy nincs, Instagramra se a saját nevével regisztrált fel anno – ettől függetlenül persze megadta a saját tisztességes polgári nevét is – de ez mind nézőpont kérdése. Gyerekesnek sem akart hangzani ezért nem a becenevét mondta ki hangosan, hanem a keresztnevét.
- Lachlannak hívnak és a pasinak még nincs bácsikora. Ha bácsikora lenne, már több őszhaja volna, de azért megjegyzem, hogy őt úgy hívják, hogy Lance. – teszi hozzá gyorsan, még mielőtt sértésnek venné a nő meg a férfi is az okfejtését, de ha persze a férfi bácsinak érzi magát Lachlan úgy gondolta szíve joga, csak akkor szóljon és elkezdi Lance bácsinak hívni. Nem fogja.
Nem értette a nő reakcióját, amikor elé tolta a zsebkendőt, a jobb kezével jelezte is, hogy neki nem kell, de aztán a bal keze a zsebkendőért nyúlt mégis és az orrához ért vele. Bal kézzel szerencsétlenebb volt legtöbbször, de most szerepelnie kellett súgta a lelkiismerete és jól kell játszania vagy különben baj lesz.
- Vadizsír téligumi? – kérdezett vissza. – Persze, otthon van a porcelán malacomban minden zseton, amit tőlük kapok, ha megtelik elutazom innen a világ másik felébe. – tréfának szánta, mégis foglalkoztatta őt a költözés gondolata, de csak otthonról akart lelépni és önállósodni. Ám a világ szemében kicsi volt ő, hiába érezte felnőttnek magát.
- A szobafogság alatt üres a pénztárcám, csak a végén adják vissza. – vallotta be végül, most az egyszer igyekezett őszinte lenni.
Nem nagyon értette, hogy mire akar célozni a nő azzal, hogy dolgoztassa le őt a férfi. Valami nagy iparos kocsiját tette tönkre? Tyúkól? Valami farmról lehet szó, amiről ő nem tud? Nem néz ki se a nő se a férfi farmernek, de sosem lehet tudni, ki mikor dönt úgy, hogy farmerkedésbe kezd New York kellős közepén. Legalábbis ő azt hitte, hogy a kellős közepén kell elképzelnie ezt, valahol a felhőkarcolók között vagy azokhoz közel egy épület tetején. Álomszerűnek tűnt és először ezért nem tudta mit mondjon a nő kérdésére, de aztán hevesen bólintani kezdett.
- Nem vagyok gyönge, karatéra járok. – szemet is forgatott volna s, el is mondta volna a díjait, de úgy érezte, hogy ezt most jobb, ha kihagyja.
- De segítek megbékélni velem, ha utána visszakapom a bicskámat! – tette hozzá, hogy a férfi lássa, mennyire fontos neki az a bicska. Fontos is volt, de más miatt.
- Tyúkólt akar építeni? Hallottak a KFC új ajánlatáról? Két csirkéért egy menü? – csak tréfálkozott, nem tudta elképzelni, hogy mire kellhet egy tyúkól, de úgy érezte, hogyha nemet válaszolt volna, akkor sosem tudja meg az igazat.
- Van pótkereke igaz? – kérdezte meg végül, a használtnak tűnő zsepit pedig a zsebébe dugta, csak összegyűrögette végül a bal kezében, az orrához csak díszből nyomta.

Amint megtette, amit kell elkezdett lenyugodni, vagyis csak részben, mert akkor jelent meg két számára ismeretlen felnőtt. Ideje se volt odébb húzódni, mintha nem is ő tette volna a dolgot, mert rengeni kezdett alatta a föld, hirtelen a kezéből is elengedte a bicskát és megpróbált hátra fele kúszni. Nem jó ötlet persze, hátra hagyni a tettes fegyvert, de az ilyen rengések nem jelentettek jót, azt se tudta igazán, hogy ez most valamiféle földrengés akar lenni vagy micsoda. Az életét jobban szerette ez az igazság, legalábbis mostanában.
Addig ott húzódott meg a járdaszéléhez közel, azt se tudta mi volt ez. A nő, aki lehajolt hozzá egyszerre tűnt kedvesnek és furcsának is. Nem szokott ahhoz, hogy idegenek ilyen kedvesek legyenek. Valószínűleg ez egy csapda. A kedvesség álcája alatt akarják megbüntetni őt, amit lehet meg is érdemel, de ő akkor abban a pillanatban nem érezte hibásnak magát. Ő igazságot szolgáltatott a zsarnok tanára felett és ez megnyugtatta. Talán a pillanatot is kiélvezi, ha nem kapják el.
- Jól vagyok? – felelte kérdéssel, mert nem tudta eldönteni, hogy most fogják felráncigálni őt a földről vagy később.
- Tessék? – először a férfire nézett és utána a kocsijára. – Ez a maga kocsija? A maga kocsija? Kurva életbe! – dühösen eltemette az arcát a tenyerébe, de nem tartott ez egy pillanatnál tovább, mert hátra simította idegesen a haját. – Maga nem az a dög Hargrove tanár úr, pedig a kocsija az övé, neki is pont ilyen… - újabb szerencsétlen próbálkozást tesz a haja hátra simításával. Ideges. Persze.
- Az a dög is ide jár kávézni, most is bent ül valami nőcskével. – de már felpillantani nem tudott, hogy megbizonyosodjon erről tényleg ott van még a tanárja vagy sem. – Minden nap, ugyanakkor köt ki itt, már egy hete figyelem. – felsóhajt és egyenesen a nő szemébe nézett, úgy gondolta, ha a nő szívén keresztül férkőzik be a sajnálat tükörszobájába, a férfivel se lesz nagyobb gondja annál, ami most van.
Megpróbált feltápászkodni a földről és összeszedni minden erejét, úgy érezte jó vastag bőrt kell növesztenie most az arcára, hogy azt, amit rá mondanak majd ezután elviselje. Vacillált, egy része bocsánatot akart kérni, egy másik pedig nem, azzal nyugtatta magát, hogy ennek így kellett történnie, fogadja el és a hasonló történésekért se kérjen bocsánatot többé. Ezt persze még nem tudta így elfogadni. Nem is akarta így elfogadni. Meg is rázta a fejét, hogy egy kicsit kitisztuljanak a gondolatai. De azok tovább gördültek és arra lett figyelmes, hogy olyasmit mond el, amit nem kellene.
- Nem, nem, nem lehet, hogy rossz kocsit néztem ki. Amiatt a mocsok miatt vagyok, most szobafogságban, már három hete megszakításokkal. Nem mondhatják, hogy ez nem az ő kocsija. Az apám kinyír, az anyám valószínűleg elzár… Hacsak nem jönnek értem előbb a rendfenntartók. – sopánkodott, de nem magától, ő nem akart ilyeneket mondani, szándékosan legalábbis, mégis valami azt súgta tegyen így. Legyen őszinte, mondja ezt, mert így talán, ha a férfire nem is, a nőre hatna, a nőkre jobban lehet hatni. Bár ezt otthon hiába próbálta sosem ért semmit. Mintha az anyja elég mérges volna ahhoz, hogy rá figyeljen és arra őt a jó szándék vezérli, csak rossz dolgok történnek, amiről nem ő tehet. Vagyis pontosabban fogalmazva, nem ő akar tenni, mégis megtörténik minden baljós. Számára ez az autóbenézés is az volt.
- Fel fog jelenteni igaz? – kérdezett rá, most már elhessegetve a szintérről a sopánkodót. Komolyan tudnia kellett mi történik most ezután vele. Egy biztos volt, a tanára nem veheti őt észre! Most is, mint mindig, megint mindent jól elintézett.

Morcos volt, úgy érezte ma teljesen jogtalanul nem engedik el otthonról, csak az anyja volt itthon, az apja pedig már nem tudta mit mondott, hogy hol tartózkodik és milyen üggyel foglalkozik éppen. Lényeg, hogy nincs itthon. Lentről érezte a finom illatokat, amik azzal kecsegtettek, hogy bizony odalent valami finom készül. Nem tudta megmondani, hogy milyen étel készül, de arra számított, hogy valamilyen húsos étel készül, csak most túlságosan haragudott, ahhoz, hogy lemenjen és kiderítse mi történik odalent. Jobb esetben talán még be is segített volna az anyjának, beleforgatni a húst sóba, borsba, s amibe kell, de most nem volt jobb eset.
Hisztis Miss is videóhívásban akart lenni vele, de azt mondta neki, hogy be kell fejeznie a háziját, amit amiatt a bunkó tanárjuk miatt kapott. Mondjuk a tanár jogosan adott neki plusz feladatot, de ezt most nem fogja beismerni sem a lánynak, sem pedig önmagának. Megkérte Hisztist, hogy ne haragudjon rá, de most nem tud válaszolni, a tanár elég rövid határidőt szabott ki neki. Ez igaz is volt, de a lánynak nem mondta el, hogy már készen van vele. A tanár nem fog ki rajta az hét szentség, most épp a bosszún agyal. De itthon képtelen lenni. Szobafogság ide vagy oda, őt nem fogják csicskagyerek módjára idebent tartani és ezt meg is egyezte önmagával. Az ajtón nem mehetett ki, az anyja észrevette volna, amikor elhagyja a házat, viszont az ablak, az jó ötletnek tűnt. Azon ki tud mászni és le is érkezik a földre simán. Össze is pakolt pár cuccot magának a hátizsákjába. Egy kendőt, amivel majd az arcát fogja eltakarni, ha szüksége lesz rá és a bicskája. Iskolába nem viszi magával, oda elég a pusztakeze, de az öklével nem fog egy gumikereket tönkre tenni. Ő viszont most pontosan erre készült. Borsot törni a genya tanára orra alá.
Már megfigyelte, hogy hol tartózkodik, tudta a kocsija márkáját és színét, egyedül a rendszámot nem, de az csupán olyan részletkérdésnek gondolt, amire úgy hitte nem lesz szüksége.
Szóval összepakolt, leereszkedett a növényfuttatón (pergolán) és óvatosan a motorjához osont, most nem volt ideje gondolkodni a továbbiakon, egyszerűen csak ellökte a támasztott és halkan kitolta azt az útra. Egy darabig még tolta maga mellett, majd, amikor elég távol volt az otthonától felült rá és uccu neki! Meg sem állt a helyszínig, na jó, a piroson azért nem hajtott át, annyira ő sem bolond még. De jó érzés volt megülni a motorbiciklit, ő ezt szerette, nem a négy falat. Lassan, de biztosan megérkezett a helyiség parkolójába is, a bukósisak még a fején volt és úgy vizslatta az üvegablakon keresztül a nyugodtan kávézó embereket. Megpillantotta a tanárját is, valami lotyóval beszélgetett éppen, hogy mit azt sem kedve, sem ideje nem volt kitalálni, inkább akcióba lépett. Szépen leparkolta a motorját és a kocsik között haladt szépen hátrafele, fél szemét néha a kamerák irányába tartotta. Nem láthatják meg az arcát. Ez járt a fejében. Fel is húzta a kendőt az orráig miután szerinte sikerült háttal állni a parkolót mustráló kamerának. Amikor pedig megvolt a tanára kocsija… Fülig ért a szája, egyből ki is kotorta a táskájából azt, amit magával hozott és már le is kuporodott a kocsi mögé. Mintha épp leejtett volna valamit és csak azt venné fel, pedig nem. Szépen törpe guggolásban a hátsó kerekekhez ment és a fejében megfordult az, hogy jó erősen oda csapjon a bicskájával, tönkre téve a kocsi kerekét úgy ahogy van, de marcangolta önmagát legbelül. Ő nem ilyen. A szabad keze azonban ökölbe szorult és cselekedett. Egy nagy pukk után ki is húzta a bicskát.
- Remélem egy életre megtanulod, hogy kivel ne kekeckedj te mocsok! – morgott és valószínűleg most le is lépett volna, ha nem pillant meg valakit, aki határozottan nem a tanára volt.