Előhalásztam a garázsból az öntözőkannát és bevittem a konyhába. Gyors voltam, nem akartam, hogy valaki észre vegyen és azt higgye valami rosszban sántikálok. Az ő szemükben lehet, hogy azt tettem, de eldöntöttem készítek saját biotápanyagot a növényeknek és azt is tudtam, hogy mit fogok rá felhasználni! Sokan azt hiszik már dísznek veszem a szójatejet, pedig nem! Mondanám, hogy nindzsa módjára jutottam be az öntözőkannával a konyhába, de tök laza voltam, mintha ez olyan természetes volna – mintha kint nem volna csap, amit megtölthetnék vízzel, lényegtelen, ne lásson meg senki és nem lesz semmi baj – és szándékomban is állt az maradni, ha valaki lejön a nappaliba. Nagyon szuggeráltam, hogy senki ne tegyen így, még Bloom se, pedig vele megtudnám osztani az ötleteimet és valószínűleg meg is hallgatna, sőt elmondaná, hogy ezzel a csodás ötlettel mi a hiba. De semmi baj. Ebből tanul az ember fia.
Fogtam szépen az öntözőkannát és ahelyett, hogy a csap alá tettem volna, szépen vizet engedtem volna bele, a hűtőhöz sétáltam és kiemeltem azt a két szójatejet, ami ott volt a hűtőben és rimánkodtak érte, hogy nem tudnak a kávéjukba tejet tenni, mert szójatej van csak. Pedig van rendes is! Csak nem kéne a tejesdoboz elé pakolni mindent és lefektetve tenni, hogy az atyaúristen se vegye észre! Mindegy, most a hűtő oldalára tettem, ahol eddig a szójatej volt – az foglalta el a normális tej helyét, de ez részletkérdése – és remélhetőleg észreveszik, hogy van rendes tej.
Kitöltöttem a szójatejet az öntözőkannába és a dobozokat szépen eldobtam, mintha itt se lettek volna. Na a szójatejes öntözőkannával mentem ki a hátsókertbe a virágokhoz és a bokrokhoz. Szórtam szét pár napraforgómagót a frissen felásott földbe és megöntöztem őket szójatejjel. Rémes látvány lehetett egy külső szemlélő számára, de nekem nem, én tudtam nagyon jól, hogy mit csinálok. Vagy legalábbis azt hittem, hogy tudom, jó ötletnek is tűnt. Amikor az öntözőkanna kiürült szépen kiöblítettem a szójatejtől és azt a kevés keverék vizet is rá locsoltam a virágokra.
Már nem emlékszem milyen virág-bokor s, társai voltak ide kérve az szent, ezért úgy döntöttem, hogy megyek a saját fejem után. Szépnek úgyis szép lesz, ha nem a terv szerint csináltam a dolgokat. Először a kert elejével kezdtem a csodát, mármint ahol a felásott föld is volt úgy értem, szóval ott indákból elkészítettem a lugasszerűség vázát, szép boltíves formában. Ennek a mintának pedig sok ikertestvére született kicsivel távolabb az előtte lévőtől, olyan három lépésnyire a lányoknak, nekünk másfél körülbelül. A vázra voltam kíváncsi, hogy milyen lesz, ezért az indákra még nem futtattam fel semmilyen zöld növényt sem. Köréje fejben terveztem egy hosszú sövényest is, már csak azt kellett eldöntenem, hogy melyik irányt zárja el a sövény és melyiket ne. A magasságán pedig még nem is gondolkodtam. Nem baj, ami késik nem múlik. Vissza a vázhoz.
Háttal álltam a háznak, így, ha valaki észre vette miben mesterkedem éppen, az láthatta, hogy a feltúrttalaj helyére szép zöld pázsit nő éppen. A magok már úgyis a helyükön vannak, csak fel kell „ébresztenem” őket az erőmmel. Talán túlságosan a képességemre koncentráltam vagy ő jött túl halkan, nem tudom, de amikor egyszer csak a ház fele pillantottam Ő ott állt mellettem. Baszki.
- Áh szia Gwen! Jöttél segíteni nekem a kerttel? – persze, hogy nem, de ez lényegtelen. Itt volt valami csoda folytán, így a fű növesztése lett kész és a csupasz indák még vártak a csodára.

Az imbolygó „lábakon” álló indák olyan bizonytalanul helyezkedtek el ott, mint az én lábaim a meghökkenéstől. Jó persze túlzok egy kicsit, megálltam a két lábamon és igyekeztem megőrizni a lazaságom mellette, csak úgy, mint a többiek mellett. A szemeimet le se süthettem, mert csodaszép virágos szoknyában volt és a végén azt gondolta volna, hogy a lábait nézem, a cipője orrára pedig jobb, ha nem pillantok, mert meggyanúsít hasonlóval, amivel Kaine is.
Inkább ránéztem az arcára és konstatáltam, hogy nem harag kúszik az arcára, hanem szívmelengető mosoly.
- Semmi gond, túlságosan lekötött a növényzet és nem néztem a hátam mögé. – ezután figyelni fogok, bár ezzel az lesz a gond, hogy ha megint kertészkedek akkor a világ legsatnyább növényei teremnek itt hátul, mert nem csak a növényekre, hanem a ház irányába is pislognék. Ahhoz, hogy ne a földből is kitekert gyökerű virágok, fák díszítsék a kertet figyelnem kell, semminek sem kéne megzavarnia, semminek.
- Ugyan, ne mond ezt. Nagyon egyszerű kezelni őket, majd adhatok tanácsot miként gondozd őket. Tudod a növények, olyanok, mint a te hálóid, ha jól megkapaszkodsz bennük, nem esel le, a növényeknél is ez van. Csak rá kell érezned az öntözésükre, ennyi az egész. – viszonzom a mosolyát a mondanivalóm után. Ezt sikeresen letudtam és még hülyét se csináltam magamból. Egy null a normális énem javára, a másikat lehet épp most ásom el a magok között.
Háh! Azt hittem laza is tudok maradni, de amikor szembesít, hogy a szobájában van egy növényem… Persze, hogy tudja az én művem! Erre részben büszke is vagyok, az önbizalmam csak nő tőle, mert nem Laceyhez szaladt, hogy rákérdezzen nála a növénynél. Nyilván ő nem tenne ilyet! De én… Én nem tisztelem senki szobáját se, ezt persze nem hangoztatom túlzottan, hogy van annyi bátorságom, hogy növényeket helyezzek el és kijöjjek onnan. A holmijaik között nem fogok kutatni, én se szeretem, ha az enyémek között turkálnak, ennyi jóérzés bennem is van még.
Tiltakozhatnék, hogy nem is én voltam az, aki becsempészte a virágot a szobájába, de megköszöni és ez valamelyest engem is megnyugtat. Ezt jó jelnek veszem.
- Személyesen akartam odaadni, csak, amikor kopogtattam nem jött válasz és úgy voltam vele, hogy leteszem a szobádban. – jó kifogás, sose rossz, azt nem teszem hozzá, hogy direkt olyan időpontot néztem ki, amikor tudtam, nem lesz a szobájában, sőt a házban sem, mert próbál a többiekkel. Tudom, a fejemben már számos kínos jelenet lejátszódott, hogy bekopogtatok az ajtón és ő bent lesz és a jól elismételgettet laza szövegből se lesz semmi.
- Érdekes illata van? Nem tetszik? Én azt hittem, hogy örülni fogsz neki, ha a szobád is tőle illatozik. – nem estem kétségbe, még ha a szavaim ezt is tükrözhették. Halál nyugodt testtartással álltam meg vele szembe, a biztonság kedvéért le is tettem az öntözőkannát, nehogy a nagy magyarázkodásomban hadonászni kezdjek vele és amilyen szerencsém van fejbe verjem vele magam.
- Alapjáraton csak annyit, hogy az egy személyre szabott kála, tőlem neked. Télig érdemes mindig locsolni, nem szereti a száraz talajt, de ha történne vele valami, elég, ha átjössz hozzám és segítek rajta. Nem kell kitenned a napfényre, mert az károsíthatja a virágot és a leveleit is, megbarnul és elhalna, ha nem lennék itt én. – ennél a résznél pedig mindkét hüvelykujjammal magam felé mutattam.
- Más virágot szeretnél helyette? – teljesen hülye kérdés, tudom, ha mást szeretne akkor nem megköszönte volna, hanem kidobja az ablakon a növényt, engem pedig utána.

Legyintek egyet, amikor azt mondja, hogy az apjára ütött és nem tud gondoskodni a növényekről. Az elmondásából ítélve arra következtetek, hogy kevés vizet adhatott neki, vagy túl sokat, általában ez a kettő szokott lenni a gond.
- Ha nem volna növénnyel kapcsolatos a képességem, akkor én sem értenék túlzottan hozzájuk. – vallom meg őszintén, mert megesik, hogy nem érdekel a víz mennyiség, amit a növénynek adhatok, hogyha magamtól is újjáéleszthetem. Persze néha muszáj jó földet beszereznem a növényeknek, hogy ne kínozzam őket és magamat azzal, hogy folyton folyvást használom a képességem rajtuk. Van, hogy igenis érdemes hagyni a természetnek úgy növekedjen a növényzete ahogy kell, szépen időről időre, gondozva. A mostani persze kivétel volt, szerettem volna egy szép hátsókertet ide, nem csak magamnak.
- Tényleg tetszik? – majdnem elengedtem magam a döbbenettől és kellemes érzéstől, ami azért fogott el, mert azt mondta tetszik neki a növény. Háh! Egy pont a virágos srácnak! Vagy legalábbis azt hiszem, egészen addig amíg azt kérdezi, hogy tényleg, normális-e az, amit a virág áraszt magából.
- Csak az én növényeimnél. Általában nem ilyen illata van a kálának. – vallom meg őszintén, hogy ez azért mégse mindennapos itt. Hogy is lehetne az? Ha ennyiféle illatú növény létezne a világon, mindenki kedvenc illatával, már régen meggazdagodtam volna! De ugye senkinek sem kell ilyen növény. Ha kellene akkor…
- Valami olyasmi igen. De ne úszon benne. Ha szeretnéd tudok ilyen vízadagolót adni hozzá. – vigyorgok el az ötleten s, ebben még egy lehetséges okot látok, hogy időt töltsek vele, ha keveset is.
- Nem kell sajnálnod a növényt. Amíg a közelben vagyok elpusztulni nem fog. – biztosítom őt, bár ehhez az kell, hogy ne riasszam el szegényt és itt akarjon maradni a közelemben, Bayvilleben a virággal együtt. A többiek, főleg Kaine nem bocsátaná meg nekem, ha elijeszteném szegény lányt és miattam kóborolna valahol.
- Romantikussá teszem, ezt az amúgy teljesen hétköznapi kertet. – közlöm ezt olyan lazán, mintha más hátsó szándéka nem volna ennek az egésznek. – Lugast próbálok gyártani indákból, bokrokat, minden olyat, ami megihletné a szívet és egy kis csavart az egészbe. A Bayville szerelmes párjainak kell egy kis hátsó lökés, már mindennel próbálkoztam, eddig teljesen hasztalanul. Talán majd ez segít, ha kész leszek. – mutatok végig eddig a boltíves indákon, amit, ha szeretne meg is mutatom neki, miként formálom át. Persze van bennem egy kis késztetés, hogy lenyűgözzem őt. Most van is rá alkalmam. Ki tudja mivel tömték a többiek a fejét!
- Van kedved véleményt mondani, ha kész vagyok? – előveszem a legcsábosabb mosolyom, még véletlenül se mondjon nemet, mert akkor kénytelen leszek a saját fejem után menni.

Elpillantok Gwenről és feljebb emelem az állam, a ház felé nézve, mintha az ablakból akarnám meg kiolvasni a válaszokat, pedig nem kell, tudom én magamtól is, hogy mi vett rá erre. Hogy miért akartam meg változtatni a dolgaimon egy kicsit.
- Gazdaságosabb. Nem kell légfrissítőre pénzt kiadni. Bár erről a növényről először csak álmodtam, a megvalósítás egy kicsit bonyolultabb volt. – vallom be őszintén, hogy milyen siralmas próbálkozásaim is voltak. Mert nem mindig figyelek oda a részletekre, nem mindig úgy koncentrálok, hogy az történjen, amit szeretnék, elkalandozom. Nem a növény megteremtésére az első és legfontosabb, hanem az álomképek, amiknek nem kellene elragadniuk. Most is elfogom nyomni magamban, hogy semmi anomália ne következzen be és pont kapóra jön, hogy látom őt. Mert egy biztos pont lesz, akibe úgymond kapaszkodhatok és akinek a jelenlétében nem volna ildomos elkalandozni sem.
- Igen, a kinézete megegyezik az eredetivel, azon nem változtattam. – sokat, tehettem volna hozzá. De nem megyek túlságosan nagy részletekbe, mert nem tudom mennyire szeret a növényekről diskurálni, azt tudom, hogy a pókos témát kenik vágják Kaine-el.
- Szólj bátran és én ott termek, életet lehelni a növénybe. – kacsintok is mellé.
Beszélek is neki a célomról, mit akarok a kerttel, milyen hangulatot kellene árasztania, fellelkesedem és ahogy elnézem sikerül őt is kíváncsivá tennem. Ami egy kis elégedettséggel tölt el, mert rákérdez kikre gondolok. A bayvillei pletykák ők is érdeklik! Tudtam! Úgy tudtam! Fuh!
Fel is csillan egyből a szemem, mert végre olyan titkot mondhatok el neki, amiről kevesen tudnak, azok, akikről szól meg észre sem veszik, ez a legszörnyűbb benne.
- Vegyük élő példának Kainet és Romyt. Láttad már a hűtő sarkán hány vonás van? Sok igaz? Azon azt számoljuk Lilivel, hogy hány alkalomkor voltak vakok a világra és egymásra. Bár inkább egymásra. Nekem van egy titkos listám is, de azt a naptáron vezetem kékkel és feketével. A kék Nielé, a fekete Lilié. Bár mindenki úgy tudja, hogy ott az apámmal való találkozást jelölöm és feketével azt amikor a temetőbe járok. – válaszolom neki, bár az igazság, hogy ezek a jelölések még hihetőek is volnának, mert annyira nem figyelem a Lili-Niel párost, mint a Romy-Kainet. Az ők szerencsétlenkedése sokkal szembetűnőbb.
- Ha egy nap összejönnek, akkor az orruk alá teszem majd, hogy hányszor mondhatták volna azt egymásnak szeretlek, de nem tették, isten tudja miért. – magyarázom meg azt, hogy miért csinálok viccet ebből, mert ez az volt. Kár, hogy kevesen nevettek rajta.
- Tudom, most azt gondolod, gonosz vagyok. De már megpróbáltam tanácsot adni nekik és néha ennyi választott el attól, hogy bezárjam őket a pincébe és ki ne engedjem onnan őket, de az a baj, hogy mindkét párosban ott van az a kis plusz, ami egérutat képez sity-suty. Ezért kell a kert. Ide szívesen ki fognak jönni. – legalábbis teszek róla, hogy így legyen.
Bele is kezdek a növények kizöldítésébe, miközben ő elmondja az ötleteit. Csak bólogatok. Az első boltíves menetet szépen kizöldítem, levelek kerülnek rá, alulról kúszik fel a zöldes rész és a tetején egybeér. Aprócska virágbimbók jelennek meg, először fehér mécsvirágot szeretnék, de aztán rájövök, hogy a japán loncnak erősebb az illata és azt én is jobban szeretem, a színük megegyezik, csak a formájuk lesz végül másabb. Valószínűleg nem arra tervezték egyik növényt se, hogy ilyen boltíves futóka legyen belőlük, de itt vagyok én, aki ezt másképpen látja. A növény indáit az alaphoz kapcsolom, hogy ne szerte szét lógjanak és ne az a fás hatása legyen, amit bárhol máshol látni lehetne, de itt nem. Ha az első ilyen kész, akkor Gwen felé fordulok.
- Kedves tőled, ezek mind-mind szuper ötletek. Bemenjünk a Botanical Fanaticalba vagy a House of Blossomsba. Mindkettőnek vannak kinti termékeik, csak azt nem tudom melyikben vannak a szebbek. – magyarázom, közben azon gondolkodva, hogy melyiket is volna jobb meglátogatni. Az egyik közel van, de picivel drágább, a másik távolabb és olcsóbb, de ugyanolyan minőségi dolgok vannak ott. Na majd meglátjuk.
A következőnek látnék neki, amikor a kérdésétől perdülők egyet vele szembe. Igen, jogos a kérdés ér vagy húsz pontot egy vizsgán, ami Laserian Harries életéről szólna az fix. Halvány mosoly kerül az arcomra. Őt még nem avattam be, nem égettem ki a valóság szörnyűségével, itt volt az ideje, de vele szépen fogom megtenni. Óvatosan.
- Tudod, ez egy nagyon hosszú történet. Az apám a génekkel foglalkozik, sok minden érdekli őt ezen belül, de leginkább az, hogy miként lehetne létrehozni valami tökéleteset és eltörölni betegségeket, amik már születésünktől fogva kialakulhatnak. Legalábbis papíron ez van. A háttérben viszont valami iszonyatosan rossz dolog. Nem csak a tökéletest akarja létrehozni, hanem kísérletezik. Kezdetben kicsiben kísérletezett, egereken, ahogy a többi tudós. Normális is lehetett, amíg az anyám teherbe nem esett. Először a bátyámon vetette be az új felfedezését. Nála a születése után, aztán rájött, hogy sokkal jobb eredményeket ér el, ha már hamarabb megkezdi a beavatkozásokat, születés előtt. – nem akartam ennél tovább még részletesebben előadni neki a dolgokat, azt sem akartam, hogy megsajnáljon a történtek miatt. Már régen nem ezért mondom el az embereknek, hogy mi történt velem, hanem mert megakarom értetni magam velük, megmagyarázni, miért gyűlölők az apámmal beszélni és miért érzem közel magamhoz az édesanyám emlékét, ha növényeket termesztek, ott, ahol még nem is voltak. Mert valójában ez történik. Nem hiszek a túlvilágban, sosem hittem igazán, de akárhol is van az anyám szelleme, remélem egy kicsit büszke rám és felettébb örül annak, hogy még nem támadásra használom az erőmet. Pedig megtehetném.
- Milyen színű legyen a következő? – állok meg a második boltíves, még csupasz indás képződmény előtt és Gwenre pillantok. Békésen, mintha semmi szomorúra nem gondoltam volna az imént és neki sem hasonló hangulatút meséltem volna el.

A kérdésére enyhén elmosolyodom. Még, hogy a légfrissítők ihlették a növényemet! Háh! Bárcsak, azokról volna szó. Bárcsak mondhatnék valami biztatót, hogy nem áll az ötletem mögött semmi hátsószándék, hogy nem csak egy álomról van szó, ami azóta kísért, hogy Bloom átjött a mi világunkba. De akkor meg azt hihetné, hogy ez azért van, mert Bloom tetszik nekem, pedig nem erről van szó. Nem úgy tetszik nekem, ahogy más lányok. Egyszerűen szép és kész, tökre büszke vagyok arra, hogy a variánsom. Sokan nem is látják ezt, de nem számít, nem fogom megmagyarázni nekik, hogy mi megy végbe mennem, elég, ha én tisztában vagyok ezzel. Gwennek persze lehet, hogy szerettem volna elmagyarázni, akár ő legyen az egyetlen, aki tisztán lát engem és tudja az igazat, mert kedves lány volt. Tudtam, hogy nagyon szeretne visszatérni a saját univerzumába, ezért, ha egy nap sikerülne neki végtelenül szomorú leszek, de magával vinné a rólam elhintett információmat. Néha ezért is biggyesztem le a szám, ám amíg itt van, igyekszem felejthetetlenné tenni neki a napjait. Úgy ahogy. Amikor sikerül. Mint ezzel a virággal.
- Igazából álmodtam hasonlóról, néha elég vad ötletek születnek meg a fejemben és Kaine azt mondta, hogy ne féljek élni ezzel az adottságommal. Igaz más szavakkal, de a lényege az volt, hogy legyek kreatív és ezeket a megoldásokat ne féljek felhasználni. – szerencsére nem volt itt az illetékes, mert most holtbiztos vagyok abban, hogy megkérdőjelezett volna, ezt tényleg én mondom. De a válaszom akkor is az lett volna, hogy igen basszus, én mondtam, nem kell kimosnod a füled.
- Vannak dolgok, amikre az emberiség nem vevő. Attól tartok, hogy ezek a növények, csak addig bírják ki, amíg én a közelükben vagyok. Nem tudom mi történik akkor, hogyha elkerülne egy másik kontinensre és ott kellene jeleskednie, helytállnia a növényemnek. Ha túl sok vizet vagy keveset kapnak, lehet valami monstrum giganagy mérges növénnyé változnak. Jó, most csak túlzok, de szeretem, ha a közelemben vannak a kreálmányaim. – magyarázok neki, teljes kézbedobással, hadonászok a kezeimmel, csak azért, mert iszonyat zavarban vagyok. Nem akarok a szoknyája irányába pillantani, ezért, ha lehetséges akkor inkább az arcát bámulom. Mondjuk így sem járok jobban, de legalább a karlendítéseimmel nem esik le neki, hogy amúgy ez nem olyan, amikor én laza vagyok.
- Semmi baj nincs ezzel, én is csak azért tudok róla, mert a kezem benne van. Nielt és Lilit onnan lehet látni, hogy a srác úgy szenved, mint amikor én voltam tiniként szerelmes. Lilit meg ismerem. – legalábbis mertem remélni, hogy azok az évek, amit a hátunk mögött tudhatunk a lánnyal és az ikertestvérével, nem voltak hiábavalóak. Bár amióta történt a blip és a kedves haverom megragadt abban a korban, amikor utoljára láttam őt nos, azóta nem tudom, hogyan álljak hozzá a Lili öccsével való beszélgetésekhez. Meg is mondtam Lilinek, hogy nekem ez nehéz, már régen nem azokat a szörnyű szokásokat részesítem előnyben, amiért a testvérével olyan jól kijöttünk. De persze nem adom fel ma sem, ha rám ír, hogy játszani akar valamit a neten, akkor nem mondom neki azt, hogy most hagyjon, nincs időm rá. Egy barátra, mindig van idő, főleg, ha arra emlékeztet, én milyen voltam. Na igen, ettől az emléktől egy kicsit el is méláztam és úgy tűnt, mintha Gwen ajkait bámultam volna egész idő alatt, pedig esküszöm nem csak azt.
- Segítened kell nekem! – ragadom meg hirtelen nagy lelkesen a kezeit. – Mármint látom, hogy iszonyat féltékeny rád Romy, éppen ezért neked kell odaállnod elé és megmondanod neki, hogy semmi oka nincs erre, te jó csaj vagy, de Kaine-el csak haverok vagytok. Ha kell adok neked valami növényt, amit, ha kitűzöl ide. – ennél a résznél pedig a szívére böktem. – Akkor valahányszor belélegzi, akkor nem lesz mérges rád, hanem igazat fog adni neked. Mit szólsz hozzá? Nagyon elvetemült ötlet? – persze, hogy az.
Enyhe vigyor jelenik meg az arcomon, amikor azt mondja, hogy ő nem tart gonosznak. Ez jó jel. Legalábbis én annak veszem, aztán ki tudja, minek kellene vennem. Ezzel pedig Gwen fel is kerül az „Ő, aki nem tart engem gonosznak” listámra. Sajnos eddig egyedül szerepel ezen a listán, de reméljük a legjobbakat.
- Belepótlok azért. – teszem hozzá, hogy azért mégse úszon el szegény lány pénze kerti dekorációkra. Ezután elengedem a kezét, hacsak eddig nem húzta ő maga el tőlem és a „keletkezésemről” beszélek neki.
Ezt pedig sikerült elég jól előadnom neki, nyugodtan.
- Igen, én így születtem. Nincs erre semmi mentség. De engem már nem zavar ez, könnyen beszélek róla, hogyha van, aki kérdez és szívesen meghallgatja az őszinte vallomásaimat. – itt pedig rá kacsintok, mert tényleg jól esett, hogy kérdezett és tudni akarta, mi van velem. Kedves lánynak tűnt, nem is értem, hogy képes rá Romy féltékeny lenni, amikor elég nyilvánvalóan látszik, hogy ő és Kaine közös képeséggel rendelkeznek, ezért van mit kibeszélniük. Technikákat, ilyesmi. Én is faggatom Bloomot, hogy ő miként használja a képességét.
- Téged pedig egy pók csípett meg igaz? Nem teremtettek, úgy, mint Kainet igaz? – billentem meg egy kicsit a fejem mókázva, de aztán a következő boltíves növényemre koncentrálok. Ide is az előző virágszirmos menet kerül, csak most lilás színben, amit Gwen úgy szeret.
- Ez a részt Gweniliának fogom nevezni, mit szólsz? – vigyorgok rá, amikor megfogom a rózsaszín virágszirmos kész indaboltívet.

Bólintottam a kérdésére.
- Persze. Tudom nehéz elhinni, hogy egy pókfonálon legyünk mindketten, de idővel, ha megismered a másikat, akkor már nem tűnik olyan lehetetlennek. Sőt az is kiderülhet, hogy ugyanaz a céljaitok. Mindenhez idő kell, a barátsághoz is. – meg a bizalomhoz és mindenhez, amihez az én néha türelmetlen részem nem képes kivárni. Most is túrhatnám a földet, mint valami vakond, akit Alvers betemetett éppen, százezredik alkalommal, csak azért, mert megérdemelte az illető, aki történetesen lehettem volna én is, de ahelyett a képességem használom.
- Az őrült kreatív ötleteket nem mindenki szereti, de azért kedves tőled, hogy azt gondolod a többieknek tetszhetett, amit alkottam. – pjühh most látványosan homlokot is törölnék, mert pont Gwen mondja ezt, de a reakciómat inkább megtartom magamnak és máris vigyor kerül az arcomra, amikor giganagy mérges növények világuralmáról beszél.
Egy egész pillanatra elképzelem a növények lepte világot, ahol emiatt biztosan oxigén dús a levegő is, de nem szál ez túlságosan az agyamba, mert még mielőtt elérhetnék a zöldség katonákhoz, ahol biztos vagyok abban, hogy Elvis Presleyt is Elvis Parsleyként emlegetnék, addigra észhez térek. Milyen jó, hogy ezt nem mondtam ki hangosan! Ivy tuti fecsegne Romy közelében, azt meg mind tudjuk, hogy teljesen jogtalanul kiérdemelt hidegvíz lenne a jussom.
- Már látom magam előtt May O’Nealt, ahogy a helyszínre siet és megy is az élő adás a mérges növények uralta világról egyenes adásban a… - itt abba is hagytam, lehet Gwen azt se tudja ki az a May O’Neal, bár biztos sejtheti, hogy egy helyszíni riporternőről lehet szó. De a felbukkanását akkor sem jó emlegetni, maradjunk annyiban. Ha ő élőzik, akkor ott már régen katasztrófa van, szerencsére nincs itt, így katasztrófa sincs, még.
- De ne aggódj, ha Lacey mérgében ránk szabadítaná a növényeket, amiért nem került időben haza miattam… Eskü le tudom nyugtatni őt és meg tudlak menteni titeket, a giga nagy mérges növényektől. – azt nem tettem hozzá, hogy valószínűleg akkor nagyon fel kell bőszítenem előtte őt és teljesen ellehetetlenítenem az itteni életét is, nem csak az ottanit, amit sikeresen tönkre tettem már valószínűleg. Amíg nem fojtogatnak a saját növényeim, azt hiszem addig van időm kitalálni valamit. Eddig még nem jártam sikerrel megjegyzem, de még megvan az életem és ez csak számít, nem?
- Niel szenvedése rajta van az arcán és Lang nem ilyennek írta le őt a legelején. Igaz engem sem neki szerintem. – mert azóta Niel is jobban megismert és százszor kívánja azt, bár hagyott volna ott a Grand Canyonba, valószínűleg most azzal lennének tele a hírek, hogy dzsungel nőtt a helyére.
A kérdésre pedig, hogy én milyen voltam, akkor amikor szerelmes voltam elég lett volna, hogyha annyit mondok nézzen csak rám, most se vagyok jobb. De ezt nem mondhattam. Inkább csak elvigyorodtam azon, hogy ő ennyire kíváncsi arra, hogy milyen lehet a szerelmes Laze.
- Ha egy szóval kellene leírnom milyen a szerelmes Laze, akkor azt mondanám, hogy figyelmes. Bár, ha bővebben érdekel… Nos a szerelmes Lazet csak a barátnőm fogja ismerni, az ő agyára biztos nem akarnék menni, de közben mindenki más szenvedne körülöttem. – nevetem el a végét, mert valójában most is szenved mindenki az új növényeim miatt néha.
- Hogy milyen volt a lány? Anneliese kedves volt, amíg én is az voltam hozzá. Lilivel szót értettek, szerintem téged is kedvelne és valószínűleg együtt nevetne veletek vagy szörnyülködne azon, hogy most milyen vagyok. – mert biztosan azt tenné. – De ő már férjhez is ment szóval, a véleményét nem fogjuk megtudni. – szerencsére.
Jobb is, hogy rögtön átterelődik a téma másra. A féltékenységre.
- Vagy nem is tudom minek nevezzem, igazából, ha az ember szerelmes sok mindent félre ért és amíg azok ketten nem beszélik meg, hogy egy hullámhosszon vannak, addig azt hiszem azok is szenvednek, akik csak körülöttük vannak. Bár egy ideje már nem érzek késztetést, hogy kimondjam, amit egy páran látunk rajtuk. Az életben a szerelem úgyis utat tör magának, hogyha ez van megírva valahol, ha sietettjük abból csak baj lesz. Meg amúgy sem az én dolgom, ha ők szenvedni akarnak… - akkor hagyni kell nekik, annál viccesebb lesz, amikor egymásra találnak.
Nem kellett volna nagy dolognak számítania, hogy nem húzta el a karját miután én voltam olyan kedves és nem is tudom mit csinálok. Arra nem készültem fel, hogy nem pókhálót nyom a képembe.
- Jó, ha kérdezné, hogy ki világosított fel téged erről, akkor mondhatod, hogy én voltam. Rám úgyis hamarabb megharagszik, de rólam meg lepereg. – itt pedig vicceskedve mutattam is a kezemmel, hogy miként pereghetnek le az esőszemek rólam.
Azon meg sem lepődőm, hogy ő tiszta lapokkal akar játszani, ő hős, ez ebből is látszik, meg is hajolnék előtte, hogyha a közelség miatt nem mástól tartanék.
- Az elején nem tudtam, megnyílni sem voltam hajlandó, valószínűleg még mindig őrizném a titkomat, hogyha aznap este Romy és Lili nem áll elénk. – de nyíltan, igaz könnyebb egymás mellett élni, mert én is amiatt fejlődtem egy csomót, már nem takargatom azt, hogy a növényeket én babrálom meg, miattam éli túl az összes elhalt növény.
Épp meg akarnám nyugtatni, hogy teljesen megértem a helyzetét, bár nekem nem a szüleim előtt kellett titkolóznom, hanem a barátaim előtt, de az sem kellemes. De igaza van, szülő előtt még nagyobb a fájdalom, ha titkolózni kell. Megráztam a fejem nemlegesen, hogy nem kell aggódnia, én nem haragszom, az jó jel, ha nekem mer ilyesmiről beszélni.
- De honvágyad van, igaz? – szerintem Bloomnak is az van, de ő olyan, mint én. – Én sajnálom, hogy az eszedbe juttattam. – persze hibáztathatnám magam még tovább és tovább, de akkor nem lesz kész a hely sem.
- Ne félj, senki sem fogja tudni, hogy minek nevezem el a részeket. – újabb kacsintás, hogyha attól tartana bárki is elővenne minket ezért.
Na de, hogy a laza Lazet láthatja továbbra is a társaságában, odafordultam a növénykezdeményekhez és nyeltem egyet, mert most amilyen hülye vagyok, egyszerre csinálom meg az egészet, amit elképzeltem. Látom előre, hogy ki fogok dögleni ettől, de legalább Gwen előtt történik ez is.
- Ez most úgy fog kinézni, mint a Frosenes Elsás jelenet a jéglépcsővel, de eskü én nem tervezek ide növényből kastélyt csinálni. – nyugtatom meg, hogy ha pár másodpercre el is fordulok tőle és a mozdulataim úgy fognak kinézni, mint egy elmeroggyanté, de ha gyorsan akarok végezni – és lenyűgözni ezzel őt – akkor muszáj végigszaladnom és növényeket életre kelteni seperc alatt. Hű baszki. Felkészültem és már neki is iramodtam. Még nem kellett stopperóra ahhoz, hogy a képességemet használjam, de eddig nem is akartam Flash lenni.
Szóval végig erősen koncentráltam, hogy a növények patentül álljanak és csavarodjanak felfele, tényleg meseszép lett volna a kert, ha a végén nem dobok egy hasast miután visszafordultam Gwen irányába és a bokrok gyökereit időben visszakúsztattam volna a helyükre, na akkor tök lazán megálltam volna előtte, de így…
- Háh, jól vagyok! – tolom el magam a füves földtől, nem az eséstől kéne most szégyenkeznem, az gyakran megesik, hogy neki megyek a jövőhétnek, hanem attól, hogy ez pont előtte történt meg. De ahelyett, hogy felkapnám magam a földről nagy hirtelen és összeesnék előtte megint, csak a hátamra fordulok, mintha eredetileg is ez lett volna a szándékom.
- Így már csodás nézni a felhőket is! Este bizonyára szép lesz a fűben ücsörögni, a virágillat majd felkúszik a nyitott ablakon a szobákba és lesz, aki attól nem fog tudni aludni majd. – úgy éreztem magam, mint aki most lépett ki a hatvanas, hetvenes évekből frissen és betépve, csak nekem az energiámat kellett ehhez pillanatok alatt lemerítenem, nem valami kárós szert, vagy növényt kipróbálni.
- Nézd csak meg innen Gwen! Annak a felhőnek, olyan formája van, mint egy szteppelő póknak! – felé is pillantottam egy kicsit, így akartam itt tartani, mert tök gáz lett volna beismerni, hogy azért nem tápászkodtam még innen fel, mert chillbe vágtam magam. – Munka után, mindig kell egy kis pihenés. – főleg, ha ilyen hamar és ennyit használtam egyszerre a képességem. Most meg is töröltem a homlokomat, mert muszáj volt.

- A megszokás keserűséggel jár, az elfogadás nemtetszéssel, de mégis mindkettőnek van valami pozitív hozama. A felek megértik egymást, noha idővel. – bár most nagyon kuszának tűnhetett az, amit mondtam neki, majd összébb szedem a gondolataim, ha nem kell az eszembe juttatnom, hogy ne a lábait bámuljam, hanem az arcába nézzek.
- Ne haragudj, amiért nem személyesen adtam oda, de akkor most nem lennél itt. – bár ez csak a saját véleményem volt, lehet akkor is lejött volna, annak viszont kevesebb az esélye, így, hogy ő itt van, nem látom a problémát – még ha van is, háziszabályba benne van más szobájába nem megyünk be csak úgy, de a holmijaikkal nem jártam, még rendet se raktam hiába volt nagy a kényszer, szóval rossz szavuk nem lehet.
Látva, hogy ő nem tudja még ki ez a May O’Neal egy kicsit meg is nyugszom. Addig jó amíg nem találkozik az ember vele és csak a tévéképernyőjén keresztül látja őt.
- Persze, hogy van egy normálisabb felem, mindenkinek van. – csak én mélyen elástam, mert túl sok szomorúság vett körül, hogy komolyan, fapofával nézzek szembe mindennel, ami körülvesz. Néha kell egy kis móka, amivel megfűszerezed az életed, bár van, amikor túl sokat szórsz rá, de megesik, Pindúr pandúrok az én sületlenségeimből szerencsére nem teremtődnek.
- Rendes csak azzal vagyok, aki megérdemli. – azt már nem ragoztam, hogy a Bayville lakóival ilyen problémáim nincsenek, hogy megkérdőjelezzem ki érdemli meg és ki nem. Legalábbis még nem volt.
- Nem kell. Mindenki megérdemli, hogy boldog legyen azzal, akit választott végül. Én nem kesergek már emiatt. Van más amiért aggódhatok. – hogy ez megnyugtatta őt vagy sem, az más kérdés, mindenesetre nem engedhettem a kedvemet lankadni. A növényzeten is meglátszott volna, azt pedig nem akartam egyáltalán.
- Ez nehéz egy kicsit, de ne is beszéljünk erről. Egy nap minden rendbe fog jönni, talán. Csak idő kérdése. – túlságosan nem akartam elvenni a kedvét azzal, hogy valaki féltékeny rá szerintem, szóval elengedtem a dolgot, amíg nem értelmeztem a nem gondolok Kainere úgy dolgot, hogy ő miként értette. Háh! – De nagy szerencse kell hozzá, találkozhattál volna sokkal rosszabbal is, mint Kaine. Mondjuk egy főgonosszal, akit ott már legyőztél, de itt még nem vált gonosszá. – eszembe jutott, megint csak Kaine esete, amikor Warrenről beszélt. Az éppen elég volt.
Megsajnálom szegényt, amikor magyarázkodni kezd, hogy ő nem akart ilyesmibe belekeveredni, teljesen érthető, az ilyen nem szép. Ő nem is tett olyasmit, amivel ezt sugallhatná, megérteném, ha nyomult volna Kainere, de nem tette.
- Én hiszek neked, nem vagyok szerelmes egyikükbe sem. Tisztán látok. – amíg valaki a látóhatáromba nem kerül, de erről meg nem beszélek.
- Talán az a legegyszerűbb. Biztos vagyok abban, hogy nehéz lesz elkezdeni, de ti okos és ügyes lányok vagytok, ha összefognátok még félelmetesebbek lennétek együtt. Na de ez mind a jövő zenéje. – alakulhat másképpen is, bár inkább csak ne süljön el rosszul a dolog, már így is gáz az, hogy rám néznek furcsán.
- Kaine és én. Még a régi lakásban történt. – igyekszem a lábamon is megállni és nem kérlelni őt a szemeimmel, hogy el ne engedje a hajam, mert ez jól esik… áh dehogy, nem mondok én ki ilyeneket, rájönne ez a gyengém, de az már valami, hogy nem morgok és nem állítom meg az ujjait a hajam között.
Honvágya van, ettől csak még szomorúbb leszek, mert Bloom jut az eszembe, akit idehoztunk Niel-el. Gwen nem szándékosan került ide, ő nem tud kit hibáztatni, Bloomnak viszont van, ő mérges lehet rám, Gwennek még annyi sincs.
Egy egyszerű megértelek, most nem lett volna elég ide, éppen ezért akartam elkápráztatni őt, hogy itt milyen menő, tündérkertbe illő tájat teremtek neki ide, hogy aztán összepókhálózhassa a fákat még élethűbbé téve a kertet. Csak az a baj, hogy pókháló hintát nem mernék szereltetni a kertbe, mert… én nem Tarzankodtam még a pókhálón, hogy meddig tart ki s, milyen összetevői vannak, azt most nem fogom Gwentől megkérdezni. Bolondnak fog nézni. Ha már most nem annak néz.
Amikor pedig minden szépen elkészült, zölddel a hely, na akkor a nagy örömtől akkorát esek, hogy az valami hihetetlen, de nem hagyom magam sokáig szenvedni az orromon, inkább vele együtt nevetek.
- Éreztem, hogy nem volt semmi esés. – még jó, hogy zöld fűre estem, ha itt most sár lenne…
- Nem. A Harry Potter könyvekben van egy olyan rész, ahol Ron Weasley álmában arról beszél, hogy a pókok szteppelni akarnak vele… Így képzeltem el, azt is ott fent. – na jó, most már kezdett egy nagyobb pacává átformálódni, de ilyen ez. Azok, akik az égre festik nekünk a felhő formáit mindig meggondolják magukat és valami mást alkotnak a régiből. Ha az ég kék teljesen és nem díszíti felhő, na olyankor biztosak lehetünk abban, hogy az égi festőknek is ihlethiányuk van. Na jó csak viccelek, nem vagyok ennyire szédült.
A fejem alá csúsztatom a kezeimet, nagy álmodozón, mintha tényleg ilyen hülyeségek járnának az eszemben, mint a szteppelő pókok.
- Jah, de mindjárt feltöltődöm, ma már nem hiszem, hogy növényekkel fogok foglalkozni, de egy locsolást még adok nekik, most sima vízzel. – tervezem el, hogy mi lesz a következő lépésem, ha innen feltápászkodom. De még itt ülnék, ha nem motoszkálna a fejemben a kisördög. Fel is tápászkodok, csak annyira, hogy mellé ülhessek.
- Még ki kell találnom mivel tehetném ennél is szebbé. Kellenének sziklák, de még nem jöttem rá, hogyan szerzek. – bár voltak ötleteim, ez igaz. – Bár az lehet sok lenne. Hmmm. – ha lenne mód rá megmutatnám neki, hogy mit képzeltem el fejben, de így csak azt látja, amit megvalósítottam belőle. Le is fárasztott. De jó móka volt.

Felnéztem rá a kérdése után. Mégis ki mondhatná meg, hogy mi a normális? Hát ez az! Annyi ember volt a világon, annyi különböző nézettel, hogy ami az egyiknek normális volt, elfogadott az a másiknak már nem.
- Valakinek biztosan ítéletet kell mondania, de nem mindenki hallja meg azt. Én sem szoktam mindig magamra venni. – ha annyit idegeskednék, mint amennyit ők idegeskednek néha egy-egy dolgon, már rég megőszültem volna szerintem háromszor is. De nem is számít ez.
- Persze. Ez alap. – válaszolok röviden. Még nem tudhatja, hogy valójában mire készülök ezzel a kerttel itt. Valamiféle békességre, az biztos, ahová jó lesz kijönni egy stresszes nap után. A füvet se állt szándékomban túlságosan elnöveszteni, a gazokat meg, ami tényleg gaz és egyáltalán nem néz ki itt szépen meg igyekszem már csirájában megváltoztatni. Így lehet az is, hogy nincs itt semmiféle csalán, mert vagy megváltoztattam a növényt, vagy egyszerűen nem is volt itt sose. Mindegy is.
Minél tovább hangoztatja, egyre biztosabb lesz, hogy neki Kaine nem jön be. Hol van ilyenkor Romy, hogy hallja is ezt? Hol? Remélem Ivy ezt is elfecsegi neki, nem csak azt, hogy mennyire fáj neki, ha nem teszem fel időben tölteni, meg ilyenek.
- Ha az számít, az eleje vicces volt, amikor Romy pörgött a széken a macska Lilivel az ölében. Esküdött arra, hogy amikor elpróbálták nem volt annyira vicces, de ami azután történt. A növényekre egy kicsit átvetült a képességem vagy az ahogyan a dologgal kapcsolatban érzek. – ennél részletesebben nem megyek most bele, ahogy a komodói varánusz (Hydra Laze nyelvén) ügyébe sem. Nem azért, mert nem akarom bevonni őt vagy nem látom rajta, hogy alkalmas volna a segítségre, egyszerűen most nem traktálnám őt vele.
- Tényleg Luna volt a kedvenced? Kicsit hasonlítasz rá. – újra végig mérem őt, de csak óvatosan, mintha épp azt keresném éppen, hogy miben hasonlít Lunára, de az eszem másfele kanyarodik ezért inkább mással folytatom, hogy nekem ki volt a kedvencem a HP-ből. – Az én kedvencem Draco volt, nem azért, mert gonosz volt, hanem mert valójában meg nem értett szerencsétlen volt ő is a végére. Persze sok kellemetlenséget okozott, ez így van. De nélküle túl egyszerű lett volna Harry iskolai élete. – ahogy meg lenni szokott az olyan nagyszájúak, mint Draco, csak beszélnek a levegőbe és nagykorukra körbeveszik magukat csatlósokkal, hogy ne nekik kelljen bemocskolniuk a kezüket. Hogy rólam ez mit mond el? Eddig egyszer se öltöztem be Draconak, nem elég tejfölszőke a hajam és eszem ágában sincs cosplayelni őt. Anakinnak eskü előbb öltözöm be, mint másnak.
Az ötletére elmosolyodom. Hogy azt szeretné készítsük el mindannyian együtt a további dekorációt.
- Aha, meg szeretnétek ti pókok mutatni, hogy csuklóból oda tudtok hajítani egy sziklát a helyére míg mi szenvedünk vele? Ügyes kísérlet Gwen, én átlátok rajtad! – ki is öltöttem a nyelvem, hogy lássa csak csipkelődőm vele, semmi komoly. – De amúgy jó ötlet, felvetheted a csoportba, ha szeretnéd. Most viszont… - feltápászkodom és felé nyújtom a kezem, hogyha szeretne akkor bemehessünk. Nekem kelleni fog egy kis frissítő.
- Gyümölcslét? Azt hiszem még van egy kevés házi gránátalmalé, saját termesztés, semmi extrával. – mármint a gránátalma saját termesztés, a többit nem kell megmagyaráznom szerencsére.
Ha pedig engedi, hogy felsegítsem őt, akkor a bejárat fele indulok el közvetlen mellette. Elvéve az öntözőkannát persze, magam után nem akarok semmit se kint hagyni az fél munkának számítana. Visszaviszem a helyére.
- De ha nem szereted a gránátalmásat akkor van almalé is. Nem tudom, hogy mindenkinek mi a kedvence. – vallottam be és ha elmondta, hogy neki mi az, ami most kelleni fog, ha kell egyáltalán, akkor azt vettem ki a hűtőből a gránátalmalé mellett, vagy csak azt, ha jó volt Gwennek.
- Vagy shaket innál? Tejjel meg friss gyümölccsel? Van lehetőség választani. – szerencsére a szójatejet elhasználtam, így, ha ki is nyitom a hűtőt nem azt fogja először látni, hanem a simát, amit mind úgy szeretnek. Én is szeretem, szó se róla, hogy nem.
- Kávét? Bár most nekem a gyümölcslé jó lesz. – állapítom meg végül, hogy bár hiába soroltam fel ennyi mindent, nekem most pont elég lesz a gyümölcslé.
Előveszem a poharakat, hogyha ő is kért és miután kitöltöttem az ital(oka)t nyugodtan dőlök hátra a konyhaszékben. Ez a chill érzés kellett egy kicsit már.