Sejtettem, hogy Bitbug magyarázata kétértelmű lesz.
- Sokkoló. Az energia elnyelése miatt nekünk segít, másnak aligha - fűztem hozzá magyarázatként egy mosollyal. Ezt én mindig inkább védelmi funkciónak tartottam, mint orvosinak. De végülis elment.
Bólintottam a válaszára. Nem akartam tovább firtatni. Így is rosszul éreztem magam emiatt a fagyos visszaszólás miatt. Nem neki szólt, hanem az én világomból származó megfelelőjének. Akinek, ha akartam volna sem mondhattam volna már. Nem számít. Ha az itteni Lucas vigyázni fog magára, az nekem már elég volt. Annak kellett lennie.
Kíváncsi voltam a véleményére a mágusokról. A kommentárját hallgatva ismét bólintottam.
- Ha megbízol bennük, akkor én is megelőlegezem nekik - egyelőre ennél többet nem tudtam ajánlani. Még mindig nem tudtam pontosan, belé mennyi bizalmat fektethettem. Szerettem volna maradéktalanul megbízni benne, de a józan ész azt diktálta, hogy egyelőre tartsak egy tisztes távolságot. Majdnem túl szépnek tűnt a jelenléte, hogy igaz legyen. Egy másik világban még csapda is lehetett volna. Erről mondjuk igyekeztem lebeszélni magam. Ez a gondolatmenet valahol már túlmutatott az egészséges mértékű paranoián.
Biztos voltam benne, hogy az a talán egy burkolt beismerés. A korábbi reakciói is elég egyértelműek voltak. Ismert technopatát, de ő sem bízott még bennem annyira, hogy kiadja. Talán ez így volt leginkább rendjén. Még ő sem tudhatta biztosra, tényleg az otthoni rendszer ellensége voltam-e, vagy csak állítottam magamról. Nem most terveztem firtatni.
- Akkor van elképzelésed arról, mi minden fér bele a technopata képességekbe. Odahaza voltak olyan eszközeink, amiket még Forge tervezett - ez is csak a személy zsenijét dicsérte. Annak idején sok borsot tudott törni Ultron orra alá. Nem véletlenül nem maradt meg a nagy öregeink között.
Már nyitottam a számat, hogy válaszoljak a Sentinelünkkel kapcsolatban, amikor Bitbug beelőzött és magához ragadta a szót.
- Amennyire tubicáink rebesgették, az elsődleges programja a technopaták kiiktatása. De bádogemberünk programja egy elég adaptív MI. Nem annyira pro, mint Ultron, vagy szerény személyem, de hiba lenne alábecsülni. Simán benne van, hogy kisírta a helyi technológiát, megjegyzem megérteném, mert én is, és valami más alprogit vett priornak. Szóval egész fonti lenne lenyomni a bújócskában - magam sem tudtam volna jobban megfogalmazni a problémát. Szerencsére Ultronnak volt annyi esze, hogy lebutítsa a Sentinelek programját, másként már robotok közti háborúskodásunk is lehetett volna. De ebbe például jobb volt nem belegondolni.
- Lucasnak jó barátai voltak. Velem kicsit döcögősebb a viszonyuk - válaszoltam őszintén a két névre. Nem egészen értettem ennek az okát, de legtöbbször igyekeztem betudni a saját hiányosságomnak. Sötétebb pillanataimban inkább arra gyanakodtam, hogy Trevor marta el őket mellőlem. De ezeket mindig igyekeztem elhessegetni, mert nem engedhettem meg magamnak, hogy én szítsak ellenségeskedést csapaton belül.
- Ez egyrészt szerencsés, másrészt neked pont akkora szívás, mint nekem - állapítottam meg egy sóhajjal. Legalább az ő testvére életben volt, még ha egy másik világban is. Ettől még a hiánya baromira fájhatott. Nem csoda, hogy mindketten megzuhantunk egymástól. Ettől még ha hülyeség, ha nem, e percben roppantul irigykedtem a variánsomra, amiért neki életben volt a testvére.
Teljesen ledöbbentem az ő világa sentinel fejlesztésein. Egyrészt a típusok száma, másrészt a tény, hogy a békekötés után kiállítási darabok lettek belőlük. Erre tényleg csak hitetlenül tudtam rázni a fejem.
- De ez egy tömegpusztító fegyver, nem egy harckocsi. Kérlek mondd, hogy legalább az elektronikát kiszedték belőlük. Hidrogénbombát sem pakolnék múzeumba, maximum egy kibelezett vázat - nem fért a fejembe. - Ez elég morbid - tettem hozzá konklúzióként. Elég parának tűnt az ő világa. Ahol minden mutánst múzeumokban emlékeztettek arra, mi történik, ha átlépnek egy határt. Mintha Japánban kiállították volna a nukleáris robbanófejeket egy tárlatban. Már akkor megmondták: a szellem kiszabadult a palackból, és nem lehet visszazárni. Az őrszemekkel kapcsolatban is ez volt az érzésem. És valahogy sokkal rosszabbnak tűnt, ha más emberek vetették be őket, nem egy megalomániás félig embertestbe oltott AI.
- “Megnézzük, mit tehetünk” - hallhattuk BItbug nem túl jól sikerült Lucas-imitációját. - Jóóóó, de egy foodpic-nek azért örülnék, ha odaérünk még ma. Lécci. Vagy legalább egy cicás videót, naaaa? - igazából szerintem, ha Bitbug kinézte, mit szeretne, akkor maximum az anyagi kereteinken és a kiszállításon múlott a dolog. De ezt meghagytam nekik lemeccselni. Volt, amibe nem tudtam beleszólni. Se ehhez a világhoz, se a technológiához nem értettem.
- Nagyjából ez volt a felállás - vágtam rá azonnal, amikor szóba kerültek az erősségek. - A védelmet én biztosítottam, a fő támadó erőt pedig Lucas. Neki nem kellett a védekezésre figyelnie, nekem nem volt időm mással foglalkozni. Csapatmunkának kiváló volt, amikor egy helyen voltunk - próbáltam az egészet egy vállvonással lerendezni. Nem akartam ismét belemenni az érzelgősségbe. Ennyit szántam magyarázatnak arra is, miért csak nemrég kezdtem foglalkozni azzal, hogy talán támadnom is kellene. - Majd szívesen találkozok velük. De szép lassan - tettem meg a saját kitételem. Nem bírtam a tömeget, de erről még nem akartam beszélni. Jobban szerettem volna, ha az X-eknél is csak keveseket szabadítanak rám egyszerre, nem az egész intézetet. Úgy emlékeztem, fénykorában a hely eléggé tele volt.
Valahol egyszerűbb volt a saját világomról mesélni, valahol nem. Nekem ezek tények és a valóság. Neki viszont letaglózó lehetett hallani. Főleg, ha ennyire másként alakultak a valóságaink. Nekem sem volt egyszerű felfognom az ő világát. Főleg a kiállítási darab őrszemek csapták ki a biztosítékot, de azok rendesen.
- Van az a helyzet, ahol a hallgatás is állásfoglalás - húztam a számat. Ha a lakosság körében megtűrték a diszkriminációt és a nemzetközi szinten sem álltak ki a mutánsokért, akkor igazából tudjuk a valós érzelmeiket. Persze, értem, hogy nehéz a világ ellen. De ha ez az oka, hogy ennek a Lucasnak a világában Wakanda hallgatott, akkor az színtiszta gyávaság. Az én világomban legalább elmentek a falig.
- A gyűlölet keltése mindig egyszerűbb. Elég egyetlen csoport, aki a káoszban leli az örömét. Vagy itt nincsenek ilyenek? - kérdeztem vissza a magyarázatra. Nehéz volt elképzelnem, hogy minden napfény és szivárvány. Az élet nem tündérmese. Ha pedig annak tűnik, akkor beutaltatom magam egy drogtesztre. Sok minden még mindig túl egyszerűnek tűnt ebben a világban.
Helyeslőn bólintottam a meglátására. Bár az igazi felnövés csak azután az első bevetésem után következett. Még mosolyt is csalt az arcomra a hasonlóság. Mi szöktünk és menekültünk, egyik lázadó központtól a másikig. Egyszerűbb volt, miután megszabadultunk a chipjeinktől, de addig is túl kellett élni valahogy.
Trevor nevét hallva a szemeim forgattam, mielőtt egyáltalán észrevettem volna a zsigeri reakcióm. De nem terveztem utólag szabadkozni.
- Annak az embernek a képessége a legnagyobb haszna. Nem vittem volna magammal, ha nem lett volna kulcsfontosságú az esetleges menekülésben - ezt fontosnak láttam leszögezni. Korábban sem amiatt emlegettem fel, mert annyira aggódtam érte. A többiekért aggódtam, akiket magammal vittem az Őrszem robot kiiktatására.
- A hivatalos magyarázat szerint tisztelgés a legnagyobb arányú mutáns lakosságot számláló szigetnek. Szerintem inkább fricska a közemberek számára - vontam vállat Krakoa neve kapcsán. Sosem mentem bele a szemantikájába. De még a régi Testvériség tagok választották, Ultron pedig jóváhagyta. Kételkedtem benne, hogy valóban hagyományőrző céljai lettek volna a névválasztásnak. Nekem inkább börtönt jelentett.
- Kíváncsi vagyok, milyen lehetett ereje teljében. Az én időmben már csak a sakkjátszmák feletti stratégiai beszélgetésekben volt penge, de abban nagyon - elég komoly kihívást jelentett. Nem csak az elméleti kérdésekben, de a játékban is örültem, ha az esetek felében nyertem. Jobban belegondolva máris hiányzik az öreg mentorom. - Callisto és Maszk neve ismerős, de velük nem találkoztam - mégiscsak száz évvel jártunk az én jelenem előtt. Igazából az ment csodaszámba, hogy Warpath addig húzta. Kicsit hezitáltam, mielőtt folytattam volna. - Majd velük is szeretnék találkozni, ha elviszel hozzájuk. Kíváncsi vagyok, milyen az életük. Idefenn és odalenn is - talán láthattam volna ismerős arcokat. Persze, ez nyilván hiú ábránd volt, de érdekelt ez a világ. Pontosan annyira, mint ezé a Lucasé. Talán a saját életünk összevetésével is sok olyan dolgot tanulhattunk volna, amik ennek a világnak segíthetnek egy sokkal balanszosabb jövőt találni. Ami elkerülheti a mi világaink kudarcait. Na persze ez megint színtiszta idealizmus. Ahhoz együttműködő lakosságra is szükség volt. De legalább ábrándképnek szépnek tűnt.
A Summers Felkelés puszta említésére úgy éreztem, megfordul velem a világ. Azért igyekeztem koncentrálni a folytatásra. Pacifista mozgalom, aha. Jó vicc. Odahaza is annak indult, aztán a tüntetésből fegyveres összecsapás lett. A többi csoportosulásról már sokkal könnyebben hallgattam az elbeszélését. Voltak itt érdekes csoportosulások. Akik eltűntek, vajon tényleg megszűntek, vagy csak jól rejtőzködtek? De a leginkább a Pokoltűz Klub váltotta ki a rosszallásom.
- Miféle alku az, ahol a sajátjaid ellen gyártasz fegyvert, hogy te ép bőrrel megúszd? - a kérdés költői volt. Én annak szántam. Azt a világot se volt egyszerű megemészteni. - Az XSE hogy jött ezek mellett a képbe? - ez komolyan érdekelt. Nem egészen értettem, mi hívott létre egy vegyes egységet, ha még a mutánsok is a mutánsok ellen dolgoztak. Az ausztrál lakosság sorsa pedig a dédapám miatt kifejezetten rosszul érintett. Ezért inkább olyan fogódzókat kerestem, amik kevésbé kecsegtettek a népirtás altémájával.
Nem kerülte el a figyelmem Lucas különös viselkedése és lefagyása. Ezúttal én nyúltam utána, már amennyire ez az egész leszíjazottság engedte. Csak egy kérdő pillantást küldtem felé, de szerencsére vagy értette, vagy amúgy is akart adni egy magyarázatot. Nekem tulajdonképpen mindegy volt.
- Amennyire én tudom, a dédapánk, Gateway képes volt rá, de ő tudta irányítani. A legtöbbek, akikről hallottam, akkor láttak dolgokat, amikor ők akartak. Pontosan milyen látomásaid vannak? - ezt jó lett volna tudni. Figyelmeztetés is lehetett, vagy egy más világbeli behatoló, aki így próbált az itteni Lucas fejébe férkőzni. Esetleg egy új képesség, ami még kiaknázásra szorult. Mindenképpen el kellett volna helyeznünk valahol, hogy tovább léphessünk.
- Nem akarok vészmadárként belekárogni a testvéri bondolásba, de ha tényleg csak az ideérkezésed óta jött elő benned ez a bug, Lucas, akkor el kéne gondolkodnod, nem a dimenzióközi trambulinozás okozta-e a dolgot. Lehet, hogy rajtad így jön ki, az idegen dimenzió annyira nem éli a jelenléted. Bármennyire is nem értenék egyet vele, mert hiányzott a humorod, lehet neked sem ártana háttérprogi a stabilizálásra - ez a változat nekem meg sem fordult a fejemben, de kénytelen voltam igazat adni Bitbugnak. Akár ez is lehetett a háttérben. Még mindig nem szívesen gondoltam vissza arra a kórházi pillanatra, amikor annyira szarul voltam. Pedig azóta nem fordult elő, hogy Bitbug váza visszakerült a karomra. Ez határozottan nem tetszett.
- Miket szoktál látni ilyenkor? Volt már olyan, ami valóra vált utána? Egyáltalán tudjuk, mi triggereli? - tértem vissza az eredeti kérdéshez. Hasznosnak tűnt többet tudni erről.

     

Csak lehunytam a szemem egy-két pillanatra. Teljesen felesleges volt azon keseregni, hogy nem fértünk hozzá a valódi számításokhoz. Ott sem lett volna rá túl sok lehetőségünk, innen pedig esélytelen volt. Lucas távolba révedésére csak a homlokom ráncoltam, de egyelőre nem tettem szóvá. A kacsintásától érezhetően távozott belőlem egy kis feszültség.
- Önzőség ezt egy új esélynek tekinteni? - nem az életre és az újrakezdésre. De hamar rájöttem, hogy ez egy ostoba kérdés volt. A hasonlóságok ellenére nem ismertük egymást és nem volt közünk egymáshoz. - Nem fontos - ráztam meg végül a fejem, mielőtt esélyt hagytam volna neki válaszolni, vagy akár végiggondolni a kérdésem értelmét. Ideje volt elengednem a múltnak azt a szeletét, és nem beleragadni a tagadásba és alkudozásba. Nem lett volna fair összemosni a két Lucast a saját fejemben.
- McCoy? - kérdezett vissza Bitbug, és a hangsúlyából arra következtettem, hogy a név nem volt számára idegen. - Tudom, hogy értékések, ha nem lennének azok, akkor nem tárolnám őket! De mindig is vágytam egy infó-cserebere partnerre, majd meglátom, hogy miket tudunk tradelni egymással. Van, amit túl hamari lenne elspoilerezni, ami a technológiát illeti - abban mondjuk nem voltam teljesen biztos, hogy ez esetben jó megtartani bizonyos ütőkártyákat, de ennek megítélését ezúttal rá bíztam. A feladat szempontjából nekem lényegtelennek tűnt, milyen információk cserélnek gazdát a tér- és időugrásról, kivel és mikor. Nekem csak az számított, hogy lehetőleg egyben legyek, amikor útnak indulunk megoldani az egészet. Azt is Bitbugra bíztam, mennyit akar megosztani a pontos funkcióiról.
- Dr. BitBug szolgálatodra! - jelentkezett kedvenc segítőm, és azonnal egy kisebb hatásszünettel folytatta, mielőtt a tárgyra tért. - Egyébként nézőpont kérdése, titeket mindig fel tudtalak villanyozni, de az másoknak inkább megrázó élmény. Ami pedig az a téridőutazás ellenállását illeti azt jelenleg is futtatom. Shardon kívül ez máson aligha működhet - tehát a szenzorokat ezúttal nem tervezte bővebben kifejteni. A folyamatos orvosi szkenner szerintem egy kifejezetten hasznos funkció volt.
Lucas... mármint az itteni Lucas kontrája egy pillanatra megakasztott. Pont elég időre zökkentett ki a gondolataimból ahhoz, hogy megfogjam a kezét, mikor hozzám ért.
- Erre... - kezdtem bele mély levegőt véve. - Erre emlékezz akkor is, ha netán szorult helyzetbe kerülünk. Egyetlen csapat sem engedheti meg magának, hogy a vezetője nélkül maradjon - jegyeztem meg kimérten. Valahol bűntudatom volt, amiért ő kapta ezt a szeletet a tehetetlenségemből, nem pedig az, akinek tényleg szántam volna. Lucas érzelmi alapon hozott meg egy döntést, ami stratégiailag óriási hiba volt. Ez a Lucas nem véthetett ekkorát. Én a magam részéről örömmel vonultam volna vissza a másodhegedűs szerepébe.
- Nem tudom, legendák minden verzióról voltak. Az én tippem az, hogy vagy mágusok, vagy mágusok és kutatók együtt - válaszoltam őszintén. Fogalmam sem volt, mégis kik voltak. Én eddig a történetnek magának sem adtak túl sok hitelt, nemhogy magának a csoportnak, amelyik a hátterében állhatott.
A sok mágusutalás kezdett kifogni rajtam. Valamennyi rémlett még ezekről a fantasykról, de nem az volt a prioritásom, hogy a száz évvel ezelőtti popkultúrában tájékozódjak. Túlélni akartam, ahhoz pedig a hadviselés klasszikusai sokkal hasznosabbak voltak.
- A lényeg, hogy tudunk-e rájuk számítani, ha segítség kell, vagy sem. Ha a segítségük ára egy fél láb és kar, akkor inkább oldjuk meg nélkülük - sajnos nem ismertem a mágusokat, különösen az ittenieket, eléggé ahhoz, hogy maradéktalanul megbízhassak bennük, vagy számítani merjek rájuk a közlekedésben vagy menekülésben.
A technopatákról már könnyebb volt beszélni. Az ő erejüket értettem, csak erre a világra volt nehéz lefordítani. De Lucas arckifejezése eléggé beszédes volt.
- Te találkoztál már itteni technopatával, igaz? - kérdeztem rá, némiképp ráncolva a homlokom. Nem szerettem volna meglepetéseket. Ha ismert technopatát, tudnunk kellett róla. Hátha ő is veszélyben volt. Minimálisan is figyelmeztetnünk kellett a veszélyre. - Bármi felett át tudják venni az irányítást, amiben van számítógép. Akár akaratlanul is. Bár olyan is van, aki inkább a gépek építéséhez ért Warpath elmondásai alapján Forge is technopata volt. Neki mostanában kellene élnie. Változó, hogy kinek mi a specialitása - tettem hozzá inkább, hogy egy kicsit jobban átláthassa ő is. Az én jövőmben, az én valóságomban ezek a képességek a túlélést jelenthették egy-egy sejtnek, ha Ultron előtt azonosították be őket. Vagy legalább kilopták az orra alól.
- Egy figyelmeztetést azért mindegyikük megérdemel. Legalább, hogy óvatosabban keringjenek a hálózatokon - tettem hozzá a közös konklúzióhoz. Még egy mosolyra is futotta tőlem. Legalább tudtam, hogy ő érti a veszélyt, és akkor is jó kezekben lesz a feladatom, ha velem történne valami.
- Egy fejlett gép segítségével meg tudnám találni azokat a technopatákat, akik internetre tudnak csatlakozni. De sokkal jobb lenne a probléma forrását kiiktatni, mintsem azzal kelljen foglalkoznunk, hogy kiképezzük a jelen technopatáit. Olcsó praktikákat könnyen elsajátíthatnak, de ne feledjük, hogy ez a rendszer a jövőből érkezett! Az ellen fellépni nem olyan, mint kínodban kisírni a DOS-t - ebben igazat kellett adnom Bitbugnak. A probléma forrását felkutatni fontosabbnak tűnt, mint segítséget keresni, ameddig amaz ki tudja, milyen károkat okozhatott.
Ha már a válaszom után megint megsimított, megszorítottam a kezét. Itt voltam, ahogy ő is. Bár ha jól sejtem, egyikünk sem az a személy volt, akire a másik igazán vágyott. Ahogy hallgattam az ideérkezéséről...
- Két egyszerű társ, vagy egy testvér? - kérdeztem rá óvatosan. - Az én megfelelőm még nem került szóba a történetedben - mutattam rá egy apró mosollyal. Talán először éreztem magam bátortalannak a közelében. Ez egy elég kényes kérdésnek tűnt. Olyasminek, amire nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom a választ.
- Haha, lábadozás! Ez jó volt. Láb, lábadozás, értitek?
Ettől a szóvicctől csak nyögni tudtam. De azért bólintottam Lucas válaszára. Volt még bőven időnk. Mesélni és összecsiszolódni. Nem áltattam magam azzal, hogy minden azonnal tökéletesen ment volna csak azért, mert ismertük egymást különböző világokban. Az nem lett volna több hiú ábrándnál.
Ismét visszakanyarodtunk a Sentinelekhez. A mieink is elég sok fejtörést okoztak. De az ő változatát hallva kellett egy mély levegőt vennem és elszámolnom tízig.
- Hogy mennyi?! - kérdeztem vissza mégis. A szám is tátva maradt. Ez, Bitbug szavaival élve, durva overkill. Mi a fészkes fenének kellett az ő idővonalán ennyi? Kétlem, hogy a mutánsok valaha olyan durva fenyegetést jelentettek volna, mint Ultron. De már értem, honnan tudta az a szintetikus bádogember elővarázsolni ezt a programot.
- És mi lett a maradék hét szériával? Csak nem megtértek és beköltöztek Hófehérkéhez? - Bitbuggal ellentétben ezt én nem biztos, hogy pedzegetni akartam. Csak reménykedni mertem abban, hogy itt még egyetlen széria sem létezett a valamelyikünk által ismertek közül.
Bitbug és én egy teljesen más kérdés volt. Az utolsó “élő” családtagom. Az itteni Lucas... Csak félig volt az. Nem voltak meg ugyanazok a közös emlékek, még ha az érzések egyeztek is. Erre minden percben emlékeztetnem kellett magam is. Az egyik kezem újra a nyakamban lévő azonossági jegy köré fontam. Ez volt a valóságom, akármennyire is akartam a másikat.
- Ezt Bitbug tudja megmondani. Én egy járművet vagy egy egyszerűbb gépet megszerelek, ha szükség van rá, de az ő váza finom elektronika. Az meghaladja a tudásom - ráztam meg a fejem és hagytam, hogy ezt most Bitbug vegye át.
- Attól tartok, amire leginkább szükségem lenne az még gondolatban sem létezik. De a holokivetétés már itt sem idegen, azt egy szakival simán megmókolom. Ha követi a tutorialomat egy butább, de használható verziót össze tudunk rakni a jelenlegi technológiával. Néhány áramköröm is sérült az utazástól, amiket fontosabb lenne cserélni. Már kinéztem, hogy milyeneket akarok a helyükre, át tudom dobni a gyártási számot bármikor. És szükségem lenne food pic-re egy mekis burgerről - ahogy Bitbug elhallgatott egy pillanatra, én csak azon tudtam gondolkodni, milyen az a burger, és honnan az életből vadásszak le egy fényképet róla? - Imádom nézni az ételekről készült fotókat. Sokkal jobban teljesíthető, mint a vibránium, ha jól gondolom - ezt nem feltétlenül akartam kommentálni. Az mondjuk tény volt, hogy ilyen előbb szerezhettünk, mint vibrániumot. Lucas másik kérdésén viszont csak elmosolyodtam.
- Én vagyok a fegyver. Az egyetlen, amire szükségem van. Megtanultam lőfegyvereket kezelni, tudok is bánni velük. De a pisztolyok és gépfegyverek Ultron ellen nem értek semmit, az elektronikát is használó szofisztikáltabbak pedig több kárt okozhattak volna, mint hasznot. Úgyhogy az elmúlt tíz évben inkább a képességemre támaszkodtam - válaszoltam őszintén. Aztán sóhajtottam. Jobbnak tűnt ezen a beszélgetésen átesni. - Rendben, főként a védelemre. Engem elsősorban pajzsgenerálásra képeztek ki. És mivel a csapatunknak nem sok defenzív képességű tagja volt, nekem ezt kellett tökélyre vinnem. Csak két éve próbálok offenzív irányba is fejlődni, de a szükségleteink miatt erre nem sok lehetőségem volt eddig. Ha támadni akarok, azt inkább pusztakezes harcban oldom meg - ha kínos, ha nem, neki pont ugyanúgy tisztában kellett lennie az én erősségeimmel és gyengeségeimmel, mint nekem másokéval, köztük az övével. Ha együtt akartunk dolgozni, ennyit tudnunk kellett egymásról. Bár nem esett jól a lelkemnek, amikor el kellett ismernem, mennyi kívánnivalót hagytak maguk után a képességeim. Tudtam, hogy sok kiaknázatlan lehetőségem van még. Az, hogy viszonylag kevés fotonnal is sokáig voltam képes erős védelmet fenntartani... Az itt nem biztos, hogy hasznunkra vált.
Ez a világ érdekesnek tűnt. Hogy a világ még csak kezdte érzékelni, mi a mutáns, hogy még küzdeni kellett az elfogadásért és inkább elvonultak... Mikor a csatornákat említette, akaratlanul is elmosolyodtam. Úgy tűnt, van, ami sosem változik. A különbség csak az volt, hogy miért is éltünk a csatornákban és alagutakban. Elhúztam a számat a jelenlegi status quo hallatán. És egy mély sóhajjal ráztam meg a fejem Wakandára.
- A vibrániumot Ultron kisajátította privilégiumának. Wakanda egyike azoknak a helyeknek, amiket a kulturális örökség miatt meg akart tartani. Nem beszélve a technológiai fejlettségéről. Nem sikerült azonnal az uralma alá vonnia, de mikor bebizonyította, hogy ki tudja iktatni a védelmüket és becélozni nukleáris töltetekkel, a wakandai tudósok elfogadták az ultimátumot. Páran még a régi vonalat képviselik és a rendszeren belülről támogatnak minket ahogy tudnak, de ez elenyésző. Az örökségüket a legtöbben jobban féltik - és valamiért meg tudtam érteni őket. Volt valami, ami megmaradt nekik a valódi múltból, nem az átírt és meghamisított történelemből. És a vibrániummal való kapcsolatukat is megértettem. - Még a rendszerben, rendfenntartóként nekem is volt vibrániummal átszőtt egyenruhám. Határozottan jobb anyag, mint a kevlár. De nem érte meg a kockázatot ilyen holmit lopni. Ha át is jutottunk volna az őrségen, a nyomkövetőt nem tudtuk rajta időben kiiktatni - egy-két csapat balszerencséjéből mindenki megtanulta a leckét. Maradt a kevlár és a hagyományosabb anyagok. Amire kellett, arra ez is jól működött. A Sentinelek ellen pedig egyik sem ért sokkal többet a másiknál.
Xavier álma... Ez a rész megmosolyogtat. Mintha csak Warpath-t hallanám, ahogy a múltról beszél. Hogy mi volt egykor és mi lehetett volna, ha a világ egy másik irányba megy tovább. Talán ebben a világban még lehetséges lesz. De egyelőre szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban.
- A diplomácia és a publikációk használnak? Én úgy vettem észre, a tömeget a tettek, a pánik és a neheztelés mindig sokkal jobban megmozgatja, mint a szolidaritás és jó ügy melletti kiállás - talán kegyetlen volt a kérdés, talán nem. Hinni akartam abban, hogy itt működhet mindaz, ami az én világomban nem. Meglehet, én voltam túl pesszimista. De bizonyos dolgokban nem tudtam teljes meggyőződéssel bízni, ameddig nem láthattam a saját szememmel. Akkor sem, ha mélyen elítéltem a Maximoff ikreket, amiért annak idején Ultron mellé álltak az emberekkel szemben.
- Az X-men és a Testvériség történelem - ráztam meg a fejem a kérdésre. - A mutánsok között az emberitől eltérő külsejűek aránya szerintem az elmúlt évszázadban nem változott. Vegyesen vannak mind a rendszerben, mind azon kívül. Az egykori Testvériség mint olyan, már rég megszűnt. Azok, akik a rendszerben születnek mutánsként, katonai iskolákban tanulnak. A szervezet neve Krakoa Corps, ennek voltunk a legtöbben katonái. A többséget 14-15 évesen már terepre küldik. Én is ennyi idősen voltam először kivezényelve - próbáltam röviden és tárgyilagosan összefoglalni. De arra az emlékre ismét a nyakamban lévő dögcédulára szorítottam. Az az egyszeri terepmunka elindította a dominót, amiből nem volt visszaút. - Akik nem a rendszerben vannak, ők lázadók, ellenállók, ki hogy nevezi magát. A csatornákban, alagútrendszerekben éltünk. A mentorok, az öregeink még emlékeztek a régi korokra. Némelyik sejt tiszteletből Morlock-nak nevezi magát. A mienk inkább az X-ment akarta honorálni. Warpath, a mentorunk sokat mesélt arról, milyen volt a Xavier Intézet. Ő még fiatal volt, mikor Ultron került uralomra. Rajta kívül nem sokan maradtak már abból a generációból. Egyikük sem terepre való már. De sokat tanultam tőle, még akkor is ha csak elméletet tanított - egy újabb részlet abból a jövőből. Egy újabb különbség. Kíváncsi voltam, vajon ezek a nevek mondtak-e neki bármit is. Számomra az X-men kapaszkodó volt. Valami, amit legalább el tudtam helyezni a térképen. De hogy neki a többi mondott-e bármit is, egyáltalán léteztek-e itt? Az egy teljesen másik kérdés volt.
- A te világodban milyen csoportok voltak még? - tettem fel a kérdést, ami engem is izgatott. Az ő világa, vagy éppen ez, bármelyik érdekelt.


     

- Szerintem számolt vele, mint lehetséges hibafaktorral. Egész egyszerűen vállalhatónak tartotta a cél érdekében - feleltem őszintén. Éltem Ultron rendszerében és küzdöttem ellene elég ideje ahhoz, hogy tudjam, az emberi életre másként tekintett, mint mi. Miért lett volna másként a világok sorsával? - A dimenzió- és időugrásnak együttesen valószínűleg a kalkulációi szerint kicsi volt az esélye - tettem hozzá egy sóhajjal. Mint a mellékelt ábra mutatja, nem lehetett eléggé kicsi.
Az utazóra gyakorolt káros hatások kérdése... Nos, két eltérő válasz. Normál esetben hajlottam volna arra, hogy Bitbugnak higgyek, de makacsul ragaszkodni akartam ahhoz, hogy nem lesz bajom. Egy pár pillanatra csak a mentő plafonját szuggeráltam, mintha bizony onnan bármilyen választ is kiolvashattam volna.
- A rövid vagy a hosszú választ szeretnétek? Tudjátok mit? A rövid választ kapjátok, mert display nélkül halál kiselőadást tartani - erre a konklúzióra csak megkönnyebbülten sóhajtottam. A vizuális segédanyag nélkül Bitbugnak valóban nem volt erőssége a prezentáció. - Nos, olyan vagy az itteni világnak, mint egy illetéktelen behatoló. A kutatóanyagok szerint pedig kellemetlen mellékhatások léphetnek fel az illegálisan itt tartózkodó szervezetében, random fájdalmak, testen kívüli érzés, szédülés… Ez csak néhány tünet a gazdag felsorolásból. Odaát hosszú anyagokon keresztül fejtegették ezt, letöltöttem az adatbázisukból. Ultron kutyái sok nyalánkságot szeretnek elrejtegetni előttünk! Na de, visszatérve a lényegre, igazából az itteni Földnek is árthat a jelenlétünk, különböző anomáliák jelentkezhetnek miattunk. Bár ezek a befejezetlen számítások bármit is takarhatnak, a tudósok imádnak végletekbe gondolkozni. Szerintük az egyenlőség túloldalán világpusztító eredmények állnak - ez nem töltött el különösebb lelkesedéssel, Bitbug jelentőségteljes hallgatása pedig most már a vérnyomásomat is kezdte az egekbe küldeni. Nem akartam arra a különös rosszullétre gondolni a kórteremben. Ezt jobbnak tűnt most még elhallgatni, legalábbis ameddig nem ismétlődik meg a dolog. - De, mint mondtam: tudósok. Jelenleg emiatt nem kell aggódnod, Shard. Lecsórtam a cuccokat, ami kifejezetten azt akadályozza, hogy ezek a tűnetek megjelenjenek rajtad. Nem mondom, hogy nem nézném át alaposabban egy valaminek is nevezhető számítógép mellett… De jelenleg nem vagyok formámban - lélegzetvisszafojtva hallgattam ezt az újabb kiegészítést. Nem tudtam elrejteni a megkönnyebbülést, mikor Bitbug végre kifejtette, hogy erre is tartalmazott programot az a gép, amit az ideesés előtt meghackelt. Akkor azt a problémát napolhattam is, bizonytalan ideig. Aztán csak morrantam egyet.
- Nem számít. Ez csak annyit jelent, hogy gyorsnak kell lennem a küldetésemmel. Minden mással ráérek később foglalkozni - döntöttem el határozottan. Bitbug ezeket a kirohanásaimat szokta konoknak nevezni. Nem szerettem volna az időmet arra pazarolni, hogy lehetséges végkimeneteleken agyalok. Ennél fontosabb dolgom volt. Ha a saját világomat nem is tudtam megmenteni, ezt mégsem hagyhattam cserben.
- Törött bokával inkább csak ne siess sehova. Mondd meg neki Lucas, hogy maradjon veszteg, míg fel nem gyógyul! Rád legalább hallgat! - a szemeimet forgattam erre a kijelentésre. Jobb is volt, hogy most nem láthatta a reakcióimat. Jobbnak láttam nem kommentálni. Mind tudtuk, hogy mi forgott kockán.
- A nevét nem tudom. Állítólag egy csoport képes volt átjárót nyitni, amin a férfi átesett. Vagy fiú? A leírások alapján huszonéves lehetett - ennyit tudtam és nem többet. Érdekes történet volt, de sosem volt indíttatásom különösebben utánanézni. Múltbeli esemény volt, melynek nem volt különösebb hatása a jelenemre. Legalábbis eddig ezt gondoltam. Úgy tűnt, sok mindent újra kell értékelnem magamban.
Érdeklődve hallgattam a mágusokkal kapcsolatos ismereteit. Számomra még teljesen ismeretlen tényező voltak, nem tudtam, hogyan kellene számolnom velük.
- Szívesen megismerném őket. Úgy könnyebb kalkulálnom azzal, miben tudnának segíteni nekünk - ismertem el őszintén. Azt sem titkoltam, hogy szeretnék számolni velük a kis probléma megoldásában. A világ ugyanis hatalmas, és nem ismerem sem a felszereltségét, sem a népsűrűségét. Sokkal könnyebben kalkuláltam, ha ismertem a társaim vagy szövetségeseim képességeit.
- Nem én akarok a rossz hír hozója lenni, Fiatalok. De mielőtt lerohantok egy Harry Pottert, azt azért vegyétek figyelembe, hogy az ők bibbidi-bobbidi-boo-ja sem egészséges az univerzumokra - meglepett ez a kijelentés. Ezen el is kellett gondolkodnom.
- Ezt kifejtenéd?
- Csak feljegyzésekből tudom, hogy a mágusoknak vannak olyan eszközeik, varázslataik, amikkel tudnak univerzumok között mókolni. Viszont egy ilyen univerzumokon át ható varázslatnak ára van, legalábbis így magyarázták nekem anno. De nem vagyok Merlin, hogy pontról-pontra el tudjam mondani mégis mifélék. Ezt kérdezzétek meg az illetékes Gandalftól.
A technopaták témaköre kicsit más. Már érzékeltem én is, hogy ebben a világban nem olyan fejlett a technológia, mint az enyémben. Így nehezebb is szavakba önteni, pontosan mit kellene keresni. De a kérdésre bólintottam.
- Technológiai zseninek, csodabogárnak... Meglehet spektrumzavarnak, vagy csak különleges érzéknek gondolják azt, ahogyan értik és átlátják a technológiát. Ebben a világban nehéz elmondani. Az enyémben már épületeket voltak képesek a kontrolljuk alá vonni, a teljes biztonsági rendszert felülírni, ameddig Ultron fel nem figyelt a ténykedésre és le nem csapott - próbáltam meg egy kicsit jobban érzékeltetni a dolgot. - Vagy komplett logisztikai rendszereket, közlekedést. Nálunk a járművek is elektromosak. A sajátjainkon teljesen ki kellett iktatni a vezetéknélküli hálózati csatlakozást és a kapcsolódó funkciókat, hogy közlekedésre használni tudjuk őket. De legtöbbször vagy gyalog közlekedtünk, vagy a teleportálók képességét használtuk meneküléshez - tettem hozzá egy másik látványos példával. Nem véletlen nem bíztam azokban a járművekben, amiket nem ismertem. Bár az itteniek elektronikája szerencsére még nem volt annyira kifinomult. Vagy legalábbis nem sok tisztán elektromos járművet számoltam a New York-ba vezető úton.
- Egy kezdő szintű technopata több kárt, mint hasznot hozna. Ha még a nyomát sem tudja eltűntetni egy rendszerben, akkor egy olyan fejlett technológiát, mint ez a technovadász-bádogdoboz, simán ránk állíthat. Ez pedig nem olyan dolog, amit azonnal el lehet sajátítani. Kétlem, hogy az itteni technopaták rá voltak szorulva erre.
- Segíthetnek, vagy épp óriási veszélyben lennének - tettem hozzá Bitbug okfejtéséhez. De ezt nekem is át kellett gondolnom. Vajon a kockázat eltörpült a lehetséges nyereségeink mellett? - Bitbug talán tud segíteni az általunk ismertek azonosításában. De csak azoknak a segítségét tudjuk igénybe venni, akik tisztában vannak az erejükkel és képesek is irányítani. Különben ezüst tálcán kínálnánk célpontokat annak a robotnak - adtam meg a saját konklúziómat a kérdésben. Nem kellett egyetértenie. De nekem gondolnom kellett a résztvevők épségére is. Nem tehettem meg senkivel, hogy olyan helyzetbe rángatom, amiből nem garantált, hogy ki is tudom hozni. Vesztettem már el éppen elég társamat.
- A munka az munka. És nincs elvégezve, ameddig nincs maradéktalanul elvégezve - ráztam meg a fejem a kijelentését hallva. - Nem rajongok a felelősségért. De amit elvállaltam, véghez is viszem. Amikor a bátyám meghalt, fel kellett nőnöm a feladathoz. Át kellett vennem a helyét, holott még nekem is szükségem lett volna rá. Túl sokan voltak, akiket nem hagyhattam cserben - ismerem el őszintén. Önként vállaltam a felelősséget, de valahol mégsem. Nem volt más, aki betölthette volna az űrt, még annyira sem, amennyire nekem sikerült. Valahol kényszerhelyzet volt. De nem akartam, hogy a halála hiábavaló legyen. Jobbnak látszott nem belegondolni, hogy a mostani baklövésem is valahol ebbe az irányba mutat.
- A név ismerős, de nem dolgoztam vele korábban. Nem tartozik azokhoz a sejtekhez, akikkel szorosabb az együttműködés - ráztam meg a fejem Emplát kapcsán. Sajnos nem ismertem mindenkit. Sokakról tudtam, még többekről hallottam ezt-azt, de közel sem mindenkit. Ez valahol biztonsági kérdés is volt. Ha egy valaki bukik, ne bukjon mindenki. De emiatt a kérdéseire sem feltétlenül tudtam válaszolni.
Csak hallgattam, ahogy a világról mesélt. Nem tűnt annyira veszélyesnek, mint leírta. De elhittem neki. Talán ő volt az egyetlen, akinek ilyesmit elhittem volna Bitbugon kívül.
- Majd megmutathatnád, hogy megy itt egy ilyen “keményebb feladat” - válaszoltam a magyarázatára. Még nem tudtam elképzelni, az itt milyen lehetett. Eddig a legbonyolultabb küldetésem az volt, hogy lebeszéljem az orvosokat egy családon belüli erőszak vádjáról. Ez viszont egészen luxus problémának tűnt az eddigi életemhez képest.
- Hangsúly a MAJD-on van, bokatörötten a pihenést kell abszolválnod. Neked úgy is kemény feladat lesz, Munkakirálynő - ha láttam volna Bitbug hologramját, egészen biztosan kinyújtottam volna rá a nyelvem. Így csak morranva dőltem hátra.
- Igazából csak egy. Többre nem volt szükség. Ultron az első alakjából temérdek másolatot készített. Ahol a mutánsok elbuktak, ezek a robotok voltak a hadserege. A mutánsok ellen pedig egy típus elég volt neki mostanáig. Igazából a mostani sem egy második típus. Ugyanaz a váz, csak egy új szoftverrel - válaszoltam, de éreztem, ahogy ráncokba szaladt a homlokom. - Miért, errefelé hány típus ismert? - ez fontos kérdés volt. Tudta, mit jelent egy Sentinel, tehát biztosra vehettem, hogy találkozott már velük.  
A múltam, a bátyámmal közös múltunk egy kemény téma. Különösen a kezdetek. Sosem voltam túl büszke arra, ahonnan indultam. Nem mintha magamnak választottam volna, így szégyellnem sem kellett soha. A lázadók legalább fele hozzám hasonló dezertőr volt.  
- A tizenkét év ismeretség és tizenegy év csapatmunka teszi - nevettem a dicséretet hallva. - Valahol Bitbug nevelt fel. Kicsit olyan, mintha a nővérem lenne - tettem hozzá dicséretként. Egy száz évvel idősebb nővér. Néha anyáskodó, de nem annyira, hogy anyafiguraként tekinthettem volna rá. És ami azt illeti, ha úgy vesszük, Bitbug volt az utolsó családtagom. Természetesnek tűnt, hogy ragaszkodom hozzá. Kész voltam témát váltani, de közben megütötte a fülem a hangszóróból hallható hangos szipogás. - Mi a baj, Bitbug? - kérdeztem egy kissé zavartan. Nem egészen értettem ezt a hirtelen sírást.
- Semmi csak belement valami a gépházamba. Folytassátok csak, mintha itt sem lennék. De pszt, ér tovább ilyen szépeket mondani - ezt a választ hallva elmosolyodtam. Nem gondoltam volna, hogy még képes leszek meghatni a mai este folyamán.
Érdekelt, itt milyen az élet. A mutánsok helyzete a társadaloman, a megítélésük engem egészen összezavart. Egy merőben új helyzet volt. Sokat kellett még tanulnom, ennyi tisztán látszott.
- A mutánsok az én világomban nem véletlenül kerültek Ultron oldalára. Már az egykori X-ment leszámítva. A Testvériség vezetői maguk döntöttek úgy, hogy Ultron mellé állnak. Így lett a többségből a rendszer rendfenntartója - egy újabb darabkát ajánlottam az én életemből. Finoman ingattam a fejem ezt az egészet megismerve. - Itt minden merőben más. A képességeiteket eszerint nem használjátok szabadon. Hogyan bánnak a mutánsokkal, amikor mégis megtörténik? Mi a status quo? - kérdeztem rá egyenesen. Jobbnak tűnt tisztán látni. És már most gyűlöltem, ahogyan párhuzamba kellett állítanom a két világot. De szükséges rossz volt, hogy valóban be tudjam lőni a saját helyzetemet. Hogy mit szabadott és mit nem. - A professzor hogy dolgozik pontosan? Mi az elképzelése és hogyan valósítja meg? - tettem fel a következő kérdést. Egész egyszerűen azért, mert ismernem kellett a rendszert, amiben várhatóan én is élni fogok. Már ha nem üt be bármilyen Bitbug által előre jelzett dolog.

     

Jól sejtettem, egyáltalán nem egyszerű befogadni ezt a magyarázatot. Álmok, és üzenés az álmokon keresztül... Azokban az álmokban ugyanúgy én voltam, a saját szemeimen keresztül láttam. Vagy mégsem? Az akármelyik univerzumból származó énem vagy szadista, vagy csak nagyon csapong, hogy ilyeneket küldözget. Akár szándékosan, akár nem. Így elég nehéz a gyászfeldolgozás első három lépcsőjén túljutni, tekintve, hogy azon a hármon küld folyamatos liftezésre minden egyes alkalom. Pillanatnyilag erőst úgy érzem, az alkudozásnál tartok. Szeretném, hogy ez a Lucas az legyen, akit ismerek, hiába tudom, hogy nem az.  
- Esetünkben az átjáró megnyitása is rosszhiszemű volt - húztam fintorra a szám, amikor a világok közötti utazás került szóba. Kizártnak tartom, hogy bármilyen negatív következményt a másik oldalon tényleg akként kezeltek volna. - És mondd, a világok közötti utazás csak a világokra káros, vagy az utazó személyre is? - tettem fel a nagy kérdést, mert erről nem beszélt. Nekem pedig tudnom kellett, milyen károsodásokkal kell számolnom. Minden efféle ugyanis komolyan csökkenthette a hatékonyságomat az itt tartózkodásom alatt. Ami úgy... jelen számításaim szerint életem vége lehetett.  
- Számításaim szerint hosszútávon a személyre is! - hallottam Bitbug magyarázatát. Ez nem töltött el különösebb lelkesedéssel. Minél gyorsabbnak kellett lennem a küldetésemmel, mielőtt beütnek a térugrás következményei.
- Időből nem. Tudtommal ez a Sentinel és én voltunk az első eset. De univerzumról voltak pletykák, ugyan nem sok. Nagyjából száz évvel ezelőttről... vagyis nagyjából mostanról olyan szóbeszédet is hallottam, hogy valaki eltűnt a mi világunkból egy másikba. Hogy ez igazság vagy fedősztori a kiiktatására... Én eddig utóbbit feltételeztem - ismertem el némi gondolkodás után. Érdekes pletykák voltak, de mindig elkönyveltem őket dajkamesének. Sokan ragadták volna meg a lehetőséget, hogy inkább egy másik világban próbáljanak szerencsét. Mindig túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen. És túlontúl egyszerűnek. Sosem gondoltam volna, hogy valóság lehet, és el lehet menekülni abból a valóságból. Erre tessék.
- Az én időmben a varázslók szerették feszegetni a határokat. Könnyelműségükkel nem csak nyuszikat tűntettek el kalapokban - ez csak megerősítette a történeteket, amiket én pletykának könyveltem el. Nem tudtam eldönteni, mit gondoljak erről. Hirtelen minden hasonlót újraértékelni, hogy pletyka, vagy valóban van alapja... Ebbe a feladatba nem most akartam belefogni. Inkább a mágusokat érintő kérdésre koncentráltam.  
- Nem sok. Annak idején voltak. Őszintén, egy kicsit még tovább is húzták, mint az X-men, mert Ultron valamiért roppant mód odavan az összes kulturális örökségért és a varázslókat is ide sorolta. Aztán ők is nyíltan szembe helyezkedtek vele és eddig tartott a kivételezés. Kevesen maradtak. Jellemzően új mágusok csak azokból lesznek, akik emberként csatlakoznak hozzánk. A tudásuk messze elmarad attól, ami a múltban lehetett. Az én sejtemben egy sem volt - ráztam meg a fejem. Kár volt tagadni, siralmasan álltunk. Néha elgondolkodtam, miért harcoltunk egyáltalán. Ha nem láttam volna akkor tizenegy éve, milyen az, amikor nyíltan szembeszállnak a hatalommal... Mindig az az emlék vitt előre, amikor fel akartam adni.  
Bólintottam a kiegészítésre. Bitbug közbetoldásával is egyetértettem. Még egy megkönnyebbült sóhajra is tellett, amikor egy gépet is felajánlottak neki.  
- Dawww... szeretem mikor ilyeneket mondasz Lucas! Ezt nevezem én vendégszeretetnek. Imádom a loot-ot, zene füleimnek - ami azt illeti, az enyémnek is az volt. Hiányzott Bitbug teljes repertoárja. És nem szerettem volna sokáig húzni a felépülést.
- Minél előbb. Legkésőbb holnap délben - szögeztem le, bár dunsztom nem volt, épp október 24-e van még, vagy már 25-e. Napnyugtakor landoltam, és bőven utána értem New Yorkba. De annál tovább nem hagyhattam időt magamnak a pihenésre, akármikor is sikerült odaérni... akárhova is. Nem volt fontos, egyelőre.  
Bitbug, a variánsa, a technopatáink... ezek mind olyan kérdések, amikkel szerintem sokkal óvatosabban kellene bánnom. De ebben a világban teljesen más a helyzet. És itt is szükség lehet még rájuk. Talán nem itt és most, de bármikor a jövőben.  
- Nem annyira ritka, mint hinnéd - ráztam meg a fejem Lucas válaszát hallva. - Ezt a képesség szettet még kevesen értik. De biztosan tudom, hogy már ebben az időben is több technopata élt. A képességeik között vannak eltérések. Sokszor nem is igazán érti meg a környezetük. Még. 2035-re, amit Bitbug is említett, már egy egészen veszélyes ellenfelet jelentettek Ultron számára. A technológia most fejlődik az ő javukra igazán - magyaráztam egy keveset, miért is annyira fontos ez a korszak az én világomnak. És az övének. Az a robot egy roppant aggasztó jelenlét ebben a világban, aminek nem lett volna szabad itt lennie. Igazából szerintem léteznie sem szabadott volna. Már Ultron megalkotása is óriási ballépés volt, ami az én világomat romba is döntötte. Hogy aztán egy teljesen más formában szülessen újjá.  
A bukásom ezt követő története és az érzelgősködés határozottan nem tartoznak a legbüszkébb pillanataim közé. És valahol roppant kiszolgáltatott egy dolog az, hogy épp a bátyám hasonmásának kezét fogni a legmegnyugtatóbb dolog most a világon. Ha megengedhetném magamnak azt a luxust, lehet, hogy elutalnám magam pár nap pihenésre, ameddig ezt az egészet helyreteszem.  
- Szóval tényleg ismered - sóhajtottam Trevor kapcsán. - Teleportáló, igen. A mi csoportunkban a legtöbben vagy az élvonalbeli harcra fókuszáltak, vagy a gyógyításra. A Trevor-féle teleportálók kevesen voltak és ő volt a legalkalmasabb többek egyidejű mentésére vésztervként. Viszont a csapat védelmét én adom... adtam. Szóval én jelentettem a védvonalat. Nem tudom, képesek voltak-e hirtelen alkalmazkodni a pajzs eltűnéséhez. Felesleges, tudom. Azokon nem tudok változtatni, amik ott történtek. De nem tudok nem aggódni értük - osztottam meg egy keveset ismét azokból a problémákból, amik kínoztak. Ezek az apróságok nem engedték el a gondolataimat, és valahol tudat alatt akkor is bosszantottak, amikor épp próbáltam nem elvérezni. Abszolút nem egy jó mentális állapot ahhoz, ami nem sokára rám várt. És nem a pihenésre értettem, hanem a robot vadászatra.  
- Városokból leginkább a nagyvárosok, vagy amikhez fontos történelmi események kapcsolódtak. Ultron egy elég érdekes zsarnok. Megveti az embereket, de valahol csodálja is az emberi kultúrákat, történelmet. A világunk a felszínen kifejezetten szép. A levegő tiszta, a légszennyezés ritka. De a zsarnokság mindig zsarnokság marad - válaszoltam őszintén. Jobban egyelőre nem szaladtam bele. Nem kellett tudnia. Bár az én tekintetem akaratlanul is a bal karomra rögzített eszközre tévedt. Különösen az okosórát imitáló részére a csuklómon. Az a heg alig látszott. Nekem mégis egy élénk emlékeztető volt.  
- Szóval a kisebbik rossz - jegyeztem meg egy félmosollyal a döntését illetően. Nem lepett meg, hogy ezt választotta. Elvégre én is a kisebbik rossznak tűnő út mellett döntöttem. Még akkor is, ha a jelentőségét csak később fogtam fel. Annyira nem is különbözött a múltja, mint reméltem. Békefenntartó... mi is valahogy úgy indultunk. Csak a mi világunk vélhetően egészen mást értett alatta. Akkor sem volt egyszerű elvonatkoztatni és folyamatosan a párhuzamokat keresni. Pedig ezt itt és most kellett volna rövidre zárnom.  
- Nem zárkózom el ettől a világtól. Először megmenteni szeretném a zűrtől, amit kergettem - sóhajtottam a reklámszöveget hallva. Tudtam, hogy be kell illeszkednem. Főleg, ha itt fogom leélni az életem. Volt más választásom? - Olyan érzés, mintha a könnyű utat választanám. A saját életem túl sok volt, ezért kényelembe helyezem magam itt. Ez az érzés elmúlik valaha? - ha valaki tudja erre a választ, annak neki kellett lennie, nem igaz? Már régebb óta itt volt, mint én. És még volt egy óránk, ameddig az X-men főhadiszállására érünk. Túl sok ahhoz, hogy csendes várakozással töltsük el.  
- Miket beszélsz Shard? Az itteni technológia maga a középkor. Ez minden lesz csak nem könnyű! Ja és említettem már az elvesztett technopata-vadász robotunkat? Jobban örülnék annak a forgatókönyvnek, ha mi csapunk le rá és nem fordítva. Féltem tőle a kódjaimat - Bitbug figyelmeztetése teljesen jogos volt. Akkor is, ha nem a mostani feladatra értettem, hanem utána. Az itteni életet választani a robot megsemmisítése után és feladni a harcot a saját világomért még mindig a könnyű útnak tűnt.  
- Az én világomban a magunkfajtának nem volt választása. Akik kórházban születtek, és rendelkeztek az X génnel, azok mind bekerültek Ultron rendfenntartói közé. Mi is kadétként nőttünk fel, a bátyám és én. Ugyanazt az Ultron által felügyelt történelmet tanultuk, mint mindenki. Abban a világban a gép az úr, és a mutánsok rendfenntartók. Kivéve az ellenállókat. Mindig akadtak emberek is, akik tüntettek, szembeszegültek. Vagy mert a gyerekeiket elvette a rendszer a majdani képességeik miatt, vagy mert a gyermekük technopatának született. Az a mi időnkben már felért egy halálos ítélettel. A zúgolódók elleni első védvonal voltunk mi. Én 14 voltam, mikor először kiküldtek egy ilyen tüntetésre. Először és utoljára. Lucas akkor már egy éve beszélgetett Bitbuggal és csak az én hezitálásom miatt maradtunk még a rendszerben. A szökésünk után átálltunk a másik oldalra - osztottam meg egy újabb darabot a múltamból. Úgy éreztem fairnek, ha tudja, honnan jöttem és miért érzem az itteni életet a könnyebb útnak.  
- Oké, az az év tényleg kemény volt. Úgy éreztem magamat, mint egy hittérítő. Szerencsére nem a feladásról vagyok híres - hologram nélkül is el tudtam képzelni, amint Bitbug az égnek emeli a tekintetét, a világ összes kínjával, ahogy arra az évre gondolt vissza. Nem tehettem róla, ezen már felnevettem.  
- Bocs, elég makacs kölyök voltam. És féltem az ismeretlentől - tettem hozzá egy sóhajjal. Nem volt ezen mit szépíteni.  

     

Furcsa volt valakinek azokról az álmokról beszélni. Mondjuk a látomásairól hallva legalább kevésbé éreztem magam elmebetegnek, amiért hinni akartam bennük. Meg egy kicsit megmagyarázta utólag, miért voltunk mind a ketten megborulva abban az első néhány percben, amikor találkoztunk.  
- Még nem tudom, mennyire akarok hinni ebben. De nyitott lennék egy magyarázatra. A multiverzumokról is. Eddig mindig igyekeztem arra az információra koncentrálni, ami a feladataimhoz nélkülözhetetlen volt. Nem sok alkalmam volt elkalandozni. De a multiverzum és időugrás kérdésköre most hasznos információnak tűnik - állapítottam meg a válasza után. Úgy sejtettem, ő jóval többet tudott, mint én. És mivel Lucas variánsa, megszavaztam neki a bizalmat. Máskülönben eszemben sem jutott volna kiadni a hiányosságaimat ilyen rövid ismeretség után. Nem lett volna túlzottan bölcs lépés a részemről.  
Azt viszont nem tagadom, hogy jelenleg egyetlen célom van ebben a világban: a szökevény Sentinel levadászása. Most, hogy biztosan életben maradok, ez a terv került a prioritási listám élére. Minden más csak ez után következik. Az az érzésem, ha van is hova visszamennem, a tér és idő együttes ugrása nem a legegyszerűbb feladat.  
- Rendben. Csak egy kis türelmet kérek, hogy fejben összeszedjem én is az információkat. Többen többre megyünk - nem volt nehéz ráállni erre az alkura. Meg miért is titkolóztam volna? Mindannyiunk közös érdeke volt, hogy hatékonyan tudjuk keresni azt a robotot. De jelenleg nem volt arra alkalmas a helyzet, hogy higgadtan és módszeresen összeszedjek minden szükséges adatot. Ahhoz nekem is idő kellett. És talán egy lépést hátrálni a helyzettől, amibe épp csöppentem. Jó lett volna egy kicsit kívülről szemlélni a szituációt és átlátni.  
- Khm, hahó? MI. Mesterséges Intelligenca. Én. A keresgélések nagymestere? Több exabyte tárhely. Nekem feltárni a darkwebet olyan, mint másnak a levegővétel. Egy bag of holding csak jelenthet hozzám képest. Csatlakoztassatok fel egy gépre és már szörfözök is. De nem árt előtte a kivetítőmet helyre stoppolnotok - Bitbug közbetoldására csak bólintottam egyet. Igaza volt. Az ő adatait is lekérhetjük a robotokról. Meg ő egészen biztosan valamilyen szinten másképp szemlélte és értelmezte az adatainkat és statisztikáinkat, mint én.
- Az AI-ként létező technopatáink mind emberek voltak. Mindegyükük más időpillanatban és eltérő elhatározásból töltötte fel a tudatát a hálózatra, hogy így segítsék az ellenállást. Bitbug, úgy tudom, ebben az időben még a Glitch nevet használta - csak remélni mertem, Bitbug nem akad ki nagyon amiatt, hogy így kiadtam a személyazonosságát és a hátterét. De jelenleg az ő variánsa is veszélyben volt. Talán Lucas ismert valakit, aki hallott már róla. Már ezen sem kellett volna meglepődnöm, bár jelen pillanatban inkább kósza remény volt. Jobb lett volna, ha valahogyan meg tudtuk volna védeni azt a lányt, akárki is ő pontosan ebben a világban.  
- Jeez, miért mondanám el? Ez hétpecsétes titok! Na jó, na jó, csak nektek, csak most elárulom: mi technopaták megérezzük egymás jelenlétét és felismerjük egy korábbi technopata lenyomatát gépekről vagy magán a világhálón. WHAAAT?! Durva mi? Szerintem durva. Amúgy több évtizedes gyakorlat eredménye. Elég nehéz körbe írni miként történik, én is csak tudom és kész. A saját lenyomatomat pedig felismerem. Meg ha nem fejlesztjük ki, már rég lewipeolt volna minket egy olyan fenyegetés, mint Ultron. De tudom a pontos dátumát mikor töltöttem fel magamat a világhálóra: 2035. március 31. Vagyis teljesen legit, hogy a variánsomnak itt kell lennie valahol. Mondanám, hogy toljunk egy meetinget, de attól tartok beláthatatlan következményei lennének.
Sóhajtva hallgattam a “pep-talkot”, ahogy Bitbug nevezné. Nem vigasztalás, nem kioktatás. Csak figyelmeztetés, hogy az önvád veszélyes lehet. Nem igazán tudtam ezzel még mit kezdeni. Sok mindent nehéz volt elfogadni.  
- Csak annyit tudunk biztosra, hogy a kalkulációmba hiba csúszott valahol. Nem kellett volna kész robotoknak ott lenniük még - jegyeztem meg halkan, már az alkarom takarásában. Elég nehéz volt erről úgy beszélni, hogy uralkodni próbáltam az érzelmeimen. A légzésem még csak-csak ment. A könnyek már nem.  
Az érintésre nyeltem egyet. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy nem az van velem ebben a mentőben, akit szerettem volna, hogy legyen. Pedig könnyű volt elhinni, túlzottan is könnyű. Ez pedig valahol veszélyes volt. Bármennyire is szerettem volna, azért bizonyos falakat nem kellett volna leengednem csak emiatt. Kis hezitálás után mégis úgy döntöttem, hogy megfogom a kezét és egy szorítással jelzem, hogy értékelem a gesztust. Sokat jelentett, hogy nem vagyok teljesen egyedül ebben az új és ismeretlen világban. Szabad kezemmel meg is töröltem az arcom. Most nem volt itt az ideje az érzelgősködésnek.  
- Trevor Fitzroy - bólintottam a teljes nevet illetően. De nem voltam eléggé ura a mimikámnak, azt hiszem, tökéletesen kiült az arcomra, mennyire a hátam közepére sem kívántam jelenleg a férfit. - Az egyetlen ok, amiért a csapat tagja volt ezen a bevetésen, az a képessége. Hogy ha beüt a baj, legyen valaki, akinek a képessége hasznos a menekülésben. De sokra mennek vele, ha teszem azt kiiktatták - inkább bele sem akartam gondolni ebbe, úgyhogy megráztam a fejem. Talán jobb lett volna nem most belemenni ebbe az egészbe. Nem akartam volna vele együtt dolgozni, most nem. De itt nem én voltam a fontos.  
- Nem akarok hálátlannak vagy türelmetlennek tűnni, de messze megyünk még? - érdeklődtem, csak a biztos tudás kedvéért. Azért el tudtam volna képzelni kényelmesebb pozíciót, meg egyáltalán környezetet is ehhez a beszélgetéshez, mint egy hordágyra szíjazva utazni egy kamu mentőben. És egy jó gyógyítónak is örültem volna, aki végre helyreteszi a bokámat úgy rendesen.  
- Ha már így itt ragadtunk, te hogy csöppentél ebbe a... az időbe? - kérdeztem rá, hogy egy kicsit én is megtudhassak róla. Mert a múltjáról nem tudtam semmit. Gyanítottam, hogy teljesen máshogy zajlott le számára majdnem minden, mint számunkra. Így talán nekem is könnyebb lett volna fejben elkülönítenem őt a bátyámtól.  

     

- Pff... nem kukkolok! Csak fejlett a látásom. De hé, ne az ódivatú verziójára gondolj, aminél kicsinál a sugárzás. Az én szkennerjeim effektívebbek, pontosabbak, no meg kis helyen is elférnek - dicsekedett szoftveres felszereltségéről. - Ha működne a display-em, akkor most kacsintanék - fűzte hozzá kisebb szünet után. - Na, és hogy hoztad össze azt a bibit? Gondolom, hogy nem borotválkozás közben - faggatta a részletek után. Hangsúlyával is sugallva, hogy valami komoly nagy csata leírására számít.  
- Igazából egyik sem mindegy. Szeretnéd hallani a “még”, “már” és a “majd” értelmező kéziszótárból idézett definícióit, hogy alá is támasszam? - szúrta vissza, hogy kevésbé legyen feltűnő több másodpercre nyúló hallgatása. - Szóval itt ragadtál? - foglalta össze röviden, tömören Lucas szavait.  
- Kérlek! Persze, hogy láttam, az alapműveltség része volt egykor! Napjainkban, vagyis a mi napjainkban már luxuscikknek számít. Bár Ultron alatt csak a tömény népbutítás megy. De még így is el lehetett csencselni egy-két old school cuccot, ami tartalmazta a felvételeket. Onnan már csak átkonvertálni kellett a fájlokat - hajította be a random tényt saját tér-és idejükből.  
- Jól van, jól van, lenyugodtam. De nem azért, mert te mondtad! - BitBug hangszíne megkönnyebbülést tükrözött. Amiről, ha kérdezik, biztos nem ismerte volna el.

*

Bólintottam a megjegyzésre. Csak reméltem, hogy nem akar azonnal sokat beszéltetni, mert még kellett pár mély levegő, hogy ne legyek kegyetlenül rosszul.  
- Már tettem egy tömör vallomást, hogy én voltam a balfék - húztam a számat. Ezen nem volt mit szépíteni. Szívesen mondtam volna, hogy valami hősies dolog közben sérültem le, de egy esés határozottan nem volt az. Legközelebb egészen biztosan belekalkulálom a terveimbe. Fel kell készülni minden terepre.  
Hallgattam a történetet arról a birtokról, gyengélkedőről... Szinte mesebelinek tűnt. Bár a régi történetekből már hallottam a helyről. Igazából egy gyógyítóval előrébb lettem volna. De ezt most nem volt alkalmam kimondani. Csak kénytelen voltam tűrni a fuvarozást a járműig. Őszintén hálás voltam Lucasnak, amiért elintézte, hogy kettesben maradjunk ezen a részen. Nem szívesen meséltem volna közönség előtt.  
Amint visszakaptam az eszközömet, visszarögzítettem a karomra. Lehetett valami köze a hiányának a rosszullétemhez, mert annak a maradéka is elmúlt, amint Bitbug újra az én karomon volt. Ebbe jobb volt most nem belemenni. De erre mindenképpen figyelnem kellett a jövőben.  
- Nem tetszenek az értékeid... Jobb, ha mellőznéd a jövőben a levételemet - hallottam a szokottnál is aggodalmaskodóbb hangot. Ezen már mosolyognom kellett. Ha nem lett volna, hiányzott volna az anyáskodása. Tizenkét év alatt egészen hozzám nőtt. Vagy volt az már tizenhárom is?
A következő monológból megragadott pár mondat. A látomások... Nyelnem kellett egyet és vennem egy mély levegőt.  
- Bitbug gondolom, elmondta mi történt a bátyámmal. Sok mindent elrontottam, de ezt most hagyjuk. Gyakran álmodok vele. Vagyis eddig azt hittem, vele. Ilyenkor idősebb, mint ahogy én emlékszem rá, néha egész olyan, mint te. Tudom, nem látomás. De ez is bőven elég, hogy megborítson, szóval meg tudom érteni az oldalad - válaszoltam őszintén. Jobb volt ezt kimondani, mielőtt Bitbug ismét szétsípolja a fülem emelkedett pulzust vagy pánikrohamot emlegetve. Legalább már eleve le voltam szíjazva egy mentőben. Akármennyire is volt kacsa az egész.  
- A terv mindenekelőtt levadászni a Sentinelt - szögeztem le szinte azonnal. Ez az egy prioritást élvezett mindennel szemben. - Nem tudom, hova repült. Velem nem foglalkozott a sérülésem után. De az Őrszemek veszélyesek. Ez a példány különösen. Az első igazán nagy veszélyt jelentő technopaták még csak most fiatalok. Bitbug a saját variánsát is említette New Yorkban. Én nem tudtam megállítani ennek a robotnak az időugrását, úgyhogy tennem kell ellene valamit - tettem hozzá magyarázatként. Megszavaztam a bizalmat. Bár a józan ész még mindig óvatosságra intett volna, nem akartam titkolózni. És ha többen kerestük, nagyobb esélyünk volt a megsemmisítésére is.  
- Hazamenni... Nem tudom, lenne-e hová. A robot, amit követtem egy prototipus volt. Bár beindítottuk a gyár megsemmisítési protokollját, de volt ott másik négy. Ha csak egyet sikerült visszaküldeniük a jó világban az időben, akkor az én világomból nem maradt semmi. A technopaták nélkül nincsenek lázadók Ultron ellen. Ezért akarja kiiktatni őket - ezt megfogalmazni... fájt. Könnyebb volt a jármű plafonját nézni, mint Lucas szemébe nézni. Nagyon nem akartam lemenni ezen az úton. De ha már elindultam, nehéz volt megállni. - Ott hagytam a csapatomat. A vezetőjük voltam, és számítottak rám. Én meg ott hagytam őket Ultron robotjaival és egy csapat régebbi Sentinellel. Ez... elképesztően meggondolatlan volt. Ráadásul elhoztam Bitbugot is, aki az egész sejtünk technopatája... Ez... óriási hiba volt. Remélem, Trevor valahogy kijuttatta őket - tettem hozzá és inkább az alkarommal takartam el a szemeimet. Mielőtt még látványosan elsírnám magam. Most, hogy biztonságban voltam, úton valahova, ahol bajtársak között lehettem, és valaki más is tudott a világot fenyegető veszélyről... Most már nehéz volt nem azon tépnem magam, mit műveltem.  

     

Bólintottam a gondolatra. Nem most volt itt az ideje a miérteket firtatni: miért működik vele, miért olyan, mintha a testvérem lenne, amikor nem. Egyszerűen most csak el kellett fogadnom, hogy működik és kész, később pedig majd jobb lesz.  
A következő szóváltások jó figyelemelterelésnek tűntek, még akkor is, amikor az én dolgom csak annyi volt, hogy a sérülésemet egyben tartsam.  
- Egyetértek - jegyeztem meg a káromkodásra. Bővebben nem fejtettem ki, miért is. Pedig volt rá listám, csak nem most volt itt az ideje. Jobb volt nem rá gondolni, mert akkor az életben nem jutunk el a rendelőig, hogy összeférceljenek. Sokat adtam volna, ha legalább egyikünk gyógyító, vagy van mellette olyan, aki az. Egyelőre viszont be kellett érnem azzal, ami volt. És a kőkorszaki technológiával. Bár, amihez a búvóhelyeinken hozzájutottunk, az ezeknél nem sokkal volt jobb. Rendes rendelőintézetekbe ott nem nagyon tudtunk elmenni, hacsak nem akartuk megkockáztatni a retorziót. Nem mondom, ott is volt az a helyzet. De csak elvétve.  

*

- Azt én is érzékelem. Az értékeid alapján olyan vagy, mint egy makk. Egészséges és kemény. Vagyis... visszavontam! Volt mostanában valami súlyosabb sérülésed mellkastájon? - tette fel a kérdést eltűnődve, mintha csak újra futná a bejött értékeket. - Ugh, külsőségek! Folyton ezek az előzetes megítélések. Pedig nem a frizura teszi ám’ az embert! A mi Lucasunk pedig humorosabb volt nálad, mégis Lucas vagy. Na jó, csak vicceltem! Se te, sem pedig a tesód nem nyitottátok ki soha a humorzsákot, bezzeg az oltótáskáitokat... Még, hogy nem szoktam jól időzíteni - mérgelődött a nagyvilágba, egészen elrugaszkodva eredeti témájuktól.  
- De várj, hogy érted azt, hogy “még a jövőben van”? Be fog nézni ő is? Netán nálatok hétvégi kiruccanás az időutazás?! Ne legyen itt nekem világegyetem elpusztulás, ha összefut a két Shard ebben az időben! Hahó, nem dobhatsz be egy témát csak úgy és hagyhatsz lógva!! Tudom, hogy hallasz és figyelsz!!! Az audio output csak időnként buggos - türelmetlenül követelte a folytatást, a feltett kérdéseinek megválaszolását. Ha a szükség úgy hozta, készen állt Lucas idegeire menni, akadt pár év tapasztalata benne. Abban nem volt biztos, hogy most is beválik, de pár opciót végig zongorázhat.  
- Titok, pontosan! - értett egyet, mintha versenyt űzne abból, hogy övé lehessen az utolsó szó.
- Lécci? - kotyogott közbe szégyentelenül, míg Bishop a telefonját intézte. Egyértelműen hiányolva a szép szavakat a nagy szívességkérés közben.  
- Na és a lécci? - kérdezett vissza, hiányolva az ominózus “kérem szépen” - részét a neki szóló ukáznak. Minden kétséget kizáróan tovább kötötte volna az ebet a karóhoz, ha nem Shardról lett volna szó. Emiatt az akadékoskodás helyett, alig egy perces csend telepedett rá. - Elintézve! De nem azért, mert te kérted! Nem is kérted - szúrta oda csak azért is.  
- Viszont előre szólok, HA Shardnak baja esik miattad vagy bárki más miatt, nem állok jót magamért! - csendült fel figyelmeztetőleg. Bizonyára hatásosabb lett volna, ha az audio nem ebben a pillanatban akarta volna felmondani a szolgálatot. - Megvannak az eszközeim attól még, hogy nem rendelkezek fizikai testtel! Legyen bármennyire visszamaradott elektronikában a világotok, hidd el, hogy az én suttogásaimnak képtelenek lesznek ellenállni! - tartott néhány másodperces csendet, mintha csak arra várna, hogy a kimeneti hang összeszedje magát.  
- De azért most már visszaviszel Shardhoz? - hangja sokkal visszafogottabb lett. Már-már kimondottan nyálasan csengett, ahogy az előbbi szívességre kérte Bishopot, természetesen le nem felejtve a végéről, hogy: - Lécci.

*

Ugh, még sosem voltam ennyire szarul, mint az előbb, mikor megmozdultam. Pedig volt már pár komoly sérülésem. Nem egészen értettem a dolgot. Legjobb tudomásom szerint gyógyszerérzékenységem sem volt, ami ezt kiválthatta. De ki tudja, ebben a világban mégis miket használnak? Mindenesetre nem bántam azt a pár percet, amit csak a légzésemre koncentrálással tölthettem.  
- Fogjuk rá - válaszoltam óvatosan. Azért még nem mertem bevallani, hogy elég közel kerültem egy hányáshoz. Ennél még én is többet vártam magamtól. Sokkal többet. - Miért tőlem kérdeznék, ha itt vagy te is? - vontam fel a szemöldököm ezzel kapcsolatban. A meséje alapján jogában állt ilyeneket elintézni. Én meg ennél egyértelműbben nem tudtam volna átverni senki fején, hogy nem, nem bántalmaztak, tényleg ennyire bénán sikerült landolnom. Még az a böszme robot sem bántott, mert azt kivédtem. Egyébként meg azt tartóztassák le. Megnéztem volna, egyébként. - És az X-ek üzemeltetik a kórházat, vagy ez kacsa és a főhadiszállásra megyünk? És egyáltalán mi a terv? - kérdeztem már sokkal halkabban. Oké, kezdtem jobban lenni.  
Mondjuk sok időnk nem volt ezt megbeszélni, mert nem sokára be is jött két mentőtiszt(?), hogy kitoljon a kórteremből és el hátra a mentők felé. Még szerencse, hogy a többiek is jöhettek, mert ettől a ráncigálástól kezdtem volna befeszülni. Nem viseltem jól, ha nem volt semmilyen beleszólásom a körülöttem, és főként velem történő eseményekbe. Főként amikor még rögzítettek is a mentőben. Na ehhez komolyan vennem kellett egy mély levegőt és elszámolnom magamban tízig.  
- Már majdnem hiteles fekvőbeteget alakít, nem? Félre ne érts Lucas, egyáltalán nem ellened szól. De jobb lenne, ha visszakerülnék Shard kicsi kacsójára, mielőtt tényleg beüt a baj. Mondjuk úgy most.