Shu Kyoko&Raven

A valóságban mindig darabosabban mozogtam és amióta megkaptam Morpheus örökségét méginkább nagy ívben kerülöm, amit a halandók szükségletként könyvelnek el, mindazonáltal talán, lehetséges, hogy még nem egészen emelkedtem isteni magasságokba.
Lehorgonyozok a valóság néma pultjánál és annyira nem bánom, hogy vannak érzékeim, avagy csokis, csipkebogyós dolgok léteznek ideát.
Nem csak az álomúrságot kell szoknom, de úgy tűnik ezt a valóságot és annak gyáva felszolgálóit, a reggeleket, tömegek nyomulását, az újra járást, létezést.
Még éppen szétfújom a fejem homályosító fellegeket, amikor megszólít egy érzésre érdekes, valahonnan messziről ismerős idegen, akinek emléke mégsem egészen kúszik tudatomba. Megkapaszkodom belé, ahogy hirtelen fordulatomban megpróbál leteríteni a szédülés. Ostoba, földi dolgok és természetesen ráfogok mindent a fogságomra.
-Természetesen, nem engedhetek meg olyan ostoba dolgokat, mint rosszul lenni, akárcsak holmiféle senki. Megesik, egy úgynevezett vércukorszint nem kedvel túlságosan és hosszabb ideje nem ettem. De csak ennyi. Mindjárt megkapom a rendelésem. Honnan vagy ilyen ismerős? Egy álomból?
Elveszem a cukrot, amíg készítik a rendelésem és segít, kissé kitisztul az elmém, jobban az ismerős idegen arcába tudok nézni, noha egyelőre minden fürkészés meddő, mélyre kell ásnom az öreg rám hagyományozott emlékeiben, egyelőre kevés cukrom van hozzá és komfortosabb lenne egy álomban. Aztán elengedem, mert már stabilabbnak érzem a talajt, különben sem áll szándékomban gyengeséget mutatni.

Shu Kyoko&Raven

Éhesen szívom be az idegen New York nem nekem szánt levegőjét, bár ez is tele van szmoggal. Valahol túlságosan hasonlít ez a világ ahhoz, amelyet otthagytam és ez, ha már ide kerültem, nem tetszik, igazán tartogathatna több érdekességet.
De a reggeli utcák ugyanolyan porosak, az épületek szürkék, álmosak, hangyaként rajzanak ki-be az emberek, falak veszik körül őket, hogy aztán falakba temessék magukat.
Egy visszhangos betonút komponál zenét lépteimnek, szédülő fejem körbekering, mégis indul az orrom után, valahol pékárukat sütnek és most jöhet a kávé, levegőben kapok el egy gyümölcsös illatot.
Ha meg lehet szokni egy teljesen másik világot, ami mégis ugyanolyan, teljesítettem a feladatot. Megnyugtató, hogy az erőm és Morpheus emlékei is ugyanazok maradtak, én sem változtam, ugyanakkor kétségbeejtő, hogy itt nem találom az anyám és a hollóm, mintha egy részem odaát maradt volna.
Rá akarok jönni a világjárások nyitjára és idehozni őket, mert tetszik, hogy itt nincs más Álomúr rajtam kívül, és anyámnak is nagyobb tér jutna rajongni a szuperhősökért.
Fontos volt megtalálni a saját stílusom, szerencsére itt is szeretik a feketét, így lehetek, aki voltam odaát is, hosszú kabátban, fekete garbóban és nadrágban, álmodhatok, akármit létrehozva belőlük, de sajnos emberi szükségletek is bolygatnak, ugyanúgy. Ezért bánom, hogy nem kerülhettem valahová, ahol egészen Istenné válhattam volna mindenféle földi baromságok nélkül, ahogy szerintem Zeusz sem vonult el New York Times-al a mellékhelyiségbe, úgy nekem is felesleges lenne cipót ennem az életbenmaradáshoz. Addigis, amíg megveszem, rágom, élvezhetnék ugyanilyet valamelyik álomban, csak ott a dzsem beszélne hozzám.
Mielőtt összeesnék mégis eljutok a kávézóig, nagy levegővétellel kergetem el a szürke foltokat szemeim elől és mogorván, merően nézem a kínálatot. A pult mögötti fiatal srác kissé összerezzen, de én máris leadom a rendelést, kellemetlen lenne elájulni, keménynek, hidegnek tűnik a padló és túl közel van a kandallóhoz a lépcső pereme, valamelyiket biztosan eltalálná a fejem.
-Üdv, a csokisat kérem és valami kávét, az előbb megaradtam egy illatot. Volt benne… eper, csipkebogyó. Legyen inkább csipkebogyó. Gyorsan.
Kapaszkodom meg a pultban, tényleg csak végső kétségbeesésemben szoktam enni, amikor már rosszul vagyok. Lehet, hogy nem is baj, hogy anyám átmenetileg egy másik valóságban siratja hiányom, a héten nem kell az anonim anorexiások körében bevallanom mennyire feleslegesnek tartom az anyagcserét.