Valamilyen szinten meglepett amit hallottam, ám nem kezdtem el arról faggatni, hogy mi történt, az ezek szerint előző megtestesülésével. Kissé bonyolultabb volt az ő esetében a halhatatlanság, mint mondjuk az enyémben, de hasonlítottunk is egymáshoz. Jóleső ismerőséggel ölelt körbe pokrócként ez az ellentmondás, és egy méretes sóhajjal engedtem ki az addig bent tartott levegőt az orromon. Ahogy ő, jómagam is meg tudtam szállni mások testét, és a magamévá tudtam tenni azt, bekebelezve az előző tulaj lelkét. Ez, az esetek nagy részében kissé talán barbár, ragadozó folyamat volt, eddigi évezredeim alatt, egyedül egy eset volt kivétel, kinek testét a mai napig is viseltem, és akinél ügyeltem arra, hogy regeneráljam, vagy épp begyógyítsam a sérüléseket, nem pedig ledobott ruhaként hagyjam hátra. Barátom ennél jóval finomabb, kecsesebb volt. Ő nem elfogyasztotta a másik lelkét, eggyé vált vele. Egy jóval lassabb, gyengédebb folyamat ez, ahol nem dominált, összeolvadt. Kissé elvesztette mind a két fél önmagát, hogy egy új, más váljék belőlük. De mégis mindig az Álmok Ura maradt.
Thanatos említésére picit megrándult a szemöldököm. Nem volt ismeretlen a neve az én számomra sem, ámbár ténylegesen sosem jöhetett el értem! Legfeljebb az áldozataimért. Szusszantam egyet, hisz pontosan emlékeztem, meg tudtam, mennyire frusztrálta őt ez a tény, kívül estem a hatáskörén. Amit hát… néha elővett engem is a youkai vérem, és nem mondom, soha nem pimaszkodtam vele, szép finoman megbújtatva az esetleges találkozásaink, mélyebb rétegeiben.
Had tippeljek, kedvére való lenne bekebelezni az álmok fogalmát is… - vontam fel a szemöldököm. Mi másért ármánykodott volna pont ilyenkor?
Kérésére minden gond nélkül nyújtottam felé a kezemet. Ha szeretne rám emlékezni, ez inkább volt öröm a számomra, minthogy idegenkedéssel töltött volna el. Kis róka korom óta rá mertem bízni magam bármikor! Tudtam jól, hogy a kegyetlenség és a gondoskodó kegyesség különösen ellentmondásos keveréke volt ő. Azonban azzal is tisztában voltam, hogy mindig is az embereket szolgálta. Annak ellenére, teljhatalmú úrként uralkodhatott volna rajtuk, hisz az álom hatalmas erő. Mégis alázatosan szolgált. Hogy ne bíztam volna ezek ismeretében rá magam?
Nem számoltam azonban arra, magával ránt az álomszerű emlékképekbe engem is.
A zuhanás után, mikor kinyitottam a szemeimet, újfent a jól ismert büntetésbe voltam. Elnyomtam egy sunyi mosolyt, ahogy a szikla terem előtt még hallottam a falu egyik vénjét (az egyik kedvenc célpontomat) áriázni felelősségről, meg hasonló, unalmas, és inkább emberi, mint róka fogalmakról. A sikerem félreérthetetlen jele volt ez, ami büszkeséggel töltött el. Már csak azt kellett tökéletesre csiszolnom, utólag se kapjanak el!
Lótuszülésbe tornáztam magam, hisz most egy jó pár napra be leszek ide zárva étlen-szomjan, ez nem is volt kérdés. Behunytam a szemeimet, elvégre meditációban sokkal hamarabb telt az idő, és abban reménykedtem, hogy talán kicsit még jobban megismerhetem a fajom, és így a saját erőmet is. A cseresznye szirmok és virágillat járta át erőm legfelsőbb rétegét, tökéletesen elrejtve a tükrök és a füst-köd rétegét. Ismertem ezeket az aspektusokat, hisz az illúzióhoz valamennyi tökéletesen passzolt. Érdekes érzés volt, hogy míg a virág világos, szinte fényes érzés volt, a tükörkép és a füst egyre jobban ködösítette, sötétítette az érzett színeket. Egyre jobban keveredtek az érzékszervek is, minél mélyebbre hatoltam lényem rejtekébe. Ám ami itt történt, arra nem számoltam. Sikerült túljutnom a tükörképek és füst rétegén, és mintha egy kellemesen langyos tóba pottyantam volna, ami a telihold ezüstös fénye világított be. Ezt már a sötét kék, és a fekete uralta, a csillagok fagyosan kellemes illatával, és a Hold kápráztatott. Parányi, két farkú rókaként csodálva bámultam a hatalmas égitestet. Ösztönösen tudtam, hogy a lényem része, hogy közöm van hozzá, talán még több is, mint a Naphoz. Ekkor éreztem meg azt a különös erőt. Egy lény, entitás, aki nem lehetett volna a lelkem, az erőm mélyén, mégis megmozdult. Lefagyasztott a félelem, ahogy megéreztem az erejét, noha úgy tűnt, igyekezett visszafogni magát. Mégis kivert a hideg veríték erejétől és hatalmasságától. Atyámat, Anyámat és az ősi bölcs sárkányt is ismertem. Miről beszélek, a szüleim halhatatlanok és istenek voltak, hatalmas erővel. Hozzá voltam szokva az erőhöz. Ez mégis más volt. Éreztem benne, milyen végtelen, hogy egyszerre tud kegyetlen, de kegyes is lenni. Menekültem volna, az ösztöneim foxtrottot jártak, mégis le voltam fagyva teljesen.
- Hello - mintha a lényem kétfelé szakadt volna, és kívülről figyeltem, hogy megszólalok, sőt megszólítom ezt a hatalmas entitást. - Ki vagy? - mármint tudtam, hogy kíváncsisága a fajtámnak mélyen gyökerezett bennünk, de ez túl mélynek tűnt abban a pillanatban. Azonban a lény, akit nem láttam, csak éreztem, mintha elmosolyodott volna, és végig simított volna a kobakomon. Észre se vettem, hogy mind a két farkincám önkéntes söprögetésbe kezdtek mögöttem, a sóhaj szerű érintésére. Nem hallottam, inkább csak tudtam a válaszát. Nem adott nevet, csak azt tudtam, visszavár, és hogy új dolgokat fog tanítani nekem, ha igyekszek.
Az egész, álom szerű megtapasztalásból, szinte visszaszippantott, hogy úgy rázkódott meg a testem, mintha a villámok fehér tigrise vitt volna a hátán, futás közben. Lassan nyitottam ki a szemeimet, és extra közelről megszemlélhettem magamnak a falu vénjének aggódó arcát. Inkább vissza is csuktam a szemeimet, túl közel volt, majd pattantak ki újra a látószerveim, hisz már nem a barlangszobába voltam!

Adat - Adat - Adat

Oké, nem mondom, hogy nem adott aggodalomra okot, mennyire tényleg majdnem összeesett a fiatal férfi előttem. Ráadásul nem teljesen így emlékeztem rá, de nem tudtam volna egyből megmondani, hogy mi volt más. Nyilván nem volt szokásunk személyesen találkozni, de gyerekként az erőm egy részének hála, ezzel az ismerős erővel játszottam, amikor tegyük azt, büntetésbe voltam, gyakoroltam, vagy hasonlók. Amikor el voltam zárva a sziklába, akkor is sokat segített abban, magamnál maradjak, hogy léteztek álmok. Az Álmok urának ereje, inkább az erejének a közelsége volt az egyik kapaszkodóm, aminek hála az ép eszemnél maradtam.
A kissé álomittasnak ható visszakérdezése igazolt abban, hogy tényleg megváltozott. Az Álom fogalom volt, és mint olyan halhatatlan. Aki vigyázott rám, nem egyszer, és most mégis azt kérdezi, hogy ki vagyok, és hol találkoztunk. Elvesztette volna az emlékeit, vagy az egész lényét változtatta meg? Netalán szimplán csak egy voltam a megszámlálhatatlan játszópajtásai közül? Bármi is volt az indok, nem sértődtem meg rajta. Jelenleg olyan fiatalnak tűnt, hogy rajtam volt a sor, picit megtartsam, és ha kell vigyázzak rá addig, míg magához nem tér, vagy bele nem tanul újra a régi formájába. Amiről nyilván neki nem is kellett tudnia. De mi rókák, ha kaptunk valamit, mindegy volt, hogy jót vagy rosszat, természetünkből fakadóan vissza is adtuk azt! Sokszorosan…
Szóval mosoly telepedett a képemre, a kérdésére, és szusszanással fojtottam el egy nevetést.
- Ezek szerint emlékszel rám, legalábbis részben. Amint megkapjuk a rendeléseinket, és le tudunk ülni, részletesebben is kitérhetünk erre. Itt most a kérdés az, mióta van szükséged vércukor szintre? - vontam fel kíváncsian a szemöldökömet. Úgy emlékeztem rá, már az érzések alapján is, amit az ereje keltett bennem, hogy egy egyszerre óriási, és embertelen hatalom, mégis képes volt bársony takaróként körbe fogni az én erőmet, és tartani bennem a lelket, amikor arra a legnagyobb szükségem volt.
Inkább gyors még egy cukor után kotortam a zsebeimbe, meg nyomtam a kezébe, miután szerencsére találtam egy autentikus darabot, míg tényleg le nem huppanhattunk a helyünkre. Figyelmen kívül hagytam egy pillanatra az előttem gőzölgő csészét, és kissé hunyorgó szemekkel néztem az előttem ülőre.
-Álmok Ura, üdvözöllek New York-ban. - biccentettem mindenek előtt, szándékom szerint elegánsan. - Korábbi kérdésedre válaszul, személyesen most találkozunk először. Azonban mindig is ott volt az erőnk egymáshoz közel. - döntöttem oldalra a fejemet. - Pont ezért meg kell, hogy kérdezzem, mi történt? Több ezer éve találkozunk, kommunikálunk egymással a hatalmunkon keresztül, így nem kérdés, hogy felismerlek. Mégis, valami más, mint szokott. Egy plusz aroma, ha szabad így fogalmaznom - arra külön figyeltem, hogy véletlen se legyen semmi fenyegető a megjelenésemben, vagy kisugárzásomban.
Arra pedig bölcsen nem hívtam fel a figyelmét, hogy meg kellett kérdeznie, hogy ki vagy mi vagyok! Ha nem is név szerint, de az illúziót régen mindig felismerte bennem. Úgy sejtettem, azért is vigyázott rám, vagy legalábbis tartotta fiatalabb koromban velem a kapcsolatot, hisz elmosódik az álmok és az illúziók között a határ.
Az eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem tőle, miben segíthetek. A kellően erős, és öreg lények ritkán kértek segítséget közvetlenül, sőt… elfogadni sem volt nekik egyszerű, úgy tapasztaltam. És miért bántottam volna meg már kezdésnek azzal, hogy itt azt gondolom, ami esetleg neki nehézséget okoz, majd az én fiatal, csak pár ezer éves személyemnek menni fog? Inkább hazám jó szokásához híven megpróbáltam körbe járni a kérdést, és ha tudom, hogy menne a segítség, akkor azt úgy megoldani, hogy lehetőleg a másik fél észre se vegye, ha nem muszáj!

Adat - Adat - Adat

Két mozdulat között torpantam meg, ahogy megéreztem ezt az ismerősen ismeretlen illatot. Nem lehetett pontosan semmihez hasonlítani, bár az édes aromája eltéveszthetetlen volt. Egyszerre juttatta az eszembe, az esti kakaó fahéjjal megszórt, álmosítóan vaníliás ízét, alhangon egy kis macskagyökér szaggal. Ismerős bizsergéssel szaladt végig a hátamon az érzés, és akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. Szemeim borostyán sárgán izzottak fel, ahogy elindultam felkutatni ezt a régen érzett hangulat forrását.
- Aki bújt, aki nem... indulok! - suttogtam magam elé, szinte dalolva. Egy pillanatra elfelejtkeztem, minden elbújási és lapulási szándékomról. A Hyakki Yagyomban lévő baku is ébredezni kezdett.
Nem volt nehéz az álmok urát megtalálnom. Valójában kellően hasonlított az erőnk ahhoz, ne legyenek kétségeim, hogy ő is tudni fogja, ki szakadt a nyakába. Ugyanis ez volt a végső célom, hogy lelkesen a nyakába landoljak, hisz gyerekkorom óta incselkedünk egymással a délibábok és a napközbeni álmodozások peremén játszva. Igazán ideje volt, hogy személyesen is találkozzunk, ne csak az erőnkön keresztül!
Felszaladt szemöldökkel figyeltem, ahogy egy meglepően kölyök képű, és nem mellesleg illata alapján is fiatal, nem több száz, vagy ezer éves lény sétált előttem, finoman szólva is, a világát se tudva. Mégis meglepő élénkséggel kerülgette a környezetét, nem szaladt bele senkibe, és úgy tűnt, hogy tudja, hova viszik a lábai.  
Érdeklődve követtem egy étkezde-kávézó, nem tudom Amerikában erre van-e valami egyedi megnevezés, vagy sem. Hangtalanul soroltam be mögé a sorba, hogy lássam mit rendel, és igen, a rókák kíváncsiak, ezt soha nem is tagadtam, illetve, hogy ha beténferedik az egyik asztalhoz, mire feleszmél, már ott ülhessek úgy előtte, mintha az mindig is az én helyem lett volna, és ő ült volna oda hozzám. Fejbe tökéletes volta terv, azt leszámítva, hogy a fiú, vagy fiatal férfi úgy ténfergett, mint aki tényleg nincs teljesen ébren.
Óvatosan közelebb léptem hozzá hátulról, míg a rendelését leadta, mert úgy megtántorodott, kéznél akartam lenni, ha véletlen elesne, nehogy itt átaludja magát a túlvilágra!
- Bocsánat! - köszörültem meg mögötte a torkomat - Jól vagy? Az előbb eléggé szédelgősnek tűntél! Ne vedd sértésnek! - toltam a markába egy töltött cukrot, és magamba fohászkodtam, ne nézzen se cukros bácsinak, se ne nyelje itt félre a kókadozása közben.

Adat - Adat - Adat