– De! Ki vagyok száradva – reagáltam habozás nélkül a szomjúságra. Kérem szépen, én ugyan nem fogok csorbát ejteni a Morozov névre azzal, hogy nem iszok tisztességes fél vérű orosz és ír módjára!
– Pedig finom. És mi az, hogy ez az első poharad? – gondolkodásom alatt szemöldökeim szinte találkoztak a homlokom keletkezett dombokon. – Jaj, azt ne mondd, hogy gyümölcslével koccintottál velem korábban! – szemeimben számonkérés csillant, ahogy Kainet fürkésztem. Az alapozásom egyik italát még vele gurítottam le, erre tisztán emlékszem!
– Ne! Ne vedd el!! – kaptam a pohár után reménytelenül. A két pohárból ugyanis a rosszra sikerült rányúlnom, így sajnos csak a levegővel pacsiztam. Viszont nem szomorkodtam sokáig, hamar kaptam mancsomba egy másik poharat.
– Oh, ha ízlett azt is mondhattad volna! – ocsúdtam fel. – Szó nélkül cseréltem volna veled. Engem nem zavar, ha a poharamból iszol – pimasz mosoly terült szét az arcomon, miközben folytattam: – Ugye tudod, ha valakik egymás poharából isznak az gyakorlatilag közvetett csóknak minősül? – a kérdő hangsúlyt egy korttyal öblítettem le az új italból. Ami azt illeti, én nem bántam volna. Na jó, azt sajnáltam volna az egészben, hogy csak közvetett.
Szívem kihagyott egy ütemet, ha nem kettőt Kaine gondoskodó ajánlatára. Nem igazán tudtam levenni a szememet Csodapókról. Az átkozott életbe, túl helyes volt és ezt nem lehetett csak az est fényeire fogni, hát így született. (Mivel a klónozás gondolatát fejben is kerültem.) A rock and roll király extrán segített a felejtésben.
– Ne aggódj, csak veled törődőm – instant átadtam magamat odafigyelésének és zokszó nélkül elfogadtam Csodapók támogatását, amivel segített bejuttatni a tánctérhez, hogy aztán együtt ropjuk Elvisre. Meg minden más nótára, ami azután következett. Mindössze csak két ivós szünetet kértem, ahol szigorúan Kainenek is fogyasztania kellett. Még mindig alig tértem magamhoz a korábbi kijelentéséből. Egy pohárral inni egy ilyen király bulin? Nem szép dolog!
A lassú számokat habozás nélkül kihasználtam. Volt legális indokom Csodapókon csimpaszkodni, hozzáérni a karjaihoz, na meg a hajához. Amikor túl ingatagnak éreztem magamat, kérdés nélkül átkaroltam a nyakát és ujjaimmal hátul birizgáltam sötét tincseit. Mert csak. Kéz ügyben volt és a tánc miatt feljogosítva éreztem magamat rá.
A visszaszámolás olyan hirtelen jött el, nem is értettem, hogy repülhetett el így az idő. Kaine mellett szinte végtelennek érződött, totál pozitív értelemben. Átkoztam az időzítést és nem igazán akarództam elengedni. Attól tartottam, hogy az éjféllel véget ér a varázs és pukk eltűnik mellőlem Csodapók is.
Fél füllel hallgattam a ceremóniavezető beszédét, miközben Kaine nyakának hajlatába fúrtam az arcomat. Kiélvezve minden másodpercet és a kellemes illatot, ami körül lengte. Ennek mámorában ütött szöget bennem a „ha valamit még meg akartok valósítani, akkor valósítsátok meg” – kijelentés. Kiváló alkalom lett volna a vallomásra.
De nem akaródzott kijönni.
Ehelyett talán kihívásnak vettem. Talán az zavart, hogy a szőke ciklon szándékosan ott illegeti magát fél méterre tőlünk. Talán elment a maradék józan eszem is, amikor úgy döntöttem, hogy egy kicsit elhajolok, éppen annyira, hogy kipécézzem azt az egyetlen foltot, ahol nem fedi rendesen Kaine nyakát a felsője. Hogy aztán – mint akinek Drakula vére csörgedezik az érhálózatában – finoman ráharapjak. Csinos kis foltot hagyva rajta, amennyiben hagyta. Merő véletlenségből persze, mégis milyen lenne szándékosan így megjelölni egy buli közepén?
Na jó, direkt volt.
Szellős kuncogás kíséretében húzódtam hátrább, megtámasztottam államat a mellkasán, miközben felfelé néztem rá.
– Illegális ilyen helyesnek lenni! – jelentettem ki fülig érő mosollyal, azzal egy időben, hogy a kijelzőn megjelent a nulla, az órák pedig éjfélt ütöttek. Kintről tűzijáték tompa durranásait lehetett hallani. Idebent taps, üdvrivalgás és öröm fogadta az újév első másodperceit. Egyesek koccintottak, a párok egymás karjába keveredtek és csókkal ünnepeltek. Lopva, kisebb féltékenységgel lestem az érzelgős jelenetet.
– Boldog Új Évet! – harsogtam túl a zajt.
– Melegem van idebent – hátrább léptem kicsit, hogy kihámozzam magam a bőrkabátból. – Nem akarjuk inkább odakint megnézni a tűzijátékot? – kérdeztem Csodapókot mialatt a kezébe nyomtam a levetett felsőmet. – Hozok italt hozzá! Van egy szuper játékötletem – még csak meg se vártam válaszát már azon ügyködtem, hogy keresztül törjek a tömegen.
Szándékosan úgy indultam meg a pulthoz, hogy a párokat kishíján felökleltem, ahogy ingatag léptekkel törtem előre. A kiszolgáló kollégának jeleztem, hogy adjon klasszikus shothoz kellő italokat és poharakat, amiket elvihetek. Aggodalmát azzal érveltem el, hogy ma van a születésnapom, ünnepelni akarok, megtehetem.
Tettem egy bizonytalan 90 fokot, hogy a zsákmányt vidáman magasra emelve lóbáljam meg Kaine felé. Legalábbis amerre hittem és amerre nem volt. Arcomról lehervadt a mosoly, lassan visszaejtettem magam mellé a szerzeményemet és ide-oda hordtam tekintetemet az embereken. Csak azt nem találtam, akit a leginkább látni akartam.
Már-már azt hittem tényleg lejárt a varázslat, egyedül leszek a születésnapomon, amikor balról vagy jobbról (?) sosem fogom megjegyezni, hogy melyik irány ez, meghallottam Csodapók hangját. Elérzékenyülve fordultam felé és vetettem magamat a nyakába.
– Ne csinálj ilyet még egyszer! Azt hittem, hogy eltűntél – szipogásokkal tűztem tele szavaim.
– Most meg kell vigasztalnod! – húzódtam hátrébb, ahogy kapva kaptam az alkalmon. – Szülinapom van – tettem hozzá abszolút érvként. Hiszen a napomon annak kell lennie, amit én akarok!
   

Az után a bizonyos éjszaka után megfogadtam, hogy soha többé nem iszok alkoholt. Ma este viszont alapozás nélkül nem indultam útnak, mégiscsak Szilveszter van! Plusz a szülinapom előestéje, abszolút megérdemlem. Meg hát, gondoltam ez lesz az a nap, amikor elmondom Csodapóknak milyen külföldi ösztöndíjas lehetőség hullott az ölembe, amin komolyan elgondolkoztam. Sőt, már túl voltam a bürokrácián, leadtam minden nyavalyás papírt hozzá, csak az ítéletre várok. Ehhez szükségem volt, hogy valami feloldjon…
Persze nem sikerült még elmondanom neki.
Mikor odaértünk a Földalatti Nappaliba (ahova kivételesen nem dolgozni mentem), Szilveszter jeligével koccintottunk, így máris lecsúszott az első pohár az alapozásra. Aztán egy újabb, amikor Csodapók megkínált. Előre ittunk az egészségemre, mert mégis közeledik a szülinapom, három óra múlva itt van! OMG. Meg hát nem is akartam nemet mondani neki. Majd legördült egy újabb, hogy legalább egy kicsit felvegyem a többiek hangulatát.
A mosdóból visszajövet viszont elhatároztam, hogy nincs mese, most végre beszélek Csodapókkal!
De végül elvetettem az ötletet.
Éppen egy random szőke nőcike legyeskedett körülötte, szóval inkább egy nagy pohár koktélba menekültem. Oké, hogy Gwen nem volt a képben, ettől még megmagyarázhatatlanul, leírhatatlanul bosszantó volt egy ötcsillagos szupermodell oldalán látni. Aki nem csak dögös volt, de naná, hogy szőke is. Szívszaggató látvány volt, mert igazságtalanul jól mutattak egymás mellett.
Ekkor jött Laze, mintha érzékelte volna, hogy a saját levemben készülők megfőni éppen. A kezembe nyomott egy rettentő érdekes színű löttyöt tartalmazó poharat, tetején csicsás dekorációval. Sméagol hangon győzködött arról, hogy igyam csak meg, mert megéri! Józan eszem itt kiáltott volna, hogy ne fogadjam el. Csakhogy már cseppet sem voltam józan.
Néhány korty után derűsen közelítettem meg a pultot, ahol Csodapók strázsált. Végre nem volt mellette az idegen szőkeség, szóval készültem lecsapni a mellette lévő, megüresedett bárszékre. Ügyetlenül ültem fel rá, mivel a művelet közben nem tudtam nem lecsekkolni Kainet bizonyos helyeken.
– Ciao – bazsalyogva kortyoltam a poharamból. – Mondták már, hogy milyen helyes a feneked? – túlkiabálva a zenét osztottam meg vele pikírt bókomat. Finoman eltoltam magamat a pulttól, hogy vehessek rá még egy pillantást. Azonban valahogy jóval hátrább sikerült dölnöm, mint azt eredetileg terveztem. Észre se vettem, hogy kezem mindeközben önálló életre kelt és engedély nélkül lecsekkolta a szóban forgó testrészét. Juj, eskü nem direkt volt! Valamiben muszáj volt megkapaszkodnom mielőtt lepottyanok a székről! Úgy mozgott a Föld alattam, mintha Lance kitartóan rázná a skilljével. Ha itt lenne, azt feltételezném róla, hogy mérges.
Kacarászva kapaszkodtam meg a pult szélében. Igazából, ha Csodapók nem kap el, akkor tuti lepottyanok. A szinte védőhálóként kivetett karja segített abban, hogy visszaigazgassam magamat rendesen az ülőhelyemre.
– Majdnem leestem – kommentáltam nevetve a meghiúsított szcenárió végkimenetelét. – Látnod kellett volna az arcodat! Megleptelek mi? Én is meglepődtem! – visszahúztam korábban önálló életet élő mancsomat és az arca felé gesztikuláltam vele. Végül ujjaim a poharam köré fonódtak, tekintetem is lassan követte mancsaimat. Csendben szemrevételeztem a különös színű itókámat.
– Huh, szerencsére nem löttyent ki! – megnyugodva szusszantam fel. Poison Iannek igaza volt, tényleg megérte az ital.
– Naaa… és hogy tetszik a buli? – emeltem poharamat koccintásra. Mozdulatom közben közelebb hajoltam hozzá, hogy halljam mit mond. Nekem nem volt szuperhallásom, mint neki.
– Mennyit ittál? – faggattam tovább. – Ezt ki kéne próbálnod! Megéri – utaltam mancsomban szorongatott italra. Laze által tolt marketingszöveget kölcsön véve. – Szeretnéd megkóstolni? – részemről nem lett volna probléma, ha belekortyol a poharamba.
A közelgő veszélyt érzékelve kinyúltam, hogy nyomban átkaroljam Csodapók felém eső karját. Szorosan közelebb húzódtam hozzá és szemöldökömet ráncolva meredtem a szőke ciklon után, akit korábban láttam mellette. Nem repestem az örömtől, hogy visszatért, ráadásul túlontúl közel mert eljönni Kainehez. Le is stírölte!
Csodapókról csak el a szemekkel!
Morogva meredtem felé, még Arrow is megirigyelte volna tőlem ezt a hangot. Hirtelen felindulásból egy hoppal elugrottam, csak néhány hosszú másodpercre, éppen csak annyira, hogy ellehetetlenítsem a fruskát attól, hogy valaha használni tudja a telefonját. Sylvainre olyan PIN/PUK kódot állítottam be, hogy soha nem fogja tudni feltörni!
– Bocsi, mit is mondtál az előbb? – kérdeztem rá, mikor újfent a bőrömben voltam. Fogalmam sem volt arról, hogy valóban mondott-e bármit is Kaine, miközben elugrottam. Viszont semmiről sem akartam lemaradni. Bár az se volt igazán tiszta nekem, hogy miért vagyok félig a karjaiban.
– Most már itt vagyok – lapogattam meg sután jobb alkarját, ezzel jelezve, hogy bátran elengedhet.
– Hol tartottunk… – komolyan gondolkodóba estem. A hangfalakból felcsendült dal, azonban elvonta minden figyelemem.
– OMG! Elvis!! – felcsillanó szemekkel ugrottam le a székről. Alig szédültem meg a landolásnál. – Gyere, menjünk táncolni! – ragadtam meg lelkesen Csodapók kezét és megpróbáltam a táncparkett felé húzni.
Nagyon igyekeztem egyenesen menni, de elég bukdácsolósan sikerült. Asszem' rossz ötlet volt, hogy magas sarkút vettem fel. Nem csak kényelmetlen, de a járás is eléggé bizonytalanul megy benne.