Ahogy David mellém zuhant, éreztem a feszültséget, ami körülötte vibrált. Nem kellett sokáig várnom, hogy kimondja, amit már látni is lehetett rajta: dühös. Nem mintha ez meglepő lett volna. Mindig is olyan volt, mintha küzdött volna a belső démonjaival, de most a szokásosnál is jobban érződött rajta, hogy forr. A szavai—„Kapd be, hogy igazad van, Csodapók”—nem leptek meg, de azért egy kicsit elmosolyodtam. Tipikus David. Még amikor beismeri, hogy hibázott, akkor is oda kell szúrnia. Nem tettem mégsem szóvá, hogy igazat adott nekem, a néma elismerés nekem bőségesen elég volt. Nem különösebben érdekelt az, az új lakók közül kit mi és mennyire motivál, leginkább kiegyeztem azzal, hogy ha nem keverik bajba a társaságot, akkor maradhatnak. Szánt szándékkal legalábbis.
Figyelem őt, ahogy próbálja kifújni magát, de nyilvánvaló, hogy ez nem fog egykönnyen menni. A feszültség szinte tapintható. Nekem pedig… feltűnt, hogy valamiért mindig én vagyok az, aki összeszedi a darabokat, ha a csapat kezd széthullani. Hát, ennyi legalább rám marad. Mégis nagy falatnak éreztem ezt minden egyes alkalommal, hiszen nem éreztem magam erre a legalkalmasabbnak, ha beszélgetésről volt szó. Én csak szerettem rendben tudni a dolgokat.
- Jól vagyok. – válaszoltam, talán egy kicsit túl gyorsan, de nem hazudtam, hiszen a sebeim folyamatosan gyógyultak be, nem volt arra szükség, hogy ellássák aqnnál jobban, mint amennyire Lili átkötötte. Tudtam, hogy nem hitt nekem teljesen, és ez nem is volt baj. Valójában én sem tudtam biztosan, hogy minden rendben van-e. A bestia... aggasztott. Az elmúlt órák próbára tettek, és a legnagyobb ellenségem mindig is én magam voltam. De ezt neki nem kell tudnia. Most nem. – Odaát? – kérdezek vissza, majd némi gondolkodás után hozzáteszem: – Kaptam egy kellemetlen ellenfelet, de legyűrtem némi segítséggel. De úgy hiszem ezt mindenki elmondhatja magáról.
David valószínűleg hasonlít abban rám, hogy inkább megfigyelő mint résztvevő még akkor is, ha ő inkább elvonulni igyekezett mindenki elől, de ahogy őt nézem, látom, hogy inkább saját gondjaival van elfoglalva. Az önmarcangolás nála is elég gyakori dolog lehet, bár egészen más módon éli meg talán. Ezt csak az olyanok látják, akik részesei voltak már.
- Tudod, David, nem mindig könnyű eldönteni, mi a helyes. Én sem vagyok biztos benne, hogy mindig jó döntéseket hozok. – szúrom közbe, miközben a tekintetemet a távolba szegezem, mintha lenne ott valami, ami választ adhatna a kérdéseinkre. Persze nincs. – De úgy gondolom Niel nem az a személy, aki ok nélkül gyűjt ellenségeket. De a harag nem célravezető mindig. Megacéloz, de olyanná is tehet, aki nem szeretnél általa lenni.
David szavaira, hogy meghalt-e a variáns, csak egy határozott bólintással válaszolok. Nem akarom tovább részletezni a dolgot. Nem akarok többet gondolni az összecsapásra, az ott történtekre. Bizonytalanság jár át, mert minden egyes alkalommal ahányszor elveszítve érzem a kontrollt egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy valami véglegesen eltörjön bennem. Most észnél voltam, de mi lesz máskor? Mi lesz akkor, ha még sok ilyen ér minket. Csak arra tudtam gondolni, hogy azt az arcot kivel farkasszemet néztem csak elfeledjem és arra koncentráljak, hogy erősebb legyek.
Amikor David azt mondja, hogy nem haragszik rám, egy pillanatra meglepődöm. Tudom, hogy nem vagyok neki ellenség, de a szavai most különösen jól esnek. Ő nem az a típus, aki könnyen elismeri az embereket, így ezt értékelem, még ha nem is mutatom ki.
A Freddyvel kapcsolatos dolgok azonban bonyolultabbak. Nem akartam közvetlenül reagálni arra, amit David mondott a háztetős esetről. Inkább csak hallgattam, mert valahogy úgy éreztem, most nem a szavaknak van helye.
- Figyelj – kezdek bele, miközben rápillantok. – Freddy… ő más. Erős. Többet bír el, mint azt gondolnád. Tudom, ott voltam mikor találkozott a nagybátyjával. Tudom, hogy igyekszik pozitívumokat és kapaszkodókat keresni.
Aztán David félrevonja a tekintetét, mintha valamiért zavarná a dolog, de nem tudom, hogy pontosan mi. A moziest említése azonban visszahozza az emlékeket. A félreértések, a kellemetlen helyzetek, a bonyodalmak, amik azóta is fennállnak.
- Tudom, hogy nem használtad ki őt, de valahogy eddig úgy hittem téged nem érdekel mások véleménye és az, hogyan látnak téged. – válaszolom végül, talán kissé védekezően, de határozottan. Ha így lenne, az feszültséget szítana és előbb vagy utóbb kiütközne egy ekkora társaságban. De nem is érdekelt mit csináltak ott különösebben.  – És nem gondoltam azt. Romy... neki fontos a nagybátyja miatt. Neki nyomja elég baj a vállát, hogy néha a kelleténél többet aggódjon. De te sem vagy tökéletes, mi mind nem vagyunk azok. A legtöbb amit tehetsz, hogy elfogadod őket és ha nem jössz ki velük jól, akkor minimalizálod a kontaktot velük. Nekem bejön. Igazából mind megerősítenek valamiben. Még ha nem is közvetlenül. - értettem ezt Bayville azon lakóira, akikkel alig váltottam eddig néhány szót.
Végül én is előremeredek, mintha a félhomályban keresnék valami választ.

Pont nem érdekelt milyen hangulatban van Xavier, de a szarok rá stílusa számomra már kezdett átesni egyfajta gyerekes dacolásba. Nekem speciel sosem volt vele problémám, hiszen nem tett keresztbe, nem igazán szólt be, az ég adta világon nem csináltunk mást mint léteztünk egymás mellett. Valamikor nagyon régen fűtött belülről a harag a külvilág felé, most valahogy ezt a benyomást keltette magáról. Mégis kíváncsian vontam fel a szemöldököm a megjegyzésére.
- Akkor érte ne legyen mindegy. - nem volt szándékomban kötekedni, most is leginkább csak hátra dőltem a székemben és néztem magam elé. Annyi minden történt az elmúlt ki tudja hány órában, percben, hogy valahogy csak a semmire szerettem volna gondolni és nem arra a savanyú undorra, amit önmagam képének megpillantása ébresztett bennem nem is olyan rég.
- Freddy pedig belement, mert segíteni akart. Niel nem szerette volna, ha vele tartanak ennyien, ebben biztos vagyok. - nem tudom pontosan, hogy miért fújtak ennyire egymásra, bizonyára az is közrejátszott, hogy nagyon más személyiségek, ráadásul mindkettő szokatlanul sok időt töltött el a lánnyal, amit leginkább abból tudtam levonni, hogy relatíve sokszor hallottam őket beszélgetni. Aztán persze igyekeztem nem meghallani amit mondanak.
Vetettem egy pillantást a telefonra, aztán csak hümmögtem egyet magamnak. Vagy úgy, Romyt speciel akkor már nem hallottam, így most kerekebb lett a sztori, hogy a hazamenetelem és a visszajövetelem közvetlen környékén még mi történt. David megmutatta a telefonját, azt hiszem ez rosszat nem jelenthet. Egy picit el is mosolyodtam az egészen.
- Nos... nem tudom mennyit tudsz az előzményekről, Nielre vadászott egy másik univerzum-beli énje. Ha valakire szeretnél haragudni, akkor rá nyugodtan. Nekem is volt dolgom mágusokkal, mert néhányan átjöttek ebbe a világba onnan ahonnan én is jöttem. Hogy mennyire szerettük volna ebbe bevonni a többieket, nos az elég beszédes, hogy Lili is csak utólag tudta meg Halloween környékén. Tudom, hogy nem mindenki volt oda való, ha rajtam múlott volna mindenkit kidobok az átjárón, csak ránk csukták. A történtekből kiindulva mindenki gyenge pontja elevenedett ott meg. A végén a fickó és Niel testvére is meghaltak ott, bár én előbbit nem bánom, veszélyes dolog a világutazás. De senki sem érdemelte volna meg, hogy így vagy bárhogy megsérüljön ott. Sem máskor. - céloztam egyúttal arra is, hogy láttam az incidenst Romyval a háztetőn a toronyból, de sem közbelépni sem felhozni senki előtt nem akartam. Csak a srácra sandítottam.
- Megértem a haragodat, én is éreztem nagyon sokszor így magam. De most az a lényeg, hogy jól lesz. Fontos neked, igaz?

A mai nap finoman szólva is kaotikus volt. Majdnem többen meghaltak, Niel tesója pedig meg is járta. Nem ismertem a tagot, sem az előéletét, hogy együtt tudjak a helyzetért érezni, de a szőke mágus srác és Freddy miatt aggódtam. Nem kicsit igénybe vette a szervezetét és még számomra is alig hallható életjelei voltak csupán, Freddyről pedig még ennyi információm sem volt. Bíztam benne, hogy Crystal időben viszi kórházba mindegyiküket és abban is, hogy a többiek is jól vannak. Lilin határozottan láttam, hogy megviselték a történtek, a látottak, a szagok és az események. Minden. Romy már talán be is ért a kórházba, amíg Lilit haza dobtam Bayville-be, hogy kicsit összeszedje magát. kicsit nekem is azt kellett tennem. Nem voltam vacakul, a sebeim amiket szereztem immár maguktól is gyógyulásnak indultak. De teljesen letaglózott, hogy szembe kerültem azzal a bestiával. Egy öngól magamnak. Nem pont így szerettem volna a többiek előtt színt vallani, de már nem volt mit tenni. Kénytelen voltam az események sodratába csöppenni és bemenni a kórházba amit Crys megadott.
Immár vállalható szettben de csöndesen, lehiggadtan érkeztem meg. Egy kis kaja kellett nekem, meg kellett dobnom valamivel az energiám mielőtt behibernálom magam. Mivel Niel még a műtőben leledzett, íhy benéztem a többiekre. Romyval még nem találkoztam össze, hiszen Niel műtétjét is csak a hangok meg a doki utasításai hallatán tudtam kikövetkeztetni. Talán mindenkinek kellett egy kis friss levegő vagy elmentek a büfébe. David ökölcsapására léptem be a váróba. Csak biccentettem felé, nem tűnt úgy mint aki nagyon beszédes kedvében lenne.
- Finoman a berendezéssel, a biztonságiak nem szeretik a rongálást. - nem mintha kioktatni akartam volna, elvégre orvosnak készült, tudta errefelé mi a dörgés. De pont eggyel több tekintet függesztődött rá, mint kellett volna.
- Jól lesznek. - elég volt kicsit hallgatóznom, hogy Freddy szobájának irányából egyenletes szívverést meg légzést sejtsek, Niel meg még nem adta fel, szívós is. Eszembe jutott, hogy legutóbb én is ennyire dühös voltam. Mármint amikor Freddy velem volt, persze biztos vagyok benne teljesen más okból. Akkor miatta és elég erős haragot éreztem meg Bayville biztonsága miatt is. Helyet foglaltam csak az egyik széken és lassan kifújtam a levegőt.
- Ki szólt neked? - mert egy dolog, hogy nem találtam otthon, de az is meglehet Crystal időközben leadta neki is az infókat. Már igazából nem tudom ki kivel és hányadán van.