- Milyen képet készítesz? - kíváncsiskodom. Mindig is lenyűgöztek a művei, akárcsak a titkos világ, amit felfedtek előttem a bátyám különleges világnézetéről. Az ő szemén át minden egy kicsit élettelibbnek, derűsebbnek és színesebbnek hat. Sosem hallott történetekről mesél egy-egy gondos ecsetvonás. Kíváncsi lennék, milyen lehet ebben a szépségében látni és érzékelni a körülöttünk lévő valóságot - vagy a valóságnak ilyenfajta lehetőségét.
Annyira szeretném megadni neki, amit csak kér tőlem; bármit, ami boldoggá teheti őt. Ez a legkevesebb, amit megtehetek érte, ahogy apró lépésekkel egyszer talán jóvá tehetem majd azt a rengeteg szenvedést, amit miattam élt át.
Erre azonban nem vagyok hajlandó. Túlságosan is élénken élnek bennem a másik Illyana gondolatai, még mindig mocskosnak, kifacsarodottnak érzem magamat. Mintha azzal, hogy magammal cipelném ezt a sötét terhet hozzájuk - elkerülhetetlenül -, valamiféle rossz óment szabadítanék a szüleimre.
És bár a lelkemet visszakaptam, a démon ugyanúgy bennem lakozik, a részemet képezi. Sokáig titkoltam a természetét, mostanra azonban mindenki tudja, milyen megátalkodott. Azt gondoltam, a történtek után Piotr is jobb belátásra tér majd. Többé már nem adatik meg neki az a luxus, hogy vaknak tettesse magát a gonoszságom felett - de mindig képes meglepni egy újabb adag jóhiszeműséggel.
- Mégis hogy magyaráznánk meg? Eltemettetek engem - felelem kicsit nyersebben, mint szerettem volna. Természetesen nem mondhatnánk meg nekik az igazat. Oda kellene állnom és a szemükbe hazudni, a hős lennék, aki mégsem esett el bevetés közben. Ezt nem bírnám elviselni. - Mindenkinek az lesz a legjobb, ha ebben a hitben is maradnak.
Ajkaimat egyetlen keskeny vonallá préselve hallgatok el. Hirtelen nagyon szeretném megkérdezni, egyébként hogy vannak; a visszatérésem óta tulajdonképpen sosem beszéltünk még arról, miként viselték az elvesztésemet, vagy egyáltalán hogy zajlanak manapság a mindennapjaik. Vajon utolérte őket az idő és egyre nehezebben bírják már a munkát? Boldogok a szomszédaik, a barátaik körében? Tudatosan távolodtam el ezektől a kérdésektől, amennyire csak lehetett, most pedig szinte dühös vagyok a bátyámra, amiért elhozta hozzám a gondolatukat.

Jellemző rá, hogy elkalandozzon a gondolatai között. Olykor nehéz eldöntenem, hogy az ihlete ragadja el éppen, vagy az élet értelméről szőtt idealista elképzelésein töpreng, melyeket bizonyára nehezen egyeztet össze a közelmúlt történéseivel. Velem. Ezúttal egyik lehetőség sem tűnik valószínűbbnek a másiknál; a tépelődő arckifejezése azt a napot juttatja az eszembe, mikor eldöntötte, csatlakozik az X-Menhez és engem hátrahagyva Amerikába költözik. Nem túl jó előjel. Ha bárki másról lenne szó, nem várnám ki, míg magától veszi elejét a nyugtalanító hallgatásának, a bátyámmal szemben azonban mindig több türelemmel viseltetek, mint amennyi tudomásom szerint egyáltalán a rendelkezésemre áll.
Megvárom, míg helyet foglal, csak azután telepszem le én is a közvetlen közelében.
- Gondoltam. Eddig nem tűnt úgy, mintha szívesen dolgoznál ezzel a színnel. - A kezén lévő festékfolt határozottan vérvörösnek hatott, de minden esetre túl agresszívnak Piotr lelkivilágához. Aggódva gondolok rá, hogy talán pont az én befolyásom áll a hátterében. Tudom, mennyire megviselte az elvesztésem, és ami utána következett... Mindannyiunknak könnyebb lett volna, ha végleg odavesztem volna.
Enyhén félredöntöm a fejem, ahogy a falevelekről kezd beszélni.
- Oké, Dumbledore... - Vele együtt mosolygok, mikor végül felkuncog. Pedig szerintem nagyon is jól ment neki a kertelés. Ha tudom, hogy legközelebb az otthon szó kúszik a szájára, mindenképpen bátorítottam volna rá, hogy ne fogja vissza előttem a tehetségét.
- Fel se tűnt - felelem gyanútlanságot színlelve, arcomat az ablak felé fordítva. Régóta nem érzek honvágyat azután a hely után. Egy másik élet részét képezi, amelyben egy másik Illyana szerepelt, halvány sötétséggel a majdnem hiánytalan lelke körül. Legalábbis ezzel győzködöm magam, miközben minden erőmmel igyekszem az agyam hátsó részébe utasítani az emlékeimet. Az elmúlt években is birtokoltam ugyanezt a tudást, egyetlen apró részlet sem merült feledésbe - csakhogy nem éreztem semmit, ha a családomra gondoltam. Ha mégis, annak nem sok köze volt a szeretethez. Az enyémek voltak, és biztonságban kellett lenniük. Hidegvérrel végeztem volna bárkivel, aki egy pillanatig is fenyegetést jelentett rájuk nézve - saját magamat kivéve.
Pontosan ez az oka, hogy nem adhatom meg Piotr-nak, amit szeretne.
- Biztos vagyok benne, hogy senki sem ellenezné, ha hazalátogatnál egy kis időre - teszem hozzá jelentőségteljesen, mielőtt ténylegesen szóvá tehetné a kérését.

Szép gesztus volt, hogy megtartották a szobát, amin hosszú évekig Kittyvel osztoztunk. Talán attól féltek, másképp visszajárnék kísérteni; túlvilági démonként szipolyoznám ki az életerőt a diákokból, és azok, akik hátramaradnának, a tábortűz mellett suttognák el a rólam szóló rémtörténeteket. Lehettem volna legenda is, egy szájról-szájra hagyomány, szerencsétlen módon azonban a túlélés jutott osztályrészemül. Plátói rajongás helyett untató, jeges pillantások. Szinte megfosztva érzem magamat. Most is szellem vagyok, csak másképp.
Akadnak olyan lakók, akik ismertek engem az első életemből - hívjuk így -, meg azok a szerencsések, akik egyszer sem futottak össze velem a köztes életemben. Ám a harmadik csoport, Pixie barátai különösen, egyáltalán nem rajonganak az itteni jelenlétemért. Nem hibáztatom őket, de nem is érdekelnek annyira, hogy foglalkoztasson az ellenszenvük. Abba azért bele kellett törődnöm, hogy nem játszhatok folyton az idegrendszerükkel a saját szórakozásomra, ha itt akarok maradni, és még nem győztem meg magamat egészen arról, miért nem kellene itt maradnom. Végtére is Limbót és az egykori otthonomat leszámítva Xavier iskolája az egyetlen hely, rendszer és életforma, amit valaha is ismertem.
Szóval igyekszem jól viselkedni. Például nyugodtan heverészni az egykori ágyamban, amíg az újoncok a Danger Roomban köpik ki a tüdejüket. A szimulációk szerencsére fáradhatatlanok, nem tesz semmit, ha pár órával később kerülök sorra.
Lassan zsibbadni kezdenek az ujjaim, olyan régóta tartom már a telefonomat ugyanabban a pozícióban. Képernyőjén Kitty apró chat képe, az utolsó, bizonytalan beszélgetéseink nyomai láthatóak. Sok mindent írtam már az elmúlt percekben, de még egyetlen üzenetet sem küldtem el. Egyszer oda is eljutok majd, tudom, ha nem is ezen a napon.
Éppen, amikor félredobom a mobilt és egy gondterhelt sóhajra ragadtatom magam, a folyosó padlójának öreges reccsenése adja a tudtomra, hogy valaki áll az ajtó előtt. Ha be is óhajt kopogtatni az illető, készséggel közlöm vele, hogy a Pokol hercegnője ma nem fogad látogatókat.
Enyhén szólva is szélsőséges változás megy végbe rajtam, amint rájövök, hogy a bátyám jött el hozzám. Alighogy megpillantom Piotr-t, ajkaim szeretetteljes mosolyra húzódnak. Ez a mosoly pedig csak az övé: nincs más, akinek a puszta jelenléte ilyen őszinte, feltétlen boldogságot váltana ki belőlem. Máris elé sietek, hogy lehúzzam magamhoz egy hatalmas ölelésre.
- Piotr! Jó látni téged. Minden rendben, te hogy vagy? Gyere, ülj csak le, ahol szimpatikus. - Ott az íróasztal melletti szék és a két ágy, ami közül válogathat. Addig is villámgyorsan lezárom a telefonom képernyőjét és az éjjeli szekrényre helyezem a készüléket, mielőtt még szemet szúrna neki az ismerős arc. - Maradt rajtad egy kis festék. - Vérvörös. Jó testvérként készségesen nyálazom be az ujjamat, hogy eltüntessem a foltot a kézfejéről. A természetes összetevők miatt nem okoz különösebb problémát.
Már azelőtt észrevettem rajta, mennyire gondterhelt, hogy egyáltalán megszólalt volna, ugyanakkor nincs kétségem afelől, hogy a kérdezésem nélkül is be fog avatni, amint rátalál a megfelelő szavakra. Az már nem olyan biztos, hogy én is kész vagyok hallani őket.