Arcomra kúszott mosoly mögött vettem szemügyre Vadócot. Azt vizsgáltam, hogy mennyit változott az elmúlt hét évben. A köztünk lévő korkülönbséget még inkább érezni lehetett, szinte olyan volt, mintha egy szakadék két szélén állnánk. De szerencsére nem érződött egy áthidalhatatlan akadálynak.
– Kivételesen nem szánt szándékból tűntem el – vallottam be széttárt karokkal prezentálva ártatlanságomat. – Hidd el, hogy szerettem volna. Rengetegszer gondoltam rátok és ha lett volna esélyem szólni, mindenképpen megtettem volna – hátam mögött a villás farkam lefelé konyult, lassan ingattam ide-oda. Míg bele nem ütközött a korábban világgá dobott kötetbe. Farkam rácsavarodott, majd magamhoz húztam és kézmagasságba emeltem, hogy rá tudjak fogni.
– Azonban egy roppant különös dimenzióba pottyantam! Herr McCoy szerint a Pittyenés lehetett hatással a teleportálásomra. Odaát az űrben utaztam egy hatalmas bárkán – felcsaptam a kalózregényt, ahol kiválóan bemutatásra kerül benne egy remek hajó. – Képzeld, ott az űrben is könnyedén lehetett lélegezni és alkalmasint feketelyuk szerű örvények nyíltak. A helyiek félték a különös jelenséget és csak „Miazmaként” emlegették őket – rajzoltam ujjaimmal a levegőbe az idézőjeleket. – Egy ilyenbe sodródtam bele kilenced magammal és kötöttem ki bárkával együtt a Danger Raum közepén. Ha tudtam volna, hogy ez jelenti a hazautat, előbb belenavigálok egybe – habár még mindig ott volt a véletlenség, mint egy eléggé meghatározó faktor az egész képletben. Bestia sok féle forgatókönyvet felvázolt már az alapján, amiket elbeszéltünk. De így is voltak megmagyarázhatatlan részletek.  
Szórakoztató, játékos kirándulásnak tűnt elbeszélésem ahhoz képest, amibe Vadóc fogott bele. Arcomról lefagyott a mosoly és felváltotta a komorság. Bűntudatot éreztem, amiért nem voltam nővérem mellett, amikor talán a legnagyobb szüksége lett volna a támogatásomra. Szörnyű volt hallani az önmarcangolását.
– Liebe Vadóc, ne haragudj, amiért nem voltam itt, amikor mindez történt. Tudom, hogy nehéz lehet a szívedben őrzött titkokat megosztani, de örülök, hogy megbízol bennem – léptem közelebb hozzá. Komolyan sokat jelentett ez nekem. – Nehéz időszakon mész keresztül, és ez a bűntudat és zavartság érthető. Aber bitte, ne legyél ennyire szigorú magadhoz! Gambit egy összetett személyiség, és mindannyian hibázhatunk. A legfontosabb, hogy megpróbáljuk helyrehozni azt, ami elromlott – igyekeztem megnyugtatni őt, amikor láttam rajta, hogy mennyire felzaklatja ez az egész.
– Az, hogy Gambit emlékeiben láttad mi történt a Morlockokkal biztosan nagyon felkavaró lehetett. Az emlékek és érzések, amiket akaratodon kívül átvettél, könnyű lehetett félreérteni, hiszen nem tudatosan használtad a képességedet. Megértem, hogy zavarodott vagy és félsz attól, hogy mit jelenthetnek ez Gambit számára, de biztos vagyok benne, hogy az igazság kiderítése mindkettőtök számára fontos – követtem a székhez és finoman megszorítottam a vállát. Mióta ismerem Vadócot, azóta hadilábon áll az erejével. Érthető, hiszen egy óvatlan érintéssel is kómába taszíthat bárkit. Olyan fickók, mint Remy pedig a titokzatosságukról híresek. Akár csak egy bűvész számára, bizonyára felkavaró lehetett neki, hogy valaki betekintett a kulisszatitkai mögé.
Vadóc kétségbeesett pillantását látva hatalmas kő telepedett a szívemre. Megértettem, amikor rosszul érzett a képessége felé, hiszen én magam is gyakran látok benne problémát a külsőm miatt, mintsem hasznot. De ez sokkal komolyabb volt és én sem voltam biztos abban, hogy mi lehetne ebben a helyzetben a megoldás.
Művészin lepleztem a bizonytalanságomat, az a támasz akartam lenni, akire most a legjobban szüksége volt Vadócnak. Akinek lennem kellett volna, ha nem lógatom a lábamat hét évig egy másik dimenzióban.
– A legjobb, amit most tehetsz, az az, hogy nyugodtan és nyitottan próbálsz beszélni vele, ha lehetőséged lesz rá. Lehet, hogy most menekül, de ha tudja, hogy te is keresed az igazságot, talán megnyílik neked. És ha nem találod őt, talán a csapat többi tagja is segíthet megtalálni őt – próbáltam finoman utalni a csapatmunka hatékonyságára. A Prof nem hiába próbált minket már a kezdetektől fogva erre nevelni. Ha a világ nem segít nekünk, legalább mi támogassuk egymást.
– Ne feledd, Vadóc, hogy nem vagy egyedül ebben! Mi itt vagyunk melletted, és együtt megtaláljuk a módját, hogy mindent tisztázzunk. Én biztosan segítek neked, hogyha szeretnéd. És ne félj a könnyeidtől, néha éppen ezek mutatják meg, mennyire fontos nekünk valaki. Az, hogy ilyen őszinte vagy, csak erősebbé tesz téged – vígasztalón simogattam meg a hátát. Láttam, hogy mennyire küzd a könnyek ellen, de előttem felesleges volt tartania magát. Jobb, ha kiadja magából, és én amúgy sem mondanám el senkinek.
   

Alig néhány napja hullottunk be a Danger Raum baljós középpontjába és valahol még mindig felfoghatatlan volt számomra, hogy a rejtélyes Miazmán keresztül visszatérhettem a saját világomba.
Helyesbítve: itthon voltam, de mégsem.
Eltelt több mint hét év és ez idő alatt rengeteg minden megváltozott. Vegyes érzésékkel fogadtam Prof viselkedését, ki mintha valóban kivetkőzött volna magából, más volt, mint amikor megismertem.
Sosem gondoltam volna, hogy ennyit számít az idő. De például Scott olyan lett a hatására, mint aki a világ összes súlyát a saját vállán próbálná cipelni és lenyelt volna egy karót, teli szögekkel. Kommentárjaiból néha ezek a szögek visszaköszöntek és beszédpartnerébe süllyedtek bele.
A rendíthetetlen kvartettből trió lett és valahol hibásnak éreztem magamat, hogy felbomlott a társaság. A hiányzó láncszemnek azóta sem akadtam a nyomára.
Az X-Menben sem leltem a helyemet. Pixie, a csapat egyik legújabb tagja irigylésre méltó teleportáló képességgel volt megáldva. Felülmúlta az adottságaimat, ráadásul könnyebben vegyült el az emberek között, mint én a kék bundámmal. Sokkal inkább kompatibilisebb volt, ha küldetésről volt szó az emberek között.
Én az álcámat keltő óra nélkül csak egy szörnyeteg voltam. Erre minduntalan emlékeztettek azok a fiatalok a létesítményben, akik szemei még kevésbé szokták meg ezeket a rendellenességeket. Tekintetükben minduntalan láttam a megrökönyödést, melyet a zord külsőm okozott.
Tehát itthon voltam, de mintha nem is hazatértem volna, alig leltem a helyemet.
Prof mintha a néma segélykiáltásomat megneszelte volna, vacsora közben a könyvtárba hívatott. Rég elszoktam attól, hogy telepaták hangját véljem hallani fejemben, amiért kissé feszültté váltam az étkezés hátralévő részében, pedig a hét fogásból álló asgardi lakoma több mint fenséges volt. Csók innen is a szakácsnak!
Gyakorlottan lepleztem érzéseimet és a kijelölt időpont közeledtével már inkább kíváncsi voltam, mintsem feszült. Prof nem említette a részleteket, viszont a legnagyobb döbbenetemre nem volt még a könyvtárszobában, amikor odaértem. Habár a Prof, akit én ismerek, nem a pontatlanságáról volt híres, úgy döntöttem, hogy elnéző leszek. Addig is magamhoz vettem egy könyvet, hogy elüssem a várakozás őrjítő perceit.
Fél óra múlva már a csillárról csüngtem fejjel lefelé egy kalózregényt lapozgatva. Kezdtem megérteni, hogy Rechte Hand miért viselhette ennyire nehezen az izgalmak nélküli másodperceket.
Mielőtt megfoganhatott volna bennem a gondolat, hogy a Professzor elébe térek, kinyílt a könyvtár ajtaja. Meglepetésemre nem az tért be rajta, akit vártam. A szobában egy-két lámpa fénye keltett hangulatos félhomályt, a sötétséghez hamar igazodó szemeim viszont szinte azonnal realizálták kit hozott felém a szél.
– Vadóc! – szólítottam nevén a jövevényt. Hangomat az öröm színezte vidámmá. Elhajítottam a könyvet és egy Bamf kíséretében már a karjaiban is voltam, hogy egy rövid, de annál is szeretetteljes ölelésben részesítsem. Még mielőtt a lopott érintés bármelyikünknek is árthatott volna, újra lila füst ölelte körbe a testemet, hogy ezúttal tisztes távolságból, előtte állhassak meg.
– Das ist aber eine Überraschung! – széles, fülig érő mosoly terült szét az arcomon. Próbáltam befogadni Vadóc látványát. Felmérni, hogy mennyit változhatott mióta nem láttuk egymást. Hét év mégis csak hét év volt!
– Azt hallottam, hogy elutaztál, a többiek alig tudtak mondani valamit! Merre jártál? Mikor érkeztél vissza? – be kellett látnom, hogy a Prof határozottan értett még a meglepetésekhez.