Kurt nem sokkal azelőtt tűnt el, hogy az én létezésem kitörlődött volna ebből a világból. Nem volt rá igazán alkalmam, hogy megérezzem a távollétét, épp ezért nem is gondoltam volna, hogy ennyire hiányzott számomra; hogy a viszontlátása ekkora örömmel tölt majd el.
Manapság sok mindennel van ez így. Ugyan Belasco évekkel ezelőtt visszahozott az élők közé, nem tartoztam egészen közéjük, valójában nem. Lélek nélkül kevés dolog különböztetett meg a többi démontól. Legfőképp tőle.
Mióta visszaszereztem a lelkemet, ismét embernek érezhetem magamat. Az üres és semmitmondó helyek színekkel teltek meg, és emlékszem, mit jelentenek azok a kötelékek, amelyeket az X-Men berkein belül kovácsoltam. Úgy tekintek a többiekre, akár régi barátokra, akiket hosszú idő után végre viszontláthatok.
Nightcrawler azonban nem csak úgy egyikük: azóta ismerem őt, hogy Piotr csatlakozott az X-ek közé, és az övé volt az egyik első arc, amit megláttam, mikor visszatértem a hét éven át tartó rabságomat követően.
Mosolyogva figyelem, amint anyáskodón kioktatja saját maga kisebb verzióját. Szívesen elnézném tovább is - az elmúlt napokban nem ért sok inger, és azok is mind ugyanarról szóltak: a cselekedeteimről és a bűnhődésemről. A világom beszűkült, énközpontú lett. Most mohón kapok az első alkalom után, ami kitárja kicsiny életem ablakait; néma és mozdulatlan maradok, hogy ne szakítsam félbe a varázst, mielőtt elillanna.
Ám a kis dorgálás igazán rövid ideig tart, és amint a titokzatos lény eltűnik, Kurt azonnal felfedezi a jelenlétemet. Üvegkalitkámba teleportálva olyan megrökönyödéssel és aggodalommal néz rám, hogy kénytelen vagyok megkeményíteni magamat, véletlenül se lássa meg, milyen hatással van rám a törődése. Senki más nem tekintett rám így - mintha egy pillanatig is elhinné, hogy nem vagyok vétkes mindenben és bármiben -, és tudom, hogy ezúttal is csak egy múló állapotról van szó. Túl jó ember ahhoz, hogy megértse a helyzetemet. Ami azt illeti, az egyik legjobb, akit ismerek.
- Úgy örülök neki, hogy látlak! - Megölelném őt, a béklyóim azonban nem hagynak számomra ilyen lehetőséget. Pedig lehet, hogy ezzel könnyebben beléfojthatnám a kérdéseket, elnyújthatnám a pillanatot, mialatt a velem való bánásmód botránkoztatja meg, és nem annak indoka.
- A rövid vagy a hosszú verzióra vagy kíváncsi? - kérdezem tárgyilagos szórakozottsággal. Örömteli mosolyom, mely Kurt láttán az arcomra lopózott, most az önnön magukon kárörvendők fintorába olvad.
Annyira szeretném, ha valaki megértené! Ha legalább Kitty nem úgy tekintene rám, mint valami idegen szörnyszülöttre…
De már tudom, hogy erre nem számíthatok. Egyszerűbb túlesni rajta.
- Elárultam a többiek bizalmát és mindenkit veszélybe sodortam. Attól tartok, többszörösen - teszem hozzá szinte félvárról. Én voltam, és mégsem. Nehéz lenne elválasztani, hol végződött az én szabad akaratom és hol kezdődött a bennem lakozó démoné.
- Mi történt veled? - kérdezem nagyobb érdeklődéssel, arra az esetre, ha még hajlandó velem szóba állni. - Mi volt az a mini-Wagner az előbb?

Furcsa, hogy nem akarok meggyilkolni minden embert, aki csak rám mosolyog.
Lehet némi köze hozzá, hogy nem is voltam eleresztve ilyesmivel az utóbbi napokban. Mármint mosollyal, de ha ez számít, gyilkolással sem. Egyedül Piotr volt az, akin láttam a felhőtlen megkönnyebbülés jeleit, mintha egyszeriben minden "ballépésem" feledésbe merült volna.
Folytonos ellentmondásokba bonyolódom, ha arról van szó, hogyan viszonyulnak hozzám mások: hol igazságtalanul megbocsájtónak, hol igazságtalanul utálatosnak érzem a felém irányuló gesztusokat. Gondolom, mindez csak nézőpont kérdése; hogy mit tekintünk a saját felelősségemnek és mekkora szabad akaratot tulajdonítunk nekem, ismerve a körülményeket.
Mondhatnám, hogy soha nem akartam Belasco tanoncává válni és nem az én döntésem volt, hogy apránként megszabaduljak a lelkemtől. Már ez is csak félig igaz. Önként követtem őt a birodalmába, ami visszafordíthatatlanul a részemmé vált, valósággal csüngve a nyájas szavain és a dicső jövőmről szóló ígéretén. Lehet hibáztatni egy hétévest? Ha igen, akkor határozottan ez volt az a pont, ahol mindent elcsesztem, és azóta sem tudtam helyrehozni az akkori naivitásom következményeit. Ez az, amit Cyclops képtelen belátni: a sorsom onnantól kezdve összefonódott a száműzött istenekkel, hogy Belasco úgy döntött, az én lelkemet fogja feláldozni a kiszabadításukra. Az én felelősségem volt, hogy megakadályozzam őket. Emellett az utolsó lehetőség, hogy visszaszerezzem az emberségemet. Csak amiatt van lehetősége az univerzum egyensúlya miatt aggódni, mert még létezik. Szívesen, mellesleg.
Ha arról van szó, hogy Darkchildként megfosztottam Pixie-t a lelke egy darabjától - nos, erre lehet számítani egy démontól, akinek a haragon és a hatalomvágyon túl kissé korlátozott az érzelmi repertoárja, viszont minden joguk megvan rá, hogy gyűlöljenek érte. Ha valaki Kittyvel tenne ilyet, lerángatnám magammal a pokolba, hogy a démonjaim kedvükre szórakozzanak vele. Csakhogy a többiekből hiányzik ez a bosszúvágy, ez a sötétség, ami mindent képes felemészteni, ha nem állok az útjába. Sosem leszünk egészen kvittek, sosem tudok majd helyrehozni mindent, amit elkövettem ellenük az elmúlt évek során.
Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy egy pillanatig is felhagynék a próbálkozással. Végtére is pontosan ez a lényege annak, hogy itt ülök egy üvegkalitkába zárva, mindenféle szerkezettel a testemen, amik többek között meggátolnak a teleportálásban. Gondolom, a kardomat sem tudnám elővarázsolni, de nem volt rá okom, hogy leteszteljem. Igyekszem lehetőségként tekinteni a bezártságomra: most minden adott hozzá, hogy eldöntsem, miként haladjak tovább, miután beteljesítettem életem legfőbb rendeltetését.
Máris tudom, mi lesz az első pont. BAMF.