Üdv a Dimenziókapuban! A belépés ingyenes, az utazás addiktív, desztinációnk: a Marvel univerzum. Ölts magadra álarcot, kísérletezz szuperképességekkel, kapcsolódj a kedvenc karaktereidhez, tervezz bűncselekményt, vagy állíts meg egyet. Itt te írod a canont.
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Chatbox
» This is Our Life
by Eric Brooks Ma 6:21 pm-kor
» The strain I am under
by Cortez Constantine Tegnap 3:00 pm-kor
» Angels can cry
by Cortez Constantine Pént. Nov. 22, 2024 7:16 pm
» Take me down to the Paradise City
by Cortez Constantine Pént. Nov. 22, 2024 6:36 pm
» Yoko kódtörője
by Shu Kyoko Pént. Nov. 22, 2024 2:17 pm
» Running from my shadow
by Eric Brooks Csüt. Nov. 21, 2024 12:41 am
» LazyTown Goes Digital
by Eric Brooks Szer. Nov. 20, 2024 11:36 pm
by Eric Brooks Ma 6:21 pm-kor
» The strain I am under
by Cortez Constantine Tegnap 3:00 pm-kor
» Angels can cry
by Cortez Constantine Pént. Nov. 22, 2024 7:16 pm
» Take me down to the Paradise City
by Cortez Constantine Pént. Nov. 22, 2024 6:36 pm
» Yoko kódtörője
by Shu Kyoko Pént. Nov. 22, 2024 2:17 pm
» Running from my shadow
by Eric Brooks Csüt. Nov. 21, 2024 12:41 am
» LazyTown Goes Digital
by Eric Brooks Szer. Nov. 20, 2024 11:36 pm
Julian Keller
• doing good for good reasons •
CIARAN
Az én hibám. Észre kellett volna vennem, hogy David valamiben mesterkedik. Mostanság kifejezetten provokátor módon viselkedett és kivonta magát a közös csapatmunka alól. Most, hogy közös feladatot kaptunk, talán abban bíztam, hogy az ő ketét is megköti ez. Tévednem kellett. Nem akartam belegondolni, hogy az elhivatottság, az önhitegetés vagy az, hogy teljesen biztos voltam a terv tökéletességében vakított el. Most kellett megoldanom a problémát és nem azzal, hoyg David után eredek. Bosszúsan csaptam az alattam epterülő padlózatra és pattantam fel, hogy rohanjak segíteni. Addigra már mindenhol homokszemcsék szálltak, ez pedig egyet jelentett, Sooraya akcióba lépett - nem sok választása volt. A két kétajtót szekrényt könnyedén leszerelte, nem kételkedtem az erejében. De a további berontó fegyveresek puskáit és pisztolyait már én bontottam elemeire azzal, hogy beléptem. Néhány lövés így is sikerült és az egyik mintha a fickót találta volna el. A kavarodásban inkább az energiapajzsot igyekeztem felvonni, mint rögvest visszatámadni. Nem akartam detonációt, sem azt, hogy elszálljunk. Mégis olyan nehéz volt megmaradni azon a vékony határon, ami még nem fajult el vérengzéssé bármelyikünk részéről.
- Bízd ide, megoldom. Te vidd a tagot. - biccentettem az ájult fixkó felé, akinek a ruhája kezdett immár átvérezni. Bíztam benne, hogy legalább hazáig egyben marad.
- Vidd Elixír elé, ő tudja mit tegyen vele. - Josh volt az egyetlen reményünk jelenleg. Kezdtem nagyon bepipulni, ahogy az emberek nem fogytak. Nem gondoltam bele abba, hogy esetleg majd pletykák kapnak szárnyra. Ez most nem volt fontos, csak a pozíciónk.
A végére nem éreztem többnek magam, mint egy mészáros, aki többeket pattintott itt vissza, mint kellett volna. Nem a halálukat kívántam, csak kiiktatni őket, de nem voltam telepata. Nem vehettem rá őket olyan dolgokra, hogy leálljanak.
- Elbasztuk... - ütöttem bele a végén a falba bosszúsan, ahogy nem maradt senki más, csak mi. A fal az ütésem nyomán hosszában a plafonig repedt, én pedig csak neki támaszkodtam. Végig néztem a földön fekvőkön.
- Azt hiszem élnek még.
Az én hibám. Észre kellett volna vennem, hogy David valamiben mesterkedik. Mostanság kifejezetten provokátor módon viselkedett és kivonta magát a közös csapatmunka alól. Most, hogy közös feladatot kaptunk, talán abban bíztam, hogy az ő ketét is megköti ez. Tévednem kellett. Nem akartam belegondolni, hogy az elhivatottság, az önhitegetés vagy az, hogy teljesen biztos voltam a terv tökéletességében vakított el. Most kellett megoldanom a problémát és nem azzal, hoyg David után eredek. Bosszúsan csaptam az alattam epterülő padlózatra és pattantam fel, hogy rohanjak segíteni. Addigra már mindenhol homokszemcsék szálltak, ez pedig egyet jelentett, Sooraya akcióba lépett - nem sok választása volt. A két kétajtót szekrényt könnyedén leszerelte, nem kételkedtem az erejében. De a további berontó fegyveresek puskáit és pisztolyait már én bontottam elemeire azzal, hogy beléptem. Néhány lövés így is sikerült és az egyik mintha a fickót találta volna el. A kavarodásban inkább az energiapajzsot igyekeztem felvonni, mint rögvest visszatámadni. Nem akartam detonációt, sem azt, hogy elszálljunk. Mégis olyan nehéz volt megmaradni azon a vékony határon, ami még nem fajult el vérengzéssé bármelyikünk részéről.
- Bízd ide, megoldom. Te vidd a tagot. - biccentettem az ájult fixkó felé, akinek a ruhája kezdett immár átvérezni. Bíztam benne, hogy legalább hazáig egyben marad.
- Vidd Elixír elé, ő tudja mit tegyen vele. - Josh volt az egyetlen reményünk jelenleg. Kezdtem nagyon bepipulni, ahogy az emberek nem fogytak. Nem gondoltam bele abba, hogy esetleg majd pletykák kapnak szárnyra. Ez most nem volt fontos, csak a pozíciónk.
A végére nem éreztem többnek magam, mint egy mészáros, aki többeket pattintott itt vissza, mint kellett volna. Nem a halálukat kívántam, csak kiiktatni őket, de nem voltam telepata. Nem vehettem rá őket olyan dolgokra, hogy leálljanak.
- Elbasztuk... - ütöttem bele a végén a falba bosszúsan, ahogy nem maradt senki más, csak mi. A fal az ütésem nyomán hosszában a plafonig repedt, én pedig csak neki támaszkodtam. Végig néztem a földön fekvőkön.
- Azt hiszem élnek még.
— Hellion
We make choices every moment of our lives, and we have to live with those choices for the rest of our lives.
_________________
That's a perk of being a telekinetic, you can stop bullets before they get to you.
..Sooraya Qadir
• doing good for good reasons •
Hellion & Dust
What a lucky day
Lazán keresztbe font lábakkal ülök az üzletfelemmel szemben - ahelyett, hogy a megszokott, kimért stílusomat levetkőzve még jobban kilépnék a komfortzónámból, inkább a testbeszédemmel próbálok közvetlenséget és magabiztosságot sugározni. Nincs rejtegetnivalóm. Neki kell lenyűgöznie, ha alkut akar kötni.
Az a fajta jóízű nevetés tör fel a mellkasából, melynek hallatán kénytelen elmosolyodni, aki hallja, jelen körülmények között mégsem esik nehezemre komolynak maradni. Ami azt illeti, kis híján kiugraszt a bőrömből; már készen állok rá, hogy egy pillanat alatt pusztító homokfelhővé változzak, mire tudatosul bennem, hogy a válaszom szórakoztatja ennyire.
- Szóval azt mondod, a vállalkozásunk nem elég jó nektek - jelenti ki még mindig a szemét törölgetve. Ez erős kiforgatása a szavaimnak, de nem fáradok azzal, hogy szóvá tegyem. Ugyanolyan szűkszavúan és lényegre törően fogalmazok, ahogy azt magánemberként is tenném, mert nem akarom megkockáztatni, hogy belegabalyodjak bármilyen szükségtelen magyarázatba.
- A főnököm ragaszkodik a sztenderdjeinkhez.
- A főnököd nem ismeri talán az üzleti titok fogalmát? - Csap az asztalra indulatosan. - Évek óta a piacon vagyunk. Soha, senki nem kérdőjelezte meg az árunk minőségét, és nem is panaszkodott rá. - Áru: így nevezi ő a hozzám hasonló mutánsokat. Figyelnem kell, hogy ne szorítsam ökölbe a combomon pihentetett ujjaimat; hogy ne áruljon el a megfeszülő állkapcsom. Gyakran ringatom magamat abba a hitbe, hogy kihevertem az emberkereskedők és terroristák fogságában töltött időszakomat - a sors azonban minden alkalommal elém sodor egy ehhez hasonló incidenst, egy hozzá hasonló kapzsi és érzéketlen embert, és akkor rá kell jönnöm, hogy a megbocsátás még mindig csak egy távoli vágy számomra.
Alternatívák végtelen sokasága rohanja meg az elmém, mind arra kínál megoldást, hogyan okozhatnék neki fájdalmat. Mindezek helyett csak elmosolyodok.
- Milyen jól érvel - mintha mernének panaszkodni! - Egy leheletnyi kétesélyes csend következik, mielőtt mindketten felnevetnénk. Ahogy rosszallóan rám emeli a mutatóujját, már tudom, hogy nyert ügyem van. Levettem a lábáról egy mutánskereskedőt.
- Úgy alkudozol, mint egy kofás. Nem bánom, tudatni fogjuk a címet. De először is... Hol van az a pezsgő?
Hosszú idő után először pillantok David irányába - hogy ne találjak mást, csak a hűlt helyét. Az elégedettség, amely az imént aratott siker hatására eltöltött, most épp olyan hirtelen csap át tompa balsejtelembe. Egy percig sem furcsálltam, hogy nem vette ki a részét a tárgyalásból. Tulajdonképpen hálás is voltam neki, amiért nem zökkentett ki a szerepemből. De hogy egyszerűen leléceljen? Ez nem lehet ilyen könnyű, biztos vagyok benne, hogy forral valamit.
Minden esetre igyekszem leplezni a gyanakvásomat a többiek előtt; még csak az hiányzik, hogy felhívjam a figyelmet a társam eltűnésére. Hálás biccentéssel fogadom a kezembe adott pezsgőt.
- A gyümölcsöző üzletünkre - emeli koccintásra poharát.
És aztán elszabadul a pokol.
Mercado a szemeim előtt esik össze, úgy morzsolva össze maga alatt a kettőnk között álló asztal üveglapját, mintha papírból lenne. Egy emberként pillantunk egymásra a mackósaival, ám mielőtt bármit is léphetnénk, a mennyezetre függesztett absztrakt dekoráció minden figyelmeztetés nélkül megadja magát a gravitációnak. Egyetlen szerencsétlen emberen kívül mindenki időben kitér előle, és amint a figyelmük ismét felszabadul, az egyetlen szóba jöhető ellenség felé fordulnak: felém. Túl közel jártam már a sikerhez, hogy most elfussak. A pezsgővel teli poharamat félrehajítva, teljes erőbedobással vetem magamat a küzdelembe.
Az a fajta jóízű nevetés tör fel a mellkasából, melynek hallatán kénytelen elmosolyodni, aki hallja, jelen körülmények között mégsem esik nehezemre komolynak maradni. Ami azt illeti, kis híján kiugraszt a bőrömből; már készen állok rá, hogy egy pillanat alatt pusztító homokfelhővé változzak, mire tudatosul bennem, hogy a válaszom szórakoztatja ennyire.
- Szóval azt mondod, a vállalkozásunk nem elég jó nektek - jelenti ki még mindig a szemét törölgetve. Ez erős kiforgatása a szavaimnak, de nem fáradok azzal, hogy szóvá tegyem. Ugyanolyan szűkszavúan és lényegre törően fogalmazok, ahogy azt magánemberként is tenném, mert nem akarom megkockáztatni, hogy belegabalyodjak bármilyen szükségtelen magyarázatba.
- A főnököm ragaszkodik a sztenderdjeinkhez.
- A főnököd nem ismeri talán az üzleti titok fogalmát? - Csap az asztalra indulatosan. - Évek óta a piacon vagyunk. Soha, senki nem kérdőjelezte meg az árunk minőségét, és nem is panaszkodott rá. - Áru: így nevezi ő a hozzám hasonló mutánsokat. Figyelnem kell, hogy ne szorítsam ökölbe a combomon pihentetett ujjaimat; hogy ne áruljon el a megfeszülő állkapcsom. Gyakran ringatom magamat abba a hitbe, hogy kihevertem az emberkereskedők és terroristák fogságában töltött időszakomat - a sors azonban minden alkalommal elém sodor egy ehhez hasonló incidenst, egy hozzá hasonló kapzsi és érzéketlen embert, és akkor rá kell jönnöm, hogy a megbocsátás még mindig csak egy távoli vágy számomra.
Alternatívák végtelen sokasága rohanja meg az elmém, mind arra kínál megoldást, hogyan okozhatnék neki fájdalmat. Mindezek helyett csak elmosolyodok.
- Milyen jól érvel - mintha mernének panaszkodni! - Egy leheletnyi kétesélyes csend következik, mielőtt mindketten felnevetnénk. Ahogy rosszallóan rám emeli a mutatóujját, már tudom, hogy nyert ügyem van. Levettem a lábáról egy mutánskereskedőt.
- Úgy alkudozol, mint egy kofás. Nem bánom, tudatni fogjuk a címet. De először is... Hol van az a pezsgő?
Hosszú idő után először pillantok David irányába - hogy ne találjak mást, csak a hűlt helyét. Az elégedettség, amely az imént aratott siker hatására eltöltött, most épp olyan hirtelen csap át tompa balsejtelembe. Egy percig sem furcsálltam, hogy nem vette ki a részét a tárgyalásból. Tulajdonképpen hálás is voltam neki, amiért nem zökkentett ki a szerepemből. De hogy egyszerűen leléceljen? Ez nem lehet ilyen könnyű, biztos vagyok benne, hogy forral valamit.
Minden esetre igyekszem leplezni a gyanakvásomat a többiek előtt; még csak az hiányzik, hogy felhívjam a figyelmet a társam eltűnésére. Hálás biccentéssel fogadom a kezembe adott pezsgőt.
- A gyümölcsöző üzletünkre - emeli koccintásra poharát.
És aztán elszabadul a pokol.
Mercado a szemeim előtt esik össze, úgy morzsolva össze maga alatt a kettőnk között álló asztal üveglapját, mintha papírból lenne. Egy emberként pillantunk egymásra a mackósaival, ám mielőtt bármit is léphetnénk, a mennyezetre függesztett absztrakt dekoráció minden figyelmeztetés nélkül megadja magát a gravitációnak. Egyetlen szerencsétlen emberen kívül mindenki időben kitér előle, és amint a figyelmük ismét felszabadul, az egyetlen szóba jöhető ellenség felé fordulnak: felém. Túl közel jártam már a sikerhez, hogy most elfussak. A pezsgővel teli poharamat félrehajítva, teljes erőbedobással vetem magamat a küzdelembe.
Julian Keller
• doing good for good reasons •
CIARAN
Felkészítenek bennünket a legtöbb eshetőségre. Megtanítják hogyan uralkodjunk az érzelmeinket. Hogyan védjük meg önmagunkat, az álcánkat. Megismertetik velünk a jelbeszédet, kódnyelveket vésnek a fejünkbe, velük együtt jelképek ezreit. Azt akarják, hogy a saját célunknak tekintsük a bevetéseket, miközben nem feledkezünk meg róla mi célt szolgál... mi célt szolgálunk. A kitalált személy agyával gondolkozzunk, érzelmeivel táplálkozzunk, mi legyünk ő, de ő ne legyen mi. A vele történt események ne befolyásoljanak minket, ne kötődjünk azokhoz a személyekhez, akikhez ő, az ő vágyai ne legyenek a mieink. Éljük meg, ugyanakkor maradjunk objektív, külső szemlélői annak az életnek.
És mi történik akkor, ha a két személyiség kezd egybemosódni? Elcseszted. Egy tetőn hasaltam távcsővel felszerelen, lassan sajgó, elgémberedett végtagokkal, mégis kitartóan ebben a hidegben. A piros éjszakát kémleltem egy apró lyukon keresztül, amiben sötét ruhás alakok mozgolódnak. Nem csak a megfigyelés volt most épp a dolgunk. Már vagy két órája vártam, meg sem mozdultam, amíg a kijelölt személyek fel nem bukkantak. A terepet kell biztosítanom, hogy az üzlet rendben megköttessen és semmiről ne maradjak le.
A csali beválni látszik, vidám csevej szűrődik ki a teraszról, két pohár koccan. Majd irdatlan csörömpölés hallatszik. Az állkapcsom megfeszül, egy izzadtságcsepp csordogál le halántékán.
- Nem kényelmetlen szobrozni? - hallatszik az ismerős hang, David Alleye próbálja terelni a figyelmem. Meglepett a jelenlét, de nem rezzentem össze tőle, az ilyen helyzetek már nem okoznak nekem szívbajt. Volt már rosszabb is, amikor pár leszerelendő ellenséges haderő rafináltabb volt mint mi. Nem veszem most le a szemem a távcsőről, továbbra is koncentráltam csak.
- Gondoltad majd hagyom, hogy a nagy halat ti fogjátok meg? Sokkal jobb módszerem volt rá.
- Mit tettél?
- Csodára képes egy kemény altató. Reményeim szerint az üvegasztalt törte össze ilyen hangosan. Milyen kár a drága holmikért. - rosszalló hangja elárulja, mennyire ironikusan gondolja mindezt.
- És a társam? - kérdeztem még mindig higgadtságot erőltetve magamra. Hangomban némi bizonytalanság bujkál, odabent a fejemben pedig mintha ezer fogaskerék kattogna. Mit tegyek most?
- Tud vigyázni magára. - David tesz egy lépést hátra. Majd távozás mellett dönt. Én közben folyamatosan figyelem, keresek valami megoldást. Ő is egy szövetséges, de arról nem volt szó, hogy a saját szakállára dolgozik. Ráadásul tényleg nem hagyhatom itt a helyszínt, számon kérni őt, mégis miért így cselekedett. Egyik-másik ablakon látom a jelenetet, ahogy mindenki megdermed. Majd hirtelen mozgás tör ki, fegyverek kerülnek elő. Mielőtt azonban egy lépést is tenne bárki, a mennyezeten lévő hatalmas impozáns dekoráció megadja magát a gravitációnak. A hirtelen esemény megtöri lendületüket, ez épp elég ahhoz, hogy a helyszínen lévők - és ezzel együtt én is - aktivizálják magukat. Az egyik első önálló bevetésemen nem vallhatok kudarcot...
Felkészítenek bennünket a legtöbb eshetőségre. Megtanítják hogyan uralkodjunk az érzelmeinket. Hogyan védjük meg önmagunkat, az álcánkat. Megismertetik velünk a jelbeszédet, kódnyelveket vésnek a fejünkbe, velük együtt jelképek ezreit. Azt akarják, hogy a saját célunknak tekintsük a bevetéseket, miközben nem feledkezünk meg róla mi célt szolgál... mi célt szolgálunk. A kitalált személy agyával gondolkozzunk, érzelmeivel táplálkozzunk, mi legyünk ő, de ő ne legyen mi. A vele történt események ne befolyásoljanak minket, ne kötődjünk azokhoz a személyekhez, akikhez ő, az ő vágyai ne legyenek a mieink. Éljük meg, ugyanakkor maradjunk objektív, külső szemlélői annak az életnek.
És mi történik akkor, ha a két személyiség kezd egybemosódni? Elcseszted. Egy tetőn hasaltam távcsővel felszerelen, lassan sajgó, elgémberedett végtagokkal, mégis kitartóan ebben a hidegben. A piros éjszakát kémleltem egy apró lyukon keresztül, amiben sötét ruhás alakok mozgolódnak. Nem csak a megfigyelés volt most épp a dolgunk. Már vagy két órája vártam, meg sem mozdultam, amíg a kijelölt személyek fel nem bukkantak. A terepet kell biztosítanom, hogy az üzlet rendben megköttessen és semmiről ne maradjak le.
A csali beválni látszik, vidám csevej szűrődik ki a teraszról, két pohár koccan. Majd irdatlan csörömpölés hallatszik. Az állkapcsom megfeszül, egy izzadtságcsepp csordogál le halántékán.
- Nem kényelmetlen szobrozni? - hallatszik az ismerős hang, David Alleye próbálja terelni a figyelmem. Meglepett a jelenlét, de nem rezzentem össze tőle, az ilyen helyzetek már nem okoznak nekem szívbajt. Volt már rosszabb is, amikor pár leszerelendő ellenséges haderő rafináltabb volt mint mi. Nem veszem most le a szemem a távcsőről, továbbra is koncentráltam csak.
- Gondoltad majd hagyom, hogy a nagy halat ti fogjátok meg? Sokkal jobb módszerem volt rá.
- Mit tettél?
- Csodára képes egy kemény altató. Reményeim szerint az üvegasztalt törte össze ilyen hangosan. Milyen kár a drága holmikért. - rosszalló hangja elárulja, mennyire ironikusan gondolja mindezt.
- És a társam? - kérdeztem még mindig higgadtságot erőltetve magamra. Hangomban némi bizonytalanság bujkál, odabent a fejemben pedig mintha ezer fogaskerék kattogna. Mit tegyek most?
- Tud vigyázni magára. - David tesz egy lépést hátra. Majd távozás mellett dönt. Én közben folyamatosan figyelem, keresek valami megoldást. Ő is egy szövetséges, de arról nem volt szó, hogy a saját szakállára dolgozik. Ráadásul tényleg nem hagyhatom itt a helyszínt, számon kérni őt, mégis miért így cselekedett. Egyik-másik ablakon látom a jelenetet, ahogy mindenki megdermed. Majd hirtelen mozgás tör ki, fegyverek kerülnek elő. Mielőtt azonban egy lépést is tenne bárki, a mennyezeten lévő hatalmas impozáns dekoráció megadja magát a gravitációnak. A hirtelen esemény megtöri lendületüket, ez épp elég ahhoz, hogy a helyszínen lévők - és ezzel együtt én is - aktivizálják magukat. Az egyik első önálló bevetésemen nem vallhatok kudarcot...
— Hellion
We make choices every moment of our lives, and we have to live with those choices for the rest of our lives.
_________________
That's a perk of being a telekinetic, you can stop bullets before they get to you.
..Ajánlott tartalom
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.