Jegyet váltottam egy érzelmi vasútra, amin nem akartam részt venni. Az első megálló Csodapók által boncolgatott különleges képességek, származás, lehetséges tettek, amiket Archerhez (Kaine bármennyire is akarja, akkor sem Lockjaw) tulajdonított. Emiatt úgy éreztem magamat, mint egy várát védő uralkodó, akihez bármilyen szót intéznek támadás és ellenállást kell tanúsítanom hozzá.
– Ha ennyire ragaszkodik a gazdájához, miért nem teleportált még vissza hozzá? – tettem fel a nyilvánvaló kérdést. Már ha valóban képes rá a kutyus. – Szerintem már rég megtette volna, ha menni akar. Lehet, hogy… lehet, hogy történt valami a gazdájával! Tehát mit kell tennünk? – költői kérdés volt, amire nem vártam Csodapóktól választ. Tippjeim szerint valószínűleg ellenállást kapnék tőle. – Befogadnunk! Nem hagyhatjuk sorsára szegény párát – bizonygattam továbbra is, hogy Archer (hahó, Csodapók, még mindig nem Lockjaw) egy gazdátlan, étlen-szomjan szenvedő jószág, akinek leginkább egy meleg otthonra van szüksége.
Aztán jött a feketeleves, ami majdnem kipottyantott a hullámvasúton száguldozó kocsiból. Most éppen imbolygó tengerre kerültem, ahova a csodaszép szőke hercegnő lökött a várbéli trónomról. Csak azért nem süllyedtem el totálisan, mert Csodapók kijelentette ideát nem ismeri, plusz a szőkeség sem igazán úgy festett, mint aki valaha találkozott már vele. Bár nem éppen éreztem kényelmesen magamat a rám telepedő gondolatoktól: oké, odaát ismeri, na de mennyire volt mély az a barátság, hogy ennyi minden tud róla? Biztos nem egyszerű ismeretségről van szó.
– N-nem a barátom, csak lakótársak vagyunk – nyögtem ki pironkodva, amiért fejemben totálisan elmosódott a barátság határvonala. Bár lehet félreértésekben kellett volna ringatnom, mielőtt ideát is szemet vetnének egymásra. Lakótársként tudom, hogy nem kéne foglalkoznom Csodapók szívügyével, de úgy éreztem a lelkem nem hozna le még egy szőke bombázót. Különösen akkor nem, ha Kaine kötne mélyebb ismeretséget, több mint barátságot, barátságot extrákkal.
Nehezen szakadtam el a féltékenységgel teletűzdelt gondolatoktól. Már csak azért is, mert Kainet és a szőkeséget elnézve annyira tökéletesek lennének együtt.
Ócska, keserű próbálkozásnak tűnt Archerről (nem akarom Lockjawnak híhíhívni) feltett kérdéseim. Az állatkereskedő létét lehúzhattam a klotyón, mert a szőke bombázó tudott válaszolni mindenre. Persze az eltűnése még lehetett volna mese habbal. De a kutyafáját (bocsi Arrow és Archer, nem a tiétek) képei is volt róla!
Újabb mérföldkőhöz érkezett a hullámvasút, méghozzá a kegyetlen és rideg valósághoz. A tényhez, hogy itt bizony kétséges, hogy egy újabb kutyussal gyarapodik a kis csapatunk. A tömény ellenállásomat cirógatta az elérzékenyülés.
– Istenem, de aranyos – bukott ki belőlem meghatódva. Hát, hogy futkorászik, vidáman, lelkesen, miközben büszkén azt a Loki figurát cibálja és mindenekfelett annyira boldog volt. – Arrow a pókemberes dolgokat szereti – reagáltam megértőn. – Egyszer el is lopta Freddy párnáját – tettem hozzá, mintha érthetné egyáltalán kiről beszélek. A gyöngém, a cukis állatos videó totál leépítette minden ellenérzésemet. Révén aki a kutyákat szereti az rossz ember nem lehet!
A nyomkövető megvizsgálása kósza reménysugárral ért fel, ami szinte azonnal kialudt. Úgy elvesztettem a kapcsolatot a világgal néhány másodpercre, hogy majdnem felfordultam. Ha Csodapók nem tart meg, valószínűleg már rég kiterültem volna a földön, mint egy haldokló béka.
A Holdról származásról azt hittem, hogy lehetetlen, de lám csak, Csodapóknak kegyetlenül igaza volt (be nem ismerném, de a legtöbbször így volt) és a szőkeség valóban egy UFO. Legalábbis a visszakérdezése egyértelműen ez bizonygatta. Vagy ez egy kegyetlen prank. De ha az utóbbi, akkor abba lehet hagyni, mert nagyon nem élvezem!
Az őszinteség hulláma letaglózott, meghökkenve sandítottam fel Csodapókra.
– Juj, ne hallgass rá, nem vagyok az! – kétségbeesetten járattam tekintetemet Kaine és a Crystal között. Előbbitől azt kérdezték a szemeim: „Meg vagy húzatva?”, utóbbinak pedig azt üzenték: „Ne higgy neki, csak viccel!”.
– Na jó, egy picit értek a gépek nyelvén. Vagyis többnyire. Nem beszélem minden dialektusukat. Elboldogulok vele – feleltem felélénkülve, ha már koncként ki lett dobva a skill szettem. A Holdról való beutazás ténye továbbra is túl hihetetlen, túl kézelfoghatatlan volt számomra. A Földre érkező istenségek és idegen világokból támadóan fellépő alienek után egyáltalán nem kéne csodálkoznom ezen. De könyörgőm, a gimiben azt sulykolták belém, hogy NINCS élet a Holdon.
– De akkor most tényleg a Holdról származol? – bukott ki belőlem a szőkeséghez fordulva. – Pont úgy, mint Sailor Moon! – mutattam rá lenyűgözött csodálkozással. – És hogy utazol ide-oda a két planéta között?
Archer, vagyis sajnos Lockjaw időközben lootolt valahonnan egy figurát, nagyon gyanúsan Ugróegér gyűjteményéből származhatott a zsákmánya. Arrow is a semmiből volt képes előkeríteni ilyen-olyan rágcsálni valót, mintha szuperereje lenne. Csodapók balpár cipellőihez sem értem, hogy a csudába fér hozzá, amikor mindig rendesen el van pakolva.
– No para. Beszélek majd a tulajával, majd veszünk neki másikat – legyintettem. – Mindegyik kutyusnak megvan a gyengepontja. Próbáltad már esetleg beszélni kutyakiképzővel vagy viselkedésterapeutával? Én velük konzultáltam, és most például arra próbálom rászoktatni Arrowt, hogy ne megrágja, hanem a helyükre vigye a cipőket – vetettem fel jó tanácsként, mint egyik kutyatartó a másiknak, mialatt saját kis társam felé gesztikuláltam. Éppen bele volt szerelmesedve Csodapókba. Nem reklámoztam, hogy egyelőre nem jártam sikerrel.
– Várj csak! Ismered Ugró… izé, Nielt? Ezért tőle orozta el a figurát? – döbbenten bukott ki belőlem a kérdés.
Már majdnem megsértődtem. Ugróegér nem is dicsekedett vele, hogy valóságos Holdtündérekkel pacsizik szabadidejében. Mármint más barátra nem tudtam gondolni ennél a pontnál. Én először láttam Archert, argh, annyira nem áll rá a szám… szóval Lockjawt. A figura alapján pedig ki mást ismerhetne? Feltéve, ha Csodapók ismeretsége nem is oda, hanem sokkal inkább idevalósi. De miért hazudna pont erről? Mégis csak tudnom kéne valamit a kapcsolatukról?
Az érzelmi járat kisodródott a sínekről és egyenesen belecsapódott a falba. Legalábbis így éreztem a súly alapján, ami átjárt Pietro emlegetésétől. Még ha az egy másvilágbéli Pietro is volt, kinek köze volt az előttünk állóhoz. Aki felesége volt Pietronak. Akinek lánya volt Pietroval…
Aztán eszembe jutott, hogy én sem a helyi illetékes Pietrot ismertem, hanem egy átutazót. Aki ki tudja mennyi igazat mondott a múltbéli kapcsolatairól.
– Nem akarunk bent leülni? – fogalmaztam meg nehézkesen a kérdést. Sápadtan vizslatva a többiekre. Invitálóan arrébb léptem az ajtóból, hogy Crystal is bejöhessen. – Nem tudom Ti, hogy vagytok vele, de nekem szükségem van egy kávéra – jó sok vodkával bélelve. És mindenekfelett letenni az ülepemet, mielőtt tényleg fejre állok a sokktól.
   

---

Értetlenül vizslattam Kainere, amikor valamiféle villát keresett szegény Archeren (mert akkor sem Lockjaw), majd azt állította, hogy… honnan jött?!
– Minden kutyus érti, ha hozzá beszélnek. Még Arrow is! Nagyon okosak, csak Arrow szeret úgy tenni, mint aki nem érti – hívtam fel erre Csodapók figyelmét. Mondjuk, ha nem oroszul szóltak hozzá, akkor a nyelvi akadályok miatt ez többször igaz volt. – És még hogy a Holdról jött volna… – ráztam meg a fejemet. – Mindjárt Lajka leszármazottja. Ne mondj butaságokat Kaine! Nem számít honnét jött, tőlem aztán a Plutoról is érkezhetett volna, akkor is adoptálnám! Magára volt hagyva a parkban, már éhezett, egy-két szóból felfalta a jutalomfalatokat, amik nálam voltak. Nem fordíthatok hátat egy bajba jutott kutyának! – tartottam ki Archer mellett (mert nem fogom Lockjawnak hívni).
– Tőlem jöhet a gazdája! Majd jól ráolvasom, hogy mennyire felelőtlen háziállattartó!! – dobbantottam jobb lábammal.
A csengőszó hallattán viszont komolyan reméltem, hogy nem a gazdival lesz dolgunk, mert még nem készültem fel a szöveggel, amit mondani szándékoznék neki.
Az idegen hölgy könnyen vette minden lekoppintó szövegemet, majd szembesültem a kínos ténnyel, hogy pont egy kutyát keres, mikor találtam egyet. Egy kutyát, aki pont olyan magas, mint Archer, pont olyan színű, mint Archer bundája és pont van egy villa alakú jegy a szemei között, mint Archernek. Ráadásul egy nyomkövetője is akadt, ami pontosan Archerre mutatott.
Akit ezek szerint tényleg Lockjawnak hívnak?
A felismeréstől szép lassan elsápadtam.
Vállaim beestek, ahogy szétpukkadt az elképzelt jövőkép, ahol ismét két aranyos kutyus van az életemben.
– Szóval Lockjaw? – fordítottam fejemet az emlegetett négylábú felé, ki lelkesen csóválta farkincáját. – Nos… Találtam egy ilyen kutyust, valóban – pillantottam le az emlegetettre, akire kiválóan ráillett a leírás. – De a nyakörvén csupán krikszkrakszok voltak – még mielőtt mondhattam volna, hogy ennél azért több bizonyíték kéne… Csodapók máris nevén szólította a jövevényt, akinek odatulajdonította a kutyát.
– Most csak azért csinálod, mert nem akarod, hogy adoptáljam Archert? – fojtott hangon, enyhe sértettséggel kérdeztem Kainet a valós szándékról. (Mert nem lehet ez a cuki kutyus valóban Lockjaw… ugye?)
– T-ti ismeritek egymást? – homlokomat ráncolva járattam tekintetem közöttük. Gyomrom görcsbe rándult, ahogy alaposabban megfigyeltem a Crystalnak szólított nőt. Szőke volt, kék szemű, gyönyörűen ívelt szemöldökkel, porcelán bőrrel és a karcsúsága irigylésre méltó volt. Tuti, hogy a magasszárú csizma is jól áll a hosszú lábain…
– Bocsi, de mielőtt kiadnám a kutyust, szeretném, ha elmondanád, hogy hol vesztetted el? – köszörültem meg a torkomat, mielőtt szemtanúja lennék valamiféle drámai viszontlátásnak. Mégis honnét ismerhetik egymást?! – Tudsz mutatni róla fotókat, amivel bizonyítani tudod, hogy valóban a tiéd? Nálad van a kiskönyve? Megnézhetem azt a nyomkövető kütyüt közelebbről? – nyújtottam felé a mancsomat. Én személy szerint nem terveztem könnyen adni magamat. Az is lehet, hogy kamu, amiket összehord és valójában állatkereskedő. Nem lehettünk ennyire felelőtlenek! Meg… nem akartam lemondani Archerről, már úgy beleéltem magamat.
Ahogy átvettem a szerkezetet egy hétköznapi navigációs rendszerre készültem, a valóság viszont ennél kegyetlenebbül csapott arcon. Furcsa írásjelek lebegtek előttem, olyan kódnyelv darabkái, amivel korábban sosem találkoztam. Leginkább olyan érzés volt, mintha kínai írásjeleket látnék körözni magam körül. Az idegen technológia súlyosan nehezedett rám, úgy éreztem magam, mintha túlhevülnék a furcsa adatmennyiségtől, majd szédelegni kezdtem alatta.
Ekkor szakadt meg a kapcsolatom a szerkezettel és szembesültem a ténnyel, hogy a valóságban is szédelegtem és készültem felfordulni. Kaine karja után kaptam, mielőtt a padlónak ütköztem volna. Lassan pislogtam párat. A testem lángolt és fél percig még mindig a furcsa írásjeleket láttam magam előtt. Remegő kezekkel nyújtottam vissza az eszközt a nőnek, mely korábban csak úgy beszippantott magába.  
– Szent ég mi volt ez? – kérdeztem vissza, ahogy kezdtem visszacsatlakozni a valóságba. – Mégis honnan jöttél, a Holdról? – ugrott be Csodapókkal tett korábbi szóváltásomból az első térség. Habár kérdésemet nem gondoltam komolyan. Azt hiszem.
Archer, vagyis Lockjaw rámutató magatartást kezdett mutatni arra, hogy valóban a gazdájáról van szó. Elkámpicsorodva vettem tudomásul, hogy én bizony nem találtam egy elveszett jószágot, hanem elloptam valakinek a kisbajtársát.
– Ne haragudj, hogy elloptam a kutyádat. Azt hittem, hogy kidobták, nem láttam, hogy keresné bárki is, éhes is volt. Csak nem volt szívem otthagyni a parkban. Kérlek, ne perelj be! – vallottam tetteimről, remélve, hogy a jószándékom enyhítő körülmény lesz.
   

---

– Neeem? – enyhén felháborodottan adtam hangot határozott nem tetszésemnek. Homlokomat ráncoltam a puszta ötletre is, hogy ezt az ártatlan kiskutyát Lockjaw-nak hívjuk!
– Az előbb mondtam, hogy Archer lesz a neve. Nézz rá, hát sokkal menőbb, mint a Lockjaw! – gesztikuláltam a kutyus felé. – Nem igaz, Archer? – előbbi sértett hangszínemhez képest jóval negédesebben szóltam a négylábúhoz. Beszédem közben megvakargattam új kisbajtársunk buksiját is. Csak rá kellett nézni mennyire örül az Archernek, hát tök lelkesen csóválta a farkát!
– A parkban séta közben – számmal csücsörítve ismételtem el a választ. – Azért, mert egyedül volt hagyva. Hiába kerestem a gazdáját nem volt ott. Ellenben szegénykém farkaséhes volt, hát Arrow jutalomfalatkáját is képes lett volna megenni! Jut eszembe, adok is nekik enni – már készültem elindulni a konyha felé. Végül azért nem tettem egy tapodtat sem, mert Kaine kijelentette, hogy a családunk legújabb tagja teleportálásra hajlamos és ezért kötelező a távolságtartás. Na még mit nem!
Nem értettem, hogy Csodapók mi a csudáért állít ilyeneket szegénykéről, de egészen felháborított. Konokul nem tettem egy tapodtat sem, mint egy cövek továbbra is ott strázsáltam Archer (mert nem Lockjaw) mellett, tenyeremet a széles kobakján pihentetve.
– Archer – javítottam ki első ízben Kainet. – És mégis hogyan tudna teleportálni? Hát nézz rá, egy tök átlagos bulldog! – letérdeltem szegény, megvádolt jószág mellé és átkaroltam a nyakát. – Úgy beszélsz róla, mintha ismernéd! Tudod, hogy kié a kutyus? Elbeszélgetnék velük, hogy miért hagyták a parkban egyedül szegény párát! Hát milyen gazdi az ilyen?! Nem adnám nekik vissza, mert láthatóan nem tartják jól szegényt!! Hát nézd milyen sovány – elérzékenyülve simogattam a kutyuska oldalát.
– És nem kell féltékenynek lenned és ilyeneket mondanod róla. Továbbra is szívesen megyek veled kutyust sétáltatni, szerintem még nagyobb party lesz így, hogy többen vagyunk. Legalább nem érezném harmadik kerékként magamat, amikor Arrowal játszotok – próbáltam elhessegetni aggodalmát efelől, már ha erről szólt a fáma. – Ígérem, hogy nem fogja megrágni a cipőidet, neked semmi vizet nem fog zavarni, mellettem fog aludni, én fogom etetni – csaptam át gyerekbe, aki édesapját próbálja meggyőzni, hogy miért tartsák meg az utcán lelt jószágot.
A csengő hangjára összerezzentem és némiképp megilletődve vizslattam fel Kainere. Tök váratlanul ért, plusz a lelkes duettre sem számítottam, melybe Archer (merthogy nem Lockjaw) és Arrow belekezdett.
– Várunk valakit? – szinte tátogva tettem fel a kérdést Csodapóknak. Biztos voltam benne, hogy le tudja olvasni a számról a kérdést. Muszáj volt neki, mert a két kutyus áriáját aligha tudtam volna túlharsogni.
– Szerintem ki kéne cserélni a csengőnket, mert iszonyúan triggereli a négylábúakat – jegyeztem meg, majd várakozóan néztem Kaine felé. – Kinyitod? Vagy visszatartod ezeket a vérmes házőrzőket, hogy szétszedjék a jövevényt? – noha se Archer (szigorúan nem Lockjaw), sem pedig Arrow nem nézett ki úgy, mint akik megennék az érkezőt. Ellenben a bőrt is képesek lennének lenyalni róla! Csodapók ábrázata azonban magáért beszélt.
– Jó-jó, nyitom! Végül is én vagyok közelebb az ajtóhoz – elengedtem Archert (mert akkor sem Lockjaw), odaléptem a bejárathoz, majd annyira nyitottam csak ki, hogy mi lássuk a vendéget, de a kutyák ne tudjanak rajta kimenni.
– Szép napot! Nem vesszünk porszívót, nem érdekel minket a politika és az itt élők mind ateisták. Miben segíthetek?
   

---

Csak egy gyors ügyintézésre vittem ki Arrow-t, mert ha nem tettem volna, akkor A.) baleset történik a renoválás alatt álló házban, B.) leHuskyrottizza a fejünket. Nem kis decibel van kiskutyám hangszálaiban, amikor követelődzik, szóval az ép ház és ép hallás mellett döntöttem!
Próbáltam meggyőzni kutyuskámat, hogy oké, megvolt a dolga, de egyébként roppant mód nincs játékidő még, tehát igyekezzünk haza. Elég nagy kihívás volt, miközben egy jókora faágat hurcolt a szájában, mint egy véreskardot. Éppen köröket futott egy diófa körül vele, én pedig jutifalival próbáltam magamhoz édesgetni, amikor egy tökre ismeretlen jószág kutyagolt oda elém a mancsomban lóbált nasi láttán.
– N-nem, nem! Neked nem szabad – húztam vissza gyorsan a kezemben tartott jutalomfalatot, hiszen a gazdik körében van egy íratlan szabály, miszerint másik kutyáját nem etetjük. Mivel ki tudja, hogy milyen allergiája van a másik négylábú bajtársának?
– Jaj, könyörgőm, ne nézz rám így! Nagyon cuki vagy, nem azért nem kaphatsz, mert nem vagy okos… – szívemet összeszorította és jól megnyomorgatta édesded Huskykék szemeivel. – Ühm, hol van a gazdid? – súlyomat egyik lábamról a másikra helyezve néztem körül. Azonban se egy gazdijelöltnek tűnő figura nem volt láthatáron, ráadásul póráz sem volt rajta. A nyakörvén is csupán furcsa krikszkraksz szöveg volt, olyan nyelven íródott, amin nemcsak meg nem szólalok, de ki sem olvasom!
Mindez egyetlen logikus magyarázatot jelentett…
– Kidobtak édesem? – simogattam meg összetörten a buksiját, majd köpve az íratlan szabályokra, odaadtam neki a falatkát.
Arrow látva, hogy más kutyussal bratyizok és ennek az idegen jószágnak adtam a kajáját (!) rögtön megtalálta engedelmes énjét. Első ízben kikövetelte a saját falatkáját, majd körbe szimatolta a jövevényt, hogy aztán elkezdjen vele bratyizni. Örültem, hogy láthatóan pozitívan reagáltak egymásra, mert nem terveztem itt hagyni szegény párát. Már javában benne voltunk az őszben, ilyenkor vigyázni kellett már a tappancsokra. Amelyik kutyus nem volt szokva a cudar időhöz, az ráadásul könnyedén megfázott. Oké, hogy volt húsi rajta, de gazdátlanul ki tudja meddig?! Nem hagyhattam magára!  
Szerencsére nem voltunk messze a háztól, így tizenöt perc séta alatt hazaértünk. Nem is értettem, hogy hajíthatott ki valaki egy ilyen tüneményt? Annyira szófogadó volt és póráz nélkül is gyönyörűen sétált. Arrow bezzeg bitang mód húzott és nem kímélt a power walkkal.
– Halihó, megjöttünk! – szóltam be a házba az itthon lévőknek, miközben leszereltem kiskutyámról a pórázt. Arrow tutulva szaladt előre, hogy még a porcicákkal is tudassa: itthon vagyunk. Bár sandítottam az udvaron álló kocsimennyiségből, hogy csak Kaine lehetett idehaza, ő pedig már az épület előtt méterekre is bizonyosan hallhatta, hogy közeledünk.
– Gyere kincsem, nem harap senki. Gyere, gyere bátran, jó helyed lesz itt – próbáltam becsalogatni a küszöbön az új kisbajtársunkat, akit határozott célom volt adoptálni. Szerencsére az én szavazatom mindig kettőt ért Arrow miatt, Lilinek sosem volt baja a kutyákkal, a többieket pedig meggyőzzük.
– Ciao, Csodapók! – köszöntöttem mikor megjelent a folyosón. – Nézd csak kit találtunk a séta közben! A neve Archer és mostantól velünk fog élni – mutattam be lelkesen az új lakót. A névadással szinte már véglegessé téve az örökbefogadást.
– Hát nézz rá! Nem aranyos? – gesztikuláltam a blökire. – Ne is válaszolj, tudom, hogy az! – ereszkedtem le Archerrel egymagasságba. – Igen, nagyon cuki vagy!! – kezdtem el gütyögésem közepette dögönyözni, amiért végre sikerült beédesgetnem az ajtón belülre.
   

---