Homlokom értetlen ráncokba szalad a a gümőkör említésére. Már szóra nyitom a számat, mire mégis úgy döntök, csak a mondandója utolsó részét veszem figyelembe.
- Igen, persze. - Hangom kissé erőltetett jókedvről tanúskodik. Hiszen nem tudhatjuk, milyen állapotban találunk rájuk - de szükségtelen lenne ilyen eshetőséggel rontani Kevin hangulatát, miközben láthatóan azon igyekszik, hogy megőrizze a lélekjelenlétét.
- Ki van zárva - ellenkezek késlekedés nélkül. - Amíg biztos távolságban maradnak tőled, könnyedén megsebezhetnek. Rám hiába céloznának. - Na és gyorsabban mozgok, mint arra bármilyen láb képes lenne. - Ésszerű lenne, ha inkább a mutánsok kiszabadításáról gondoskodnál, míg én fedezlek titeket. Valószínűleg könnyedén tönkretehetnéd, amivel béklyóban tartják őket. - Mindenképpen pozitív előjel, hogy az előbb használt fegyvereik sem voltak éppen csúcstechnológiásnak nevezhetők. Ha a társainkat is hagyományosabb eszközökkel tartják fogságban, nem okozhat gondot a megszöktetésük.
Sok időnk nincs ezen vitatkozni, szóval ha nem fogadja el a nézőpontomat, abba is kész vagyok beleegyezni. Végső soron nem számít, milyen szerepet vállalok magamra, mindenképp ügyelnék Kevin biztonságára.
Miután rátalálunk a közös nevezőre, ő a kezét nyújtja felém; szerencsére még azelőtt visszahúzza, hogy fel kéne világosítanom, egyébként sem lenne szabad hozzáérnem, nem számít, hány réteg ruha választja el a bőrünket. Bár hozzá vagyok szokva, hogy időnként emlékeztetnem kell a férfinemű ismerőseimet a hitem előírásaira, ez a párbeszéd sosem szűnik meg fárasztó, kellemetlen vagy bosszantó lenni, attól függően, ki-hogyan reagál.
- Megegyeztünk - biccentek határozottan. - Menjünk! - Csak ne álljanak tovább, mire odaérünk! Félek, már így is túl sok ideig vesztegeltünk a tetőn. - Vezess a kocsitokhoz! - utasítom az emberünket, ő pedig engedelmesen indul meg a lift irányába. Őrült is lenne ellenszegülni, miközben két élő fegyver tekintete szegeződik rá.
- Hányan várnak az autóban? - szegezem neki a kérdést, amint lefelé haladunk. Csak úgy, próbaképp. Úgy sem hiszek el egyetlen betűt sem, ami elhagyja a száját.
- Senki. - Nem felel túl gyorsan, a szeme sem rebben. Kevinre nézek, szavak nélkül figyelmeztetve őt, álljon készenlétben.
- Láttál valami oldalsó vagy hátsó kijáratot? - Kérdezem Withert, mielőtt kilépnénk a liftből.

Idióta kérdésre idióta válasz, ugye? Milyen jól jönne most egy jel- vagy fantázianyelv, amin anélkül tudnánk megvitatni a részleteket, hogy tartanunk kéne a foglyunk akaratlan informálásától vagy a mellőzésétől! Még menőbb lenne, ha telepatikusan tudnánk beszélgetni egymással, vagy ha Asgardiak lennénk, és bármilyen kihalt, rég elfeledett nyelven kommunikálhatnánk zavartalanul.
Sajnos a felsorolt lehetőségek közül egyik sem áll a rendelkezésünkre, így kénytelenek vagyunk kissé eltávolodni a férfitól, amíg egyeztetünk egymással. Nem mondhatnám, hogy különösebb megnyugvással tölt el a jelenléte, de még mindig biztonságosabb a közvetlen közelünkben tudni őt, mintha ekkora szabadságot engednénk számára. Egyetlen pillanatra sem merem elfordítani róla a tekintetem, hogy Witherre nézzek, ő pedig ártatlan, mindentudó mosollyal viszonozza a figyelmemet. Egyenesen visszataszító.
- Az elmondása szerint húsz percre vannak innen, nagyjából egy tucatnyian, plusz az elrabolt mutánsok. Nem tudom, mennyi igaz ebből - de mégis mennyien lehetnének? Valószínűbb, hogy ő is csak felnagyította a valós helyzetet. - Éppen csak valószerűbb számot választott az ezerszeres túlerőnél. Bárhogy is legyen, tudom, hogy kizárólag a megközelítésünkön múlik, milyen könnyen birkózunk meg velük. Óvatosnak és ravasznak kell lennünk.
Sztoikusan emelem Kevinre a pillantásomat a gödörben keltett homokvihar ötletére, egy másodperc erejéig kis híján megfeledkezve róla, hogy éppen szemmel kell tartanom valakit.
Óvatosnak és ravasznak. Teljesen megvalósíthatónak tűnik.
- Vagy mi lenne, ha engednénk neki, hogy elvezessen minket a helyszín közelébe, majd otthagynánk eszméletlenül a legközelebbi sikátorban; két irányból megközelítenénk az épületet, és kiszabadítanánk a mutánsokat, hogy együtt szálljunk szembe a kereskedőkkel? Feltéve, hogy még lesznek továbbiak, mire rájuk találunk. A maradékot elintézhetjük egy gödörben is - teszem hozzá diplomatikusan.
Eszembe jut, hogyan járna el Hellion és Elixir: szétválás helyett valószínűleg inkább együtt, ajtóstul rontanának a házba. Nos, ezúttal nem kockáztathatjuk meg, hogy egyszerre mindkettőnket elkapjanak. Habár a férfi állítása szerint mezei mutáns kereskedőkről van szó, nem szeretném elkövetni azt a hibát, hogy alábecsülöm őket vagy a helyzeti előnyüket.

Rengeteg olyan tudást sulykoltak belém, amiről azelőtt nem gondoltam, hogy valaha is képes lennék elsajátítani. Ezek között szerepelt az információszerzés is - habár nem pont ebben a nyers formájában. Bizonyos dolgokat elárul nekem a gesztusaival, a hanghordozásával, de már önmagában a javaslatával is. Kiszedhetnék belőle többet is más körülmények között, hazugságok közé burkolózva vagy egy hűvös kihallgatóhelyiség asztalánál ülve, a jelen helyzet azonban szembemegy minden megszokottal. Nem tudom, ilyen esetben mi lenne a megfelelő protokoll: szorít minket az idő, ugyanakkor nincs rá mód, hogy biztonságosan kivitelezzük a mentőakciót, nincsenek információink a telephelyükről vagy egyáltalán arról, kik ők, és egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy a többiek segítségére sem számíthatunk. A felelősségteljes énem ordít velem, hogy ne menjek bele a játékába; a lelkiismeretem azonban nem hagyná, hogy a srác nélkül térjünk vissza a bázisra. Minden bizalmatlanságom és gyanakvásom ellenére már abban a pillanatban meghoztam a döntést, hogy elhangzott az ajánlata.
Szóra nyitnám a számat, csakhogy Kevin nem hagy rá sok lehetőséget, hogy félbeszakítsam. Ugye, most csak viccelt vele, hogy a legrosszabb esetben mi fog történni? Ha nem lenne fültanúja a beszélgetésünknek, most elég lenne felöltenem magamra a szigorú arckifejezésemet (amiből persze csak a tekintetemet látná), hogy belefojtsam a szót. A legtöbb csapattársamnál be szokott válni. Foglyunkra való tekintettel viszont egy pillanatig sem szeretném helyteleníteni a mészárlással kapcsolatos jövőképet, vagy az orrlerohasztást, ami - ha jobban megnézem magamnak az arcát - nem is tűnik annyira rossz ötletnek. Nagyon szeretném megkérdezni, miként javítana a sunyiságán a Voldemorthoz való hasonlóság, de attól tartok, ezzel a kérdéssel kénytelen leszek várni, ha azt akarom, hogy legalább az egyikünket komolyan vegye.
- Oké - vágok közbe határozottan, mikor Kevin istenekkel kezd fenyegetőzni. - Értesíted a csapatot? Én addig elbeszélgetek a foglyunkkal. Ja és, ha van nálad valami, amivel megkötözhetnénk, az jól jönne. - Nekem nem igazán állt módomban felszerelést hozni magammal, tekintve, hogy egyenesen idejöttem az egyetemről.
Az idő sajnos továbbra sem áll a mi oldalunkon, ezért igyekszem rövidre fogni a kikérdezést, csak a legfontosabb információkra koncentrálva: hol, kik és mennyien. Ha lehet hinni a szavainak, egy raktárépületben rendezkedtek be a város szélén, és nagyjából tíz-tizenkét ember tartózkodhat a helyszínen az elrabolt mutánsokat nem számolva. Egyszerű mutánskereskedők. Mindez túl egyszerű, a daloló együttműködésétől kezdve a csoport jellegtelenségéig, de ahogy Kevin is mondta, nem igazán van más választásunk.
Mindez legfeljebb öt percet vesz igénybe, lévén, hogy semmilyen ellenállásba nem ütközök. Utána ismét a társamhoz fordulok.
- Elérted őket? - Nem szeretném Hellion vagy bárki más nevét emlegetni a pasas előtt, habár előbbinek már mindegy: Kevin még azt is készségesen az orrára kötötte, hogy ő a vezetőnk.

Nem vall a természetemre, hogy örömömet leljem abban, ha erőszakosan lépek fel bármilyen élőlény ellen. Most sem tölt el különösebb boldogság, mikor puszta kézzel mosok be a mutáns vadász csoport egyik tagjának, de azért elegendő ahhoz, hogy megérje ezt az utat választani az ártalmatlanítására. Senkire sem tudok úgy haragudni, mint azokra az emberekre, akik a magunkfajták elrablásán és fogva tartásán nyerészkednek, habár tudom, a neheztelésem egy bizonyos ponton túl már helytelennek számít. Nem az én tisztem ítélkezni felettünk, vagy kiszabni rájuk az őket megillető büntetést. Mégis, valahányszor egy küldetés során az a megtiszteltetés ér, hogy kivehetem a részemet ebből a folyamatból, az újból biztosít róla, hogy a megfelelő helyen vagyok. Minden meghiúsított próbálkozásukkal egyel többen leszünk szabadon, biztonságban (amennyire az egy mutáns esetében lehetséges), végső soron pedig ez az egyetlen, ami számít.
Kevin nem várat sokáig magára, ám addig is kihasználom az időt, hogy tüzetesebb vizsgálat alá vegyem az utolsó éberen és életben maradt támadónkat. Első ránézésre esze ágában sincs ellenünk szegülni - nem meglepő, végül is éppen ezért választottam őt a társa helyett, aki a rövid ismeretségünk alatt kétszer is gondolkodás nélkül vetette magát a harcba. Hát ilyen remek emberismerő lennék: kiiktatom azt, aki fejjel megy a falnak és inkább abból szeretnék új információkat kicsikarni, aki körültekintő; akinek a tekintete szinte átfúrja az enyémet, és valószínűleg ebben a pillanatban is azt fontolgatja, hogyan járhat túl az eszünkön. Mire Kevin végül csatlakozik hozzánk, azon kapom magamat, hogy összeszűkített szemekkel méregetem az idegen férfit.
Míg ők premier plánban végignézték, mi történt a kijáratnál, számomra kizárólag a trió legszerencsétlenebb sorsú tagjának az artikulálatlan üvöltése és a fel-feltámadó szél által felém sodródó szagok adták hírül Kevin sikerét. Nem is bánom, egyetlen alkalommal is sok szemtanújává válni a képességének. Csak sejtem, őt magát mennyire megviselheti annak használata. A tekintetét látva legszívesebben visszapörgetném az időt, hogy találjunk valami más módot a trió lefegyverzésére, de most már sajnos késő ezen rágódni.
Habár belül megmosolyogtat a horoszkópos poénja, kívülről csak a fejemet rázom. Nincs most idő a komolytalanságra.
- Minél gyorsabban kell cselekednünk - felelem határozottan... Ezután pedig egy rendkívül kínos és hosszúra nyúló hatásszünet következik. Itt vagyunk mi, a két halálos mutáns. Ötletem sincs, hogyan használhatnánk a képességeinket - vagy a Kevin állapotára való tekintettel, az én képességemet - arra, hogy minimális károkat okozva kivallassunk valakit.
- Lehetne egy javaslatom? - szakítja félbe a beállt csöndet a kivallatásra váró delikvensünk. Mintha egy gúnyos mosoly halvány árnyékát pillantanám meg a szája szegletében. - Ha kezeskedtek róla, hogy nem esik bántódásom, elvezetlek titeket a mutáns barátotokhoz.
- És ugyan miért tennél ilyet? - Nincs rá okom, hogy palástolni próbáljam a hangomból sütő gyanakvást. Minél tovább tartózkodom a fazon társaságában, annál inkább nyugtalanít a puszta jelenléte. Tudom, hogy az első adandó alkalommal csapdába csalna minket, és a farkastekintetéből ítélve biztosan találna rá módot.
- Miért kockáztatnám a saját életemet egy megbízatás sikeréért?
- Nem tetszik ez nekem - mondom már Kevin felé fordulva.

Összerezzenek, amikor éles üvöltés hasít a levegőbe; az izmaim megfeszülnek, készen rá, hogy azonnal akcióba lendüljek, ám ennél hamarabb tudatosul bennem, hogy nem Kevin hangját hallottam. Egyelőre úgy tűnik, nincs közvetlen veszélyben, így nem látom értelmét, hogy meggondolatlanul előre masírozzak - annak csak egy vége lehet, és bármennyire is nem ártatlanok az embereink (ennyiben biztos vagyok), nem szeretnék holttesteket hagyni magam után, ha nem kényszerítenek rá. Próbálok minél több információhoz jutni, de hamar meg is bánom: éppen, amikor a szűkös látószögemből végre kibontakozik Kevin alakja és összetalálkozik a pillantásunk, fegyverropogás tölti be a tetőt. Reflexszerűen csusszanok lejjebb a fedezékem mögött.
A helyükben nem pazarolnám a lőszert. Nincs túl jó kedvem.
Tehetünk egy próbát - írom még utoljára Kevinnek, mielőtt végleg száműzném a mobilomat.
Tudom, hogy nem szereti használni a képességét, de sem az idő, sem a körülmények nem alkalmasak arra, hogy megkérdőjelezzem a felvetését. Annyit viszont megtehetek, hogy könnyebbé teszem számára a helyzetet. Hirtelen ötlettől vezérelve egyszerűen felegyenesedek az eddigi helyzetemből, eltéveszthetetlen jelet adva a pozíciómról az őt kergető fegyveresek előtt. Miközben ezt teszem, a kezem, majd az alkarom helyén homok képződik. Amint a tekintetem megállapodik a két férfin - abban a percben észlelik ők is a jelenlétem -, sebesen mozgó homokfelhőként indulok feléjük, pillanatok alatt felemésztve a kezükben tartott fegyvereket. Még hallom a fájdalommal átitatott káromkodásukat, mielőtt a karom után a többi részem is dematerializálódna. Gyorsan leküzdve a köztünk lévő távolságot, közvetlenül előttük öltök újra alakot. Addigra a páros egyike már egy második fegyvert fog a kezében, és nem is habozik elsütni azt, amint meglátja rajtam az első szilárd felületet. A formámat részlegesen “felhígítva” kerülöm ki a felém tartó lövedékeket, mielőtt a korábbihoz hasonló sorsra juttatnám a kevésbé gyors észjárású férfi pótfegyverét is, ami időközben előkerül. Csak ekkor engedek meg magamnak egy kósza pillantást Kevin irányába. Mindössze néhány lépés választja el a harmadik támadótól.
- Én abbahagyom, ha ti is - vetem fel készségesen, miközben végignézek rajtuk. A tenyerükön, melyek másodpercekkel ezelőtt még két-két pisztollyal érintkeztek, most vérző vágások éktelenkednek. Nem mélyek, hiszen nem állt szándékomban kárt tenni bennük, de azt hiszem, sokatmondóak. A tekintetükben aggodalommal vegyes megvetés ül, szinte hallom a ki nem mondott ellenkezést: “egy mutáns ugyan ne mondja meg nekünk, mihez kezdjünk.” A nikábom nélkül talán ők is látnák rajtam az undort, amit a magukfajta emberek váltanak ki belőlem.
Mielőtt bármit is felelhetnének, felhangzik a harmadik társuk ordítása a távolból. A figyelmük megtörik: egyként pillantanak hátra a válluk felett, hogy lássák, mi történik, én pedig kihasználom a hirtelen adódó lehetőséget és ezúttal a képességem helyett a jobbhorgomat használom fel a bátrabbik kliensünk ellen. Szeretném, ha pihenne egyet, amíg mi elbeszélgetünk a társával.

Fejemet a tenyeremben pihentetve hallgatom a professzort. Ez a mai nap utolsó órája és annak is a végső szakasza; az első sorban ülve is hallani vélem a távolabbi padsorok egyre erősödő alapzöngéjét. A billentyűk ütemes kopogása alábbhagyott, akárcsak a tollak finom sercegése. Én magam a régimódiak táborát bővítem, a füzetem kinyitva hever előttem a keskeny padon. Lemerülve a rengeteg információtól, minden akaraterőmre szükségem van, hogy fenntartsam a koncentrációmat. Amikor azonban megüti a fülemet a mobilom rezgése - a speciális taktus, amit az SOS vonalunk számára tartok fenn -, habozás nélkül fordítom a készülék felé a figyelmemet. Eddig szerencsére kevés példa volt rá, hogy használtuk volna a vészhelyzetekre fenntartott csatornát, így jó okom van rá, hogy már az üzenet elolvasása előtt aggodalom fogjon el.
Amint kibontakozik előttem Kevin digitális segélykiáltása, villámgyorsan beütöm a címet a telefonomon lévő GPS-be. A sokévnyi terepmunkának köszönhetően rendelkezek elég helyismerettel ahhoz, hogy ennyiből menet közben is be tudjam azonosítani a pontos helyszínt.
Úton vagyok - írom késlekedés nélkül. Még szerencse, hogy az első sorban foglaltam helyet, így csak néhány társamon kell átfurakodnom, hogy kiszabaduljak a padok közül. Az első két lépést még futva teszem meg; mire a harmadikhoz érek, már viharként süvítek végig a termen. Vigyázva, hogy egy élő lelket se érintsek, az általam kivitelezhető maximális gyorsasággal siklok át folyosókon, utcákon, meg sem állva a végcélig.
A sarokhoz érve aztán megtorpanok. Újra emberi alakban vetek egy futó pillantást az órámra - a sietség ellenére is tizennyolc percbe telt, hogy ideérjek -, Kevin üzeneteire, majd a környező épületek tetejére. Kicsit sem lehetett volna konkrétabb a cheers üzenetek helyett, ugye?
Egyre nő bennem a tehetetlenségből fakadó frusztráció. Épp, amikor elhatározom, hogy véletlenszerűen választom ki az egyik közelebb eső házat, hirtelen mozgásra leszek figyelmes a szemem sarkából. Nem habozok: ismét homokformát öltve süvítek felfelé az épület oldalán. A sietség és a meredek útvonal következtében meginog a koordinációm és előfordulhat, hogy kitörök néhány ablakot, mire a tetőre érnék.
Már szilárd lábakkal érkezem a betonozott talajra, ahol a látásomat visszanyerve gyorsan felmérem a helyzetet: Kevin van rosszabb állapotban vagy az üldözői?
A csapattársam előtt veszem észre a két közeledő alakot. Kezükben géppisztollyal lassan, puhatolózva lépegetnek a tető hátsó része felé, minden vakfoltot gondosan ellenőrizve, ami engem is arra késztet, hogy fedezéket keressek magamnak. Mielőtt leguggolnék az egyik kiemelkedés mögé, még látom, hogy egy harmadik ember a tető egyetlen kijárata felé igyekszik: minden bizonnyal, hogy megkeresse az üvegcsörömpölés forrását.
Kevint még mindig nem találom sehol, úgyhogy kénytelen vagyok a további üzengetésre szorítkozni. A saját telefonomat lenémítom, csak remélem, hogy az övé sem fogja felhívni rá a figyelmet.
Itt vagyok. Szerezzük vissza a srácot. Tudod, merre vitték?
Két fegyveres nem olyasmi, ami elől bujkálnom kéne, de szeretnék nyerni egy kis időt, hogy átgondoljam helyzetet. Ha a sejtéseim helytállóak, legalább az egyiküket élve kell elkapnunk.