Üdv a Dimenziókapuban! A belépés ingyenes, az utazás addiktív, desztinációnk: a Marvel univerzum. Ölts magadra álarcot, kísérletezz szuperképességekkel, kapcsolódj a kedvenc karaktereidhez, tervezz bűncselekményt, vagy állíts meg egyet. Itt te írod a canont.
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Chatbox
» This is Our Life
by Eric Brooks Ma 6:21 pm-kor
» The strain I am under
by Cortez Constantine Tegnap 3:00 pm-kor
» Angels can cry
by Cortez Constantine Pént. Nov. 22, 2024 7:16 pm
» Take me down to the Paradise City
by Cortez Constantine Pént. Nov. 22, 2024 6:36 pm
» Yoko kódtörője
by Shu Kyoko Pént. Nov. 22, 2024 2:17 pm
» Running from my shadow
by Eric Brooks Csüt. Nov. 21, 2024 12:41 am
» LazyTown Goes Digital
by Eric Brooks Szer. Nov. 20, 2024 11:36 pm
by Eric Brooks Ma 6:21 pm-kor
» The strain I am under
by Cortez Constantine Tegnap 3:00 pm-kor
» Angels can cry
by Cortez Constantine Pént. Nov. 22, 2024 7:16 pm
» Take me down to the Paradise City
by Cortez Constantine Pént. Nov. 22, 2024 6:36 pm
» Yoko kódtörője
by Shu Kyoko Pént. Nov. 22, 2024 2:17 pm
» Running from my shadow
by Eric Brooks Csüt. Nov. 21, 2024 12:41 am
» LazyTown Goes Digital
by Eric Brooks Szer. Nov. 20, 2024 11:36 pm
Nincs
Shu Kyoko
• doing bad for good reasons •
A lány illata egyre nagyobb pánikról mesélt mögöttem. Nem hibáztattam érte, úgy sejtettem, a számára nem feltétlen volt normális helyzet, amibe voltunk. Még akkor sem, ha a korábbiakból leszűrtem, nem ez az első alkalom, hajtóvadászatot rendeztek utána. Ami miatt finoman szólva is forrongani kezdett a vérem. Tudtam, nem ugyanaz a lány, akit több száz évvel ezelőtt olyan nagyon szerettem. Tisztában voltam vele, még sem akartam, hogy baja essen. Hát a magam módján közbe léptem. Észrevétlenül egy parányi papír talizmánt libbentettem a pánikroham szélén egyensúlyozó társnőm nyakába, ahol aztán egy aprócska, fehér, felettébb bolyhos kis róka csöppség alakját öltötte a talizmán magára.
- Próbálj meg úgy levegőt venni, ahogy én csóválom a farkamat, abban a ritmusban! - szólaltam meg rajta keresztül halkan, hogy csak ő hallhassa, és igyekeztem a legjobb tudásomhoz mérten visszahozni a saját testébe szegénykémet! -Ígérem neked, hogy nem eshet bántódásotok, amíg itt vagyok veletek! - azt nem tudtam, mennyire tudja komolyan venni a szavaimat, de szent elhatározásom volt, hogy vigyázzak rá. A kis rókával belefúrtam magam a lány haja alá, és mint valami sál, gömbölyödtem a tarkójánál a nyaka köré.
Nem esett nehezemre egyszerre vele társalognom, és a kedves delikvenseim vérét is verbálisan szívnom. Olyan csodálatosan reagált minden csipkelődésemre, öröm volt nézni. Nem szándékoztam őket élve hagyni, azért se változtattam alakot magam sem.
Elmosolyodtam, mint aki szórakozik azon, a másik milyen fenyegetésekkel él, miközben halvány ötlete sem leledzett, épp kivel is társalog. Pillanatra félre biccentettem a fejemet, ahogy elkezdett körülöttünk körözni, és kúszott még szélesebb, csúfondáros vigyor a képemre a csendesnek szánt szitkozódására, ő is halandónak nézett. Míg a lány ötlete, ember lennék a maga nemében sokkolt, ennek az alaknak a mutáns megjegyzése kellemesen bizsergetett. Mindig szerettem, ha alábecsültek az ellenfeleim.
-Milyen csodálatosan…. Ostoba! Egyszerűen elbűvölő! - szusszantam lelkesen. Nem tehetek róla, róka lelkem szeretett játszani az áldozataival. Ráadásul a lány előtt se szándékoztam vérengző üzemmódba váltani, nem hiszem túl sokat segített volna a pánikján, én itt szó szerint tépem szét az ellent. Viszont, ha már ő nem látja, drága barátaim átvihetik egy lakomára a jelenlévő alakokat. Ezt terveztem, miközben szemmel tartottam az ellen csapat vezetőjét. Azt gondoltam, valami izgalmassal rukkolnak elő. Ehelyett holmi egyszerű hálóval próbálkoztak. A lelkes vigyorom hirtelen lelohadt.
- Ennyire nem lehettek fantáziátlanok! - szusszantam fel nyűgösen. Ezekhez még a legyezőim se kellettek! Sóhajtva tüntettem el őket, néhány cseresznyeszirom kíséretében. Egy intésemre jelent meg kekkai a háló körül is, és tartottam fel a kezem, amit szép kényelmesen szorítottam ökölbe. Az idézett pajzs követte a mozdulatom, és mint valami papírt, igyekeztem galacsinná göngyölni még a levegőbe. Majd próbálkoztam rá, hogy vajon összeköttetésbe maradt~é a kilövővel, hát rántottam rajta egyet. Ha nem, a háló galacsin még neki csapódhatott magában is a jelen lévő jónépnek. Nem voltam én a jónak elrontója. Felrántottam a szemöldököm, ahogy rávigyorodtam a szerencsétlenek szószólójára.
- Mutáns nyikhajnak hívtál bennünket, úgy sejtem, főleg engem célozva ezzel a kijelentéseddel. Akkor én is szólíthatlak téged halandó, pucér majomnak, igaz? - kérdeztem kedvesen. Ha neki szabad itt jelzőkkel dobálóznia, nekem miért ne lehetne -Mit gondolsz, mi történik, ha mondjuk nem magunk köré idézem ezt a pajzsot, hanem körétek? -tettem fel kíváncsi kérdésemet. - Próbáljuk ki? - kaptam a tekintetemet a sebét nyalogató másik formára. Segítettem neki a vállánál elállítani a vérzést. Az más tészta, ezzel, igaz vér mentesen, de egy méretes darabot választottam le a teste többi részéből. Sejtettem, hogy fájhatott neki, így mielőtt túlságosan üvöltözni kezdhetett volna, a kisrókám befogta Romy füleit.
-Csukd be a szemeidet, ezt jobb, ha nem látod majd! - suttogtam előtte a lány füleibe. Reméltem, hogy megfogadja a tanácsomat.
A tényleges testemmel eközben mintha magam is meglepődtem volna, kaptam vissza a tekintetem a főtútorra.
- Próbáljuk ki, hogy a szívetekkel ezt el tudom~e játszani? -a bolondok azt se tudták, kibe kötöttek bele. Nyilván, ha már rákérdeztem, nem ezt tettem. Helyette egy másik kis talizmán szállingózott ki a pajzsból, amit illúzióval igyekeztem eltüntetni a kíváncsi szemek elől. A talizmánokból százával jelentek meg a mérgező százlábúk. Egyenként akkorák, mint az alkarom. Lelkesen siettek a vér szaga után. Kíváncsi voltam, mihez fognak velük kezdeni, amikor felfedezik, hogy megharapták – megmérgezték őket.
- Próbálj meg úgy levegőt venni, ahogy én csóválom a farkamat, abban a ritmusban! - szólaltam meg rajta keresztül halkan, hogy csak ő hallhassa, és igyekeztem a legjobb tudásomhoz mérten visszahozni a saját testébe szegénykémet! -Ígérem neked, hogy nem eshet bántódásotok, amíg itt vagyok veletek! - azt nem tudtam, mennyire tudja komolyan venni a szavaimat, de szent elhatározásom volt, hogy vigyázzak rá. A kis rókával belefúrtam magam a lány haja alá, és mint valami sál, gömbölyödtem a tarkójánál a nyaka köré.
Nem esett nehezemre egyszerre vele társalognom, és a kedves delikvenseim vérét is verbálisan szívnom. Olyan csodálatosan reagált minden csipkelődésemre, öröm volt nézni. Nem szándékoztam őket élve hagyni, azért se változtattam alakot magam sem.
Elmosolyodtam, mint aki szórakozik azon, a másik milyen fenyegetésekkel él, miközben halvány ötlete sem leledzett, épp kivel is társalog. Pillanatra félre biccentettem a fejemet, ahogy elkezdett körülöttünk körözni, és kúszott még szélesebb, csúfondáros vigyor a képemre a csendesnek szánt szitkozódására, ő is halandónak nézett. Míg a lány ötlete, ember lennék a maga nemében sokkolt, ennek az alaknak a mutáns megjegyzése kellemesen bizsergetett. Mindig szerettem, ha alábecsültek az ellenfeleim.
-Milyen csodálatosan…. Ostoba! Egyszerűen elbűvölő! - szusszantam lelkesen. Nem tehetek róla, róka lelkem szeretett játszani az áldozataival. Ráadásul a lány előtt se szándékoztam vérengző üzemmódba váltani, nem hiszem túl sokat segített volna a pánikján, én itt szó szerint tépem szét az ellent. Viszont, ha már ő nem látja, drága barátaim átvihetik egy lakomára a jelenlévő alakokat. Ezt terveztem, miközben szemmel tartottam az ellen csapat vezetőjét. Azt gondoltam, valami izgalmassal rukkolnak elő. Ehelyett holmi egyszerű hálóval próbálkoztak. A lelkes vigyorom hirtelen lelohadt.
- Ennyire nem lehettek fantáziátlanok! - szusszantam fel nyűgösen. Ezekhez még a legyezőim se kellettek! Sóhajtva tüntettem el őket, néhány cseresznyeszirom kíséretében. Egy intésemre jelent meg kekkai a háló körül is, és tartottam fel a kezem, amit szép kényelmesen szorítottam ökölbe. Az idézett pajzs követte a mozdulatom, és mint valami papírt, igyekeztem galacsinná göngyölni még a levegőbe. Majd próbálkoztam rá, hogy vajon összeköttetésbe maradt~é a kilövővel, hát rántottam rajta egyet. Ha nem, a háló galacsin még neki csapódhatott magában is a jelen lévő jónépnek. Nem voltam én a jónak elrontója. Felrántottam a szemöldököm, ahogy rávigyorodtam a szerencsétlenek szószólójára.
- Mutáns nyikhajnak hívtál bennünket, úgy sejtem, főleg engem célozva ezzel a kijelentéseddel. Akkor én is szólíthatlak téged halandó, pucér majomnak, igaz? - kérdeztem kedvesen. Ha neki szabad itt jelzőkkel dobálóznia, nekem miért ne lehetne -Mit gondolsz, mi történik, ha mondjuk nem magunk köré idézem ezt a pajzsot, hanem körétek? -tettem fel kíváncsi kérdésemet. - Próbáljuk ki? - kaptam a tekintetemet a sebét nyalogató másik formára. Segítettem neki a vállánál elállítani a vérzést. Az más tészta, ezzel, igaz vér mentesen, de egy méretes darabot választottam le a teste többi részéből. Sejtettem, hogy fájhatott neki, így mielőtt túlságosan üvöltözni kezdhetett volna, a kisrókám befogta Romy füleit.
-Csukd be a szemeidet, ezt jobb, ha nem látod majd! - suttogtam előtte a lány füleibe. Reméltem, hogy megfogadja a tanácsomat.
A tényleges testemmel eközben mintha magam is meglepődtem volna, kaptam vissza a tekintetem a főtútorra.
- Próbáljuk ki, hogy a szívetekkel ezt el tudom~e játszani? -a bolondok azt se tudták, kibe kötöttek bele. Nyilván, ha már rákérdeztem, nem ezt tettem. Helyette egy másik kis talizmán szállingózott ki a pajzsból, amit illúzióval igyekeztem eltüntetni a kíváncsi szemek elől. A talizmánokból százával jelentek meg a mérgező százlábúk. Egyenként akkorák, mint az alkarom. Lelkesen siettek a vér szaga után. Kíváncsi voltam, mihez fognak velük kezdeni, amikor felfedezik, hogy megharapták – megmérgezték őket.
_________________
Be like the fox who makes more tracks than necessary,
some in the wrong direction. Practice resurrection.
TAMAMO-NO-MAEsome in the wrong direction. Practice resurrection.
Profil gif 1 :
Karakterdal :
Profil gif 2 :
Rosemarie Morozov
• doing bad for good reasons •
UNTIL THE NIGHT FALLS
– Húha, tudtam, hogy a bölcsészkart nem nekem találták ki! – lenyűgözötten lestem Yokora. – Ha ilyeneket tanítanak egy könyvtárosnak, mi lett volna velem az anglisztika szakon? Az első kurzuson elvéreztem volna – nyögtem fel. Juj, vajon meg kellett volna tanulnom duplacsövű sörétessel lőni?
– Félre ne érts, nagyon menő skill! – suttogtam ösztönösen, ha már titkos részlegekről beszéltünk. – Tőlem nem tudja meg senki! – fűztem hozzá, egy mozdulattal jeleztem, hogy lakat a számon. Sosem gondoltam volna, hogy valaha találkozni fogok egy valódi Lana Croft-tal! Azért gyanakodtam, hogy lehet itt még valami mágia is, de nem ugráltam a témán.
– Persze, rövid távon elbírom – feleltem megszeppenten. Megvolt a módszerem miként játsszak a pórázzal hozzá, hogy a kiskutyám kényelmesen, én pedig minimális esélyekkel a deréksérvre tartsam ölben, ameddig az szükséges. Lássuk be, nem volt egy könnyű négylábú, elég hatalmas kutyus volt. – Miért?
A következő pillanatban a sötétből árnyak bukkantak fel, leszakítva teljesen bimbózó kíváncsiságomat. Öten voltak, vagy talán hatan, mindegyikük kezében fegyver. Egyikük mosolygott – hideg, gonosz mosollyal, amitől a gyomrom menten összeszorult. Az ismerősség érzete pedig ott lapult halántékom hátsó szegletében, kellemetlenül kaparászott, hogy a felszínre bukkanjon.
A fegyverek csövei rám és Yokora szegeződtek. Vagyis inkább Yokora, ki élő pajzsként takargatott. Nem kéne itt lennie, igazából egyikünknek sem kéne itt lennie.
Szívem kihagyott egy ütemet. Az idő mintha megállt volna, az egész világom beszűkült a fegyverek csillogó fémcsöveire. Az a régi félelem, az a velőig hatoló rettegés, amit annyiszor próbáltam eltemetni, most minden erejével feltört bennem. A torkom kiszáradt, és éreztem, ahogy a hideg veríték végig csorog a gerincem mentén.
A fegyverek látványa, a pattanásig feszült helyzet, az erőszak közelsége – minden egyes részlet a korábbi élmények zavaros víziójaként kavarogtak bennem.
Yokora pillantottam, aki az ösztönös félelemmel szembe ment és bátran állt ki a haramiák ellen. Megpróbáltam erőt meríteni magabiztosságából, bár enyhén csillapodott a bennem uralkodó pánik, nem éreztem száz százalékig biztonságban magamat. Egy pillanatra lesütöttem a szemeimet és azért rimánkodtam bárcsak Csodapók tudtára adhatnám valahogy ezt a vörösebbnél is vörösebb kódot. Ő biztosan tudná, hogy mit kellene tenni egy ilyen helyzetben, és zokszó nélkül fogadnék szót neki bármilyen tekintetben.
MAFFIA POV:
Vlad lassan, élvezettel nyomta le az öngyújtó fedelét, ami egy tompa kattanással csukódott össze. Az idegen nő szavai valahogy egyensúlyoztak a szarkazmus és a gúny határán, amiből Vladnak egy cseppet sem hiányzott. Hogy nem félt? Talán csak jól leplezte, vagy tényleg ennyire nem volt épeszű. Ezt hamarosan kiderítem – gondolta, és egy apró mosoly húzódott a szája szegletébe.
Ahogy a nő lassan félretűrte a haját, Vlad szemei éberen figyeltek. Minden apró mozdulatát felmérte, miközben a körülöttük lévő sötétség egyre sűrűbbé vált, mintha maga is összeesküdött volna az idegennel. A nő finoman provokálta őt, próbálta elérni, hogy még több időt nyerjen – ezt Vlad is jól tudta. De nem hagyhatta, hogy fölébe kerekedjen, hogy irányítson.
– Te tényleg szórakoztatónak tartod ezt? – Vlad hangja alacsony, vészjósló morajlás volt, amit csak a hozzá legközelebb állók hallhattak. – Azt hiszed, hogy van esélyed ellenem? Ellenünk? – tekintete a körülötte álló emberekre siklott, majd vissza a nőre, aki látszólag nyugodtan állt, de Vlad érezte a feszültséget a levegőben.
– Hát rendben, akkor játsszunk – folytatta, és ezzel megadta a jelet. Nem kiáltott, nem mozdult hirtelen, csak egy alig észrevehető bólintással adott parancsot. A háttérben halk mocorgás volt hallható, a fegyverek ismét megfeszültek, a biztosítékok halk kattanása mintha az éjszaka szívverése lett volna.
A beállt csend jelezte Vladnak, hogy emberei készen állnak.
– Az indok? – kérdezett vissza Vlad szórakozottan, szándékosan tépázva hallgatósága idegeit. – Az indok egyszerű. Ő kell nekünk, mert hasznos. Te nem kellesz, mert csak akadály vagy. És mi nem szoktunk akadályokkal törődni – a valóság egyikőjükre sem tartozott. Nem fogja kiteregetni főnöke ambícióit.
A nő fenyegetése – miszerint ő dönti el, ki marad életben – csak még jobban felbőszítette. Egyetlen szóval intett Mussónak, aki azonnal előrébb lépett, fegyverét magabiztosan Rosemariera szegezve. De Vlad még mindig nem vesztette el hidegvérét. Tudta, hogy van még idő, és élvezte a helyzet iróniáját.
– Öt másodperc – mondta halkan, a nő szemébe nézve. – Ha okos vagy, akkor tudod, hogy nincs esélyed. Ha pedig nem… nos, akkor már csak öt másodperced van gondolkodni rajta – hangja fagyosan csengett, mintha az éjszaka leghidegebb szele szólalt volna meg.
Még mindig volt egy esélye a nőnek arra, hogy okosan cselekedjen, hogy megadja magát. De Vladnak már nem volt türelme a játékokhoz. Ha nem adják meg magukat időben, akkor ő fog dönteni. És az ő döntése mindig végleges volt.
Gyomrom tett egy bukfencet. Lábaim menekülni akartak, én pedig minél előbb hazajutni. A fickó válasza nem tetszett, meggondoltam magamat, mégsem akartam tudni, hogy pontosan mit akarnak.
Lélegezni próbáltam, de a levegő mintha beszorult volna a tüdőmbe. Még azzal kapcsolatban sem tudtam szólni Yokonak, hogy engedje el ezt a nagy udvariaskodást. Teljesen felesleges.
Megpróbáltam felidézni Dr Frost szavait, az ösztöneimre hagyatkozni, de a fejemben egyre csak a fegyverek képe villództak, és a lövések visszhangja kongtak a dobhártyámban. Nem ezeké, amik körülöttünk voltak – abba bele sem mertem gondolni, hogy mennyire rémesen hangosak és ijesztők lesznek –, hanem a múltbéliek.
Pillanatokra elhomályosult a látásom, nehezen tudtam kivenni, hogy Yoko a kezével int felém. Sejtettem, hogy miért, de képtelen voltam cselekedni. A kezeim reszkettek, és ahogy lopva a fegyverek csövére néztem, egy pillanatra elsötétült előttem a világ. Éreztem, ahogy a lábaim alól kicsúszik a talaj, a térdeim elgyengültek, és minden erőmre szükségem volt, hogy talpon maradjak. Arrow hideg, nedves orrát éreztem a tenyerem környékén. Ez tartott a valóságban.
Nem az első alkalom volt, hogy ilyen helyzetbe kerültem, de most más volt. Most a trauma árnyéka még súlyosabban nehezedett rám, megbénítva minden mozdulatomat. Nem hagyhattam, hogy ez a félelem eluralkodjon rajtam, fel kellett vennem kiskutyámat. De a testem nem engedelmeskedett. A fegyverek súlya, a veszély közelsége – mindez túl sok volt.
MAFFIA POV:
Az öt másodperc vége hamar elérkezett. Vlad pedig számított valami trükkre, de arra, ami bekövetkezett, még ő sem volt teljesen felkészülve. Ahogy Mussó és a többiek tüzelni kezdtek, a fegyverek zaja betöltötte a sikátort, de azonnal éles, fémes csattanásokat hallott, ahogy a golyók valami láthatatlan akadályba ütköztek. A következő pillanatban a lövedékek visszafelé repültek, mintha valami láthatatlan erő postázta volna őket vissza a feladójuknak.
Vlad érezte, ahogy az adrenalin végigszáguld az ereiben. Az egyik golyó elsüvített a füle mellett, és halk puffanással csapódott bele a mögötte álló falba. Egy másik lövedék Mussó vállát találta el, aki fájdalmasan felordított és hátratántorodott. A sikátorban káosz uralkodott el. Az emberei, akiket mindig hidegvérű, kemény fickóknak ismert, most pánikba estek. Ketten azonnal fedezékbe vetették magukat, míg mások próbálták értelmezni, mi történt.
De Vlad nem hátrált meg. A nő szemeibe nézett, és érezte, hogy a harag kezd felülkerekedni benne. A rideg nyugalom, amit addig gondosan megőrzött, kezdett repedezni. Ilyen helyzettel még nem találkozott, de nem hagyta, hogy a félelem eluralkodjon rajta.
– Mutáns nyikhaj – morogta maga elé, miközben az öngyújtó újra a kezében volt, de most már nem játszadozott vele. Az elméje lázasan dolgozott, felmérte a helyzetet, próbálta kitalálni a következő lépést. A nő túl veszélyes volt ahhoz, hogy egyszerűen elengedjék, de a nyílt támadás most nem vezetett eredményre. Mégis, volt valami, amit Vlad tudott: minden mutáns sámánkodásnak ára van, és minden védelemnek van gyenge pontja.
– Oké… Látom, nem viccelsz – mondta halkan, de hangja most már nem gúnyos volt, hanem fagyosan komoly. – De ne hidd, hogy ettől mi megfutamodunk! Ha játszani akarsz, akkor játsszunk tovább.
Intett az embereinek, hogy hátráljanak, és lassan elkezdett oldalazni, körbejárva a láthatatlan falat, mintha csak a gyengepontját keresné. A másik kezével intett, hogy ’Jóképűt’ lássák el.
Musso arca, a kiérdemelt beceneve ellenére, most eltorzult a fájdalomtól. A lövedék túlzottan mélyre fúródott a testében. Ráadásul nem egyszerű fegyverek voltak ezek, hanem a mutánsok elkapását segítették elő. Egyszerű embereken nem tesztelték a hatását.
Vlad tekintete egy pillanatra sem szakadt el a nőtől. Mintha magán próbálta volna tartani a figyelmet.
– Lássuk, meddig bírod ezt a kis trükköt – sziszegte, és közben próbált számításba venni minden lehetséges támadási módot. Tudta, hogy előbb-utóbb találnak egy rést a védekezésben, és akkor a nőnek nem lesz ideje reagálni.
– Csendes, most – adott utasítást az adóvevőn keresztül. Hangos kattanás törte meg az éjszaka csendjét. A magasból pedig egy háló közeledett a lányokra, Vlad reményei szerint hamarosan bekebelezve a fogásukat: a mutáns csitrit és legújabb társát.
Pompás lesz, két legyet egy csapásra.
– Félre ne érts, nagyon menő skill! – suttogtam ösztönösen, ha már titkos részlegekről beszéltünk. – Tőlem nem tudja meg senki! – fűztem hozzá, egy mozdulattal jeleztem, hogy lakat a számon. Sosem gondoltam volna, hogy valaha találkozni fogok egy valódi Lana Croft-tal! Azért gyanakodtam, hogy lehet itt még valami mágia is, de nem ugráltam a témán.
– Persze, rövid távon elbírom – feleltem megszeppenten. Megvolt a módszerem miként játsszak a pórázzal hozzá, hogy a kiskutyám kényelmesen, én pedig minimális esélyekkel a deréksérvre tartsam ölben, ameddig az szükséges. Lássuk be, nem volt egy könnyű négylábú, elég hatalmas kutyus volt. – Miért?
A következő pillanatban a sötétből árnyak bukkantak fel, leszakítva teljesen bimbózó kíváncsiságomat. Öten voltak, vagy talán hatan, mindegyikük kezében fegyver. Egyikük mosolygott – hideg, gonosz mosollyal, amitől a gyomrom menten összeszorult. Az ismerősség érzete pedig ott lapult halántékom hátsó szegletében, kellemetlenül kaparászott, hogy a felszínre bukkanjon.
A fegyverek csövei rám és Yokora szegeződtek. Vagyis inkább Yokora, ki élő pajzsként takargatott. Nem kéne itt lennie, igazából egyikünknek sem kéne itt lennie.
Szívem kihagyott egy ütemet. Az idő mintha megállt volna, az egész világom beszűkült a fegyverek csillogó fémcsöveire. Az a régi félelem, az a velőig hatoló rettegés, amit annyiszor próbáltam eltemetni, most minden erejével feltört bennem. A torkom kiszáradt, és éreztem, ahogy a hideg veríték végig csorog a gerincem mentén.
A fegyverek látványa, a pattanásig feszült helyzet, az erőszak közelsége – minden egyes részlet a korábbi élmények zavaros víziójaként kavarogtak bennem.
Yokora pillantottam, aki az ösztönös félelemmel szembe ment és bátran állt ki a haramiák ellen. Megpróbáltam erőt meríteni magabiztosságából, bár enyhén csillapodott a bennem uralkodó pánik, nem éreztem száz százalékig biztonságban magamat. Egy pillanatra lesütöttem a szemeimet és azért rimánkodtam bárcsak Csodapók tudtára adhatnám valahogy ezt a vörösebbnél is vörösebb kódot. Ő biztosan tudná, hogy mit kellene tenni egy ilyen helyzetben, és zokszó nélkül fogadnék szót neki bármilyen tekintetben.
MAFFIA POV:
Vlad lassan, élvezettel nyomta le az öngyújtó fedelét, ami egy tompa kattanással csukódott össze. Az idegen nő szavai valahogy egyensúlyoztak a szarkazmus és a gúny határán, amiből Vladnak egy cseppet sem hiányzott. Hogy nem félt? Talán csak jól leplezte, vagy tényleg ennyire nem volt épeszű. Ezt hamarosan kiderítem – gondolta, és egy apró mosoly húzódott a szája szegletébe.
Ahogy a nő lassan félretűrte a haját, Vlad szemei éberen figyeltek. Minden apró mozdulatát felmérte, miközben a körülöttük lévő sötétség egyre sűrűbbé vált, mintha maga is összeesküdött volna az idegennel. A nő finoman provokálta őt, próbálta elérni, hogy még több időt nyerjen – ezt Vlad is jól tudta. De nem hagyhatta, hogy fölébe kerekedjen, hogy irányítson.
– Te tényleg szórakoztatónak tartod ezt? – Vlad hangja alacsony, vészjósló morajlás volt, amit csak a hozzá legközelebb állók hallhattak. – Azt hiszed, hogy van esélyed ellenem? Ellenünk? – tekintete a körülötte álló emberekre siklott, majd vissza a nőre, aki látszólag nyugodtan állt, de Vlad érezte a feszültséget a levegőben.
– Hát rendben, akkor játsszunk – folytatta, és ezzel megadta a jelet. Nem kiáltott, nem mozdult hirtelen, csak egy alig észrevehető bólintással adott parancsot. A háttérben halk mocorgás volt hallható, a fegyverek ismét megfeszültek, a biztosítékok halk kattanása mintha az éjszaka szívverése lett volna.
A beállt csend jelezte Vladnak, hogy emberei készen állnak.
– Az indok? – kérdezett vissza Vlad szórakozottan, szándékosan tépázva hallgatósága idegeit. – Az indok egyszerű. Ő kell nekünk, mert hasznos. Te nem kellesz, mert csak akadály vagy. És mi nem szoktunk akadályokkal törődni – a valóság egyikőjükre sem tartozott. Nem fogja kiteregetni főnöke ambícióit.
A nő fenyegetése – miszerint ő dönti el, ki marad életben – csak még jobban felbőszítette. Egyetlen szóval intett Mussónak, aki azonnal előrébb lépett, fegyverét magabiztosan Rosemariera szegezve. De Vlad még mindig nem vesztette el hidegvérét. Tudta, hogy van még idő, és élvezte a helyzet iróniáját.
– Öt másodperc – mondta halkan, a nő szemébe nézve. – Ha okos vagy, akkor tudod, hogy nincs esélyed. Ha pedig nem… nos, akkor már csak öt másodperced van gondolkodni rajta – hangja fagyosan csengett, mintha az éjszaka leghidegebb szele szólalt volna meg.
Még mindig volt egy esélye a nőnek arra, hogy okosan cselekedjen, hogy megadja magát. De Vladnak már nem volt türelme a játékokhoz. Ha nem adják meg magukat időben, akkor ő fog dönteni. És az ő döntése mindig végleges volt.
Gyomrom tett egy bukfencet. Lábaim menekülni akartak, én pedig minél előbb hazajutni. A fickó válasza nem tetszett, meggondoltam magamat, mégsem akartam tudni, hogy pontosan mit akarnak.
Lélegezni próbáltam, de a levegő mintha beszorult volna a tüdőmbe. Még azzal kapcsolatban sem tudtam szólni Yokonak, hogy engedje el ezt a nagy udvariaskodást. Teljesen felesleges.
Megpróbáltam felidézni Dr Frost szavait, az ösztöneimre hagyatkozni, de a fejemben egyre csak a fegyverek képe villództak, és a lövések visszhangja kongtak a dobhártyámban. Nem ezeké, amik körülöttünk voltak – abba bele sem mertem gondolni, hogy mennyire rémesen hangosak és ijesztők lesznek –, hanem a múltbéliek.
Pillanatokra elhomályosult a látásom, nehezen tudtam kivenni, hogy Yoko a kezével int felém. Sejtettem, hogy miért, de képtelen voltam cselekedni. A kezeim reszkettek, és ahogy lopva a fegyverek csövére néztem, egy pillanatra elsötétült előttem a világ. Éreztem, ahogy a lábaim alól kicsúszik a talaj, a térdeim elgyengültek, és minden erőmre szükségem volt, hogy talpon maradjak. Arrow hideg, nedves orrát éreztem a tenyerem környékén. Ez tartott a valóságban.
Nem az első alkalom volt, hogy ilyen helyzetbe kerültem, de most más volt. Most a trauma árnyéka még súlyosabban nehezedett rám, megbénítva minden mozdulatomat. Nem hagyhattam, hogy ez a félelem eluralkodjon rajtam, fel kellett vennem kiskutyámat. De a testem nem engedelmeskedett. A fegyverek súlya, a veszély közelsége – mindez túl sok volt.
MAFFIA POV:
Az öt másodperc vége hamar elérkezett. Vlad pedig számított valami trükkre, de arra, ami bekövetkezett, még ő sem volt teljesen felkészülve. Ahogy Mussó és a többiek tüzelni kezdtek, a fegyverek zaja betöltötte a sikátort, de azonnal éles, fémes csattanásokat hallott, ahogy a golyók valami láthatatlan akadályba ütköztek. A következő pillanatban a lövedékek visszafelé repültek, mintha valami láthatatlan erő postázta volna őket vissza a feladójuknak.
Vlad érezte, ahogy az adrenalin végigszáguld az ereiben. Az egyik golyó elsüvített a füle mellett, és halk puffanással csapódott bele a mögötte álló falba. Egy másik lövedék Mussó vállát találta el, aki fájdalmasan felordított és hátratántorodott. A sikátorban káosz uralkodott el. Az emberei, akiket mindig hidegvérű, kemény fickóknak ismert, most pánikba estek. Ketten azonnal fedezékbe vetették magukat, míg mások próbálták értelmezni, mi történt.
De Vlad nem hátrált meg. A nő szemeibe nézett, és érezte, hogy a harag kezd felülkerekedni benne. A rideg nyugalom, amit addig gondosan megőrzött, kezdett repedezni. Ilyen helyzettel még nem találkozott, de nem hagyta, hogy a félelem eluralkodjon rajta.
– Mutáns nyikhaj – morogta maga elé, miközben az öngyújtó újra a kezében volt, de most már nem játszadozott vele. Az elméje lázasan dolgozott, felmérte a helyzetet, próbálta kitalálni a következő lépést. A nő túl veszélyes volt ahhoz, hogy egyszerűen elengedjék, de a nyílt támadás most nem vezetett eredményre. Mégis, volt valami, amit Vlad tudott: minden mutáns sámánkodásnak ára van, és minden védelemnek van gyenge pontja.
– Oké… Látom, nem viccelsz – mondta halkan, de hangja most már nem gúnyos volt, hanem fagyosan komoly. – De ne hidd, hogy ettől mi megfutamodunk! Ha játszani akarsz, akkor játsszunk tovább.
Intett az embereinek, hogy hátráljanak, és lassan elkezdett oldalazni, körbejárva a láthatatlan falat, mintha csak a gyengepontját keresné. A másik kezével intett, hogy ’Jóképűt’ lássák el.
Musso arca, a kiérdemelt beceneve ellenére, most eltorzult a fájdalomtól. A lövedék túlzottan mélyre fúródott a testében. Ráadásul nem egyszerű fegyverek voltak ezek, hanem a mutánsok elkapását segítették elő. Egyszerű embereken nem tesztelték a hatását.
Vlad tekintete egy pillanatra sem szakadt el a nőtől. Mintha magán próbálta volna tartani a figyelmet.
– Lássuk, meddig bírod ezt a kis trükköt – sziszegte, és közben próbált számításba venni minden lehetséges támadási módot. Tudta, hogy előbb-utóbb találnak egy rést a védekezésben, és akkor a nőnek nem lesz ideje reagálni.
– Csendes, most – adott utasítást az adóvevőn keresztül. Hangos kattanás törte meg az éjszaka csendjét. A magasból pedig egy háló közeledett a lányokra, Vlad reményei szerint hamarosan bekebelezve a fogásukat: a mutáns csitrit és legújabb társát.
Pompás lesz, két legyet egy csapásra.
_________________
It makes me laugh every time I look back.
When I believed, I couldn't be anything more than that.
HIGH-TECH CODE SORCERERWhen I believed, I couldn't be anything more than that.
Profil gif 1 :
Karakterlap :
Karakterdal :
Kapcsolat :
Love grows where...
Profil gif 2 :
Shu Kyoko a Nap Hősének tart
Shu Kyoko
• doing bad for good reasons •
Ezek az alakok sokszorosan megbuktak a vadász vizsgán. Kezdjük rögtön a legelején. Hamarabb észrevette őket a prédájuk, mint ahogy azt szerették volna. Mondjuk ilyen szemeket kiveretős ruhákban nem is csodálom… De legyünk korrektek. Ez az első hiba nem csak kezdőkkel esik meg. Időről időre még a legsikeresebb veterán vadászok is lebuknak, ám ha ilyen történik, nincs idő vakarózni! A lehető leggyorsabban le kell rohanni az áldozatot, ugyanis onnan, hogy megneszeltek, az idő kőkemények az üldöző ellen dolgozik. Még, ha így is jár el a kedves delikvens, kérdéses a siker.
Ezek a hátulgombolósok azonban ahelyett, hogy a logikus, és ősidők óta működő receptet követték volna, leálltak csak a jó ég tudja mit csinálni. Ennek hála volt időm beérni a lányt. Igyekeztem nem megijeszteni, de láthatóan pattanásig feszültek az idegei szegénynek, így pont az ellenkezőjét sikerült elérnem, mint amit szerettem volna. Amint beértem, kétségbe esett. Felvont szemöldökkel vártam meg, hogy magához térjen az jól látható- és érezhető pánikból, majd a meglepettségből, hogy láttam a támadóit. Vele ellentétben én annyira nem lepődtem meg ezen. Onmyoujiként, még ha démonok lettek volna, akkor is láthatóak maradnának a számomra. Főleg, hogy magam sem voltam ember, egy picit sem! A befőttes üvegek, na meg az ismeretlen erőbónuszokra csak elmosolyodtam. Nem értettem, hogy jön ide bármelyik is, de ettől függetlenül aranyosnak találtam.
Látványosan megcsodálta a kardjaimat, amire csak somolyogtam az épp nem létező bajszom alatt. Szinte éreztem, hogy Nogitsune és Gingitsune is kibüszkültek a lány csodáló pillantása alatt, bár egyik vén róka sem ismerné majd ezt be utólag. Igaz, a folytatást hidegzuhanyként kaptam a nyakamba. Ember formában voltam, és próbáltam elvegyülni a halandók között, még sem tudtam mit kezdeni a helyzettel, hogy olyan ügyesen műveltem a rejtőzködést, tényleg embernek néztek! Mit mondhat egy ilyen kérdésre a róka? Egy ősöreg démon vagyok, aki istennek készült, csak menet közbe elcsúszott valami? Nope, és még egyszer is nope! Nem épp a legideálisabb bemutatkozási mód. Elnyomtam egy méretes sóhajt, hisz inkább higgyen embernek, mint hogy visítva szaladjon világgá előlem, bele az üldözői karjaiba! Még ha kissé bizsergett is a bőröm a gondolattól, halandó lennék, lakatot tettem a számra, pontosabban kicsit talán megpróbáltam terelni a témát.
- Valami hasonló, könyvtáros vagyok! - húztam ki büszkén magam! - Közülük is a titkon harcos részleg tagja! Kincskereséssel, meg minden! - Igen, megmutatták már nekem is a Titkok könyvtárát, na meg a sorozathoz is volt szerencsém odahaza, és rezzenéstelen pofával lódítottam is egyből erről. Mennyivel menőbben hangzott, mint az igazság?
A körénk gyűlő léptek nem javítottak a drágalátós ellen vizsga eredményén. Nem csak Romy vette korábban észre őket, de jelenleg én is. Így vadászatból háború lett, ami már egy teljesen más műfaj. A füleimmel követtem nyomon a környező eseményeket, miközben magam is a lehetőségeket firtattam. Titkolatlanul elővett a jókedv, ahogy kiderült, szabad a pálya, és azt csinálok a fegyvert viselő játékszerek… mármint harci ellenfeleimmel, amit csak akarok. Vettem egy mély lélegzetet, amivel megízleltem a szagukat, na meg legyűrtem a szinte már reszketésig feszült izgalmamat. Nem akartam elsietni a hosszú idő óta nem érzett küzdelmet, hisz sose jó, ha túl hamar vége van a mókának!
-Már csak egy, ámde nagyon fontos kérdésem lenne! - rántottam fel széles mosollyal a szemöldököm Romy felé -Ha kell, fel bírod venni a kutyust, és tartani valameddig? - amennyiben pozitív válasz érkezett a részéről, elégedetten helyezkedtem úgy, az eddigre elénk érkező stukkerzsokék engem, és ne a lányt lássák.
Végre befutottak és komolyan megszólított az egyikük. Nem tudtam, hirtelenjében sírjak, vagy keverjek le neki egy akkora sallert, hogy a fal adja a másikat! Arra mindenesetre jó volt, hogy próbáltak biztonságra játszani, hogy míg ő választás elé állított, egy alap onmyouji technikához láttam. A legelső varázslat, amit minden kis miko fejébe belevernek, a pajzsok használata. Szó szerint alap szükséglet, hisz szinte minden más technikához idő kellett, na meg egy közvetítő. Papír talizmán, megszentelt eszközök, legendás fegyverek, ékszerek, és sorolhatnám a sort. Ám ahhoz, hogy ezek bármelyikét be tudjuk vetni, időre volt szükség, és hogy ez idő alatt ne halljunk meg. Hisz csak a mesékben várja meg az ellen, hogy elkiabáld a technika nevét, majd egy sor fura táncmozdulattal elő is hívd azt! A való élet ritkán volt ilyen kegyes, erre szolgált az első és talán legfontosabb technikánk, a kekkai. Egy láthatatlan, de kellően erős pajzs, ami megvédjen minket a spirituális és fizikális támadásoktól. Az energia közvetítőnek a saját testünket használtuk hozzá. Ebből idéztem némán magunk köré többet is, míg a beszédes tagot hallgattam. Olyan volt a fizimiskája, azzal már vallatni lehetett volna minden gond nélkül! Volt pár youkai ismerősöm, akiket szívesen összecsuktam volna vele, hogy tanulják, hogy kell rémisztgetni pusztán a pofázmányukkal a világot! Végül csak befejezte a rosszfiúsnak szánt monológját.
-Ez most egy igazán kínos pillanat - félelmet ha akartam, sem hiszem, hogy tudtam volna színlelni, inkább zavart imitáltam, és egy elszabadult tincsemet torok köszörülve tettem a fülem mögé. -Miss Glitch itt egy fiatal hölgy, akit ennyien követnek, hallhatóan fegyverrel… - Ha nem vadászik a róka, hanem védeni akar valakit, érdemes húzni az időt, annál több lehetőség van az ellentámadások megalapozására, egyelőre láthatatlan illúziók szövögetésére. - Legalább egy indokot áruljanak el, miért kellene átadnom őt Önöknek! - koránt sem voltam benne biztos, hogy kapok használható választ, de egy próbát megért! Romy szerette volna megtudni az okokat. Akármi is a válasza a támadóinknak, zavartalanul folytattam, lényegesen tiszteletlenebbül - Mellesleg itt nem az a kérdés, hogy átadom-e Miss Glitch-t nektek, vagy sem. Sokkal inkább az a kérdés, hogy életbe hagyjalak benneteket, vagy sem? - döntöttem oldalra az ábrázatomat, míg az egyik kezemben a kardjaim két pengés legyezővé alakultak, a másik kezemmel a hátam mögé nyúlva, intettem a lánynak, hogy ideje magához ölelni az ebet, mert a nagy szám ellenére, olajra lépésen gondolkodok! Természetesen, ha ránk lőnének, megpróbálom a kekkaival összegyűjteni a lövedékeket, és a legyező egy intésével visszaküldeni a feladóknak. És amennyiben ez sikerül, az így kapott káosz fedezékében kislisszolni a fegyver betyárok közül. Ha nem jönne be a számításom, akkor muszáj lennék illúziókkal próbálkoznom, hisz a kard és a lőfegyverek, főleg jelen helyzetben nem voltak túl ideális párosítás.
Ezek a hátulgombolósok azonban ahelyett, hogy a logikus, és ősidők óta működő receptet követték volna, leálltak csak a jó ég tudja mit csinálni. Ennek hála volt időm beérni a lányt. Igyekeztem nem megijeszteni, de láthatóan pattanásig feszültek az idegei szegénynek, így pont az ellenkezőjét sikerült elérnem, mint amit szerettem volna. Amint beértem, kétségbe esett. Felvont szemöldökkel vártam meg, hogy magához térjen az jól látható- és érezhető pánikból, majd a meglepettségből, hogy láttam a támadóit. Vele ellentétben én annyira nem lepődtem meg ezen. Onmyoujiként, még ha démonok lettek volna, akkor is láthatóak maradnának a számomra. Főleg, hogy magam sem voltam ember, egy picit sem! A befőttes üvegek, na meg az ismeretlen erőbónuszokra csak elmosolyodtam. Nem értettem, hogy jön ide bármelyik is, de ettől függetlenül aranyosnak találtam.
Látványosan megcsodálta a kardjaimat, amire csak somolyogtam az épp nem létező bajszom alatt. Szinte éreztem, hogy Nogitsune és Gingitsune is kibüszkültek a lány csodáló pillantása alatt, bár egyik vén róka sem ismerné majd ezt be utólag. Igaz, a folytatást hidegzuhanyként kaptam a nyakamba. Ember formában voltam, és próbáltam elvegyülni a halandók között, még sem tudtam mit kezdeni a helyzettel, hogy olyan ügyesen műveltem a rejtőzködést, tényleg embernek néztek! Mit mondhat egy ilyen kérdésre a róka? Egy ősöreg démon vagyok, aki istennek készült, csak menet közbe elcsúszott valami? Nope, és még egyszer is nope! Nem épp a legideálisabb bemutatkozási mód. Elnyomtam egy méretes sóhajt, hisz inkább higgyen embernek, mint hogy visítva szaladjon világgá előlem, bele az üldözői karjaiba! Még ha kissé bizsergett is a bőröm a gondolattól, halandó lennék, lakatot tettem a számra, pontosabban kicsit talán megpróbáltam terelni a témát.
- Valami hasonló, könyvtáros vagyok! - húztam ki büszkén magam! - Közülük is a titkon harcos részleg tagja! Kincskereséssel, meg minden! - Igen, megmutatták már nekem is a Titkok könyvtárát, na meg a sorozathoz is volt szerencsém odahaza, és rezzenéstelen pofával lódítottam is egyből erről. Mennyivel menőbben hangzott, mint az igazság?
A körénk gyűlő léptek nem javítottak a drágalátós ellen vizsga eredményén. Nem csak Romy vette korábban észre őket, de jelenleg én is. Így vadászatból háború lett, ami már egy teljesen más műfaj. A füleimmel követtem nyomon a környező eseményeket, miközben magam is a lehetőségeket firtattam. Titkolatlanul elővett a jókedv, ahogy kiderült, szabad a pálya, és azt csinálok a fegyvert viselő játékszerek… mármint harci ellenfeleimmel, amit csak akarok. Vettem egy mély lélegzetet, amivel megízleltem a szagukat, na meg legyűrtem a szinte már reszketésig feszült izgalmamat. Nem akartam elsietni a hosszú idő óta nem érzett küzdelmet, hisz sose jó, ha túl hamar vége van a mókának!
-Már csak egy, ámde nagyon fontos kérdésem lenne! - rántottam fel széles mosollyal a szemöldököm Romy felé -Ha kell, fel bírod venni a kutyust, és tartani valameddig? - amennyiben pozitív válasz érkezett a részéről, elégedetten helyezkedtem úgy, az eddigre elénk érkező stukkerzsokék engem, és ne a lányt lássák.
Végre befutottak és komolyan megszólított az egyikük. Nem tudtam, hirtelenjében sírjak, vagy keverjek le neki egy akkora sallert, hogy a fal adja a másikat! Arra mindenesetre jó volt, hogy próbáltak biztonságra játszani, hogy míg ő választás elé állított, egy alap onmyouji technikához láttam. A legelső varázslat, amit minden kis miko fejébe belevernek, a pajzsok használata. Szó szerint alap szükséglet, hisz szinte minden más technikához idő kellett, na meg egy közvetítő. Papír talizmán, megszentelt eszközök, legendás fegyverek, ékszerek, és sorolhatnám a sort. Ám ahhoz, hogy ezek bármelyikét be tudjuk vetni, időre volt szükség, és hogy ez idő alatt ne halljunk meg. Hisz csak a mesékben várja meg az ellen, hogy elkiabáld a technika nevét, majd egy sor fura táncmozdulattal elő is hívd azt! A való élet ritkán volt ilyen kegyes, erre szolgált az első és talán legfontosabb technikánk, a kekkai. Egy láthatatlan, de kellően erős pajzs, ami megvédjen minket a spirituális és fizikális támadásoktól. Az energia közvetítőnek a saját testünket használtuk hozzá. Ebből idéztem némán magunk köré többet is, míg a beszédes tagot hallgattam. Olyan volt a fizimiskája, azzal már vallatni lehetett volna minden gond nélkül! Volt pár youkai ismerősöm, akiket szívesen összecsuktam volna vele, hogy tanulják, hogy kell rémisztgetni pusztán a pofázmányukkal a világot! Végül csak befejezte a rosszfiúsnak szánt monológját.
-Ez most egy igazán kínos pillanat - félelmet ha akartam, sem hiszem, hogy tudtam volna színlelni, inkább zavart imitáltam, és egy elszabadult tincsemet torok köszörülve tettem a fülem mögé. -Miss Glitch itt egy fiatal hölgy, akit ennyien követnek, hallhatóan fegyverrel… - Ha nem vadászik a róka, hanem védeni akar valakit, érdemes húzni az időt, annál több lehetőség van az ellentámadások megalapozására, egyelőre láthatatlan illúziók szövögetésére. - Legalább egy indokot áruljanak el, miért kellene átadnom őt Önöknek! - koránt sem voltam benne biztos, hogy kapok használható választ, de egy próbát megért! Romy szerette volna megtudni az okokat. Akármi is a válasza a támadóinknak, zavartalanul folytattam, lényegesen tiszteletlenebbül - Mellesleg itt nem az a kérdés, hogy átadom-e Miss Glitch-t nektek, vagy sem. Sokkal inkább az a kérdés, hogy életbe hagyjalak benneteket, vagy sem? - döntöttem oldalra az ábrázatomat, míg az egyik kezemben a kardjaim két pengés legyezővé alakultak, a másik kezemmel a hátam mögé nyúlva, intettem a lánynak, hogy ideje magához ölelni az ebet, mert a nagy szám ellenére, olajra lépésen gondolkodok! Természetesen, ha ránk lőnének, megpróbálom a kekkaival összegyűjteni a lövedékeket, és a legyező egy intésével visszaküldeni a feladóknak. És amennyiben ez sikerül, az így kapott káosz fedezékében kislisszolni a fegyver betyárok közül. Ha nem jönne be a számításom, akkor muszáj lennék illúziókkal próbálkoznom, hisz a kard és a lőfegyverek, főleg jelen helyzetben nem voltak túl ideális párosítás.
_________________
Be like the fox who makes more tracks than necessary,
some in the wrong direction. Practice resurrection.
TAMAMO-NO-MAEsome in the wrong direction. Practice resurrection.
Profil gif 1 :
Karakterdal :
Profil gif 2 :
Rosemarie Morozov
• doing bad for good reasons •
UNTIL THE NIGHT FALLS
MAFFIA POV:
A férfi ujjai között egy gyufaszálat táncoltatott a négyemeletes épület sarkában. Bal szemével némán figyelte, ahogy az általuk követett lány eltűnik az út általellenes pontján, a két emeletesház között húzódó sikátor sötétjében.
– Gyújtós Vlad előkészítettük a terepet – jelentette ki a sima arcú, harmincas évei elejét taposó férfi mellette. Olyan rejtélyesen érkezett, mintha az árnyék böfögte volna ki magából. A srác alapvetően túl jóképű volt ahhoz, hogy el lehessen adni maffiózónak. Innen is kapta Musso a becenevét: ’Jóképű’.
Vlad nem alacsonyodott le arra a szintre, hogy így szólítsa. Egyébként tisztában volt vele, hogy sokan a háta mögött, köztük Musso is Csótánynak nevezte. Mindezt azért, mert túlélte a degenerált korcsokkal való találkozást az Ocean sugárúti raktárban. A másik gyakori gúnyos becenév, amit ráakasztottak ugyanennek az incidensnek az okán az a Félszemű volt. A balul elsült feladatvégrehajtás után az Oroszlán kivájta a jobb szemét. Csak azért hagyta életben, mert a fő árulót – Oleget – élve leszállította neki. Minden alkalommal jókedvre derítette a tudat, hogy Oleg azóta a halakkal alszik.
Vlad a ’Gyújtós’ megnevezést jobban preferálta, mert az öngyújtója mentette meg az életét abban a raktárban. Jobbik esetben ahhoz hasonló, felelősségteljes feladatokra lenne hívatott. De Oroszlán mostanában csak pitiáner munkákat bízott rá. Köztük ezt is. Azonban tudta, ha elkapja ezt a fiatal mutáns csitrit, akkor újabb elindulhat a ranglétrán, visszanyeri az Oroszlán bizalmát és újabb, hozzávaló feladatokat végezhet el a maffia körében. Több summáért.
– Remek – felelt Vlad jellegzetes orrhangján. – Szólj Csendesnek, hogy maradjon készenlétben. Ők lesznek a meglepetés. Mi odamegyünk – határozta el. – Ne szúrjátok el. Ez a kis csitri ritkán van egyedül – tette hozzá. Az adatbázis szerint pedig nem a libától kellett tartaniuk, hanem mindenki mástól, aki vele lógott.
– Értettem – bólintott Musso. Vlad megejtett egy fintort, amennyire rühellte a sima képét, annál hasznosabb volt bevetéseken. Azt tette, amit mondott. Nem kérdezett vissza, nem feleselt és még csak nem is értetlenkedett.
Tenyerem izzadt a stressztől, amit a lépések hangja váltott ki belőlem. A póráz végén ácsorgó kiskutyám a levegőbe szimatolt, ha ki mertem volna nyitni a szememet, akkor láthattam volna lelkes farokcsóválását és tudtam volna, hogy nem ellenséggel van dolgom. Amikor az idegen hallhatóan megállt valahol előttem és hozzám szólt, gondolkodás nélkül kezdtem bele a hattyú halálával felérő áriába.
– Ááá, kérlek, ne ölj meg, túl fiatal vagyok még a halálhoz! – könyörögtem reményvesztetten az életemért.
Félszegen nyitottam fel jobb szememet, óriási meglepetésemre a korábban látott hölgy állt előttem. Másodpercekig bamba ábrázattal figyeltem, mintha nem is egy nyelvet beszélnénk. Hirtelen igazából azt is elhittem volna, hogy nem amerikaiul, hanem kínaiul szólt hozzám!
– B-bocsi, félreértettem a helyzetet! – torkomat köszörülve jelentettem ki a nyilvánvalót. – Ez… igazán kedves tőled. De nem hiszem, hogy jó ötlet, általában nem kedves figurák szoktak utánam jönni – ismertem be csalódottan. – Jófejnek tűnsz. Nem szeretném, hogy veszélybe kerülj miattam – tettem hozzá. Mégis hány ember ajánlaná fel így a segítségét?
– Meg az az igazság, hogy én nem túl sok erőbónuszt tudok adni. A befőttesüvegek rettegnek tőlem, de kétlem, hogy itt azzal sokra mennék – feszítettem be bal karomat. Ruhám alatt még az a pitiáner bicepszem sem látszott ki, amit Alvers két ujjal is röhögve körbeért. – Kiskutyám ellenben igazi harcikutya! – prezentáltam Arrowt magam mellett. – Viszont őt sem szívesen keverném bajba… megint… – ráztam meg a fejemet. Alig, hogy teljesen felépült abból a lövésből! Nem hiányzott még egy ahhoz hasonló eset.
– De várj! – ráncoltam a homlokomat, ahogy eltűnődtem korábbi szavain. – Azt mondtad, hogy láttad kik követnek engem? – mutattam magamra hitetlenkedve. – OMG, te vagy az első, aki látta őket! – böktem felé mutatóujjammal. Nem sokat törődve azzal, hogy mutogatni nem illik. – Akárkinek eljátszottam azt a jelenetet, mint veled, ők nem láttak senkit. Huh, már azt hittem, hogy megkergültem – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Noha nem ez lenne az első eset, szóval tökre jogos volt részemről a félelem. – De mégis, hogy az ördögbe csinálták?
Szemeimmel hitetlenkedve pislogva meredtem a nőre, akinek a ruhája egyik pillanatról a másikra olvadt bele a sötétségbe. Ok, sztornó, valóban elment a maradék eszem is! Hacsak nem az a különlegessége, hogy csettintésre öltözik át, mint egy Sailor Moon-os átváltozás esetén csak a csiribiri táncolgatás és fények nélkül. És azok a fegyverek mégis honnét és hogyan keveredtek a kezébe?
– Wow, aszta! Ezt, hogy csináltad? – bukott ki belőlem a kérdés, nem kicsit leesett állal. – Ismerek valakit, aki szerintem oda lenne értük – mutattam a fegyverek felé. Csodapók bánhatod, hogy nem vagy itt! Ki sem tudtam fejezni, hogy mennyire örülnék, ha itt lenne…
– Nem hétköznapi ember vagy, igaz? – jelent meg az arcomon egy bizakodó mosoly. – Boszorkány vagy? Netán varázsló? – faggatóztam. Ehhez hasonlót korábban Wandától láttam, ő teremtett a semmiből dolgokat. De Ugróegér pajtijaiból is kinéztem ilyesfélét. – Ne aggódj, nem fogom elmondani senkinek! – tettem hozzá gyorsan.
Tanácstalanul méregettem mikor bemutatkozott és szinte Pokemon módjára várta tőlem az utasításokat. Holott én azt sem tudtam elképzelni, hogy fogja felvenni a harcot távolságikkal közelharci fegyverekkel? Erre óriási hátrány szokott járni.
– Csak kettőnk között: én Romy vagyok. De nagyra értékelném, ha azok előtt inkább Glitchnek neveznél – mutattam ki a sikátoron kívülre. Habár benne volt a pakliban, hogy ez a nagy titkolózás részemről teljesen mindegy. De ha már Glitch anno elkezdte a brandet, miért álljak le vele?
– Hát… én szívem szerint minél előbb kikeverednék innét. Lehetne ez a célunk? – kérdeztem rá bizonytalan hangon, alsó ajkamat rágcsálva. – Meg… ezek az alakok jellemzően nem a kíméletesség dicső szobrai. Lőni szoktak, meg minden eszközt bevetni. Szóval javaslom, hogy ne fogd vissza magad – fűztem hozzá.
– Szerinted ki tudjuk deríteni, hogy mégis mit akarnak? – bátorkodtam feltenni neki a kérdést. Nem akartam telhetetlennek tűnni. De hé, Yoko a semmiből teremtett csini harciszerelést! – Ha túléljük szívesen meghívlak… bármire. Van pénzem is, ha arra van szükséged! De korlátlan IT-supportot is szívesen biztosítok – vetettem be üzleti felemet.
Nagyon lécci Murphy, hadd, hogy a jó emberrel paktáljak le!
MAFFIA POV:
Nehéz léptek hangjai szakították félbe a sikátorban zajló édes párcsevejt. Minden második lépést halk, szikrázó hang követett, majd halovány derengés törte meg a koraesti sötétséget. Vlad a gyufaszálat egy öngyújtóra cserélte. Az eszközzel kellett apró lánggal megvilágította a mellette álló, marcona, két felfegyverkezett figurát.
Ketten a jobb, egy valaki a bal oldali épület tetején állt lövésre készen. További három embere, közte Mussoval az élen a sikátoron belülről közelített. A társalgás közben könnyedén körbevették őket. Szinte minden simán haladt, egyetlen dolgot kivéve: a fruska nem volt egyedül.
Gyújtós nem szerette, ha nem úgy sülnek el a dolgok, ahogy elképzelte és az idegenről semmit sem tudtak. Csendes távolról adta le az infót a kommunikátorukon keresztül, hogy az adatbázisukban nem szerepelt a tag.
– Milyen megható. Tudjátok mit? – Vlad orrhangon megkezdett beszéde alatt abbahagyta az öngyújtóval való játszadozást. – Jó kedvem van, ezért két lehetőséget adok: most szépen átadod nekünk a kutyás csajt és mindenki húz a maga dolgára. Vagy ellenállsz, mi pedig szitává lövünk és a holttesteddel együtt viszünk el. Nos? – kórusban kattantak az élesített fegyverek, melyek csövei mind a kardos idegenre terelődtek.
– Hogy döntesz? Tíz másodperced van megfontolni. Mi nem szoktunk játszani. Tíz…
A férfi ujjai között egy gyufaszálat táncoltatott a négyemeletes épület sarkában. Bal szemével némán figyelte, ahogy az általuk követett lány eltűnik az út általellenes pontján, a két emeletesház között húzódó sikátor sötétjében.
– Gyújtós Vlad előkészítettük a terepet – jelentette ki a sima arcú, harmincas évei elejét taposó férfi mellette. Olyan rejtélyesen érkezett, mintha az árnyék böfögte volna ki magából. A srác alapvetően túl jóképű volt ahhoz, hogy el lehessen adni maffiózónak. Innen is kapta Musso a becenevét: ’Jóképű’.
Vlad nem alacsonyodott le arra a szintre, hogy így szólítsa. Egyébként tisztában volt vele, hogy sokan a háta mögött, köztük Musso is Csótánynak nevezte. Mindezt azért, mert túlélte a degenerált korcsokkal való találkozást az Ocean sugárúti raktárban. A másik gyakori gúnyos becenév, amit ráakasztottak ugyanennek az incidensnek az okán az a Félszemű volt. A balul elsült feladatvégrehajtás után az Oroszlán kivájta a jobb szemét. Csak azért hagyta életben, mert a fő árulót – Oleget – élve leszállította neki. Minden alkalommal jókedvre derítette a tudat, hogy Oleg azóta a halakkal alszik.
Vlad a ’Gyújtós’ megnevezést jobban preferálta, mert az öngyújtója mentette meg az életét abban a raktárban. Jobbik esetben ahhoz hasonló, felelősségteljes feladatokra lenne hívatott. De Oroszlán mostanában csak pitiáner munkákat bízott rá. Köztük ezt is. Azonban tudta, ha elkapja ezt a fiatal mutáns csitrit, akkor újabb elindulhat a ranglétrán, visszanyeri az Oroszlán bizalmát és újabb, hozzávaló feladatokat végezhet el a maffia körében. Több summáért.
– Remek – felelt Vlad jellegzetes orrhangján. – Szólj Csendesnek, hogy maradjon készenlétben. Ők lesznek a meglepetés. Mi odamegyünk – határozta el. – Ne szúrjátok el. Ez a kis csitri ritkán van egyedül – tette hozzá. Az adatbázis szerint pedig nem a libától kellett tartaniuk, hanem mindenki mástól, aki vele lógott.
– Értettem – bólintott Musso. Vlad megejtett egy fintort, amennyire rühellte a sima képét, annál hasznosabb volt bevetéseken. Azt tette, amit mondott. Nem kérdezett vissza, nem feleselt és még csak nem is értetlenkedett.
Tenyerem izzadt a stressztől, amit a lépések hangja váltott ki belőlem. A póráz végén ácsorgó kiskutyám a levegőbe szimatolt, ha ki mertem volna nyitni a szememet, akkor láthattam volna lelkes farokcsóválását és tudtam volna, hogy nem ellenséggel van dolgom. Amikor az idegen hallhatóan megállt valahol előttem és hozzám szólt, gondolkodás nélkül kezdtem bele a hattyú halálával felérő áriába.
– Ááá, kérlek, ne ölj meg, túl fiatal vagyok még a halálhoz! – könyörögtem reményvesztetten az életemért.
Félszegen nyitottam fel jobb szememet, óriási meglepetésemre a korábban látott hölgy állt előttem. Másodpercekig bamba ábrázattal figyeltem, mintha nem is egy nyelvet beszélnénk. Hirtelen igazából azt is elhittem volna, hogy nem amerikaiul, hanem kínaiul szólt hozzám!
– B-bocsi, félreértettem a helyzetet! – torkomat köszörülve jelentettem ki a nyilvánvalót. – Ez… igazán kedves tőled. De nem hiszem, hogy jó ötlet, általában nem kedves figurák szoktak utánam jönni – ismertem be csalódottan. – Jófejnek tűnsz. Nem szeretném, hogy veszélybe kerülj miattam – tettem hozzá. Mégis hány ember ajánlaná fel így a segítségét?
– Meg az az igazság, hogy én nem túl sok erőbónuszt tudok adni. A befőttesüvegek rettegnek tőlem, de kétlem, hogy itt azzal sokra mennék – feszítettem be bal karomat. Ruhám alatt még az a pitiáner bicepszem sem látszott ki, amit Alvers két ujjal is röhögve körbeért. – Kiskutyám ellenben igazi harcikutya! – prezentáltam Arrowt magam mellett. – Viszont őt sem szívesen keverném bajba… megint… – ráztam meg a fejemet. Alig, hogy teljesen felépült abból a lövésből! Nem hiányzott még egy ahhoz hasonló eset.
– De várj! – ráncoltam a homlokomat, ahogy eltűnődtem korábbi szavain. – Azt mondtad, hogy láttad kik követnek engem? – mutattam magamra hitetlenkedve. – OMG, te vagy az első, aki látta őket! – böktem felé mutatóujjammal. Nem sokat törődve azzal, hogy mutogatni nem illik. – Akárkinek eljátszottam azt a jelenetet, mint veled, ők nem láttak senkit. Huh, már azt hittem, hogy megkergültem – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Noha nem ez lenne az első eset, szóval tökre jogos volt részemről a félelem. – De mégis, hogy az ördögbe csinálták?
Szemeimmel hitetlenkedve pislogva meredtem a nőre, akinek a ruhája egyik pillanatról a másikra olvadt bele a sötétségbe. Ok, sztornó, valóban elment a maradék eszem is! Hacsak nem az a különlegessége, hogy csettintésre öltözik át, mint egy Sailor Moon-os átváltozás esetén csak a csiribiri táncolgatás és fények nélkül. És azok a fegyverek mégis honnét és hogyan keveredtek a kezébe?
– Wow, aszta! Ezt, hogy csináltad? – bukott ki belőlem a kérdés, nem kicsit leesett állal. – Ismerek valakit, aki szerintem oda lenne értük – mutattam a fegyverek felé. Csodapók bánhatod, hogy nem vagy itt! Ki sem tudtam fejezni, hogy mennyire örülnék, ha itt lenne…
– Nem hétköznapi ember vagy, igaz? – jelent meg az arcomon egy bizakodó mosoly. – Boszorkány vagy? Netán varázsló? – faggatóztam. Ehhez hasonlót korábban Wandától láttam, ő teremtett a semmiből dolgokat. De Ugróegér pajtijaiból is kinéztem ilyesfélét. – Ne aggódj, nem fogom elmondani senkinek! – tettem hozzá gyorsan.
Tanácstalanul méregettem mikor bemutatkozott és szinte Pokemon módjára várta tőlem az utasításokat. Holott én azt sem tudtam elképzelni, hogy fogja felvenni a harcot távolságikkal közelharci fegyverekkel? Erre óriási hátrány szokott járni.
– Csak kettőnk között: én Romy vagyok. De nagyra értékelném, ha azok előtt inkább Glitchnek neveznél – mutattam ki a sikátoron kívülre. Habár benne volt a pakliban, hogy ez a nagy titkolózás részemről teljesen mindegy. De ha már Glitch anno elkezdte a brandet, miért álljak le vele?
– Hát… én szívem szerint minél előbb kikeverednék innét. Lehetne ez a célunk? – kérdeztem rá bizonytalan hangon, alsó ajkamat rágcsálva. – Meg… ezek az alakok jellemzően nem a kíméletesség dicső szobrai. Lőni szoktak, meg minden eszközt bevetni. Szóval javaslom, hogy ne fogd vissza magad – fűztem hozzá.
– Szerinted ki tudjuk deríteni, hogy mégis mit akarnak? – bátorkodtam feltenni neki a kérdést. Nem akartam telhetetlennek tűnni. De hé, Yoko a semmiből teremtett csini harciszerelést! – Ha túléljük szívesen meghívlak… bármire. Van pénzem is, ha arra van szükséged! De korlátlan IT-supportot is szívesen biztosítok – vetettem be üzleti felemet.
Nagyon lécci Murphy, hadd, hogy a jó emberrel paktáljak le!
MAFFIA POV:
Nehéz léptek hangjai szakították félbe a sikátorban zajló édes párcsevejt. Minden második lépést halk, szikrázó hang követett, majd halovány derengés törte meg a koraesti sötétséget. Vlad a gyufaszálat egy öngyújtóra cserélte. Az eszközzel kellett apró lánggal megvilágította a mellette álló, marcona, két felfegyverkezett figurát.
Ketten a jobb, egy valaki a bal oldali épület tetején állt lövésre készen. További három embere, közte Mussoval az élen a sikátoron belülről közelített. A társalgás közben könnyedén körbevették őket. Szinte minden simán haladt, egyetlen dolgot kivéve: a fruska nem volt egyedül.
Gyújtós nem szerette, ha nem úgy sülnek el a dolgok, ahogy elképzelte és az idegenről semmit sem tudtak. Csendes távolról adta le az infót a kommunikátorukon keresztül, hogy az adatbázisukban nem szerepelt a tag.
– Milyen megható. Tudjátok mit? – Vlad orrhangon megkezdett beszéde alatt abbahagyta az öngyújtóval való játszadozást. – Jó kedvem van, ezért két lehetőséget adok: most szépen átadod nekünk a kutyás csajt és mindenki húz a maga dolgára. Vagy ellenállsz, mi pedig szitává lövünk és a holttesteddel együtt viszünk el. Nos? – kórusban kattantak az élesített fegyverek, melyek csövei mind a kardos idegenre terelődtek.
– Hogy döntesz? Tíz másodperced van megfontolni. Mi nem szoktunk játszani. Tíz…
_________________
It makes me laugh every time I look back.
When I believed, I couldn't be anything more than that.
HIGH-TECH CODE SORCERERWhen I believed, I couldn't be anything more than that.
Profil gif 1 :
Karakterlap :
Karakterdal :
Kapcsolat :
Love grows where...
Profil gif 2 :
Shu Kyoko a Nap Hősének tart
Shu Kyoko
• doing bad for good reasons •
Végre elérkezett a péntek, a rövidműszakos napja ennek a hétnek. Elégedett buksival indultam neki a haza vezető útnak, szigorúan gyalog. Ilyen szép napot sajnáltam volna elrontani, holmi taxival, vagy tömegközlekedéssel. A levegő szmogos volt ugyan, de a napsütés mindenért kárpótolt. Még így, a város betonrengetegén keresztül is éreztem ennek az időnek a megelevenítő, éltető erejét.
Mint valami méretesre nőtt gaz, szinte fotoszintetizáltam a csodálatos, késő délutáni napsütésben. Ám mint olyan december volt, és hamar sötétedett, így mire észbe kaphattam volna, a csodás természetes fény helyét kezdték átvenni a villódzó, emberek generálta világosság. Nem elég, hogy a magamfajta éjszakai lényeknek kegyetlenül tudta bántani a szemeit a mindenféle égősor, lévén olyan karácsonyi hangulatban égett mindenki, hogy a Reichstag jöhetett volna tanulni hozzájuk! Emellé a rengeteg reklámfény mellé, egy kevésbé tájékozott youkai simán hihetné azt, hogy Vegasba tévedt Manhattan helyett! A szörnyű fényszennyezésnek hála aztán, a legsötétebb éjszakai órában sem lehetett egy csillagot se megpillantani az égen, és ha a Hold véletlen felderengett valamerre, már örülhettem magamnak. Szóval igen, nem feltétlen rajongtam a kivilágolós csinnadrattáért, de kellett nekem pont ide szöknöm!
De ettől függetlenül, élvezettel sétáltam hazafele, lelkesen nézelődve kirakatokat, felfedezve a körülöttem lévő illatokat, boltokat. Még egy könyvárushoz is betévedtem, ahonnan az az igazi régi jó papír illat ütötte meg az orromat. Egyből lecövekeltem a olvasnivalók elé, hisz ilyen helyeken lehet igazi kincset lelni!
Egészen belemelegedtem a keresgélésbe, amikor egy minden lényében pánik közeli lány sietett be mellém a kutyusával. Meglepve pillantottam fel, hogy milyen félszegen szólított meg. Bár nem is a félszeg a legjobb szó rá. Az volt az érzetem, hogy valamennyi porcikájában vibrált az idegességétől, és a kérdése után, ezen annyira nem is csodálkoztam.
Jó néhány marcóna alak sietett a lány után. Állig, és láthatóan azon túl is fegyverbe bújva, ám mielőtt szegénynek válaszolhattam volna, már tovább is sietett. Ahogy elhaladt mellettem, megütött egy halvány lótuszillat. Belém nyilallt a nosztalgia. Megelevenedett előttem egy több száz évvel ezelőtti ifjú nő mosolygós arca. Kellett egy pillantás, hogy visszatérjek a jelenbe. Eddigre azonban a jótét lelkek is szétszóródtak. Mint akik hajtóvadászatot indítottak a szerencsétlen lány ellen, hát magam is utána indultam. Nem volt nehéz követnem az illatát. Egy sikátorba próbált meg elbújni szegény.
Megjelent a kezembe a két kardom, és mivel nem akartam a szívbajt ráhozni szegényre, hallható lépésekkel sétáltam utána a szűk ki zsákutcába.
- Ne haragudj, hogy zavarlak, de társulhatok? - kérdeztem, kedvesnek szánt mosollyal - Láttam, hogy meglett alakok jönnek utánatok, és lényegesen többen vannak, mint kettő. Szóval, ha benne vagy, plusz egy fővel - mutattam magamra - egyenlíteném az erőviszonyokat. Szabad? - végig néztem a saját, hófehér nadrágkosztümömön, ami dolgozni a könyvtárban kiváló volt, ám a sötétedő estén, kifejezetten célpont jellegűnek tűnt. Elgondolkodva simítottam végig rajta, amire a hófehérből kellemes sötétzöld, szinte fekete lett. Mind a két katanámat szeretettel öleltem magamhoz. Nem tudtam, hogy díszes delikvenseink emberek voltak, vagy valami természetfelettiek, gondoltam felkészülök minden eshetőségre. Izgatott vigyorral roppantottam ki a nyakam, és a karjaim. Szinte bizsergetett az érzés, hogy a balhé, láthatóan megint mellém szegődött.
- A név Yoko. Hogyan tovább? Mit szabad velük művelnem? Téged hogy szólíthatlak?- kíváncsiskodtam.
Mint valami méretesre nőtt gaz, szinte fotoszintetizáltam a csodálatos, késő délutáni napsütésben. Ám mint olyan december volt, és hamar sötétedett, így mire észbe kaphattam volna, a csodás természetes fény helyét kezdték átvenni a villódzó, emberek generálta világosság. Nem elég, hogy a magamfajta éjszakai lényeknek kegyetlenül tudta bántani a szemeit a mindenféle égősor, lévén olyan karácsonyi hangulatban égett mindenki, hogy a Reichstag jöhetett volna tanulni hozzájuk! Emellé a rengeteg reklámfény mellé, egy kevésbé tájékozott youkai simán hihetné azt, hogy Vegasba tévedt Manhattan helyett! A szörnyű fényszennyezésnek hála aztán, a legsötétebb éjszakai órában sem lehetett egy csillagot se megpillantani az égen, és ha a Hold véletlen felderengett valamerre, már örülhettem magamnak. Szóval igen, nem feltétlen rajongtam a kivilágolós csinnadrattáért, de kellett nekem pont ide szöknöm!
De ettől függetlenül, élvezettel sétáltam hazafele, lelkesen nézelődve kirakatokat, felfedezve a körülöttem lévő illatokat, boltokat. Még egy könyvárushoz is betévedtem, ahonnan az az igazi régi jó papír illat ütötte meg az orromat. Egyből lecövekeltem a olvasnivalók elé, hisz ilyen helyeken lehet igazi kincset lelni!
Egészen belemelegedtem a keresgélésbe, amikor egy minden lényében pánik közeli lány sietett be mellém a kutyusával. Meglepve pillantottam fel, hogy milyen félszegen szólított meg. Bár nem is a félszeg a legjobb szó rá. Az volt az érzetem, hogy valamennyi porcikájában vibrált az idegességétől, és a kérdése után, ezen annyira nem is csodálkoztam.
Jó néhány marcóna alak sietett a lány után. Állig, és láthatóan azon túl is fegyverbe bújva, ám mielőtt szegénynek válaszolhattam volna, már tovább is sietett. Ahogy elhaladt mellettem, megütött egy halvány lótuszillat. Belém nyilallt a nosztalgia. Megelevenedett előttem egy több száz évvel ezelőtti ifjú nő mosolygós arca. Kellett egy pillantás, hogy visszatérjek a jelenbe. Eddigre azonban a jótét lelkek is szétszóródtak. Mint akik hajtóvadászatot indítottak a szerencsétlen lány ellen, hát magam is utána indultam. Nem volt nehéz követnem az illatát. Egy sikátorba próbált meg elbújni szegény.
Megjelent a kezembe a két kardom, és mivel nem akartam a szívbajt ráhozni szegényre, hallható lépésekkel sétáltam utána a szűk ki zsákutcába.
- Ne haragudj, hogy zavarlak, de társulhatok? - kérdeztem, kedvesnek szánt mosollyal - Láttam, hogy meglett alakok jönnek utánatok, és lényegesen többen vannak, mint kettő. Szóval, ha benne vagy, plusz egy fővel - mutattam magamra - egyenlíteném az erőviszonyokat. Szabad? - végig néztem a saját, hófehér nadrágkosztümömön, ami dolgozni a könyvtárban kiváló volt, ám a sötétedő estén, kifejezetten célpont jellegűnek tűnt. Elgondolkodva simítottam végig rajta, amire a hófehérből kellemes sötétzöld, szinte fekete lett. Mind a két katanámat szeretettel öleltem magamhoz. Nem tudtam, hogy díszes delikvenseink emberek voltak, vagy valami természetfelettiek, gondoltam felkészülök minden eshetőségre. Izgatott vigyorral roppantottam ki a nyakam, és a karjaim. Szinte bizsergetett az érzés, hogy a balhé, láthatóan megint mellém szegődött.
- A név Yoko. Hogyan tovább? Mit szabad velük művelnem? Téged hogy szólíthatlak?- kíváncsiskodtam.
_________________
Be like the fox who makes more tracks than necessary,
some in the wrong direction. Practice resurrection.
TAMAMO-NO-MAEsome in the wrong direction. Practice resurrection.
Profil gif 1 :
Karakterdal :
Profil gif 2 :
Rosemarie Morozov
• doing bad for good reasons •
UNTIL THE NIGHT FALLS
Pech péntek – ez volt az első gondolat, ami átjárt, miközben sietősen bekanyarodtam az utca végén. Nem kicsit rökönyödtem meg azon, hogy alig néhány ember kóricált erre. A napi forgatókönyv az orvosok napja volt, Dr. Frost után kiskutyámnak volt vizitje, ahol megállapították, hogy most már tényleg csak a súlyával kell küzdeni, mert kissé ki van kerekedve. De ezt leszámítva teljesen felépült a nyár végén elszenvedett lövésből.
Úgy volt, hogy Uber jön értünk, miután végez az utolsó fuvarjával. Aztán látogatóba megyek hozzájuk, mivel csúnya emocionális DMG képében fejemhez vágta, hogy mióta a vibe house-ban élek, azóta meg se látogatom őket. Révén aljas (és sajnos igaz) rágalom volt, ami kritikus találatként ért, így tenni akartam ellene.
Nos, a betervezett agendáknál Uberig nem sikerült eljutnom. Gondoltam elütöm az időt Arrow-al és shopping körútra megyünk, mert még sokaknak nem vettem karácsonyi ajándékot. Mivel cseppet sem számítottam arra, hogy ennyien leszünk az ünnepekre. Ez egyszerre volt izgalmas és fura. Izgi, hogy ennyi emberrel élhetem át a karácsony szellemét. Fura, hogy nem szüleimmel fogok ünnepelni. Bár, ha jobban belegondolok, a Pittyenés óta nem volt igazi karácsonyunk a családommal.
Szóval pech péntek – tértem vissza a jelenbe. Lopva hátra-hátra pillantottam és kénytelen voltam megállapítani, hogy igen, az a furgon engem követ. Ráadásul fogadni mertem volna rá, hogy nem Uber ült a volán mögött. Megszaporáztam a lépteimet, mikor láttam az autót belassítani, majd néhány különös figurát kievickélni belőle. Esküszöm, hogy az egyik kezében még fegyvert is volt!
Mit akarnak ezek fényes nappal? Értem én, hogy tél van és hamar sötétedik, oké, már rég besötétedett, de akkor is!
Próbáltam keresni valami kutyabarát üzletet, ahova nem gáz, ha bemegyek és mégis akadnak emberek körülöttem. Egy ilyen félig biztonságos zónában akartam jelezni a többieknek, hogy szerintem követnek. Vagy sem. Igazából az is lehet, hogy tökre ártatlanok, én pedig csak beképzeltem. Mikor utoljára hátra lestem a sötét szerelésű alakok elindultak, a kezükben tartottak valamit, amit mintha most eltennének? Nem tudtam (meg nem is akartam, legalábbis nem most, nem itt) meggyőződni a részletekről, ezért inkább sietősebbre vettem a figurát.
Úgy tettem, mintha csak power walk-kal sétáltatnám magam mellett Arrow-t és üzlet híján egy útszéli kis önkiszolgáló könyves standnál álltam meg. Random felkaptam egy kötetet, azzal sem törődve, hogy fejjel lefelé tartom.
– Elnézést – szólítottam meg a hölgyet, ki a könyvek között nézelődött. Közelebb merészkedtem hozzá, Arrow pedig máris haverfelvételbe kezdett. Kiskutyám igazi szoknyapecér!
– Megkérhetem egy szívességre? Észrevétlenül meg tudná nekem nézni, hogy abból az irányból – a könyv takarásában (de úgy, hogy ő azért tisztán lássa) magam mögé mutattam –, esetleg néhány marcona fickó közelít? Sötét ruhában, talán furcsa eszközökkel a kezükben? – ösztönösen halkabbra vettem hangomat kérdésem feltevése közben. Utólag méláztam el azon, hogy amilyen peches vagyok ma, lehet kifogtam az egyetlen külföldit, aki egy szavamat sem érti.
Másik mancsommal ügyetlenül kezembe halásztam közben a mobilomat, hogy szükség esetén megírhassam az SOS üzenetemet a többieknek. Telefonom gyanúsan rezgett egyet, mikor feloldottam a kijelzőjét.
Ugye nem? Megmerevedtem és nagyon-nagyon lassan vezettem tekintetemet a telefonra.
Mintha Murphy maga válaszolt volna a képernyőn villózó zéró töltöttség ikonnal, még a feliratot is látni véltem hozzá: „De igen!”
Arcomból egyszeriben kiszaladt a vér. Lemerült!
– Ne-ne-ne-ne-ne!!! Ne most! – kétségbeesetten nyomogattam a bekapcsoló gombját, de mindhiába. Csontra merült és még csak észre sem vettem! Állítom, hogy én vagyok az egyetlen technopata a földkerekségen, akivel ilyen előfordul…
Berekesztettem az álcázó hadműveletet, visszatettem, helyesbítve: hajítottam a mancsomban tartott könyvet a kupacra, majd magam mögé néztem. Most már biztos voltam benne, hogy azok az idegenek engem követnek.
– Ha esetleg kérdeznék – kezdtem egy helyben kocogni, felkészítve egész testemet a rohanásra. – Bár nem tűnnek olyan kérdezősködő alakoknak – fűztem hozzá. – Kérem, hogy mondja azt nekik: nem látott! – néztem könyörgő pillantások kíséretében a hölgyre, majd Arrow-t magam után vonva elindultam nyílegyenesen előre. Búcsúzóul egy gyors viszlát mozdulatot küldve a nő felé.
Habár még ötletem sem volt, hogy mit csináljak. A nagy tehetetlenségemben még a sikátor szerű utca is remek választásnak tűnt. Kicsi, szűk, sötét, minden, amit utálok egyben, de a végén talán kislisszolhatok!
Kivéve, ha zsákutcában végződik, az igazán ciki lenne.
Megráztam a fejemet, hogy véletlenül se manifesztáljam ezt a szcenáriót, de amikor befordultam és már megtettem pár métert, akkor realizáltam, hogy nagyon is rossz döntést hoztam. IRL pedig esélyem se volt visszatölteni a korábbi mentést, hogy másként válasszak.
– Utállak Murphy! – morgolódtam orrom alatt, enyhén kétségbeesett hangon. Nem volt nekem elég a pech péntek?
Egészen a falhoz húzódtam, mellkasomhoz szorítva a pórázt mikor lépéseket hallottam közeledni. Abban reménykedtem, ha közel felmatricázom magamat és levegőt sem veszek, akkor nem fognak észrevenni. Ha pedig igen, hát… azt még nem sikerült kitalálnom, hogy akkor mit csinálok.
Úgy volt, hogy Uber jön értünk, miután végez az utolsó fuvarjával. Aztán látogatóba megyek hozzájuk, mivel csúnya emocionális DMG képében fejemhez vágta, hogy mióta a vibe house-ban élek, azóta meg se látogatom őket. Révén aljas (és sajnos igaz) rágalom volt, ami kritikus találatként ért, így tenni akartam ellene.
Nos, a betervezett agendáknál Uberig nem sikerült eljutnom. Gondoltam elütöm az időt Arrow-al és shopping körútra megyünk, mert még sokaknak nem vettem karácsonyi ajándékot. Mivel cseppet sem számítottam arra, hogy ennyien leszünk az ünnepekre. Ez egyszerre volt izgalmas és fura. Izgi, hogy ennyi emberrel élhetem át a karácsony szellemét. Fura, hogy nem szüleimmel fogok ünnepelni. Bár, ha jobban belegondolok, a Pittyenés óta nem volt igazi karácsonyunk a családommal.
Szóval pech péntek – tértem vissza a jelenbe. Lopva hátra-hátra pillantottam és kénytelen voltam megállapítani, hogy igen, az a furgon engem követ. Ráadásul fogadni mertem volna rá, hogy nem Uber ült a volán mögött. Megszaporáztam a lépteimet, mikor láttam az autót belassítani, majd néhány különös figurát kievickélni belőle. Esküszöm, hogy az egyik kezében még fegyvert is volt!
Mit akarnak ezek fényes nappal? Értem én, hogy tél van és hamar sötétedik, oké, már rég besötétedett, de akkor is!
Próbáltam keresni valami kutyabarát üzletet, ahova nem gáz, ha bemegyek és mégis akadnak emberek körülöttem. Egy ilyen félig biztonságos zónában akartam jelezni a többieknek, hogy szerintem követnek. Vagy sem. Igazából az is lehet, hogy tökre ártatlanok, én pedig csak beképzeltem. Mikor utoljára hátra lestem a sötét szerelésű alakok elindultak, a kezükben tartottak valamit, amit mintha most eltennének? Nem tudtam (meg nem is akartam, legalábbis nem most, nem itt) meggyőződni a részletekről, ezért inkább sietősebbre vettem a figurát.
Úgy tettem, mintha csak power walk-kal sétáltatnám magam mellett Arrow-t és üzlet híján egy útszéli kis önkiszolgáló könyves standnál álltam meg. Random felkaptam egy kötetet, azzal sem törődve, hogy fejjel lefelé tartom.
– Elnézést – szólítottam meg a hölgyet, ki a könyvek között nézelődött. Közelebb merészkedtem hozzá, Arrow pedig máris haverfelvételbe kezdett. Kiskutyám igazi szoknyapecér!
– Megkérhetem egy szívességre? Észrevétlenül meg tudná nekem nézni, hogy abból az irányból – a könyv takarásában (de úgy, hogy ő azért tisztán lássa) magam mögé mutattam –, esetleg néhány marcona fickó közelít? Sötét ruhában, talán furcsa eszközökkel a kezükben? – ösztönösen halkabbra vettem hangomat kérdésem feltevése közben. Utólag méláztam el azon, hogy amilyen peches vagyok ma, lehet kifogtam az egyetlen külföldit, aki egy szavamat sem érti.
Másik mancsommal ügyetlenül kezembe halásztam közben a mobilomat, hogy szükség esetén megírhassam az SOS üzenetemet a többieknek. Telefonom gyanúsan rezgett egyet, mikor feloldottam a kijelzőjét.
Ugye nem? Megmerevedtem és nagyon-nagyon lassan vezettem tekintetemet a telefonra.
Mintha Murphy maga válaszolt volna a képernyőn villózó zéró töltöttség ikonnal, még a feliratot is látni véltem hozzá: „De igen!”
Arcomból egyszeriben kiszaladt a vér. Lemerült!
– Ne-ne-ne-ne-ne!!! Ne most! – kétségbeesetten nyomogattam a bekapcsoló gombját, de mindhiába. Csontra merült és még csak észre sem vettem! Állítom, hogy én vagyok az egyetlen technopata a földkerekségen, akivel ilyen előfordul…
Berekesztettem az álcázó hadműveletet, vissza
– Ha esetleg kérdeznék – kezdtem egy helyben kocogni, felkészítve egész testemet a rohanásra. – Bár nem tűnnek olyan kérdezősködő alakoknak – fűztem hozzá. – Kérem, hogy mondja azt nekik: nem látott! – néztem könyörgő pillantások kíséretében a hölgyre, majd Arrow-t magam után vonva elindultam nyílegyenesen előre. Búcsúzóul egy gyors viszlát mozdulatot küldve a nő felé.
Habár még ötletem sem volt, hogy mit csináljak. A nagy tehetetlenségemben még a sikátor szerű utca is remek választásnak tűnt. Kicsi, szűk, sötét, minden, amit utálok egyben, de a végén talán kislisszolhatok!
Kivéve, ha zsákutcában végződik, az igazán ciki lenne.
Megráztam a fejemet, hogy véletlenül se manifesztáljam ezt a szcenáriót, de amikor befordultam és már megtettem pár métert, akkor realizáltam, hogy nagyon is rossz döntést hoztam. IRL pedig esélyem se volt visszatölteni a korábbi mentést, hogy másként válasszak.
– Utállak Murphy! – morgolódtam orrom alatt, enyhén kétségbeesett hangon. Nem volt nekem elég a pech péntek?
Egészen a falhoz húzódtam, mellkasomhoz szorítva a pórázt mikor lépéseket hallottam közeledni. Abban reménykedtem, ha közel felmatricázom magamat és levegőt sem veszek, akkor nem fognak észrevenni. Ha pedig igen, hát… azt még nem sikerült kitalálnom, hogy akkor mit csinálok.
_________________
It makes me laugh every time I look back.
When I believed, I couldn't be anything more than that.
HIGH-TECH CODE SORCERERWhen I believed, I couldn't be anything more than that.
Profil gif 1 :
Karakterlap :
Karakterdal :
Kapcsolat :
Love grows where...
Profil gif 2 :
Ajánlott tartalom
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.