Nem számítottam empátiára. Mégis jól esett ez a fajta reakció. Nem volt túlzó vagy lesajnáló. Egyre inkább az az érzésem volt, hogy tényleg emberemre akadtam.
- Egy vezetőváltás mindenkinek nehéz. Embere válogatja, mennyire. Nem csak azért kellett az új struktúrának hat hónap, mert fel kellett nőlnöm a feladathoz. A korábbi kapcsolatok, főleg terepen, ilyenkor megkérdőjeleződnek. Hirtelen más autoritással kell viselkedned, akkor is, ha a stratégia korábban is a te felelősséged volt. Mindig van, aki ezt elfogadja és olyan is, aki feszegeti az új határokat és próbál más pozícióba kerülni. Óhatatlanul vannak összezörrenések és hibák, mire mindenki megtalálja a saját helyét és stílusát az új hierarchiában - sóhajtva dőltem hátra a padon. Fájdalmas téma volt. Voltak valós veszteségeink, és voltak kapcsolataim, amik rámentek erre az időszakra. Akkor is, ha az élet nem veszett oda. - Vannak álláspontok, amiket stratégaként kifejezhetsz, de vezetőként neked kell meghoznod a döntést. Lehet, hogy éppen olyasmit, amivel szemben korábban felszólaltál volna, vagy kiemelted volna a veszélyeit. És mindig lesz legalább egy valaki, aki ezt a szemedre veti - ha már belement a témába, nem rejtettem el a nehézségeit. Nekem az vált be, hogy kicsit eltávolodtam többektől. Más gondolkodásmódot kívánt, sokkal inkább stratégiait. Kevésbé engedhettem meg magamnak, hogy barátság miatt megkérdőjelezzenek. Ez ebben a világban talán kevésbé volt opció. Senkinek nem kívántam azt, hogy magára maradjon.
Nem tévedtem vele kapcsolatban. Jól sejtettem, nem feltétlen csak az egyik szerepet vitte. Megértően bólintottam. Emlékeztem a nehézségekre. Nekem minél hamarabb meg kellett oldanom ezt a problémát. Neki több ideje van. Talán a következmények sem annyira halálosak.
- Nem feltétlenül kell mindent magadra vállalnod. Nekem nem volt második emberem odahaza, de néha nagy szükség lett volna rá. Ha te vezeted a csapatot, a hibás döntéseket is vállalnod kell. Amit megtanultam az az, hogy egy rossz döntés is jobb, mint ha egyáltalán nincs döntés - ezen a ponton elmosolyodtam. - Nektek még van időtök. Minden csapatban kialakul előbb-utóbb egy hierarchia. Ha átlátod, ki miben jó, milyen feladatokat lehet rábízni és mi az, amit jobb ha más csinál, azzal sokat segíthetsz ennek a sebességén. Ameddig relatíve biztonságos körülmények között tapasztalhatjátok ezt ki, addig érdemes ezeket tesztelni. És a hierarchia-harcokat letudni. Jobb nem lefojtani őket, tudnod kell, kitől mire számíthatsz - ha nem a saját bőrén kellett ezeket kitapasztalnia, máris előrébb volt. Akármennyire tekintette a többieket a barátainak, terepen nem ennek kellett döntenie. Az én életemben legalábbis. Ez a világ kicsit más volt. Talán neki több mozgástere volt. Egy kicsit reméltem is, hogy az ő élete egyszerűbb az enyémnél.
Meglepett, mennyire értette, mire gondoltam. Abban is, ahogy a kérdéseket feltettem neki. Egyetértettem vele. Egy új szemszög sokat tudott segíteni. Főleg, amikor benne ragadtam a saját fejemben és a saját gondolataimban.
- Pontosan ezt szeretném megtanulni. De erőltetéssel nem megy - mutattam rá a problémára. Szerettem volna, ha én is képes vagyok a támadásra. Valahol képesnek kellett lennem rá, nem? Csak arra kellett volna rájönnöm, hogyan irányíthatom úgy a képességemet, hogy offenzívára is használni tudjam.
Az elméleti kérdés az egyik legjobb ötletem volt a mai napra. Nem számítottam ennyire kimerítő válaszra, de mindenesetre egy eléggé érdekes okfejtés volt. És határozottan értékes nézőpontváltás. Az azonnal feltűnt, hogy idefelé jóval többet és jóval alaposabban tanítottak a diákoknak a képességeik megértéséről és az energiáról. Ez a fajta holisztikus hozzáállás az én világomban valahol elveszett. A kiképzésünk sokkal inkább katonai volt, a tanulmányaink jobban kötöttek. Éppen ezért előrébb dőltem, sokkal inkább Julian fejtegetéseire koncentráltam. Az az egy biztos volt, hogy sokkal inkább el kellett merülnöm az elméleti háttérben magamtól is. Hogy értsem is, mit keresek magamban és a környezetemben. Kétségtelenül sok gondolkodnivalót adott.
- Jó sok tudományos hátteret kaptatok. De mondd csak, a saját képességedre levetítve mennyire találtad hasznosnak? Sikerült a gyakorlatban kamatoztatnod? - tettem fel a következő nagy kérdést. A válaszától teljesen függetlenül terveztem elindulni ezen az irányon és megpróbálni a későbbiekben utána nézni a fény frekvenciáinak, és megkérni McCoy-t, hogy adjon egy rövidített gyorstalpalót az elméletekről. Talán tényleg tudott volna segíteni. - De ez nekem határozottan egy új megközelítés. Köszönöm - tettem hozzá egy bólintással. Pontosan azt az új nézőpontot adta, amire ebben a helyzetben szükségem volt.

A srácot hallgatva el kellett gondolkodnom. Bitbug értelmezésében könnyebb lett volna. Ezt a kifejezést tőle már biztosan hallottam. Tovább tartott összekötnöm a jelentéssel, mint azt be akartam volna ismerni magamnak.
- Errefelé ez mit jelent? - úgy éreztem, a mi tűréshatárunk és a definícióink egészen máshol lehettek. Már csak a világ mibenlétéből kiindulva is. Érdekelt, mi az a szint, ami már a közösség központjának is sok.
A velem kapcsolatos megállapítását nem vitattam. Valóban nem kerestem különösebben a társaságot. A feladatomra fókuszáltam. Ami jelenleg a saját hibáim helyrehozását jelentette. Én nem voltam elég gyors odahaza. De meg akartam volna ezt osztani egy idegennel? Biztosan nem. Egyelőre.
- Nem bírom a tömeget - adtam végül kitérő választ. Nem hazudtam. És a ház néha nagyon is zsúfoltnak tudott érződni. Ennél jobban nem terveztem kifejteni, még nem. Pedig nem azon múlt, mennyi időt terveztem itt tölteni. Nem voltam benne biztos, hogy ha valaha lenne lehetőségem rá, hazamennék-e egyáltalán. Haza akarnék-e menni. Az ittlétemet nem ideiglenesnek tekintettem, hanem az új valóságomnak.
Mivel egyértelművé vált, hogy kedves kis szabotőröm nem fogja könnyen adni magát, inkább belementem a játékába. Meg kellett válogatnom a harcaimat. A vitatkozás értelmetlen lett volna. Egy új perspektíva sokkal hasznosabb. Ezzel pedig Bitbug napi feladatát is teljesíthettem az ismerkedéssel. A srác megjegyzése viszont felért egy gyomrossal. Sóhajtottam.
- Eleinte valóban nem. Tizenegy évig voltam a csapatommal. A tagok változtak. Mindig a bátyám volt a vezető. Én a stratéga és a jobbkeze, ha úgy hozta a szükség. Ez egy könnyebb pozíció. Az utolsó két évben én vezettem a csapatot. De legyen másfél. Fél évem ment rá az új dinamika kialakítására és megszilárdítására - ha már volt mersze rákérdezni, megérdemelte a rövidített változatot. Amennyire éles volt a szeme, a végén még volt esélyem egy valódi kihívást jelentő játékpartnerre akadni. Túlzottan is hiú ábrándképnek tűnt, hogy tudjon sakkozni. - Ha jól sejtem, te is központi szerepet töltesz be a társaságodban. Stratéga vagy vezető? - ahhoz túlzottan is centerben volt, hogy perifériás játékos vagy support legyen. A saját társaságában kívülről is látszott, hogy ő nem akárki. Biztos voltam benne, hogy legalább az egyik szerepet ő vitte.
- Az én képességem inkább a fotonokra és a fényre, mint energiára fókuszál. Más energiát is el tudok nyelni, de inkább a fényhez közelebb eső részét tudom hasznosítani - inkább hangosan gondolkodtam a megjegyzése alapján. Túl jó megfigyelő volt és túl jól kérdezett az ízlésemnek. Alábecsültem. Egy sokkal felelőtlenebb srácnak könyveltem el korábban, és ez nem tetszett. Azt jelentette, feleannyira sem értem még ezt a világot, mint szerettem volna. - Igen, próbálok magamtól rájönni. Megkérdezhetném Lucast, ő hogyan csinálja, de van, amire jobb magamtól ráérezni. Az ötlet az, hogy ha neki megy, nekem is mennie kell - vállat vontam. Egyszerűbb lett volna a helyi bátyámmal gyakorolni, ez kétségtelen. De túl sok régi sebet tépett volna fel. Egyelőre csak örültem annak, hogy ebben a világban él. Rosszabb napjaimon így is küzdelem volt nem valaki mást látni benne. A közös edzést egyelőre halogattam. Pedig jó lett volna sort keríteni rá.
- Tegyük fel, hogy a kiképzésed és a szükség úgy hozta, hogy majdnem húsz évig a védelemre fókuszáltál, a képességed is eszerint fejlődött. Hogyan változtatnál stratégiát, ha erőből nem működik? Hogyan találnád meg a megfelelő rezgésszintet? - elméleti kérdés volt, bár meggyőződésem, hogy neki nagyon is voltak tapasztalatai. Talán őt kiegyensúlyozottabban tanították, és emiatt jobban látta, én hol rontom el. Talán nem. De egy próbát mindenképpen megért.

Kénytelen voltam elkönyvelni, hogy az erejére vonatkozóan nem fogok választ kapni. Öreg hiba. Talán ebben a világban én is arra szocializálódtam volna, hogy más erejéről nem kérdezünk. Mindannyiunk pechjére, ez az én valóságomban erőst élet-halál kérdés tudott lenni bajtársak között. Még az ad-hoc csapatoknál is. Nem számít. Nem abban a világban voltunk, úgyhogy nekem kellett alkalmazkodnom. Ez pedig azt diktálta, hogy elengedjem ezt a kérdést. Legalábbis egyelőre.
- Inkább téged gondoltalak sokkal szociálisabb típusnak. Nem sértésből. Elég összetartó csapatnak tűntök kívülről. Furcsa titeket egymás nélkül látni - válaszoltam tárgyilagosan. Nem voltam még itt túl régóta, de azért annyit leszűrtem, kik tartoztak egy társaságba. És kik voltak azok, akik nem találták a helyüket. Már rajtam kívül. Ebben Nightcrawler tűnt sorstársnak. Neki talán nehezebb is volt. Nem egy új világba csöppent, hanem a sajátjába, csak közben elszaladt mellette az idő. Nem irigyeltem érte.
Felvontam a szemöldököm a következő megjegyzésére. Valóban nem pihenni jöttem. És biztos voltam benne, hogy a korábbi, előzetesen eltervezett programomat éppen ő szabotálta el. De itt és most nem akartam belemenni a játékba és macska-egér harcot vívni vele. Annyit nem ért.
- Néha jó lenne. A napfény önmagában kincs - vontam vállat. Nem terveztem jobban kifejteni. Még biztosan nem. Egyáltalán nem ismertem, és semmit nem tudtam róla. Nem voltam az a típus, aki az első beszélgetés alkalmával előadja a teljes élettörténetét. Lucas volt a kivétel.
A következő kérdéseivel meglepett. De ezzel igazából csak igazolta, hogy valóban többet észlelt a képességemből és a tevékenységemből, mint eleinte bevallotta. Okos. Ezt meg kellett állapítanom róla.
- Nem választás volt, erre képeztek ki - sóhajtottam, és ezen a ponton inkább helyet foglaltam mellette. Kezdtem sejteni, hogy hosszabb beszélgetés lesz. Errefelé mégiscsak kényelmesebb volt ezeket ülve lefolytatni. - Később a csapatdinamika alakította, hogy defenzív játékos legyek. Valakinek védenie kellett a tankokat - tettem egy apró kiegészítést. Úgy döntöttem, dobok neki egy csontot. Jól kérdezett, megérdemelt egy kis információt. Azt hiszem, pontosan ezt akarta. - Egy-két éve próbálok rájönni, hogyan tudom offenzívára is használni a fotonokat. Most... úgy fest van időm ezzel foglalkozni - enyhe kifejezés, érzéseim szerint végtelen időm volt. És csak időm. Akkor is, ha az Őrszem robotok veszélye folyamatosan ketyegett a fejem fölött. Ameddig nem akadtunk valami nyomra, addig csak várni tudtam. Vétek lett volna nem kihasználni az időt.
- Kifejtenéd a fotonokról szóló elméleted? Jóval többet tudsz, mint amit sejteni engedsz. Nekem pedig jól jönne egy új nézőpont - egy békejobb, az én részemről. Warpath mindig azt tanította, hogy ha valami nem sikerül, próbáljak szemléletmódot váltani. Talán épp ideje volt kizökkennem a saját fejemből és valaki más perspektívájából néznem a helyzetem. Vagy épp a képességem.

Őszintén nem erre a reakcióra számítottam. Annyira távol esett bármilyen várakozásomtól, hogy nagy hirtelen nem is tudtam vele mit kezdeni. Valahol éreztem Bitbug szórakozását - ő az értékeimből egészen biztosan levágta, hogy itt most nagyon emberemre akadtam. És biztosan remekül szórakozott. A fülesben hallani véltem a kuncogását is. Legalább egyikünk élvezte a helyzetet. Én még mindig túlzottan feladatorientált voltam ehhez.
A kérdésemre adott választ bólintással fogadtam. Őszintének tűnt, úgyhogy elkönyveltem magamban, hogy nem a képességemet blokkolta. Ez egészen leszűkítette az opciókat.
- Fény? - kezdtem az egyszerűbbel, a korábbinál jóval enyhébb tónusban. Most már inkább kíváncsi voltam, mint bosszús. És mindig a legkézenfekvőbbtől volt érdemes elindulni. Bár meglehet, nem volt épp a legcélravezetőbb rögtön a képességeiről faggatni. De az ég szerelmére, X prof magániskolájában voltunk, itt mindenkinek volt valamilyen képessége.
Szóval csak délután voltak órái. Még mindig nem tűnt a hazudós fajtának, készséggel elhittem neki. Ezzel ki is zárhattam, hogy gimnazista korú lenne. Akkor viszont jó eséllyel tényleg a huszonévesek táborát erősítette. Magamnál viszont semmi esetre sem tippeltem volna idősebbnek. Annyira még ez a világ sem tartotta jól a lakosait.
A bemutatkozáshoz kötött megjegyzésben éreztem a felhívást és a menekülőutat. A döcögős kezdés után egy békejobb. Kétlem, hogy túl sokat beszéltek volna rólam, mióta itt voltam. Lucas nem volt a pletykás fajta. Én pedig sok mindent jobbnak láttam megtartani magamnak.
- Shard - ráztam kezet a fiúval. Már csak azt kellett kitalálnom, mihez is akartam kezdeni vele. Ezzel a magabiztos nyugalommal nehéz volt kitalálnom. - Hogyhogy a szokásos társaságod nélkül? - tettem fel a következő kérdésem. Inkább voltam kíváncsi, mint számonkérő, legalábbis szándékaim szerint. Elgondolkodtam azon, hogy ha már ennyire látványosan nem terpeszkedik, akár helyet is foglalhattam volna mellette. De nem relaxálni jöttem ki. A társaságát sem feltétlen kerestem volna, ha nem akarok a nehézségeim oka után menni. Márpedig most a mellékelt ábra szerint kénytelen voltam valamennyire jó képet vágni a dologhoz és tényleg belemenni egy kis “small-talk”-ba. - És mondd csak, mi szél hozott ki ide? Vagy épp a napsütés? - az előbb még méltatta a napfényt. Talán nem is volt több ebben az egészben.

Mostanra már eltöltöttem néhány hetet ebben a némi eufemizmussal magániskolának nevezett őrültek házában. Mert bármennyire is elismeréssel tudtam adózni egyes személyek felé, a többségben inkább láttam a gyereket vagy a nyápicot. Nehéz volt kiverni a fejemből a gondolatot, hogy a többségük az én világomban röhögve fűbe harapott volna, pusztán amiatt, mert figyelmetlen, mert nem a feladatra koncentrál. Ugyanakkor be kellett látnom: ez nem az én világom volt. Itt nem is kellett annyira keménynek lenniük, mint odaát. Itt megengedhették maguknak, hogy gyerekek legyenek, és a fő problémájuk a kamaszkori hormonok közti navigálás legyen.
Ahogy én is megengedhettem magamnak, hogy végre valahára foglalkozzak egy keveset a képességem fejlesztésével és új irányokkal is kísérletezzek. Biztos voltam benne, ha Lucas képes támadásra használni a különböző energiákat, amiket visszalök a nagyvilágba, akkor nekem is képesnek kellett lennem hasonlóra a fotonokkal, és nem csak a pajzsra. Vagy épp önmagam fizikai tuningolására. Nem számít. A lényeg, hogy végre megpróbálhattam fejlődni ebbe az irányba.
Vagy legalábbis ez lett volna a cél, amikor kijöttem a szabadtéri gyakorlópályára. Az idő tökéletes volt arra, hogy elnyeljem a fényt és megpróbáljam valahogy máshogy alakítani, mint ahogy eddig sikerült. Vagyis, én így gondoltam. De valami nem stimmelt. A fényrészecskék egy része kikerült, eltávolodott, mintha csak a bolondját járatták volna velem. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem az én koncentrációmmal van a baj, körülnéztem. Tőlem távolabb, nem is olyan messze ült az egyik jómadár, akit az épületben is láttam már korábban.
- Bitbug, tudunk róla valamit? - kérdeztem az állandó társamtól. Nem különösebben csíptem, amikor szórakoztak velem gyakorlás közben. Nem játszadozni voltam itt.
- Le tudnám hívni az aktáját, ha nagyon akarnám. De egyrészt nem mondtad, hogy lécci, másrészt ez egy remek alkalom arra, hogy ismerkedj, ha már itt ragadtál, Főnökasszony. Tessék odamenni és kérdezni - hallatszott a válasz, a szokásosnál pukkancsabb stílusban. Fel sem értem ésszel. Egy ideje már sokkal harapósabban reagált mindenre. Mindenesetre abban igaza volt, hogy talán nem kellett volna ennyire az adatbázisokra támaszkodnom, és megengedhettem magamnak, hogy személyesen kérdezzek. Akármennyire is volt ez hosszadalmasabb folyamat.
Mivel egyelőre még nem mertem kérdezősködni Bitbug hirtelen hangulatingadozásáról, inkább vettem egy mély levegőt és úgy döntöttem, odamegyek a sráchoz. Valamiért az itteni huszonévesek sokkal fiatalabbnak tűntek, mint odahaza. Talán a folyamatos életveszély hiánya tette. Viszont így sokkal nehezebb volt belőnöm azt is, mennyire lehetett szenior tagja az X-eknek.
- Üdv - léptem oda hozzá. És mivel nem szerettem húzni mások idejét, inkább a tárgyra tértem. - Véletlenül sem az a képességed, hogy blokkolod másokét, ugye? - tettem fel a legfontosabb kérdést. Csak hogy tudjam, kerülnöm kell-e a jövőben, ha bármit is gyakorolni szeretnék, ami nem a jobbhorog. Kimondatlanul is éreztem Bitbug rosszallását, amiért nem a bemutatkozással kezdtem. Vagy azzal, amit ő small-talknak nevezett. De nem szerettem volna húzni az időt. Már így is túl sokáig voltam itt anélkül, hogy érdemi előrelépést tettünk volna Lucas-szal a Sentinelek ügyében. - Óráról lógsz? - tettem fel a következő kérdést. Nem láttam senkit a szokásos társaságából. Ennyi idő alatt azért azt már nagyjából összeraktam, általában kik lógtak együtt. Még akkor is, ha a neveiket egyelőre nem sikerült megjegyeznem. Ő pedig gyakran volt a kis társasága középpontja, ritkán egyedül. És egyáltalán nem értékeltem, ha épp az én edzésemmel akart szórakozni magányos gondolkodás helyett.