Csekkolom a betegszoba felszereltségét, átrendezem szín szerint a pirulákat a szekrényben, mert mi mást csinálnék, amíg a kapitány drámai belépőkről meg Kreuzerről áradozik?
Fura konstrukció az idő.  Azt hittem, kiismertem, aztán voilà! Néhány univerzumcsere kiforgatja magából. Nyugalmi állapotomban gyorsabban halad az élet, mint a kozmoszban, viszont amint mozgásba lendülök, ez a valóság is ugyanúgy megtorpan. Elviekben lassabbnak kellene lennem itt. Aztán mégsem vagyok. És hejj, de könnyű hozzászokni, hogy a halandó sebességkorlátok között a kalózévekhez képest 3,5-szörös, olimpiai tempóban poroszkálnak a helyi percek. Mint otthon.
– Részvétem a pofátlanság miatt. – Adózom féltized másodperc néma csönddel és együttérzéssel Bitbug felé, majd átveszem a stafétát Kurttől. – Mese meg hab nélkül diétás a sztori. Helyi idő szerint hét, ottani szerint két évig hesszeltünk az űrben egy bárkán. Arrafelé ez bevett gyakorlat. Felcsaptunk Robin Hood jelleggel kalózoknak a hetesikerekkel, akiket örökbe fogadtunk. A desztináció unikuma a mindenfélét bekebelező miazma aknamező volt. Minket is lenyelt egy fekete lyuk. Ide kérődzött vissza. Ha belegondolok – vezetem fel a két másodperces agyalást –, valami átjáró világ lehetett, ami így bonyolította a migráns forgalmát.
Gondterhes ábrázattal, össze- és elhúzott szájjal bólintok kettőt. Egyet azért, mert valóban lényegtelen az az egy óra különbség, a másikat a lokáció belövésre. Valami kínosan specifikusra lenne szükségünk.
– Nem vezettél és dugtál el valahova egy naplót, Kapitány? – rukkolok elő a világmegváltó ötlettel. Kitárom a szabad karomat vele együtt, kiegészítve a teátrális gesztust. Aztán fintorogva tagadom a vádakat. – Ez tuti nem az én szomszédságom. A két szép lábamat teszem rá.  – A levegőbe rúgok, jobbal, aztán ballal, közben felváltva rámutatok a top kategóriás közlekedési eszközökre. Egyértelmű legyen, mekkora a tét.
Az X prof, akiről a mutter legendákat zengett nem kiégett negyvenes volt. És az is ziher, hogy rég begördült volna ide, megnézni, milyen új mutánsok ólálkodnak a háza táján. Ez a Xavier valami Spar budget kiadás. Kösz, de kösz nem.
Mátrix mód hátradőlök, fejjel lefelé csekkolom az ablakon keresztül, nem gyújtották-e fel az udvart a porontyok. Egyelőre semmi sem füstölög. A Danger Roomot tudatosan kerültem a körözések alkalmával. Pillanatok kérdése, mikor unják meg és kezdenek más helyiségeket lebontani. Be kellene terelnem őket ide. Az anyjukra általában hallgatnak.
A misztikus véletlenek közé becsúszik a lóbaszó csínyféreg neve, úgyhogy felegyenesedem. Megragadom a lehetőséget, és jó hírét keltem a pondrónak.
– Odin zabigyereke. Az istenek szégyene. Gennyedző kelés a multiverzumon – mosolygok bájosan.
Cipőtalppal a járólapon dobolva raktározom el az infókat térhajlításról meg csúfos landolásról. Felbaszott a Loki téma, és vagy én rezonálok át mindjárt egy emelettel lejjebbre, vagy a padló adja meg magát.
– Bocsi. Kaja szünet – tartom fel a tenyerem.
Adok magamnak fél percet. Szerválok a legközelebbi szupermarketből pár vödör fagyit meg pár doboz jégkrémet, az egyiket rögtön a számba pattintom, az majd lehűti a kedélyemet. Később visszaugrom kifizetni, amint lesz beváltható valutám. Egyelőre nagyobb szolgálatot teszek azzal a világnak, hogy felnyalábolom egyesével a Bamfokat, akik addigra ripityára szedték Rozsomák játszóházát.
Először ledobom a bevásárlást Shardéknál, aztán melléjük dobom a hetesikreket. Kanalat nyomok mindegyik kezébe, ráuszítom őket a fagylaltra.
Lecserélem a csupaszra szopogatott pálcikát a számban. Hiányzott a cukormérgezéses agyfagyás.
A lényegre visszaérek.
– A profot engedd el. Első meg második blikkre is szét van csúszva. Észre sem vette, hogy berontottunk a hetesikrekkel együtt – bökök hátra a desszerten veszekedő manókra. – Kulturáltan, vagy elveszem! – ripakodom rájuk, aztán visszafordulok a felnőtt társasághoz. – Ólommérgezés? Mi a frász? – Hátrahőkölök. Viszolygást, zavart és enyhe dühöt gyúrok grimaszba. – És mi az, hogy elbukott? Felbukott a saját lábában? Hogy a ménkűbe kapta el bárki?
Hitetlenül csóválom a fejem. Kezd rohadt lehangoló irányt venni a társalgás. Kurt komámról is süt a csüggedtség. Hamarosan kénytelen leszek beiktatni még egy túrát, kitalálni valami megoldást, mielőtt az évezred legelkeserítőbb találós kérdése elveszi a kedvem a világtól. Tessék, a speedsterek sem képesek lefutni a halált. És a gúnyos, kaján élt sem vétettem el Bitbug audiójában. Ez ego-romboló lesz.
Ráhagyom Kurtre, hadd fejtegesse, ez az univerzum miként akar majd minket kiköpni magából. Értékelném, ha nem űrörvényeknek álcázott portált használna. Fő a változatosság. Amíg a főnök felteszi a kérdéseit, én inkább azon ügyködöm, hogy legalább egyikünk számára pozitívan záruljon a kaland.
Korábban elsprinteltem egy szemfüles csávóka mellett, mármint szó szerint, még a fülén is pislogott. Ha valaki, ő aztán átlátja, mi van. Szóval visszatérek érte, megtámasztom a nyakát meg a gerincét, és bespurizok vele a gyengélkedőbe, abban bízva, hozzánk vág valami jó hírt, amitől kevesebbett gyengélkedik itt a hangulat.
– Uram Atyám! – szorítja össze az összes szemét a kispajti. – Mi... mi történik? – A térdére támaszkodik, lassan kémlel körbe. Megpillantja a kapitányt. Meg feltételezem, megpillant minden mást is a helyiségben. Hozzávetőleg öt tucat szem kerekedik bele a látványba. – Kurt…? – motyogja először az orra alatt. – Kurt! – kiált aztán kitörő lelkesedéssel, test szerte csillogó könnyekkel. – Tényleg te vagy az! Hol jártál egész eddig?! Azonnal szólnom kell a többieknek! – És már kotorja elő a mobilt a zsebéből.
Feszülésig szélesedik a vigyorom. Oldalra lendítem a karjaim, hátha a kapitány szeretné örömében közéjük vetni magát. A kissrácot a helyében nem ölelgetném. A végén szőr megy a szemébe.
– Üdv itthon, Nightcrawler – kacsintok rá.

Mein Gott, valóban. Ha a kapitány sem biztos semmiben, én mihez kezdjek árva jobbkézként? Vajon az alom lebontotta már a fémkalitkát? Sokba fog fájni a felújítás, és egy petákom sincs. Állhatok be összeszerelőnek egy gyártósorra vagy expressz futárnak. A kalózkodás lazább volt.
A formátlan hang lehet a helyi hangulatoldó, ha helyes pofija lenne mellé, fenyegetve érezném a státuszom. Kisakkozom fejben, hogy ilyen kódnévvel, test híján hiába kéri számon rajta a láthatatlanságát kék komám.
A szabadkozás meg a farokcsóválás alapján semmivel sem mozog otthonosabban a hazai terepen, mint én. Az is kérdés, hazai terepre tévedtünk-e egyáltalán. Nem akarom kiábrándítani.
–  Bitbug – ismétlem el Kurtnek az árulkodó becézést. A Speednél mondjuk kreatívabb, ott a pont. – Számteches arcnak hangzik. Arc nélkül. Mesterséges intelligencia? A humorából kiindulva fejlett fajta. Vagy technopata?
Jobbra-balra húzogatom a számat. Nem bírok magammal, meglesem még egyszer a helyszínt, csekkolom, milyen fazonok lófrálnak a környéken.
A kapitány drámai szöveggel tálalja, hogy brutális időeltolódásban szenvedünk. Minden második mondata úgy cseng, mintha Shakespeare adná a szájába. A Kozmosz-tenger Kalózaiban nem volt ennyire feltűnő az allűr. Imádom a mukit.
– Három perccel, tizenhat másodperccel és háromszázötvennégy milliszekundummal ezelőtt. – Rászámolok, hogy aktuális legyen, mire végigérek rajta az ő tempójukban. – De az idő csak társadalmi konstrukció – toldom hozzá védjegyként. Aztán minek? Hétszázharmincöt napja ismételgetem Kurtnek, mégis kétlábon rohanó órának használ. Bosszankodnék rajta, de elérkezett a pillanat a kiábrándításhoz.
– Nem akarlak elkeseríteni, drágám – karolom át a vállát –, de az én világomban is létezett a professzor és az internátusa. Az élet imádja ismételni önmagát. Egyetlen univerzum egyetlen Napja alatt sincsen új. Az itteni Logan például tökéletes mása az otthoninak. – Vigasztalóan megszorítom a vállát. Még kiderülhet, hogy igaza van. Kívánom, hogy így legyen. Csak ne a mennyekből potyogjon le a padlóra, miután a gyengélkedő berendezésénél mérvadóbb eltérésekre bukkanunk.
– Velem Loki baszott ki – foglalom össze tömören Shardnak és vicces audió pajtásának.
Lehet le kéne szaladnom, nem durvultak-e be a porontyok a Rozsomák játszótéren. Kurtre ütöttek, de mégsem tagadhatom le őket, amikor beüt a krach és átnyújtják az X számlát, tele nullákkal. Basszus, legalább fél napom rámegy majd a pénzkeresésre. Felelősségteljes egy meló hétgyerekes családapának lenni.
– Ez engem is érdekelne – lendülök vissza a társalgásba. Kinéztem a lókefélő ficsurból, hogy vérszemet kapott Billy hatalmától, és áldásként szórja a dimenzióutasokat az égből. Vagy épp átokcsapásként. Mi voltunk az áldás része. Na de ki garantálja, hogy csupa ilyen úriember evezett keresztül a téridő kontinuumon?
– Titeket mi szél vagy orkán sodort ide? Időben, térben vagy duplán utaztok? És mik a benyomások? Tolerálják errefelé a migránsokat? Amúgy szerválhatnál egy ismerőst, kapitány. Ellenőrizzük már, hazatértél-e. Vagy súgj ide valami világspecifikusat – hajolok oda, tölcsért képezve neki a fülem köré –, amit nem lehet eltéveszteni. Meglesem én magunknak.

A valódi ősellenségemmel nézek szembe. Ez miazma, Loki miaztegnap. Örülök, hogy elragad a végzet. Ezért a szóviccért megérdemlem. Legalább végre választ kapok a kérdésre, vajon le tudom-e futni a halált? Azt hiszem, nem. Remélem, hogy nem.
– Árbócot fel! – rikkantom Kurt után.
Már rohantam pár kört, fejben meg talpon is. Nem találtam olyan forgatókönyvet, amiben együtt megússzuk. Fasza vagyok, de a feketelyuk kicsit faszább. A hajónak már kábé kampec, és anélkül nekünk is az lenne. Előbb ülök végig normál sebességen egy háromórás filmet, minthogy itt hagyjam a legénységet.
Szóval, ja. Lelassulok. Teljes hosszában kiélvezem az utolsó perceimet.
– Wagner kapitány – szalutálok a szívemre tett kézzel –, egy élmény volt a bárkádon szolgálni. Antonio, Bruno, Camilo, Dolores, Luisa, Mirabel, Mariano – dobok mindegyik Bamf felé egy csókot –, találkozunk a Mennyországban! Ha a Pokolban kötnétek ki, lefutok értetek!

Na tessék, a Biblia is csak mese. Nem létezik a Paradicsom. Egy fekete semmi fogad, amikor feldobom a tappancsot.
Nézegetem valameddig. Az idő mellékes, kérdéses és ma sem a barátom. De biztosan telik, mert változik körülöttem a környezet, a sötétségből kirajzolódik egy acélozott terem. Úgy meglep, mennyire prosztó a túlvilág, hogy későn kapok észbe.
Szégyen és gyalázat, de csak a kapitányt sikerül elkapnom, azt is élő matracként abszolválom. A hetesikrek viszont a padlón nyekkennek. Felszisszenek szolidaritásból.
– Bocsi, Antonio, Bruno, Camilo, Dolores, Luisa, Mirabel és Mariano! – hadarom nekik sajnálkozva. Aztán bedobok pár tippet a kapitány kérdésére.
– Egy posztmodern állatkertben? Zoofil éhezők viadalában?
Többek között ezek ugranak be a rozsomák edzőprogramról. Az első ötletem persze Rozsomák, nagybetűvel. De az snassz.
Türelmesen várom a műsort. Valami lenyűgözőt tudhat ez a fémakvárium, amivel Wagner barátom szájára hívta a Liebe Gott-tot. Szép komótosan felkapcsolódnak a lámpák. Az igazi mutatványnak azonban búcsút kell intenem, mert a kapitány keze távozásra hív.
Eh. Majd később megnézem, mit tud a szoba.

Para Nightcrawlerrel teleportálni. Nem komálom a dimenziót, amin végigránt. Tragédia lenne itt leszakadni róla, szóval erősen kapaszkodom. Azt hiszem, ő fel sem fogja, milyen ótvar helyen közlekedik keresztül, én meg nem világítok rá. A tudatlanság áldás. Főleg ehhez a kénköves tudáshoz képest.

Saját magamat határozott terpeszbe vágom az ágy mellett, Kurt viszont a hölgy ölében landol. Biccentek neki egyet a kapitány kalózkalapjával, aztán körbe pördülök a gyengélkedőben.
– Egy pillanat – mondom nekik, bár valószínűleg annyi sem lesz.
Körbesprintelem a telket, és lenyúlom a hírlapot a postaládából. Mobilt kobozni vagy belelesni valakijébe hatékonyabb lenne, viszont elég nagy szemétség. Várni meg nem bírok. Szóval beérem a nyomtatott sajtóval. Visszafelé ki is olvasom.
Totó, azt hiszem, már megint nem Kansasben vagyunk.
– Szóval a te világod? – Odadobom az újságot Kurtnek. – Biztos?
– Egyébként örvendek – intek a lábadozónak. – Speed vagyok.
Akik Rozsomák edzőprogramra bugiznak, azok tuti csipázzák a kódneveket. Plusz egy idegennek többet mond rólam, mint a Tommy vagy a Maximoff.