Rábiccentettem a véleményére, és leöblítettem kávéval a fanyar vigyort. Kurva letargikus, hogy előbb tárgyaltam volna a disztópiából idetoppant katonával, mint az X-ek krémjével. Azért töményebb piára lett volna szükségem, mielőtt azon filozofálunk, milyen elbaszott jövő vár a mutánsokra, ha ezek a lehetőségeik. Szegregálódhatnak Xaviernél, bujkálhatnak a csatornában, vagy „bujkálhatnak” a kikúrt házamban. Űr maradt Magnetóék után, amit ki kellett volna tölteni. Az megint más kérdés, nekik mennyire sikerült annak idején.
Pont Maximoff koppintása hiányzott a mai napomból, megkoronázta az idióta babazsúrt. Nem maradt sokáig egy helyben, ez volt a ez egyetlen érdeme. Hamar tovavillant a hipózott feje. Maradt utána Shard békítgetése. Milyen női nyavalya ez? Muszáj elsimítaniuk minden baszott konfliktus, főleg azokat, amikhez közük sem sok.
– Mi vagy te? Az anyja? Nem a te feladatod megnevelni.
Morranva legyintettem a közjátékra. Megbaszhattam volna, ha ennyitől kikészülnek az idegeim. Bayville rég romokban állna. Közben megbizonyosodtam róla, hogy Öcsipók továbbra is kézben tartja odaát a helyzetet, az alélt Szivit meg a karjában.
Fintorba rándult a pofám az alternatív valóságtól, amit Shard felvázolt.  
– Hősök hőse, baszki. Azt az univerzumot is címeres barmok lakják, mi? Szarabb nevet nem találtak a városnak? – Tököm fogja hangosan elsziszegni, hogy San Fransokyo. Azt végképp nem akartam kideríteni a fene hősies Alvers mi a picsának rombolta le az eredetit.
Megint szabadkozott. Hadviselten sem bírta levetkőzni az udvariaskodást, még azzal az ipsével szemben sem, aki az ő valóságában elpusztított egy települést, ebben meg agybajos cserkészosztagot kísérgetett. Röhej.
– Hagyd! Felhúztam magam, beleremegett a föld. Hülye lettél volna kussolni. – Az udvar túlsó felében csivitelő gyülekezetre hunyorítottam. Vöröske végre éledezett. – Nem keressük egymást a régi ismerősökkel. Remélem, így is marad.
Odanyújtottam neki a jobbomat.
– Kösz a vendéglátást. Ha besokallnál, és nincs kedved messzire zarándokolni, javaslom a Marzent. A legjobb kocsma a környéken. Csütörtökön minden második korsót féláron. – Ott melegítettem be Morozov parti péntekjeire.
Biccentettem egy utolsót, aztán felmarkoltam az üres bögrémet, és elindultam vissza, a konyha irányába.

Szóval tragikomédia. Legalább a műfajt sikerült leszűkíteni. Ettől még nem tudtam sokkal jobban, mire számíthatok. Gyanítottam, hogy a társaságom sem, máskülönben nem azt sugározta volna minden porcikája, hogy feladta és csak túl akar esni a káoszon.
Érdeklődve hallgattam az okfejtését, közben időnként a kávéba kortyoltam. Voltak jó meglátásai, és meglepő volt, mennyire másként látja a világot, mint az itteniek. Nem mondhattam volna, hogy nincs igaza. Valahol abszolút így volt. El is gondolkodtatott, amiből csak a felém emelt bögre zökkentett ki.
- Távol vagyok a kivételtől. Én egyetértek azzal, hogy az erejét mindenkinek meg kell tanulnia használni. Ha másra nem is, de tudatos önvédelemre mindenképp. Abban viszont maximálisan igazad van, hogy ha békéről prédikálunk, akkor tárgyalástechnikát és diplomáciát is szükséges lenne tanítani. Jobban belegondolva ez a fokú szegregálódás sem feltétlenül jó megoldás - jobbnak tűnt ezen a ponton vállat vonni és elengedni a témát. A saját világomban sem tartottam jónak az elkülönülést. Más kérdés, hogy ott ránk kényszerített volt, és mi voltunk kivételezettek. Vagy épp a jobban elnyomottak. Nézőpont kérdése. A hatalom eszközének lenni valami mindkettő volt. Épp ezért érdekes volt, hogy itt önként vállalták a szeparációt és vonultak egy magániskolába. Hogy miért nem volt több tárgy az értelmes vitáról, békés aktivizmusról, közösségi munkáról vagy közösségépítésről, azt a franc tudta. De Alvers-nek teljesen igaza volt abban, hogy az önvédelem és a szuperkatonák képzése között ég és föld volt.
Tommy belépője és az azt követő események nem hiányoztak volna a mai programból. Még jó, hogy időben letettem a bögrémet. A káosz teljesen elszabadult, és most valahogy fontosabbnak tűnt a kezdődő rengéseknek kiadni az útját, mint Lucasnak adni tűpontos geolokációt a vörösre és a bamfra. Ez most kicsit komolyabb gebasznak tűnt.
Talán túlreagáltam. Valójában nem tudhattam, elvégre nem ismertem az itteni Alvers képességeit. Tommy ugyan említette, hogy az itteniek gazdaságos kiadásai az ő világának - de ez csak akkor lett volna hasznos, ha azt össze tudtam volna hasonlítani a sajátommal. Így cseszettül zéró információértékkel bírt. Mindenesetre tartottam magam ahhoz, amire utaltam: amint a rengések elnémultak, el is engedtem. Nem kellett ide nagy fenyegetőzés, talán még ennyi sem kellett volna.
- Bocs - emeltem karjaim magam elé megadóan egy pár pillanatra. Aztán én is felvettem egy relaxáltabb pozíciót és hátrasandítottam az eseményekre. Sok változott ebben a pár röpke percben. De tekintve, hogy kedvenc gerlepárom egyik tagja is benne volt, végérvényesen búcsút inthettem annak, követni tudjam. Bármi is zajlott le arrafelé. - Majd jelzem. Garantálni nem tudom - akárcsak a bamfok, Tommy is öntörvényű volt. Rövid ismeretségünk alatt annyit tökéletesen leszűrtem, hogy az ő esetében a tiltás maximum vörös posztóval tudott felérni, már ha egyáltalán foglalkozott vele. Napirendre tűztem egy elbeszélgetést.
- Ó ő is teljes irányítás alatt tartotta. Teljesen irányítottan rombolta porig San Francisco-t. Az újjáépítés során San Fransokyo lett. A történelemfájl még akkor sem finomkodott, ha amúgy hősnek kezelte - vontam vállat a saját világom Alvers-ét illetően. Sosem találkoztam vele személyesen. Volt köztünk vagy száz év.
Követtem a példát és visszaültem a helyemre. Még a bögrémet is felvettem, hogy legurítsam a fekete maradékát. A megjegyzés kijózanító volt. Sóhajtottam.
- Nem tudtam, mire számíthatok tőled. Túlreagáltam, sajnálom. Nem kifejezetten ellened szólt - ezzel tartoztam neki. Így volt fair. El tudtam ismerni a hibáimat, amikor elkövettem őket. Ez a mostani sem volt kivétel. - A magam részéről megvagyok, ha távozni szeretnél. De senki nem fog kidobni, ha figyelemelterelés helyett megkeresnél régi ismerősöket - ezt is jobbnak tűnt tisztázni. Figyelemelterelés címén kénytelen volt eddig szórakoztatni. De az elhangzottak alapján jól ismerte az intézményt. Biztos voltam benne, hogy voltak olyanok, akiket egész közelről is ismert. Akármilyen is volt a viszonyuk.

Fáradtan rákontráztam az ahára. Amikor Morozov a fejébe vett valamit, kalapáccsal sem verted ki onnan. Feldughattad magadnak a logikát meg az észérveidet. És ez az, amit a büdös életben nem fogok elmagyarázni egy hadviselt mutánsnak. Baszódjak meg, nekem is homályos volt, hogy lehet ennyire ösztönből működni, miközben ilyen selejtesek az ösztönei. Glitch nélkül rég alulról szagolná az ibolyát.
– Utóbbi – morrantam. Eleget sínylődtem a kis szargombócok között. Kitapasztaltam mennyire élveznek érzelem koktélokat keverni és hülyére inni magukat. Egyetlen kiegyensúlyozott, nyugodt pillanatuk nem volt. Nekem sem mellettük.
Faszom. Az igazi tragikomédia az, hogy az X-ek gyereknevelési módszereiről értkezem az udvarukon, az egyik hívőjükkel.
– Elég általánosságban ismerni. Békét, emberek meg mutánsok közötti egyenlőséget prédikálnak, de közben folyamatos harcban vannak a világgal, és cseszettül nem fejlődtek az eszközeik. Ha feltűnt, még mindig nem diplomatákat vagy politikusokat képzenek, hanem szuperkatonákat. A status qout tartják fent, nem haladnak semerre. A csapatmunka meg a képességek csiszolása Danger Roomokkal, a tökömet. Ezek is háborúznak, csak meglapulva. Bujkálnak, beleszoktatják egy burába a kölyköket. Kurvára nem készítik fel őket egy normális életre. Hipokrita faszkalapok.
Belefintorogtam a kávémba, lehajtottam a maradékot, aztán oldalra sandítottam a nőre. Elbírt volna a pillantásom egy bolhafingnyi bűnbántot, de eddig sem kértem bocsánatot a véleményemért, cseszettül nem harminc fölött fogom elkezdeni.
– Tisztelet a kivételnek – tettem hozzá szárazon.
Nem firtattam a B tervét. A szónoklatom után rohadt bizarr lett volna, ráadásul felbukkant a fehérfejű pondró a redvás popcornjával. Tettem magasról a bájolgására. Felőlem lehetett Tom vagy Jerry, kurvára sem érdekelt. Akármilyen rokonságban állt Maximoffal, ebben is tömény energiaital buzogott és baszott frappánsnak képzelte magát, elég volt ennyit tudnom róla. Zsigerből rühelltem a képét.
Megfordult bennem, hogy nyitok alá egy szakadékot, mielőtt Romy közelébe süvít, de a rohadék kikerülte volna vagy keresztül fut felette. Dögöljön meg az összes gyalogkakukk.
Csak azért maradtam ülve, mert feltűnt Vöröske sleppje meg az idősebb Bishop, a kikúrt osztálykirándulás apropója. Akármilyen használhatatlan a bagázs, összetartanak annyira, hogy rájuk bízzam Romyt. Lucas majd lerendezi őket. Legrosszabb esetben Topsfield korábban elportálozik velük.
Közeledett a parti vége.
Felvont szemöldökkel bandzsítottam a vállamon landolt kézre, aztán a hozzá tartozó nőre. Kicsi Bishop bekeményített. Elsimítottam a gyűrődéseket a homlokomon, mielőtt komolyan elhiszi, hogy ránk omlasztanám dühömben a szomszédságot. Azokat a rohamokat kinőttem. Rég voltak. De mit tudhatott rólam?
Nem is az X-eknél lettem volna, ha nem fenyegetnének meg fizikai erőszakkal. Önvédelemből meg túlbuzgóságból. Jellemző.
Elkussoltak az utórengéseim. Tíz évvel ezelőtt felfújta volna az egómat, mennyire túlreagálja azt a hangyafasznyi, lokalizált dübörgést. Mostanra szimplán fárasztott.
Egy óvatos mozdulattal félretoltam az útból a karját, és feltápászkodtam.
– Szarok rá enigma, anomália vagy amőba-e az új Maximoff. Tartsa magát távol tőlem, és rendben leszünk. – Zsebre vágott kézzel, fapofával meredtem rá. Monoton, unott sávban tartottam a hangomat, ne érezze fenyegetőnek. – Lövésem sincs, miket követett el odaát az alteregóm, de megnyugodhatsz. Itt irányítás alatt van a szeizmikus aktivitás.
Elnéztem a válla fölött a tragikomédia irányába.
Morozov Parker karjában. Wilson sehol.
Vontatottan visszatehénkedtem a padra, és hátradöntöttem a fejem. Inkább bámultam a csupaszodó faágakat meg a szürke égboltot, mint a cserkész különítmény balfaszkodását.
– Nevetséges – foglaltam össze. – Szólj, ha elmúlt a verekedős hangulatod. Lassan elindulnék a kocsimhoz. Ne parázz, a föld nem indul utánam. A vakarcsokat majd hazahozza a mágussrác.

- Aha - csak ennyit tudtam hozzáfűzni. Néhány rémmese, és eszükbe se jut legalább a bátyámnál Lucasnál ellenőrizni a valóságtartalmat? Ez a felvezetés már sántított. Nem tudtam eldönteni, az előadás vajon nevetséges lesz, vagy fájdalmas? Mindkét opció elég erős esélyekkel indult ezen a mai vetélkedőn.
- Komédiát vagy tragikomédiát várunk? - tettem fel a következő nagy kérdést. Ha már a színpad előállt, és Alvers reakciói alapján pontosan ide vártuk az előadást. Őszintén kíváncsi voltam, a helyi bátyám hogyan fogja ezt az egészet kezelni. Ennyire még nem ismertem ki.
- Ezzel kapcsolatban kénytelen leszel felvilágosítani. Csak általánosságban ismerem az előzményeket, nem személyesen - mutattam rá óvatosan a kávém mellől. Fogalmam sem volt, milyen régi körökről beszél. Szégyenszemre eddig csak az itteni verziót hallottam, bár őszintén szólva kisebb bajom is nagyobb volt a helyi kamaszoknál. A saját világomból hozott veszedelem jobban lekötött, ahogy a bosszantó tény is, hogy nem jutottunk vele előrébb.
- Ha ez bármi vigasz, én is fontolgattam már a B tervet - emeltem bögrémet a sufnira. Más kérdés, hogy én inkább a városban gondolkodtam egy biztonságos lakáson. Arra az esetre, ha beütött volna a gebasz. Bármikor és bármilyen ponton. A Bitbug által összeharácsolt kezdőtőkéből bőven kijött volna. De egyre kevésbé voltam biztos benne, hogy szükségem van rá.
Nos, arra se számítottam, hogy a vörös egyszercsak felbukkan a mező közepén, karjaiban az egyik bamffal. A gerlepár ezek szerint megint széthagyta a kölyköket a házban. Igazából hálát adhattunk, hogy csak az egyik akart hozzáadni az éppencsak elkezdődő káoszhoz. Lehettek volna heten is. Jobbnak láttam letenni a bögrét a földre magam mellé. Az előbukkanó popcornos bödön már csak a tejszínhab volt a kakaóra.
- Wow - kommentáltam a padon végigfutó repedést. Hirtelen a talaj sem tűnt annyira stabilnak. Értelmet nyert, honnan volt ismerős Alvers neve. Tommy-n már kezdtem túltenni magam. Leginkább azzal, hogy nem gondolkodtam a származásán. Valahogy kételkedtem abba, hogy volt már szerencséje Alvershez.
Készültem volna válaszolni Tommy-nak, de már más vizekre evezett, majd záros határidőn belül visszatért az eredeti kérdéshez.
- Káosz. Az készül. És valamelyik porontyod úgy döntött, gyorspályára helyezi - böktem a vörös felé a gyepen. Közben Lucas is kiért az épületből, és határozottan nem hangzott boldognak. - A gyakorlótéren! - kiabáltam vissza. Tekintve, hogy még mindig nem éreztem stabilnak a talajt a lábunk alatt, jobbnak láttam most inkább az én oldalamon lévő problémával foglalkozni. Az új érkezőkre már tényleg nem volt kapacitásom. - Segíts Lucasnak, ezt bízd rám - válaszoltam Tommy-nak, bár nem voltam biztos abban, hogy el is jutott hozzá a mondat vége. Vagy akár csak az eleje is. Már rég kiügetett a képből mire én vettem egy mély levegőt és felpattantam. Ideje volt kezelésbe venni a helyzetet, mielőtt más is repedhetett volna a padon kívül. Úgyhogy beálltam a vendég elé, és kitakartam előle a kilátást.
- Oké. Fogalmam sincs, mi volt közted és akármelyik Maximoff között. Őszintén, Tommy számomra is egy anomália és egy enigma egyvelege. Nem várom el, hogy megértsd, de... - ragadtam meg a férfi vállait, hogy egy kicsit kizökkentsem ebből az egész néma fortyogásból. - Azt viszont elvárom, hogy a szeizmikus aktivitást kurva gyorsan vedd az irányításod alá. Ha a kölyköknek felesleges a véres edzésprogram, akkor a katasztrófa-tréning és az összeomlott épületből kijutás is felesleges - kis beszédem befejeztével elengedtem Alverst és felegyenesedtem. A helyi bátyám biztonsági főnök volt, kötelességemnek éreztem kisegíteni ezen a fronton. - Ez volt az első figyelmeztetés. A másodikra ütök. Ezt a kimenetelt pedig mindketten szeretnénk elkerülni, ugye? - tettem hozzá nyomatékosításként. Jobban örültem volna, ha magától állítja le a készülő földrengést és nem kell kiütnöm hozzá.

Isteneset rándult a szemöldököm. Már értettem, honnan a karót nyelt tartás meg a határozott stílus, hiába nézett ki úgy, mint akitől jobb kuplerájokban elkérnék a személyit.
– Kösz az ötletet. Holnap veszek egy túrabakancsot – emeltem meg rá a bögrémet. A faszomat a lelkizésbe. Ex-gyerekkatonákkal állnék le utoljára terápiát játszani.
A gyakorlópályát maximum a képzelet különítette el az udvartól, cseszettül rá lehetett látni mindenre. Kevés hiányzott, hogy felröhögjek. Romy meg a sleppje képes volt a birtok legfeltűnőbb pontjára szervezni a belépőt. Gratulálok, bazd meg. Ehhez ész kell.
Diplomatikusan bólintottam. Gyökérségben mindenkin túlmutatott a Bayville ovi. Felnőtt felügyelet nélkül fél nap alatt kinyíratták volna magukat egy háborúban. Az élvonalból integettek volna azoknak a mutánsvadász robotoknak.
Elnyújtóztam a padon és kiropogtattam a nyakam. Eszem ágában sem volt elmozdulni onnan, amíg Vöröskéék le nem rendezik a hülyeségüket.
– Az egyik vakarcs ide járt, mielőtt nálunk kötött ki. Előadott pár rémmesét Romynak – foglaltam össze az indítékot. Érthetőbb nem lett tőle a mentés, de mi a tökömet csináltam volna? Szivi agya magasról tojt a világ logikájára.
Felhorkantam, aztán intettem egyet a színpad felé.
– Figyelj és ámulj, ha ennyire érdekel.
Ja, rossz embert kérdeztem. Az apokalipszis közepén talán még én is jófiúnak számítottam volna. Feltételeztem, annyira hatotta meg őket a suliban traumatizált kamasz, mint engem a kocsmai verekedések.
– Ezeket a szarosokat nem terepre találták ki. Baszott felesleges lenne nekik a véres edzésprogram. Csak a felnőttek csesznek változtatni, inkább „felkészítik” – gyúrtam mellé idézőjeleket tömény undorból – a következő adag szerencsétlent, hogy ugyanazokat az elbaszott köröket róják, mint ők.
Elfintorodtam a dumámon. A kikúrt életbe is, mit védtem a tetves kölyköket, pont én, a mutáns egylet legalja? Kellett az a túrabakancs meg egy kurva hosszú zarándoklat.
Kitördeltem az ujjaimból a feszültséget.
– Jogos – fogadtam csálé vigyorral a visszautasítást. – Idő kérdése, én mikor költözöm ki a sufniba.
Már nyitottam a szám, de Shard mindkét kérdésre választ kapott, mielőtt kiadtam volna bármilyen hangot.
Mire számíthattunk? Káoszra. Romy volt az előhírnöke. A semmiből bukkant fel, kék plüssállattal a karjában. Mint egy jelzőtábla, baszki. A haja vörösebben rikított a szokásosnál, az arca falfehéren világított. Eltoltam magam a támlától.
Ekkor előnyúlt egy kar a hátunk mögül. Nagy tál pattogatott kukoricát kínált körbe. Összehúzott szemmel fordultam oldalra. Kihipózott fejű, vigyorgó idióta hajolt előre köztünk. Nem mozdultunk, mégis ütemesen fogyott a popcorn.
A torkomban lüktettek az alattunk gerjedő rengések.
– Maximoff... – dördült el a név. Repedés futott végig a padon, a széle belevágott a tenyerembe.

Nocsak, nem gondoltam volna, hogy rokonlélekre akadok. Pedig Romy nem tűnt hangosnak, de ezek szerint többen voltak.
- Amikor kezd sok lenni, emlékeztetem magam, hogy legalább nem mutánsvadász robotokkal küzdök az életemért - feleltem őszintén. Ez volt a tippem. Azért egy fanyar mosollyal hozzátettem: - Amikor már inkább a robotokat választanám, akkor szoktam sétálni pár tucat mérföldet.
Bólintással nyugtáztam a talányt. Ő nem bírta követni, én nem terveztem ennél mélyebbre ásni. Lucas látványosan megbízott a lányban, úgyhogy nem volt miért aggódnom. Téma lezárva.
Már a kert felé érdeklődtem az övékről. A választ hallva akár meg is bánhattam volna, hogy egyáltalán feltettem a kérdést, de túl abszurd volt a sztori ahhoz, hogy besuvasszam a “jobb nem tudni” kategóriába.
- Megadom, ez túlmutat a gyakorlatozó mutáns kamaszokon és a repülő vezetési órákon - szerencsére most még a gépmadárnak a zúgása sem jelentett semmilyen hangzavar-faktort. Őrület, milyen hangosak tudtak lenni az itteni járművek. De tudomásul kellett vennem, hogy itt még nem volt minden tisztán elektronikus. Talán ennyit jelentett, ha egy AI alapú diktátor uralta a világot.
Amikor leültünk, én az első kérdésem után belekortyoltam a kávémba. Kevés híja volt hogy félrenyeljem, vagy vissza is köpjem. Határozottan nem ilyen válaszra számítottam. Azonnal nyitottam is a számat, hogy kijavítsam, Lucas nem a valódi bátyám. Aztán vissza is csuktam, mert önző módon annak akartam nevezni, még akkor is, ha ez a valódi bátyám emlékére nézve a tiszteletlenség magas foka.
- A fogalmak jobban össze vannak kuszálva itt, mint hittem. Eddig mindenki más szerint az X-men a “jófiúk”. Mi a menekítés oka? - tettem fel a kérdést, visszadőlve a pad háttámlájának. Közben megkíséreltem ezúttal minden gond nélkül le is nyelni a következő korty kávémat. - Pedig erre a műsorra kíváncsi lennék. Főként a szakértői kommentárral. De megígérem, hogy nem fogok közbeavatkozni - tettem egy új ajánlatot. Tehettem volna úgy, mint aki nem látja, de az itteni drillek mellett még az ígérkező műsor tűnt a leginkább szórakoztatónak. Sosem láttam még komédiát, de szerintem ez nagyjából tálcán kínálta a műfaj sajátosságait.
- Nos, nem én vagyok a mérce. Nem ismerem a régi szintet, és kamasz csajok darálásáról sem tudok. Ahonnan én jövök, ott ha az itteni biztonsági rendszert legalább csapatban nem tudod abszolválni, jobb ha máris elbúcsúzol az életedtől, vagy eszedbe sem jut terepre menni - vontam vállat az érdeklődésre. Szerintem nem volt vészes, bár az edzőterem egyes programjai valóban izzasztóak voltak. Ameddig a képességemet tudtam használni, én annyira nem féltem. Kevesebb fotonnal is meg kellett oldanom a csapatom védelmét, itt pedig rengeteg fény volt.
A kérdésre felvontam a szemöldököm és elvigyorodtam.
- Csábító ajánlat. Az éneklő és világító baromfiudvar intő jel, de azt hiszem, az egy négyzetméterre jutó kamaszok arányánál húzom meg a határt - mert ha valaki tőlem kér tanácsot a visongás elviselésére, és békésnek titulálja egy mutáns magániskola udvarát, akkor ott vagy ugyanezek az arányok, vagy rosszabbak uralkodnak. Nem terveztem a saját idegeimen tesztelni.
- Tehát, mire is kell számítani a következő percekben? Hoznunk kellett volna popcornt? - bár ezt a kifejezést is gyakrabban hallottam Bitbugtól, mint éltem át, azért próbálkoztam én a beilleszkedéssel. Akkor is, ha nem feltétlenül tudtam mindenről tapasztalatból beszélni.

Sajnáltam a csajt. Kurva fárasztónak hangzott az élete. Tizenegy megkergült mutánstól is tele volt a tököm. Ő meg az X-taknyosok mellett szokhatta az egész tetves világot és idősíkot.
– Káosz meg hangzavar. Ismerős – morogtam. – Hogy bírod idegekkel? Elfogadok pár tippet.
Lettek volna értelmesebb kérdéseim, de baszódjak meg, ha nekiállok az előéletében áskálódni, egy kávé fölött, az X-ek menzáján. A mekiben lelkizésnél húztam meg a határt.
– Romynak sok története van. Nem bírom követni.
Ennyivel letudtam a feszengés témakört. Úgyis szem és fültanúja lesz, milyen sztorit talált ki magának Szivi, amitől tele a gatyája. Őstehetség a bajkeverésben, baszki.
Leszállítottuk a kávéját és direkt tartottam a távot a hugicájától, Bishop tekintetéből mégsem áradt felém vendégszeretet. Végre.  Pont ilyen bizalmatlan pofákra számítottam. Máris otthonosabban éreztem magam.
Felmértem a terepet. Tágas placc volt, jó sok mutáns-palántát beledöngölhettek a földjébe. Bazira bíztam benne, hogy Romy nem tolja túl, és nem kell majd átgyúrnom érte a domborzatot.
Faszom. Már megint mibe mentem bele?
Shard a kertünket firtatta. Az is elbaszott egy sztori. Csábított, hogy kitépjem a migrén-gátló karikát a fülemből, hadd éljem át, mekkora faszság volt visszacuccolni Bayville-be. Talán a köcsög fejfájás tartott eddig életben.
– Éneklő, fénylő csirkék. Esőerdő cseszettül természetellenes növényekből. Semmiből előkerülő jakuzzik. Dióhéjban ennyi az udvarunk.
Az udvarunk. Baszott jó. Mi jött legközelebb? A mi házunk, a mi kutyáink, a mi közös kis életünk…
Lehuppantam, és leöblítettem a gyászos ötletet egy kávéval. Az önkéntelen osztozkodás is intő jel volt, de amikor a szemben ülő X rendesnek hívott, ott végleg át kellett értékelnem a valóságot.
Hátradőltem, és felkönyököltem a pad támlájára.
– Az apropó? Ki akarja szabadítani a bátyádat az X-men karmai közül. – A nő felé pillantottam a bögre fölött. – Fel fog bukkanni három vakarcs a kertben. Hálás lennék, ha úgy tennél, mintha nem látnád őket. Én vagyok a figyelemelterelés.
Félreraktam a kávét magam mellé. Maradjon csak belőle a reklám utánra.
– Mire készüljek? Rég jártam erre. Akkor sem pofa-vizitre. Ha tényleg úgy bekeményítettetek, hogy kamasz csajokat daráltok az edzőteremben és Bishopot kell menteni, azt jó lenne tudni. – Vártam egy másodpercet a reakciójára, aztán jeleztem neki egy vigyorral, mennyire veszem komolyan a kérdést. – Vigyünk téged is?

A konyhai ténykedés közben a vendég kérdése egy kicsit váratlanul ért. Nem mintha nem kellett volna számítanom rá, de még új volt a szitu, hogy nem kiképzett újoncokkal kellett szemeznem, hanem kadétnak sem nevezhető kiskamaszokkal és nagyobbakkal. Ettől a gondolattól még a hideg is kirázott.
- Egyelőre semmit. Még tanulnom kell ezt a világot és ezt az évszázadot - ráztam meg a fejem a bögrék pakolászása közben. Ha bejárása volt ebbe az épületbe, akkor minimálisan is tisztában kellett lennie azzal, mi fán terem a mutáns. Ha pedig azt értette, akkor látott már elég cifra dolgot nélkülem is. - Csak hetekkel ezelőtt pottyantam ide. Még új az itteni káosz és hangzavar - hogy az optimista jövőképekről, kamaszos zsibongásokról ne is beszéljünk. Az egész gyerekkoromat katonai kiképzőkben töltöttem, utána pedig a föld alatti járatokban és búvóhelyekben, amikor épp nem gyilkos robotokkal harcoltam. A melyik fiú a helyesebb témakörökön veszekedő tizenéveseket pont annyira nem értettem, mint azt a Vision nevű Bosszúállót. Még mindig fenntartásokkal kezeltem azt a létformát.
Bólintottam a kávé ízesítésére. Máris szimpatikus volt azzal, hogy ő is feketén itta. Kellett egy-két másodperc, de összeraktam, hogy a Romy valószínűleg a Rosemarie becézése lesz. Egy szavam sem lehetett, a Shard még távolabb állt a Scarlett-től.
- Akkor van valami története a hellyel, amiért ennyire feszeng? - mégsem mondhattam ki nyíltan, hogy szerintem a kiscsaj konkrétan be volt tojva. Nem is értettem, miért. Főként, ha meglepetés látogatásra érkezett.
Közben lapasszoltam a bögre tejjel ízesített kávét a bátyámnak, és visszatérhettünk a kölyökmentes zóna keresésére. Határozottan örültem, amiért a kert megfelelő volt a célnak.
- Akkor erre - bólintottam és mutattam a lehető legrövidebb utat az épületből ki, a kert irányába. - Milyen nálatok a kert, hogy egy magániskola udvara békésebb? - érdeklődtem azért szemöldököm felvonva menet közben. Ezt igen nehéz volt elképzelni. Ez a ház is kész téboly volt időnként a hangzavarral. Naponta áldottam az eget, hogy nem voltam telepata, mert lehet, mostanra beleőrültem volna. Talán a professzor is ezért gyengélkedett. Pedig amilyen legendákat hallottam róla Warpath-tól... Nos, nem egészen így képzeltem el.
Amikor kijutottunk a kertbe, egy távolabbi régió felé vettem az irányt. A fák között akadt egy kiülő rész, kellő távolságban a gyakorlótértől. Szerencsére kellően kényes volt errefelé mindenki, hogy a mostani hőfokban már ne nagyon akarjanak idekinn gyakorlatozni.
- Amúgy rendes tőled, hogy elkísérted Rosemarie-t erre a látogatásra. Látszik, hogy közel álltok egymáshoz. Van valami apropója ennek a hirtelen beköszönőnek? - érdeklődtem a padokhoz közeledve. Itt pont jónak tűnt letelepedni és kiélvezni a napfényt, a majdnem-csendet. És egy kicsit elfelejteni, miért is indultam el korábban a kávéért.