– Bocsiii… – vettem lejjebb pár oktávval a hangomat. A detonáció miatt alig hallok, fel se tűnt, hogy kiabálok, amíg nem szólt meg érte.
– Nem viccelek, tényleg Rosemarie vagyok. Romy a becézése, az egyik. És valóban rossz emlékeim támadnak attól, ha valaki Rosenak vagy Marienek szólít. A gyerekek roppant mostohán tudnak bánni egymással. Az oviban rendszeresen kaptam az ívet a Mary, Mary Quite Contrary és a Ring-a-ring a Roses gúnyos átiratával. Kreatív volt, élveztem is volna, ha nem én lettem volna a szenvedő alany – éljenek a kétnyelvű óvodák és az ír-genetika! Egyáltalán minek is beszélek erről? Miről is beszéltem?
A fájó, sajgó, lüktető tagjaim, illetve a levegőbe röppent épület ellenére szorgalmaztam a lelépést. Papám lelkemre kötötte, hogy ne akasszam össze a nem létező bajuszomat a rendőrökkel. Ráadásul büszke voltam a tiszta erkölcsi bizonyítványomra. Viszonylag tiszta. (Az automaták nem szándékosan elkövetett pénznyerészkedések voltak. Önként köpték ki a tartalmukat!!!)
– Húha, akkor ez egy Robin Hood akció volt? Loptunk, de nem loptunk a zsarnokoktól, törvénytelenül léptünk fel a törvénytelenség ellen? – imádom a híres Kapucnis Robint. Még adom is a vibe-ot a hoodiemmal, már csak egy íj hiányzik és a nyilak.
Egyébként miért vagyok indokolatlanul lelkes ettől az egésztől? Madártávlatból valóban roppant izgalmas, de a mélyére tekintve pápá viszonylag tiszta erkölcsi bizonyítvány! Juj, lemaradtam a részről, hogy miként keveredtem ide! Vagy nem? És ha mégis?!
Miután megtapasztalhattam magamon a föld gravitációs vonzását a seb látta sokktól, meg kellett kérnem a vacsorámat, hogy legyen szíves ne most távozni belőlem. Újfent rettenetesen fájt a fejem. Vagy még mindig, csak sokkal jobban.
Szédültem.
Le kellett hunyom a szemeimet. A jobb hüvelyk-és mutatóujjam közé csíptem orrnyergemet, óvatos masszírozó mozdulatokat téve, hátha segít a víziómon. Ettől újabb emlékfoszlányok sejlettek fel a gondolataimban. Egy arról, hogy az imént felrobbant épület felé lavíroztam az előttem állóval. Aztán valami fura, számos panelt bűvöltem. Ezt követően egy dobozban rábukkantunk arra a fémmaradványra, amit korábban bezsákolt. Valahogy tudtam, hogy ezek mind velem történtek meg, de közben mégis idegen volt az összes.
Megpróbáltam Dr Worth által mondott gyakorlatot alkalmazni és felidézni, hogy mi volt az utolsó pillanat, amire utoljára még tisztán emlékszem?
Kisebb tűnődés után a Mystiquekkel folytatott beszélgetésig jutottam, amikor Arrow sétájára hivatkozva inkább elköszöntem tőle, mert annyira padlóra vitt, amiket mondott. Glitchről… Rólam. Mármint talán főleg Glitchről, de mivel ketten egyek vagyunk, vagyis egyek kéne, hogy legyünk, az majdnem olyan, mintha rólam gondolná ezeket. Ami miatt már nem is akartam én lenni.
„Nem akartam én lenni” – ütött szöget a fejemben a gondolat.
Nevem említésére vontatott mozdulattal emeltem fel a fejemet, kábán figyelve a felém nyújtott két kezet. Gyanúsnak találtam. Na, nem a gesztust. Az nagyon lovagias volt! Hanem azt, hogy újfent kettőt látok, ami a másik karjával együtt már négy lenne. Már majdnem elfogadtam az asszisztálást, de ahogy eszembe jutott a vállából kiálló kés gondolata, inkább megráztam a kobakomat (rossz ötlet volt, mert a fejfájás csak felerősödött ettől). De nem szerettem volna, ha miattam megerőlteti az amúgy is sérült karját.
– Vigyázz rá! – sután gesztikuláltam a sérülésére. Ezzel a jelzéssel magyarázva meg, hogy miért nem fogadtam el a nemes gesztust. – Segítsek vinni valamit? – ajánlkoztam, amint sikerült talpra evickélnem. Készségesen megfogtam bármit, amit esetleg rám bízna.
Követtem az említett autó irányába, szemeimmel indokolatlanul sűrűn lestem a vállából kiálló kés felé.
– Bishop? – ismételtem el a nevét, mintegy ízlelgetve, de a szúró, élesen hasító fejfájáson kívül nem rémlett semmi. – Ne haragudj, de nem. Vannak dolgok, amik derengenek, viszont elég nehéz elhelyeznem őket térben és időben. Arra sem emlékszem, hogy mikor állítottad meg azt ott, abban – mutattam tétován a zsákra. – Vagyis nem igazán. Inkább nem, mint igen – és valamiért nagyon rossz érzésem volt attól a dologtól, mintha darabossága ellenére is „élne”.
– Biztos, hogy ki lehet kapcsolni? Tényleg kikapcsoltam? Mert így érzem, hogy van, mármint tudod, a talentemmel. És nem úgy van, mint fizikálisan, mert az egyértelmű, hanem hát így… fut? Izé, nem két lábon, áh, inkább felejtsd el, amit mondtam. Ezt nagyon nehéz leírni – berekesztettem a nagy leíró hantámat. Nem lettem volna most képes máshogy elmondani. Csak bízni tudtam abban, hogy talán ennyiből is megérti. Mert neki meséltem a képességemről, ugye? Vagy másnak mondtam el? Uh, nagyon csúnyának tűnik az a seb…
„Megsérülnek miatta, körülötte, így pedig veszélyes másokra nézve.”
Beestek a vállaim, majd sután pillantottam körbe. Annyira olyan volt, mintha Mystique mellettem állna és úgy hallanám a hangját! De úgy fest csak képzelődtem. Ellenben az érzés, ami rám telepedett nagyon is valóságos volt. Mellkasomban szinte fizikai formát öltött a bűntudat. Nem csak egyszerűen belém mart, hanem sátrat vert bennem. Irtó nehéz volt.
Csak tettem az egyik lábamat a másik után. Próbáltam nem lemaradni és követni Bishopot. Viszont elég körülményes volt ezektől a gondolatoktól. Időnként pislognom kellett, amiért a szemeimbe gyűlt könnyektől elhomályosodott a látásom.
– Mondd, Bishop – kezdtem bele tétován –, miattam sérültél meg így, igaz? – hangom elcsuklott a gombóctól, ami úgy döntött, hogy a torkomban ver sátrat. Elvontam róla a tekintetemet, nem mertem ránézni, amíg a válaszára vártam.

– „Robin Hood and Little John runnin' thru the forest, jumpin' fences dodgin' trees and tryin' to get away~” – dudorásztam halkan a Disney klasszikusból származó sorokat a sherwoodi erdő emlegetésére. Muszáj volt, egyébként ott zengett volna a fejemben nonstop, mint egy beakadt lemez!
– Hát jó, te tudod… – apró szusszanás kíséretében ejtettem le magam mellé kezeimet és vontam meg finoman a vállaimat, miután közölte, hogy nincs szüksége az asszisztálásomra a holmik cipeléséhez. A spagetti karjaim, igaz?
– De elbírnám ám’! – szögeztem le. Csakhogy mentsem csekély erő pontjaim büszkeségét és az én büszkeségemet is. Mindössze a befőttesüvegek fognak ki rajtam és a lépcsők. De lesz ez még így se! – Szóval, ha elfáradnál benne, bármikor átadhatod. Tőlem senki sem tudja meg – ha esetleg ő is a büszkesége miatt nem akarja átadni. A bugyuta sztereotípiából következtetve, hogy a férfiaknak mindig erősnek kell lennie. Oké, hogy evolúciós boosttal rendelkeznek, de ők is lehetnek fáradtak!
– Később? – úgy kérdeztem vissza, mintha az angoltudásom cserbenhagyott volna és emiatt nem érteném Bishop szavait. Igazából a gondolaton akadtam fent, hogy foglalkoznom kéne azzal az akármivel a zsákban. Mármint elég érdekes volt, csak… – Még sosem érzékeltem hozzá hasonlót egy gépből sem – jegyeztem meg a zsákot szuggerálva. És kicsit olyan, mintha nem is először találkoztam volna ezzel a szerkezettel.
– Hova tervezel menni majd, mármint a kocsiddal? – kérdeztem rá bizonytalanul. Ez valahol lemaradt. Viszont fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok éppen. Így az volt a legbiztosabb pont, ha követem Bishopot.
– Hm? Nem! Vagyis nem gép, semmi ilyesmi – ingattam meg a fejemet. – Csak azt hittem, hogy hallok valakit beszélni, akit ismerek. De úgy fest képzelődtem – jelent meg arcomon egy kényszeredett mosoly. Csak a bűntudat volt.
A műmosollyal akartam elkergetni Bishop aggodalmát és leplezni a bensőmben kavargó érzelmeket. Sikertelenül. Próbáltam egyben tartani azt a mécsest, de elég nehéz volt. Mikor kijelentette, hogy nem miattam sérült meg, majdnem megkönnyebbültem. Annyira szerettem volna, hogy igaz legyen, de…
– Szóval nem? Tényleg nem? – remegő hangon kérdeztem vissza. Hátrahajtottam fejemet, hogy visszafolyjon minden csepp könny a helyére. A sírás nem old meg semmit! – Nyugodtan elmondhatod, ha közöm volt hozzá. Mármint, hogy… miattam kerültél bajba. Nem fogok megsértődni. Tudom – vettem egy szusszanásnyi, reszketeg levegőt –, hogy veszélyes vagyok – fűztem hozzá halkan. Jaj, magasságos égre már, idióta könnyek menjetek haza! Nem akarok sírni.  
Mire odaértünk a járműhöz, sikerült valamelyest túllendülnöm ezeken a nehéz érzéseken és az erős sírós kényszeren. Tök indokolatlannak éreztem, révén nincs is meg. Így azt sem mondhatom, hogy a hormonok rúgták fel a kedélyállapotomat.
Csendesen, némiképp tanácstalanul figyeltem Bishopot, ahogy kizsákolta azt a különös szerkezetet. Amikor a füleim befogására kért, vonakodva emeltem tenyereimet a halójáratomhoz. Viszont a kezébe vett pisztoly látványától elkapott a pánik.
– Figyi, inkább beszéljük meg, jó??? – szólaltam meg kétségbeesetten. – Ha haragszol rám, mondd és lelépek, senkinek sem fogom elmondani, hogy mi történt! Csak kérlek ne bánts azzal az izével!! Az erőszak nem megoldás semmire!!! Kérlek, nem akarok még meghalni – minden egyes kimondott szóval egyre inkább összébb húztam magamat. Szemeimet összeszorítottam, az arcomat pedig elfordítottam, hogy biztos ne lássam a fegyvert. (Ha netán a lehunyt szemes üzemmódom nem lenne kellően elég.)
Ahogy hallottam tenyereimen keresztül átszűrődni a dörrenéseket, a lábaim szabályosan kocsonyává avanzsálva remegtek. Nem számítottam erre a plottwistre! A lövés okozta fájdalom olyan valóságosnak tűnt. De ahogy félve résnyire nyitottam a szemeimet, szembesültem az igazsággal: a lövéseket a gépdarab kapta, nem én. Tehát nem volt ez több puszta fantomfájdalomnál.
– Erre miért volt szükség? – fogalmaztam meg félszeg kérdésemet, miközben a megrongált eszközt néztem. Remélve, hogy a túlzott kíváncsiságom miatt nem lő Bishop engem is szitává.
Figyeltem, ahogy beszállt a volán mögé. Zavartan tipródtam a jármű mellett, nem igazán tudtam, hogy most mitévő legyek. Nem tudtam, hogy hol vagyok, miért vagyok itt és azt se tudtam, hogy Bishop mikor dönt úgy hirtelen, hogy fegyvert fog és…
Kirázott a hideg, amitől inkább összébb húztam magamon a kabátomat. A szél hóesés ígéretét hozta magával, az illata félretéveszthetetlen volt.
Bishop kérésére megkezdtem az elsősegélydoboz beszerzési akciót.
– Tessék – nyújtottam felé. Meglepetten hallgattam végig a további útmutatásait a poreltávolító szemmosóról… – Szerintem már lekönnyeztem – szúrtam közbe halkan az őszinte vallomásomat. Majd jött a kesztyűtartóban lévő vízről az ajánlata a fejemre, ami… – Mindenhol fáj – tört ki belőlem az újabb őszintehullám. Mármint komolyan! Jobbról, balról, elölről, hátulról, zúgott és sajgott az egész, hacsak rákoncentráltam, elég kellemetlen volt.
– De van nálam fájdalomcsillapító! – jutott eszembe a hátamon lógó táskám ténye. Ha átvette tőlem a dobozt, akkor magam elé húztam a hátizsákomat, hogy kivegyem belőle a szóban forgó pirulákat. – Te kérsz esetleg? – pillantottam várakozóan Bishopra, addig nem tettem el. – A vízből ihatok? – pillantottam el mellette a kesztyűtartó felé.
Ha megkaptam az engedélyt, akkor bátorkodtam beülni az anyósülésre (irtó nehéz volt, amiért minden végtagom fájdalmasan tiltakozott a mozdulat ellen). Miután sikerül elhelyezkednem, előhalásztam a palackot és kelletlenül, de bevettem a gyógyszert.
A következő ukázra szorosan magamhoz öleltem a táskámat, mintha az életem múlna rajta. Tekintetemmel a zsákot szuggeráltam pár másodpercig, majd szemeim Bishopra siklottak.
– És ha nem fogom érezni? – tettem fel a kérdést bizonytalanul. Oké... lehet, hogy nem máris ezzel a rossz forgatókönyvvel kellene indítanom, mert bejinxelem. – Persze, igyekszem! – tettem hozzá kevesebb határozottsággal, mint azt elképzeltem.
Nem igazán akarództam lehunyni a szemeimet, mert attól tartottam, ha így teszek, akkor a fáradtság eluralkodik rajtam és elalszom. Ezt nagyon nem akartam proccolni. Mármint lehetne rosszabb is a helyzetem: nem is ismerhetném a mellettem ülőt. De továbbra sem tudtam hol vagyok. Azt sem, hogy most mi lesz? És valahogy egy darabjaiban lévő, mégis élő gép mellett aligha tudtam volna nyugodtan pihenni.
Miután tartottam attól, hogy esetleg a pisztoly ismét képbe kerülne, ha nem teszem azt, amit Bishop mond, ezért megpróbáltam a jobb oldalamra fordulni, amennyire tudtam (háttal neki) és becsuktam a szemeimet.
Hallásomra hagyatkozva kíséreltem leszűrni, hogy mit csinálhat, de csak a szöszmötöléseket hallottam. Ugyan mellőztem a leskelődést, viszont bíztam abban, hogy akármit is csinál (volt egy sejtésem mit) – nem figyel rám. Ha így lenne, akkor ott lenne az a rossz érzés, hogy valaki lyukat fúr a hátamba a nézésével.
Óvatos, halk mozdulatokkal a kezembe csúsztattam a mobilomat és feloldottam a kijelzőjét. Google barátom térképével kiderítettem, hogy East Rockaway-ben vagyunk. Queens és Brooklyn tök közel van, Bayville sincs messze! Ezen fellelkesülve csaptam fel a back up-ként őrzött kapcsolatlistás doksimat a felhőből, majd azon töprengtem kit keressek, kinek írjak?
Elég késő volt. Ha most írok, cseppet sem biztos, hogy észreveszi bármelyikük is reggelig. De örültem volna, ha valaki tud róla és legalább reggel gondolnak a veséimre (amit talán még nem adnak el addigra). Nézzük csak…
Pietro! Jó gyorsan ide tudna érni, de nem akartam gondot okozni neki. Lance! Ő holnap… izé, reggel dolgozik. Uber! Nem, nem jó. Ő pedig most dolgozik. John? Queens nincs is messze innen. Viiiszont lehet, hogy Selenevel van és nem akarnám zavarni őket. Oliver? Brooklyn is itt van a közelben, de holnap ő is bizonyára melózik, meg… nem akartam, hogy azt higgye kihasználom. Ráadásul nem is tud Glitchről, megmagyarázhatatlanul rettegtem a gondolatot, hogy mit szólna rá. Mystique…?
„… semmire nagyképű kolonc az ember nyakán, akit meg kell védeni, mert szánalmas és semmire sem képes.”
Reszketegen vettem mély levegőt. Szemeim égtek a könnyektől, melyek odatömörültek. Remegő kezekkel zártam le inkább a telefonom kijelzőjét, lehunytam szemeimet, picit előre görnyedtem és szorosabban öleltem magamhoz a hátizsákomat. Fáj a hasam.
Az égett bőr szagától újra hányinger kerülgetett. Most már 100%-ig biztos voltam abban, hogy Bishop mit művel. Oda se kellett néznem, nem vagyok buta. Mégis... annyira szánalmasnak, tehetetlennek és elveszettnek éreztem magamat, hogy nem tudtam mit csináljak. Csak azt tudtam, hogy Arrow mellett szeretnék lenni.
– Aha – szipogva helyeseltem a kérdésére. Bár hol éppen okén éreztem magamat, hol hányingerem volt, hol bűntudatom, hol szédültem, hol pedig sírógörcs gyötört. És azt se tudtam, hogy kihez forduljak, de ezt most hagyjuk is.
– Nem kellene inkább orvoshoz menned azzal a sérüléssel? Rákerestem a legközelebbi ügyeletre és nincsen innen messze – visszaültem rendesen az ülésben és felé tartottam a mobilomat, hogy Bishop is megnézhesse a térkép által mutatott útirányt.
– Hogyhogy? Nem szereted, ha Lucasnak szólítanak? Ezért hív mindenki Bishopnak? – noha a teljes neve nem mondott nekem semmit. Ellenben a száz évvel későbbi jövő emlegetésétől felsejlett valamiféle időgép koncepció a fejemben. És kevéssé ért meglepetésként, mint azt szerintem illene. (Vagy csak megedződtem a más multiverzumból származó Pietro történetén, ahol egy pincében éltem… Uh, szent ég, manifesztálódott.) Bishop céljait nem kérdőjeleztem meg, tök nemes volt tőle, hogy emiatt visszautazott. Viszont…
– Mint a videóban szereplő rosszfiút, azzal a szokatlan fizimiskával, fitzroy, ugye? – olyan hirtelen jött ez a megfoghatatlan emlék, hogy a semmiből érkezett bizonyosságot sem kérdőjeleztem meg. De az a felvétel… csak egy álom volt. Vagy nem? Fáj a fejem...
– Hát… Én szívesebben hallgatnám a te történetedet arról, hogyan is jöttél a múltba. Egy DeLorean segítségével? – próbáltam kerülni az elkerülhetetlent „Glitchel” kapcsolatban. A körmeimmel a kezemben tartott vizes palackon kezdtem birizgálni a csomagolást.
– Szóval… – szólaltam meg erőtlenül. – Ez egy elég bonyolult történet. Vagyis nem igazán az, inkább csak felfoghatatlan. De még az sem. Talán fura. Igen, fura. Ez a legjobb leíró szó rá! Azt hiszem… Lehet, hogy nem is fogod elhinni – süppedtem lejjebb az ülésben. – Az van, hogy… hogy… én „Glitchel” osztozom egy testen. Na, nem olyan megszállós „két lélek egy testben” – dologról van szó. Hanem arról, hogy „Glitch” én vagyok. Ő egy… másik személyiségem – iktattam be egy-két szaggatott levegővételt az újabb síróhullámom miatt. – Egy védelmi mechanizmusom, ami nem is igazán tudom, hogy pontosan mitől triggerelődik. Járok vele orvoshoz… Gyógyszereket is igyekszem szedni. És mostanában nem is voltam „Glitch”. Nem értem mi történhetett – vagyis azt hiszem, hogy tudom, de nem vagyok benne biztos.
– Igen, sajnos emiatt előfordulhat, hogy amnéziám van. Nagyon ritkán emlékszem arra, hogy mi történik velem, hogy mit csinálok és miért, amikor „Glitch” vagyok. Amire pedig mégis emlékszem, az jellemzően rettentő idegen számomra, mintha nem is velem történt volna. De emiatt előfordul, hogy nem emlékszem fontos dolgokra – szipogva hadartam tovább, amíg sikerült felvennem harcot könnyeimmel. – És tudom, hogy öntelt meg önző és felelőtlen, meg… meg ilyesmi vagyok, amikor „Glitch” vagyok, de nem direkt csinálom! És nagyon sajnálom, ha veszélybe sodortalak – nyekeregtem bele mondandóm végét a táskám hátuljába, amiért éppen kineveztem zsebkendőnek.

– Hector… izé, Uber is ott volt? – csodálkoztam rá Bishop állítására. Szemöldökeim közelebb vándoroltak egymáshoz, ahogy eltűnődtem Harlemről, a gépről, az anno Wandától hallott Mágiaügyi Minisztériumról. Ami azt illeti… rémlett valami. De nem maga az esemény, hanem egy videófelvétel a YouTube-ról.  
– Szerintem észszerűbb lenne a közelebbit választani – logikusabbnak tűnt, mintsem azzal a sérüléssel ugrabugráljon. Meg az a sanda gyanúm, hogy a Szentélynek van más teendője jelenleg. Sötét Nagyúr a spájzban van, ugyebár.
– Nem idegenkedem – feleltem vonakodva az iskolát illetően. Volt egy kissé keserű utóérzésem, de betudtam ezt az idegen hely gondolata okozta szorongásnak. Utóbbit egy olyan hetes erősségűre saccolnám. – Feltéve, ha nem jelent problémát, hogy a Testvériség tagja vagyok – gondoltam előjáróban leszögezni, mert fogalmam sem volt arról, hogy tudja-e ezt rólam, vagy sem.
– De te vagy a sofőr – hagytam rá végül a végső döntés jogát. Noha legszívesebben visszamentem volna Arrowhoz Bayvillebe, viszont perpillanat fogalmam nem volt arról hol is vagyunk. Így is kellően fura volt számomra, hogy egyáltalán figyelembe vette a véleményemet. Holott én általában csak mentem a sodrással, mert az volt a könnyebb megoldás. De feltételezem taxit mindkét helyre tudok hívni (csak remélem van rá elég pénzem).
Bishop szavai, mintha gátat építettek volna fel bennem, egyik pillanatról a másikra berekesztettem a sírást. Szemeim enyhén nedvesek voltak még, de legalább már nem potyogtak a könnyeim. Lélegzetemet visszafojtva pislogtam a kezére, mellyel rám mutatott. Hős. Én? Glitch?
Annyira abszurdnak és felfoghatatlannak csengett az egész. De utat engedtem a jótékony gondolatnak, hogy talán tévedtem. Hogy lehet nem csak rossz dolog van Glitchben?
Zavartan fordítottam el a fejemet, hogy leplezzem bensőmben kavargó kételyeket. A kérdést, hogy vajon komolyan beszél, vagy csak vigasztalni próbál ezzel? Elég komolynak hangzott… Ruhaujjammal tétován törölgettem le arcomat, miközben próbáltam nem elsüppedni a kétségek tengerében.
Nem tagadom, hogy a pisztoly komfortzónámon kívül eső közelsége és látványa mellett nehezen sikerült lenyugodnom és elhinnem azt, amit Bishop mondott. Egy részem hinni akart annak, hogy nem fog lelőni (jogosnak csengett az érv), viszont a másik részem nyughatatlanul pumpálta bennem feljebb és feljebb a vérnyomásomat. Ezzel biztosítva, hogy véletlenül se lankadjon a figyelmem.
– Határozottan wonky lett – vezettem tekintetemet a szerkezetről Bishopra. – Fájt neki – fűztem hozzá. Mint minden gépnek, ha valami meghibásodás történik benne.
– Csak nem D&D rajongó vagy? – halvány, bizakodó mosoly bontakozott ki az arcomon a szerepjátékos hasonlatára. Nem gondoltam volna! És úgy érzem elég frappánsan megragadta a klasszisainkat. „High-tech sorcerer”, hm… ismerős a csengése.
Örültem, hogy erőlátóan tartok magamnál mindig ilyen dolgokat, mint ragtapasz vagy fájdalomcsillapító. Ha már világomat alig tudom, legalább ennyivel hozzájárulhattam jólétünkhöz. Értékeltem, hogy biztosított arról, ha esetleg nem tudnám érzékelni időben a szerkezet aktivitását, akkor kihasználja a harcosokból jövő kezdeményezését.
Ugyan nem látszódott, de picit örültem, hogy megtörte a kínosan hosszú ideig húzódó csendet, mert így legalább kiszakadhattam a gondolataimból. Bishop számos, legit érvet sorakoztatott fel arra, hogy miért nem lenne jó döntés belejtenie az ügyeletre. Túl fáradtnak éreztem magamat ahhoz, hogy vitatkozzak. Egyébként is vesztes szócsatára pazarolnám a jelenleg nem létező energiáimat. Meglepett, amikor a törött karom felől érdeklődött. Tekintve, hogy nem éppen mostanában volt.
– Elég, hogy is mondjam… homályos számomra az az időszak – összepréselt ajkakkal húztam vissza magamhoz mobiltelefonomat. – Hector, vagyis Uber elmondásából tudom, hogy a Glen Cove kórház körül botlottunk egymásba. Azt mesélte, hogy eléggé zavarodott voltam és már neki is Glitchként mutatkoztam be. A sógora doktorált ember, utána ő hozzá jártam ellenőrzésekre. A részletekről sajnos tényleg nem tudok beszélni, mert eléggé kavarcos számomra – pillantottam felé bocsánatkérőn. Mertem Hectorról beszélni, miután korábban azt állította, hogy találkoztak egymással.
– Függelemsértő? Milyen büntetés jár érte? – dadogva kérdeztem rá. Arcomból szabályosan kiszökött a szín, mivel elég szigorú előírásnak hangzott. – Uh… nagyon sajnálom! Nem akartam. Ígérem, hogy nem csinálom még egyszer – bár talán jobb lett volna, ha nem ígérgetek ekkora elánnal semmit. Noha én az Őrnagymesterről is elhinném, hogy egy létező katonai rang.
– Várj, várj, várj… milyen sereg?! – meredtem tanácstalanul Bishopra. És mikor vonultam be?! Vagy besoroztak?! OMG!!! A Testvériséghez való csatlakozásom tényét még úgy, ahogy lehoztam, de ez kicsit erős! Már csak azért is, mert kétlem, hogy ezekkel a spagetti karokkal megfelelnék bármiféle előírásnak.
– De így már értem. És miként megy ez, szólíthatlak Lucasnak seregen kívül, avagy ez túl közvetlen és maradjak inkább Bishopnál? Vagy ez így extrán függelemsértő? Tegyem inkább hozzá az őrnagyot is, biztos, ami biztos? – próbáltam körbe puhatolózni a témát, hogy el tudjam kerülni a jövőbeli szabálysértést. (Ha már nekem nem akadt semmiféle flancos jelzőm IRL, amivel dobálózhatnék.)
– Huh, hát ez elég hihetetlenül hangzik! – semmi időgép, hanem egy varázsportál! Fitzroy „elintézésének” részleteibe inkább nem bátorkodtam belemenni. – Persze elhiszem, hogy így van – adtam hangot arról, hogy ennek ellenére tényleg nem kételkedem benne. Már csak azért is, mert… – A Cronusról dereng valami – a neve biztosan és az is, hogy már láttam. Mindössze az idejét és a holt nem tudtam felidézni.
– Ott voltál te is, amikor leolvastam azt a kütyüt? – töprengő ábrázattal pillantottam Bishopra. Logikusnak tűnt a jelenléte az alapján, amit mondott, de inkább rákérdeztem. – Ne haragudj, hogy ennyire kihagy az emlékezetem. Sajnos az utóbbi időben gyakran megesik velem – ismertem be. És rettentő bosszantó! A fejfájás is, ami azzal jár, ha megpróbálok felidézni olyan pillanatokat, ami mások szerint megtörtént velem, de én nem emlékszem rá.
Miután elmondtam Bishopnak mi közöm van konkrétan Glitch-hez, szükségem volt néhány hosszú másodpercre, hogy megpróbáljam összeszedni magamat a maradványaimból. Kezdve a sírás felfüggesztésével, hogy egyáltalán beszélni tudjak. Elég nehéz volt.
– Én nem… – szipogva feleltem meg a kérdését. – De Mystique igen. Fogok menni hozzá jövőhéten. Miért? – húzódtam el a táskámtól, arcomat Bishop felé fordítottam. Próbáltam leszűrni, hogy miként vélekedik arról, amiket az imént mondtam. Lehet, hogy azt hiszi, az utolsó ép elmémet most búcsúztattam el? Ezért érdekli a szakorvos?
– Nincs. Vagyis már nincs. "U"-t sikerült feloldanom – rajtuk kívül pedig nem tudom, hogy lenne más. Remélem, hogy nincs. – Még tavasszal. Pietro azt állította, hogy elcsakliztam tőle telefonszámokat, amiket később felhívtam. Nem tagadom, azoknak a számoknak az eltulajdonítása valóban megtörtént részemről. Tudom, hogy nem mentség, de rendkívül elkeseredett és kétségbeesett voltam. Csak szerettem volna valahogy megtalálni a Papámat. Tudod őt, nos… üldözi az orosz maffia. Állítólag információkat szivárogtatott ki róluk. De sosem hívtam fel egyiket sem, esküszöm! Nem mertem. Legalábbis én nem emlékszem rá. – Ezen sokat gondolkodtam már korábban. Lehet, hogy Glitch megtette, de miért? Mert nekem nem volt hozzá elég kurázsim? – Aztán sikerült találkoznom a Papámmal a mobilszámoktól függetlenül. Nem emlékszem valami tisztán arra, hogy mi történt pontosan, csak nagyon rossz érzésekre – a vér látványára, a fájdalomra, az égett bőr bűzére. Az emlékek ugyan homályosan derengtek csak bennem, de ezek felejthetetlenül ott voltak bennem. Még most is elfogott tőlük a félelem. És Bow. Úgy hiányzott. – Ne haragudj, de erről inkább most nem beszélnék – húztam összébb magamon a dzsekimet. Fáztam. Sűrű pislogásokkal próbáltam elkergetni szemeimbe gyűlt újabb könnyeket, amit a Papám emlegetése miatt csatlakoztak köreinkbe. Pedig nem akartam sírni.
Ezt a nem akarási szándékomat viszont Bishop következő kijelentése eléggé felrúgta. Vállaim beestek, ahogy próbáltam visszatartani a könnyeimet. Mély levegőt vettem, hogy valamennyire egyben tudjam tartani magamat. Pont az imént futottam zsákutcába hasonló gondolatokkal. Sajnáltam, hogy Arrow nem tud vezetni, egyébként idehívnám. A szüleimmel pedig végképp nem tudtam felvenni a kapcsolatot.
Bal kezemmel görcsösen kapaszkodtam hátizsákomba, mintha az életem múlna rajta. Jobbomban pedig a mobilomat szorongattam, némán szuggerálva a kijelzőjét. Fejemben újra és újra végig vettem az opciókat, de valójában elképzelni sem tudtam, hogy kit tudnék megfeleltetni Bishop kategóriájának. Én…
– Nem tudom, hogy kit keressek – hosszú percek után, remegő ajkakkal préseltem ki magamból. – Biztosan már mindenki alszik. Fura lenne – próbáltam meg ezzel az indokkal meggyőzni Bishopot arról, hogy miért is nem lépek kapcsolatba senkivel sem. Bár hatásosabb lett volna, ha sikerül közben a szemeibe néznem. Valójában csak magamat hitegettem ezzel.
– Megértem, ha most inkább nem szeretnél egy légtérben lenni velem. Én csak szeretnék visszamenni Bayvillebe… Nem esik esetleg útba? Nagyon nagy kitérő lenne? Beszállok a benzinpénzbe, ha ezen múlik. De nekem az is jó, ha egy kicsit élettel telibb helyen kiteszel. Ott majd fogok egy taxit. Vagy hívhatom ide is, de az el fog tartani egy ideig, míg ideér. Ha nem nagy gond, akkor megkérhetlek, hogy megvárod velem? – kicsit tartottam egyedül maradni ezen az idegen környéken.