Amikor egy tervet kidolgozok, készítek magamnak A meg B meg C verziót, hogy legyen mindig vésztartalékom, de arra speciel nem számítottam, hogy majd Miles és Romy is fel fognak bukkanni itt, ráadásul így ketten együtt. Lehet megfontolandó lenne egy olyan vésztartalékot is kiötlenem, hogy mi legyen abban az esetben ha valaki felbukkan Bayville-ből. De most nincs idő ilyeneken kattogni meg meglepődni, mert a fegyvertüzet nem fogja senki felfüggeszteni egyikünk kedvéért sem.
- Ezt én is kérdezhetném tőled. Épp forró nyomon voltam HYDRA szálak után kutakodva. - rövidre fogtam az ittlétem okát, hogy sikeres is volt-e az akció csak akkor tudjuk meg ha megnézzük abban a toronyban milyen információ lapul. Lehet többet kellene mászkálnom a városban, hogy ilyenekre bukkanjak, őszintén nem lepne meg, ha rátalálnék még néhányra olyan helyeken, ahol senki más nem gondolna rá, hogy ott valamit rejtegetnek. Ugyanakkor vettem egy nagy levegőt és megpróbáltam felmérni, hogy kit mennyire viselt meg a lövöldözésbe csöppenés, mert Romy nem állt a helyzet magaslatán. Talán egy kicsit túl szigorú voltam a letolást illetően, mert nem a várt reakciót, azaz azt kaptam, hogy majd Romy felfújja magát és visszadorgál. Helyette kaptam könnyáztatta szemeket és egy igen csak rémült arcot. Sejtettem, hogy mi jön most, de én is szerettem volna megnyugtatni, így csak hagytam, hogy megöleljen. Éreztem, hogy közben olvad le rólam a feszültség, így csak megsimítottam az arcát.
- Bennem beépített golyólikvidáló rendszer van és gyorsan gyógyulok. Ha azt mondom, hogy rakd magad fedezékbe, akkor azért mondom, mert te megsérülhetsz, én viszont jobban tudok koncentrálni, mert tudom, hogy biztonságban vagy. - nem szándékoztam visszaszívni azt, amit az előbb mondtam, de már nem voltak annyira komorak a vonásaim. Annál is inkább, mert Miles pedig szabályosan kikelt magából. Egy darabig figyeltem a srácot, ahogy felelősségről magyarázott meg hősködésről. De azt nem mérte fel, hogy Romy voltaképpen retteg a fegyverektől.
- De ésszel. Tudnod kell, hogy mire és hogyan használod az erődet, ha már megadatott és tudnod kell mérlegelni, hogyan legyél hős. Azzal csak legfeljebb mártírt csinálsz magadból, ha lelöveted magad, neked pedig még sokat kell tanulnod, hogy ilyen nehézfiúkkal húzz ujjat. - Romy kibontakozására, na meg azzal, hogy elmondtam amit akartam végül csak ökölpacsira nyújtottam a kezem Miles felé. Nem azért vagyunk itt most, hogy egymással szívózzunk.
- Azért szép kifektetés volt kölyök. De máskor inkább legyél Banksy vagy aki lenni szeretnél. - eresztettem még meg egy félmosolyt Miles felé, hogy aztán a kütyüre fükuszálhassak. Csak mutatóujjammal ráböktem, mire is gondolok, vagyis pontosan ami miatt ide jöttem. Hagytam terepet Romynak kibontakozni, addig tettem róla, hogy a kifektetett alakoknak eszükbe se jusson magukhoz térni vagy meglepni minket. Mindegyik zsebeit jó alaposan átkutattam hátha még találok valami használhatót, a fegyvereket pedig rendre elkoboztam. Még jól jönnek azok nekem.
- A jó múltkor egy tag nyomára bukkantam, akinek volt pár érdekes üzenetváltása a telefonján illetve kifaggattam. Találkoztam akkor egy bőrszerkós maszkos fickóval, aki annak ellenére, hogy vak nem állt az utamba de elég jól "látott", hogy bemutasson egy utcai leszerelést. Szóval gondoltam utána járok, hogy itt mire bukkanhatok. Valami szállítmány is említve volt, lehet nekünk jól jönne.
 

– Figyi, tőlem aztán a következő Picasso is lehetsz, de legközelebb az utcán a falra fess, mint minden kezdő, feltörekvő művész, ahol minimális eséllyel küldenek dutyiba. Ne pedig egy múzeumban rongálj! – pirítottam rá. A mamája nem tudott, szóval illedelmesen magamra vettem átmenetileg ezt a szerepet, mielőtt elfogatja magát a zsarukkal. – Mit szólnál ahhoz, ha kiderülne te vagy van Gogh reinkarnációja, tolnád a saját stílusod, tök drágára értékeli a műveid, aztán jön egy mini da Vinci és összepingálja? – dobálóztam random művészek nevével, akiket elsőre kidobott a webes keresőmotor. A művészet komolyan nem az én asztalom. De valahogy éreztetni akartam egy hasonlattal a tettének súlyát.
– Kaine is humoros! Szokott viccelődni és nevetni is – keltem menten Csodapók védelmébe. – Csak nem akkor, ha komoly a helyzet – fűztem hozzá. Szóval igazából lehet, hogy így is Miles nyerte ezt a mérkőzést a Pókok versenyén. De ettől még nem kellett leírnia Kaine humorát!
Lövések dördültek és nem tudtam berántani a kézifékemet. Minden félelmemet leküzdve muszáj volt utánajárnom, hogy mi történhetett. És milyen jól tettem! Kereshettem volna agyba-főbe, talán sose tudtam volna meg, hogyha Csodapókot itt lelövik. Még egy SMS-t se írt, hogy veszélybe sodorja magát.
– Csodapók, igen Kaine! Hát ki más lenne, Picipók? – feleltem heves gesztikulálások kíséretében. – De te inkább ne hívd Csodapóknak, nem szereti – füllentettem. Hazugságomtól elpirosodott az arcom. Mindössze fura volt más szájából hallani… Azért reméltem, hogy Kaine valójában nem rühelli, amikor így szólítom.
Nem volt egyszerű kitalálni, hogy a bánatban jutunk át a túloldalra. Hirtelen azt sem raktam össze, hogy Miles pókléte óriási segítség lehet a helyzetben. De talán okkal, Minipók érezhetően nem vette könnyedén az akadályt. Vagyis az életveszélyes magasságban átlendülést egyik épület tetőről a másikra! Ez az a szitu, ahol a filmekben ki van mondva, de minimum írva, hogy ne csináljátok otthon gyerekek!! A súlyom eléggé lehúzott minket és emiatt a landolásunk különösen gyatrán sikerült. A jó hír, hogy átértünk és semmink sem törött el (asszem’).
Hát, cseppet se kedveltem meg a magasságot, sem a repülést ettől, sőt… brr, soha többé!
Milest megkértem, hogy maradjon, tőlem akár alkothatott is valamit a falra, amíg a nagyok elintézik a munkát.
Egy szinttel feljebb másztam, ahol Csodapók küzdött az életéért fegyveres huligánok ellen. Persze ez sem volt egy olyan átgondolt terv. Úgy fest ez már csak egy ilyen nap, rögtönzésekből van lehozva és sajnos nem mindegyik sül el jól.
A nem létező terveimmel ellentétben a pisztoly viszont garantáltan jól sülhet el. Ez biztosabb volt, még a legszánalmasabb pity-rendszerre épülő gatcha játéknál is. Én pedig mozdulni is képtelen voltam. Lábaim megrogytak és úgy éreztem a talaj szép lassan elnyeli talpaimat, hogy végképp ne tudjak egy tapodtat se tenni. Pedig hallottam Kaine hangját, a hangerő alapján úgy ítéltem fontos lehetett, mindössze a szavai értelme veszett el. Szívem ugyanis olyan hangosan vert, mintha felugrott volna halójáratomba és ott dobogna.
A lőfegyver eldördülését hallva pedig mindez csak rosszabbodott. Összeszorítottam a szemeimet, hátha akkor nem látom a képeket, amik a legváratlanabb pillanatban sejlettek fel előttem.
A konyhaszekrénybe fúródott golyók.
Bow véres bundája.
Majd Arrow összeesése, amikor a golyó elé ugrott, hogy ne engem érjen el.
Rettegtem a gondolatot, hogy Csodapók is ugyanígy megsérül, vagy akár rosszabb.
Agyam tett arról, hogy lássam Kainet úgy, ahogy nem akarom. Sápadtan, vérben ázva, mozdulatlanul.
Összeugrott a gyomrom. Ugyanazt éreztem most is, mint bármelyik korábbi helyzetben, amikor lőfegyverrel találkoztam. Félelmet és azt az átkozott tehetetlenséget. Őszintén rettegtem a gondolatot, hogy Csodapók is ugyanígy megsérül, mert én képtelen vagyok tenni ebben a helyzetben bármit is.
Kaine kérdése zökkentett ki az egymást váltogató rosszabbnál-rosszabb gondolatokból és emlékek szinte már élethű megelevenedésének egyvelegéből.
Lassan nyitottam ki a szemeimet. Észre se vettem eddig, hogy mennyire kapkodva veszem a levegőt, mintha fuldokolnék. Csodapók sértetlennek tűnt, ami óriási megkönnyebbülésként ért és mélyen, legbelül nagyon örültem ennek. Viszont a félelem nem illant el belőlem és a magas hang, amit most megütött ebben a maskarában, úgy, hogy még az arcát se láttam… eltörte bennem azt a gátat, ami eddig kitartóan ellenállt a könnyeimnek.
Nem akartam, hogy haragudjon rám, én csak kivételesen nem akartam tehetetlen lenni és ölbe tett kézzel végig nézni, hogy baja esik…
– Kaine – elfúlt hangon, könnyeimmel küszködve szólítottam meg, ahogy lekerült róla az álarc. Mintha a tudatom most realizálta volna igazán, hogy Csodapók áll előttem. – Kérlek ne mondj ilyeneket! Nem lennék képes elfutni, amikor bajban vagy. Főleg nem elbújni és premier plán végig nézni, hogy bánthatnak vagy tényleg ártanak neked. Téged is ugyanúgy meglőhettek volna! – pityeregve mentem hozzá közelebb.
A bensőmben keringő számos érzelem irányította a mozdulataimat. Szükségem volt a támaszra, mielőtt teljesen ledöntenének a lábamról. Így, ha hagyta, akkor kérdés nélkül öleltem át Kainet. Miután meggyőződtem arról, hogy nem csak Csodapók kísértetét látom és tényleg itt van épségben, majd utána foglalkozok azzal a dobozzal és a papával.
– Milesnak igaza van – dünnyögtem bele Kaine mellkasába, hogyha engedett az ölelésnek. Minipók jól beszélt, szóval evidens volt, hogy a pártját fogom. Bár abszolút kihagytam volna a meglőhetnek és meghalhatok részt. Fáj, ha meglőnek és meghalni sem éppen fért most bele az időmbe. Rengeteg tervem volt még!
Megrezzentem mikor felmerült a festék téma. Most kellett igazán állnom a sarat, hiszen nem köthettem Csodapók orrára, hogy Miles mit művelt a múzeumban. Éreztem Picipók tekintetét magamon. Amennyiben Kaine még nem vakart le magáról, éppen annyira húzódtam el tőle, hogy ruhám ujjával meg tudjam törölgetni szemeimet. Bár biztos alig akadt mit, Csodapók mellkasa biztosan felitta volna a nagy részét. Remélem nem fog haragudni azért, amiért élő zsebkendőnek használtam.
A mozdulat közben ellestem Miles felé, bizony tényleg nálam várta a megerősítést a kamujához. El se hiszem, hogy ezt csinálom!
– Ő szeretne lenni a következő Banksy – hangosan szipogva idéztem Minipók korábbi szavait. Fogalmam sem volt arról, hogy ki lehetett a tag egyébként. Csak remélni tudtam, hogy művész és nem valami terrorista vagy pornószínész. Kaine sok mindent tudott és levágott, többek között azt is, ha hazudnak neki. (Ahhoz állítom külön pókérzéke volt!) Viszont ez nem volt annyira nagy hazugság, tényleg mondott ilyet Miles.
– Azt említetted, hogy találtál valami kütyüt. Infókkal – emlékeztettem korábbi kijelentésére Csodapókot. Ekkor érkezett el az a pont, hogy nem szívesen, de elhúzódtam Kainetől, ha ő még nem tette volna meg. Ezzel jelezve, hogy mutassa meg merre van a korábban emlegetett doboz.
Egyébként szívesen Picipók a tématerelést! – küldtem sokatmondó pillantást felé. Némán üzenve, hogy jön nekem eggyel!
– Jó lenne csekkolni, mielőtt idejönnek a rendőrök. Biztos hallották odalent a lövéseket. Kizárt, hogy megússzuk a helyi rendfenntartókat – magyaráztam a nagy téma skip okát.
– Egyébként kik voltak ezek, hogy akadtál a nyomukra? – mutattam végig a kiütött társaságon. Bár nem biggyesztettem oda, azonban hangomból egyértelműen ki lehetett hallani a csalódást: úgy volt, hogy együtt nyomozunk Csodapók!

Szándékosan akartam egyedül szimatolni. Nem voltam benne biztos, hogy amit találni fogok az az-e amit keresek, de egyébként sem akartam meglepetéseket. Főleg nem potyautasokat. Gwen nem volt otthon, hogy magammal rángassam több szem többet lát elven - meg egyébként is minek rángassam ebbe az ügybe bele -, Miles pedig még nem állt annyira készen, amennyire ő azt gondolta. Ügyes volt meg elég stabilan használta már az erejét, mégis nem voltam elég biztos benne, hogy stresszhelyzetben vajon mennyire érez rá a cselekedetekre. Néha még elvétette a célt. De egyébként is leléptek valahová Romyval, mintha beszéltek volna bármilyen programról is. Annyira kioffoltam azonban attól az álomtól, hogy most az istennek se jutottak volna eszembe a részletek.
Ezért inkább koncentráltam a terepre, a gyorsan összeszámolt néhány-pár enemyre na meg a terepre. Nem lett volna jó móka, ha pont a jelet leadó kütyü sérülne, amit pontosan kerestem.
Gyors terepfelmérés után úgy ítéltem meg, hogy könnyedén lezavarom a dolgot. Egyeskét nekicsaptam ketteskének, hármaskát tarkón rúgtam, négyedke kezéből pedig kiütöttem a stukkert, amit már egyszer sikerült elsütnie. Na számoljuk újra. Ötöske már döfést kapott a karjába, de úgy fest túlságosan kíméletes voltam, mert egyeske is fegyvert ragadott és azzal lőtt. Kelletlen össze kellett szednem magam, mert újabb zajt hallottam a szomszéd épület felől és ha időm nem is volt fülelni, újabb két érkezőt csaptam gyorsan hozzá. Hogy honnét tudtam? Az ösztöneim súgták. De azt nem súgták meg, hogy rövidesen Miles és Romy hangját hallom meg hozzájuk társítva.
Mit keresnek itt? Futott át gyorsan az agyamon, nem is törődve azzal, épp miről diskuráltak, mert Romy rövidesen felbukkant és máris a baj közepén találta magát. Immáron a pár másodperc szünetet kihasználva mindenki kezében ott virított már a fegyver, még az egyik karját lelógatóéban is. Remélem legalább a rosszabbik kezében tartotta a stukkert.
- Hasra! - kiáltottam oda a frissen betoppanó szélvésznek, de már cselekednem is kellett, mert hamarjában elsütni készültek azt a fegyvert. Amelyikre jelzett az ösztönöm, az kapott rövidesen egy cipőlenyomatot az arcába, aminek következtében átszánkázott egy elvezetőcsövön, de nem álltam itt meg. Egy másiknak megragadtam a karját és hozzávágtam két másikhoz. Amíg azok felocsúdni készültek, addig a hozzám közel eső karját ragadtam meg és emeltem felfelé a fegyvert, miközben elsütötte. Nem volt időm gondolkozni, két másikat a falra szegeztem a hálóval, míg az éppen feltápászkodók arcába is párat beleszórtam.
- Mit csináltok ti itt? - kérdeztem, miközben épp az utolsónak igyekeztem kicsavarni a karját. Hogy miért nem hagytam Milesnek egyet sem? Mert nem kellett, hogy kockáztasson. Vagyis ha nagyon akart segíteni, annak a kettőnek a képét még elrendezhette, akik immár fegyvertelenül álltak talpra, bizonyára már csillagokat látva. De én mérges voltam. Magamra, a helyzetre, rájuk.
- Meg is lőhettek volna titeket, van fogalmatok róla, hogy amikor ilyen helyzetbe kerültök mit tegyetek? Elfuttok jó messzire. Vagy elbújtok. Legfeljebb szurkoltok, de nem léptek bele egy pisztolycső lőtávjába. Mi van, ha nem vagyok elég gyors? - nem akartam lakatot tenni a számra, nem én. De most komolyan, mi van akkor, ha valamit nem tudok megakadályozni?
- Egyébként most téged hívtalak volna, nem tudtam újragenerálni a rendszerét ennek a doboznak. Valamiféle információt rejteget, jófélét. Lehet ezzel megleljük apádat. - fordultam végül a falra illesztett box felé, hogy feltérképezzem, vajon ha kitépem innét, okozok-e kárt benne.
- Te meg miért vagy festékes?
 

Vettem egy mély levegőt, durcásan pufira fújva ezzel az arcomat. Eredetileg azért gyűjtöttem be ennyi levegőt, hogy kijelenthessem neki: „Nem is akadályoztam volna meg!” Csak aztán rá kellett jönnöm, hogy kegyetlenül átlátott rajtam. Ennek fényében jobbnak tűnt nem letagadni, mert azzal csak még inkább igazat adnék neki.
– Húha, hát ez nehéz ügy – fújtam ki a levegőt magamból, megenyhülve ártatlan ábrázatán. Kérése miatt viszont töprengve kezdtem megvakarni a tarkómat. – Nem ígérhetek semmit. Ha nem az átható nézése miatt dalolsz Csodapóknak, akkor megteszik helyetted a nyolclábú besúgó haverjai – informáltam a kegyetlen valóságról. Nem én akartam összeomlasztani az illúzióit. De jobbnak láttam tájékoztatni erről, mielőtt élesben tapasztalja meg.
– Most komolyan, miért kellett kipingálnod odalent a berendezést? Én értem, hogy művészi szabadság, de ez kicsit erős. Főleg egy olyan helyen, ahol nem tudják értékelni a modern alkotásokat – ingattam meg a fejemet. – Nem tudom, hogy mi volt a divat a ti világotokban. Itt viszont keményen megrángatnak az ilyenekért, ha elkapnak! – szembesítettem a tényekkel.
– Öhm… félek megkérdezni, de mi van ebben a chipsben? – álmélkodva kérdeztem vissza, ahogy végig hallgattam a pók-alternatívákról szóló teóriáit. Vonakodva vettem ki végül a zacskóból egy szemet. Szükségem volt az energiára, miután Miles jól megfutatott. – Szóval láthatatlanság. Tök menő, hogy ilyet tudsz. Irigykedem! Egyébként van még valami, amiben eltér a pók léted a többiektől?
A lövés hangjára összerezzentem, riadalmamban eldobtam a burgonyaszirmot és mit sem törődve a három másodperces szabállyal a földön hagytam. Hevesen dobogó szívvel közelebb merészkedtem a tető széléhez. Szigorúan nem néztem le! Aztán a mobilom kamerájával ráközelítettem a szemközti épületen folyó bunyóra.
Alig hittem a szemeimnek.
– Ez Csodapók! – jelentettem ki azonnal, mikor megpillantottam az ismerős fekete-vörös kezeslábast. Futólag merült fel bennem a kérdés, hogy Kaine mégis mit csinál odaát fényes nappal és egyébként miért nem szólt arról, hogy csetepatéba készül?! – Oda kell mennünk segíteni neki!! – meglepett, hogy Miles azonos véleményen volt, mint én. Sőt, szinte ugyanazt mondtuk. Mindemellett már be is öltözött!
A baj lehetősége miatt berekesztettem a miérteken való kattogást. Gyomrom összeugrott a gondolattól, hogy Kaine tényleg megsérülhet odaát.
– Oda kell jutnunk. De hogyan? – kezdtem osztani, szorozni azzal kapcsolatban miként keveredhetünk át oda, amikor megéreztem Miles kezét a derekamon. Nem tudtam hova tenni.
– Mégis mire? – értetlenül kérdeztem vissza, megakadva a hámozó mozdulattal, mellyel mancsát akartam eltávolítani magamról. Ekkor esett le, hogy mégis mit tervez csinálni. Már túl késő volt közölnöm neki, hogy: „De hát nehéz vagyok és tériszonyom van!”
A kijelentéshez beszívott légvételt végül egy kétségbeesett kiáltással helyettesítettem. Rémültem kapaszkodtam ezalatt Milesba.
– ELNEMERJDOBNI!!! – fonódtak az artikulálatlan szavak kiáltásomba. A kiröppent magas C-m nem tört ablakokat. Mikor megláttam, hogy ugyan nem a tűzlépcső teteje felé közelítünk, összeszorítottam a szemeimet és behúztam a fejemet, hogy legalább az kevésbé sérüljön. A landolás pedig véget vetett a hangolásomnak.
– Pompásan – nyögtem fájdalmasan a kérdésre. Nem heverésztem sokat a fájdalomra gondolva. – Mondtam, hogy nehéz vagyok! Vagyis akartam – sziszegve kászálódtam talpra. Az időnként belém hasító fájdalomtól arra jutottam, hogy bizony ennek meg lesz a nyoma holnapra.
– Maradj fedezékben! – szögeztem le, mielőtt eszébe jutna feljönni a veszély-zónába. Már félig megtettem a tűzlépcső tetejére vezető utat, majd hozzátettem: – Vár meg itt minket! – előztem meg bárminemű ágálást.
A mobilom kamerájából láttam, hogy legalább egy tucat alak küzdött Kaine ellen, ami eléggé unfair. Igaz még semmi elképzelésem se volt arról, mégis miként fogom a támogatást kivitelezni. Úgy voltam vele, ha felérek akkor majd rögtönzök!
Improvizálás jeligéjével kaptam fel a tetőre nyíló ajtó mellett hagyott üres üvegek közül az egyik palackot, melyek az elszívott cigaretta csikkek és téglák között hevertek. Határozottan valami kemény buli hagyatékai lehettek.
– Hékás! Nem hallottátok még, hogy tízen egy ellen unfair?! – hajítottam el a palackot feléjük. Eredetileg abból a szándékból, hogy azt a tagot csűrjem kupán, aki hátulról akarta megtámadni Kainet. Azonban a palack közel sem azt találta el, akinek eredetileg címeztem. Az is csoda volt, hogy nem Csodapóknak ütközött, hanem a haramiák közül talált kupán valakit.
Nos, néhányuk figyelmét tökre sikerült magamra vonnom. De fogalmam se volt arról, hogy most mi lesz? Nem olvastam el a forgatókönyvet!
– E-eldobni a fegyvereket vagy hívom a rendőrséget! – jelentettem ki bizonytalan hangon. (Fejben eskü, hogy határozottabban hangoztam, pedig nem gondoltam komolyan!)
Szavaim közben kitartottam a mancsomban telefonom, mintha fegyver lenne nálam. Karom megremegett, amikor az egyik fickó valósi pisztollyal állt ki a tömegből, melynek a csöve határozottan felém nézett.
Elsápadva szuggeráltam a lőfegyvert. Lassan vettem a levegőt, hátha a csökkentett életjelekkel eltűnhetek a szeme elől. Józan eszem hiába ordított, hogy fussak már, a lábaim gyökeret vertek. Nem tudtam másra gondolni, minthogy közelről milyen rettentő hangja lesz, ha elsüti a fegyvert…

Egy sötét sikátorban állok. rothadás bűze a levegőben, patkányszag terjeng. A fal mögé lapulok. Tudom hogy valaki van ott benn. Ott kell lennie! Egyszerűen tudom! Mégis megremeg a pisztoly a kezemben.
Hideg lepi el a halántékomat.. aztán forróság a szívem fele. Lenézek a lábaimra... ÉGEK!!!
És ekkor változik meg minden.
Ha tudnám, hogy csak álmodom, nem verne ki a jeges rémület. Ugrálok, topogok mint valami idióta hogy eloltsam a tüzet, de a következő helyszín már jóval kellemesebb.
Aromák szaga a levegőben. Valami olaj, ha tippelnem kéne, körülöttem nevetések. Halk moraj, beszélgetések, mintha a teljes személyleírásom hallanám. Jól esik itt lennem valahol érzem. Tisztában vagyok vele hogy csakis jó történhet velem, és ekkor csukódik le élvezettel a szemem. Érzem a hasamon az a kéz kellemes, meleg. Perzselő olajjal keneget, és érzem hogy felszisszenek.
Nem tudom hogy kerültem ide. Valahogy a távolba tűnt a sikátor bűze. A nyirkos és hideg. Mintha évezredekkel ezelőtt történtek volna azok a képek, pedig jól tudom nem volt több, mint pont egy évtizede.
Úgy pattanok fel az ágyban mint valami gyilkosság résztvevője. Hangosan lihegek, a homlokomon verejték cseppek, és jól tudom, hogy az ilyen éjszakák álmatlanok maradnak.
Pont ezen okok miatt már a reggel se volt tökéletes. Odaégett  a pirítós, Arrow folyamatos ugatása a háttérben, Laze folyamatos szövegelése és éreztem, ahogy az idegeim is elmorzsálódnak. Valami eleve nem volt teljesen kerek a napban és mivel nem akartam összetűzést sem, inkább délutánra is leléptem. Így is akadt bőven dolgom, mert a napokban már informálódtam egy tagról, akit a telefonban nyomozgatva leltem meg. Mostanában nem sok időnk volt a HYDRA után nyomozgatni, nyakunkon voltak Niel rajongói, aztán a felújítás. Sok minden torlódott fel egymás tetejére és őszintén szólva még mindig nem tudtam megszokni azt a siserahadat a házban. Lehet ez az én hiányosságom volt, de roppant nehezen találtam meg velük a hangot, mintha valami más lett volna most. Pedig nem, ugyanolyan új arcok voltak nekem, mint anno Lili és Laze is. Romy csak részben. Nielt mellettük könnyebb volt megismernem és a többieket meg én hoztam magammal, vállalva ezzel azt is, hogy még bővülünk. Nem tudtam volan ezt megmagyarázni és kényelmesebb volt mindig kisebb magánakciókat kitűzni magam elé, mint ott lézengeni.
A nyomok egy kisebb felhőkarcoló mellé vezettek, bár az sem volt sokkal alacsonyabb, ahová a nyomok vittek. Egyenesen fel a tetejére, mert nem láttam semmi gyanúsat az alsóbb szinteken. Odafönt viszont egy különös ketyere fogadott az egyik adó-vevő toronyra erősítve. Nocsak, valamit titkosítottak vagy kódoltak itt? Mielőtt azonban közelebb mehettem volna, éreztem a különös bizsergést, nem sokkal később pedig kicsapódott az ajtó és három fegyveres rontott ki. Maszk volt rajtuk meg valami speckó ruha. Sóhajtottam egyet, hogy félbe kell szakítanom a cucc elemzését. Jól jött volna, ha most Romy ezt deódolná, de az is, ha békén hagytak volna. Nem tudtam, hogy miként reagálnak a képességeimre vagy blokkol-e valamit a szerkezet, így maradtam a gyors közelharci elintézésnél. Igyekeztem minimalizálni, hogy a fegyvereiket ne használják, de így is sikerült némelyiket elsütni, egyiket pedig épp az utolsó pillanatban toltam el az ég felé magamtól.
 

Megugrottam a vezetés vizsgát, mert Uber szerint már készen álltam a kihívásra. Én közel sem voltam biztos ebben. Az autópályától szabályosan rettegtem, továbbra sem ment a beszéd és a vezetés egyszerre, de végül is Uber a hivatásos sofőr! Szóval bevállaltam, mondván mit veszíthetek?
Hát, most már tudom, hogy sok bőrt a képemről. A vizsgadrukk miatt elfelejtettem merre van a jobbra és balra, ami még tökre érthető és elnézhető, nem? Aztán amikor a vizsgáztató azt mondta, hogy micsoda kavalkád van az egyik áruház mellett… Ajaj! Hát, nem kellett odanéznem, mert szembefordultam a helyszínnel. Ezekután igazán nem értem miért kapált el, hiszen nyilvánvalóan az ő hibája volt. Ha nem tereli el a figyelmemet, akkor én se csinálok butaságot, DUH!
A kidobott pénz mellett még azért bántam, hogy bukóval zártam a vizsgát, mert úgy volt én viszem haza Milest. De jogosítvány nélkül aligha tudom ezt kivitelezni. Uberrel egyeztettem, megígérte, hogy értünk jön, miután végez a fuvarjával. Addig pedig elütjük az időt valami közeli kávézóban, jó kis random event, bonding time, szuper lesz! Csak reménykedtem abban, hogy Miles osztani fogja az evés slash ivás gondolatát. Neki a fejlődő szervezetének, nekem pedig főleg a lelkemnek volt szüksége élelemre.
A múzeumba sajnos arra hivatkozva nem tudtam bejutni, hogy valakiért érkeztem. Így miután megváltottam a jegyet, teljes felnőtt áron, mert a diákigazolványom már/még nem volt érvényes, integethettem pénztárcám tartalmának. Miután elsirattam a pénzemet, elkezdtem csekkolni a sulis csoportokat. Kicsit sem néztek rám furán, hogy minek bámulom a lurkókat…
Dehogynem! Emiatt a harmadik osztályfelsorakozásnál úgy döntöttem, hogy inkább Miles telóját, vagyis Pennit fogom keresni. Ezzel a megoldással szinte azonnal ráleltem. Egyedül. Határozottan távol a csoportjától, miközben…
– Miles, mégis mit csinálsz? – kérdeztem rá, a patyolatfehér falra biggyesztett alkotást bámulva. Nem értettem a művészethez különösebben, de határozottan nem hozta az eddigi vibe-ot, mely a kiállítóteremben volt. Miles valamiért frászt kapott jelenlétemtől, mire én is ösztönösen megugrottam.
– Mi? Biztonsági őrnek tűnők? Még a hangom se elég mély hozzá – vakartam zavaromban a tarkómat.
Csendesen hallgattam végig a kiselőadását a művészi alkotás – vagyis a matrica – származásáról, mely olyan kamunak tűnt, amit én szoktam összehozni kínos pillanataimban. Nem tudom mi fájt jobban, a sztori alaptalansága vagy a gondolat, hogy Miles azt hiszi be fogom venni. Vajon amikor én csinálom ezt, mások is így érzik magukat? És mégis mit kellene mondanom erre? Lelohasztani nem szerettem volna, hiszen a maga módján kreatív volt… Az alkotás pedig tök király, mindössze a kihelyezés problematikás.
– Hallottam róla, igen. De még sosem láttam akcióban vagy a mozzanatainak végtermékét – úgy döntöttem felülök a kamusztori vonatra. – Profi a stílusa, de szerinted mit fog kapni, ha rajtakapják? – kérdeztem rá ártatlanul. Mindössze egy tanulságos mesét akartam fabrikálni a helyzetből. A frász gondolta volna, hogy a kérdésemmel manifesztálni fogom! Ha előre tudom, hogy a biztonsági őr rajtunk üt, akkor naná, hogy hallgatok!
Első ízben kihordtam egy szívinfarktust. Sápadtan fordultam sarkon és néztem szembe a magas, pocakos bácsival.
– Nem! Matrica Man volt, hallott már róla? – éltem Miles korábbi magyarázatával. Nem tehettem róla, az ihletem zárlatot kapott és nem volt jobb ötletem! – Új szupergonosz, egy csomó helyen írnak róla – füllentettem égő arccal.
– Micsoda, hova? – kérdeztem vissza fojtott hangon, miközben hátra vizslattam vállam felett. Pártoltam a tervet, mert akar dutyiba kerülni a tengerisün egy falra tapasztott matrica miatt! Döbbenten tapasztaltam, hogy a fiú kámforrá vált mögöttem.
– Miles?! – kétségbeesetten fordultam meg és álltam neki tapogatózni a levegőben.
– Kisasszony, ne mozduljon, azonnal jöjjön velem! – ripakodott rám erélyesen az öblös hangú bácsi.
– Nem lehet! Hát nem látja, hogy elhagytam a kis… kis… kisöcsim?! – fordultam őszinte pánikkal a biztonsági őr felé. – A Papám szíjat hasít a hátamból, ha nem találom meg! Mi tévő leszek, ha elrabolták? – meg se kellett játszanom a pánikot, mert határozottan átjárt. Szemeimbe szökött könnyek pedig megtették a hatását, némi együttérzést csikart ki a bácsiból.
– Ne aggódjon kisasszony, segítek megkeresni a kistestvérét – mondta a biztonsági őr. – Kérem kövessen, írja le, hogy néz ki a testvére és utána foglalkozunk a falon elkövetett garázdasággal, rendben? – indul el felém a duci alak. Ebben a pillanatban az egyik műalkotás felborult. Az őr pedig úgy elesett a darabjaiban, hogy még nekem is fájt a landolás. Őrnagymester edzéseinek köszönhetően láttam, hogy hány helyen hibázott a bácsi.
Lassan ocsúdtam fel az esemény láttán és kezdtem szép lassan hátrálni.
– Juj, Uram, jól van? – préseltem ki magamból, őszinte aggodalommal. A biztonsági őr csak nyögni tudott, ahogy derekát fájlalva próbált feltápászkodni.
A mobilom becsipogott én pedig megengedtem magamnak egy másodpercet, hogy lecsekkoljam a kijelzőre kúszó üzenetet. Legalább már tudtam a „kisöcsim” tartózkodási helyét.
– Uram, ne haragudjon, de ettől a nagy izgalomtól nagyon kell pisilnom – helyeztem súlyomat egyik lábamról a másikra, hogy érzékeltessem mennyire mehetnékem van. – Ha esetleg látná a testvéremet, kérem, hogy mondja meg neki a főbejáratnál várom őt – sarkon fordultam és sietősen megindultam.
– Kisasszony, azonnal álljon meg! – kiáltott utánam, de eszem ágában sem volt lefékezni. Remélem, hogy ez a szófogadatlanság később nem fog visszaköszönni erkölcsi bizonyítványomon…
Még elcsíptem, hogy az biztonsági őr beleszól a kommunikátorába, kiértesítve a többi biztit a helyzetről. Emiatt megkétszerezett sebességgel – futva! – igyekeztem a tűzlépcső irányába. Út közben nem voltam rest kioffolni a kamerákat, mielőtt megpróbálnának követni minket, vagy legalábbis engem. Miles fogalmam sincs miként hozta össze a láthatatlan tetőre jutást, de komolyan terveztem elbeszélgetni vele az odalent történtekről.
– Miles! – robbantam ki nagy hanggal a tetőre. Elhasználva erre az összes, maradék levegőmet. Menten szúró oldalamra tapasztottam a kezemet, vennem kellett két-három levegőt mielőtt folytattam volna. De első ízben megnyugodtam, hogy valóban idefent volt.
– Megkattantál? Legközelebb jelezd, hogy mit tervezel pontosan! Totál eltűntél!! Tudod, hogy mennyire megijedtem?! – közelítettem meg. – Egyébként mégis, hogy a szöszbe csináltad? Még sose láttam pókot láthatatlanná válni – szaggatott légvételek között hadartam el mondandómat.
– Az ott – mondandómban elakadtam, amiért le kellett küzdenem a számba szökött nyálat. Szemeimmel a mancsában fogott zacskót fixíroztam. – Chips a kezedben? – érdeklődtem felőle. Emlékeztem, hogy még terveztem az orrára koppintani valami miatt, de ez már kiröppent a buksimból.