Szóra nyitottam a szám, mint aki mindjárt egy egész tervet vázol föl, vagy legalább tényleg csak a vázlatát. Végtére is, a számonkért stratégia egy kis csíráját igazán elhinthetném. Ha tudnám, hogy mi az.
– Hát… szóval… van stratégia, méghozzá igazán remek stratégia. Na jó, nem megy a solo-gaming. De Csodapók felajánlotta nekem, hogy co-opban segít nyomozni, mert ő haladó játékos a terepen. Anno Glitchként egy csomó információt kifarmoltam a Hydrából, ami szuper hasznosnak ígérkezik most és az alapján próbáljuk felvenni a fonalat. Igaz, hogy eddig Papát nem találtuk meg és öbbször szaladtunk falba, vagy side questekbe, például furcsa robotba, amit mostanában a Hydra használ – kirázott a hideg ezek emlegetésétől.
– A lényeg, hogy lényeges még sajnos nem történt ebben. Elég egyirányú ez a kergetőzés… De egyszer azt hallottam valakitől, hogy a Papám meghalt – biggyedt lefelé az ajkam. – Hydra-fejes volt és szerintem nem mondott igazat – fordítottam el az arcomat konokul az ablak felé, miközben a biztonsági övet átmarkolva kapaszkodtam, mintha enélkül kieshetnék a kocsiból.
– Ráadásul Hollywoodban belebotlottam halottnak hitt nagybátyámba, aki kicsattanó létezéssel váltig állította, hogy a Papa fogságban van a Hydránál. Született kém attitűdje ellenére fogalma sincs, hogy hol – enyhe fújtatással osztottam meg ezt Lavinával.
– A bázisoknak próbálunk utánajárni – nyögtem ki végül a nagy, fenomenális tervet, amit kósza vázlat volt a stratégia asztalán. – Szóval ne legyen FOMO-d, gyakorlatilag semmiről sem maradtál le – vezettem tekintetemet Lancere. Azt hiszem minden más fontit leírtam neki üzenetben, amikor volt rá időm.
Ami pedig az ösztöndíj lehetőségét illeti…
– D-d-de ez hatalmas nagy döntés! – hitetlenkedve bukott ki belőlem. – Mindy tényleg tud segíteni a motivációs levéllel? – kérdeztem rá, mindössze futó megerősítést várva. Csak, hogy további szószámokkal szerezzek magamnak egy kis időt. Szinte biztos voltam benne, hogy Mindy diplomás motivációs levélíró. Viszont én éppen alig találtam szavakat, azt hiszem, hogy bepánikoltam.
– De ha megteszem és összejön, akkor az már nem is hatalmas, hanem végleges döntés lesz! Olyan fajta, ahol nem lehet visszatölteni a korábbi mentést, mert nincsen – igen, határozottan pánikba estem. – Olyan nem létezik, hogy a PMIRK-ba felvesznek, aztán offolod – ráztam meg a fejemet. – És ahhoz el kell költöznöm a tengeren túlra, egy olyan helyre, ahol kezdő szinten, szörnyű akcentussal töröm a nyelvet. Kell szereznem új papírokat. Új albit. Ráadásul kutyabarátat! Rugalmas melót! Rettentő ijesztő egyedül lenni egy idegen országban! Havonta haza kéne nézni minimum és félek repülni. Hogy oldalán meg? És mi lesz a többiekkel, a nyomozással? Nem lehetek ennyire önző! – fogtam meg arcom két oldalát, hogy legalább ezzel tartsam magamat a fatális széthullás ellen.
– Oké, huh, azt hiszem, hogy túlreagáltam. Lehet, hogy túlreagáltam? Tuti, hogy túlreagáltam – vettem pár mély levegőt és fújtam ki. – Ehhez az egészhez tényleg be kéne adnom egy jelentkezést, motivációs levéllel megfűszerezve. Közel sem vagyok kész a hozzávalókkal – aztán a PMIRK még meg se ette, hogy kiböfögje a véleményét. Miért vert le a víz a puszta gondolattól, hogy ez megtörténhet? És mi a pokolért akartam én ezt ennyire? És Lancenek miért megy ilyen lazán ezt kimondani, amit magamnak, alig tudok beismerni?
Isten áldja, hogy nem adja tovább!
– Hé, legközelebb tényleg bowlingozni megyünk! És ígérem hagylak nyerni, hogy túléld – tettem szívem fölé a jobb mancsom, míg a balomat hátam mögé bújtattam. Kicsit sem azért, hogy az esküm feloldásáért felelő kézmozdulatot rejtegessem. Ha versenyszerűn csináljuk, akkor nem ígérhettem semmit sem! – Mellesleg egy kutyamentésbe még senki sem halt bele. Legalábbis én még itt vagyok – végig tapogattam magamat, mintha csak létezésemről próbálnék meggyőződni. Aha, határozottan éltem!
A megérkezés az emlegetett szerencsétlen blökiért mégsem volt olyan gördülékeny. Legalábbis én egészen annak ítéltem (a piszok elektromos kerítést leszámítva). Lavina viszont nem osztotta a véleményemet. Csaknem a földet tette gördülékennyé, amikor mozgásomban korlátozott. Megszeppent kismacskaként meredtem fel rá, akit grabancon ragadott az anyja, hogy elvigye A-ból B-pontba. Mindössze nem értettem a fenyítést, hiszen pontosan azért kellett sietni, mert ki van kötve szegény!
– De hát szinte már álltál – menten ráharaptam az ajkamra, ahogy ezt kiböktem. Nem csak Lance súlyos pillantása miatt. Vagy azért, mert oda lenne a fuvarom és akkor sietnem kéne azzal, hogy megtanuljak vezetni. Végképp nem azért, mert a Kisasszony lyukas kipufogója rendkívül hiányozna, no meg a közös kocsikázások, ahol Lavina szívesebben beszélt a dolgairól.
– Nem képzelem magam James Bondinának és nem lesz több kocsiból kiugrás, becsszó – pislogtam fel rá bocsánatkérőn. – Ha kell otthon ezerszer le is írom – reméltem, hogy gyónásom nem fog süket fülekre találni. (És hogy nem lesz szükség ezt leírnom ezerszer, oh bakker, tízzel kellett volna üzletelnem!) Mindegy, késő bánkódnom, most volt egy kölyökkutyánk, amit minél előbb meg kellett menteni.
Persze ahhoz először menőn át kellett evickélnünk a kerítés túloldalára. Előre mentem, mert nekem volt szükségem plusz centikre, hogy feljussak a tetejére. Fejben úgy nézett ki, hogy Lavinától kölcsönzött milliméterek (vagy már szinte méter) után egyszerűen felhúzóm magam, aztán szuperhős landolással érkezem, miként a Bosszúállók is tolják. Csakhogy Lance supportja nélkül aligha húztam volna fel a saját súlyomat. Pedig az ember azt gondolná, ha befőttesüvegek tetejét simán lecsavarja az ember, akkor a saját súlya meg sem kottyan neki! A szuperhős landolás? Hát, csúszós volt a föld és végül tomporra érkeztem…
– Áucs – nyögtem fel az érkezés után. – Ugye nem láttad? – intéztem kérdésemet Lancehez. – Mert ha igen, akkor ez teljesen szándékos volt – próbáltam menteni a becsületem. Vagy legalábbis azt, ami megmaradt belőle. Készségesen elfogadva közben a segítséget a talpra álláshoz. Fájlalva simogatva ülepemet, ami sokkal jobban fájt, mint a Blipből visszaérkezve.
– Várj, de te hogyan jöttél be? – hitetlenkedve meredtem rá Lavinára, majd a kapura, ami immáron nyitva tátongott. – Hogy tudtad kinyitni? – lehet, hogy nem ezt kellett volna megkérdeznem, hanem azt, ha nyitva volt, akkor mi a csudáért várta meg míg megmászom?!
Inkább nem akartam tudni a választ.
– Jó terv, én is pont ugyanerre gondoltam! – vagyis majdnem. Ott én téptem volna a láncot és Lance kapta volna fel a kutyát, de kiegyezzek ezzel a verzióval is.
Előre iramodtam. Talán, ha nem csak a szegény kis kölyökkutyára szűkült volna be minden gondolatom, akkor érzékeltem volna a furcsaságot a technológia fennsíkján. Egy elhagyatott ipartelepen eszembe se jutott kamerák vagy bármi más kütyüs védelem után double check-et tartani.
– Jaj, Picinyem minden rendben lesz, oké? Lance-bácsi mindjárt segít neked – letérdeltem a picihez, és a szagfelvétel után simogatással próbáltam lekenyerezni. – És csak kettőnk között, Lance-bácsi lehet marcona, de nem bánt. Ja, és nem öreg, csak idősebb – sutyorogtam el neki az infókat. Annyira barátságos volt a kölyök annak ellenére, hogy ki volt ide helyezve étlen, szomjan, egy nyavalyás láncra.
A lánc vége határozottan furcsa volt, ugyanis a nyakörve kísértetiesen ismerős volt. Láttam már ilyet! Aggodalmas tekintettel meredtem a fémszerkezetre. Végül óvatosan érintettem meg azt és küldtem el egy fél órás alvásra az eszközt. Kiiktatni nem mertem, túl ijesztő volt az a néhány másodperc is, amit benne töltöttem.
– Miért volt rajta mutánsokat kioffoló nyakörv? – kérdésem közben homlokomat ráncolva pillantottam fel Lancere. A múltidő annak szólt, hogy most éppen nem működött a ketyere. Fogalmam sincs meddig. De a kölyökkutya semmi rendelleneset nem mutatott, ami aggodalomra adott volna okott.
A kölyök kiszabadítása előtt és után egészen örömteljesen nyalogatta karomat, ahol érte. Hirtelen rekesztette be a szeretetnyelvét, fülei fel-le emelkedtek, aztán vékonyka ugatásba kezdett.
– Pszt, nincs semmi baj Kedvesem, már vége is van mindennek. Nem tartott semeddig, látod? – vettem ölbe a kölyköt, prezentálva neki a Lance által elszakajtott lánc maradványát. A picike azonban nem állt le a hangolással, és feszülten lesett el karom felett.
Nem gondoltam volna, hogy annyira okos már most, hogy nem a rabigájától való felszabadítás okozta riadalom váltotta ki ezt a reakciót belőle. Hanem az a néhány, termetes fickó, akik felfegyverkezve jelentek meg a hátunkban. A palik jól nevelt biztiőrökkel ellentétben nem figyelmeztettek minket, hanem azonnal lőttek.
Valami furcsa hálót vetettek ki ránk, amibe nekem naná, hogy sikerült menthetetlenül belegabalyodnom. Azt se tudtam mondani, hogy ez bizony nem volt szándékos a részemről.
A háló alatt kezdtem úgy érezni magamat, mint akitől megfosztották volna a hatodik érzékét. Nem csak a mobilomat, de semmiféle elektronikát nem éreztem magam körül. Émelygés és hányinger kerülgetett. Szinte olyan volt, mint egy erdőben elektronika nélkül, csak ezerszer rosszabb. Most olyan volt, mintha a valóságtól is leváltam volna.


ENEMY POV:
Brody nem habozott, amikor a kamera felvételein behatolókról adott hírt. Őrült állatmentő fanatikusnak vélte először őket, ezért csak Kuzmint tervezte kiküldeni elébük, hogy figyelmeztesse a két túlbuzgót, hogy magánterületbe léptek be. De ezek nem csak tönkre baszták a villanypásztort, de a gép is sípolva jelzett be, hogy nem egyszerű behatolókkal van dolguk. Az identitás szűrő ugyanis azonosságot talált: szaros mutánsokat hozott feléjük az élet!
Így történt, hogy Kuzmin nem egyedül, hanem harmadmagával ment ki, Brody vezénylésével. Nem egy mutánsokat kiiktató fegyverrel. A Hydra ugyanis igyekezett mindenre felkészülni, főleg mutáns korcsok behatolására. Igazi kincseket őriztek és végre használhatják! Nem csak a kísérleti patkányokon.
Ráadásul, ha ezeket a példányokat elkapják, a főnökség szép kis summát fog adni nekik. Ezért nem bízott semmit sem a véletlenre. Ellátta a felelős biztonsági vezető szerepkörét.  
Míg az ebbel bíbelődtek, könnyű szerrel a hátukba kerültek. Élve tervezte elkapni őket, hiszen úgy többet értek. Ezért csak a mutáns képességeket blokkoló hálót vetette be először embereivel. Az eszköz rendkívül hatékony volt, azonnal működésbe lépett, ahogy a lányt elkapták vele. A másik túl szemfüles volt, hogy csapdába ejtsék.
– Jól van mutáns korcs, csak semmi hirtelen mozdulat – kemény hangon szólt Brody. – Figyelmeztetlek, ha harcolni akarsz, nos, megvan a jogunk végezni veletek, mint a veszett kutyákkal. És a csitrivel fogjuk kezdeni. – Kuzmin mintegy jelként véve felettese szavait, fegyvert szegezett a vörös hajú lány felé, ki a háló nyomása alatt szenvedett.
Majd hirtelen eltűnt.
Kuzmin megfeszülve figyelte, ahogy a háló tehetetlenül a földre hull. Brody csak a legváltozatosabb orosz kifejezésekkel elkáromkodta magát.
– Keresd meg, nem mehetett messzire! Biztos a korcs volt – ripakodott rá Stepanra.  
– De hogy lehetett volna ő főnök? Rajta volt a háló… – értetlenkedve meredt rá beosztottja. Nem volt a legélesebb kés a fiókban, de ha elég erélyesen szólt hozzá, rendszerint bármit teljesített.
– Nem a csaj, te hígagyú, hanem a bolhazsák! Eredj már! – Stepan, mintegy megvilágosodva elindult az épület bejárata felé.  
Kuzmin mindez alatt döbbenetéből felocsúdva, a fegyver csövét a másik mutánsra szegezte. Nem várta meg Brody parancsát, azonnal lőtt felé.


Szinte olyan volt az utazás, mintha Lockjaw-al tettem volna meg, csakhogy Lockjaw sehol sem volt. A korábbi émelygés ugyan megmaradt, de már nem akartam kipostázni a csokirudat, ami a háló alatt mardosta a torkomat. Ellenben fogalmam sincs hol voltam. Gyanúsan az ósdi épületen belül, mely mellől a szegény kicsi kutyust kiszabadítottuk.
Az épület közepén katonás sorrendben sátrak voltak felállítva, tipikus laboránsok futkostak közöttük. Az egyik üresnek tűnő sátorba slisszoltam be, mielőtt észrevettek volna minket.
A sátor belseje különösen nyomasztó látványt nyújtott. A gyér világítás egy hideg, kékes fényt árasztó lámpából érkezett, mely élesebbé tette a sivár hangulatot. Középen hosszú, rozsdás acélasztal állt, melyre rászáradt vérfoltok éktelenkedtek, elszórt fecskendővel és kesztyűvel a tetején. Szélében ketrecek sorakoztak, melyekben egy-egy állat lapult, kölyök és felnőtt példányok egyaránt, akiknek a szemeiből fájdalom és rettegés sugárzott. Az állatok bundája csapzott, sokukon látható volt az elvégzett kísérletek nyomai: frissen kötözött sebek, borotvált foltok, és a bőrük alól kiálló idegen tárgyak.
Az asztal körül különféle orvosi műszereket és vegyszereket pillantottam meg, ahogy elsomfordáltam mellette. A sátor végében egy tábla állt, melyen jegyzetek lógtak, melyen részletesen ábrázolták az állatokon végzett kísérleteket. Újból a torkomban éreztem a csokoládé ízét. Finoman a mellkasomhoz ölelt kölyökkutya tartotta bennem a lelket. Vagy én benne. Úgy remegett, mint a nyárfalevél a sátor borzasztó kisugárzásától.
– Szegénykém, mégis mit csináltak itt veled? – és velük. Nem bírtam az állatokra nézni, kik reményvesztetten fetrengtek börtönükben.
A sátor jobb sarkában egy régi, zúgó generátor működött, ami tovább fokozta a nyomasztó légkört. Ami most elég fedést nyújtott ahhoz, hogy elrejtőzhessünk mögötte. Félelemtől hevesen dobogó szívvel, remegő kezekkel vettem kezembe a telefont és próbáltam meg elérni Lavinát. Abban bízva, hogy őt nem hálózták be a haramiák. Az baj lenne. Naaagy baj.
A mobil minden egyes csöngésével újabb és újabb negatív forgatókönyvet jelenített meg bennem.
– Jaj, Lance, könyörgőm, vedd fel! – rimánkodtam orrom alatt, összeszorított szemekkel.

Minek olvasott ilyen faszságokat a neten? Befogtam a pofám. Nem ma jöttem le a falvédőről, hogy újabb szófosást triggereljek. A csoki kiszabadításába is beletört a bicskája, leshetem, magából mikor csomagol ki bármi értelmeset. Emelgette a mancsát, én horkantva emeltem a szemöldököm. Átvettem a desszertet, fél kézzel, foggal hántottam le róla a fóliát.
Süllyedtem is köztük, baszki. Geci mélyre.  
– Köszi a tippeket, Szivi. Ha valaha Öcsipókhoz menekülök, feltétlenül beszámolok róla.  
Megoldottam magamnak az egyedüllétet. Rég nem lennék itt anélkül. A hírnevem enyhített a körülményeken, a többség nem kereste a társaságom. Hála a kurva istennek. A műhelyben, amit az erszényes odatelepített, meg a pincében sem kóboroltak a tacskók.
Inkább az izgatott, neki van-e menekülési útvonala. Bezárkózhatott a szobájába, de ezeket a debileket nem állította meg egy ajtó, főleg, hogy Vöröske képtelen volt bárkit elküldeni.
– Tudom – morrantam. Ő nem rajongott a házért, engem kikergettek az észből a lakói.  
Feltettem magamnak a szokásos kérdést: mi a picsát keresünk itt? Bevallása szerint nincs összenőve a bagázs nagy részével. A kollektív életképtelenségükre meg baszottul nem megoldás összeterelni őket egy diákotthonba.  
Kiszúrni a Hydra szemét, mi? Szemet szúrni már most bazira tudtak. Persze, ne aggódjak, ő diszkréten intézi. Pont arról híres. Amíg az apja volt a tét, a büdös életben nem beszéltem le a szarkavarásról. Engem sem bírtak volna anno. Baszott lassan érik be a veszélyérzet, mutánsokban halálosan későn.  
Kifújtam egy fásult sóhajt.  
– És addig egyedül kergetőzöl? Mi a stratégia? Nem tervezek beleszólni minden ügyedbe, Szivi, de miattad maradtam ebben a kócerájban. Elvárom, hogy a lényeges részekbe beavass.  
Felfordult a gyomrom a saját szövegemtől. Átmentem elcseszett nevelőbe. Mi jött legközelebb? Szónoklat a biztonságos szexről? Ott fogom eltemetni magam a hátsó udvaron.  
Érdeklődő pillantást vetettem rá. A felvezetésből orbitális baromságra számítottam, valami bolhapöcsnyi problémára, amit magának nagyított fel, aztán azóta kérődzik rajta. A továbbtanulás ehhez képest értelmes irány.  
– Add be, veszíteni valód nincsen! – okádtam oda a felnőttes klisét. Raktam mellé egy fintort. – Kell a gyakorlat. Amíg csak elmélettel tömik a fejed, sosem jössz rá, mit akarsz csinálni. Mindy majd segít a motivációs levéllel meg a papírokkal, ért a bürokratikus gyötrelmekhez. Abban biztos lehetsz, hogy én senkinek nem pletykálok róla.  
Egy kezemen meg bírtam számolni, hányszor csevegtem a taknyosokkal. Így is többet tudtam róluk, mint amennyit a szervezetem megkívánt.  
Felröfögtem a jövőképemre. Azt sem sejtettem, holnapra milyen agyatlanságot találnak ki nekem vagy hány katasztrófát fogok átvészelni a jövőhéten.  
– Munkainterjúnak is fos. Ne szaladjunk előre! Sok parti pénteket kell addig túlélnem.  
Demonstrálta, miért engedtem el a tervezgetést. Kapálózott, rikonyált, rátapadt az üvegre. Hiába húzódtam le és erősítettem meg, hogy látom a bolhazsákot, az őrült tyúk kipattant mellőlem, mielőtt lefékeztem. Hátranyúltam egy csomag jutalomfalatot és az egyik pokrócot. Mire odaértem, Morozov sokkolta magát a kerítéssel. Megragadtam hátulról a kabátja gallérját.  
– Ilyet ne csinálj, Szivi! – sziszegtem az orrom alatt. – Ugorj ki még egyszer a mozgó járműből, és az volt tőlem az utolsó fuvarod. A szaros ki van kötve. Baszottul nem rohan sehova.  
Felmértem a környéket. Rohadtul nem akartam biztonsági kamerák előtt villogni vagy megörökíteni Kisasszony rendszámát. Tököm tudta, milyen bandaháborúk zajlanak erre. Felkötöm magam, ha ez a korcs hozza a nyakunkra a gebaszt. A terepszemle alatt Romy elintézte a kaput. Aztán nekiállt megmászni. Zsebre tett kézzel figyeltem a szerencsétlenkedését.  
Seggre huppant. A hóna alá nyúltam felsegíteni. Mivel ezt kérte, áttoltam a vézna, nyegle formáját a túloldalra. Beletöröltem a tenyeremre ragadt piszkot a farmeromba, arrébb rángattam az áramtalanított fémszerkezetet, és belejtettem hozzá. Megközelítettem a szőrgombócot. Közben a kajás zacsit zörgettem, a placcot pásztázva.
– Szétkapom a láncot, te felkapod a dögöt, és itt sem vagyunk – dobtam át Romynak a vállamra terített takarót.

– Jogos, igazad van – bólintottam rá észrevételére. Elkergette aggodalmamat, hogy a ház leéghet, vagy rövid zárlat alakulhat ki, netán kihívják rá a rendőrséget. Valaki csak kezeli a helyzetet!
– Juj, soha-soha! Nem ennék kutyát, csak az interneten olvastam – valójában nem ezt, hanem az ellenkezőjét. Én továbbra is morbidnak ítéltem, hogy valaki képes megenni a kutyákat.
Örömmel szolgáltattam Alversnek inkább szendvicset, mielőtt totál kiéhezik a pikáns kutyafalatokra. Viszont olyan gyorsan letolta mellettem a szendót, hogy alig tudtam kihámoztam a csokit a csomagolásából, máris felém nyújtotta a tenyerét. Értetlenül vizslattam le rá, és már-már emeltem kacsómat, hogy belecsapjak, mikor kiderült ő is ráfanyalodott a desszertre.
Fú, Rosemarie még szerencse, hogy nem ütöttél bele!
Beleejtettem a tenyeremet a táskába és kitúrtam belőle a csokiszeletet, mintha eredetileg is ezt szándékoztam volna tenni a mozdulattal.
A kérdésem okozta hallgatását érzékelve úgy éreztem, hogy el is kell ide az endorfin.
– Igen, ha nincs rajtad mentőöv, könnyű elsüllyedni az áramlatokban – kijelentésem végén bele haraptam saját csokoládémba. – Bocsi, ha időnként sokak vagyunk, és ezt a többiek nevében is mondom. De ha egy kis magányra vágysz, ajánlom a pincében az edzőtermet, oda ritkán járnak, asszem’. Igazából nem szoktam megfordulni arra. Ú, vagy a toronyszobát! Csodapók fogalmam sincs mit csinál ott folyton, viszont a többiekhez képest ő ezerszer nyugisabb. Igazából azon is csodálkoznék, ha két mondatnál több elcsendülne köztetek egy együtt töltött térben. Egyikőtök sem az a kezdeményező, small talk-os típus – osztottam meg vele észrevételeimet.
– Viszont, ha így teszel, azért lécci dobj egy üzit, hogy fent kempelsz, mielőtt hívnám a rendőrséget, mert felszívódtál. Én fel nem megyek oda! – még egyszer tuti nem. Nem mintha tartanom kellene kósza speedsterektől most, de túlságosan belém ették magukat az emlékek. – Megsúghatnád, hogy mit csinál odafent Csodapók – bátorkodtam ötleteket adni. Attól még, hogy nem merek felmenni oda, nem jelenti azt, hogy nem érdekel mi folyik odafent.
– Hát ez… elég bonyolult – böktem ki tétován. Szépen megrágtam a madárfalatkák, amit leharaptam a csokiszeletből mire feleletadásra adtam volna a fejem. – Mint tudod nem szívlelem Bayville-t. És nem vagyok olyan ügyes a barátkozással, mint amennyire el tudom adni. Csak jól funkcionálok introvertáltként nagy közegben. Ugyanúgy szükségem van a töltődésre saját kis szobámban a kiskutyám mellett, mintha egy koliban lennék. Valójában alig néhányukat ismerem komolyabban. Szóval igenis, meg nem is? – adtam a hosszan nyúló bevezető után választ Lance kérdésére.
– Azért remélem, hogy mindenki hamar talpra tud majd állni abból, ami ide sodorta. Meg tök jó a tudat, ha esetleg a Hydra megint kacsingatna, mert akkor van kitől segítséget kérnem, hogy közösben kiszúrjuk a szemét, mielőtt beütne a krach. Már pedig valószínűleg fogva tartják a Papát, szóval nem igazán tervezek leállni a kergetésükkel, úgy pedig könnyű Hydra szemeket bevonzani – osztottam meg Lavinával nagyratörő céljaim egyikét. – Ne aggódj! Arra ügyelek, hogy ne ragadjon rám nagyon a pillantások, nehogy megneszeljék hol vagyunk – fűztem hozzá gyorsan, mielőtt meggondolatlanság vádja érne.
– Viszont mostanában elég sokat tanakodom. Nemrég volt az egyetemi nyílt nap, ahol beszéltek arról mit lehet kezdeni a szakkal, ahova jelentkeztem. Sokkal részletesebben, mint a korábbi Egyetemen, ahova jártam. És van egy csomó támogatott gyakorlati képzésük is! Néhány viszont külföldön található… de nagyon szuper helyek is meg vannak hirdetve, ahova pályázni lehet, mint például a PMIRK, vagyis a Párizsi Mesterséges Intelligencia és Robotika Kar. Tök híres az előrehaladott kutatásairól, tök nagy koponyák oktatnak ott! Jó, kétlem, hogy lenne bármi esélyem, de úgy döntöttem majd összerakok egy jelentkezést, ha elég motiváltnak érzem magamat egy motivációs levél megírására – osztottam meg vele ezt az apróságot. – Csak léccike, ne mondd ezt el senkinek! Még én sem vagyok benne biztos, hogy komolyan akarom, plusz az esélyeim zéró alatt vannak. Ezért nem hiszem, hogy érdemes emiatt bárkinek is beharangoznom a házban – kértem erre az apró szívességre. Biztos voltam abban, hogy ő nem fog senkinek sem pletykálni, de legalább Lancenek jól esett elmondanom ezt.
– És ha már terveknél tartunk. Te hol látod magadat öt év múlva? – komiszul tettem fel a kérdést. – Túl munkainterjús, mi? – toldottam hozzá a költői kérdésemet. Egyértelműen az volt.
Ahogy közeledtünk a célállomáshoz, nyakamat nyújtóztatva lestem ki a Kisasszony szélvédőjén. Felmérve, hogy mégis milyen ez a gáz környék. Valóban olyan necces volt, miként a telefonban mondták.
– Ez lesz az az épület! – böktem rá az elkerített öreg, téglából épült gyárépületre. Passzolt a sivár környékhez, totálisan le volt lakva. Néhány hiányzó ablaka be volt foltozva-toldozva rajta pár deszkával, de így is volt, amelyiket csak üresen, hiányozva hagyták.
– És szerintem ott lesz a kutyus! Már láttom is!! Te látod? Ott!!! – mutogattam határozottan előre a szélvédőn túlra. El a villanypásztorral takart udvarra, ahol egy sárgás, szőrös gombóc kuporgott a földön. Lassan érdeklődőn már-már aránytalanul nagy fülek bukkantak fel, kíváncsi barna tekintettel kísérve, ahogy meghallotta az autót. Nyakát nyújtóztatva lesett felénk.
Lance még csak lehúzódott, én még csak a kézifék behúzását sem vártam meg, nem még a leálló motor hangját. Amint eléggé lelassult kipattantam az autóból, hogy odasiessek a kerítéshez. Hevességemben egyenesen beleszaladtam a működő villanypásztorba. Nem tehettem róla, teljesen megesett a szívem azon, ahogy a kölyökkutya farkincáját rázva, sántítva is megpróbált közelebb evickélni hozzánk, csak a lánca nem engedte.
– Áucs – húzódtam hátrább, próbáltam zsibbadó mancsaimba életet lehelni. – Mégis ki gondolná, hogy egy ilyen elhagyatott helyen, ahová még a kutya sem jár, kivéve akkor, ha kikötik szerencsétlent, ott működik ez a nyavalyás villanypásztor?! – szidtam az átkozott kerítést, miközben tekintetemmel a generátort kerestem. Mihelyst megleltem, mentem a lelkére kezdtem beszélni, hogy mégiscsak legyen már oly’ szíves nem működni, köszi.
– Máris megyünk kincsem! – reagáltam a kerítés túloldalán vékony hangján ugató kölyökkutyusnak.
Miután elhárítottam a visszatartó erőt, nekiveselkedtem a se húzásra, se tolásra nem reagáló magas kerítés megmászásának. Persze fejben sokkal jobban nézett ki, ahogy nindzsákat megszégyenítő módon felkapaszkodom rá és pikk-pakk a túloldalán vagyok. A valóságban viszont ott lógtam félig a tetején, mert csak az egyik lábamat sikerült átlendítenem rajta, karjaim pedig túl puhányok voltak ahhoz, hogy felhúzzanak utána.
– Mindjárt. Ott. Vagyok! – préseltem ki magamból. Mélyeken szuszogva próbáltam felküzdeni magamat. Sikertelenül.
Hirtelen jött ötletre eddig támasztékként használt lábammal kísérleteztem rugózni egyet, hátha sikerül feljebb tolnom a lendülettel magamat. Viszont a terveimmel ellentétben nem feljebb jutnom sikerült, hanem lejjebb. Megcsúsztam és szégyen szemre visszapottyantam a kiinduló pontra.
De hé, erre még Őrnagymester is büszke lenne! Na, nem az esésre, hanem arra, hogy milyen profin sikerült landolnom.
Menten talpra evickéltem, megkapaszkodtam a kerítésben és mérgemben jól megráztam azt, mintha képes lennék akkora erőt kifejteni, hogy ki tudjam emelni a helyéről. Bárcsak!
Ha nem vakított volna el a kölyökkutya jajgatás úgy, mint egy anyatigrist, amikor a kölykéhez érnek, akkor talán megpróbáltam volna oldal irányból meghúzni a kerítést. És akkor talán rájöhettem volna, hogy egy tolóajtóként funkcionáló szerkezetről van szó, ami immáron manuálisan működik miután kioffoltam az áramforrását.
– Lance – fordultam felé, mikor odaért mellém. – Tarts bakot! – jött a fenomenális ötletem. – Lécci – toldottam hozzá, hogy ne hangozzak annyira követelőzőnek.

Amilyen gyorsan pörgött a nyelve, olyan lassan kattogott az agya. Rég beadtam a derekam, de még mindig győzködött. Ellátást ígért Kisasszonynak, szóval nem sürgettem. Hadd zárkózzon fel a saját tempójában.
Egész hamar összeszedte magát meg a cuccokat. Tűnődtem rajta, mit felejthetett el sietségében, de a fél állatkereskedés a markában lefedte az eshetőségeket.
Bedobtam a pokrócot a letakart hátsóülésre.
– Rajtunk kívül tízen laknak itt – közöltem fanyar képpel. – Valamelyik szaros csak lekapcsolja, amit felkapcsolva hagytál.
Ja, majd a megbízható suhancaink megoldják. Kurva vicces.
Elég mélyre süllyedtem az apátiában, hogy hidegen hagyjon egy leégett ház. Majd a popsztár fizeti a felújítást, addig meg a mutánsok felhúznak valamit a pókokkal indákból és hálóból. Még az is lehet, hogy X-csaj rejteget egy kalyibát a zsebében.
Beindítottam a motort. Minél hamarabb, minél távolabb akartam kerülni a kis szektásoktól. Kezdtek túl nagy falatot kiharapni a tetves hétköznapjaimból. Már mind a tíznek vágtam a nevét, hogy baszódjak meg.
A lökött tyúk az anyósülésen felcibált a pofámra egy félmosolyt.
– Ezt úgy mondod, mintha már rágódtál volna kutyán.
Lenyomtam a pedált, és kifaroltam az utcára. Eleget furikáztam a környéken, hogy odataláljak GPS nélkül.
Romy a kétfogásos menüt ajánlgatta. Az éttermi megálló hiányán nem csodálkoztam, a fogja-e, míg kormányzok kérdés viszont megemelte a szemöldököm.
– Passzolj ide egy szendvicset – tartottam oda neki a tenyerem. – A többit megoldom egyedül.
Egyenes útszakaszon haladtunk, a sebességkorlátozás határán. Kisasszony akár nélkülem is elgurult, miközben betömtem az uzsonnát.
Teli szájjal kémleltem oldalra a hálálkodásra. Máskor odamordultam volna egyet, azt’ jól van, de rágás közben elég időm volt rágódni a csajszi viselkedésén. Mi ez a feszengés? Mindjárt bocsánatot kér itt nekem, amiért lélegzik.
– Még szép, hogy elviszlek, Szivi. Parti péntek van, nem? – Odanyújtottam elé a kezem. – Vágj hozzám egy csokit!
Kihasználtam a zabálást. Úgy tettem, mint aki marhára megízleli a falatokat.
Elég elbaszott lett volna tőlem közölni, hogy minden ébredés után és minden lefekvés előtt azt kérdezem magamtól, mi a rothadást keresek itt.
Az a megoldás sem tetszett jobban, ahol a képébe hazudok.
– Megvagyok. Csak sok – ismertem be neki. Lenyeltem a fáradt sóhajt a kajával együtt, nehogy magára vegye. Bár ismertem, a semmibe is képes volt belelátni az elutasítást. – Néha jó lenne szimplán létezni. Nem állandóan másokra reagálni meg sodródni az áramlatukban. De baszki, itt aztán vannak áramlatok – dobtam felé egy mosolyt.
Megálltam a piroslámpánál, az ujjammal a kormánykeréken doboltam.
– Te hogy érzed magad, Szivi? Megtaláltad a falkádat?

– Lécci, ne mondd le! Cserébe fizetem a Kisasszony ebédjét – vagyis kész voltam betevőmet rááldozni egy teli tankra. – Sőt, te is vendégem vagy egy ebédre, ha vállalod a furikázást! – tartottam fel mancsomat ima pózban, mintha egy ősrégi szent szobornak könyörögnék megváltásért.
Az általam tett heves riposztok miatt elsőre elpattogott mellettem Lance beleegyezése. Utólag kopogott le, hogy az elhajtásom nem olyan értelemben történt, hogy skipeli a random eventet, hanem hé, határozottan belement! Meg kellett csípnem magamat, hogy meggyőződjek arról nem álmodtam.
– Oh, oké-oké, hozom! – ugrottam meg hirtelen, ahogy sikerült realizálnom a lényeget. – Azonnal hozom!! – ismételtem meg magamat, de ennél a kijelentésemnél már szaladtam is a lakásba.
Áttúrtam Arrow cuccait, melyet kiskutyám őszintén nem értett, miért teszek. Minimum hat buksi simogatást kapott tőlem közben és folyamatosan el kellett ismételnem neki, hogy nem, ő most nem jöhet velünk.
Begyűjtöttem az utazós tálkákat, egy méretes palackot feltöltöttem vízzel, a táska mélyére suvasztottam pórázt állítható nyakörvvel, rajta függőt az emergency-zacskó, aztán elemózsiát, sőt még gyógyszereket is pakoltam el. Természetesen a pokrócot sem hagytam le, ami a kocsi üléseit méltatott megvédeni az elkövetkező időben. Miután volt elég hely a hátizsákomba, így magunknak is raktam el nasit és szendvicseket.  
– Itt vagyok! – lihegtem, miközben megközelítettem őt. A pokrócot menten áttessékeltem Alvers kezeibe, az alábbi mozdulattal üzenve számára, hogy legyen szíves betenni a kocsiba valahova, ahol nincs útban. Aztán beültem az anyósülésre, a hátizsákot az ölembe pakolva.
– Igen, mindent hoztam, ki tudja alapon még gyógyszerekkel is készültem! – szóltam ki az autóból, lelkesen elújságolva az előre látásomat. – Bár most, hogy így rákérdeztél, mintha hiányérzetem lenne… Tudod, olyan jellegű, hogy nem emlékszem lekapcsoltam-e a tűzhelyt, kihúztam-e a vasalót és társai – megrökönyödve osztottam meg vele. Bár voltak itthon még páran, szóval, ha így is alakult volna, csak intézi valaki és nem hagyják, hogy leégjen a ház. Ugye?
– Juj, ne, kutyákat ne egyél! Rágósak meg minden!! És a legjobb barátink – kétségbeesetten kamuztam be az állagukat. Annyira nem voltam képben a kutyahússal, fogalmam sincs igazából, hogy milyen ízük lehet. De számomra felháborító volt a tény is, hogy vannak kultúrák, ahol fogyasztják az ember legjobb barátját.
– T-tudom, hogy ígértem ebédet, de most nem fér be túlzottan a kitérő, nem? – beüzemeltem mobilomat GPS gyanánt. Szerintem jobb lett volna minél előbb odaérni. – De hoztam csokit? – kaptam ki táskámból a nasikat. – Meg szenyót! – vetettem fel B.) opcióként, hogy fenntartsam a választási lehetőségek illúzióját.
– Hogy legyen, tartsam oda, miközben vezetsz? – kérdeztem rá bizonytalanul. Elvileg mindkét mancsunkat a kormánykeréken kéne tartani tíz és két óránál, de úgy vettem észre, hogy Lavina elég szélsőségesen követi ezt az előírást.
– Lance – szólítottam meg kisvártatva, miután döntött a kaja beburkolásával kapcsolatban. – Köszi, hogy elviszel a kutyusért – tettem hozzá érzelgősen, melyet kisebb torok köszörüléssel próbáltam elütni. Nem akartam elrontani a hangulatot!
– Khm… És egyébként, hogy vagy? Hogy tetszik itt? Remélem, hogy nem megyünk nagyon az agyadra – tudtam magunkról, hogy vannak fárasztó pillanataink. De örültem, hogy a maradás mellett döntött azon a kaotikus estén!

Miután az egyiken pépesre vertek, megtanulhattam volna, hogy Vöröske parti péntekjei el vannak átkozva. Mégis ott nyűglődtem a kerékcserével, mert ővillamossága bowlingozni kívánt. Fél liter kávé lötyögött a gyomromban, az étkezést halasztottam, hadd tököljek boldog magányomban a defekttel. Addig sem ugráltak az idegeimen a benti defektesek. Kis dózisban biztosan meg lehetett emészteni őket. De az is kurva biztos, hogy engem minden nap túladagoltak magukkal. Milyen faszkalap hoz szójalevet és felejti le a tejet?!
Kellett nekem visszaköltözni.
Ha széttárod a farpofáidat, ne lepődj meg, amikor seggbe kúrnak, mondta volna erre a tata.
Begurítottam a megmurdált gumit a garázsba, a kesztyűt meg visszagyűrtem a tartójába.
Minden fasza, ma bolhás nélkül ruccanunk ki – paskoltam meg Kisasszony motorháztetejét. Semmi húgyban áztatott alváz meg összeokádott kárpit.
A ház irányából vonyító fiúbanda áriázott. Odafordultam, figyeltem Romyt a saját csengőhangjára gerjedni. El lehetett felejteni a pénteket, ennek a csajnak folyamatosan parti van a fejében. Okkal tombolt bent akkora tömeg.
Végre koppant nála, hogy hívást jelez a szerenád, aztán beleürített két tár helyeslést a kagylóba. Gyorsabban feldolgozta az agyam az ítéletet, mint ez a dilis a telefon vernyákolását: fújhattam a bowlingot. Megint pusztulatos pénteket kerekítünk ebből.
Felpislogott rám, a szeplői is sajnálkoztak. És persze, hogy kutya volt a dologban.
Diktálta belém az érzelmi zsarolást, mint házaló állatmentő, aki egy levegővételből megtérít, mielőtt rábaszom az ajtót. Én aztán nem gyötörtem magam lehetetlen küldetésekkel; meg sem próbáltam szóhoz jutni.
Ráhunyorítottam a kijelzőre. Ismerős volt a környék, anno lebonyolítottunk pár kétes ügyletet ott a többi utcasöpredékkel, de baszod, legalább kutyákat nem kínoztunk. Ráfért a dózerolás, a helyre meg az ott csövelő bandára is.
Vöröske épp csak az elsőszülöttjét nem ajánlotta fel nekem nagy buzgalmában. Mit lihegte túl, arról fingom sincs, addigra leszűrhette volna, hogy kurvára nem szoktam neki nemet mondani. Azért morrantam egyet, ne higgyen túl lelkesnek.
– Hozd a vackaidat! – kergettem vissza a kutyás bizbaszokért. Amíg szedelődzködött, pokrócot terítettem a hátsó ülésre. Egy elefántnyi Arrow után fél kiló kölyökkutyát már csak túlélünk Kisasszonnyal.
Nyitott ajtókkal vártam vissza a lökött fruskát.
– Kaja, pia, minden van annak a szarosnak? – Csekkoltam, mit szedett össze. Durva öngól lett volna olyan memóriára bízni magunkat, ami a saját csengőhangját sem tárolta rendesen. – Előre szólok, ha nem akarod, hogy rákívánjak a kutyacombra, muszáj lesz először engem megetetned.
Felmerült bennem, hogy rá kéne feküdni Romy vezetésleckéire, de azzal sem lettünk volna előrébb. Képezhettem belőle versenyautóst, attól még életveszély egyedül útra engedni.
Beletörődtem a sorsomba, és beültem a kormány mögé. Legalább furikázás közben úgy érezhettem, mintha lenne valami kontroll a kezemben.

Már alig vártam a legújabb parti pénteket, annak ellenére is, hogy Alversel a terveink eddig sorról-sorra meghiúsultak. Először nem volt megint normális tej itthon, csak szója, tehát a kávé az off volt a részemről. Aztán Lance kocsija, amivel befurikáztunk volna a városba defektet kapott, mielőtt kihajthattunk volna a ház előtti útra.
Míg Lavina kocsit szerelt, Freddy betalált valami KFC-s csibekrízissel és meg kellett hackelnem neki egy telefont. Szóval mire odáig jutottunk, hogy volt új kerék a Kisasszonyon, én pedig szabad voltam belecsapni a parti péntekbe, már javában délután három körül járt az idő. Amikor készültem beszállni az autóba, megszólalt a BTS – Dynamite című száma a zsebemben. Egész jókat jammeltem rá, mielőtt leesett, hogy várjunk csak, ez nem a kocsirádió, hanem az én csengőhangom!
Az ex-munkahelyemről kerestek, ahol mostanság már csak önkéntesként fordultam meg. Nem haboztam felvenni és a hívás közben egész sok érzelem keresztülszáguldott rajtam. Meglepettség, döbbenet, szörnyülködés, zavart homlokráncolás. Végül sűrű „igenek” és „perszék” elhangzása után letettem a telefont. Gondterhes ábrázattal pillantottam rá Alversre.
– A Bayville-i kutyamentőktől csörögtek. Tudod, akiknél dolgoztam egy darabig. Azért kerestek, mert kaptak egy bejelentést valami elhagyatott ipartelepről, ahol láncra verve éheztetnek egy kölyökkutyát – vázoltam fel Lavinának a helyzetet, elkámpicsorodva a sanyarú sorsú jószág gondolata miatt. – Tudom, hogy parti péntekről volt szó és hogy bowlingozni megyünk, de mit kellett volna mondanom erre? – tettem fel a drámai hangszínnel a költői kérdésemet. – Nemet nem mondhattam! Egy kölyökkutya, Lance!!! – ismételtem el a legfontosabb részletet. – Mondd, lenne kedved elmenni érte? Nincs messze innen, nézd csak! – mutattam felé telefonomat, melynek kijelzőjén már a tervezett útvonalat prezentáltam neki. Alig egy órára volt Bayvilletől! Az külvárosi viszonylatban abszolút nincs távol.
– Hozok mindent, ami kutyaszállításhoz kellhet! Ha ennek ellenére is baleset adódna állom a kárpit kitisztítását. És esküszöm, hogy nem fogok neki esni még egyszer dörzsivel! Az érdes felével – helyeztem mellkasom fölé bal mancsomat, miközben a jobbat eskütétel módján felemeltem. Nem zakkantam meg, hogy megismételjem a korábbi hibámat. Cseppet sem álltam készen befeküdni a diófa alá vitaminnak, még számos bakancslistás tételem várta a beteljesülését. – Vagy vihetjük akár Bondot is, amelyik kényelmesebb. Csak lécci, gyere velem! Egyedül nem vezethetek – hajítottam be az abszolút érvet. Arról nem is beszélve, hogy egyszerre vezetni és kiskutyával foglalkozni roppant nehéz művelet lenne.
– Különben is parti péntek van, nem mondhatod le! – hantáztam. Persze lemondhatná, ha inkább maradna, akkor nem kényszeríteném…
De örökké emlegetném a napot, amikor pácban hagyott egy kiskutyát!