- Talán meglehet, de amelyik fegyvert az istenek kovácsoltatták, annak bizony lelke van. Vajon hiszünk a mondáknak?
Ha ő azt tudná, hogy milyen elégedetlen ezzel a helyzettel a jogos örököse, akkor meglehet nem ezt mondaná. De most leginkább egy mosolyra futotta érte, nem ítéltem el azért, amiről nem tudott. Olykor jobb a boldog tudatlanságban létezni, mint millió információtól mik a képtelenség peremét mardossák megőrülni. Bár igazából még feltételezném is róla, hogy bírja a gyűrődést és meg tudna birkózni egy ilyen volumenű információval.
- Nos rendben, akkor erre jöjjön a csoport. - a tudós is jobban kedvét lelte, ha magyarázhat is a folosón néhány elejtett kérdésre, amíg a restaurátor műhelybe tartottunk.
Megtetszett a diákok aktív bekapcsolódása. Hirtelen senkit nem érdekeltek a kőbe zárt növények, de a fegyverek igen. Nem akartam ilyen cudarul elrabolni mindannyiuk figyelmét, főleg akkor nem, ha tényleg fontos küldetésen voltak itt. De ha már mindenki a nézelődésre hajlott, hát nem én voltam ki megakadályozza őket. Nem az én dolgom volt amúgy sem felmérni, hogy mi fér bele és mi nem, az én szemem nem a diákokon volt, hanem a fegyvereken. Vagyis momentán a leírásokon, amiket elém tártak. Csupa pontatlan tévesztés, aminek láttán inkább csak ráncoltam a szemöldököm. Sok mindent kellett volna most kizárnom a válaszok valódi meglelésére, így azon az úton meg sem próbálhattam elindulni, hogy majd csöndben és nyugalomban ráérzek a jelenlétére. Ki tudna ilyen zsibongás mellett meditálni?
A tudóst könnyedén elszlasztottam, de a figyelmet ezúttal más ragadja meg. Nem lesz ez így jó, ha folyamatosan éberen őriz valaki. Igazából ötletem sem lett volna rá, hogy is reagáljak, de mindenképp valami elgondolkodtatót szerettem volna. Ennek a világnak az embere annyira szkeptikus, nem hisznek olyanban, amit nem látnak, nem fogadják el a látatlant, csak mi kézzel fogható. Számomra pedig ez csak azt mutatja meg, mennyire sivár és elhagyatott lett a spirituális énjük. Ha azt tudná, a csoda igazából nem kívülről jön, hanem belülről. Mert mi teremtjük meg a tudatunkkal.
- Ha jól sejtem az árnyékvilág mint hitvilág nem tartozik a tanárnő erősségei közé. Pedig a tekercsek azért íródnak, hogy óva intsék a jövő fiataljait a már elkövetett hibáktól. - eszem ágában sem volt témát váltani, noha a kis zűrzavart a másik diák által igyekeztem kihasználni, hogy nézelődhessek. Nem sokáig sajnos. Nem ellenkeztem azonban a lándzsa átadásával, nekem semmi szükségem nem volt rá.
- A rovátkák kialakítása különleges, bizonyára nagy erővel áldották meg közben, ami segítette a védelmezőt a feladatában. - igyekeztem némi érdekességet elhinteni, hátha leköti a figyelmét. Így legalább volt lehetőségem néhány újabb dobozt átnézni. De amíg a fegyverrel volt elfoglalva, bátorkodtam megkerülni őt és beosonni a lezárt ajtón, amit nem volt nehéz kinyitnom némi mágiával. Csak egy picikével, hogy fel se tűnjön senkinek. A helyiségben immár egyedül voltam, noha arra ugyan nem figyeltem, hogy az ajtót résnyire nyitva hagytam. Ismerős bizsergés fogott el, mintha kirántottak volna a porhüvelyemből. Itt kell lennie valahol. Még kinyitottam pár szekrényt, mire az egyik elzárt vitronben pillantottam meg a kívánt fegyvert. Először eltöprengtem rajta, hogy vajon tényleg ez lesz-e az, mit keresek. Félbe törött és ugyan a teljes penge egy helyen volt, nem csak az eltört állapota bizonytalanított el, az állapota is hagyott kivetnivalót maga után. Vastagon megette az idő vasfoga, bennem pedig megfordult, hogy ezt rengeteg idő lesz feljavítanom. Éppen akkor, amikor az ajtó nyílt, a kezem már nem csak a vitrinen volt, hanem felnyitottam azt, hogy a markolat után nyúljak. Ami utána következett, az lélegzetelállító volt. Mintha felsercent volna a penge és a fegyver lélegztett volna, pedig csak én tettem. Vakító fény lengte be a helyiséget, majd rúna jelek izzottak fel a levegőben, kisvártatva immár nem a törött penge látszott, hanem a teljes fegyver, romlásnak pedig nyoma sem volt. Mintha pillanatában készült volna el és nem is olyan rég hűtötték volna le a nemes acélt. Csak egy halk hűha hagyta el a szám, ahogy végigpillantottam rajta és megérintettem. Az éle akár a fát is tudta volna vágni.

Nem bántam, hogy folyamatosan válaszolt, annyival is többet tudtam meg erről a világról és a mentalitásukról, róla pedig kezdett az a benyomásom lenni, hogy elég határozott személyiség. Kifejezetten üde színfolt volt a diákjai körében és legalább tudtam merre tartsak. Volt azonban valami különös a kisugárzásában és még nem jöttem rá, hogy micsoda az.
- Ezek a szponzorok sok mindent megengednek maguknak, hogy más népek örökségeit bitorolják el és vallják a magukénak. - de abban egyetértettem, hogy a tudósok hasznos munkát végeztek, ha nem lett volna az ő értő szemük, sok minden csak megsemmisült volna az évszázadok által ránk hagyott kultúrából. Hozzáértő őreinek tartottam őket.
A szkeptikus válaszára egy bizakodó mosoly volt a válaszom. Amíg nem próbálom meg, nem tudhatom, hogy működne-e vagy sem a próbálkozás. Ha eltökéltségről van szó, nem ismerek lehetetlent. Valamivel biztosan meg lehet a kutató úr érdeklődését nyerni, ha mással nem, akkor valami olyan jellel, amit kiszúrok. Márpedig hiába előre megtervezett monológ ide, türelmetlen diákok a hátam mögött oda, a lándzsa egyélrtelmű irányt mutatott a számomra. Aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli.
Úgy fest mégis akadt egy lehetőség számunkra, hogy bejussunk, én pedig roppant mód örültem neki, hogy nyitottak akár más irányba is elindulni. Legbelül reménykedem benne, hogy elérik a saját céljaikat, nem szerettem volna ha lemaradnak a fosszíliákról. Az öregúr figyelmét azonban hathatóan magamra vontam, mert a lelkesedése olyannyira elfújta a bosszússágát, hogy már az ajánlkozásra is heves bólogatással reagált.
- Ez esetben erre jöjjenek. - tárta szélesre az ajtót, aminek útjából ellépett, hogy beeressze a csapatot. Hamarjában a kis csoport vezetője mellé lépett, hogy a szükséges formalitásokat megejtse. Nekem pedig adott ezzel némi időt arra, hogy kitaláljam hogyan bújjak ki bármelyikük figyelmének a fókuszából. Mert a próbálkozásommal eléggé a középpontba keveredtem.
- Elnézést a faramuci viselkedésemért, nem számítottam rá, hogy diákokat kell fogadnom. Tudja eléggé fontos ügyben járunk el néhány fegyver beazonosítását illetően, mert határidőre kell a cikkel összeállnunk és az idő nem olyan tényező, ami rendelkezésünkre áll jelenleg. De ha a restaurátor műhelyben tehetünk kivételt és megtekinthetik a fosszíliákat, ha elrabolhatom a diákját pár percre. - nem kellett hegyezzem a fülem, hogy tudjam rólam beszél. De kíváncsian pillantottam vissza a tanerő miképp dönt, hogy elfogadja-e a középkorú fickó ajánlatát. Nem szerettem volna különösen nagy terhet róni rá, így inkább közbe léptem és kaptam az alkalmon.
- Külön öröm nekem, ha megtekinthetem ezeket a relikviákat. - a többiek a folyosón haladva kezdtek jobban szétszéledni, Megérintették némelyik elöl hagyott vázát vagy megtekintették a vitrin tartalmát mely már nem fért ki a bemutatótérbe. Egészen izgalmas hangulata volt annak, hogy ezt most csak mi láthattuk. Aztán a restaurátor-műhely ajtaja is feltárult elénk megannyi félkész, befejezésre váró vagy még meg sem kezdett tárgyat magában rejtve. Nagy részüknek még az arculata is felismerhetetelen volt. Mint tűt a szénakazalban. Az öregúr egyből a saját részlege felé terelt engem, én pedig olykor visszapillantottam a többiekre, hogy merre kezdenek el nézelődni. Bár igazából csak feltérképezni szerettem volna, hogy fogom meglelni itt a kardot. Egy ponton talán picit tördelni is kezdtem az ujjaimat fúleg a várakozás közepette, amíg papírokat tárt elém a fickó. A legújabb kutatása. Naná, milyen izgalmas. Kár, hogy nincs jobban időm körülnézni. Hamarjában elém tárta a kutatásának tárgyát. Lenyűgözött a darab tartóssága, mert még mindig megvolt rajta az összes rovátka. De nem tartottam jó ötletnek hozzá érni, nem tudom hogyan hatna rá a qi. Míg aztán a kezembe nyomta és nagy megkönnyebbülésemre semmi nem történt. Fel is lélegeztem.
- Jártam valamikor azon a környéken, ahol ezt a fegyvert találták, sok mondát hallottam róla. - próbáltam kevésbé hihetetlen történettel előállni. - Azt mondják ezek a lándzsák háromezer évesek és démonok elleni harcomban használták őket. Talán régi tekercsek rejthetnek történeteket is. - ennek hallatán az öreg szeme felcsillant.
- Van is egy, máris hozom. - lelkesen pakolt le mindent a kezéből és hagyott ott. Alig telt el pár pillanat, én máris fellélegezve indultam el vissza a csoport irányába. A másik oldalon még láttam fegyverek nyomait, ott messzebb a szekrények túloldalán. Ha észrevétel nélkül oda tudok araszolni és megszemlélhetem mik vannak ott, az remek lenne. Tekintetem több mindenkiével is összeakadt, próbáltam egy kis mosollyal odébb araszolni. De mivel a szekrény nem rejtette azt, mit én kerestem, hát bátorkodtam az elreteszelt ajtón is benyitni, hogy ott is körül nézhessek.

Teljesen megértettem az álláspontját, hogy előre nem feltett kérdésekre válaszolt, noha ez inkább mosolyt csalt az arcomra. A tanoncok általában türelmetlenek és végtelen fantáziával megáldottak. Számos ilyet kísértem végig útján az őrzővé válása felé, igaz ennyi diákom sohasem volt. De most inkább azt kellett volna megfejtenem, hogy Grönland merre van és voltaképpen az valóban a szigetet foglalja-e magába avagy valami városnevet vagy teljesen mást. Nehéz volt így puhartolóznom, hogy voltaképpen még azzal sem voltam tisztában meddig tartanak az Államok határai, a Central Park itt a szomszédban miért ennyire szabályos téglalap alakúra van megformázva és nem a természet szabta meg, de azt is sokára raktam össze, hogy ha a Nagy Alma kifejezést hallottam, akkor nem a gyümölcsről beszéltek, hanem a múzeumban helyszínt adó városról.
- Milyen kár, hogy mindenhez engedély kell. - sóhajtottam azért egy aprót, ezt még valóban nem volt alkalmam megszokni. De nem eshettem ki a szerepből, mert a többi nebuló is újfent érdeklődést mutatott arra, hogy bebocsátájtást nyerhessünk oda az ajtó mögé, én pedig nem álltam sosem ennyire közel ahhoz, hogy bejussak. Egy füllentés még talán nem volt mások terhére, de ha elloptam volna valaki kártyáját, az már büntetendő dolog még nálunk is. Nem hajlottam a tisztességtelen útra lépni.
- Akkor tudakoljuk meg ezek a tudósok miben jók. Ha valakit érdekel közülünk a tudománya, akkor talán beeresztenek, papír ide vagy oda. - a papírformához annyira ragaszkodtak ebben a világban. Személyi igazolvány, okmányok, tulajdonlap meg minden más mi fejet fájdító lett volna ha még észben is tartom. De a szó... a szónak ereje van.
- Bízza csak rám, van egy ötletem. - az ötletem, ami még kicsírázóban sem volt. De nem is tudott volna, ha szűntelen nyomják a csengőt, így én magam emeltem elé a kezem. Talán kicsit későn is és úgy festett mintha jómagam szándékoztam volna újfent megnyomni. Kínos mosolyt eresztettem a velünk szemben álló férfira, akinek immár egy mappa volt a kezében, abból pedig különféle kulturális szimbólumok lógtak ki. Ó, történelem.
Elvesztem.
- Ne haragudjon meg a tanárnőre. Talán mégis csak akadhat rá mód, hogy mindannyian bejussunk és megtekinthessük a fosszíliákat, de az ott egy lándzsa? - talán egy segítő kéz utolsó foszlányait pillantottam meg, hátha abba bele tudnék kapaszkodni.
- Igen, az. Nem látsz a szemedtől, fiú? - bosszúsan nézett velem farkasszemet.
- Engem roppant mód érdekelnek az ősi kultúrák. Bizonyára olyan régiek, mint azon a rajzon szereplő fegyver, ami közel háromezer éves. Vagy több. Ahogy látom a markolat berakása jáde lehet, de egy rajzból csak következtetni tudok. Bizonyára összekeverem mással. - a férfi szemöldöke egy fokkal feljebb ugrott, de nem szólt semmit. Az már haladás, nem?
- Hát srácok én megpróbáltam... - fordultam vissza végül a többiekhez, akik még mindig kíváncsian várták a beszélgetés végét.
- Miből gondolod, hogy jáde lehet benne? - kérdezett vissza a fickó végül halkabbra fogva a hanghordozását. - Nem emlékszem, hogy kiadtunk volna esettanulmányt ebből. - ó, szóval mégis csak ugyanolyan fegyverek, mint amikről én is hallottam, hogy messzi városok népei kereskedtek a mi messze földön híres kufárjainkkal.
- A körülötte felrajzolt jelekből gondolom. - fordultam végül vissza hozzá. Eltűnődve figyelt engem, aztán a csoportot vezető fiatal nő felé fordult.
- Mutassa azt az engedélyt...

A padon ültem a múzeum előcsarnokában, próbáltam feldolgozni a csalódást, hogy ismét nem jutottam közelebb a célomhoz. Ha nem is hallottam tisztán minden egyes szavukat, de a testbeszédükből elég nyilvánvalóan levontam, hogy nem jött össze. A papíros nem kerülte el a figyelmem. Azonban amikor a fiatal diákok a szélrózsa minden irányába megindultak, kénytelen voltam tudomásul venni, hogy efogadták az elutasító hozzáállást. Tiszteletre méltó ugyanakkor, hogy nem kezdett el erősködni, ahogy azt tette sok más ebben a városban tiszteletet és tekintélyt mellőzve. Mindenki úgy viselkedett, mintha övék lenne a világ. Már épp azon voltam, hogy elindulok egy újabb kört tenni a múzeum körül, amikor észrevettem, hogy annyira eltűnődtem az opciókon, a nem is olyan régen még felszólalkozó fiatal nő közeledik felém. Óvatosan sétált hozzám, majd megállt előttem, és a fejem felé nyúlt, hogy megkopogtassa. Gyorsan kellett cselekednem, hogy legalább úgy bambuljak magam elé, mint ezeknek a suhancoknak a többsége. Közömbös arccal, mintha csak elnyelt volna a zene ami valóban roppant halkan szólt a fülhallgatóban. Ezt is furcsa volt megszoknom, hiszen annak előtte sohasem viseltem ilyeneket.
Némi fáziskéséssel felnéztem rá, és egy pillanatra összezavarodtam. A nő, aki előttem állt, még fiatalabbnak tűnt. Hogy lehet ő tanár? Vagy csak egy kísérő ki összeszedi a túlbuzgó diákokat?
- Ó... csakugyan? - kérdeztem meglepetten, de bakfis módjára csak azután vettem ki a fülhallgatót a fülemből, hogy megszólaltam. Remélem ez ilyen bevett dolog itt, mármint ezzel a kis teleszkóppal a fülünkben beszélgetni. Gyorsan kapcsoltam. Ha szerencsém volt, bizonyára engem is egy diákjának nézett. Ez talán lehetőséget adhat arra, hogy közelebb kerüljek a célomhoz.
- Nagy kár, furcsa, hogy nincs más tudós sem bent. - a szerencsém pedig még mindig nem kísért, ugyanis a túlontúl nagy őszinteségemmel csak azt érem el, hogy megint elszólom magam, én bizony innét hallottam a szóváltást. - Mármint úgy értem, hogy én már kiötlöttem a kérdésemet, biztos, hogy hagyjuk veszni a látogatást? - nyomban a tartójába süllyesztettem a fülhallgatót és fel is pattantam a helyemről immár tettre készen. Akaratlanul is megigazítottam a sapkámat, amit még mindig nehezen szoktam meg, de így volt a legegyszerűbb elvegyülni. Nem sok hosszú hajú fiatal férfit láttam errefelé, már legalábbis akik nem úgy lobogtatták a hajukat, mint a nők többsége.
- Talán van rá mód, még nem ment el mindenki. - elég volt körbe pillantanom, hogy lássam a csoportjából még néhányan, nem sokan de lézengtek itt. Azok, kiket tényleg érdekelhetett a kiállítás ezen része is.
- Ne hagyjuk, hogy egy mogorva teremőr elrontsa mindenki napját. - tettem hozzá egy széles mosollyal, hogy aztán elinduljak vissza az iménti ajtó felé. Feltett szándékom volt egy kis mágiát alkalmazni, ha nagyon útban lenne az az ajtó, bár még ki kell találnom hogy lehetne feltűnésmentesen.

Már néhány hete New York-ban tartózkodom, és minden nap újabb kihívást jelent számomra. Fu Bo-Wei vagyok, egy ősi kínai dinasztia leszármazottja, és a 21. századi modern technológia és társadalmi normák világában próbálok eligazodni. Az első napokban, amikor megérkeztem, szinte mindennel szembetaláltam magam, amit csak elképzelni lehet: okostelefonok, elektromos autók, és az emberek közötti szokatlan viselkedésformák, amelyeket meg kellett tanulnom. A legnehezebb azonban az volt, hogy megszokjam a helyi ételeket. Számos furcsa íz, illat és állag jelent meg előttem, amiket korábban sosem tapasztaltam. New York utcáin sétálva gyakran megálltam egy-egy ételstandnál, és próbáltam megkóstolni valami újat. A hotdog és a pizza, amikről annyit hallottam, elsőre idegennek tűntek, számomra furcsa, hogy ilyen formában imádják ezeket az emberek.
Az igazi okom, amiért idejöttem, egy rég elveszett örökségem: egy kard, amely az ősöm, Fu Xi hagyatéka. Napokig tartó kutatás után egy múzeumban akadtam rá a relikviára. Mikor először megláttam a kiállított kardot, megdobbant a szívem. Ott volt előttem az a tárgy, amelyet családom generációk óta keresett. Azonban hamar rájöttem, hogy a kiállított darab nem más, mint egy jól megmunkált hamisítvány. Az apró részletek, amelyek csak az igazi kardra jellemzőek, hiányoztak, és az anyag is eltért az eredetitől.
Most itt ülök a múzeumban, az embereket figyelve, és azon töprengek, hogyan juthatnék be a restaurátor műhelyébe, ahol az igazi kardot őrzik. Az agyam lázasan dolgozik, miközben próbálom megfejteni, hogyan férkőzhetnék közelebb az örökségemhez. Az elmúlt napokban többször is meglátogattam a múzeumot, próbáltam észrevétlen maradni, és megfigyelni a hely működését. A biztonsági rendszerek, a személyzet mozgása és a látogatók viselkedése mind fontos információkat szolgáltattak számomra.
Az egyik látogatásom alkalmával egy egyetemista csoport érkezett a múzeumba. Fiatalok, akik lelkesedéssel hallgatták a tárlatvezető magyarázatait a kiállított tárgyakról. Figyeltem őket, ahogy az ősi kínai műkincsek előtt álltak, és próbáltam elképzelni, hogyan hat rájuk a történelem ezen darabjai. Az egyik fiú különösen érdeklődött a kard iránt, és hosszan időzött előtte, jegyzetelve a füzetébe. Ez adta az ötletet: talán egy egyetemista bőrébe bújva, mint egy lelkes történész, bejuthatnék a múzeum azon részeibe is, amelyek a nyilvánosság elől elzártak.
Azóta több időt töltöttem könyvtárakban, és kutattam a múzeum történetét, hogy hitelesnek tűnjek, ha bárki kérdezne. Beszereztem néhány tudományos folyóiratot is, amelyek az ősi kínai fegyverekről szólnak, és jegyzeteltem a fontosabb információkat. Elhatároztam, hogy jelentkezek egy vezetett túrára, amelyet a múzeum szervez a történész vagy bármilyen más egyetemi hallgatók számára. Reméltem, hogy így alkalmam nyílik beszélgetni a múzeum dolgozóival, és talán közelebb kerülni a célomhoz.
Most, hogy itt ülök, a múzeum nagytermében, és figyelem az embereket, azon gondolkodom, hogy minden részletre fel kell készülnöm. A restaurátor műhelye szigorúan őrzött terület, de ha ügyesen játszom a szerepem, talán bejuthatok. A célom világos: visszaszerezni az örökségem, amely nemcsak egy kard, hanem a családom történetének egy darabja is. Minden nap közelebb hoz a megoldáshoz, és eltökéltem, hogy bármi áron visszaszerzem azt, ami jog szerint az enyém.