Ha a drámai felütéséből nem találtam volna ki, most már biztosra vehetem, hogy ellenőrző jelleggel érkezett hozzám. Unott türelmetlenséggel sóhajtok fel - tudatában vagyok a hírnevemnek -, és arra is szakítok időt, hogy megcsodáljam feketére lakkozott körmeimet, míg a varázsló kifejti ittléte pontos okát.
- Tudod, én is hallottam rólad egyet s mást - szólalok meg végül egy rövidebb szünet után. - Vagy egy másik Strange volt az, aki belebolondult a Darkholdba és kinyírta az egész univerzumát? - tűnődöm hangosan. Több variánsával is összehozott már a sors, mialatt a lelkem visszaszerzésén dolgoztam, de persze egyik sem volt akkora csődtömeg, mint könyves Strange. Öt méterről is felismerném a látványát a vérben forgó szemeivel. Ironikus, hogy éppen ehhez a Dokihoz nem volt még szerencsém, aki láthatóan a saját világunk felett őrködik.
Ahogy mondom: a mi világunk.
- Sajnálom, hogy ilyesmit kell közölnöm veled, de a te világod alighanem az én világom is. Nem tervezek vele semmi többet, mint bárki más: nyugalomban élni. Nos, leszámítva talán a megóvását. - Olyan mellékesen teszem hozzá, mintha egy pillanatra is el tudnám felejteni, hová tartozom. Hogy kiknek tartozom hűséggel és odaadással. Az X-Meneknél végzett munkám az egyetlen módja annak, hogy jóvátegyem a Darkchildként elkövetett bűnöket, ami mindenek előtt szándékomban áll... még ha nem is egyszerű a visszatérés.
- Ha már itt tartunk, pontosan hol voltál, mikor az itteni démonok elözönlötték New York utcáit? Jól jött volna a segítséged. - Annyira, hogy talán bele sem haltam volna a visszatoloncolásukba.

Tudtam, hogy ez lesz. Alig több, mint egy hétre teszem ki a lábamat, és már démonlázadásokat szítanak. Hát nem hagytam itt nekik elegendő játékszert? Nem csaponghattak eleget büntetlenül? Annyi időt töltöttem fegyelmezéssel, hogy most másra sem vágyom, minthogy végre kinyújtózhassak a trónomon.
Bár azt mondhatnám, hogy nehéz volt visszatérnem ide; hogy jobban féltem a frissen visszakapott lelkemet a dimenzió rám gyakorolt hatásától, mint amennyire vágyódom utána. Hogy nem élvezem az irántam táplált rettegésüket, a nyers gonoszságot, ami körbelengi ezt a helyet. Az az igazság, hogy egyszerűbb itt lenni. Valahol, útközben a Limbo vált az elsődleges otthonommá. A dimenzió minden egyes lakója velejéig romlott - akárcsak én -, ezért nincs rajtam a folyamatos nyomás, hogy olyan legyek, amilyennek mások szerint lennem kéne. Éppen ellenkezőleg, itt egyedül én diktálom a szabályokat.
És nem hívtam magamhoz látogatókat.
Felegyenesedek ülő helyzetemben, ahogy pár lépcsőfokkal a trónszékem alatt egy portál tűnik fel. Azonnal felismerem a varázslót, aki előlép belőle, habár ez az első alkalom, hogy ebben az univerzumban találkozunk. Nos, szigorúan véve talán az első alkalom, hogy találkozunk egyáltalán. Nehéz megmondani. Tekintetem alig titkolt gyanakvással fut végig a vonásain, hogy aztán lejjebb, Agamotto szemén állapodjon meg.
- Tudom, ki vagy. - A székemből ugyan felkelek, de csak pár lépést teszek felé. - Mit szeretnél tudni? - És miért kéne válaszolnom bármire is? - sugallja a hanghordozásom.