Kíváncsian figyelt, hallgatta Yoko verzióját a történelemről, a mágiáról, képességekről. Elgondolkodott rajta. Nem tartotta kizártnak.
- Mesélj még a bőrjárókról - kérte kíváncsiskodva. Ez egy újabb nyom volt saját maga jobb megértése felé. Vajon ők maguk választották a formájukat, vagy velük született és mindig az emberi bőrük alatt lappangott? A személyiségük része volt? Épp ahogy neki és a testvéreinek? Vagy inkább kiforrott személyiséggel választottak olyan alakot, ami illett hozzájuk vagy hasznos volt nekik? Jó lett volna másokról hallani, hasonló képességekről. Hogy másban hogyan munkálkodott mindez.
Kellett egy kis idő, de végül csak megtette a tippjét Yoko fajára is. A korrekció egy kicsit meglepte. De érezte, hogy kevesebb ott az ember. Csak azt nem tudta, hogyan.
- Akkor ez lehet a különbség. Az én családomban embernek születünk. Hogy az állati formánk alakítja a személyiségünket, vagy fordítva, arra senki nem tudott válaszolni, mikor kérdeztem. Mindegyikünk más, de megmásíthatatlanul csak az az egy. Izgalmas lehet többféle alakot is felvenni. Én még sosem gondolkodtam, mi lennék, ha nem macska lennék. Az iker... vagyis az öcsém husky. Valahogy nem tudnám magamhoz elképzelni. De a róka érdekesen hangzik - állapította meg tagadhatatlan kíváncsisággal. Kínált saját magából is információt, és incselkedett eleget, hátha a másik a finom célzásra is mesél még egy keveset.
A bemutatóra nem számított. A saját csontropogását sosem hallotta így. De egyértelműen fogták a receptorai az alakváltással járó tortúrát. Valamiért mégsem riasztotta vissza. Sem az ismerkedéstől, sem a kíváncsiskodástól.  Cserébe felmutatta a saját tenyerét, megnövesztette a karmait. Részleges módosulás. Azzal nem kísérletezett, hogy a kezét manccsá alakítsa. Egy-egy végtagot sosem próbált még külön, azt pedig nem akarta kockáztatni, hogy macska alakjában kipenderítsék az intézményből.
A mágiával való kapcsolata egy másik kérdés volt. Kobakját oldalra billentve gondolkodott el ezen a magyarázaton is.
- Egy barátom szerint a mágia érzékelése a macskasággal jár. Szerinte mágikus lények, a mágusok kísérői - jegyezte meg óvatosan. - Én is csak érzékelni és másokban felerősíteni tudom. Legalábbis eddig csak ezeket sikerült lehozni, leginkább ösztönből vagy önkéntelenül - nem akart kertelni. Komoly kétségei voltak afelől, hogy ő képes lett volna használni is a mágiát. Legalábbis azt a fajtát nem, amit Niel használt. Nem tartotta valószínűnek, hogy magában hordozná hozzá az érzéket.
Az már sokkal inkább szíven ütötte, ahogy a varázslat és a genetika kapcsolatát Yoko megfogta. Nem is olyan rég, alig pár hónappal korábban ő maga mondta ki: a mágia olyasmi, amit a tudomány jelen állása szerint nem tudott megmagyarázni. Ez viszont felvetette volna azt is, hogy talán egyszer, egy szép napon, maga a mágia és annak kutatása is a tudomány egyik ágává válhatott. Mély levegőt kellett vennie, hogy kicsit rendezze sorait.
- Érdekes megközelítés. És egy elég egyedi irányvonal lehetne. Sosem gondolkodtál még azon, hogy kutatónak állj? Bár még én sem tudom, mennyire lennék rendben azzal, hogy a varázslatot, mint olyat, mikroszkóp alatt vizsgálja bárki is - ha már őszinteség, ezt be kellett vallania. Ha valóban szervesen a lényük része volt, Yokoé és az övé is, ráadásul egy mai szemmel nézve megfoghatatlan rész, akkor nem tudta, bízna-e másokban eléggé ahhoz, hogy ezt csak úgy vizsgálgassa. Valamiért Yokoról is nehéz volt elképzelnie, hogy ebbe olyan könnyedén belenyugodna.
Könyvekről, iskoláról szívesebben beszélt. Olyan téma volt, ami sokkal közelebb állt hozzá. Legalábbis amiről sokkal nyíltabban kommunikálhatott élete elmúlt 19 évében.
- Nem tudok róla, hogy lenne. Ez persze nem zárja ki, hogy akad olyasvalaki, aki mágiával foglalkozik és azt is tanít. Bennem fel sem merült korábban, hogy megpróbálkozzak vele - továbbra sem tervezett kertelni vagy finomítani a dolgon. Azt se tudta, másokban hogyan kimutatható az érzék. Egyáltalán ő érzékelte volna másban a megbúvó tehetséget vagy lappangó affinitást?
- Az alakváltás egyszerűbb. Az állati formám valahol mindig bennem volt, azt hiszem. Kiskamasz voltam, mikor először átváltoztam. Nagy érzelmi töltet válthatta ki, de az utóhatás jobban megmaradt. A nővérem segített rávezetni a visszaváltozásra. A családom tudott adni iránymutatást, de nagyrészt magamnak tapasztaltam ki. Azt hiszem, ők sokkal jobban elnyomják magukban. Valahol megértem, a nővérem tigris alakjával nem lehet egyszerű, és nem is szívesen kerülök a rosszabbik oldalára. De én annyira félúton érzem magam ember és macska között, hogy nem tudok nem együtt lélegezni a másik alakommal. Az érzékeim megközelítőleg egyformán élesek mindkét formámban. Elnyomni olyan lenne, mintha saját magam nyomnám el. Az pedig szerintem nagy butaság lenne - somolygott egy keveset, ahogy a saját tapasztalatairól beszélt. Kicsit vállat is vont. - A feles energiák levezetésére pedig a gimnasztika tökéletesen alkalmas. Kihasználhatom az adottságaim és tanulhatok is belőle. Azt hiszem, eddig egészen jól alkalmazkodtam ahhoz a világhoz, amiben élek, és szemernyit sem kellett megtagadnom önmagam - büszke volt erre az eredményre, hogy nagyrészt megtalálta a helyét. De kíváncsi volt Yoko visszajelzésére is. Ő idősebb volt, sokkal tapasztaltabb is. Olyasvalaki, akitől valószínűleg könnyebben lenyelte volna a kemény kritikát is.
- Szóval a Wakanda Egyetem... Felkeltette az érdeklődésed? - kérdezte cinkos kis kacsintással. Nem titkolt célja volt visszakanyarodni ehhez a témához is. Izgalmas lett volna Yoko a campus falain belül.

Érdekes volt látni a reakciót. Hogy Kyo mennyire megütközött azon a szón, amit a családja annyira természetesen használt, és amit a környezete annyira könnyedén használt a hozzá hasonlóan más személyekre.
- Charles Xavier professzor esszéje óta a különleges képességeket általában egy a köznyelvben csak X-génként elterjedt mutációhoz kötik. Szerintem mondjuk ennél bonyolultabb a dolog, mert ahány “mutáns” annyi képesség. És még családon belül sem egyetlen képesség öröklődik. A saját családomban az alakváltás sem egyforma - fűzött egy kicsit kimerítőbb magyarázatot a korábbi rövid válaszhoz. Még mindig óvatosan fogalmazott. A kérdésen viszont elgondolkodott. - Ameddig csak vissza tudjuk vezetni, a családunk alakváltó. Szóval minimálisan is párszáz éve történhetett valami, vagy mindig is képesek voltunk rá - vállat vont, próbálta lazán kezelni. Bár igazság szerint egy kiváló kutatási témának tartotta. Nagyon érdekelte volna a válasz erre a talányra. Ahogy arra is, miért pont ő volt képes érzékelni a mágiát? Csak a macskalét hozta magával, vagy tényleg volt egy mágus vagy boszorkány a családfán? Kíváncsi lett volna a válaszra.
Ahogy a kis játékuk megoldására is kíváncsi lett volna. Először ugyan megütközött, hogy nem kapott egyenes választ az apró reakciók után sem. De valahol örült, hogy inkább rávezetik a válaszra, mintsem készen a kezébe adják. Azért persze akadtak megjegyzései.
- Az alakváltó megvolt - mutatott rá óvatosan. - Ettől még fenntartom, másképp vagy az, mint én. Talán épp az emberi oldallal keveredés volt kevesebb? - gondolkodott el hangosan. Aztán lehunyta a szemét, hogy kövesse az iránymutatást. A levegőbe szimatolt, koncentrált a szagmintára. Valamiért sosem gyűjtögette és katalogizálta őket tudatosan. Most kezdte csak igazán érzékelni, ez mekkora helyzeti előnyt jelenthetett volna számára. Így viszont gondolkodnia kellett, hogy pontosan milyen állat is lehetett és mikor találkozhatott vele. Abban volt csak biztos, hogy nem az utcán, tehát nem házikedvenc lehetett. De nem is olyasmi, ami csak állatkertben lehetett. Azokban is megfordult már, noha minden idegszála ellenkezett a koncepcióval is. Erdei állat akkor. - Róka? - tette meg tétjeit a logikus magyarázatra. Cicáztak, de biztos volt benne, hogy a vele szemben álló nem macska volt vagy macskaféle. Akkor pedig, az őshonos fajok közül még jellemben talán a róka lehetett az, amelyik ennyire megközelítette, és mégis távol állt tőle.
A könyvekről szóló választ érdeklődve hallgatta. El is mosolyodott rajta. Akkor a korábbi tippje valóban közel járhatott az igazsághoz.
- Akkor közelebb állsz a rókához, mint az emberhez... Nem félúton a kettő között, mint mondjuk én, igaz? - nem tudta megállni a kérdést. Furcsa volt olyasvalakivel beszélgetni, aki az állati oldalához állt közelebb. Vagy talán maga is inkább az volt. A nővérei inkább próbáltak emberek lenni. Ki kisebb, ki több sikerrel. Ő nem értette azt az oldalát az életüknek. Ő annyira együtt lélegzett a macska oldalával, elképzelni sem tudta volna az életét nélküle.
De persze a kedvenceket is érdeklődve hallgatta. Különösen a testbeszédről szóló részre kapta fel a fejét. Számára is sokkal magától értetődőbb volt a metakommunikáció, bár általában a szavakkal sem gyűlt meg a baja. Azért ez mégiscsak megerősítés volt számára, nem csak ő mozgott könnyebben az apróbb, finomabb jelzések világában. Bár az emberek metakommunikációja azért némiképp eltért az övétől, vagy más állatokétól.
- Így érthető. Biztosan sok érdekes témába futsz bele - bólogatott helyeslőn. - Gyakran jársz a polcok között, hogy mi a kínálat? Vagy a visszahozott könyvek is elég felfedeznivalót adnak? - érdeklődött tovább, igazi, kíváncsi cicaként. Őszintén érdekelték a válaszok. Egész felvillanyozta, hogy olyan alakváltóval találkozott, akivel nem állt rokonságban. És nagyon kíváncsi volt arra, ő hogyan élte meg az életet, milyen tapasztalatokat szerzett.
- Oh, igen, első éves biológus hallgató, genetika szakiránnyal - válaszolt az iskolarendszeren belüli helyéről. A folytatáson már picit el kellett gondolkodnia, hogyan is foghatta volna meg. - Az egyetem, ahova járok, a Wakanda Egyetem helyi kampusza egy kicsit speciális eset. Nagyjából illeszkedik az amerikai egyetemi rendszerbe, de azért nem teljesen. Több támogatást kapunk, sokkal diákcentrikusabb. És teljesen nyíltan felvállalják a mutáns fiatalok támogatását és oktatását is. Arról nem tudok, hogy a helyi mágusokkal is lenne együttműködésük, de nem tartom kizártnak. Meglepően befogadó közeg. Még én sem erre számítottam, pedig utána olvastam a sulinak mielőtt jelentkeztem - ismerte el őszintén. Nem gondolta, hogy tényleg ennyire tudták volna közvetíteni azokat az értékeket, amiket az alapító ország állítólag vallott. De ez mondjuk adott neki egy új ötletet. - Ha érdekel, szerintem beülhetnél egy órára. Vagy jelentkezhetnél az ottani könyvtárba is. Biztosan biztonságos közeg lenne számodra is - ajánlotta egy mosollyal. Valamiért úgy hitte, Kyo is megtalálná a helyét a kampuszon, ha valaha el szeretne jönni innen.

Érdekes felismerés volt számára, hogy épp a könyvtáros kisasszony volt a partnere a korábbi fogócskában. De egyáltalán nem félt tőle. Nem, a nő teljes kisugárzása nyugalmat és biztonságot sugallt. Nem kellett félnie ártó szándéktól, vagy a közelben lévő esetleges más veszélytől. És megnyugtatta, hogy Kyo számára sem tűnt elveszettnek.
- Miért lettél volna? Érdekes játék volt. Más még nem adott nekem ilyen kihívást - mosolyodott el az első csodálkozás után. Nem gondolta, hogy illetlen lett volna, ha húzzák még egy kicsit a fogócskát. Legfeljebb a könyvtár többi alkalmazottjának és látogatójának lehetett volna furcsa ez a kis játszadozás a polcok között. - Amerika a népek olvasztótégelye, a legtöbbeknek szerintem csak a családi legendárium szerint akad őshonos őse - legyintett gyorsan. Még a családja mexikói ágánál sem volt biztos abban, hogy volt. Egyedül az alakváltás miatt gyanította, hogy valahol lehetett. Meg aztán mi számított őshonosnak? Az 500 éve itt élő famíliák, vagy csak az annál jóval régebbiek? Erre még Lilia sem tudott volna válaszolni.
Kyo okfejtését mindenesetre érdeklődve hallgatta. Az üdvözlő gesztust, a meghajlást, szinte reflexből ismételte el. Ő sem akart illetlen lenni, éppen ezért próbálta a mozdulatot tökéletesen lemásolni. Nem sikerült neki, de ügyes próbálkozás volt. És remélte, hogy az igyekezet volt az, ami igazán számított ebben az esetben.
- Már egészen jól veszem az új ismerősök képességeit. Bár ezt nem tudhattad... Nem zavar, ha tegeződünk, ugye? - kérdezett azért rá a biztonság kedvéért. A közvetlenségből feltételezte, hogy szabad, de azért jobb volt biztosra tudni. Tudta, hogy az ázsiai kultúrák nagy hangsúlyt fektettek a tiszteletre. Nem akarta volna az új ismerőst véletlenül megsérteni. - Egyszerű alakváltó, a családom szerint mutáció, sokadik generációs - adott óvatos magyarázatot saját magára, egy aprócska mosollyal. Más kérdés, hogy ő a lénye elválaszthatatlan részének tekintette és sosem harcolt ellene. Bármikor felvállalta a közeli barátainak és a családjának, hogy félig macska.
A kis kihívásra ravaszkás mosoly kúszott az arcára. A levegőbe szimatolt, és elkezdett apró ívben sétálni Kyo körül. Incselkedett, a korábbi játékot viszonozva.
- Hasonló, mint én, de mégsem. Több, más. Ősibb - fűzte hozzá egy bocsánatkérő mosollyal. Nem akarta leöregezni, elvégre kifejezetten fiatalnak tűnt, nála nem olyan veszett sokkal idősebbnek. - Mágikus, de nem úgy, mint a varázslók. Az ő mágiájuk éles, emberi. A tied sokkal természetközelibb, simább - adta meg a válaszát a kérdésre. Ennél pontosabban nem tudta belőni. Vagy legalábbis megfogalmazni. Mivel sokáig ellenállt a mágia érzékelésének – és még most is fenntartásokkal kezelte – a szavak többnyire elkerülték. - Szóval, mi lennél valójában? - kíváncsi volt a helyes válaszra. És arra, mennyire közelítette meg az igazságot. Akár egy tesztnél. A saját tudása egy dolog volt, de mindig érdekelte a helyes megfejtés, ha megfoghatatlannak tűnő kérdéssel találkozott. Ez legalább nem olyan feladvány volt, ahol minden válasz valahol helyes, de egyik sem az, amire a tanár gondolt.
Hasonló okokból érdekelte Kyo ajánlása könyvek terén is. Vajon óvatosra tervezte venni és a genetikai könyvek közül ajánl valamit? Vagy valami személyeset? Netán olyasmit, ami újabb nyom lehetett a természetét illetően? A szavakkal való finom játékot Lilia még tanulta, de ez egy biztonságos közeg volt az első leckéhez.
- Szóval az emberek lelki világa, rejtvények, és miért ártanak egymásnak az emberek? - kérdezett vissza a választ hallva. Érdekes választások voltak. Határozottan felkeltették az érdeklődését. - És van kedvenc könyved is ezekben a műfajokban? - még csak most kezdte a kíváncsiskodást. Érdekelte volna, miért pont ezeket az olvasmányokat választotta a könyvtáros kisasszony. A genetikával ő saját magát is szerette volna megérteni. A mutánsok létét, és hogy miért különböztek ennyire egymástól is. Volt-e valami genetikai kódja a különböző mutációknak. Éppen ezért érdekelte, Kyo mi okból választotta a saját műfajait. Egyszerűen csak szórakoztatták, vagy a megértést szolgálták? Volt egyáltalán bármi más a háttérben.
- És hogy-hogy egy könyvtár New Yorkban? Nem sértésből. Csak különös választás - érdeklődött tovább. A korábbi beszélgetés alapján kezdett kicsit merészebben kérdezni. Személyesebben. Ez sokkal jobban szolgálta a másik fél megismerését és megértését szerinte.

Valahogy a Manhattan-i könyvtár volt az utolsó hely, ahol a mágiával való találkozásra számított. Azt rögtön tudta, hogy ez más mint az eddigi tapasztalatai. És úgy követni, vadászni rá, és a nem emberi szagminta forrására, hogy nem az élete múlt rajta – nos, ez is egy új tapasztalat volt. És ha igazán őszinte akart lenni magához, valahol kifejezetten élvezte ezt a fajta fogócskát. Végig tudta, hogy biztonságban van, akármennyire is nem találta meg a forrást. Incselkedett vele, nagyon jól tudta. Mintha kifejezetten invitálta volna erre a játékra őt a másik fél. Akárki vagy akármi is volt.
A könyvtáros kisasszony érkezése zökkentette ki a játékból. A gyors csekkolás után legalább azt tudhatta, hogy nem annyira, felfedje cicafüleit. Ezt a lelke mélyén elégedettséggel nyugtázta - tök ciki lett volna még egy könyvtárban is lebukni. Odahaza Romy előtt is eléggé kínosak voltak azok az első percek, mire összerakták a képet magukról és egymásról. Nem akart nyilvános helyen ismétlést. Na nem mintha ne lettek volna már a lakótársaival kalandjai, de azért mindennek volt egy határa.
- Nem tesz semmit, csak nem hallottam az érkezését... - válaszolt zavartan a kisasszony mentegetőzésére. Túlzottan is lekötötte korábban a mágia és a szag forrásának keresése. Mostanra már egészen feldolgozta, hogy néha vadászkopóként viselkedett, akkor is, ha továbbra is vércikinek érezte szagmintákat követni. Az agyának az emberi fele ezt azért nehezen fogadta el.
Már épp válaszolt volna, amikor eljutott a tudatáig a megjegyzés. Megszólította? Hiszen nem szólította őt meg korábban könyvtáros hölgy, csupáncsak mögé került. Méghozzá nesztelenül. Ez egy kissé óvatosságra intette és ki is zökkentette a korábbi vadászatból. Óvatosan bólintott. Valóban keresett valamit. Vagy valakit. De pont emiatt nem akart hirtelen prédává válni. Nem tudhatta, az incselkedőn kívül figyel-e más is.
- Lilia, de a legtöbben csak Lilinek hívnak - mutatkozott be ő is, miközben elfogadta a kézfogást. Egyelőre elkönyvelte Kyo-t olyasvalakinek, aki nem jelentett rá veszélyt. Ártó szándékot továbbra sem észlelt felőle, emiatt pedig még mosolygott is.
- Oh, ennyire nincs pontos célom. A genetikai könyveket akartam megnézni. Az egyetemi könyvtárban a tankönyveket mostanra biztosan kivették a vizsgák miatt, én meg inkább olyasmit akartam keresni, ami azt kiegészíti - kezdett csivitelésbe, kicsit saját magát is egy felszabadultabb állapotba helyezve. Próbált visszazökkenni a valóságba, vagy legalább megkeresni azt az egészséges határvonalat az ösztönei és az emberi oldala között a korábbi nagy zuhanás után. Túl élesen kellett váltania az előbb. - Nem gond, ha nem csak száraz tényadatok vannak benne, de szerintem a genetika mindenhogy érdekes. Kicsit iskola, de most inkább saját érdeklődés. Ebbe az irányba szeretnék szakosodni, nagy baj lenne, ha nem érdekelne - válaszolt a többi kérdésre is, bájosan mosolyogva hozzá.
Aztán beleszimatolt a levegőbe. A kizökkenése óta most először. Eddig óvatoskodott a hölgy hirtelen megjelenése miatt, nem merte érzékelni azt, amit a receptorai tökéletesen fogtak: az előtte álló volt a különös illatanyag forrása. Kis koncentrálással azt is be tudta lőni, hogy az ismeretlen, újfajta mágia is tőle származott. Hirtelen értelmet nyert, mit is értett Kyo korábban a megszólítás alatt. Ezek szerint tényleg játékos fogócska volt, incselkedés. Egy picit fülelt, hall-e bárki mást a közelben. De a természettudományi részleg csendes volt, közel-távol nem volt senki.
- Hogy-hogy megkerestél segíteni? Ennyire elveszettnek tűntem? - tette fel a saját kérdését ő is. Nem volt benne semmiféle számonkérés. Csak kíváncsiskodás. Már nem volt jelen, Kyo felől pedig szemernyi ártó szándékot sem érzékelt. Nyugodtan engedhetett a lénye kíváncsi macska oldalának. - Van olyan könyv, amit ajánlanál? Nem feltétlenül biológia vagy genetika - tette hozzá kíváncsiságból. Ha már egy könyvtárban voltak, és a másik fél sem volt teljesen ember... Kíváncsi volt, a választása rávezetés lett volna-e, vagy inkább valami személyes kedvenc.

Közeledtek a szemeszter végi vizsgák. És bár Lilia egy percig sem kételkedett abban, hogy a Wakanda Egyetem könyvtárában is megtalálna minden szükséges felkészítő anyagot, de egyrészt a csoporttársai és a felsőbbévesek is arra hajtottak, másrészt érdekelte a Manhattan-i könyvtár felhozatala is a témában. Kíváncsi volt, talál-e ott valami újat, valami érdekeset. Ezért a délelőtti edzés után arrafelé vette az irányt.
Már belépve érzékelte azt a különös, megmagyarázhatatlan bizsergést, amit legjobb tudomása szerint mindeddig csak mágia és varázslat közelében érzékelt. Ahogy azt is érezte, hogy ez nem az a fajta, mint amit megszokott. Teljesen másképp rezonált a levegőben, mint amit például Niel-től megszokott. Kevésbé pattogott a levegőben, sőt, valahogy természetközelibb, picit misztikus volt. Maga az érzés is sokkal rejtelmesebbnek tűnt, már-már óvatosnak és rejtőzködőnek. Viszont egyáltalán nem érezte fenyegetőnek. A kíváncsiságát felkeltette, de jobbnak látta nem a nyomába eredni. Sem annak a megfoghatatlanul különös illatnak, ami társult a varázslathoz. Inkább csak udvariasan, halkan köszönt a könyvtárosnak, és elindult a polcok között.
A biológia részleget kereste, azon belül is a genetikai köteteket. A számításai helyesnek bizonyultak: senki nem járt errefelé, elhagyatott volt ez a részleg. Ösztönösen igyekezett nesztelenül lépkedni, nem akarva megzavarni a könyvtár ezen részének nyugalmát. Csak a közelben lévő varázslatosság csigázta az érzékeit. Az egész kezdett játékra hasonlítani. Mostanra összerakta az illat eredetét is: nem teljesen emberi. Ez csak még izgalmasabbá tette. Nem érzett ártó szándékot vagy vérszomjat, így hát tényleg sikerült játékos kergetőzésnek betudni az egészet. Azt tervezte, hogy megkerüli az egyik polcot, és úgy találja meg a másik felet, kicsit felborítva a játékszabályokat. De mikor átnézett a szomszédos sorba, az üres volt. Ez némiképp csalódottsággal töltötte el, de vállat vont, és visszalépett az eredeti sorba. Csak hogy szembe találja magát a könyvtárossal.
- Dios mío... - kapott a szívéhez, és sebesen ellenőrizte, a fülei még mindig emberi alakban voltak-e a kobakjához nőve. Megkönnyebbülten sóhajtott. - Bocsánat. Zárolt részlegre értem? Ha igen, akkor máris visszamegyek - szabadkozott azonnal. Kész volt elhagyni a területet, mielőtt rendbontáson kaphatták volna. Pedig érdekelte volna a különös érzés forrása. Tudta, hogy itt van valahol.