Egy átlagos srác vagyok a maszk mögött, aki szereti a falfirkákat, a chipset, meg a latin konyhát. Eddig Brooklynban éltem a 1610-es univerzumban, ja hogy ez miért fontos, hát később megtudod...na mindegy folytassuk a Brooklyn Vízió Akadémiára járok, ahol most dúl a szerelem, vagyis ebben a korban mindig ez van a gagyi tini filmekben, de mindegy is, hiszen én most teljesen átcuccoltam egy másik univerzumba, ahol szintén érvényesülnöm kell és nem csak mint Miles, hanem mint Pókember, mert én az is vagyok, ha ezt eddig nem tudtad. Ja, én ráadásul picit ilyen turbó pók vagyok, ha a láthatatlanság és a villamos kisülés szerinted is menőnek számít. Szóval röviden ennyit rólam, de ha velem tartasz még ezt azt elárulok magamról, ami nem túl intim.

Család

Rio Morales: Édesanyám Puerto Ricóban született, azonban elhagyta szülőhazáját és új életet kezdett New Yorkban, ahol édesapámmal megismerkedett. Eléggé anyáskodó nőnek mondanám, aki mindig próbál olyan döntéseket hozni, és arra az útra terelni engem, ami a jövőmet jobbá teszi, de ez annyira nem rossz dolog, hisz csak a javamat akarja. Nagyon sokat dolgozik ápolónőként, csakhogy mindent megadjon nekem és a családunknak. Egyszóval egy csupaszív anya.

Jefferson Davis: Édesapám törzsgyökeres brooklyni, Aaron bácsival valószínűleg jó sok dolgot megéltek együtt a környéken, mégis a közös múltjukról nem szoktak túl részletesen beszélni. Ha nem ismerném apámat, azt hinném ő is egy spíler volt anno, mint a bácsikám, de ezt nem tudom róla elképzelni. Egyébként az apám igencsak merev és szigorú ember, ami illik az egyenruhához, persze ez lehet bejön a legtöbb rendőr gyereknek, azonban egy lazább felfogású srácnál, mint amilyen én vagyok akadnak nézeteltérések köztünk. Mindent egybevetve apámat tisztelem, ahogyan ő is tiszteli Pókembert, ami nekem sokat jelent.

Aaron Davis: Aaron mondhatni a tökéletes nagybácsit testesítette meg számomra. Laza fickó, aki mindenben támogatott és mindent el lehetett neki mondani. Előbb kértem ki a tanácsát, mintsem a szüleimhez forduljak, hiszen ők nem mindent értenének úgy meg mint Aaron bácsi. Sajnos félreismertem a bácsikám...később kiderült, hogy ő Ragadozó a bérgyilkos, nemsokkal a leleplezése után életét vesztette, de nekem mindig a jó része marad meg emlékeimben.

Emberfeletti erő: Mint a legtöbb Pókembernek, számára se jelent kihívás egy-egy átlagos gonosztevő, ugyanis az emberfeletti erejével könnyedén hatástalanítani tudja őket. Nagy ereje révén olykor több tonnányi súly se jelent számára akadályt, főleg ha valaki veszélyben van. Az örök érvényű mondást pedig ne feledjük: ,,A nagy erő nagy felelősséggel jár.”  

Emberfeletti sebesség: Egy pók ereje nem csak az ütéseiben, hanem a gyorsaságában is megmutatkozik. Habár olyan gyors nincs, mint egy gepárd, mégis a legkiválóbb sportolók fizikai képességeit felülmúlja.

Emberfeletti állóképesség: Akár egy hosszabb üldözésben, akár egy kimerítő erőpróbában vesz részt Miles sokkal kevésbé fárad el, mint az átlag emberek, ráadásul jobban tűri a sérüléseket is a pók DNS-el felturbózva.

Regeneráció: Nem elég, ha valakinek a teste jól bírja a sérüléseket, az még rátesz egy lapáttal, ha gyorsabban fel tud azokból épülni, hiszen a Pókemberség velejárója, hogy az embernek sok haragosa van, ezek a haragosok, pedig nem kímélik őt. Igaz olyan gyorsan nem tud regenerálódni, mint Farkas, mégis az átlagember képességeit ebben is jóval meghaladja.

Pókösztön: Na, ez egy nagyon jó kis képesség, ha valaki nem akar gyorsan a padlóra kerülni. Igaz jól állom az ütéseket, de olykor jobb őket elkerülni, ebben pedig nagy segítségemre van a pókösztön. Amint valamelyik rosszfiú próbálna engem aljasul hátba támadni az ösztön riaszt, én pedig megúszom a sérülést. Ja és nem kell emberi ütésre gondolni csak, egy rám szakadó törmelék, vagy egy megvadult állat is kiválthatja ezt a védekező impulzust.

Falmászás: Ez nem hiszem, hogy kíván magyarázatot, hiszen már elég Pókemberes filmet és képregényt olvastatok.

Hálóvetés: Ezt lapozzuk át, sajnos nekem még mindig hálópatronokat kell gyártanom.

Láthatatlanság: Nem igazán értem én milyen pók vagyok, ugyanis a láthatatlanság nem nagyon van a pókszabásúak palettáján, az inkább a polipokra, kaméleonokra jellemző, vagy a predátorra. Igaz panaszra nem lehet okom, ugyanis a láthatatlanság, már sok necces szituációból kihúzott. Szerencsére a ruhám is láthatatlanná válik, ezért nem kell meztelenre vetkőznöm valahányszor kámforrá szeretnék válni.

Méreg-képességek: Ez egy elektromos kisülés amit a testem termel, és sok formában hasznosítani tudok. Legyen szó egy gonosztevő kiütéséről, vagy egy áramtalan trafó újra indításáról. Ez is kissé másabbá tesz engem az átlag pókemberektől.

Az élet kiszámíthatatlan, pont úgy mint a művészet. Véletlenül az alkotó hozzátesz valamit, a művéhez, amit nem kellett volna, azonban lehet pont ez, teszi azt különlegessé. Valahogy én is így lettem Pókember. Hiszen nem én akartam az lenni, mégis azzá váltam egy hiba miatt, és úgy hiszem ez a hiba tett engem azzá aki most vagyok, Brooklyn egyik hősévé.
Talán az életemet két szakaszra lehetne osztani, hiszen ott van a néha szétszórt, álmodozó, mégis eminens tanuló Miles Morales, valamint a mindig tettre kész, incselkedő Pókember. Nehéz lenne mindkettőről egyként kezelni, hiszen én nem vállaltam fel úgy magam, mint Tony Stark azaz a Vasember. Persze egy milliárdos zseni mi mást is csinálna, akinek többlet egója van…nyilván felfedi magát, mi mást? Én viszont nem akarom, hogy a családom, vagy a barátaim e miatt bajba kerüljenek. Hisz megannyi ellensége van Pókinak, a világ összes….hmmmm állata, vagy mi? Van itt rínó, gyík, skorpió, polip, valami mellkas mutogató vadász, aki oroszlánnak öltözik, meg ilyen harisnyás manó…igaz ő nem az állatvilág képviselője, de nem hagyhattam ki, hisz ki öltözik manónak? De komolyan. Jó gáz mi? Az ellenfeleim nem valami kreatívak, mint rájöttetek. Persze én se vagyok más, hiszen miért vagyok Pókember, ha nincs 8 végtagom, mérgem, és sok csúf gomb szemem? Még csak a hálóm is után gyártott, gáz mi?
Na de elég a szócséplésből, mert soha nem jutunk a végére. Ahogy már mondtam egy átlagos gimnazista srác voltam, amikor megcsípett egy radioaktív pók. Sok viszontagságon mentem keresztül, mire megtanultam a képességeimmel bánni. Inkább voltam az elején boxzsák, mint hős. Azonban Peter Parker mindenre megtanított amire szükségem volt. Kitűnő mentorom volt, ezért örökké hálás leszek neki. Persze a Hőslét nem csak abból áll, hogy az ember szétagyabugyál pár gonoszt, illetve megmenti a bajba jutottakat…ott vannak azok a pillanatok, amikor hibázik és akkor meg kell tapasztalni a Hősködés árny oldalát is. Sajnos nem tudtam, hogy a bácsikám maga Ragadozó, ám ha tudtam volna…Aaron talán még élne. Hiába a gyász az ami a legnagyobb tanár, és általa lesz az ember jobb, olyan aki mindenkit, minden áron megakar menteni. Mostanság persze magamat se tudom megmenteni, ami nem éppen tesz jó benyomást. Azt kell mondjam, rohadt nagy slamasztikába kerültem. Átkerültem egy másik univerzumba, ahonnét fogalmam sincs, hogyan keveredhetnék haza. Hiányoznak az otthon maradtak, de öröm az ürömben, hogy legalább megismerkedtem a bayvilliekkel, akik között van sok jó arc, és vannak mentorok is, mint Kaine, akikkel könnyebb volt ezt az egész idegen helyet megszokni. Végezetül annyit kell mondanom, hogy Pókemberként várom a haza jutást, hiszen a saját Brooklynomnak is szüksége van rám, és ha otthon leszek az első az lesz, hogy megöleljem a szüleim, a második meg hogy elmenjek a Katzba egy reubenes szendvicsért, mert sajnos ebben az univerzumban nincs Katz, az pedig már nagyon hiányzik.