A menetszél erőszakosan borzolja a hajamat, amint az autósort kerülve végigszáguldok az úton Bayville felé. Vigyázok rá, hogy ne kövessem le a célszemély irányváltoztatásait. Az útvonal egy része már ismeretes számunkra, tökéletesen értelmetlen lenne tehát magamra vonnom a figyelmét. A lelkemre lett kötve, hogy csak a legvégső esetben avatkozzak bele a tervbe olyan módon, ami a szerepem felfedésével járna. Nem tudom, eddig a pontig mennyi idő lehet hátra, de biztosan nem elég ahhoz, hogy alkalmam legyen elunni magamat a motorom hátán. Amint a forgalom alábbhagy, ezzel együtt pedig ahhoz a szakaszhoz érkezünk, ahonnan az útiterv bizonytalanná válik számunkra, csupán idő kérdése, hogy kiszúrja a két ártalmatlannak tűnő autót – egy jellegtelen fehér furgont és egy mezei taxit – és megpróbálja lerázni őket. Addig nekem sincs más dolgom, mint figyelni és beolvadni. Ezek közül egyik sem esik nehezemre, élvezem, hogy a türelmetlen sofőrök agyára mehetek a gyorsításaimmal és előzéseimmel. Ritkán érzem magamat ennyire felszabadultnak. Megvan az ára annak, hogy egy ilyen törekvő szervezet tagjaihoz sorolhatom magamat, ez az ár azonban sohasem lehet túl sok, sohasem lehet több annál, mint amit kapok cserébe. Hiszen tisztában vagyok vele, hogy csakis a Hydrának köszönhetem az életemet.
Azelőtt elveszett voltam. Valahányszor használtam a képességemet, akarattal vagy anélkül, fizikailag teljesen kimerítette a szervezetemet, csakúgy, mint az idegeimet. Nem volt senki, aki segíthetett volna rajtam (olyan régóta elvesztettem a családomat, hogy már az arcvonásaikat sem tudom felidézni magam előtt), céltalanul tengődtem az őrület és kétségbeesés határán egyensúlyozva. És akkor megjelentek ők. Megtanították, miként válhatok sebezhetetlenné a saját képességemmel szemben, és ennél még sokkal többet: segítettek, hogy közelebb és közelebb kerüljek az adottságom teljes potenciáljának eléréséhez.
Mostanáig csak nagyon kevés alkalommal vezényeltek terepre. Kezdetben úgy gondolták, máshol hasznosabban tudnánk kihasználni az erősségeimet. Ám miután bebizonyítottam, hogy mindkét téren megállom a helyemet, újabb próbatételek következtek. Hogy ez is egy ilyen alkalom, vagy ezúttal valóban a csapat teljes értékű tagjaként vagyok jelen, ebben nem lehetek biztos. Sokszor észlelem úgy, mintha lenne bennük valamiféle bizalmatlanság irányomban. A naiv énem szeretné azt hinni, hogy mindössze a gyors fejlődésem az oka, hiszen saját magamat is meglepem időnként az egyes mérföldkövek elérésekor. Csakhogy sosem volt rám jellemző, hogy a jóhiszemű belső hangomra hallgassak. A gyanakvás és a paranoia sokkal közelebb áll a jellememhez. Márpedig tudom, hogy van valami a háttérben, és rá fogok jönni, bármennyire is szeretnék eltitkolni előttem.
Látva, hogyan csillapodik körülöttem a forgalom, némiképp lassítok az eddig diktált tempómon. Szinte ugyanekkor reccsen fel a fülesem. A „lovasság” tájékoztat róla, hogy ideje akcióba lendülni. Ők akarnak lenni azok, akik beviszik az első ütést a célpont számára.
Lélegzetvisszafojtva figyelem, amint a fehér Ford és a taxi nekilendül, hogy leszorítsák őt az útról, a legújabb bénító lövedékekkel célozva rá, téve mindezt a közelünkben tengődő gyanútlan sofőrök legnagyobb döbbenetére. Csak remélem, hogy lesz elég eszük és alkalmuk messzire kerülni a kibontakozó akciót.