Egy utolsó fejezet

A feszültség valósággal sugárzik a közelemben álló nőről, ami érthető... több szempontból is. Ez a hetek óta tartó vámpír-mizéria a hátunk közepére nem hiányzott egyikünknek sem, ráadásul semmit nem javít a helyzeten, hogy az ügyben alig történt előrehaladás. Legalábbis, ami a lényeges részét illeti. És igen, a lényeges alatt azt a részt értem, amiben én a legjobban tudok érvényesülni. Mindenesetre a háttérkutatás, az ellenőrző kérdezősködések és Ellie kapcsolatainak visszajelzése alapján (noha némelyikük kompetenciájában erősen kételkedek) annyit legalább megtudtunk, hogy Deacon Frost állításai minden jel szerint igaznak bizonyulnak. A Bloddy Mary falai közt történt tavalyi mészárlás csupán egyike volt egy vérszívók közt készülődő polgárháború lecsapódásainak. Azt, hogy pontosan mi lehetett az a katalizátor, ami ezt a folyamatot mozgásba lendítette annyi év relatív béke után, nehéz volna megmondani. Én megosztottam Ellievel azon teóriámat, miszerint a zúgolódás azért válhatott ennyire hangossá és véressé egyik pillanatról a másikra, mert az a rejtélyes, kardos igazságosztó keményen odacsapott nekik az utóbbi néhány hónapban, megritkítva a frakcióik számát. Persze, mindegy mennyire hangzik ez jól, ettől még nem marad több egyszerű elméletnél, és nem is segít rajtunk különösebben, ugyanis a Rider Wolves tulajánál tett decemberi látogatásunk óta Hannibal King lapít, amire nyilvánvalóan rátehet egy lapáttal az, hogy van némi esze és nem akar egy penge rossz oldalára kerülni. Bölcs döntés. Bosszantó, de bölcs. Legalább annyira bosszantó, mint az a tény, hogy kivételesen egy csónakban evezünk egy vén szipollyal, aki bármikor dönthet úgy, hogy ez a kooperáció már nem annyira kényelmes számára, mint amilyennek indult és akkor könnyen végezhetjük késsel a hátunkban. De egyelőre ő és a menedéknek szánt kis ivója megkapják a védelmet, amit akartak és a múltkori óta rendbontásra sem került sor. Ettől még ez nem jelenti azt, hogy a vendégkörben nincs olyan, aki titokban kapcsolatban állna a lázongók főkolomposával. Feltételezvén, hogy a fejes egyáltalán az, akiről nekünk tudomásunk van.

És ezzel vissza is tértünk ahhoz a részhez, amit személy szerint a legjobban rühellek: a várakozáshoz. Sajnos, jelenleg ez az egyetlen járható út, az alternatíva ugyanis az, hogy belátjuk, megakadtunk, és Elsa kényelmes bőrkanapéján malmozunk addig, amíg egy újabb brutális támadásra vagy összecsapásra sor nem kerül. Nem adott neki ugyan hangot (túl büszke és túl makacs, amiben elég jó riválisra talált bennem), de enélkül is van egy olyan sejtésem, hogy a csalódottság már gyökeret vert benne. Válaszokat akart. Méghozzá minél előbb. S azt is tudom, kitől remélte azokat megkapni. Csakhogy Vlad Tepes elérése azért messze nem olyan könnyű, mint bekövetni valakit egy közösségi oldalon. Király vagy sem (márpedig Frost szerint nem az), éppen téli álmot aludhat a koporsójában, mert senki nem látta már jóideje. Elsa háta mögött megpróbáltam kiprovokálni egy találkozót új kontaktok felderítésének reményében egy nem éppen kedvelt pofával a múltból, azonban úgy tűnik, hogy az a ganajtúró kis pondró Benjamin Warlock valami izgalmasabb konkurenciára találhatott, esetleg másik helyen találhatott játszótérre, mert az egyetlen, amivel gazdagodtam, az a rádiócsend, és a tanulópénz, hogy ne várjak többet egy olyan okkult vadásztól, akinek az emberfeletti erejétől a sztratoszférára rúg az egója. Eredmény híján pedig jobbnak láttam elhallgatni Ellie elől a próbálkozásomat. Felesleges lenne felhúznom azzal, hogy az exéről nincs hír és talán fűbe is harapott. Már csak azért is, mert van egy olyan érzésem, hogy nincs olyan szerencsénk, hogy ezutóbbi igaz legyen. Szemét megnyilvánulás tőlem? Meglehet. Nem érdekel különösebben. Egyszer lett volna haszna és mégsincs, számomra ez éppen eleget elmond. Így hát most az új reményünkre várunk. Vagyis, az utolsóra, ha nem akarjuk szépíteni a dolgot. Nem tudom, mit várjak, mire számítsak, még úgysem, hogy Ellie szentül esküszik rá, hogy az öccse, Cullen Bloodstone ismeretei hasznosak lehetnek a nyomozásunkban. Én úgy vagyok ezzel, hogy ezen a ponton már bármi hasznosabb lenne a random természetfeletti férgek kifaggatásánál.
- Ha nem tudnám, hogy a válaszok hiánya frusztrál, azt hinném, azért vagy ennyire ideges, mert épp az új pasidat készülsz bemutatni a kistesódnak. - töröm meg végre a csendet egy nem is annyira fanyar, de annál pofátlanabb megszólalással, miután tekintetemmel már a sokadik fel-alá korzózását követem le és megunom, hogy az egyhelyben toporgás közepette még egyetlen magabiztos, optimista kommentárt sem fűzött az ügyhöz. Nem mintha a pasija lennék. Nem is azért hoztam fel.
- Nézd a jó oldalát! Amint megkapjuk azt az áttörést, amit az öcsédtől remélsz, végre eljuthatunk Kinghez és szétrúghatsz néhány segget anélkül, hogy vissza kellene fognod magad. - merthogy jól tudom, konstans ezt teszi. Tagadhatja, csak épp felesleges.
- Hogyhogy nem meséltél eddig Cullen ügyeiről? - mert az ismeretségünk (kapcsolatunk?) során az ő visszavonulása (ami szemmel láthatóan átmeneti állapot volt csak) már szóba került, az viszont sosem, hogy a fivére mindehhez mit szólt vagy hogy milyen vadászati ággal foglalta el magát azóta pontosan.
A kérdés egyébként valódi, őszinte érdeklődés, és nem a szokásos, szarkasztikus hangvételben közölt szemrehányás. Csak megpróbálom szóval tartani és ezzel oldani az idegességét, amíg Cullenre várunk. Már ha ideér még ebben az évtizedben.