Freddy szavai úgy zúdultak rám, mint a nyári eső, hirtelen és váratlanul. Ilyen őszintén sosem láttam, és ez elgondolkodtatott. Sosem hittem volna, hogy ennyire kinyílik előttem, főleg nem a múltunk fényében. Hiszen annyira tartott tőlem... A hangjában hallottam a fájdalmat, a csalódottságot.
- Induljunk. - bólintottam. Még ugyan lüktetett bennem az adrenalin a korábbi pillanatok miatt, hiszen nem kevés esemény közepébe csöppentünk. De kész voltam elindulni a kedvéért. Szedem a lábam az első épületig, ami már elfed minket. Lepillantottam csupán rá, a kérdésére és a sajnálkozásár pedig csak megcsóváltam a fejem.
- Megígértem Caldinak, hogy vigyázok rád. És Romynak is. Különben is milyen lakótárs lennék, ha hagytam volna, hogy bántsanak vagy zsaroljanak? - ebben nem változott a véleményem. De nem akartam levenni a ruhát, elég volt hogy a maszk nincs fent.
- Mindjárt meggyógyulok. Nekem nem tart sokáig. Csak ennem kell valamit.
Az igazság az, hogy sosem gondoltam arra, hogy megpróbáljak empatikus lenni. De most itt erre volt szükség, éreztem. Mert én nem vagyok az érzelmek kifejezésének mestere, és mindig is próbáltam távol tartani magam a problémáktól. Számomra a világ mindig is a túlélésről szólt, nem arról, hogy mit éreznek mások.
- De hé, emiatt nem kell elköltöznöd. Ez nem így működik, Freddy. - mondtam csendesen végül. - Mi egy csapat vagyunk és ha kell, akkor felkészülünk együtt mind. Nem csak ott lakunk, egymásért is felelősséggel vagyunk, mert más nincs, akire a többség számíthatna. Csak mi. Egymásra. - nem voltam még mindig a szavak embere. Fél füllel még a rádiós beszélgetést is hallgattam. Furcsálltam az utolsó mondatot, mintha valami történt volna vele. De talán Freddy el tudja érni és én értelemezem félre mindazt, amit mondott.
Nem vagyok jó az ilyen helyzetekben. Sosem voltam. De Freddy... Freddy megérdemli, hogy valaki ott legyen neki, még akkor is, ha nem tudom pontosan, mit kéne mondanom. Tudom, milyen érzés elveszíteni valakit. Túl sok emlékem van arról, milyen érzés volt, amikor Peter meghalt. Szóval valahol talán megértem, min megy keresztül, még ha sosem beszéltem erről senkinek.
Amikor legutóbb megszólalt, láttam rajta, hogy valami összetört benne, valami, amit szavakkal nem lehet helyrehozni. Szóval nem is próbálkoztam nagy beszédekkel. Az ilyen helyzetekben úgy érzem, hogy a szavak csak üresek. Nem tudják visszahozni azokat, akiket elveszítettünk. De mégis, valamit mondanom kellett.
— Nézd, Freddy, tudom, hogy elveszíteni valakit nem olyan, amit valaha is feldolgozol. — kezdtem lassan, talán kissé sután is. — Nem tudom, mit mondjak. És lehet, hogy nincs is jó dolog, amit most mondhatnék. De azt tudom, hogy amit érzel, az teljesen rendben van. Az élet megy tovább, de a veszteség mindig ott lesz. És ez normális. Senki nem várja el tőled, hogy túllépj rajta vagy "helyrejöjj". Nem is kell. Csak engedd meg magadnak, hogy érezd azt, amit érzel. És... ha valaha túl soknak érzed, vagy csak beszélni akarsz, itt vagyok. Nem kell, hogy most történjen. Nem kell, hogy egyáltalán megtörténjen. Csak tudd, hogy nem vagy egyedül. Ott vannak a többiek... és én is.
Nem tudom, elég volt-e ez. Nem tudom, hogy elért-e hozzá, amit mondtam. De ott maradtam mellette, némán, készen arra, hogy ha akar, beszélhessen, vagy ha nem, akkor csak ott legyek vele. Sokszor nincs szükség nagy gesztusokra. Néhány embernek csak arra van szüksége, hogy tudják, valaki ott van mellettük, még ha nem is szólnak semmit. Ha pedig arra lenne szüksége, hát visszaviszem.
 

Fintorgok Kén következtetésén. Eltalálta. Jan bácsi sokat szajkózta, hogy fontos neki a család, amolyan maffia becsípődés lehet a dolog, filmekben is állandóan ezzel dobálóznak. Csak aztán bucira verik a rokonokat. Mint Jan bá apumat.
A tiszteletbeli tagságnak sem örülök igazán, biztos köze van a stresszhez, meg hát, igazából nehéz elhinni. Bayville inkább kényszermegállónak hat a hazavezető úton.
Kényelmesebb a csend ezeknél a témáknál. Általában frusztrálna, Óriáspók mellett viszont jól viselem. Róla tudom, hogy nem feszélyezi, és azon sem kell aggódnom, mit feltételezhet rólam. Arra jutottam ugyanis, Óriáspók tuti nem szokott rajtam gondolkozni. Fontosabb töprengenivalói vannak, táblára tűzött nyomokról, arról, miként tartsa biztonságban a többieket, meg Romyról. Róla egész gyakran elmélkedhet.
Jan bá hologramjával szemben ácsorogva nekem is eszembe jut Romy. Kifaggathatná a drónt, egy technopatának biztosan megsúgná, honnan jön a jel, merre bujkál a nagybátyám. Megpróbálhatnék a fejére dobni valami nehezet a távolból. Helyette ő teszi meg velem.
Összeroskadok a súlya alatt. Nem kellemes többé a csend. Sípol, mennydörög benne a szívverésem, természetellenesen lassú, mintha a következő dobbanás volna az utolsó. Halad tovább a valóség, peregnek a másodpercek, csupán én rekedek kívül téren és időn. Az apró póktetemeket fixírozom a betonon, amikor arcon nyalint egy forró széllökés. Karambolozok Csodapók masszív testével, félresodor az útból. Ernyedten vetődöm, felhorzsolom a tenyerem. Furcsa. Lemeredek a kosszal vegyülő vérpöttyökre. Fájnia kéne. De nem érzem.
Égett szag csapja meg az orrom. Felkémlelek, szembe találom magam Kén hátával. A látvány pont elég, hogy visszarántson. A csíkokban kivillanó, fekete szénnel szegett, vörös bőr. Nem figyelem sokáig. Tovasuhan, rándulnak, feszülnek az izmai, akárha kutya baja sem lenne.
Homályos a kép, elmossák a könnyek, a hangok viszont élesek, amint a kamion letarolja a kigyúrt sárkányfickót, koppan, roppan, reccsen, csörren, kondul. Brutális. Csodapók legóként dobálózik a hatalmas kocsival. Semmi nyoma a mozdulataiban a sérülésnek. Mér egy utolsó ütést a pasas mellkasára, és az farönkként terül el a földön. Asszem kinyírta.
Kipislogom a sírást, beletörlöm a pulcsim ujjába, a tenyeremet meg a nadrágba. Mély levegőt veszek. Sajnos csak füst és remegés tölti meg a tüdőmet. Nem sikerül egyedül feltápászkodni, mire Kén visszaér hozzám, ezért extra bénán felnyúlok meghuzigálni csuklóját segítségért. Elrejtőzöm mögötte. Elég gondot okoztam, jobb a háttérben maradni. Bár különben nincs veszély. A legrosszabb, ami történhet, megtörtént, és annyira zsibbadok, úgy elgémberedett a lelkem, hogy Jan bá nem bírna többet ártani.
Különben sem adnak okot félelemre. Sőt. A lila hajú hekker holt sápadtan hátrál a tropára vágott teherautó felé, futólag a drónjaira villan a tekintete, de nem meri hosszan levenni Óriáspókról. Még én is összerezzenek és megfeszülök, amikor a fiú megszólal. A bácsikámnak címzi, először kritikának hangzik, aztán figyelmeztetés lesz belőle. Elengedem őt. Összeszorult torokkal, leszegett állal lépek tőle távolabb. Ellök a bűntudat.
Jan bácsi válasza szerencsére a tarka sérós bérenc közvetítésében érkezik, az ő rideg, üres tónusa felkavarná a gyomrom, Link vagy kicsoda legalább emberien kommunikál. Átjön belőle a feszültség, a rémület. Kényszeredett nyelések ékelnek szüneteket a mondatok közepébe.
– Jan azt üzeni… megkaptuk, amiért jöttünk. Nincs veled… Önnel több dolga, Mr. Skarlát Pók. Lerendezi a problémát… a beosztottjaival, és… És üzeni Gemmának, hogy… nem állt szándékában kárt okozni, bocsánatot kér. Az ajánlata… érvényes. Bármikor élhetsz vele. – Összeakad a pillantásunk. Odatátog nekem valamit, együttérzőnek tűnik, őszintének. Nem értem.
Óvatosan az ujjaim közé csípem Kén kosztümét.
– Indulunk? Légyszi? – noszogatom, abba az irányba, ahonnan érkeztünk. Amint az épület eltakarja a megperzselt, fémtörmelékkel hintett harcteret, megtorpanok. A falnak vetem a hátam. Felmeredek a fiúra.
– Annyira sajnálom. – Nem sírok. Felitatom a cseppeket, mielőtt az arcomra gördülhetnének. – Köszönöm, és tényleg. Bocsánat. Nagyon fáj? Miattam… – Sűrű pihegésekkel igyekszem lélekjelenlétet keríteni. – Van nálam gyógyszer, elsősegélyláda meg ilyenek. Veszek elő kocsit. Aztán ellátlak, jó? – Guggolásba kuporodom, elrejtem előle az arcom. – Annyira sajnálom – ismétlem magam.
Itt kéne hagynia. Ki kéne költöznöm. Rontom a helyzetüket, kockázatot jelentek, problémát. És Bayville már… már nem lehet megálló a hazafelé úton. Nincs többé otthon. Nincs értelme maradnom.
– Ha visszaértünk, megpróbálom felhívni Caldit. Keresünk nekem másik helyet. Sajnálom… – Beragad a lemez. És beragad a zokogás. Száraz hüppögések rázzák a vállam.

Eközben (Kénnek hallótávolságon belül)
Link hullafáradtan méri fel a terepet, olyan zsigeri kimerültség ül rajta, mintha őt gázolta volna el a kamion. Szarul választott munkáltatót. Lehetne IT szakember a Szilícium-völgyben, ülhetne egy multi légkondicionált irodájában, ehelyett mélyet szippant az égett betonszagból, és azt kalkulálgatja, hogyan fogja leszállítani a több tonna vibrániumot ezzel a ronccsal, illetve, ha átfesti kékre a haját, vajon jobb esélyekkel ússza-e meg a Pók potenciális bosszúhadjáratát.
– Mi legyen, főnök?
– Pakoltasd be Szalamandrát a vibránium mellé. Úton van egy új jármű. Azt lehetőleg ne amortizáljátok le.
A hekker felhorkan. Ezt most viccnek szánta? Nincs kedve nevetni. Félrerúgja az előtte heverő visszapillantótükröt. Holnap postázza a felmondását – fogadkozik, ezredszerre.
– Bayville?
– Hallottad, mit feleltem Kaine Parkernek. Semmi dolgom velük a továbbiakban. Gemmáról kérek beszámolókat, más nem izgat. Dimitry nélkül idő kérdése, mikor lép le onnan. Ismerem.
Link megböködi a bakancsa orrával Szalt, vagy a holttestét, fene se tudja, zéró reakció, közelebb hajolni pedig nem hajlandó. Lerogyik a teherautó rakodóterének behorpadt szélére, közben végig a fejét ingatja. Néma ellenkezés, a hangoshoz nincs ereje. Szerény véleménye szerint Jan téved. Hiába várja vissza az unokahúgát. Valószínűleg a Skarlát Pók sem azért tartott hősi monológot meg feküdt grillre a lány védelmében, hogy később hagyja egyedül elkóricálni.
Sóhajtva hátradől a platón. Túl macsós neki ez a szakma.

Bármennyire is rossz ötletnek tartottam a legelején, hogy Freddy vagy akár az utána érkezők nálunk lakjanak és hozzák magukkal a problémájukat, abban biztos voltam, hogy mégis csak nálunk voltak a legjobban biztonságban. Ezt erősítette bennem, amikor elbeszélgettem Romy nagybátyjával és most ez a jelenlegi szituáció is. De ha már valakivel szembe kerültünk, akkor szerettem volna minél több információt megkapni róla. Nem is a személyisége érdekelt, inkább a lehetséges forgatókönyvek, melyek mindegyikére fel kellett készülnöm.
- Az jó. Akkor fontos neki a család valamilyen szinten. Ha mást nem, kihasználás terén. - meglehet elhamarkodott következtetéseket vontam le, de ennyiből erre futotta. Most fontosabb lenne stratégiát felépíteni, de csak rögzötten tudok és ez inkább bosszant, mint az ellenfél nem ismerete. Míg Freddy a felocsúdásában létezett, addig én haladtam volna előre. Az óra ketyegett, így mihamarabb a hátamon szerettem volna tudni, hogy elinduljunk. Azonban a megjegyzésére megcsóváltam a fejem.
- Szerintem már tiszteletbeli Bayville-tag vagy. Én csak... nekem néha sok ennyi lakó és nem veled van problémám, így is többet hallok mint kellene. De nem úgy vettem észre, hogy vendégként kezelnének. Főleg Romy. - de hát az én véleményem aztán ne legyen mérvadó, mégis csak többet kommunikál a többiekkel, mint velem összességében. Az azonban igaz, hogy Freddy felől tényleg aligha jött volna bármi mondatfoszlány, amikor épp elvonult a szobájába. Így már mindent értettem.
Nem csevegtünk már igazán sokáig, az én fejemben is tervezetek cikáztak fel és alá, mit és hogy oldjak meg, mi fog egyáltalán fogadni és mennyire merjem Freddyt egyedül ünállóan érvényesülni. Vagyis inkább meddig. Bosszantott, hogy az inkognitó nem működött sokáig, de legalább a környékről kaptam pár infót. Az állomásozó kamionról, a tagokról, a drónokról. Ez mind addig nem lepett meg, amíg rá nem jöttem, hogy mennyire felkészültek belőlem. Eszerint mindenkit megvizsgáltak már nálunk. Nem hagyom, hogy béklyóként gyűrűzzün körém a fojtó gondolat, hogy minden lépésem előre kiszámolhatták. Nem ismernek még, nem tudhatnak minden trükkömről. Lehet megfigyeltek, de szándékosan nem dobtam be még mindent. Freddyt amiatt nem féltettem, hogy ott az erőtér mögött eltűnik, ha eddig nem bántották, most sem ellene irányul az erőfitogtatás. De valami nem stimmelt, egyik pillanatról a másikra kiült valami nyugtalanító az arcára. Valami sokkolta. Ez alkalmat adott Szalamandrának arra, hogy megragadjon, cserébe időben kapcsoltam. A reflexei a közelében sem voltak az enyémnek, melák volt és lomha, az energiáit pedig felemésztette az a mérhetetlen lángörvény, amit generált. Idegesen pillantottam megint el Freddy irányába, majd megpillantottam azt a kiállást. Tudtam mire készül, neki nem volt semmi szent, az sem amiben megállapodott. Mexikóban volt bőven dolgom vele, mielőtt még sittre juttattam volna. Ebből pedig most nem engedtem. Mindkét csuklómon jókora csontpenge türemkedett ki, majd miután elkerültem az öklét, a két vállába mélyesztettem a fegyvereket és úgy lendültem tovább. Nem volt időm gondolkozni, csak cselekedni. Az én ruhám állta a tüzet, Freddy már kevésbé. Éppen, hogy elkaptam a lányt és dobtam rajta egyet, amikor megéreztem a hátamon a forróságot. Az összefércelések helyén éreztem, hogy elhamvadnak az öltés szálai mindegy mivel erősítettem meg. De nem törődtem a fájdalommal, megragadtam a kamiont és azzal töröltem szembe a melákot, aki ekkora erőtől már aligha maradt meg két lábon. Nem álltam meg ennyinél, mert még akartam neki egy búcsúüzenetet adni mielőtt még erőre lobban. Az összes erőmet a tenyerembe összpontosítottam és erősen a mellkasára, a szíve oldalára csaptam. Szal megindott, a szívéhez kapott és sápadtan, a tűz legapróbb szikréja nélkül rogyott a földre. A kamion szanaszét horpadva, de még az összes kerekén landolt. A vibránium csak úgy kongott benne, ha ki nem borult. Aztán csak Freddy elé léptem, felkészülve bármilyen támadásra is. Most más kaphat egy kis ízelítőt abból a szerkezetből is, amit Romyval kísérleteztünk ki. A ruhában gondosan elrejtve és védve aktiváltam be azt a jeladót, ami bezavarta a dránokat annyira, hogy a kép a többségnél kimenjen, de az irányítás is kontrollját veszítse. Az az egy amiről eddig is megjelent a hologramm épp elég erős volt, hogy lásson minket és eljusson hozzá a mondandóm.
- Ahogy látom te rosszul méred fel a társaid hűségét, meggondolnám a helyedben, hogy kikkel szövetkezz. Az unokahúgod nálunk nagyobb biztonságban van, mint a játszmázásaid közepette és melletted. Megkaptad amit akartál, ne hergelj tovább. Úgy hiszem nem csak a képességeimmel vagy tisztában de azzal is eddig milyen körökben mozogtam és biztosíthatlak csak a felszínt kapargatod. - nem akartam hosszas monológot. Ha ennyiből nem értettek, meg voltak hozzá a módszereim, hogy közbelépjek. Talán addig még el tud menni az ő fantáziája is, hogy ha ennyi pókot segítségül tudtam hívni, őt előkeríteni sem lenne akkora dolog. Pókok mindenhol vannak. Én pedig süllyedtem annyira a maffiák és egyéb alvilági tagok között, hogy találjak olyat, akitől még neki is van tartani valója.
- Bayville-t pedig jobb ha leveszed a térképedről. A békesség érdekében.
 

Hűha, Kén feladta a leckét. Gyorstalpaló Jan báról? Vajon mikre kíváncsi? Gondolom, nem a hobbijára, kedvenc ételeire meg effélékre. Mialatt a helyes válaszon tipródom, rájövök, hogy a nagybátyám túl üres és rideg. Profin titkolózik. Alig bírok ezt-azt megosztani róla.
– Mutáns meg kábé pszichopata. Sosem értettem egészen a képességét. Valami fura érzelemmentesség, fejlett logikával. Ilyesmit írtak az X-ek az adatlapjába. Igazából tök… semmilyen. Sosem pánikol. Nem dühös vagy szomorú. Egy… hús-vér robot. Mindig tök felkészült, hatezer alternatív terve és megoldása van. Asszem én vagyok az első, aki meglopta és túlélte.
Először merül fel bennem ez a gondolat. Tényleg… Miért úsztam meg?
A portál zökkent vissza a valóságba. Óriáspók félreérti a bizonytalankodásom, nem aggódom, biztonságos-e az átjáró, tuti az, gondolom, Niel varázsolta ide. Még csak nem is a háti puti miatt fintorgom, ki ne akarna egyszer Pókember-stílusban átszánkázni New York felett?
– Szerintem direkt nem mondták el. Mert hát… nem igazán tartozom közétek, tudod – vallom be, miközben felkapaszkodom rá. – Vendégféleként vagyok itt. Amíg Caldi kitalálja, hova tegyen.
A széllökések, az apró rándulások egy-egy lendülés között, Kén határozott, feszes mozdulatai egyszerre töltenek el nyugalommal és zizegnek izgalmasan. Pókhálón lengedezek az égbolton! Mate-et élve felfogja falni az irigység!
Megköszörülöm a torkom, kiszárad a fuvallatoktól meg a kínos témától. Nem dobna le, akármilyen bénán magyarázkodom neki, ugye?
– Hát… Amúgy… Valószínűleg mást kértem volna meg… Nem azért, mert tartok tőled! Az elején kicsit ez is benne volt, de aztán mindenkitől csupa klasszat hallottam rólad, meg igazából sosem bántottál. Csak mindig azt éreztem, terhes neked az ittlétem, és hogy… utálnál kokettezni velem? Vagy kokettálni? Sosem jegyzem meg. Mindegy, a lényeg, hogy abban voltam, akkor teszek jót, ha tartom tőled a távolságot és nem zavarlak. Még speckó hangszigetelést is szereztem a szobámba!
Meg Davidébe. Erről inkább ne beszéljünk. A nyakhajlatába temetem az arcom, mert máshova nem bírok elbújni a zavarom elől. Utána rögtön leesik, milyen pocsék rejtekhelyet választottam. Eltolom magam tőle, ez sem okos ötlet, kis híján lekepesztek a hátáról, szaltót hány a gyomromban a magasság, az épphogy elkerült zuhanás. Le-felliftezik a szívem. Még a szemembe repülő barna tincseim sem nyugtatnak meg, hiába óvnak Romy bosszújától. Inkább szorosan csimpaszkodom. Majd nem festem szőkére a hajam, és akkor van esélyem túlélni.
– Oké – biccentek vissza hálásan, reszketegen.
Vajon David féltékeny lenne? Vagy ő is csak a szőkékre fúj?
Elég random pont Kénnel csevegni szerelmi dolgokról, pedig egészen megjön a kedvem kifaggatni, hányadán állnak Romyval, pasiként hogyan látja a romantikus ügyeket. Eddig azért nem szóltam hozzá, mert arra számítottam, tojna a kobakomra, idegesíteném. Most kezdem elhinni, bizonyos esetekben, egy-két kérdésemre hajlandó volna válaszolni. Talán.
Megérkezünk. Erősebben remegek, mint a felhőkarcolók csúcsai között, de ökölbe szorítom a kezem, összepréselem az ajkam, és veszek pár mély levegőt. Összenézek Kénnel, majd sarkon pördülök. Odabattyogok a fogadóbizottsághoz.
Összerezzenek a földön koppanó fegyverektől. Jan bá engedékenyen somolyog a reakciómon, szívesen rádobnék érte egy mikrót. Mi ez a hologrammosdni? Mire megy ki a bohóckodás az izomkolosszussal meg az anime fiúnak öltözött hekkerrel?
Lomhán pislogok. Kén szívélyesen üdvözli a szumóst. Szalamandra? Az nem valami gyík? Lejjebb süllyednek a görcsös csomók bennem, a betonhoz tapadok. Ha a bácsikám összeverbuvált valakit, aki ismeri Ként, akkor túl sokat tud, többet, mint amennyit elárult.
– Óriáspók… – próbálnám figyelmeztetni. Felgyorsulnak az események. Újabb drónok ereszkednek alá, Kén arrébb lök, Jan bá utasítást oszt Linknek. Felsistereg fölöttem a gömbölyű robot, egészen apró izék hullanak le róla a lábam elé. A gép teteje kinyílik, vastag, áttetsző, zöldes lemezeket vetít körénk, néhány méteres búrával von körbe.
Látom, amint a gyík, aki inkább már sárkány, tüzet okád Óriáspók felé, és felsikítok. Néma filmként zajlik kint a harc. Ököllel esek az erőtérnek. Aztán a kütyüt vizslatom, tervezgetem, hogyan fogom zsebre rakni. Mindenkivel együtt. Pont, ahogy Kén javasolta.
– Nyugalom, Gem! – Lágyságot csempész a felszólításba. Nem a sajátja. Színjáték. Rosszul vagyok tőle. Óriáspókon tartom a pillantásom. – Kaine Parker elbír ennyivel. Semmilyen összeütközésre nem került volna sor, ha egyedül érkezel. Pusztán privát szférát akartam magunknak. Hogy beszélhessünk a szüleidről.
Akadozva fordítom felé az arcom. Statikus hullámok futnak át a képmásán. Én sem működöm rendesen, rezgek, lüktetek, lehet, kívülről ugyanolyan képlékenynek, haloványnak tűnnék, mint ő.
– Először szükségem lesz a vibrániumra. Látod azt a kamiont? – Oldalra mutat a masszív autó nyitott hátsó ajtajára. Üres a rakodótér. Már nem sokáig. – A beépített mérleg jelezni fogja stimmel-e a súly.
Be sem fejezi a mondatot, odaidézem a hatalmas tömb fémet.  Muszáj tudnom, mi van a szüleimmel. Nem érdekel, mibe kerül. Az sem érdekel, megtéveszt-e. Jan bá ritkán hazudik, helyette görbíti az igazságot. Majd visszaegyenesítem! Megoldom! Elég pár támpont…
Innen is leolvasom a döbbenetet Link ábrázatáról, kapkodja ide-oda a fejét köztünk, a vibránium között, végül lebámul a digitális karpántjára, és bólogatva tátog valamit.
– Köszönöm. – Jan bá kitárja a karját, mintha ölelést várna.
– Hol vannak anyáék?! – hörgöm, megrekednek a könnyek a szememben, eláztatják a hangomat. A tenyerembe vájok a körmömmel. Ráfókuszálok a bizsergő fájdalomra.
Felsóhajt. Egészen valósághű a bánata. Lassított felvételben gördülnek le a szavak a szájáról. Zúg a fülem, kiesik néhány pillanat, vagy én esek ki a valóságból.

Ezzel párhuzamosan, a búrán kívül
Link büszkén csodálta a frissen megerősített, kipofozott erőteret. Simán eltérítette Szal lángnyalábját. Először morgott a főnök megrendelésén, picsogott magában, mi a fenének van szükség ilyenekre. Hangszigetelés, tűzállóság és rovarírtó szisztéma a drónokhoz! Hol élt ez? Diszkógömböt esetleg nem kért hozzá?
Aztán persze összeálltak a részletek. A robotba épített kifinomult érzékelők azonnal jelezték a nyolclábú kártevőket. Sejthette volna, hogy ezzel a kódnévvel pókokkal suttog a fickó. És persze hálót is vetett, miért ne tette volna?
Link felszisszent, Szal olyan lendülettel röptette meg a kosztümöst, a frissen font hintaágyával együtt. Kezdett felhevülni a helyzet, így magához hívta az egyik szabadon tengődő kispajtását, és teremtett maga köré is védőpajzsot. A némítást hanyagolta, nehogy lemaradjon valami szaftosról. Szal egyelőre kliséket köpködött a tűz mellé:
– Készültem a visszavágónkra – tördelte a bütykeit. Link nem bírta eldönteni, tényleg láva bugyog-e a nyelvén, vagy ő képzeli oda.
Ellenfele pisztolyt rántott, a golyók szétolvadtak a vaskos, kék infernón, amit eléjük vont. Cserébe a mutatvány kivágott egy jelentős darabot a látóteréből, ráadásul a másik pasas fürgébb, ruganyosabb volt nála. Link megint feljajdult. Ezúttal a Szal pofájába taposó csukán. Bizonyára fémbetétes.
Kigyúrt komája szépen lehozta az arcél-abúziót. Megingott ugyan, ám rögtön visszanyerte az egyensúlyát. Lángoló marokkal bokán ragadta a Pókot, mielőtt landolhatott volna. Terpeszbe vetette a lábát, és a kamion felé hajította, igyekezett beépíteni a földbe, küldött utána forró szeretetsugarat, két tenyérrel.
Link azt hitte, káprázik a szeme. Nem az izomméregetés miatt. Az hagyján, macsókat gyakran látni a szakmában. Semmiből előbukkanó vibránium tömböket ritkábban. A kocsit stírölte, aztán a töpszlit Jan hologramjával szemben. Észbe kapott, fürgén megerősítette: klappol a szállítmány súlya. A droiddal meg a tech-páncéllal együtt, komótosan megindult az autó felé.
Jan tervei végül mindig összeálltak. Talán az a tökmag volt az egyetlen gyengéje. És kezdte érteni, miért. A fülében ott csengett a beszélgetésük, halkan, titokban. A góré sem feltételezhette, hogy csinál egy hangszigetelt fülkét neki, és nem kémkedik majd benne.
Épp közölte a lánnyal a szülei halálhírét, melankolikusan, vagy unottan, Link nehezen lőtte be. A fejét ingatta. Jan áttért odaát az érzelmi zsarolós részre, rossz hírét keltette valami Dimitrynek, aztán arról szónokolt, ketten maradtak pusztán egymásnak, és Gemma számíthat rá, bármikor visszatérhet, ha valódi otthonra vágyik.
Borsódzott a háta a jelenettől. Inkább szétkapcsolta a vonalat. Pont jókor. Jan kiadta az ukázt: végeztek, hívja vissza az összes drónt, és induljanak.
Szal igyekezett közelharcba keveredni a haverjával, a tornadresszes azonban túl akrobatikus volt, folyamatosan kitért előle, a lángszórás sem pörkölte meg, és ezzel láthatóan halálra idegelte Szalt, háromszorosukra dagadtak az erek a homlokán, kész dombortérképet alkottak.
Rossz előérzet motoszkált Linkben. Visszahúzta a védelmet a főnök unokahúga körül, Pinky, a drón felé zümmögött. A Pók tekintete a lány felé tévedt. Szal követte. A kiscsaj térdre rogyva, holt sápadtan meredt a talajra. Jan felszisszent a kommlinken, a robotok kameráján keresztül, távolról követte a történéseket.
Ne merészeld, Szalamandra! – bongott a hallójáratában. Fagyosan, és ettől valahogy szorongatóbban. Linknek belesajdult az agya, Szalt viszont nem hatotta meg. Felemelte mindkét karját. Az egyiket a Pók felé tartotta, a másikat Gemma irányába.
Link kapkodva küldte vissza Pinkyt, belegémberedtek az ujjai a pánikba. A sárkány megőrült! Élve megnyúzzák őket, ha a lánynak baja esik! Ez nem sima meló! Ez nem mezei maffia család, baszódjon meg!
Elkésett. Tudta már akkor, amikor véglegesítette a parancsot a karpánton. Szal  hatalmas lángörvényeket gerjesztett, egyet a kosztümösnek, egyet a kiscsajnak. Link összeszorított szemmel várt egy másodpercet, majd félve kikémlelt. Szénné égett hullára, megpörkölődött emberi hús szagára készült. Visszamászott az ebédje. Másodszorra még szarabb volt az a Subway szendvics.

Általában ha nagy fába készültem vágni a fejszém, akkor alaposan körbejártam a témát. Ha fejjel készültem a falnak menni, annak semmi jó eredménye nem lett még. Most azonban a legnagyobb ellenségünk az idő volt maga, nem engedhettem meg olyan luxust, hogy leinformáljam a nagybátyját. Hirtelen azt sem tudtam volna merre lelem azt a muksót, akit Niel mutatott még nekem. Most ő sem volt itt, de senki más sem. Ketten kellett vállaljuk a felelősséget, hogy megpróbáljuk. Nem hagyhattam Freddyt cserben egy olyan szituációban, ami látszólag ennyire kiborította.
Nem lehettem ennyire amatőr.
- Akkor egy gyorstalpalót adhatnál róla, amíg odaérünk, miféle alak ő. - rossz volt beismerni, hogy nem olvastam végig az önéletrajzot. Voltaképpen elhittem azt, hogy rendben lesz az ittléte, főleg mert egy olyan személy erősködött mellette, akiben bíztam és Caldi felkeresése is egyfajta megerősítés volt. Azt senki nem mondta, hogy a legnagyobb probléma majd a rokonokkal lesz.
Freddynek szerettem volna most a szavára adni annak ellenére, hogy néha furán sokat volt kettesben azzal a David gyerekkel, akiben viszont nem bíztam. Nem volt semmi bajom vele, csak egyszerűen olyan távolinak éreztem őt attól, hogy rá bízzak bárkit is innen. De nem egyedüli volt, igazából a társaság egy részével nem kommunikáltam annyit, hogy úgy igazán megismerhessem. Crystalban is csak azért nem kerestem a rosszat, mert az ő variánsát odaát ismertem. A Holdon élő társaság általában tartotta a szavát, ha valamire megesküdött.
- Nem, ez azért van itt, hogy használjuk. Teljesen biztonságos. Azt hittem, hogy tudsz róla. - engem is meglepett, hogy nem tudott róla, de most nem volt időnk ilyeneken filozofálni. Hamarjában a hátamra akartam venni, hogy minél előbb oda érjünk. Volt néhány forgatókönyv a fejemben, hogyan segítsek neki. De ha már úton voltunk, akkor tökre kihasználtam az időt, hogy a navigálás mellett beszéljek is vele. Freddy szemmel láthatólag nem rettegett a nyakamba, vagyis a vállamba kapaszkodva, amit jó jelnek vettem.
A következő, amikor megint meglepetten sandítottam fel rá, holott tudtam, hogy rajtam már fent volt a sapesz is, de ez annyira meglepett volt. Pedig mindig azt gondoltam, hogy fél tőlem, a félelem pedig elég alap a bizalmatlanságra.
- Azt gondoltam azért kérted az én segítségemet, mert nincs más. Mármint ez nem feltétlenül bizalmi helyzet volt így. - alighanem érdemelt némi magyarázatot, hogy miért is néztem így hátra így rá.
Sokkal könnyebben ment ez a beszélgetés, mint gondoltam volna. A kijelentése viszont elgondolkodtatott. Valóban igaza volt abban, hogy Gwen is valamiért kicsapta a biztosítékot, de azért vele messze nem töltöttem el olyan sok időt, hogy bármi oka is legyen rá.
- Nem hiszem, hogy féltékeny lenne rád, amiért segítek neked. Ő csak a szőke lányokra szokott fújni. - hátrasandítottam rá egy pillanatra mintegy megerősítőleg is bólintva, hogy azért nem fogom elmondani. Most volt azért ennél fontosabb dolgunk is.
Több lehetőségünk azonban nem maradt, mert megérkeztünk. Leraktam, körbepásztáztam a környéket, hogy egyáltaln felmérjem a terepet. A legnagyobb meglepetéssel kell dolgoznom, ha lelepleződök vagy közbe kell lépnem. Közben pedig szemmel tartottam a lányt, ahogy elindult. Egyedül jöttem ugyan, de ez nem feltétlen volt igaz egy gazzal elterített elhagyatott terepen. Sikerült olyan helyre beugranom, ahonnét jól láttam a terepet, hallani pedig tökéletesen hallottam a monológot. A Szal nevű fickó elég hallgatagnak tűnt és noha teljesen eltakarta a szerkója, volt valami ismerős benne. Először nem tudtam mire vélni a dolgot, de kezdett a ringből derengeni egy fickó, akivel igencsak meggyűlt a bajom. Akaratlanul is megérintettem a szerkót a karomon, mert magában hordozta az ellenszerét is. Lehunytam a szemem, hogy összpontosítsak. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy kifundáljam a tervet. A kihalt terep pedig előnyünkre lehetett.
Igazából ha elsőre bosszúsan is rándult a szám széle a nevem említésére, el kellett mosolyodnom. Hogy miért? Ellenfelünk csalódottan alábecsült. Vajon a mamlasz mit mondhatott neki rólam? Mert sokat nem tudhatott azon kívül, hogy értettem a fegyverekhez és csontpengékkel is harcoltam. A ringben és a leszámolások során soha nem fedtem fel a képességeimet amennyire nem volt indokolt. Mexikóban egyébként is nyaralnak a pókok egész évben és részegre szívogatják magukat mezcallal. Egy egyszerű lendítéssel csatlakoztam hát hozzájuk a terepen. Ha most elveszítem a hidegvérem, akkor elvesztünk. Leemeltem magamról pár fegyvert, amik amúgy is látszottak, hogy látványosan a földre pakoljam őket. Csak semmi fegyverkezés.
- Szevasz Szalamandra, rég láttalak. - szólítottam meg a tagbaszakadt fickót, akinek viszont nem volt őszinte a grimasza, amivel próbálta az idegességét palástolni.
- Ide hoztam a lányt azért, hogy odaadja nektek, ami a tiétek. Aztán többet nem keresitek. - nem most jöttem le a falvédőről, hogy egy ilyen üzletelést ne ismerjek. Abban egy percig sem kételkedtem, hogy eszük ágában sem volt minket elengedni, de a másik fickó képességeit még nem ismertem. Le se vettem róla a szemem.
- Egy szavát se higgyétek el neki. - sejtettem, hogy drága Szal barátunk majd közbedurrog. Nem tett jót az önérzetének, hogy úgy helyben hagytam a legutóbb. Nem állt szándékomban fölöslgesen bisszantanom, mert a háttérben az én munkám már megkezdődött. mindenki észrevétele nélkül szállták meg apró kis pókok a drónt, hogy ha bármi rizikófaktort is rejtegetett magában, könnyűszerrel tegyék azt tönkre. Érzékenyek ám az áramkörök, jobb velük vigyázni. De cseppet sem rontott a kivetítő minőségén. Ellenben az már bosszantóbb volt, amikor még egy drón landolt a földön két másikkal együtt. Kicsit korai volt, mert még a fickó semmit nem válaszolt. A többi drónnak is ez lesz a sorsa, mert azt teljesen biztosra vettem, hogy a légtérben szállingózó kis pókok kiszúrták a legtöbbet. De ha nem, akkor lesz rá gondom. Négyünk közül azonban nem én voltam az, aki pillanatok alatt lángra lobbant, ha valami gáz volt. Szó szerint. Szalamandra megmutatta magát, én pedig Freddyn löktem egyet, hogy messzebb kerüljön tőlük, na meg célba vehessem egy jókora lendülettel a tagbaszakadt fickót, aki már tűzcsóvát lőtt ki felém.
- Ha a másik a közeledbe megy, rakd zsebre. Mindenkit zsebre tehetsz. - mondtam még a lánynak mielőtt elrugaszkodtam volna, mert ebben a helyzetben megszeppenni a legrosszabb dolog volt, amit csak tehetett. Két jó ruhalmas hálót lőttem ki a benga felé, hogy lábbal beleszállhassak, de ő már számított rám és elrántott hálóval együtt. Mi az, ennyire kiismerte volna a harcmodort? Akkor érvénybe lép a b terv és újabb fegyvert húztam elő a hátamra erősített tartóból, hogy kilőhessek rá egy tárat. Semmi célom nem volt vele azon kívül, hogy eltereljem a figyelmét. Mert arra a lángörvényre volt szükségem, amit felém küldött meg, hogy kitérhessek előle és oldalról találjam arcon a talpammal. A nyílt terep ínyemre volt, csak Freddyre kellett figyelnem. Ő mit csinál?  
 

Lomha pislantásokkal bámulok fel Kénre, kezd görcsölni a nyakam. Amúgy anyukámra emlékeztet. Kábé fél méterrel magasabb nála és legalább háromszor szélesebb a válla, de pont olyan higgadtan, határozottan tud kioktatni, mint ő. A szöveg is hasonló: miért nem szóltunk, elintézte volna. Anyu meg Kén csendben, egyedül megoldós típusok. Én hangosan, közösen elszúrós fajta vagyok.
– Meséltem róla Romynak… Benne volt az önéletrajzban meg a motivációs levélben… – mentegetőzöm, elkalandozó tekintettel. Anyu sosem szerette a kifogásokat. Remélem, Óriáspók nem pöccen be tőlük. Picit jólesik, hogy kiiktatta volna nekem Jan bá pribékjeit, mielőtt megtaláltak, és nem szeretném, ha most úgy döntene, késő bánat, inkább engem tesz el láb alól.
Pofonokat ígér a vibránium mellé. Szerencsére nem nekem. Zavartan mosolygok. Gáz, ha örülök? Nem szabadna, igaz? Az erőszak csúnya dolog, tilos érte ujjongani. De mióta apu eltűnt, senki nem akart nyakleveseket kiosztani a kedvemért. Asszem, kapiskálom, Romy miért ragaszkodik annyira a sráchoz. Bár neki valószínűleg nem a szülei ugranak be róla. Legalábbis remélem. Elég bizarr lenne…
Olyat csinálok, amit másfél hónappal ezelőtt elképzelni sem mertem volna: megragadom Kén felém nyújtott kezét, és átszökellek vele a nappaliból az idegen New York-i lakásba. Ezen a random portálon. Vajon Niel varázsolta ide? Hány zug-apartmant rejtett el a házban?
– Nem lesz baj, hogy megmutattad az átjárót? – motyogom. Biztos okkal dugták tükör mögé, valószínűleg nem átutazó vendégekre tartozik. Amíg ezen mélázok, pár pillanatra elfelejtek feszengeni a speckó fuvartól, egész természetesen csüngök Kén hátán. Végül is… Romy túlélte, nem halt bele a zavarba, pedig ő fülig szerelmes Csodapókba. Nekem ehhez képest meg sem kottyanhat ennyi, majd hátizsáknak képzelem magam, a fonálon lengedezést meg vidámparki kalandnak.  Melyik Pókember rajongó ne vágyna ilyesmire?
Váratlanul ér Kén kijelentése a bizalomról. Zsigerből rávágnám, hogy téved, nem erről van szó. Engem is meglep a reakció. Mélyen magamba kell merülnöm a magyarázatért. Közben hümmögök egy sort a fülébe.
– Igazából… Szerintem bízom benned – állapítom meg. – Különben nem lennék itt.
Elsüvít alattunk a város, a tükörképünk elmosódva kísér minket az ablakokban, makettekké zsugorodnak alattunk a kocsik. A zúgó menetszél könnyeket csal a szemembe, vigyort ránt a képemre, és kikívánkozna belőlem egy izgatott rikkantás, de féltem Kén dobhártyáját. Ez most lehetne ijesztő, mégsem az. Talán, mert már utaztam pegazuson. Vagy esetleg azért, mert tényleg nem aggódom, csimpaszkodom Csodapókba, és elhiszem, hogy nem ejtene le.
Mialatt én engedelmesen, kurta jobbra-balra iránymutatásokkal meg néma kézmozdulatokkal terelem magunkat a találka felé, Kén visszakérdez a Romy-dologra. Bazsalygok rajta. Amikor róla van szó, rögtön beszédesebbé válik. Kihasználom az alkalmat. Ki tudja? Lehet, utoljára cseveg velem.
– Hát, mert ugye Romy engedélyével lakom nálatok. És ő tök egyértelműen odavan érted. Tuti féltékeny lenne, hogy kettesben lógtam veled meg ilyesmi. Gwenre is folyton az. Nekem pedig egyelőre nincs hova mennem, ha most berág rám. – Megérkezünk, végre lekászálódom róla. Hamar elszokott a lábam a talajon közlekedéstől. A térdemen támaszkodom, amíg visszanyerem az egyensúlyom. – Szóval légyszi ne mondd neki, oké? Persze nem tervezek örökre a nyakatokon maradni! – nyugtatom meg gyorsan. – Tényleg átmenetileg vagyok itt. Csak még tart az átmenet…
Átpásztázom a terepet. Gaz borítja a földet, nem olyan élénk, rikító zöld, mint Laze növényei, hanem satnya, szomjazó kórók, kisárgult fűcsomók. Jan bá elméletileg a raktár túloldalán vár. Nyelek egy nagyot, bólintok Kén utasítására, majd elindulok az épület mellett. Az üvegek egytől-egyig szürkék, homályosak a kosztól, még a poros, enyhén benzinszagú levegő is lepukkantságról, gyanús ügyletekről mesél.
Mielőtt befordulhatnék a sarkon, zizegésre figyelek fel. Felkapom a fejem. Épphogy elcsípek valami szürkét és kereket, amint eltűnik a tető takarásában. Egy drón? – tippelek. Abból az irányból érkezett, mint mi, és arra tart, amerre én. Aggódva kémlelek hátra, és újabb gombócot küzdök le a torkomon. Ez Jan bá műve lesz. Hozta magával valamelyik kütyüs emberét.
Kiérek a nyílt terepre.  Húsz-harminc méterre tőlem két alak strázsál egy kamion mellett. A kocsi hátsó ajtaja szélesre tárva. Az egyik pasas nyúlánk, a haja lilán rikít, kitűzőkkel teleaggatott bőrdzsekit meg gigantikus fülest visel, az alkarjára digitális ketyerét rögzített. A másik pasas terebélyes, szinte már nevetségesen kigyúrt. Tuti nem éri el a lapockáját, amikor viszket, olyan vaskosan dagadnak az izmok a karján. Pólót sem talált a méretében, vagy szimplán büszke a fura, vörös tetkóra a mellkasán. Távolról fogaskeréknek látszik.
Jan bácsit hiába kutatom, nyoma sincs.
Baktatok tovább feléjük.
– Stop! – üvölt rám a lilasérós. Még a tenyerét is feltartja. – Bocsi, de nem engedhetünk közelebb. Felsőbb utasítás.
Egyelőre szót fogadok, megtorpanok félúton, durcásan karba fonom a kezem. Kíváncsi vagyok, mennyit mesélt nekik Jan bá a képességemről. Gondolom, amiatt kezelnek úgy, mintha leprás lennék.
– Ki a manók vagytok és hol van Jan bácsi?
– Link és Szal – bök először magára, aztán a tagbaszakadt tagra. Utóbbit sérti a becézés, ingerülten hunyorog. Visszahunyorítok rá. Jól látom? Sárgán világít a szeme? Hát persze. Mutáns. Vajon ellenem küldte? Mit tudhat? Elbírna a zsebemmel?
– Szívesen kezet fognék, de a főnök óvva intett tőle! – dumál tovább Link. Látványosan végigmér, majd a társához fordul. – Kisebb, mint képzeltem. Szerinted hol tartja azt a tonna vibrániumot? – Míg trécselnek, közelebb araszolok hozzájuk. Innen már eltehetném őket egy-egy kötéllel.
– Hékás! – ripakodik rám Link. – Mondtam, hogy… – Pittyegés fojtja belé a szót. Megnyomkodja a karpántját, mire halk búgással fölém reppen a korábbi, kosárlabda méretű, propelleres robot. Alaposan megbámulom. Vékony fénynyalábot lő ki elém, a villódzás visszarántja a tekintetemet szemmagasságba.
Fokozatosan nyer értelmet a látvány.
– Jó újra látni, Gemma – hazudja Jan bá hologramja. Rágrimaszolok. – Számítottam kíséretre, de bevallom, csalódtam. – Ijedten siklik hátra a tekintetem, Kén irányába.– Az X-Menre szívesebben bíztalak volna. Nem sértésként, Skarlát Pók. – A stílusa szárazabb egy háromhetes kenyérnél, még csak fel sem emeli a hangját. – Mellesleg nyugodtan előjöhetsz. A kollégám örülne a társaságodnak. – Az izomkolosszus az ujjait tördelve lép előrébb.
Sikerül kivésnem a fogammal egy darabot a szám belsejéből. Hatalmas kakiba kevertem magunkat. Kár volt azon izgulni, Romy kiakad-e rám. Muszáj költöznöm. Minél előbb. Mondjuk ma.

Az nem lepett meg, hogy Freddy bajban volt. Egyszer ki kellett bukjon ez is, hogy miféle slamasztikában volt, hiszen én elleneztem a legjobban, hogy foglalkozzunk az ő ügyével is. Romy habozás nélkül bólintott rá a maradására anélkül, hogy kicsit is utána szimatolt volna Freddy mégis mi vagyis inkább ki vagy kik elől menekült. Nekem végső soron szükségem volt ezekre az információkra, méghozzá most azonnal.
- Bátor húzás volt egy ilyen hátszéllel nem tájékoztatni minket. Vagy csak én nem lettem beavatva? HA így van, legalább szép csöndben lehet a nyomára bukkantam volna és egyesével kiiktatom az embereit, mielőtt ők találnak meg téged. - nem akartam mérges lenni rá, igazából a szituációra haragudtam és fejeztem ki nemtetszésem. Hiszen mindenki fellelhető, csak idő kérdése ha nem tudjuk mi elől kell elrejtőznünk. Most már csak egy opció van, felöltözni és elindulni a dolgunkra. Addig nem jöhetünk vissza, amíg nem hárítjuk el a problémát gyökerestül.
Ehhez viszont további válaszokra volt szükségem.
- Oké, akkor adjuk vissza mindet amire szüksége van. Meg néhány pofont mellé küldök ajándékba hozzá. - ennyi infóra volt csupán szükségem, na meg amúgy sem vesztegethettük el az időt akármire. Tisztán előttem volt a terv. Átmegyünk a lakáson New York-ba, majd onnét tovább navigálunk levegőben a pontos címre. Megoldjuk feltűnés nélkül, tiszta sor.
- Igen, ez New York-ban vagy. Jössz? - tanácstalanul pislogtam át rá, nem értettem miért tétovázott. De talán ebben a mágikus körben nem bízott, amit Niel telepített ide. Át is nyújtottam felé a kezem, akkor fogja meg ezt, hogy elindulhasson. Nem vesztegethetjük a perceket.
- Így sokkal gyorsabban ott leszünk mint a kocsi és még bőven benne leszünk az idődben. Nem azt mondtad, hogy már nincs egy óránk sem? Szóval mássz fel a hátamra és kapaszkodj meg erősen. Romy sem esett még le, pedig tériszonya van. - jobban örültem volna annak, ha nem lenne, de nem volt mi másból válogatni. Vártam, hogy Freddy kapcsoljon és hogy megszűnjön a mágikus tükör hatása is és a lakásban újból csak egy átlagos tükörben kémleljük magunkat újfent.
Na meg nem felejtettem el a kapucnit sem a fejemre húzni.
- Tudom, hogy nem bízol bennem, de a mai napra kérlek próbálj meg. - hátra sandítottam rá, ahogy jött a bizonytalan kérdésével. Erre most nem volt időnk, de ahogy elindultam és kilőttem az első adag hálót, kész voltam hallgatni rá merre menjünk.
- Miért ne említsem? - azért a kíváncsiságom erősebb volt annál, hogy csak csöndben hallgassam az útba igazítását. Azonban sokkal több időnk nem nagyon akadt, mert hamar eljutottunk a célunkig. Én egy kicsit odébb landoltam az egyik elhagyatott épület gazzal telenőtt udvarán. Gyanúsan kihalt volt a környék, nem bízták a véletlenre ezt a találkát.
- Oké, ömm... itt leszek a közelben és fedezlek. Próbálj meg minél több mindenkit előcsalogatni, hogy lássam kikkel van dolgom. Főleg a nagybátyád.
 

Reménykedve kikémlelek a szemhéjam között, amikor meghallom a csörrenést. Az ott a kocsikulcs Óriáspók kezében, ugye? Azt jelenti, elvisz engem Jan bácsihoz, igaz?
Torkomban reked a megkönnyebbült sóhaj. Automatikusan elhátrálok fél lépésnyit Kén ingerült kérdése elől. Lemeredek az kezeimre, félig malmozom, félig a bőrt próbálom lenyúzni a hüvelykujjaimról, a jobbról, aztán a balról. A jobbról. Megint a balról.
Halk puffanás. A hang irányába sandítok. Kén félrehajította a slusszkulcsot meg a mobilt. Mégsem fog segíteni… Kiteszi a szűröm…
Kinek szóljak? Hívjam fel Nielt? Kerítsem valahogy elő Bambit?
Felkapom a fejem. Először lassan, bágyadtan pislogok az utasításokra, eltart pár másodpercig megemészteni, hogy még mindig készülődik, hogy ez is a készülődés része, nem számonkérés vagy leteremtés. Hevesebben kezd kalapálni a szívem, a szavak is hevesen bugyognak elő.
– Jan bácsi vezeti a Pink Panther rablóbandát, meg ő a szerb maffia feje. Szeret mutánsokkal dolgozni. Elvileg ő is az. Különösen fejlett racionális gondolkodás, függetlenség az érzelmektől, ilyesmiket írtak az X-ek az aktájába. Kábé pszichopata. A pribékjei gyakran változnak. Nem szokott megbízni másokban. Egy-egy konkrét munkára bérli fel őket, és annyit árul el nekik, amennyit muszáj. Amíg… – Megköszörülöm a torkom. Kén valószínűleg hallotta már a sztorit, legalábbis töredékeit. Kén mindent hall. Azért közvetlenül neki bevallani más tészta. Ijesztőbb. – Amíg neki dolgoztam, főleg ilyen extra izomerős tagokkal találkoztam, plusz volt egy spéci hackere, meg egy figura, aki másolatot bírt készíteni dolgokról. Engem nem nagyon engedett a közelükbe.
Juj. Annyira belelendültem a magyarázkodásba, hogy mire feleszmélek, Kén egyszál alsógatyában virít előttem. Elfelejtek pislogni.
– Juj – ismétlem meg hangosan. Az arcom elé kapom a tenyeremet. – Semmit sem láttam! – Hátat is fordítok neki, biztos, ami tuti.
Szűz Mária, te szentséges… Miért mutogatja magát minden srác ebben a házban? És mennyit lógnak a pincében, hogy ennyi izom tapad rájuk?!
Összerezdülök.
– Hmm? Ja, igen, a vibránium. Megvan. Igazából… – Feltekerek egy tincset a mutatóujjamra, majdnem ki is tépem. – Több van, mint amit Jan bá keres rajtam… – Mondjuk kétszer-háromszor annyi. Ezt talán inkább nem kötöm az orrára. Úgysem lényeges. – Gondoltam, később jól jöhet valamihez. – Szerencsétlenül vállat vonok.
Épp megkockáztatnék egy pillantást, hátha gatyába rázta magát, ám ekkor elsuhan mellettem a pókis jelmezében, le a földszintre. Nem győzöm tartani az iramot. Mire utolérem, portál tátong a tükör helyén. Megtorpanok a túloldalán, gyökeret eresztek a parkettába.
– Ez mi? Varázslat? – mutogatok, sőt, hadonászok felé döbbenten. – Mióta van egy lakás a nappaliban? Te most… máshol vagy? Amúgy nincs. Mármint tériszonyom. De mi köze ennek bármihez? Miért kell… rád kapaszkodnom? Nem kocsival megyünk? Azt hittem, kocsival megyünk.
A lefelé ügetés meg ez a kérés együtt túl sok, érzem, ahogy forrósodik a képem. Rásimítom a hajamat a fülemre, mert az pörkölődik a legintenzívebben, és ez alapján rikítana mint egy chili paprika.
Közelebb merészkedem. Lassított felvételben emelem a lábam, úgy nyújtom előre, mintha jeges medencébe terveznék csobbanni. Kétszer-háromszor visszahúzom az utolsó pillanatban. Lélegzem egy mélyet. Végre áttoppanok Kénhez.
Annyit vacakoltam, hogy bármilyen óriási Óriáspók türelme, hamarosan elapad mellettem. Muszáj összeszednem magam. Szóval véletlenül sem ellenkezem. Szófogadóan idézek egy sámlit. Másképp esélyem sincs a hátára mászni.
Rácsimpaszkodom. Hatalmasat nyelek. Tuti hallja, ezt meg az őrülten zakatoló pulzusomat is. Ami tovább fokozza a kínosságot. A kínosság meg a zakatolást. Borzalmas, komolyan. Meghalok zavaromban, mielőtt odaérünk. Mennyire csüngjek rajta? Lehet, kevésbé fájna lezuhanni. A lelkemnek mindenképp.
– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – motyogom, síri hangon. Máskülönben a végén még megsüketülne miattam a szuperérzékeny fülére.
Dunsztom sincs hol vagyunk. Remélem, öt perces, könnyed ingázásra a raktárépülettől, ahova Jan bá odarendelt. Annál többet szerintem nem bírok ki. Így is nekilátott kimarni a gyomromat a feszkó.
Uram atyám… Romy ki fog nyírni! Véletlenül lekukkoltam a pasiját félig pucéran, és szó szerint rámásztam! Terrorizál majd a tekintetével, mint Gwent! Kiátkoz a házból!
Szorosabbra fonom a karom Kén vállán. Rettegve nyöszörgöm neki:
– Ezt a részt ne említsd Romyank, jó? Légyszi?

Furcsa volt ebben a csöndben szerelgetni, mert mindig többen tobzódtak a házban és általában ha Miles unatkozott, még gyakran fel is jött hozzám szövegelni mindenféle sulis dologról. Vagy épp az új haverjairól, akikkel lóg is meg nem is. Most viszont csak néha hallottam Freddyt valamit szöszmötölni, aki pedig köztudottan tartott tőlem vagy hat lépés távolságot, ha nem is szám szerint. Emiatt volt rettentően érdekes, ahogy a léptei nem csak megzavarták a csöndet, de egyre hangosabban tompán puffantak a lépcsőfokokon. Fogalmam sem volt róla, hogy mit szeretne, így hamar a végére akartam járni.
Arra nem számította, hogy egy ennyire szomorú Freddy fog felbukkanni az ajtó túloldalán.
Először arra gondoltam, hogy rossz emberhez jött és igazából nem velem akar beszélni, de rá kellett jönnöm, hogy csak ketten voltunk a házban és nem nagyon tudott volna máshoz fordulni. Az összkép és ennek ténye pedig gyanakvásra adott nekem okot, hogy baj lehet. Alapból is nehezen mozdult meg, amikor kérdeztem, hová kellene a fuvar, mintha berozsdásodott volna a telefon elővétele közben. Aztán csak az orrom alá bökte. Ebben eddig nem volt semmi furcsa, mégis olyan volt az egész beszélgetés, mintha ezeket a szavakat is harapófogóval kellett volna kiszednem belőle.
Nem láttam, hogy szeretett volna beljebb jönni, így némiképp előre hajoltam, hogy alaposan lássam a jelölt pontot. De azután megeredt befelé, ahogy a nyelve is. Ahogy sarkon fordultam, hogy a kocsikulcsot és a telefont nyaláboljam fel, a kezem is megállt a mozdulatban a hírek hallatán. Először csak megütközve meredtem a lányra, majd folyamatosan zakatolni kezdtek a fogaskerekek a fejemben.
- Emiatt rejtettek el itt? - kérdeztem vissza kissé bosszúsan. Nem az zavart, hogy ez veszélyes is lehetett, hanem az, hogy nem voltam eddig az információ birtokában. Nem raktam volna ki akkor sem őt, de legalább számoltam volna ilyesmi eshetőségekkel. A kulcs meg a telefon is landolt az egyik babzsákon, ahogy sarkon pördültem.
- Oké, mesélj még. Mindent, amit csak tudsz. Kik ezek, mit tudnak, kikkel dolgoznak, mindent. - adtam neki mintegy utasításként, miközben elkezdtem összeszedni a szanaszét pakolt fegyvereket, amiket szintén a telefon és a kulcs mellé szórtam. Majd kezem ügyébe került a piros kezeslábas szettem, ami ugyan nemrég lett befoltozva, de most az nem számított. Amint azt is mellé dobtam, lekaptam a felsőt és a másik babzsákfotelre dobtam, majd gyorsan kibújtam a nadrágból is, hogy minél hamarabb felvehessem a szerkót és elpakoljam a tartóiba a fegyvereket. Akkor ide más kell, mint egyszerű fuvar.
- Minden megvan a vibrániumból? - a telefon és a kocsikulcs végül maradt a helyén, nem kocsival megyünk, annál gyorsabb utat is tudok.  
- Ha más nincs, akkor menjünk. Minden renden lesz. - azzal el is indultam le a lépcsőn, hogy útba ejtsem a nappaliban lerejtett átjárót. Nem vesyztegethettük az időnket, így a megfelelő darabok helyére illesztésével máris felfénylett a széles kék kör, amely a tükör helyén jelent meg. Átléptem a berendezett stúdiólakásba, de mielőtt még felvettem volna a maszkot, Freddy felé fordultam.
- Remélem nincs tériszonyod, de most arra foglak kérni, hogy kapaszkodj fel a hátamra.
 

Eltűnik az ajtó a homlokom alól. Túl bágyadtan dőltem neki, az volt az egyetlen támaszom, tökre elveszítem nélküle az egyensúlyom. Épphogy sikerül visszatántorodnom, mielőtt mellkason fejelném Ként. Vagy hason. Néha úgy tűnik, a köldökéig sem érek.
Most is hatalmasnak látom, szélesek a vállai meg minden, kábé kitölti az egész bejáratot. Biztos jó lehet ilyen magasnak és sziklaszilárdnak lenni. Irigykedem.
Bennem annyi keménység sincs, hogy fél másodpercnél tovább nézzek a szemébe. Helyette a lakkot kapargatom a körmömről. A mutatóujjamon maradt paca egészen hasonlít egy szívecskére.
Hazudni kellene valamit, mert ha Kén megtudja az igazságot, extra dühös lesz, és tuti nem akar majd segélyszolgálatot játszani. Előre kijelentette, hogy nem akar.
Mivel a szavak elhagytak, a fejemet ingatom a kérdésére. Dehogy van baj. Minden full rendben. Nem hoztam a nyakunkra a maffiózó nagybátyámat. Semmi ilyesmi.
Megtörölgetem megint a szemem a pulcsimmal. Összehozok egy gyengusz mosolyt. Rövidéletű. Megremeg, aztán lemállik a képemről, amikor Óriáspók megszólal, hogy mindent be kell vallanom. Legalább nem hajt el azonnal…
Téblábolok, nincs merszem beljebb merészkedni. Az a kevés, amit megpillantok a szobából majdnem olyan kaotikus, mint amilyennek a zsebemet képzelem belülről. Kén szerintem nem szeretné, hogy ott bent lábatlankodjak. Sok időt tölt a kacatjaival. Gondolom, fontosak neki. Rossz néven venné, ha közelebb kerülnének az enyves kezemhez.
Inkább előkotrom a mobilt. Odatartom neki, a térképen kéken világít az útvonal.
– Ide kellene… – Juj. Irtó recsegős és kopott a hangom. Megköszörülöm a torkom. – Szóval… – Most meg cincogós. Jó, akkor cincogok! – Ide kellene elmennem… Mert van nálam valami… Amit muszáj odaadnom valakinek… – habogom végre el, szaggatottan, szánalmasan.
Biztos ki van rám bukva. Bánja, hogy hallgatott Romyra, és nem dobott ki. Tuti visszaszívná a köszönömöt, amit David műtétje után kaptam tőle.
Lassan, óvatosan felkémlelek. Nagyon messze van az enyémtől a szeme. Talán emiatt látszik annyira borongósnak és sötétnek. Nyelek egyet. A gyomrom hamarosan katapultálja magát a torkomon keresztül.
Fogalmam sincs, milyen kórság csap le rám. Hallucinálok vagy mi. Óriáspók hirtelen úgy fest, mint aki nem azt tervezgeti, hogyan lapítson ki, hanem mondjuk… aggódik. És nem is miattam. Hanem… értem?
Elkap az őszinteségi roham. Összeszorítom hozzá a szemhéjaimat. Úgy könnyebb átvészelni.
– Lenyúltam a bácsikámtól egy rakat vibrániumot, amit a polipszerű izé szervezetnek raboltunk el, és azt mondta, ha nem viszem neki oda egy órán belül, akkor ő jön el értem.
Összekulcsolom az ujjaimat, mintha imádkoznék. Így legalább nem remeg a kezem. A térdem viszont igen. Bénán nekidőlök az ajtófélfának, és csukott szemmel, totális görcsben várom, mi csattan a képembe. Kén haragos morgása vagy az ajtó. Talán mindkettő. Ebben a sorrendben.

Kivételes nap volt a mai, ugyanis kivételesen nem kellett szándékosan figyelmen kívül hagyni a többiek beszélgetését, az egész házra ugyanis néma csönd borult. Vagyis nagyjából, mert néha hallottam lépteket, valamit koppanni, a zsebes lányt motyogni, de ezt leszámítva tényleg nem történt semmi. Odakint hideg volt ugyan, itt a városon kívül eső területeken könnyebben meg is maradt a hó, ezt már észrevettem. Most azonban nem vonta el a figyelmem semmi, bőszen a kütyün dolgoztam. A kütyün, amit megígértem, hogy összerakok. Rossz volt a tudat, hogy Gwen és Miles talán nem is érezték annyira jól magukat ebben a világban és noha a kölyök tényleg nem mutatta ezt, Gwen már annál inkább. De akárhogy szedtem szét és fabrikáltam rajta még egy kicsit, nem akart összeállni a cucc. Valami határozottan hiányzott, nekem pedig komoly fejtörést okozott. Ilyenkor éreztem, hogy talán jól jönnének még plusz információk, de véletlenül sem az egyetemről. Peter az én világomban elég patentül ráérzett ezekre a cuccokra, azt hiszem ez nekem is megvolt. De háttértudás teljessége nélkül olyan volt, mint egy üres virágágyás. Azt hiszem.
Lépteket hallottam még azelőtt, hogy nyílt volna az ajtó. Valami nem stimmelt, mert Freddyn kívül senki nem volt itt, ő pedig általában nagy ívben elkerült engem. Talán tényleg elég rossz benyomást ébresztettem benne a legelején, de az egész a paprikajancsinak öltözött fickó hibája.
Aztán meghallom a nevem.
Némi hezitálás után letettem végül a forrasztópálcát és az ajtó felé sandítottam. Tényleg feljött, nem csak az emeletre, de ide is. Mire feltette a kérdést, már az ajtónál álltam és nyúltam, hogy kinyissam. Tanácstalanul meredtem a lányra, láthatóan nem volt a helyzet magaslatán, a tekintete kétségbeesettségtől telt és kisírt volt. Valami történt, amit nem hallottam?
- Baj van? - fogalmam sincs, hogy miféle dologba keveredett, de ha aznap amikor megérkezett jól vontam le a következtettést, ez az "átmeneti hely" egyfajta búvóhelyként szolgál neki. A fogaskerekek annyira vészesen kattogtak, mert nem tudtam másra gondolni, csak erre. Hogy miért? Ha teljesen más baja van, akkor ahhoz nem értenék.
Akkor miért akarna fuvart? Vagyis... fuvart akar valamihez, ami ennyire kiborította. Most emlékeztetett Romyra, ő is épp ennyire tudott néha valamin kétségbeesni.
- Szóval fuvar kell... hová? Mondj el mindent, különben nem tudok segíteni. - ha szeretne beljebb jönni, akkor elállok az útból. De szanaszét voltak alkatrészek, fegyverdarabok, a felszerelésem utánpótlásának egy része na meg az általam összetákolt javítóasztal oldalt a falnál. A szemközti falon egy jókora parafatábla a HYDRA mindennemű összegyűjtött információival legyen az kép vagy szöveg. Akad pár babzsákfotel is, de kétlem, hogy leülni szeretne. Amúgy is tele van pakolva.
 

Tök üres a ház. És tökre nem vagyok kibékülve ezzel. Bömböltetem a retró slágereket a fülemben, hogy lassabban nyomjon agyon a csend meg az egyedüllét.
Kitakarítottam a fürdőket, a konyhát és a nappalit. Aztán az X-edzések emlékére lemerészkedtem a pincébe megfulladni a futópadon.
Már a súlyzókkal szemezek, annyira súlyos a helyzet.
Igazából tespedhetnék a kanapén, várhatnám, hátha betoppan valamelyik lakótársam. De az alagsor van a legmesszebb a toronytól, ahol Kén trónolni szokott. Én pedig néha ok nélkül bőgni szoktam mostanában, és nem akarom, hogy megneszelje. Az óriás mindent hall.
Bekeveredik egy karácsonyi dal a mixbe. Eszembe jutnak tőle anyuék, és rögtön gyűlik a mellkasomban meg a szemem mögött a sírós feszültség. Elindulok az emelőgéphez. A sérv majd eltereli a figyelmem.
Félúton megállok. Megáll a zene, és megáll bennem az ütő is. Ismerős, száraz hang szól bele a némaságba.
– Szia, Gemma.
Körbepördülök. Sehol senki.
Szédülve, remegő kézzel nyúlok az airpodhoz.
– Jan bácsi…?
– Szóval még emlékszel rám. – Szokás szerint kispórolja a mondatból az érzelmeket. Talán élcelődésnek szánja. Nekem fenyegetésnek hat. – Eleget bújócskáztál, Gemma. Kérem vissza, amit elloptál. – Igen, fenyegetés volt… – Cserébe elárulom, hol van édesapád.
Reszketnek a térdeim. A falnak támaszkodom, de így sem bírok egyenesben maradni. Fokozatosan roskadok a földre.
– Apa… – Mély levegőt veszek és lenyelek egy sós könnycseppet, ami sunyiban végiggördült az arcomon. – Jól van? Ugye nem csináltál vele semmit?
– Hozzá sem értem. Szedd össze magad, Gemma – utasít, akár egy kiképzőtiszt. Nyersebben, higgadtabban bárki másnál. – Tudom, hol vagy. Le fogok diktálni neked egy címet. Kapsz egy órát ideérni a vibrániummal együtt, különben én megyek el érted, és búcsút inthetsz az új barátaidnak. Világos?
– Ha… – suttogom. A szapora légvételek és a torkomban akadt gombóc összepréselik a szavakat, fáj kiejteni őket. – Ha visszaadom… utána békén hagysz? Elárulod, hol van apu, és békén hagysz minket? A barátaimat is?
– Ez csak rajtad múlik, Gemma.
Egymás után kétszer, szájbarágósan elmondja a címet. Beütöm a térképbe.
Szipogva bámulom a kijelzőt.
Több, mint negyven perc kocsival. Ha azonnal taxit vagy ubert hívok, az is késő.
Kitépem a fülhallgatókat és nekihajítom őket a falnak. Úgy ráz a zokogás, hogy nem bírok hangot adni hozzá, csak magamban nyüszítek.
Előre dőlök a lábamra. Keresem a megoldást. De nem találom. Üres a fejem. Elszaladtak a gondolataim. Szétszéledtek, mint mindenki itthonról.
Rámeredek a mobilra. Eltelt öt perc. És még mindig nem jutottam előrébb.
Muszáj csinálnom valamit.
Feltolom magam a fal mentén, feltámolygok a földszintre, aztán tovább az emeletre. Imbolygok, a korlátot markolom, de a lábaim hősiesen cipelnek előre. Az agyam könnyekben meg kétségbeesésben ázó pép. Megdörzsölöm az arcom. Felnézek a toronyszobába vezető lépcsőn.
– Kén...? – szólok előre bátortalanul, és elindulok felfelé. Kopogás helyett az ajtónak döntöm a homlokom. – Ráérsz kicsit? Szükségem lenne egy fuvarra...