Általában ha nagy fába készültem vágni a fejszém, akkor alaposan körbejártam a témát. Ha fejjel készültem a falnak menni, annak semmi jó eredménye nem lett még. Most azonban a legnagyobb ellenségünk az idő volt maga, nem engedhettem meg olyan luxust, hogy leinformáljam a nagybátyját. Hirtelen azt sem tudtam volna merre lelem azt a muksót, akit Niel mutatott még nekem. Most ő sem volt itt, de senki más sem. Ketten kellett vállaljuk a felelősséget, hogy megpróbáljuk. Nem hagyhattam Freddyt cserben egy olyan szituációban, ami látszólag ennyire kiborította.
Nem lehettem ennyire amatőr.
- Akkor egy gyorstalpalót adhatnál róla, amíg odaérünk, miféle alak ő. - rossz volt beismerni, hogy nem olvastam végig az önéletrajzot. Voltaképpen elhittem azt, hogy rendben lesz az ittléte, főleg mert egy olyan személy erősködött mellette, akiben bíztam és Caldi felkeresése is egyfajta megerősítés volt. Azt senki nem mondta, hogy a legnagyobb probléma majd a rokonokkal lesz.
Freddynek szerettem volna most a szavára adni annak ellenére, hogy néha furán sokat volt kettesben azzal a David gyerekkel, akiben viszont nem bíztam. Nem volt semmi bajom vele, csak egyszerűen olyan távolinak éreztem őt attól, hogy rá bízzak bárkit is innen. De nem egyedüli volt, igazából a társaság egy részével nem kommunikáltam annyit, hogy úgy igazán megismerhessem. Crystalban is csak azért nem kerestem a rosszat, mert az ő variánsát odaát ismertem. A Holdon élő társaság általában tartotta a szavát, ha valamire megesküdött.
- Nem, ez azért van itt, hogy használjuk. Teljesen biztonságos. Azt hittem, hogy tudsz róla. - engem is meglepett, hogy nem tudott róla, de most nem volt időnk ilyeneken filozofálni. Hamarjában a hátamra akartam venni, hogy minél előbb oda érjünk. Volt néhány forgatókönyv a fejemben, hogyan segítsek neki. De ha már úton voltunk, akkor tökre kihasználtam az időt, hogy a navigálás mellett beszéljek is vele. Freddy szemmel láthatólag nem rettegett a nyakamba, vagyis a vállamba kapaszkodva, amit jó jelnek vettem.
A következő, amikor megint meglepetten sandítottam fel rá, holott tudtam, hogy rajtam már fent volt a sapesz is, de ez annyira meglepett volt. Pedig mindig azt gondoltam, hogy fél tőlem, a félelem pedig elég alap a bizalmatlanságra.
- Azt gondoltam azért kérted az én segítségemet, mert nincs más. Mármint ez nem feltétlenül bizalmi helyzet volt így. - alighanem érdemelt némi magyarázatot, hogy miért is néztem így hátra így rá.
Sokkal könnyebben ment ez a beszélgetés, mint gondoltam volna. A kijelentése viszont elgondolkodtatott. Valóban igaza volt abban, hogy Gwen is valamiért kicsapta a biztosítékot, de azért vele messze nem töltöttem el olyan sok időt, hogy bármi oka is legyen rá.
- Nem hiszem, hogy féltékeny lenne rád, amiért segítek neked. Ő csak a szőke lányokra szokott fújni. - hátrasandítottam rá egy pillanatra mintegy megerősítőleg is bólintva, hogy azért nem fogom elmondani. Most volt azért ennél fontosabb dolgunk is.
Több lehetőségünk azonban nem maradt, mert megérkeztünk. Leraktam, körbepásztáztam a környéket, hogy egyáltaln felmérjem a terepet. A legnagyobb meglepetéssel kell dolgoznom, ha lelepleződök vagy közbe kell lépnem. Közben pedig szemmel tartottam a lányt, ahogy elindult. Egyedül jöttem ugyan, de ez nem feltétlen volt igaz egy gazzal elterített elhagyatott terepen. Sikerült olyan helyre beugranom, ahonnét jól láttam a terepet, hallani pedig tökéletesen hallottam a monológot. A Szal nevű fickó elég hallgatagnak tűnt és noha teljesen eltakarta a szerkója, volt valami ismerős benne. Először nem tudtam mire vélni a dolgot, de kezdett a ringből derengeni egy fickó, akivel igencsak meggyűlt a bajom. Akaratlanul is megérintettem a szerkót a karomon, mert magában hordozta az ellenszerét is. Lehunytam a szemem, hogy összpontosítsak. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy kifundáljam a tervet. A kihalt terep pedig előnyünkre lehetett.
Igazából ha elsőre bosszúsan is rándult a szám széle a nevem említésére, el kellett mosolyodnom. Hogy miért? Ellenfelünk csalódottan alábecsült. Vajon a mamlasz mit mondhatott neki rólam? Mert sokat nem tudhatott azon kívül, hogy értettem a fegyverekhez és csontpengékkel is harcoltam. A ringben és a leszámolások során soha nem fedtem fel a képességeimet amennyire nem volt indokolt. Mexikóban egyébként is nyaralnak a pókok egész évben és részegre szívogatják magukat mezcallal. Egy egyszerű lendítéssel csatlakoztam hát hozzájuk a terepen. Ha most elveszítem a hidegvérem, akkor elvesztünk. Leemeltem magamról pár fegyvert, amik amúgy is látszottak, hogy látványosan a földre pakoljam őket. Csak semmi fegyverkezés.
- Szevasz Szalamandra, rég láttalak. - szólítottam meg a tagbaszakadt fickót, akinek viszont nem volt őszinte a grimasza, amivel próbálta az idegességét palástolni.
- Ide hoztam a lányt azért, hogy odaadja nektek, ami a tiétek. Aztán többet nem keresitek. - nem most jöttem le a falvédőről, hogy egy ilyen üzletelést ne ismerjek. Abban egy percig sem kételkedtem, hogy eszük ágában sem volt minket elengedni, de a másik fickó képességeit még nem ismertem. Le se vettem róla a szemem.
- Egy szavát se higgyétek el neki. - sejtettem, hogy drága Szal barátunk majd közbedurrog. Nem tett jót az önérzetének, hogy úgy helyben hagytam a legutóbb. Nem állt szándékomban fölöslgesen bisszantanom, mert a háttérben az én munkám már megkezdődött. mindenki észrevétele nélkül szállták meg apró kis pókok a drónt, hogy ha bármi rizikófaktort is rejtegetett magában, könnyűszerrel tegyék azt tönkre. Érzékenyek ám az áramkörök, jobb velük vigyázni. De cseppet sem rontott a kivetítő minőségén. Ellenben az már bosszantóbb volt, amikor még egy drón landolt a földön két másikkal együtt. Kicsit korai volt, mert még a fickó semmit nem válaszolt. A többi drónnak is ez lesz a sorsa, mert azt teljesen biztosra vettem, hogy a légtérben szállingózó kis pókok kiszúrták a legtöbbet. De ha nem, akkor lesz rá gondom. Négyünk közül azonban nem én voltam az, aki pillanatok alatt lángra lobbant, ha valami gáz volt. Szó szerint. Szalamandra megmutatta magát, én pedig Freddyn löktem egyet, hogy messzebb kerüljön tőlük, na meg célba vehessem egy jókora lendülettel a tagbaszakadt fickót, aki már tűzcsóvát lőtt ki felém.
- Ha a másik a közeledbe megy, rakd zsebre. Mindenkit zsebre tehetsz. - mondtam még a lánynak mielőtt elrugaszkodtam volna, mert ebben a helyzetben megszeppenni a legrosszabb dolog volt, amit csak tehetett. Két jó ruhalmas hálót lőttem ki a benga felé, hogy lábbal beleszállhassak, de ő már számított rám és elrántott hálóval együtt. Mi az, ennyire kiismerte volna a harcmodort? Akkor érvénybe lép a b terv és újabb fegyvert húztam elő a hátamra erősített tartóból, hogy kilőhessek rá egy tárat. Semmi célom nem volt vele azon kívül, hogy eltereljem a figyelmét. Mert arra a lángörvényre volt szükségem, amit felém küldött meg, hogy kitérhessek előle és oldalról találjam arcon a talpammal. A nyílt terep ínyemre volt, csak Freddyre kellett figyelnem. Ő mit csinál?  
 

Lomha pislantásokkal bámulok fel Kénre, kezd görcsölni a nyakam. Amúgy anyukámra emlékeztet. Kábé fél méterrel magasabb nála és legalább háromszor szélesebb a válla, de pont olyan higgadtan, határozottan tud kioktatni, mint ő. A szöveg is hasonló: miért nem szóltunk, elintézte volna. Anyu meg Kén csendben, egyedül megoldós típusok. Én hangosan, közösen elszúrós fajta vagyok.
– Meséltem róla Romynak… Benne volt az önéletrajzban meg a motivációs levélben… – mentegetőzöm, elkalandozó tekintettel. Anyu sosem szerette a kifogásokat. Remélem, Óriáspók nem pöccen be tőlük. Picit jólesik, hogy kiiktatta volna nekem Jan bá pribékjeit, mielőtt megtaláltak, és nem szeretném, ha most úgy döntene, késő bánat, inkább engem tesz el láb alól.
Pofonokat ígér a vibránium mellé. Szerencsére nem nekem. Zavartan mosolygok. Gáz, ha örülök? Nem szabadna, igaz? Az erőszak csúnya dolog, tilos érte ujjongani. De mióta apu eltűnt, senki nem akart nyakleveseket kiosztani a kedvemért. Asszem, kapiskálom, Romy miért ragaszkodik annyira a sráchoz. Bár neki valószínűleg nem a szülei ugranak be róla. Legalábbis remélem. Elég bizarr lenne…
Olyat csinálok, amit másfél hónappal ezelőtt elképzelni sem mertem volna: megragadom Kén felém nyújtott kezét, és átszökellek vele a nappaliból az idegen New York-i lakásba. Ezen a random portálon. Vajon Niel varázsolta ide? Hány zug-apartmant rejtett el a házban?
– Nem lesz baj, hogy megmutattad az átjárót? – motyogom. Biztos okkal dugták tükör mögé, valószínűleg nem átutazó vendégekre tartozik. Amíg ezen mélázok, pár pillanatra elfelejtek feszengeni a speckó fuvartól, egész természetesen csüngök Kén hátán. Végül is… Romy túlélte, nem halt bele a zavarba, pedig ő fülig szerelmes Csodapókba. Nekem ehhez képest meg sem kottyanhat ennyi, majd hátizsáknak képzelem magam, a fonálon lengedezést meg vidámparki kalandnak.  Melyik Pókember rajongó ne vágyna ilyesmire?
Váratlanul ér Kén kijelentése a bizalomról. Zsigerből rávágnám, hogy téved, nem erről van szó. Engem is meglep a reakció. Mélyen magamba kell merülnöm a magyarázatért. Közben hümmögök egy sort a fülébe.
– Igazából… Szerintem bízom benned – állapítom meg. – Különben nem lennék itt.
Elsüvít alattunk a város, a tükörképünk elmosódva kísér minket az ablakokban, makettekké zsugorodnak alattunk a kocsik. A zúgó menetszél könnyeket csal a szemembe, vigyort ránt a képemre, és kikívánkozna belőlem egy izgatott rikkantás, de féltem Kén dobhártyáját. Ez most lehetne ijesztő, mégsem az. Talán, mert már utaztam pegazuson. Vagy esetleg azért, mert tényleg nem aggódom, csimpaszkodom Csodapókba, és elhiszem, hogy nem ejtene le.
Mialatt én engedelmesen, kurta jobbra-balra iránymutatásokkal meg néma kézmozdulatokkal terelem magunkat a találka felé, Kén visszakérdez a Romy-dologra. Bazsalygok rajta. Amikor róla van szó, rögtön beszédesebbé válik. Kihasználom az alkalmat. Ki tudja? Lehet, utoljára cseveg velem.
– Hát, mert ugye Romy engedélyével lakom nálatok. És ő tök egyértelműen odavan érted. Tuti féltékeny lenne, hogy kettesben lógtam veled meg ilyesmi. Gwenre is folyton az. Nekem pedig egyelőre nincs hova mennem, ha most berág rám. – Megérkezünk, végre lekászálódom róla. Hamar elszokott a lábam a talajon közlekedéstől. A térdemen támaszkodom, amíg visszanyerem az egyensúlyom. – Szóval légyszi ne mondd neki, oké? Persze nem tervezek örökre a nyakatokon maradni! – nyugtatom meg gyorsan. – Tényleg átmenetileg vagyok itt. Csak még tart az átmenet…
Átpásztázom a terepet. Gaz borítja a földet, nem olyan élénk, rikító zöld, mint Laze növényei, hanem satnya, szomjazó kórók, kisárgult fűcsomók. Jan bá elméletileg a raktár túloldalán vár. Nyelek egy nagyot, bólintok Kén utasítására, majd elindulok az épület mellett. Az üvegek egytől-egyig szürkék, homályosak a kosztól, még a poros, enyhén benzinszagú levegő is lepukkantságról, gyanús ügyletekről mesél.
Mielőtt befordulhatnék a sarkon, zizegésre figyelek fel. Felkapom a fejem. Épphogy elcsípek valami szürkét és kereket, amint eltűnik a tető takarásában. Egy drón? – tippelek. Abból az irányból érkezett, mint mi, és arra tart, amerre én. Aggódva kémlelek hátra, és újabb gombócot küzdök le a torkomon. Ez Jan bá műve lesz. Hozta magával valamelyik kütyüs emberét.
Kiérek a nyílt terepre.  Húsz-harminc méterre tőlem két alak strázsál egy kamion mellett. A kocsi hátsó ajtaja szélesre tárva. Az egyik pasas nyúlánk, a haja lilán rikít, kitűzőkkel teleaggatott bőrdzsekit meg gigantikus fülest visel, az alkarjára digitális ketyerét rögzített. A másik pasas terebélyes, szinte már nevetségesen kigyúrt. Tuti nem éri el a lapockáját, amikor viszket, olyan vaskosan dagadnak az izmok a karján. Pólót sem talált a méretében, vagy szimplán büszke a fura, vörös tetkóra a mellkasán. Távolról fogaskeréknek látszik.
Jan bácsit hiába kutatom, nyoma sincs.
Baktatok tovább feléjük.
– Stop! – üvölt rám a lilasérós. Még a tenyerét is feltartja. – Bocsi, de nem engedhetünk közelebb. Felsőbb utasítás.
Egyelőre szót fogadok, megtorpanok félúton, durcásan karba fonom a kezem. Kíváncsi vagyok, mennyit mesélt nekik Jan bá a képességemről. Gondolom, amiatt kezelnek úgy, mintha leprás lennék.
– Ki a manók vagytok és hol van Jan bácsi?
– Link és Szal – bök először magára, aztán a tagbaszakadt tagra. Utóbbit sérti a becézés, ingerülten hunyorog. Visszahunyorítok rá. Jól látom? Sárgán világít a szeme? Hát persze. Mutáns. Vajon ellenem küldte? Mit tudhat? Elbírna a zsebemmel?
– Szívesen kezet fognék, de a főnök óvva intett tőle! – dumál tovább Link. Látványosan végigmér, majd a társához fordul. – Kisebb, mint képzeltem. Szerinted hol tartja azt a tonna vibrániumot? – Míg trécselnek, közelebb araszolok hozzájuk. Innen már eltehetném őket egy-egy kötéllel.
– Hékás! – ripakodik rám Link. – Mondtam, hogy… – Pittyegés fojtja belé a szót. Megnyomkodja a karpántját, mire halk búgással fölém reppen a korábbi, kosárlabda méretű, propelleres robot. Alaposan megbámulom. Vékony fénynyalábot lő ki elém, a villódzás visszarántja a tekintetemet szemmagasságba.
Fokozatosan nyer értelmet a látvány.
– Jó újra látni, Gemma – hazudja Jan bá hologramja. Rágrimaszolok. – Számítottam kíséretre, de bevallom, csalódtam. – Ijedten siklik hátra a tekintetem, Kén irányába.– Az X-Menre szívesebben bíztalak volna. Nem sértésként, Skarlát Pók. – A stílusa szárazabb egy háromhetes kenyérnél, még csak fel sem emeli a hangját. – Mellesleg nyugodtan előjöhetsz. A kollégám örülne a társaságodnak. – Az izomkolosszus az ujjait tördelve lép előrébb.
Sikerül kivésnem a fogammal egy darabot a szám belsejéből. Hatalmas kakiba kevertem magunkat. Kár volt azon izgulni, Romy kiakad-e rám. Muszáj költöznöm. Minél előbb. Mondjuk ma.

Az nem lepett meg, hogy Freddy bajban volt. Egyszer ki kellett bukjon ez is, hogy miféle slamasztikában volt, hiszen én elleneztem a legjobban, hogy foglalkozzunk az ő ügyével is. Romy habozás nélkül bólintott rá a maradására anélkül, hogy kicsit is utána szimatolt volna Freddy mégis mi vagyis inkább ki vagy kik elől menekült. Nekem végső soron szükségem volt ezekre az információkra, méghozzá most azonnal.
- Bátor húzás volt egy ilyen hátszéllel nem tájékoztatni minket. Vagy csak én nem lettem beavatva? HA így van, legalább szép csöndben lehet a nyomára bukkantam volna és egyesével kiiktatom az embereit, mielőtt ők találnak meg téged. - nem akartam mérges lenni rá, igazából a szituációra haragudtam és fejeztem ki nemtetszésem. Hiszen mindenki fellelhető, csak idő kérdése ha nem tudjuk mi elől kell elrejtőznünk. Most már csak egy opció van, felöltözni és elindulni a dolgunkra. Addig nem jöhetünk vissza, amíg nem hárítjuk el a problémát gyökerestül.
Ehhez viszont további válaszokra volt szükségem.
- Oké, akkor adjuk vissza mindet amire szüksége van. Meg néhány pofont mellé küldök ajándékba hozzá. - ennyi infóra volt csupán szükségem, na meg amúgy sem vesztegethettük el az időt akármire. Tisztán előttem volt a terv. Átmegyünk a lakáson New York-ba, majd onnét tovább navigálunk levegőben a pontos címre. Megoldjuk feltűnés nélkül, tiszta sor.
- Igen, ez New York-ban vagy. Jössz? - tanácstalanul pislogtam át rá, nem értettem miért tétovázott. De talán ebben a mágikus körben nem bízott, amit Niel telepített ide. Át is nyújtottam felé a kezem, akkor fogja meg ezt, hogy elindulhasson. Nem vesztegethetjük a perceket.
- Így sokkal gyorsabban ott leszünk mint a kocsi és még bőven benne leszünk az idődben. Nem azt mondtad, hogy már nincs egy óránk sem? Szóval mássz fel a hátamra és kapaszkodj meg erősen. Romy sem esett még le, pedig tériszonya van. - jobban örültem volna annak, ha nem lenne, de nem volt mi másból válogatni. Vártam, hogy Freddy kapcsoljon és hogy megszűnjön a mágikus tükör hatása is és a lakásban újból csak egy átlagos tükörben kémleljük magunkat újfent.
Na meg nem felejtettem el a kapucnit sem a fejemre húzni.
- Tudom, hogy nem bízol bennem, de a mai napra kérlek próbálj meg. - hátra sandítottam rá, ahogy jött a bizonytalan kérdésével. Erre most nem volt időnk, de ahogy elindultam és kilőttem az első adag hálót, kész voltam hallgatni rá merre menjünk.
- Miért ne említsem? - azért a kíváncsiságom erősebb volt annál, hogy csak csöndben hallgassam az útba igazítását. Azonban sokkal több időnk nem nagyon akadt, mert hamar eljutottunk a célunkig. Én egy kicsit odébb landoltam az egyik elhagyatott épület gazzal telenőtt udvarán. Gyanúsan kihalt volt a környék, nem bízták a véletlenre ezt a találkát.
- Oké, ömm... itt leszek a közelben és fedezlek. Próbálj meg minél több mindenkit előcsalogatni, hogy lássam kikkel van dolgom. Főleg a nagybátyád.
 

Reménykedve kikémlelek a szemhéjam között, amikor meghallom a csörrenést. Az ott a kocsikulcs Óriáspók kezében, ugye? Azt jelenti, elvisz engem Jan bácsihoz, igaz?
Torkomban reked a megkönnyebbült sóhaj. Automatikusan elhátrálok fél lépésnyit Kén ingerült kérdése elől. Lemeredek az kezeimre, félig malmozom, félig a bőrt próbálom lenyúzni a hüvelykujjaimról, a jobbról, aztán a balról. A jobbról. Megint a balról.
Halk puffanás. A hang irányába sandítok. Kén félrehajította a slusszkulcsot meg a mobilt. Mégsem fog segíteni… Kiteszi a szűröm…
Kinek szóljak? Hívjam fel Nielt? Kerítsem valahogy elő Bambit?
Felkapom a fejem. Először lassan, bágyadtan pislogok az utasításokra, eltart pár másodpercig megemészteni, hogy még mindig készülődik, hogy ez is a készülődés része, nem számonkérés vagy leteremtés. Hevesebben kezd kalapálni a szívem, a szavak is hevesen bugyognak elő.
– Jan bácsi vezeti a Pink Panther rablóbandát, meg ő a szerb maffia feje. Szeret mutánsokkal dolgozni. Elvileg ő is az. Különösen fejlett racionális gondolkodás, függetlenség az érzelmektől, ilyesmiket írtak az X-ek az aktájába. Kábé pszichopata. A pribékjei gyakran változnak. Nem szokott megbízni másokban. Egy-egy konkrét munkára bérli fel őket, és annyit árul el nekik, amennyit muszáj. Amíg… – Megköszörülöm a torkom. Kén valószínűleg hallotta már a sztorit, legalábbis töredékeit. Kén mindent hall. Azért közvetlenül neki bevallani más tészta. Ijesztőbb. – Amíg neki dolgoztam, főleg ilyen extra izomerős tagokkal találkoztam, plusz volt egy spéci hackere, meg egy figura, aki másolatot bírt készíteni dolgokról. Engem nem nagyon engedett a közelükbe.
Juj. Annyira belelendültem a magyarázkodásba, hogy mire feleszmélek, Kén egyszál alsógatyában virít előttem. Elfelejtek pislogni.
– Juj – ismétlem meg hangosan. Az arcom elé kapom a tenyeremet. – Semmit sem láttam! – Hátat is fordítok neki, biztos, ami tuti.
Szűz Mária, te szentséges… Miért mutogatja magát minden srác ebben a házban? És mennyit lógnak a pincében, hogy ennyi izom tapad rájuk?!
Összerezdülök.
– Hmm? Ja, igen, a vibránium. Megvan. Igazából… – Feltekerek egy tincset a mutatóujjamra, majdnem ki is tépem. – Több van, mint amit Jan bá keres rajtam… – Mondjuk kétszer-háromszor annyi. Ezt talán inkább nem kötöm az orrára. Úgysem lényeges. – Gondoltam, később jól jöhet valamihez. – Szerencsétlenül vállat vonok.
Épp megkockáztatnék egy pillantást, hátha gatyába rázta magát, ám ekkor elsuhan mellettem a pókis jelmezében, le a földszintre. Nem győzöm tartani az iramot. Mire utolérem, portál tátong a tükör helyén. Megtorpanok a túloldalán, gyökeret eresztek a parkettába.
– Ez mi? Varázslat? – mutogatok, sőt, hadonászok felé döbbenten. – Mióta van egy lakás a nappaliban? Te most… máshol vagy? Amúgy nincs. Mármint tériszonyom. De mi köze ennek bármihez? Miért kell… rád kapaszkodnom? Nem kocsival megyünk? Azt hittem, kocsival megyünk.
A lefelé ügetés meg ez a kérés együtt túl sok, érzem, ahogy forrósodik a képem. Rásimítom a hajamat a fülemre, mert az pörkölődik a legintenzívebben, és ez alapján rikítana mint egy chili paprika.
Közelebb merészkedem. Lassított felvételben emelem a lábam, úgy nyújtom előre, mintha jeges medencébe terveznék csobbanni. Kétszer-háromszor visszahúzom az utolsó pillanatban. Lélegzem egy mélyet. Végre áttoppanok Kénhez.
Annyit vacakoltam, hogy bármilyen óriási Óriáspók türelme, hamarosan elapad mellettem. Muszáj összeszednem magam. Szóval véletlenül sem ellenkezem. Szófogadóan idézek egy sámlit. Másképp esélyem sincs a hátára mászni.
Rácsimpaszkodom. Hatalmasat nyelek. Tuti hallja, ezt meg az őrülten zakatoló pulzusomat is. Ami tovább fokozza a kínosságot. A kínosság meg a zakatolást. Borzalmas, komolyan. Meghalok zavaromban, mielőtt odaérünk. Mennyire csüngjek rajta? Lehet, kevésbé fájna lezuhanni. A lelkemnek mindenképp.
– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – motyogom, síri hangon. Máskülönben a végén még megsüketülne miattam a szuperérzékeny fülére.
Dunsztom sincs hol vagyunk. Remélem, öt perces, könnyed ingázásra a raktárépülettől, ahova Jan bá odarendelt. Annál többet szerintem nem bírok ki. Így is nekilátott kimarni a gyomromat a feszkó.
Uram atyám… Romy ki fog nyírni! Véletlenül lekukkoltam a pasiját félig pucéran, és szó szerint rámásztam! Terrorizál majd a tekintetével, mint Gwent! Kiátkoz a házból!
Szorosabbra fonom a karom Kén vállán. Rettegve nyöszörgöm neki:
– Ezt a részt ne említsd Romyank, jó? Légyszi?

Furcsa volt ebben a csöndben szerelgetni, mert mindig többen tobzódtak a házban és általában ha Miles unatkozott, még gyakran fel is jött hozzám szövegelni mindenféle sulis dologról. Vagy épp az új haverjairól, akikkel lóg is meg nem is. Most viszont csak néha hallottam Freddyt valamit szöszmötölni, aki pedig köztudottan tartott tőlem vagy hat lépés távolságot, ha nem is szám szerint. Emiatt volt rettentően érdekes, ahogy a léptei nem csak megzavarták a csöndet, de egyre hangosabban tompán puffantak a lépcsőfokokon. Fogalmam sem volt róla, hogy mit szeretne, így hamar a végére akartam járni.
Arra nem számította, hogy egy ennyire szomorú Freddy fog felbukkanni az ajtó túloldalán.
Először arra gondoltam, hogy rossz emberhez jött és igazából nem velem akar beszélni, de rá kellett jönnöm, hogy csak ketten voltunk a házban és nem nagyon tudott volna máshoz fordulni. Az összkép és ennek ténye pedig gyanakvásra adott nekem okot, hogy baj lehet. Alapból is nehezen mozdult meg, amikor kérdeztem, hová kellene a fuvar, mintha berozsdásodott volna a telefon elővétele közben. Aztán csak az orrom alá bökte. Ebben eddig nem volt semmi furcsa, mégis olyan volt az egész beszélgetés, mintha ezeket a szavakat is harapófogóval kellett volna kiszednem belőle.
Nem láttam, hogy szeretett volna beljebb jönni, így némiképp előre hajoltam, hogy alaposan lássam a jelölt pontot. De azután megeredt befelé, ahogy a nyelve is. Ahogy sarkon fordultam, hogy a kocsikulcsot és a telefont nyaláboljam fel, a kezem is megállt a mozdulatban a hírek hallatán. Először csak megütközve meredtem a lányra, majd folyamatosan zakatolni kezdtek a fogaskerekek a fejemben.
- Emiatt rejtettek el itt? - kérdeztem vissza kissé bosszúsan. Nem az zavart, hogy ez veszélyes is lehetett, hanem az, hogy nem voltam eddig az információ birtokában. Nem raktam volna ki akkor sem őt, de legalább számoltam volna ilyesmi eshetőségekkel. A kulcs meg a telefon is landolt az egyik babzsákon, ahogy sarkon pördültem.
- Oké, mesélj még. Mindent, amit csak tudsz. Kik ezek, mit tudnak, kikkel dolgoznak, mindent. - adtam neki mintegy utasításként, miközben elkezdtem összeszedni a szanaszét pakolt fegyvereket, amiket szintén a telefon és a kulcs mellé szórtam. Majd kezem ügyébe került a piros kezeslábas szettem, ami ugyan nemrég lett befoltozva, de most az nem számított. Amint azt is mellé dobtam, lekaptam a felsőt és a másik babzsákfotelre dobtam, majd gyorsan kibújtam a nadrágból is, hogy minél hamarabb felvehessem a szerkót és elpakoljam a tartóiba a fegyvereket. Akkor ide más kell, mint egyszerű fuvar.
- Minden megvan a vibrániumból? - a telefon és a kocsikulcs végül maradt a helyén, nem kocsival megyünk, annál gyorsabb utat is tudok.  
- Ha más nincs, akkor menjünk. Minden renden lesz. - azzal el is indultam le a lépcsőn, hogy útba ejtsem a nappaliban lerejtett átjárót. Nem vesyztegethettük az időnket, így a megfelelő darabok helyére illesztésével máris felfénylett a széles kék kör, amely a tükör helyén jelent meg. Átléptem a berendezett stúdiólakásba, de mielőtt még felvettem volna a maszkot, Freddy felé fordultam.
- Remélem nincs tériszonyod, de most arra foglak kérni, hogy kapaszkodj fel a hátamra.
 

Eltűnik az ajtó a homlokom alól. Túl bágyadtan dőltem neki, az volt az egyetlen támaszom, tökre elveszítem nélküle az egyensúlyom. Épphogy sikerül visszatántorodnom, mielőtt mellkason fejelném Ként. Vagy hason. Néha úgy tűnik, a köldökéig sem érek.
Most is hatalmasnak látom, szélesek a vállai meg minden, kábé kitölti az egész bejáratot. Biztos jó lehet ilyen magasnak és sziklaszilárdnak lenni. Irigykedem.
Bennem annyi keménység sincs, hogy fél másodpercnél tovább nézzek a szemébe. Helyette a lakkot kapargatom a körmömről. A mutatóujjamon maradt paca egészen hasonlít egy szívecskére.
Hazudni kellene valamit, mert ha Kén megtudja az igazságot, extra dühös lesz, és tuti nem akar majd segélyszolgálatot játszani. Előre kijelentette, hogy nem akar.
Mivel a szavak elhagytak, a fejemet ingatom a kérdésére. Dehogy van baj. Minden full rendben. Nem hoztam a nyakunkra a maffiózó nagybátyámat. Semmi ilyesmi.
Megtörölgetem megint a szemem a pulcsimmal. Összehozok egy gyengusz mosolyt. Rövidéletű. Megremeg, aztán lemállik a képemről, amikor Óriáspók megszólal, hogy mindent be kell vallanom. Legalább nem hajt el azonnal…
Téblábolok, nincs merszem beljebb merészkedni. Az a kevés, amit megpillantok a szobából majdnem olyan kaotikus, mint amilyennek a zsebemet képzelem belülről. Kén szerintem nem szeretné, hogy ott bent lábatlankodjak. Sok időt tölt a kacatjaival. Gondolom, fontosak neki. Rossz néven venné, ha közelebb kerülnének az enyves kezemhez.
Inkább előkotrom a mobilt. Odatartom neki, a térképen kéken világít az útvonal.
– Ide kellene… – Juj. Irtó recsegős és kopott a hangom. Megköszörülöm a torkom. – Szóval… – Most meg cincogós. Jó, akkor cincogok! – Ide kellene elmennem… Mert van nálam valami… Amit muszáj odaadnom valakinek… – habogom végre el, szaggatottan, szánalmasan.
Biztos ki van rám bukva. Bánja, hogy hallgatott Romyra, és nem dobott ki. Tuti visszaszívná a köszönömöt, amit David műtétje után kaptam tőle.
Lassan, óvatosan felkémlelek. Nagyon messze van az enyémtől a szeme. Talán emiatt látszik annyira borongósnak és sötétnek. Nyelek egyet. A gyomrom hamarosan katapultálja magát a torkomon keresztül.
Fogalmam sincs, milyen kórság csap le rám. Hallucinálok vagy mi. Óriáspók hirtelen úgy fest, mint aki nem azt tervezgeti, hogyan lapítson ki, hanem mondjuk… aggódik. És nem is miattam. Hanem… értem?
Elkap az őszinteségi roham. Összeszorítom hozzá a szemhéjaimat. Úgy könnyebb átvészelni.
– Lenyúltam a bácsikámtól egy rakat vibrániumot, amit a polipszerű izé szervezetnek raboltunk el, és azt mondta, ha nem viszem neki oda egy órán belül, akkor ő jön el értem.
Összekulcsolom az ujjaimat, mintha imádkoznék. Így legalább nem remeg a kezem. A térdem viszont igen. Bénán nekidőlök az ajtófélfának, és csukott szemmel, totális görcsben várom, mi csattan a képembe. Kén haragos morgása vagy az ajtó. Talán mindkettő. Ebben a sorrendben.

Kivételes nap volt a mai, ugyanis kivételesen nem kellett szándékosan figyelmen kívül hagyni a többiek beszélgetését, az egész házra ugyanis néma csönd borult. Vagyis nagyjából, mert néha hallottam lépteket, valamit koppanni, a zsebes lányt motyogni, de ezt leszámítva tényleg nem történt semmi. Odakint hideg volt ugyan, itt a városon kívül eső területeken könnyebben meg is maradt a hó, ezt már észrevettem. Most azonban nem vonta el a figyelmem semmi, bőszen a kütyün dolgoztam. A kütyün, amit megígértem, hogy összerakok. Rossz volt a tudat, hogy Gwen és Miles talán nem is érezték annyira jól magukat ebben a világban és noha a kölyök tényleg nem mutatta ezt, Gwen már annál inkább. De akárhogy szedtem szét és fabrikáltam rajta még egy kicsit, nem akart összeállni a cucc. Valami határozottan hiányzott, nekem pedig komoly fejtörést okozott. Ilyenkor éreztem, hogy talán jól jönnének még plusz információk, de véletlenül sem az egyetemről. Peter az én világomban elég patentül ráérzett ezekre a cuccokra, azt hiszem ez nekem is megvolt. De háttértudás teljessége nélkül olyan volt, mint egy üres virágágyás. Azt hiszem.
Lépteket hallottam még azelőtt, hogy nyílt volna az ajtó. Valami nem stimmelt, mert Freddyn kívül senki nem volt itt, ő pedig általában nagy ívben elkerült engem. Talán tényleg elég rossz benyomást ébresztettem benne a legelején, de az egész a paprikajancsinak öltözött fickó hibája.
Aztán meghallom a nevem.
Némi hezitálás után letettem végül a forrasztópálcát és az ajtó felé sandítottam. Tényleg feljött, nem csak az emeletre, de ide is. Mire feltette a kérdést, már az ajtónál álltam és nyúltam, hogy kinyissam. Tanácstalanul meredtem a lányra, láthatóan nem volt a helyzet magaslatán, a tekintete kétségbeesettségtől telt és kisírt volt. Valami történt, amit nem hallottam?
- Baj van? - fogalmam sincs, hogy miféle dologba keveredett, de ha aznap amikor megérkezett jól vontam le a következtettést, ez az "átmeneti hely" egyfajta búvóhelyként szolgál neki. A fogaskerekek annyira vészesen kattogtak, mert nem tudtam másra gondolni, csak erre. Hogy miért? Ha teljesen más baja van, akkor ahhoz nem értenék.
Akkor miért akarna fuvart? Vagyis... fuvart akar valamihez, ami ennyire kiborította. Most emlékeztetett Romyra, ő is épp ennyire tudott néha valamin kétségbeesni.
- Szóval fuvar kell... hová? Mondj el mindent, különben nem tudok segíteni. - ha szeretne beljebb jönni, akkor elállok az útból. De szanaszét voltak alkatrészek, fegyverdarabok, a felszerelésem utánpótlásának egy része na meg az általam összetákolt javítóasztal oldalt a falnál. A szemközti falon egy jókora parafatábla a HYDRA mindennemű összegyűjtött információival legyen az kép vagy szöveg. Akad pár babzsákfotel is, de kétlem, hogy leülni szeretne. Amúgy is tele van pakolva.
 

Tök üres a ház. És tökre nem vagyok kibékülve ezzel. Bömböltetem a retró slágereket a fülemben, hogy lassabban nyomjon agyon a csend meg az egyedüllét.
Kitakarítottam a fürdőket, a konyhát és a nappalit. Aztán az X-edzések emlékére lemerészkedtem a pincébe megfulladni a futópadon.
Már a súlyzókkal szemezek, annyira súlyos a helyzet.
Igazából tespedhetnék a kanapén, várhatnám, hátha betoppan valamelyik lakótársam. De az alagsor van a legmesszebb a toronytól, ahol Kén trónolni szokott. Én pedig néha ok nélkül bőgni szoktam mostanában, és nem akarom, hogy megneszelje. Az óriás mindent hall.
Bekeveredik egy karácsonyi dal a mixbe. Eszembe jutnak tőle anyuék, és rögtön gyűlik a mellkasomban meg a szemem mögött a sírós feszültség. Elindulok az emelőgéphez. A sérv majd eltereli a figyelmem.
Félúton megállok. Megáll a zene, és megáll bennem az ütő is. Ismerős, száraz hang szól bele a némaságba.
– Szia, Gemma.
Körbepördülök. Sehol senki.
Szédülve, remegő kézzel nyúlok az airpodhoz.
– Jan bácsi…?
– Szóval még emlékszel rám. – Szokás szerint kispórolja a mondatból az érzelmeket. Talán élcelődésnek szánja. Nekem fenyegetésnek hat. – Eleget bújócskáztál, Gemma. Kérem vissza, amit elloptál. – Igen, fenyegetés volt… – Cserébe elárulom, hol van édesapád.
Reszketnek a térdeim. A falnak támaszkodom, de így sem bírok egyenesben maradni. Fokozatosan roskadok a földre.
– Apa… – Mély levegőt veszek és lenyelek egy sós könnycseppet, ami sunyiban végiggördült az arcomon. – Jól van? Ugye nem csináltál vele semmit?
– Hozzá sem értem. Szedd össze magad, Gemma – utasít, akár egy kiképzőtiszt. Nyersebben, higgadtabban bárki másnál. – Tudom, hol vagy. Le fogok diktálni neked egy címet. Kapsz egy órát ideérni a vibrániummal együtt, különben én megyek el érted, és búcsút inthetsz az új barátaidnak. Világos?
– Ha… – suttogom. A szapora légvételek és a torkomban akadt gombóc összepréselik a szavakat, fáj kiejteni őket. – Ha visszaadom… utána békén hagysz? Elárulod, hol van apu, és békén hagysz minket? A barátaimat is?
– Ez csak rajtad múlik, Gemma.
Egymás után kétszer, szájbarágósan elmondja a címet. Beütöm a térképbe.
Szipogva bámulom a kijelzőt.
Több, mint negyven perc kocsival. Ha azonnal taxit vagy ubert hívok, az is késő.
Kitépem a fülhallgatókat és nekihajítom őket a falnak. Úgy ráz a zokogás, hogy nem bírok hangot adni hozzá, csak magamban nyüszítek.
Előre dőlök a lábamra. Keresem a megoldást. De nem találom. Üres a fejem. Elszaladtak a gondolataim. Szétszéledtek, mint mindenki itthonról.
Rámeredek a mobilra. Eltelt öt perc. És még mindig nem jutottam előrébb.
Muszáj csinálnom valamit.
Feltolom magam a fal mentén, feltámolygok a földszintre, aztán tovább az emeletre. Imbolygok, a korlátot markolom, de a lábaim hősiesen cipelnek előre. Az agyam könnyekben meg kétségbeesésben ázó pép. Megdörzsölöm az arcom. Felnézek a toronyszobába vezető lépcsőn.
– Kén...? – szólok előre bátortalanul, és elindulok felfelé. Kopogás helyett az ajtónak döntöm a homlokom. – Ráérsz kicsit? Szükségem lenne egy fuvarra...