Dr. Donald Hoffman pszichiátriai magánrendelése
Részletek az első (és utolsó) ülés tartalmából

Biztos hallott a családomról. A nagyapám gyártja a gyógyszereket, amiket felír, apám vezeti a kedvenc későesti műsorát, és anyám jótékonysági alapítványa finanszírozta több kliense ellátását.
Akármit tud rólunk, bátran elfelejtheti! A vagyonunkat és a hírnevünket messze lekörözik a titkaink.
Beszéljünk róla!
Apa könnyű eset. Többet láttam gyerekkoromban a képernyőn, mint személyesen. Igen, élőben is szórakoztató és lehengerlő. Született előadóművész. A neurotikus, kényszeres anyámnak valószínűleg imponált a könnyedsége, csak azt nem mérlegelte, milyen könnyedén nyal majd vissza a fagyi.
Anyám nehezebb eset. Korán kikiáltották zseninek, tőle örököltem a hibátlan memóriámat. A nagyszüleim a Pokoltűz Klub tagjai, ne aggódjon, természetes, hogy fogalma sincs, miről dumálok. Lényeg a lényeg, anya kölyökgéniuszból vezérigazgató lett, utána megörökölte az elit klubtagságot, és mindezek mellé gyereket vállalt egy éretlen humoristával. Idegroncsot trancsíroztak belőle az elvárások meg a felelősség, mégsem bírja levetkőzni őket. A saját maximalizmusának rabja.
Végül ott a három testvérem. Rebecca, a legfiatalabb amolyan házasság-mentő babaként született öt éve, Conrad halálának második évfordulóján. Ő volt a legidősebb. Raymond, a másik bátyám, mostanra beérte.
Értesült az esetről, igaz? Több nemzet gyászolta. A nagyreményű, fiatal kutató és író, akit huszonnégy évesen tragikus baleset ért. Szerencsétlen Conrad…
Jól figyeljen, itt jön a drámai fordulat!
Én voltam a baleset. Megöltem.
Hosszú sztori, igyekszem rövidre fogni.
Tízévesen meghaltam. Fulladás. Anya ügyesen véka alá rejtette. Pár nappal később támasztottak fel varázslattal. Döbbenetes, mikre nem képesek a jó kapcsolatok meg a pénz, igaz? Persze akadt mellékhatás; az elmúlás ritkán hagyja szótlanul, hogy elmulasszák.
Narkolepszia – az orvosi jelentés szerint. Tudja, véletlenszerű alvórohamok, random szieszták. Sajnos kifacsart, valóságszagú rémálmok jártak mellé. Például arról, ahogy Conrad vadászott. Emberekre. Megkínozta, kivégezte őket, sokukat, éveken keresztül. Aztán rájöttem, hogy a doki elbaszta a diagnózist. Bonyolultabb a kórkép. Erről majd később. Egyelőre maradjunk a családomnál!
Conrad ártatlanokat gyilkolt. Tudtam. Ott voltam.
Senki sem gyanakodott rá. Ahogy később rám sem. Az emberek, tisztelet a kivételnek, kínosan vakok és buták.
Értek a terápiához, ne aggódjon, kitérek az érzéseimre: úgy éreztem, egy idegent nyírtam ki. Az a Con, akit ismertem, nem létezett.
Raymond másképp gondolta.
Ő is őrizte a saját titkait.
Tizenhárom évesen végignézte, amint elsodort engem a tenger, fogta a kezem, miközben próbáltak újraéleszteni. Nyomot hagyott benne. Elindított valamit. Eleinte depressziónak tűnt, később lázadásnak. Mint utóbb kiderült, az új képessége okkult irányba húzta. Szellemeket kezdett látni, szó szerint.
Szerette Conradot, bálványozta. És Conrad, mint pszichopata sorozatgyilkos, holtában is konyít a manipulációhoz. Maga mellé állította. A végeredmény az lett, hogy Ray egy átokkal a nyakamba varrta a kísértetét. Integessen neki! A kávézóasztalon tehénkedik. Jelzem, elítéli magát. Perverz, gyáva pondrónak tartja. Sokat elmond.

Térjünk át a félrediagnosztizált narkolepsziámra!
A lelkem, a tudatom, vagy ezek megfelelője függetlenedett a fizikai valómtól. Nem bírok aludni, folyamatosan eszméletemnél vagyok. Nem engedtek békében nyugodni, ezért örök éberség a jussom.
Érzem az élőlények rezonanciáját, mindegyik egyedi, beazonosítható, és egytől-egyig emlékszem rájuk. Ez alapján bárhol, bármikor megtalálom azokat, akikkel találkoztam – akár a saját testemben, akár máséban. Állatokon is működik.

Négy fokozata van.

Az első szimpla, ártatlan kémkedés. Meglapulok a kiszemelt tudata mögött, elbújok alatta, látom, érzem, hallom, amit ő, rajta keresztül élem át az eseményeket. Észrevétlen megfigyelőként.

A második a telepatikus kapcsolat. Ilyenkor egy szintre kerül a tudatunk, kutathatok a gondolatai között, kommunikálhatok vele mentálisan, viszont megkockáztatom, hogy érzékeli a jelenlétem, vagy maga a célszemély, vagy a környezetében lévők, akik bírnak efféle adottságokkal.

A harmadik az irányítás. Állatoknál, eszméletlen embereknél gyerekjáték, alvóknál szintén könnyű. Megoldom részegeknél, drogosoknál is, a bódult állapot segít. Elnyomom az akaratukat, a lelküket vagy akármit, és felülkerekedem. Kölcsönveszem a testüket. Én döntök. Én cselekszem. Így intéztem el Conradot.

A negyedik a bitorlás. Amikor a tudat elég lanyha, például agyi sérülés miatt, kómás betegeknél, vagy sokszori, hosszú megszállás után, olyankor végleg kisajátíthatom a testet. Van rá allegóriám: bezárom a pincébe az eredeti tulajt, örökre, és átiratom magamra az ingatlant. Kapiskálja?

Ne féljen, van gyengepontom! Szívesen megosztom. Magának már úgyis mindegy.
Eszméletvesztésre hajaz a jelenség. A saját fizikai burkom védtelen, sérülékeny ilyenkor. Könnyű lenne megölni, bár a tudatom túlélné. Conradnak, szellemként, sikerült néhány percre száműznie az élők sorából. Hála érte! Kiderítettük belőle, mi történne, ha nem saját magamban érne utol a halál: elveszteném az emlékeimet, önmagam. Kóbor lélekként, amnéziásan tengődnék. Nem is vészes, igaz? Kvázi újjászületés. Ray persze ebben sem ért velem egyet. Mióta az őrült bátyánk félrevezette őt és véletlenül elátkozott, azóta a túlféltő idősebb tesók mintapéldánya. Erről az akciómról sem tud. Egyelőre. Persze később elpanaszolhatja neki a túlvilágról, mit tettem magával.

Dr. Hoffman belekapaszkodik a fotel kartámlájába. Kaján vigyorral gyönyörködöm az arcán átvonagló felismerésben, a lomha pislogások közé ékelődő rettegésben. Hallgatag, még a korábbi pszichiátereimhez képest is. Talán a sokk teszi, vagy a kávéjába csempészett altató.
– Nyugalom, nem nyírom ki azonnal! – Illedelmesen, egyenes háttal üldögélek vele szemben, kezemet összezárt térdeimen pihentetem. – Először csicsikálni fog egy jót, közben vallomást ír majd, amiben beismeri, hogyan élt vissza a női páciensei kiszolgáltatottságával és bizalmával. Ezt még ugyebár el lehetne sikálni. Elliot vagyok. Tudom, hogy működik. Magát azonban pont Thea Elliottal fogják kompromittáló helyzetben találni. Egy híres, ájult, fiatal hölggyel! A média megcsócsálja, anyám és a nagyszüleim élve felfalják magát. Utána eldöntheti, én vetek-e véget az életének a maga kezével, vagy elintézi segítség nélkül.
Elernyed a karja, leragad a szemhéja. Conrad az ölébe hajol, feljebb tolja az orrán a szemüveget. Nem kap rá reakciót.
– Túl sokat szövegeltél – fordul felém. – A végét fel sem fogta.
Hátradőlök. Elrugaszkodom, át a férfi testébe. A pszichéje távoli csiklandozás, erőlködés nélkül, azonnal elcsitítom. Öregesen reccsen a hátunk, izommemóriából ropogtatom az ujjunkat, mielőtt lehuppanok az asztal elé és tollat ragadok. Conrad a vállunk felett olvassa a bűntettek lajstromát. Elégedetlenül dünnyög.
– Alaposan eltervezted ennek a féregnek a befejezését. Alaposabban, mint az enyémet.
A szemünk sarkából észlelem, amint a könyvespolcnak támaszkodik. Körmölök tovább.
– Hmm. Legyen! Bóknak veszem. Tanultál tőlem, és igazán dicséretes a fejlődés. Kár, hogy olyan korán kiiktattál. Sokra vihettük volna.
– Ó, fogd már be! – hajítok neki egy tűzőgépet. Röhögve hagyja átrepülni a mellkasán. Visszasuhan a fotelekhez, a gazdátlan, alélt alakom fölé hajol.
– Nem félsz, hogy megszállak?
Féltem. Régebben. Azóta üres fenyegetéssé silányult. Évek óta ezen lovagol, de egy pár perces adásszüneten kívül mást nem produkált. Legyintek, folytatom a munkát. Állott íze van a szánknak. Dr. Hoffman ma reggel spórolt a fogkrémmel.
– Beteg vagy – mondja. Megáll a kezünkben a toll. A szavakat elengedném a fülünk mellett, a hangsúly viszont előcsal egy grimaszt. – Sokkal betegebb vagy nálam.
Színtiszta büszkeség ragyog a pofáján.
– Ezért szabdaltál olyan lelkesen fiatal nőket, mi? – karistolom Dr. Hoffman érdes baritonján. – Kisebbségi komplexusod volt, amiért a húgod mindenben jobb nálad.
Meredünk egymásra. Ő elnyílt ajkakkal, meglepetten, mi megfeszült állkapoccsal, ingerülten. Végül kitör belőle a nevetés. Mire abbahagyja, elkészülök a vallomással.
– Tényleg kár – lapogatja meg testvérien a fejemet. Felfordul a gyomrunk a gyengédségétől.
– Dögölj meg!
– Parancsodra! – szalutál.