Kor: 9000 évkörüli. Istenként halhatatlan.  Azonban nem legyőzhetetlen. Tudja ugyan regenerálni magát a szervezete, ám idő kell, hogy ő is felépüljön a különböző sérüléseiből. Emellett fájdalmat is ugyanúgy érez, mint bárki más. Harcképtelenné tehető, épp csak idővel újra fel tud gyógyulni.
Szülők:  -  Édesapja: Nergál,  
                - Édesanyja: Ereshkigall
                - Nevelőanyja: Bastet
                -Nevelőapja: Ptah
                - Tanítója: Thot
Küllem: Emberi alakjában nagyon sötét barna haja van, szinte már fekete. Szemei kékek. Kreolos bőre, és sötét hajának köszönhetően, úgy tűnik, mintha világítanának kék íriszei. (Szemszínét minden alakjában megőrzi) Mivel éjszakai ragadozó, előszeretettel visel napszemüveget, hogy a szemeit kímélje.  Alakjait valamennyire képes keverni, tegyük azt megjelenhetnek a szárnyai emberi formájában is. De nem tud idegen alakot felvenni, pl nem fog nyestté, vagy tigrissé, netalán sárkánnyá változni.
Macskaként: Fekete maine coon
Oroszlánként: Méretes berber oroszlán
Démonként: Mantikór. Oroszlán fej és test, cápamód, több sor fém agyar, pikkelyes has, bőrhártyás szárnyak, skorpió farok. Mérete akkora, hogy egy ember eltűnne egy mancsa alatt.
Istenként: Szárnyas fehér oroszlán.  Mérete a mantikór méretével megegyező.
Jellem:  Darmi nem szereti az embereket, úgy nagy átlagban. Első sorban prédaként gondol rájuk, és az emberek is ösztönösen megérzik, hogy egy csúcsragadozóval kerültek szembe. Ijesztő kisugárzásához egy természetes arrogancia, kegyetlen egyenesség, és szűkszavúság társul.
Viszont, ha valaki hozzá, vagy a falkájához tartozik, azokkal szemben egy türelmes, lusta macskaként viselkedik, nemtől és fajtól függetlenül.
Előzmények: Nergál és Ereshkigall gyermekeként látta meg a napvilágot, ám nem sokáig élvezhette isteni szülei gondoskodását. Szülei egyik, pantheon belüli önjelölt riválisa kölyök korában elrabolta, és rabszolgának az emberek közé adta. A rabszolga billog a mai napig látszódik a lapockáján. Mivel túl könnyen gyógyult kisoroszlán korában, úgy tudták csak maradandóan rásüti a szolgák jelét, hogy kivágták a húsát a kívánt mintába, és forró fémet öntöttek az eleven sebbe. Ezt már a fiatal kis isten szervezete sem tudta nyomtalanul meggyógyítani.  Mezopotámiában nőtt fel tinédzser koráig , mikor eladták Egyiptomba, szintúgy rabszolgának, az írnok Ptolemaios mellé. Ott a kis alakváltónak (azt gondolta magáról, hogy sima alakváltó) meglepően jó sora volt, Ptolemaios elkezdte oktatgatni, és tőle került végül Bastethez, aki felismerte a fiatal fiúban az isteni sarjat. Egyiptomban nőtt fel, és amíg ő távol volt, Mezopotámiát szörnyű aszály sújtotta. A vihar isten hiányát annyira megsínylette a természet, hogy végül a főistenek egyike személyesen indult el a fiatal istenség megkeresésére. Egyiptomban találta meg Darmit, ám nem mehetett vele egyből haza, ugyanis egy elég vérmes oroszlán falka állta útját, és Bastet minden további nélkül különböző „szemkikaparásokkal fenyegetőzött, ha ráteszi a mocskos mancsát az ő fogadott fiára”.
Végül úgy vihette csak haza Enlil, ha örökbe fogadta ő is Ninurtát, és az első generációs istenekkel egyenrangúként vezette be a születési pantheonjába az ifjút. Hazatérésének hála megjött Mezopotámiába a várva várt eső, ám Darmore nem érezte ténylegesen sajátjának azt a pantheont, és a vérszerinti családján kívül nem nagyon került közelebbi kapcsolatba senki mással. Inkább neki indult, hogy felfedezze a környező világot. (Ennek hála több népcsoportnál is isteni nevet kapott úgy is, nem ez volt a célja)
A rabszolgaságából kifolyólag már ekkor sem kedvelte az embereket. A vándorlásai során talált egy fajt, akiket megkedvelt, és akiknek szükségük volt rá, jobban, mint az embereknek. A jinnek maguk közé fogadták a kóbor oroszlánt. Kiváltképp azért, mert a nagymacska segített nekik hazajutni a saját világukba. Látszólag egyenesbe került Darmore élete.
Nem számolt rá, hogy Ishtar nem adta fel a korábbi bosszúját. Az istennő, egy valamire való hadisten módjára, türelmesen várt, és amikor a legkevésbé számolt rá bárki is, újból Ninurtára támadt. Nem fizikálisan, úgy már nem bírt volna el vele. Helyette egy rafinált átokkal sújtotta, aminek a következtében Ninurta eltorzult, és démoni, torz szörnyűséggé deformálódott. A mérgek, amiket az átok miatt kezdett a szervezete termelni, folyamatos fájdalmakkal emésztették őt fel. Ishtarnak az volt a célja, hogy szép lassan veszítse el önmagát Ninurta, és mikor végre egy tomboló ösztönlénnyé redukálódik, meg lehessen ölni a démont.
Ninurta azonban sok minden volt, de kiváltképp szívós. A fájdalom nem volt ismeretlen a számára, és a hozzá kötött jinnek rengeteget segítették, hogy önmagánál maradjon. Végül a ghouljaival rájött, hogyan tudja kordában tartani az átok mellékhatásait. Ishtart pedig szüleivel egy időre Irkallába (az Alvilágba) börtönözték. A végtelenségig nem hagyhatták ott, hisz amilyen módon Ninurta erejére szükség volt, úgy Ishtar ereje sem veszhetett el teljesen.
Ezek után még kevesebbet maradt Mezopotámiában. Főleg, hogy a régi hitvilágot átvette a Zoroasztrizmus, Darmore is szabadabban járta a világot. Eljutott Indiába, de rendszeresen haza járt Egyiptomba is. Régi Pantheonjából jelenleg csak Nergálékkal tartja a kapcsolatot.
 

- Isteni erő:  -> Viharisten: Ninurta istenként a viharok felett uralkodott, ám egy bezsebelt átok hatására, most az uralkodás, mint olyan, erős túlzás. Jelenleg, ha nem zárja el magában ezt az erőt teljes mértékben, akkor kontrollálatlanul reagál az időjárás az érzéseire. A benne feszülő düh és fájdalom mellett, ezt nagyon ritkán meri csak megkockáztatni. Szóval viharisteni erejét az esetek jelentős százalékába elzárva tartja magában. (Fejlődési lehetőség, hogy újra megtanulja uralni ezt az erőt, jelenleg nem használja) Passzív képesség, hogy villámmal, árammal nem lehet sokkolni, hisz a teste hozzá van már szokva az elektromossághoz.
                                               -> Hadisten: Ez nem egy látványos erő, ám Ninurta számára mégis fontos. Hadisten mivolta lehetővé teszi, hogy hamar átlásson az ellenfelei stratégiáin, illetve, hogy maga is válasz stratégiával álljon elő. Emellett nagyon gyorsan képes harcművészeteket tanulni. Ebbe közre játszik hajlékony, de erős macska fizikuma is. Egy elvarázsolt, beszélő buzogány, Sharur az egyik választott fegyvere, a másik egy pár szintúgy mítikus khophes. Emberi alakjában is jóval erősebb, és gyorsabb az átlagembereknél.
                -Átok/démoni erő: Ishtar istennő átka következtében a valamikori oroszlánisten eltorzult, démoni formája kialakult. (Hatalmas emberevő mantikór) A teste tele van a legkülönfélébb mérgekkel és betegségekkel, amik folyamatosan pusztítják a belsejét. Mivel isten, nem hal ebbe bele, de folyamatos fájdalmai vannak. Az átok másik alattomos húzása, hogy csak úgy tudja Darmore enyhíteni a belsejét marcangoló fájdalmát, hogy ha embereket eszik. Emberek fogyasztásával egy rövid időre meg tudja kötni a mérgeket és betegségeket. (egy vadászat egy-két napra nyújt csak enyhülést) Ishtar ezzel akarta elérni (nem sikertelenül), hogy minél inkább elveszítse az isteni státuszát.  Amire azonban nem számolt az istennő, hogy Darmore meg fogja tanulni uralni ezt az erőt. Megtanulta a mérgeket és a betegségeket irányítani. Ezt teljesen különálló erő a viharistentől, nem is tudja egyszerre a kettőt megpróbálni, és jelenleg ez az a képesség, amit ural, és amit tud használni magabiztosan.  Ha új, számára ismeretlen méreg, vagy betegség jut a szervezetébe, első alkalommal végig kell szenvednie a tüneteket, ám halál helyett asszimilálja a szervezetébe az új anyagot. Vagyis időlegesen le lehet dönteni a lábáról mind méreggel, mind betegségekkel, ám amikor felépül az új kórból, vagy anyagból, azzal gazdagabb lesz a repertoárja.
                -Jinn király: Füsttelen tüzben keresztelték jinn királlyá, aminek hála egy alapszintű tűzmágiára vált képessé, illetve képes láthatatlanná válni az emberek és gépek számára. Azonban akik érzékelik a természetfelettit, szellemi világot, azokon nem fog ez a trükkje. Továbbá, amire ez a titulusa képessé teszi, hogy megérzi, ha a közelébe jinn tartózkodik, akkor is, ha a szegény pára hozzá van kötve valamihez, vagy valakihez. Képes felszabadítani a kötést (Nem jk karakterekről beszélünk) és magához kötve, haza vinni a geniet, a jinn világba. A jinnek istenként tisztelik Darmore-t, aki sokkal inkább nyeri az ő tiszteletükből az erejét, mint az emberek hódolatából. A jinnek világában Darmi ténylegesen mindenható, ám ez csak ott érvényesül, az ottani hatalmát nem tudja itt használni. És mivel a jinnek világa sok pecsétes titok, nem szokott oda másokat beengedni.  Azonban folyamatosan kutatja a jinneket, hogy haza vihesse őket.

18 év alatti személyek számára nem ajánlott!
Átsétáltam a hotel előszobáján. Nem kellett körbe nézzek, hogy érezzem az engem mustráló tekinteteket. Félelem, idegesség, kíváncsiság, még töményebb félelem, és vágy. Elfintorodtam, ahogy kiléptem a késő délutáni napsütésbe.
Az emberek között kellett maradnom, ha a népem tagjait fel akartam kutatni, így kialakítottam magamnak közöttük egy álcát. Ám ez nem jelentette azt, hogy bájolognom is kellett velük. Épp, csak a legszükségesebb kontakt, mindig is ez volt velük kapcsolatban a mottóm.
Határozott léptekkel haladtam, keresztül a város sűrűn lakott utcáin. Első sorban az orromra támaszkodtam, hisz a mindenhonnan villódzó, mesterséges fények bántották a szemeimet. De senki nem mondta volna meg, hogy a szemüvegem, jótékony sötétbe burkolt, megóvva érzékeny íriszeimet, olyan magabiztosan lépkedtem előre. Az emberek elsiettek az utamból. Ösztönösen érezték, hogy egy náluk jóval nagyobb ragadozó sétál épp el közöttük, és nem akartak az elsők lenni, akik felhívják magukra a figyelmemet. A nagyváros zaja üstdobnak képzelte a koponyámat, komoly erőfeszítéssé téve, hogy meg tudjam különböztetni magam körül az apróbb zajokat. A bensőmbe maró fájdalom nem javított az amúgy is ocsmány hangulatomon.  Nem fért a fejembe, hogy miként érezhetik itt magukat jól az emberek, hogy az ég áldja meg a tompa érzékszerveiket!
Az egyetlen reménysugár ebben az idegölő sétában az volt, hogy éreztem, egyre közelebb keveredtem a célomhoz. Ámbár koránt sem voltam magabiztos, mihez is fogok kezdeni kölykökkel? Soha életemben nem kellett még eddig tanítanom, nem tudtam, mire is számoljak, mennyire fognak az idegeimen tarzant játszani. Megfogadtam magamnak is, na meg anyámnak is, mielőtt ide jöttem, hogy nem vadászom le a gondjaimra bízott csemetéket. Bastet falkájához tartoztak, ez már önmagában elég volt, lekerüljenek a préda listáról. Ám nem kergettem hiú ábrándokat, biztos egyszer sem fogják túlfeszíteni az idegeimet. El is döntöttem, hogy elsők között fogom az éjszaka felderíteni a menekülő útvonalakat, illetve, hogy merre lesz érdemes a vadászterületemet kijelölni.
Idáig jutottam a tervezgetésbe, amikor is egyszerre éreztem meg az illatot, és hallottam meg az apró neszeket. Hirtelen minden felejtve lett, ahogy megszaporáztam a lépteimet. Az ösztöneim egy, a késő délután ellenére is sötét sikátorba vezettek. Két fiatal férfi és egy nő, voltak előttem. Gondosan levettem a szemüvegemet, hogy végre szétnézhessek magam körül. Agresszió, vágy és félelem szaga terjengett töményen a levegőben. A nő jelenleg nem érdekelt különösebben. Úgy ítéltem, hogy elég volt neki, emberi szörnyetegekkel találkozott ma. Sokkal jobban lekötöttek a támadói. Nesztelenül mentem a két díszpinty közé, és természetesen a nagyobbikkal kezdtem. Ugyanazzal a mozdulattal, amivel elkaptam a torkát, ki is törtem a nyakcsigolyáját. Rendellenes szögbe hanyatlott a feje a kezemre. Ő volt a szerencsésebb közülük. Lassú mozdulattal mélyesztettem az agyaraimat a nyakába. Már nem dobogott a szíve, kénytelen voltam én kiszívni a vérét a testéből. Hatalmas kortyokkal ittam, élveztem, ahogy a forró folyadék végig folyt a torkomon. Valamennyi csepp vért kisajtoltam belőle. Kecses mozdulattal vettem el a számtól a torkát. Úgy mozgattam, emelgettem, mintha semmi súlya nem lett volna. Egy ősi, sumér altatódal jutott az eszembe, azt kezdtem el dúdolni, miközben feltéptem a torkán a húst. Ha csak tehettem, mindig ott kezdtem a falatozást. Az agyaraim könnyedén roppantották el a gerincét, ahogy csontostól kiharaptam belőle egy falást. A jégkéken felfénylő szemeimmel a másik fogásra néztem. Megbabonázva bámulta minden mozdulatom. A félelem úgy tűnt, felülemelkedett a túlélési ösztönén. Ritka bamba ábrázattal követte valamennyi mozdulatom. Mindig is tudtam, hogy elbűvölő a személyiségem varázsa. Olyannyira, hogy az épp megmentett nőstény, eszméletlenül rogyott a földre. Értékeltem tőle, hogy legalább visítozásba se kezdett, csak szép csendben megszabadult a tudatától. Ahogy az agyaraim újra és újra a tetem húsába martak, az vaj puhán adta meg magát. Körültekintően tüntettem el mindent. Csontokat, húst, belsőségeket, mindent. Az utolsó falatnál a másikra néztem. Még mindig ledermedve, kikapcsolva állt ott előttem. Talán, ha már beesteledett volna, egy halálosan veszélyes játékra invitálhattam volna, ahol természetesen én vagyok a fogó, ő pedig a menekülő áldozat, de még világos volt annyira, hogy az emberek is látták volna a fogócskánk, és egyelőre vacsorázni akartam, nem tömegpánikot okozni. Kénytelen voltam beérni hát az adott helyzettel, és a cicázás helyett a másik áldozatom torkát is nemes egyszerűséggel feltépni. Mire végeztem, a ruhájukon kívül más nem maradt belőlük.
Meglepő békességgel indultam tovább az Egyetemre. A napszemüvegemet elegánsan a szemeim elé toltam, ahogy zsebre dugott kézzel haladtam tovább. Magamban elégedetten gondoltam végig a történteket. Nem tűnt rossz rendszernek, hogy ilyen módon, picit körbe tisztogassam az iskola környékét. A gyerekek is nagyobb biztonságba lesznek, és én is jóllakom anélkül, hogy nekik ártanék! A rendőrségen, meg az áldozataimon kívül, mindenki csak nyerne az ügyön!