Érinthetetlenség: Hála az atom-áthelyezés és -elválasztás képességének, Kitty képes áthatolni bárminemű szerves és szervetlen, szilárd anyagon, anélkül, hogy magában vagy másokban kárt tenne. Ezen képességét képes úgy manipulálni, hogy elektronikai rendszerekben, szerkezetekben kárt tegyen anélkül, hogy magában kár esne. Ez vonatkozik falakra, ajtókra, padlókra, torlaszokra, akadályokra, stb. Képességét ki tudja terjeszteni azokra, akikkel érintkezik, elméleti síkon biztonságban keresztül tudná vezetni az X-Jetet egy hegyen, vagy egy vonatot átvezetni egy másikon, hogy elkerülje a frontális ütközést, ámbár az erejének ilyen intenzív használata hamar kimeríti, legyengül, és akár el is ájulhat. Ilyenkor egy nagy alvás és egy kiadós étkezés után újra a régi. Szuperereje alapvetően defenzív, alkalmasabb lövedékek, ütések, támadások elkerülésére, mint visszatérítésére, de tudatosan képezi ezt a hiányosságát, hogy kreatív módon ötvözze a védekezést és támadást.

“Mélyen tisztelt Igazgatóság!

Alulírott, Harry Doyle, ezúton kívánja kifejezni támogatását és javaslatát Katherine Anne Pryde felvételével kapcsolatban a Xavier Magániskolába Tehetséges Fiataloknak. Kitty Pryde egy kivételes tehetséggel megáldott fiatal, akinek tehetsége és potenciálja kiemelkedő.
A szóbeli meghallgatás alkalmával, amelyet Katherine Anne Pryde-dal tartottunk, személyesen voltam jelen, és tanúja voltam annak, hogy valóban rendkívüli képességekkel rendelkezik. Az esemény során azonban észleltem, hogy Miss Pryde nagy mértékben sokkolt állapotban volt az ismert események tükrében, és ennek következtében érdemben nem tudott beszélni vagy megnyilvánulni. (Jelen nyilatkozatomat Charles Francis Xavier javaslatára terjesztem fel, dokumentációs célokkal, mint hogy a felvételi meghallgatásról készült hanganyag erre a célra alkalmatlan.) Ez az állapot azonban semmilyen módon nem von le a nyilvánvaló tehetségéből vagy azokból a kivételes tulajdonságokból, amelyeket az iskola iránti elkötelezettségében és érdeklődésében mutatott. Meg vagyok győződve arról, hogy Katherine Anne Pryde, megfelelő környezetben és támogatás mellett olyan diák lehet, aki nemcsak a saját fejlődésére, hanem Intézményünk közösségére is pozitív hatással lehet.
Ezen okból kifolyólag felterjesztem, hogy Katherine Anne Pryde-ot vegyék fel a Xavier Magániskolába Tehetséges Fiataloknak, és remélem, hogy az iskola lehetőséget ad számára, hogy kibontakoztassa tehetségét és hozzájáruljon az iskolai közösséghez.

Maradok tisztelettel:
Harry Doyle
titkár”


H. D.: Mióta is van nálunk, Miss Pryde?
K.P.: Ha jól csal az emlékezetem, épp ma tizenhárom éve.
H.D.: Ez azért mégis csak hosszú idő, nemde?
K.P.: Határozottan.
(ugyan képanyag nem járt a felvételhez, azon keresztül mégis határozottan kihallható, hogy a vizsgázó hangja mosolyog.) Sok minden megváltozott.
H.D.: Pontosan mik ezek a dolgok?
K.P.: Hát, a “kedves vizsgabiztos úr” például doktor lett. Fogadja őszinte gratulációmat.
H.D.: (torokköszörülés) Igazán köszönöm, kisasszony, de ha nem bánja, ez most nem rólam szól. (torokköszörülés) Elmondható néhány kortársáról, mentoráról, hogy szintén arra az útra léptek, amire a kisasszony, de a legtöbbjük mégiscsak szétszéledt, más irányba ment, visszailleszkedett a társadalomba, vagy nyom nélkül eltűnt.
K.P.: … Így van.
(a felvételben épp akkora hatásszünet következik, hogy a kedves hallgató arra felfigyeljen, de mielőtt még a szalaghoz nyúlna, tévhitében, hogy véget ért, az folytatódik)
H. D.:  Ne szaladjunk ennyire előre. Vegyük az eseményeket szép sorjában, rendben?
K.P.: Rendben.
H.D.: Már a Xavier Magániskolába való felvétele előtt is kitűnő tanuló volt, nem igaz?
K.P.: Javarészt. Eltekintve az olyan mumusoktól, mint a testnevelés. Valahogy sosem beszéltünk egy nyelvet azzal a tárggyal.
H.D.: És ez változott az elmúlt tizenhárom év alatt?
K.P.: (nevet) A legkevésbé sem. Azt hiszem, a mai napig sírva fakadnék, ha ismét távolugrás órán kellene részt vennem.
H.D.: Ugyanakkor nem lehet mondani, hogy ne szokott volna hozzá a különféle mentális és fizikális képzésekhez, melyet intézményünk biztosít, korrekt?
K.P.: Ez csak természetes. Egy macskának is csak kilenc élete van, vigyáznia kell rájuk.
H.D.: Mikor mutatkozott meg a képessége?
K.P.: Úgy kezdődött, mint mindannyiunknál, tinédzserkorban. Lehettem vagy…  tizennégy? A szüleim igazán nagyon jól állták a sarat, és mindent megtettek, hogy ezektől a… különös esetektől eltekintve olyan normális életem legyen, amilyen csak lehet. Azt hiszem, igazán nagyon hálás vagyok nekik így utólag.
H.D.: Hol vannak most?
K.P.: Megvannak. (nevet) Élik békés, nyugdíjas életüket. Nincs annyi időm hazalátogatni, de kétségtelenül több, mint akkor. A mai napig rendszeresen kapok tőlük képeslapokat, és én is meg szoktam lepni őket valami aprósággal, ha tehetem.
H.D.: Meséljen még arról az időről, amikor megmutatkozott az adottsága.
K.P.: Fhú, eleinte nagyon nem éreztem annak. Koloncnak éreztem, még valaminek, ami megkülönböztet mindenki mástól. Egy tinédzsernek ennél sokkal nagyobb gondjai is vannak ám! Például hogy el tudja-e mondani összeszedetten, amit gondol, vagy hogy nem csúszik-e be egy váratlan röpdoga. Úgy éreztem, a képességemmel úszott el az utolsó esélyem arra, hogy normális életet éljek, és beilleszkedjek a társaim közé. Átoknak neveztem áldás helyett. De a nap végén a Professzornak igaza volt – csak meg kellett tanulnom jól jóra használni.
H.D.: Ezt örömmel hallom. Egy-két kisebb esettől, incidenstől eltekintve ez az időszak zavartalanul zajlott.
K.P.: Egészen addig a fiaskóig…
H.D.: … Egészen addig a fiaskóig.
K.P.: Össze voltam zavarodva, hirtelen két tűz közt találtam magam. Az egyik oldalon Jean, akit a segítő szándék vezértelt, már utólag látom, ha kicsit akkor úgy is éreztem, rám zúdít mindent, a másik oldalon—
(pár pillanatig tartó csend)
H.D.: … Lance Alvers. (Kitty sóhajt) Mind ismerjük az ügyet, úgyhogy gyorsan összefoglalom. Az ő befolyása alatt behatoltak az igazgatói irodába, ám mikor megtudta, hogy Mr. Alvers le akarja rombolni az iskolát, Ön az útját állta. A helyzetet Ms. Grey és Xavier professzor mentették, majd simították el.
K.P.: Eztán kezdtem meg a tanulmányaimat… Nos, itt.
H.D.: Egy felettébb elsöprő felvételi elbeszélgetés után.
(Kitty nevet)
K.P.: Feladtam akkor a leckét.
H.D.: Ne aggódjék miatta, kisasszony, ez a munkám része. Érthető volt, hogy a történtek után, a stressz elmúltával érkezett a sokk. Ez már egyébként is a múlt, kisasszony. Felvettük, bekerült, és onnantól kezdve szárnyalt. És milyen eseménydús évek voltak!
K.P.: Bizony. De rengeteg segítséget kaptam, megtanítottak megzabolázni a képességemet, hogy én uraljam azt, ne fordítva. Rengeteg értékes tapasztalattal gazdagodtam.
H.D.: És rengeteg értékes kapcsolattal!
K.P.: De még mennyire! (nevet) Nagyon szorosra szőtt família lettünk, az alkalmi nézeteltérések ellenére is. Különösen krízishelyzetben mutatkozott meg igazán, hogy mennyire.
H.D.: Például Logannel.
K.P.: Például vele. De nem volt ám ez mindig így. Mármint, tisztában voltam vele, hogy a szigora meg a mogorva modora mind a javunkat szolgálja, és valójában a védelmünkben bármire hajlandó. Később… változott meg valami. Amikor az egyik bevetésünk alkalmával adrenalin teljesen elvakította, és nem ismerte meg a saját csapattársait sem.
H.D.: Mi változott?
K.P.: Nem vagyok benne biztos… Azt hiszem, rájött, hogy nem csak mi támaszkodunk rá, hanem ő is támaszkodhat ránk. Attól kezdve olyanok voltunk, mint egy botcsinálta család - ő a mentor, az apafigura, én pedig a tanítványa.
H.D.: Mi a helyzet Kurt Wagnerrel?
(hosszas csend)
K.P.: … Hiszem, hogy vissza fog térni. Így kell lennie.
(rövidebb csend)
H.D.: … Úgy legyen, kisasszony. … És Lance Alvers-zel?
K.P.: … Ötletem sincs, merre lehet. Gondolom - remélem - hogy életben van, és hogy nem szenved hiányt semmiben. Hogy nem éhes, nem fázik, és jut tető a feje fölé.
H.D.: Gondol még rá?
K.P.: … Természetesen. Az olyanokat, mint Lance, nem feletjeni el könnyen.
H.D.: Meghallgatná, ha beszélni szeretne Önnel?
K.P.: Ez csak természetes. Mindenki megérdemel egy második esélyt.
H.D.: Lassan a kérdéseim végére érünk.
K.P.: Ne kíméljen.
(papírzizgés)
H.D.: Pár nappal ezelőtt nyújtotta be a kérvényét oktatói pozícióra, így van?
K.P.: Így van.
H.D.: Milyen pozícióban tudja magát elképzelni?
(hosszas csend)
K.P.: … Én csak szeretném az újoncainkat biztonságban tudni. Ott lenni, ha nehézségeik akadnak, ahogy nekem is ott voltak az én mentoraim, együtt megoldást találni, és továbblendíteni őket. Létezik ilyen munkakör?
H.D.: Hogyne létezne, kisasszony. Első dolgom lesz felterjeszteni az igényét a Professzornak.
K.P.: Maga igazán aranyat ér, Mr. Doyle.
H.D.: Ez a dolgom, kisasszony.