Karácsony nyáron üzemmódban voltam. Uber szerzett nekem infót egy haverjától, aki állítólag látott dolgokat múlt hétvégén a Queens-i rakparton. Szerinte hasznos lehet, én úgy voltam vele, hogy meghallgatom aztán eldöntöm valóban az. Ráadásul a szóban forgó fickó állítólag valami újonnan nyílt elektromos üzletben eladó. Tehát két legyet üthettem egy csapásra. Először is adatokhoz juthatok, másodszor pedig beszerzek egy hordozható külső vinyót, ahol ezeket az adatokat tárolhatom, mert már nagyon szükségem lenne rá.
– Biztos, hogy egyedül akarsz odamenni? – érdeklődte tőlem Uber, miután lehúzódott a megbeszélt helyen… Nos, többször tette fel ezt a kérdést az út során, minthogy ép kezem elegendő legyen a megszámolására. Érezhetően továbbra se dolgozta fel, hogy Harlem kerületéről tartott kiselőadása sem tántorított el. – Értem én, hogy ne vigyük a töltött ludat be az éhezők közé, de ezért sem kéne „szólóban” menned. Leparkolhatok és mehetünk ketten is.
– Ja… És aztán „mi amor” eltöri a lábaimat – szuszantam fel. Mondandóm közben halántékomat masszíroztam, úgy éreztem magamat, mint aki egy loop-ba rekedt. Nem terveztem a mellettem ülőt bajba keverni.
– Ugyan, nem tenne ő ilyet! Maximum két hét szobafogság – kezdte el nagy elánnal, széles mosollyal. – Meg egy adag lelki terror – fejezte be lefelé görbült szájjal, szinte suttogva. Mintha csak attól rettegne, hogy hirtelen felbukkanhatna szóban forgó neje.
– Tudod Uber, meggondoltam magamat – jelentettem ki határozottan. Félreértés ne essék, nem a korábbi szavai győztek meg, sőt… – Mégis menjünk ketten!
– Tényleg?
– Nem! – lohasztottam le rögtön a lelkesedést, mielőtt túl komolyan venne. – Chill out! Minden oké lesz – pakoltam fel arcomra a napszemüvegemet. Aztán kezembe vettem a fehér pálcát, amit jelképesen meg is emeltem. – Még a harlemiek sem vennék el egy high-tech sorcerer botját!
– Valóban nem, señora. Csak kölcsön kérnék, hogy jól kupán vághassanak vele – gesztikulált erélyesen a sétabotra. Hangjában enyhe sértettséget éreztem. Azt hittem, hogy már sikerült ezt átbeszélnünk vagy tízszer. Nem volt pályán, hogy ő is bajba kerül. Ezért se szeretem a co-op témát! Viszont, ha jobban belegondolsz, néha lehetnénk nyitottabbak az ilyen lehetőségekre. Megnőne a túlélési esélyünk…
– Hé, még te magad mondtad, hogy itt van a határban! – kaptam ki a zsebemből a mobilomat, majd be is töltettem rajta a GPS-t bizonyíték gyanánt. – És egy kutya, egy öltönyös mexikói és egy vak lány szerintem vinnék a feltűnőségi különdíjat – mutogattam végig sorban magunkon, mire Arrow morcosan felvakkantott. – Bocsi kiskutyám, tudod, hogy nem úgy értettem! – pislogtam bocsánatkérőn hű társamra. – De már mondtam, nagyon gyakorlottan elő tudom adni, hogy „azt sem láttam hová megyek”! Egyébként se jinxeld! – dörgöltem az orra alá, mielőtt tűntetőleg kiszálltam volna a limuzinból.
– Rendben Glitch, legyen ahogy szeretnéd. De ne feledd! Bármi gáz van, csak dobj egy fülest – formált kezével egy telefonkagylót.
– Ez nagyon divatja múlt, Uber – ingattam meg a fejemet, halkan kacarászva az őskori kifejezésen. – Присмотреть за ним, Arrow! – adtam ki a feladatot kiskutyámnak, Uber felé gesztikulálva, mielőtt vokalizálásba kezd, hogy nem jöhet velem. Arrow helyeslését jelezve felvakkantott kétszer, bár tekintetében láttam a bizonytalanságot.
– Ugye nem sértegetett, Amigo? – hallottam még Uber hangját, mielőtt becsuktam volna a jármű ajtaját.  
Tettem egy utolsó pillantást a mobilomra, mielőtt zsebemre vágtam volna, majd a vak álcámnak eleget téve mímeltem a botorkálást. Uber két utcával arrébb tett ki, hogy ne kelljen sokat kutyagolnom, erről nem tudtam lebeszélni. Mikor helyhez értem, rutinból azon voltam, hogy lekapcsoljam az összes közeli térfigyelő kamerát. Nem volt belőle sok. Aztán meg is láttam az üzletet az út túloldalán.
Éppen lezseren körülnéztem, hogy át tudjak slisszolni a sztrádán, amikor premier plán láthattam, miként egy Harlemhez képest túlöltözött fickót random kilőnek. Eltátott szájjal, visszafojtott lélegzettel néztem végig a jelenetet. Várjunk csak, az ott, aki lőtt, nem Marty McBishop?
Az első gondolatom Józan Észtől a hátraarc volt, én mégis inkább elindultam. Nyugi, semmit sem varrhatnak a nyakamra, hisz még az orromig sem látok, „vak” vagyok!
Egy alak száguldott el mellettem rohamléptekben, majdnem felöklelt, álcámat bizonyítandóan nem láttam jönni. Hé, várjunk csak (megint)! Aki az előbb elszaladt... nem az informátorom volt véletlenül? Jeez, mondtam Ubernek, hogy ne jinxelje be!
Nem foglalkoztam a ténnyel, hogy a Mázli Faktorom ismét kivette a szabadságát. Ehelyett Bishopot közelítettem meg. Nem stimmelt valami, volt benne valami furcsa, mintha hiányozna… Shard?
– Nyugi, időzsaru. Békével jöttem – emeltem fel megadóan ép kezemet. Mögötte állapodtam meg, megtartva a két méteres távot. Közben nyakamat nyújtóztatva próbáltam elnézni mellette, hogy rálássak a kirakat romjai között fetrengő fickóra. – Ez itt Harlem – határa, de ez most részletkérdés –, eszem ágában sincs beavatkozni. Különben sem láttam semmit – ingattam meg jelképesen a kamuból kezemben tartott fehér botot. – Hány rendbeli idősértést követett el?[/color] – böktem állammal a heverésző alakra.
– Amúgy se miatta jöttem, nem érdekel a fiiiickóóó… – gyanakvón néztem el a kirakat belseje felé. Hirtelen egy különös, nyomasztó érzés kerített hatalmába talentem révén. Nem is igazán tudom, hogy mikor ugorhattam el pár másodpercre a testemből, hogy megnézzem közelebbről is. De… határozottan abból az emberből jött odabent. Még sosem tapasztaltam ilyet egy általam ismert technológiából. Tudtam, hogy nem e világi, vagyis e világi, de mégsem. Különös volt, nagyon. Semmihez sem tudtam hasonlítani.
Szinte úgy zuhantam vissza a testembe, mintha löknének. Tényleg ember egyáltalán? Mert szerintem nem. Arcom megfeszült, tekintetemmel pedig próbáltam magabiztosságot, mintsem zavarodottságot tükrözni.
– Nem ember, igaz? – kérdeztem rá visszafojtott hangon, gyanakvó hangszínnel Bishopnál, megerősítés reményében. Vagy az MI-től vannak még mindig furcsa epizódjaim? Ami lehetetlen… Biztos?

A nyers szavak hallatán kérdőn vontam fel a szemöldökömet, tekintetembe sértettség költözött. Az egyetlen, akitől tartanom kellene jelenleg, hogy ementáli sajtot csinál belőlem az Bishop volt. Perpillanat ugyanis ő tartott a kezében fegyvert. Míg a szóban forgó dude határozottan K.O-n volt és amekkorát kapott, kétlem, hogy egyhamar magához térne, avagy holtjából feltámadna. Viszont a kíváncsiságom nagyobb volt annál, hogy csak úgy engedelmeskedjek (nem mintha kedvenc szokásaim közé tartozna).  
Leguggoltam és apróra húztam össze magamat, ép kezemmel fejemet takartam. A robot által kilőtt nyaláb szerencsére egy hajszálamat sem pörkölte meg. Most már én is biztos voltam abban, hogy masina! A kamu fémes mellkasizma elárulta. Tudtam, hogy nem szteroid!
– Jaaa… most már kéne a supportom, mi? – szökött ki a számon a riposzt. Hangsúlyommal emlékeztetve Bishopot, hogy szívemre vettem korábbi megnyilvánulását.  
Kitágult szemekkel meredtem a méretes kráterre, melyet a robotemberünk a falba lőtt. Így, bő egy perccel később beismerem, hogy a korábban emlegetett klasszikus „szégyen a futás, de hasznos” – akció valóban király ötletnek hangzik most.
– Mi a biztosítékom arra, hogy nem fogod hagyni Terminátornak, hogy kilőjön az űrbe? – tettem fel a számomra fontos kérdést Bishopnak. A képességem nyílt terepen nem volt egy életbiztosítás. Amíg válaszára vártam, én mindenesetre elküldtem az SMS-t Ubernek, hogy közbejött valami és azonnal húzzanak innen legalább két körzettel odébb, míg nem jelzek. – Ja, és a tarifám sem olcsó! – tettem hozzá, nehogy már ingyen melóra legyek befogva. Bishop által leadott újabb lövés viszont kellően meggyőző volt. A robot-dude ugyanis félvállról rázta le magáról az újabb csapást.
– Ööö… OK. Ingyen trial, de csak most az egyszer! Bízd ide. Plz, foglald le egy kicsit… – mondandóm közben sebtében körülnéztem. Nos, Harlem ezen utcája nem bővelkedett a házak közötti sikátorokkal. Sem az útszéli nagyobb kukákkal. Ezért maradt a ledarált üzlet melletti fal tövébe lapulás. Nem volt a legbiztonságosabb spot, de legalább nem voltam láb alatt? Hátamat a falnak vetettem, majd elhallgattam a robot hegyibeszédét az adaptálódásról.
– Hacker?! Go dtachtfadh an diabhal thú – megütközve szórtam orrom alatt ír nyelvű átkomat a robot fejére. Még középső ujjamat is szalutáltattam felé. Nem bántam, ha hallja, miként azt se, ha netán érti, ahogyan azt sem, ha látja a jelzésemet. Mivel kifejezetten neki címeztem a nyers kommentáromat.
– Elugrok. Lécci, ne hagyd, hogy szétlőjön a Vasdoboz! – bíztam Bishopra az életemet. „U” szerint nem vagyok eszemnél, hát, semmi újdonság nem volt ítéletében. Viszont a kíváncsiságom izzott. Tudni akartam mi ez, hogy mit akar. Lehunytam szemeimet, hogy jobban tudjak összpontosítani és „elugorhassak” a masinába, ezúttal szánt szándékkal.
A kapcsolatfelvétel kifejezetten könnyen ment. A programot kisilabizálni? Na, az már kevéssé volt ilyen egyszerű. Pedig egyszerre volt ismeretlen és ismerős. Bishop korábbi kütyüi után láttam némi hasonlóságot, de valahogy mégis nehezebb volt átlátni. Bonyolultabb, de nem lehetetlen. Első ízben kiderítettem kivel is van szerencsém. Tehát: Bástya, az Őrszem robot.
Aztán megpróbáltam bejutni Bástya optikai rendszerébe, ahonnan a meghibásodást érzékeltem. Hozzáférés megtagadva.
Rendben... Akkor most legyen ez az érdekes egység, ami Bástya regenerálódásáért felel. Hozzáférés megtagadva.
Na és Bástya energiaellátó központja? Hozzáférés megtagadva.
Deja vu feeling kerített hatalmába. A szemtelen MI jutott eszembe a Gowanus Batcaveből. Amaz próbálkozott ellenállni hasonló módon. Joke’s on you, Bástya: neki sem jött be, neked sem fog.
Elengedtem a funkcionális részeket, nem küzdöttem az irányításért, legalábbis nem így. Frontálisan érezhetően nem fogok sikereket elérni. Helyette mélyebbre kezdtem ásni, adatokat kerestem. Szűrő olvasással szemezgettem az információsokaság között. Olyanokat akartam megtudni, hogy mi a feladata, honnét jött, ki csinálta, egészen le akartam ásni programjának legmélyebb bugyraiba. Gyakorlatilag egy részletes rendszerinfót akartam feltálalni magamnak.
A mi a feladatod? – kérdésre igen részletekbe menő választ találtam. Bástya közellensége „Bishop” volt. Nem csak az időutazó, akiről kész biográfiát leltem benne, hanem minden ezzel a vezetéknévvel büszkélkedő személy is a listáján szerepelt. Számtalan arc kúszott el előttem, személyesebbnél-személyesebb információkkal ékelve, kihangsúlyozva a helyet, ahol tartózkodnak, avagy tartózkodtak. Ugyanis akadtak, akiknél már a rideg „eliminálva” szó szerepelt a státuszuknál.
A honnét jött? – talányra már egy jóval kuszább feleletet kaptam. A gyártási ideje 2040-re volt datálva. Az időutazós miazma után már meg sem rendültem azon, hogy nem is kéne még léteznie vagy tizenöt évig. Aztán találtam néhány infót valamiféle Summers Felkelésről. Victor von Doom nevét és körülötte történt események részleteit csak átugrottam. A robot erkölcsi bizonyítványa már rég röppent a szemetesbe, amekkora kill count-al rendelkezett.
Eljutottam 2123-ig, ahol volt egy leállásról szóló adat a rendszerében, aztán a függöny mögé nézhettem végre. A programra írt program ott bujdosott. Megtaláltam! Na nem Waldot, hanem… trevor.fitzroy? Hello Fitzroy, már hallottam rólad! Ugye nem bánod, ha most átírom a progidat? Szerintem az én nevem amúgy is szebben mutatna a rendszergazda titulus alatt.
Hozzáférés megtagadva.
Nem sokáig, szívem. Nem sokáig.
Hirtelen éles fájdalom hasított belém. Mi–
Visszazuhantam a testembe. A kár eredetileg az Őrszem robotot érte. A kapcsolat miatt viszont úgy éreztem, mintha az én fájdalmam lenne. A kín végig sugárzott rajtam, egy rekedtes, erőtlen sikoly tört fel belőlem. Fejem majd széthasadt, szabályosan lüktetett a szokatlan terheléstől. Ép, remegő kezemet homlokomra tapasztottam. A korábbi adatok értelmetlen összevisszaságban peregtek le előttem. Jaj, ne. Nem rég tettünk rendet. Most kezdhetünk mindent elölről!
Próbáltam a kelleténél jobban nem felzaklatni magamat Józan Ész kommentárján és nyugodtan venni a levegőt.
– Mi volt ez, mi történt? – bágyadtan tettem fel a kérdést. Lassan nyitottam ki szemeimet. Szemeimből szúró fájdalom sugárzott. Lomhán nyúltam orromhoz, hogy ruhám ujjával letöröljem a belőle szivárgó vért.
Úgy éreztem magamat, mintha hirtelen elvágtak volna egy érzékszervemtől. Túl nagy csend volt. A környéken lévő technológia mind hallgatott. Egy kivételével. Megpróbáltam visszacsatlakozni az Őrszem robotra.
Energia recirkuláció – hallottam visszhangozni a gépi hangot elmémben, majd ismét a testemben voltam. Ezt az irányítatlan ki-be ugrálást rosszul viseltem. És…  
– Bishop, vigyázz! – szóltam felé figyelmeztetőleg, nagyra nyílt szemekkel. Mindössze remélve, hogy nem túl későn. Az Őrszem robot elnyelte a korábbi nagy erejű feszültséget, újraindítással megóvta belső rendszerét, majd ebből egy testét körülölelő, ellenálló energiapajzsot hozott létre. Ezt a védelem céljából koncentrált energiát végül ellökte a szélrózsa minden irányába maga körül, abból a szándékból, hogy letaroljon minket. Helyesbítve: Bishopot. „Bástya” ugyanis vérszemet kapott az időutazótól. Én csak ide „Glitcheltem” rosszkor, rossz helyre. Megint.
Nehézkesen álló helyzetbe löktem magamat, hogy mielőbb bejussak a félig ledarált üzlet belsejébe az energiahullám elől. Valami azt súgta, hogy nem lehet túl egészséges a bőrnek.
Menet közben hátra-hátra pillantottam, hogy lássam mi történik Bishoppal és a robottal. Utóbbiról viszont meg mertem volna esküdni, hogy eltűnt. Azt hiszem agyamra ment a gépolvasás...

– Legközelebb szólhatnál róla! Tudod, mint azokban a Japán animációs sorozatokban, ahol a karakterek bekiabálják a képességeiket, mielőtt bevetnék őket – kásás hangon terjesztettem fel a javaslatot. Áramtalanító gránát? Inkább Glitchtelenítő gránát! Ráadásnak az még alliterált is…
Átbukdácsoltam a törmelékeken, be a ledarált üzlethelyiségbe, majd a hátamat a falnak vetettem, lecsorogtam az aljába. A lehető legkisebbre húztam össze magamat. Az energia okozta légáramlattól a hideg rázott, összekuszálta a hajamat és leverte a még ép polcszerkezetekről a portékákat. Mindezalatt gyors DM-et küldtem az Életnek, amiért mindig a nyakamba zúdítja ezeket a vad programjait. Szépen megkérve, hogy legközelebb találjon mást helyettem, akivel kiszúrhat, köszönöm.
Jelen helyzetben olyan 47%-os esélye van annak, hogy innen élve kijutunk. Meg kellett volna fontolnunk a korábban pedzegetett menekülést. Hadd ne mondjam „U”, hogy mennyire nem vigasztalsz ezzel! És bocsi, de nem szokásom feladni, ezt Bishopnak is leközöltem az elején. High-tech sorcererként pedig egy géptől sem vagyok hajlandó elfogadni nemet válaszul.
A gondolatra és a kintről szóló zajokra feltápászkodtam és kilestem a hely takarásából. Láttam, ahogy Bástya kámforrá válik, majd újra értelmezte a labdázás fogalmát. A robot személygépkocsival művelte és láthatóan nem volt meg benne a kidobós etika: vagyis nem lősz hátba senkit sem. Mekkora rohadék! Az időutazó reflexe viszont irigylésre méltó volt.
Fejemet azonnal behúztam, amikor láttam, hogy a szétzilált kirakat még valamelyest egyben álló, velem szemben lévő falának fog becsapódni a kocsi. A szerencsétlen Suzuki nem ment át a törésteszten. Vagy egy Ford volt?
Lehunytam a szemeimet, vettem pár mély levegőt, hogy nyugalmat erőltessek magamra, majd koncentrálni kezdtem. Bishopnál találtam egy mobilkészüléket. Így ahelyett, hogy bekiabáltam volna a teret, felhívtam saját telefonomon keresztül. Nem vártam el, hogy felvegye, készségesen megtettem ezt magamnak. Ki is hangosítottam a hívást, hogy tuti halljon.
– Minden oké? – szóltam bele, remélve, hogy Bishop legalább egy rövid szavas életjelet ad magáról. Óvakodva dugtam ki az orromat az újdonsült coveremből, hogy ne csak füleimmel, de szemeimmel is megerősítsem a tényt. – Tudod… nagyon Bástya barátunk bögyében vagy az összes druszáddal együtt – hintettem el az infók alapján, amiket megtudtam belőle. Bár gyanítottam, hogy erre már Bishop is rájöhetett az alapján, milyen vehemenciával reagált rá. – Amúgy minden időutazónak ilyen menő dressz jár?
A híváson keresztül és a rejtekhelyből is félig-meddig hallottam a robot legújabb attrakcióját, melyet Bástya kérem szépen bejelentett. Úgy kezdett össze-mergelődni a kocsival, mintha a Transformers legújabb feldolgozásának castingjára készülne.
– Na, tessék. Megatronná evolvál – ejtettem el a megállapításomat. Szerintem hiteles lenne a szerepre.
Ezután olyan automatikusággal érzékeltem Tróját (az Audit), mintha ősrégi haverok lennénk. A kis elektromos fedélzete eltörpült Nikoláé mellett, de… Olyan felvilágosodás ért hirtelenjében, hogy szerintem ilyen érzés lehetett Einsteinnek feltalálni az általános relativitás elméletét. Megfogant bennem az a fergeteges ötlet, ha esetleg a kocsin keresztül „megyek bele” Bástyába és önkéntesen beintegrál, talán belülről könnyebben zilálhatom szét a rendszerének azon részét, ahonnan frontálisan nem tudtam bemenni. Mi lehetnénk a Trójai faló 2025. Nem? Elvileg… működhet. Még sosem próbáltuk, egy előzetes próbát mindenképpen igényelne. A fantazmagóriákra alapozott terveink általában balul sülnek el. Hát… itt a próba lehetősége előttünk!
– Van egy ötletem!! – szóltam oda Bishopnak a telefonon keresztül. Hangomban enyhe izgatottság csilingelt. – Ne kérdezd! Csak hagyd Megaterminátornak, hogy ő legyen az új Transformers – mush up-oltam össze a két klasszikus nevét. Menőbben hangzott, mint a prosztó Bástya. Reméltem, hogy akkora sikerem lesz, mint amekkora magabiztosság átjárt perpillanat ez ügyben.
Berekesztettem a hívást és rákoncentráltam a stílusosan Trójának keresztelt, primitívnek titulált Audi jármű belső rendszerére. Türelmesen megvártam, míg Bástya összecsatlakozott vele. Egy teljesen új élményként élve meg ezt az egészet. Az érzést arra tudtam hasonlítani, mint amikor átslisszanok egyik gépből a másikba, melyek közös hálózaton vannak. Csak itt nem mozogtam, hanem az egyik rendszer fonódott rá a másikra, én pedig adaptálódtam ehhez az új környezethez.
Valami elképesztően hihetetlen módon, de elképzelésem helyt állt! Teljesen új oldalról közelíthettem meg így a robot programját, abban a részben jártam, ahol korábban kiutasított a rendszere. Most viszont semmi akadályozó nem volt benne – a fejjel kapcsolatos hibaüzenetet sejtettem ennek a nagy fokú gördülékenység hátterében. Király vagy Bishop, így még egyszerűbb lesz! Csak ne hajíts „rám” még egy olyan gránátot és jóban is leszünk.
Elsők között kiiktattam Bástya külső védelmi protokollját, ami valószínűleg csak azért sikerülhetett ilyen játszi könnyedséggel, mert a kocsi elemeit oda integrálta. Ezután áttértem a regenerációjáért felelős egységbe, amit hatástalanítani ugyan nem tudtam, de belassítani viszont igen. Tovább garázdálkodtam, ezúttal stílusosan kilőttem valamennyi fegyverzetét, majd visszamásztam programjának mélyére, ahol már korábban is jártam. Ismerős úton haladva, egyszerűen megleltem. Elegánsan terveztem átírni benne a rendszergazdai jogosultságot, hogy nagyobb kontrollom lehessen felette. De…
– Illegális hozzáférés! Hecker támadás detektálva. A belső rendszerben okozott kár: 42.7%. Azonnali tisztítás megkezdése – zengett Bástya. Hangja szinte végigrezonált rajtam. Lassan pedig a nagy takarító művelete is utolért. Nem örültem neki, hogy a nyakamra jött egy ilyen fontos pillanatban. Nem adta egykönnyen a rendszergazda pozícióját. A személyes kontaktus hiányát okoltam. Úgy sokkal jobban ki tudnám fejteni az akaratomat rá.
Bástya szó szerint értette a takarítást. Kizökkentett. Eredeti szándékom: a rendszergazda pozi megszerzése nem valósult meg. Miközben macska-egér módjára kergetőztem a rendszervédelmi mechanikával, átkeveredtem a programba lefektetett parancssorba. Aztán a célpont lista pergett előttem. Bástya utolért, belém mart. Olyan érzés fogott el, mintha ki akarna törölni nem csak magából, hanem a létezésből. Próbáltam ellenállni és a javamra fordítani.
A programot fürkésztem. Az egyetlen ismerős arcot választottam ki a listából. Minden mást kitöröltem, egy apró részemmel egyetemben, mielőtt visszazuhantam volna testembe.
– Hol vagyok? – szaggatott légvétellel, töprengve néztem körül. Úgy éreztem magamat, mintha egy nagy vad üldözött volna. Még a rettegés is ott bujkált bennem. Szédültem és alig éreztem végtagjaimat.
Azon tűnődtem, mégis miként kerülhettem a kirakatba, mikor az előbb még odakint voltam? Nem eresztett az érzés, mintha valami nagyon-nagyon fontos dolgot felejtettem volna el... A kintről jövő zajokat hallva végül kisandítottam.
– Kivégző program aktiválva. Új misszió: Lucas Bishop felkutatása és eliminálása. Keresés és pusztítás… keresés és pusztítás. Célpont: Lucas Bishop detektálva. Harci protokoll betöltése – kikerekedett szemekkel meredtem a robot felé, aki totál favored-enemy listára vette a szerencsétlen időutazót. Annyira, hogy már fejetlenül is nekivetné magát.  
– Hupsz? – szökött ki a számon. Nem tudom miből fakadt az érzés, hogy ez a fejlemény hozzám köthető. Viszont ezt a kósza feledékenységet hibáztattam érte.

Értetlen pislogásokkal meredtem a mobilomból érkező fact-re, miszerint még „éltem”. No shit, Sherlock! Lélegeztem. Néha csurrant-cseppent közben az orromból szivárgó vérből a földre, ruhámra, sőt a gyomromba is, de a létezést még valahogy tanúsítani tudtam. Óriási szemeket meresztettem az éppen futó hívásra. Hamar összetettem, hogy nem magától az Ördögtől kaptam a drótot, hogy még nem dobtam fel a talpamat, hanem Bishop volt az. Ennek hatására is az odakint történő eseményeket fürkésztem. A Bishop vs. Bástya PVP lecsekkolása közben, próbáltam megoldani az emlékeimben tátongó kisebb hézag körüli kérdéskört.
Rémlett valami végtelenül retro daljáték, amitől egy pillanatra még a fejlődésben is megálltam. Sőt, több era-t visszamenőleg utaztam. Abban a szekundumban pedig komolyan el tudtam képzelni, hogy érezhette magát Bishop, amikor ebben az évszázadban landolt. Aztán bekúszott elmémbe a telefonbeszélgetés korábbról, ahol olyan hangerővel válaszolt, mintha mobilon keresztül a hang csak oda, de vissza már nem terjedne. Melyre csak annyi volt a riposztom, hogy: „Részleges halláskárosodás és némi időzavar, de minden szipi-szuper az én frontomon.” Az is rémlett, hogy valami okból volt itt, mármint a bot-al való küzdelmén kívül. Úgy éreztem, hogy itt lehetett a kutya elásva, helyesbítve az elmémből kivágva.  
Megrázkódtam, mikor Bishop hangja hirtelen élesen felcsattant a mobilomon keresztül. Immáron maradandó halláskárosodásban részesítve, pepitában kizökkentve a tűnődésemből.
– Elhiszed, ha azt mondom, hogy véletlen volt? – feleltem bizonytalanul a mobilba. Roppant egyirányú csevegés lenne. Q: miért tetted ezt? A: nem emlékszem! Legalábbis… gondoltam, hogy nem volt szándékos. Minek nyíratnám ki, ha kábé ő az egyetlen túlélési esélyem ebben a helyzetben? Nem voltam hálátlan! Tiszteletben tartottam, hogy anno ad-hoc felvilágosítást nyújtott nekem a mutánságról, aminek révén már nem tapogatóztam többé félhomályban.
Ahogy láttam a robotot megvillantani az arzenálját és lőni a szélrózsa minden irányába, menten visszalapultam a takarásba. Hallottam a koppanásokat, az Őrszem egyik polearm-ja úgy fél karnyira fölöttem állt bele a falba, mely éppen a pajzsomat képezte. Egy szigony pedig a lyukon keresztül száguldott be, egyenesen a még egyben lévő polcsorra. Vagyis, most már az is darabokban volt. Bástyát sem kérném fel lakberendezőnek, az tuti!
Nagyobb detonáció rázta meg a talajt, a maradék polcról leestek a termékek. Füleim hosszú másodpercekig csilingeltek. Eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy már nem hallójáratom leheli ki éppen a lelkét, hanem valóban csilingelést hallok, ami a bejövő hívást jelezte mobilomból. Uber volt az!
– Hola? – szóltam bele, a robbanás miatt kicsit hangosabban, mint szerettem volna. A válasz fergetegesen hosszú, ütemes mexikói szavak voltak, melyeket nem értettem. De a hangsúly miatt elment egy rögtönzött rapnek és talán jobb is volt, hogy képtelen voltam értelmet társítani hozzá.
– Ne haragudj, drága! De elmagyaráznád nekem a „simán odamegyek és elkérem az információból” miként lett „agyonveretem magamat a robozsaruval” hadművelet? Mert a tervhez nem tartottad magadat, és még csak nem is szóltál, hogy bajban vagy!
– Én nem is vagyok bajban – feleltem, hangomban kevés meggyőződéssel. Képletesen legalábbis. A nagy egészet nézve, viszont felírhattam magamban a részleges amnéziát és a részleges halláskárosodást is a loot listámra. – A haverom egy klafa tank, igazi rarity – a jövőből! – Simán lehozza.
– Hát… a stream alapján nem úgy tűnik.
– MILYEN STREAM?! – nem vártam meg a válaszát, lopva pillantottam ki a fal takarásából. Először bemértem Bishopot, aki korábbi bizonyosságom ellenére valóban nem úgy tűnt, mint aki lazán lehozza tank módjára a témát.
Torkomban dobogó szívvel, kisebb gyomorgörccsel vontam el tekintetemet róla. Végül elkezdtem pásztázni a környéket, működő elektronika után kutatva. Meg is leltem azt a lakást, ahonnét mobilról vették fel ezt az egész eseményt. Szépen elimináltam rajta a netet és ha már benne jártam, úgy mellékesen a kamerákat is.
– Glitch, hahó, hallasz? Glitch, adj életjelet!
– Hallak, hallak – még, de lassan kinéz egy hallásvizsgálat.
– Ne játsszál velem ilyeneket! Mégis mit mondanék mi amor-nak, mi történt veled?
– Csak a szokásosat? – nyögtem fel. Baj, mi más?
– Ne menjél sehova! Már megyek érted, úton vagyok – olyan lendületesen csapta rám a telefont, hogy még tiltakozni se volt lehetőségem.
Összepréselt ajkakkal néztem ki ismét a takarásból. A gondolat, hogy Uber éppen idetart rettegéssel töltött el. Csekkoltam, hogy Bishop miként boldogul éppen Bástyával. Pont elcsíptem a fatality-t, amit rámért a Terminátorra. Vegyes érzelmekkel figyeltem a jelenetet, látványosan helyben hagyta a gépezetet, ez nem vitás. Határozottan megérdemelte a magából áradó rivaldafényt. Viszont a vér mennyisége semmi jóval nem kecsegtetett.
Próbáltam leküzdeni a bensőmben növekvő félelmemet. Ráparancsoltam lábaimra, hogy nincs idő lacafacázni, most azonnal talpra ugrunk és odamegyünk. Fejemre rántottam a bő kapucnimat, minél inkább beigazgatva vörös tincseimet a ruha alá. Némiképpen jobban adtam most az inkognitóra. Ha esetleg lenne még amatőr YouTuber a közelben, aki felvételt készít, akkor minél kevésbé látszódhassak a videón. Cink lenne, ha az alapján vadászna le a maffia.
Végül kimentem Bishophoz, szigorúan azután, hogy legalább ötször meggyőződtem arról, hogy a Bástya nem mozog. A baj ott kezdődött, hogy Bishop sem nagyon. Mikor alig néhány lépésnyire voltam tőle, hallottam erőtlen beszédét. Követtem a tekintetét és lehajoltam az elektronikai eszközért, melyet állítása szerint hatástalanítani kellene.
– Győztünk? – kérdeztem vissza csendesen. Milyen győzelem ez? Mert nem éreztem tiszta win-nek! Összeszorult torokkal rúgtam bele a Bástya lábamnál heverő darabjába, egészen az út túlsó felére focizva a maradványát. Ezt követően a kezemben tartott alaplapra fókuszáltam. Éreztem a bennem egyre növekvő félelemmel elszínezett haragot, ami Bishop állapota miatt járt át. Ujjaim körül szikrázni kezdett a levegő. A lapból végül csípős, égett füst szállt fel. Túl mérges voltam ahhoz, hogy örüljek kivételes sikeremnek, amit talentemmel értem el.
– Mégis milyen kérdés ez? – vizslattam rá hitetlenül, miközben féltérdre ereszkedtem mellette. – Lehetek egyben, de ez inkább nézőpont kérdése, nem? – hozzá képest százszor egyben voltam, ha a törött kezemet nem számítottam. Csendesen néztem végig a sérülésén, a látványtól hányinger kerülgetett. – Szépen elintézték az egyenruhádat. Ugye hoztál magaddal másikat? – próbáltam humorral elütni a helyzet komolyságát, illetve az enyhe hiányinger érzetét. Jó jelnek vettem, hogy legalább beszélni tudott. Viszont őszintén tehetetlennek éreztem magamat a helyzetben. Elképzelni sem tudtam mit csináljak. Nem festett úgy, akit mozgatni kéne, nem értettem az elsősegélyhez. Igazából sok mindenhez nem értettem még.
– Figyelj, Bishop. Tarts ki egy kicsit, oké? – hangom megremegett. – Már úton van a fuvar, rendben? Elviszünk valahova, ahol segíteni tudnak. Uber szórakozott személy, de áldott jó lélek. Szerintem kedvelni fogod. Olyan, mint mi – jó messzire zúzunk innen, még mielőtt a rendőrség itt találna minket. Tuti, hogy ránk kennék az egészet. Meg sok, egyéb okból sem akartam a zsarukkal talizni most.  
Szemem sarkából érzékeltem a kisebb tumultust, mely kezdett kialakulni körülöttünk. Rohadtul nem segít! A mobilokat sorra intéztem el, hogy esélyük se legyen felhasználni az anyagokat, amiket rólunk készítenek/készítettek.
A készülékek kivégzéséből hangos dudaszó rángatott ki. Ahogy a szólam irányába kaptam a fejemet, megláttam a fekete limuzint begördülni mellénk. Éppen, hogy állóra fékezett, Uber már ki is pattant belőle.
– Haverbajtársnak van fuvarja? – szegezte nekem a kérdést azonnal.
– Igen! Te… vagyis Mi? – vágtam rá gondolkodás nélkül.
– Ettől tartottam – fejét ingatva, néhány lépésből tudta le a köztünk lévő távot. Futólag szemügyre vette Bishopot, majd rám nézett. – Nyisd ki a csomagtartót! – ejtette a kezembe a slusszkulcsot.
– Mi van? – hitetlenkedve néztem Uberre. Ő sem gondolhatja komolyan, hogy ilyen állapotban ott akarja szállítani…
– Vedd ki a ponyvát és terítsd be a hátsó ülésre – folytatta az ukázt, kezével gesztikulálva, hogy menjek már. Immáron megvilágosodva tettem, amit mondott. Szóval féltette a kárpitot! – Ezer bocsi, Amigo, de ez most kellemetlen lesz – hallottam megjegyzését, mialatt felnyalábolta Bishopot. Uber adottságai közé tartozott a fittség. Nem volt számára megterhelő egymagában elcipelni az időutazót a limuzinig. Befektette az általam előzetesben lehelyezett ponyvára, majd én is bepattantam hátulra, aztán visszaszolgáltattam Ubernek a kulcsot.
– Amigonak van saját bejárású háziorvosa, akihez el tudjuk vinni? Vagy a veszélyesebb megoldást választva: a közkórházba visszük? – szerettem volna felelni erre a kérdésre. Őszintén. De a valóság az volt, hogy roppant keveset tudtam Bishoppal kapcsolatban. Azon túl, hogy a helyi varázslókkal van lebratyizva. Leérdeklődtem volna én Shardtól, de az volt a nagy harci helyzet, hogy furcsa mód nem volt jelen.
– Hé, Bishop. Bishop! – szólongattam. Éreztem, ahogy Uber beindította a kocsit alattunk és elindult. – Ne merj itt meghalni nekem. Figyu, tudom, hogy nem tartozik rám, de ez nagyon fontos! Hova tudunk vinni, ahol biztonságban leszel és remélhetőleg segíteni is tudnak rajtad, a Mágiaügyi Minisztériumba esetleg?