Lacey kételkedését figyelve végig azon tűnődöm, vajon milyen szavakkal világíthatnám meg jobban mindezt. Tudom, hogy logikátlanul hangzik, sőt, egyenesen lehetetlennek. Végül mély levegőt veszek, mert nem egyszerű szavakba önteni ezt az egészet, főleg egy olyan embernek, aki egészen más világban nevelkedett.
– Tudom, hogy mindez szinte képtelenségnek hangzik. Fu-Xi személye nem olyan jelentős itt, csak példának okáért felhoztam, hogy nem először fordul elő, hogy a két világ között kapcsolat jön létre. – ismerem be nyíltan, mert a helyzetet már nem fogom másképp megnyerni. – És teljesen igazad van, ez az egész, számomra is, egy különös örökség. A világok közti kapcsot annál bonyolultabb mint amit a kard képvisel, soha nem könnyű megérteni, még azoknak sem, akik ezt ismerik. Olyan ez, mint egy történet, amit örököltem, de még nekem is időbe telik megérteni. Talán ez az oka annak, hogy egyelőre mások számára elrejtem. Aki ilyen fegyvereket örököl, felelős azért, hogy a világok közti egyensúly fennmaradjon. Amolyan őrzői vagyunk ennek.
Egy pillanatra elhallgatok, végiggondolva, hogy pontosan mi az, amit érdemes megosztani Laceyvel. Ő nem lát bele abba a világba, ahonnan én jöttem, ezért a kapocs, amit ez a kard jelent, számára nem lehet kézzelfogható.
– Képzeld el úgy, hogy ez a világ és az, ahonnan én jövök, nem csak térben, de időben is kicsit másként működik. Az én örökségem olyan, amit, ha ki is próbálnék bizonyítani, talán nem lenne egyértelmű bizonyíték azoknak, akik itt élnek. A kard több, mint egy tárgy. – itt, a mi világunkban – Azért az én örökségem, mert az én kezemben viselkedik megfelelően. – folytatom halkabban, remélve, hogy ez a történet egyszer majd megtalálja a maga helyét Lacey fejében.
Figyelmesen hallgattam Lacey válaszát, ahogy kételkedve próbálja összerakni, amit mondok. Tudtam, hogy számára mindez valószínűtlennek, sőt hihetetlennek hangzik. Az igazság azonban az, hogy én sem mindig tudtam megérteni a kard erejének eredetét és jelentőségét. Csak a küldetést értettem, amit vállalnom kellett, és azt, hogy mi mindent kockáztatnék, ha egyszerűen hagynám, hogy a kard idegen kezekbe kerüljön.
– Tudom, hogy nehéz elhinni, amit mondok, sőt teljesen megértem a kétségeidet is. Számomra is nehéz volt ennek a világnak a ritmusát felvenni. – kezdtem csendesen, érezve, hogy Lacey talán jobban figyel, mint amit kimutat.
– Az én világomban legfeljebb festmények léteznek, az emberek pedig hisznek a puszta szó erejében. Nem hogy fénykép és papírforma nincs a tulajdonjogról, de a technológia teljes egésze hiányzik. A világomat a mágia különös ereje hatja át és váltja fel sok mindenben az elektromosságot. Nincs sem gép, sem kitermelés, sem a természet kizsákmányolása. Ahonnét én jövök, ott az emberek harmóniában élnek a környezetükkel.
Ahogy kimondtam ezeket a szavakat, a teáscsészébe bámultam, emlékezve a beszélgetésekre, amiket küldetéseim során tapasztaltam. Világok léteznek egymás mellett, egy-egy választással más irányba fordulva, mint a mi valóságunk, és valakik mindig arra törekszenek, hogy ezen világokba betörjenek. A kérdésére csupán csak egy aprócska mosolyt engedtem meg magamnak.
– Talán az, hogy a kard itt hánykolódott évszázadokig, egy védelem része volt. Egy olyan helyen, mint egy múzeum, ahol kevesen sejtenék a valódi erejét. De vannak olyanok is, akik tudják, hogy létezik, és azt is, hogy micsoda hatalmat képvisel. Az olyanok számára, akik érzik a kard vonzását, ez nem egy törött régiség, hanem egy eszköz a békéhez és valami magasztosabbhoz. Egy hívás, amit elég hosszú ideig keresniük kellett, és bármikor felfedezik, akkor bárki számára karnyújtásnyira van.
Egy pillanatig megálltam, majd Lacey szemeibe néztem.
– Tudom, hogy mindez szinte valószerűtlen, de kérlek, próbáld megérteni. Nem az én világom vagy a te világod a tét. A kard az egyensúly, a határok, és a világok között húzódó láthatatlan rend része. De mindezek előtt... rettentően hálás vagyok, hogy nem keltél fel és hagytál itt. Bizonyára ha te is az itteni világhoz hasonlóból érkeztél, akkor a tiédnek is van egy saját belső dimenziója, mely alig térhet el az enyémtől.

Leül, és amikor elkezdi a teáját kavargatni, azt hiszem, időt akar nyerni. És ez nem jelent jót. Mert vagy most találja ki, mit akar mondani, vagy annyira vad dolog, amivel magyarázni akarja a tetteit, hogy lehet, azon gondolkodik, hogy tűnhet kevésbé őrültnek. Mert azt azért bevallhatjuk, hogy eddigi "tevékenysége" elég rendkívülire sikeredett.

Aztán belefog, és az első mondata rögtön meg is erősíti a második feltételezésemet, mert ő maga is bevallja, hogy furcsa lesz, amit mond. És az is, valóban. Nekem mindenképpen, mert eddig nem sokat érdekelt a mitológia, legyen az kínai monda, skandináv, vagy kelte, esetleg germán. Így amikor valami Fu-Xi kerül szóba, számomra nem jelent többet, mint ha éppen Szent Nikolettáról és a manóiról lenne szó. De persze, az említett jótevőnek nincs furcsán világító kardja, azt meg végképp nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen nem túl jelentős dolog - na jó, a több ezer év azért ad neki némi magasztosságot - világokat kössön össze. Mondjuk ezzel a témával egyébként is gondjaim vannak, és Bo, no meg a magyarázata emiatt elég nagy bajban vannak. Nem is tudom magamban tartani a kétségeimet, de közben vigyázok, hogy a suttogásom csak hozzá jusson el, és másokat ne zaklassuk fel holmi világok közti utazással.

- Nem, ez nem furcsának tűnik, hanem egyenesen lehetetlennek és nem, az említett urat, vagy hölgyet sem ismerem. De a nagyobb baj az, hogy minden képzelőerőmre szükségem van ahhoz, hogy akár csak egy picike részét is elfogadjam annak, hogy az a holmi ott a kabátod alatt világokat köt össze, és így már semmi sem marad arra, hogy valamivel magyarázni tudjam, hogy mindez hogy lehet a te örökséged. - egy szusszra zúdítom rá a kétségeimet. Talán ez az oka, hogy immár a reálisabb oldaláról próbálja szemlélni a tetteit, vagyis ami még rosszabb, a MI tetteinket, és ez is kedvezőbb hatással lesz a párbeszédünkre. Mert amit mond, logikus... A maga illogikus módján.

- Oké, ez már jobban hangzik - nem próbálom meg tagadni a pozitív fordulatot, de érezheti rajtam a bizonytalanságot. Ahogyan azt is, hogy nem szívesen hozom fel a "másik világokat".- Mivel látom, hogy e között a... nos, jó, legyen... Szóval e között a világ között és az én világom között is vannak különbségek, még akkor is, ha úgy tűnik, legalább a kor egyezik, amiben élünk és nem kerültem mondjuk évszázadokkal későbbre, vagy korábbra... Akkor nyilván lehetnek különbségek a te világod és az itteni között is. - aztán persze igyekszem enyhíteni a téma komorságát. - De tényleg nincs még egy fénykép sem, hogy igazold, hogy a tiéd az a kard?

De persze megint túllövök a célon, már ami a dolog humoros oldalát jelenti, és Bo, vagy hívják akárhogy is, már folytatja is a magyarázkodást. Én meg csak bámulok. Próbálom követni, amiket mond, de már az elején elvesztem a fonalat. Belső dimenzió, kapuk a világok között, családi feladat, elemek, amik hatással vannak az emberekre, no és az a sötét árnyék. Nem, az cseppet sem győz meg, AMIT mond. De az, AHOGY mondja, már elgondolkoztat. És vállalva az, hogy ezek után magamat is a zakkant furák közé kell sorolnom, próbálok úgy kérdezni, mint aki elhiszi, amit hallott.

- Rendben. Tételezzük fel, hogy elhiszem, amit mondasz. De mégis milyen rossz kezekbe került volna? Hiszen az csak egy törött régiség volt egy múzeumban, ami évszázadok óta hánykolódott ezen a világon. Senki sem tudott róla semmit. Ugyan ki kereste volna itt?

Miután rendeltem egy zöld teát és a kért kávét mit inkább csak szó szerint visszamondtam hogy ne ejtsek benne hibát, figyeltem, ahogy Lacey megáll a kávézó legtávolabbi boxában, amire mutatott. Nyugodt hely volt, pont az a fajta, ahol szabadabban lehetett beszélni. Amint letelepedtem vele szemben, úgy éreztem, hogy ez a pillanat most sokkal többet jelent, mint egy egyszerű beszélgetés. Ahogy végignéztem rajta, eltűnődtem, hogy talán szkeptikus, és ennek oka van. Számára ez egy bonyolult helyzet, én pedig pontos válaszokkal tartozom neki, hogy tisztábban lássa a dolgokat. Lacey pontosan mérlegelve tette fel a kérdéseit, de talán épp ez volt az, ami kicsit elgondolkodtatott. Nem is a kérdései mélysége miatt, hanem mert éreztem mögötte azt a fajta bizonytalanságot, amit az emberek hajlamosak azokkal szemben tanúsítani, akikről azt gondolják, valamit el akarnak rejteni előlük. Tisztában voltam vele, hogy nem könnyű elfogadnia, miért olyan fontos számomra a kard, és az is biztos, hogy nem akarta csak úgy készpénznek venni az állításaimat.
A teámat lassan kavargatva próbáltam megfogalmazni azt, ami bennem motoszkált. Készületlenül értem el ezt a pillanatot, hiszen nem sokszor kellett korábban magyarázkodnom, de úgy döntöttem, most nyíltan beszélek. Hangom halkra fogtam, főleg mert eszembe jutott Yoko egyszer azt mondta itt a falnak is füle lehet.
– Tudom, hogy ez furcsának tűnik. – kezdtem lassan, és próbáltam a lehető legjobban összeszedni a gondolataimat. – Talán hallottál róla, talán nem, létezik a kínai mondakörben egy bizonyos Fu-Xi, akit a kultúra és sok minden más teremtőjének tekintettek évezredekkel ezelőtt. Ő járt ebben a világban is. Fu-Xi kardja több, mint egy régi tárgy vagy fegyver. Nem egy szimpla múzeumi ereklye, ami pusztán a múltat őrzi. Sokkal több annál. Ez a kard több világot köt össze, több száz, sőt több ezer éves történelem húzódik meg mögötte, és igen, mondhatni az örökségem része is. Olyan, mintha ennek a küldetésnek, hogy visszaszerezzem, mélyebb értelme lenne, mintha minden lépésem, minden döntésem ebbe az irányba vezetett volna.
Lacey szeme egy pillanatra felcsillanna, talán inkább kíváncsiságból, mintsem hitből. Nem tudtam biztosan megállapítani, de folytattam, még ha kicsit meg is ingatott a visszafogottsága.
– A törvényesség, nos… – kicsit zavartan nevettem. – Igazad van, ez talán a legegyszerűbb út lett volna. És megértem, hogy kérdéses lehet, miért nem jártam el így. De, ahogy gondolom te is érzed, vannak dolgok, amik a törvények szintje fölött állnak, na meg milyen papírt állítanék ki, amikor ott ilyen nincs, ahonnét én jövök? Ez a kard nem egyszerűen egy fegyver, és az embereknek a világunkban talán nincs is róla tudomásuk. Ha látnád, éreznéd azt a különös, szinte élő energiát, amit áraszt…
A teáscsészém fölé hajoltam, ahogy a fűszeres illat megnyugtatott. A kard képe megjelent előttem, tisztán és élesen, mintha hívogatna, és éreztem, ahogy a vágyakozás egyre jobban eluralkodik rajtam.
– Azért vagyok itt, hogy visszakapjam a kardot. Fontos feladatom van vele, vigyázni a világok közötti egyensúlyt. – mondtam, magabiztosabb hangon. – Az én kezembe. Nem azért, mert csak birtokolni akarom, hanem mert épp annyira vágyom arra, hogy megvédjem mindazt, amit a kard képvisel. Ha ez rossz kezekbe kerülne, annak következményei nem csak a mi világunkat érintenék.
Végül, egy mély lélegzetet vettem, és egy pillanatra a szemébe néztem. Végül eldöntöttem, mesélek még mindarról neki, amit nem érthet. Nem tudom honnét jött, de azt biztosan megérti, mit érezhetek most itt.
– Nézd, tudom, hogy ez kicsit különösen hangzik. – kezdtem lassan. – De van egy hely, amit mi csak Belső Dimenziónak nevezünk. Egy tér, ami egyszerre mindenütt van és sehol, mégis összekapcsolja a világokat. Azt hiszem, a legközelebbi dolog, amivel leírhatnám, talán az álom. Azt gondolnád, hogy amikor álmodsz, csak a saját fejedben jársz, igaz? De mi van akkor, ha ez az álomvilág mégis egy kapu, amely összeköt különféle világokat és valóságokat? Olyan, mintha minden világ, amit elképzelsz, valójában létezne, de nem a szokásos fizikai értelemben. A Belső Dimenzióban ezek a világok egymás mellett, egymástól alig karnyújtásnyira léteznek. Ott nincsenek határok, vagy legalábbis mások, mint itt. Az én világomban ez a dimenzió egyfajta híd, amin keresztül a világok, az ott élők, és az ottani erők találkozhatnak. És ahol egyensúly van, ott erő is, ezért lett az én feladatom, hogy ezt megőrizzem. Az én felmenőim régóta őrzik ezt a kaput. Képzeld el úgy, mint egy családi feladatot, amit nem lehet csak úgy letenni. Én nem magamtól választottam ezt a küldetést, egyszerűen az élet idesodort. Az én világomban mi mindannyian kötődünk egy-egy elemhez – föld, víz, tűz, és így tovább. Engem kicsit mindhez köt a sorsom. Az elemek folyamatosan változnak, sosem ugyanaz, és mindig megtalálják az utat a forráshoz, bármi is álljon előtte. Én ezt próbálom tenni a karddal is: megtalálni az utamat, és visszavezetni oda, ahol lennie kell. A Belső Dimenzió maga nem jó vagy rossz – folytatta Bo. – Csak van. És rajtunk múlik, hogy mit kezdünk vele. Ha valaki, aki nem tiszteli ezt az egyensúlyt, belép a kapun, akkor beláthatatlan következményei lehetnek. Olyan ez, mint amikor egy sötét árnyék borítja be a tájat: a színek elhalványulnak, és a dolgok elveszítik az igazi lényegüket. A kard pedig olyan erőt képvisel, amit védeni kell, mert ha rossz kezekbe kerül, ez az árnyék átszivároghat más világokba is. - egy pillanatra megállok a meséléssel, hiszen nem szeretném tovább terhelni a kelleténél.
– Nézd, tudom, hogy ez most nem tűnik meggyőzőnek, de bízz bennem. Kérlek. Talán neked sem olyan idegen ez.

A kávézó szerencsére nincs túl messze és az is szerencse, hogy több kompromitáló megjegyzés sem születik a "te és én más világból valók vagyunk" témában. A helyeslése is tetszik, és az is, hogy mindenre magyarázatot kíván adni. Bár nem fűzök túl nagy reményeket ahhoz, hogy ez a magyarázat meggyőző lesz, az ígérete mégis kedvemre való, jel arra, hogy nem teljesen reménytelen kívánság, hogy józan gondolkodásra sarkalljam a "tolvajt". Persze, magamban sem szívesen nevezem így, mert valamiért rossz érzést kelt bennem annak a lehetősége, hogy egy lopásban segédkeztem valakinek. Még akkor is, ha az az illető az ellopott tárgy jogos tulajdonosának vallja magát.

És ez a tény tulajdonképpen még jobban zavar. Mert ha tényleg övé az a fura fegyver, akkor miért nem sétált be a tulajdonjogát igazoló dokumentummal a múzeumba, vagy fogadott ügyvédeket, hogy ezekre hivatkozva törvényesen szerezze vissza a holmit magának.

De persze erről sem szeretnék vele az utcán beszélgetni, így amikor a kávézóhoz érünk és ő udvariasan kinyitja az ajtót előttem (te jó ég, micsoda keveset tapasztalt gesztus!), én máris a helyiséget pásztázom valami TÉNYLEG nyugodt hely után, persze csak az után, hogy nagylelkűen beleegyezem, hogy ő legyen a "vendéglátó". A szokásos kávémat kérem, ő meg teákat emleget, ami már önmagában is rendhagyó. Így míg ő a pulthoz sétál, én a kávézó legtávolabbi boxáig igyekszem, amelynek még a környékén sem ül senki, így esély lesz a zavartalan - és remélhetőleg gyümölcsöző - beszélgetésre.

Csak a hátizsákomat dobom le a párnákkal kényelmesebbé tett ülőalkalmatosságra, de én állva várom, hogy jelezhessem neki, hol találtam rá a megfelelő terepre a meggyőzéshez. Aztán, ha észrevesz, intek neki és ha odaér, már huppanok is le a puha ülésre, várakozással tekintve az önkéntes "felszolgálóra".

- Figyelek és tényleg nagyonnagyon érdekel, hogy mi a mentséged... Szerintem kezd csak az elején... Vagyis ott, hogy mi is az a holmi, ami annyira fontos volt, hogy ekkora kockázatot vállaltál és ebbe belerángattál engem is? Ja, és hogy miért is gondolod, hogy a te jogos tulajdonod?

Megpróbáltam higgadt maradni, ahogy A szavai megütötték a fülemet. Éreztem a feszültséget, ahogy elutasítóan reagált arra, amit mondtam, de nem engedhettem, hogy ez kizökkentsen. Nem volt meglepő, hogy így reagált. A helyzet bonyolultabb volt, mint amilyennek elsőre tűnt. A szavaiból éreztem a bizalmatlanságot, és hogy nem könnyű elfogadnia azt, amit tettem. De megértettem. Én magam is hasonló helyzetben lennék, ha valaki önkényesen cselekedne, miközben azt állítja, hogy a közös érdekünket szolgálja.
- Igen, talán jobb lenne később folytatni ezt a beszélgetést. – mondtam, halkabban, hogy jelezzem, megértettem az aggályait.
- Tudom, hogy ez most nem a legjobb alkalom rá. Egyelőre csak annyit kérek, hogy higgy nekem. Amit tettem, azt nem rossz szándékból tettem. Talán nehéz ezt elfogadni, de nincs más választásunk, mint közösen megoldást találni.
Ahogy a kávézó felé indultunk, a szemeimet a földre szegeztem, próbáltam összpontosítani. Minden egyes lépésnél azon töprengtem, hogyan tudnám őt meggyőzni arról, hogy amit teszek, az mindkettőnk érdekét szolgálja. Nem akartam ráerőltetni a gondolataimat, de tudtam, hogy idővel meg kell értenie, miért nem adhatom vissza a fegyvert. A helyzet komolyságát és a felelősséget, amit magamra vettem, nem lehetett könnyelműen kezelni. A legapróbb hiba is katasztrófához vezethetne.
Amikor Lacey bemutatkozott, egy pillanatra elmosolyodtam.
- Örülök, hogy most már tényleg bemutatkoztunk egymásnak. – mondtam könnyedén, próbálva megtörni a feszültséget. - Teljes nevemen Fu Bo-Wei vagyok. A diáklistáról persze lemaradtam – sosem voltam jó abban, hogy egy idegen világban beilleszkedjek. - Igyekeztem humorral oldani a helyzetet, még ha tudtam is, hogy ez a helyzet most nem éppen a könnyedségről szólt.
Ahogy haladtunk a kávézó felé, Lacey megjegyzésére bólintottam.
- Igazad van. – válaszoltam csendesen. - Most nincs itt az ideje erről beszélni. Egy nyugodtabb hely jobban megfelelne. Ígérem, később mindent elmagyarázok. És talán akkor jobban megérted majd, miért is tettem, amit tettem.
Próbáltam a szavaim mögött megbújó aggodalmat elrejteni, de tudtam, hogy Lacey valószínűleg már így is érezte, milyen mélyen érintett ez az egész. Ő is kívülálló volt ebben a világban, ahogyan én is. Talán emiatt is reméltem, hogy könnyebb lesz vele megtalálni a közös nevezőt.
A kávézó ajtaját kitárva megéreztem a friss kávé és tea illatát, ami rögtön eszembe juttatta, hogy mennyire vágyom már egy forró teára.
- Fogalmam sincs milyen teák vannak itt, egy matcha tea ha akad, de beérem a zöldteával is. – mondtam, próbálva terelni a beszélgetést egy kicsit hétköznapibb mederbe. Igazából még tanultam a helyi kultúra sajátosságait, de a fiúk már elláttak minden földi jóval. - A kávé túlságosan felpörget, és most nem hiszem, hogy erre lenne szükségünk. A tea megnyugtat, és segít tisztábban gondolkodni. De had hívjalak meg valamire kárpótlásul azért, amiért belecsöppentél az én ügyembe. - Ezzel talán sikerült elérni talán, hogy Lacey is kicsit enyhítsen a szigorú hozzáállásán. És ha beleegyezett, hát megrendeltem az ő italát is.
Ahogy leültünk az asztalhoz és levettem a sapkát, éreztem, hogy egy kicsit sikerült eloszlatni a feszültséget, de a nehezebb része még előttünk állt. Tudtam, hogy Lacey-nek több kérdése van – és joggal. A fegyver kérdése nem csupán egy tárgy visszaadásáról szólt, hanem valami sokkal nagyobbról, amit talán még ő maga sem értett teljesen. De én értettem, és éppen ezért nem adhatom vissza csak úgy.
- Megígértem, hogy nem lesz több gondod ebből, és ezt az ígéretet be fogom tartani. Az a tárgy, mit ehelyett ott hagytam nem fog eltűnni talán soha és az idők végeetéig úgy marad. De az biztos, mi már rég valahol máshol leszünk, mire rájönnek arra, hogy nem romlik tovább az állapota. – mondtam, ahogy megérkezett a teám. - Csak kérlek, add meg az esélyt, hogy együtt találjunk megoldást és bármit kérhetsz, örömmel teljesítem, de vissza az eredetit nem adhatom. Ha szeretnéd, az összes kérdésedre választ adok. Őszintén.

Értem, miért aggódik. Talán túl hirtelen hoztam fel a dolgot, de nem hagyhattam, hogy ő is abba a hibába essen, amibe mások. Hogy elhiggyék, képesek irányítani ezt az ereklyét, hogy tudják, mire képes, és hogy ők jobban tudják, hogyan kell bánni vele... Talán megérti, hogy nem rossz szándékomból tettem, de ez nem változtat a tényen, hogy az ő nyakába szakadt a felelősség miattam.
– Talán ez ag egész meglehetősen furcsa, de talál azt is megérted, hogy miért cselekedtem így. – mondtam, egy pillanatra megállva, és mélyen a szemébe néztem. – Kérlek fogadd el, hogy van, amit nem lehet egyszerűen visszaadni. A felelősség most az enyém, kérlek bocsásd meg, hogy belekevertelek, ígérem nem lesz mindebből gondod többé. Nem tehetem meg, hogy csak úgy lemondok róla, mert túl sok minden forog kockán. - talán már említettem, talán nem még, de szeretném ha érezné, hogy mennyire rettentően fontos az ügy.
– Mielőtt folytatjuk, úgy érzem, még nem is mutatkoztam be rendesen. – mondtam, a hangom kissé rekedtesen csengve a hosszú nap után. A hagyományainkhoz híven magam elé ejtettem szorosan a kezeimet és enyhén meghajoltam felé. – Bo vagyok. Gondolom arra már rájöttél, hogy nem vagyok a diákod. - egy picit elmosolyodtam ezen a tényen, hiszen annak ellenére egészen jól játszottam a szerepem, hogy meglehet fogalmam sincs ebben a világban ki és mit tanulhat. Az biztos, hogy hasonlót sem, mint én. De végül csak bólintottam a felvetésére. Úgy hiszem még akadnak kérdései és valami azt súgja, nem csak a fegyvert és a visszaadást illetően, hiszen sok minden elhangzott odabent.
– Egyébként, ha nem bánod, én inkább teát kérnék, mint kávét. A kávé túlságosan felpörget. A tea megnyugtat, és segít spirituálisan is tisztábban gondolkodni. - most, hogy elfogadtam a felvetését, vele tarthattam anélkül is, hogy úgy érezném, a terhére lennék. Talán ahová megyünk nincsenek poloskák, mint ahogy azt Yoko említette nem is olyan rég.
Ahogy tovább mentünk, egy kicsit enyhítettem a hangomon. Nem akartam, hogy úgy érezze, ellenségként tekintek rá. Éreztem, hogy valamilyen szinten ő is hasonló cipőben jár, még ha nem is teljesen ugyanaz a helyzet. Valamiért bíztam benne, hogy talán megérti.
– A helyzet, amitől megkíméltem az evilágiakat kissé olyan, mintha egy szakadék szélén állnánk, és csak egyetlen rossz lépés kell ahhoz, hogy minden a feje tetejére álljon. És ez a penge… ez a lépés. Ha visszaadnám, akkor talán már másnap valaki olyannak kerülne a kezébe, aki nem habozna használni, és nem a jóra.– mondtam, ahogy követtem őt.
– De azt is tudom, hogy van egy megoldás – folytattam rögvest. – Nem mondhatok le róla, de talán együtt találhatunk valamit, ami mindkettőnknek megfelel. Ráadásul, te sem vagy ebből a világból, igaz? Ahogy én sem. És talán ezért is értheted meg, miért mondom ezt. Olyan dolgokról beszélünk, amik meghaladják az itt élők felfogását. Ha visszajuttatnám, akkor vissza kellene adnunk valamit, amit nem lehet kontrollálni, és valaki biztos, hogy megpróbálná kihasználni. Talán megérted, hogy miért nem tehetem. Én nem akarom, hogy bajba kerülj te, én, vagy bárki más. De most, hogy itt vagyunk, talán találhatunk egy megoldást... csak ezt nem adhatom megint ki a kezemből anélkül, hogy biztos lennék benne, senki sem fogja rosszra használni.

A helyzet egyre feszült. Láttam, hogy Lacey ráérzett a taktikai kihívásra, és gyorsan alkalmazkodott. Az őrök pillantásai ingadoztak közöttünk, és bár nem teljesen vették be a történetünket, láthatóan nem voltak biztosak abban, hogy mit tegyenek. Lacey gyors közbelépése megmentett minket attól, hogy jobban fókuszáljanak a kardra, amit az egyikük épp leellenőrzött a helyén, ő épp biccentett a többi felé. Még egy utolsó mély levegőt vettem, és arra gondoltam, hogy itt az ideje váltani.
- Tudják, teljesen érthető, ha ez a helyzet furcsának tűnik. – folytattam. – De valóban csak egy tanulmányi úton vagyunk itt, és talán túl messzire mentünk a lelkesedésünkben. A kardok igazán csodálatosak, és lehet, hogy túlságosan elragadtattam magam. Kérem, ne haragudjanak érte.
A szigorúbb őr nem volt teljesen meggyőzve, még mindig szűk szemekkel nézett rám, mintha ki akarna olvasni a gondolataimból. De a helyzet fordulópontja az volt, hogy nem akartak balhét – csak rendet és biztonságot. Az őrtárs közben közelebb lépett hozzá, suttogva mondott neki valamit, és láttam, hogy meginognak. Az időtényező és a döntés nyomása egyértelműen érezhető volt. Ráadásul semmit nem hiányolhattak, ugyanis mást én nem tettem el, csupán azt, mi engem illet.  Az őr lassan bólintott, majd egy hosszú, mérlegelő pillantást vetett rám.
- Rendben, de legyen ez az utolsó alkalom, hogy ilyesmi történik. – mondta, hangjában figyelmeztetéssel. – A múzeum területén szabályokat kell betartani. És a kardot soha többé ne érintsék meg.
- Természetesen. – válaszoltam higgadtan. A szavak már a nyelvemen voltak, hogy véglegesen lezárjam a beszélgetést. – Nagyon sajnáljuk a kellemetlenséget. Megígérem, hogy minden érintetlen marad.
A diákokért felelős csoportvezetőnk mellettem mintha bólintott volna de lehet csak a képzeletem játszott velem, majd hatott az őrökre azzal az „elveszett” pillantásával, amellyel finoman emlékeztette őket, hogy tulajdonképpen segítségre van szükségünk a kijutáshoz. A nők mindig értettek az ilyen trükkök bevetéséhez, én igyekeztem elfojtani a mosolyomat csupán.
Az őrök végül megenyhültek, és a feszültség lassan kezdett feloldódni. Látszott rajtuk, hogy inkább csak túl akarnak lenni ezen az egész jeleneten. Végül az időzítés is nekünk kedvezett – az órájukra pillantottak, talán már késésben voltak egy másik feladat miatt.
- Rendben, elvezetjük önöket a kijárathoz. Szedje össze a csoportját, mutatom a kijáratot. – mondta az egyik őr. Az elmémben egy gyors számítást végeztem. Ha most megússzuk, még visszatérhetnek ők is, amikor már mindenki lenyugodott. A terv még nem veszett el és megtekinthetik később azokat a kövületeket, miket eredetileg szerettek volna. Ha valóban így történne, az én lelkiismeretem is tiszta maradna. De ha nem adódna rá lehetőség, akkor keresnem kell egy utat, mellyel kárpótolhatom őket. Tiszta sor.
Tanfelügyelőnk rám nézett egy pillanatra, és mintha láttam volna a szemében a nyugtázást: ideje távozni, mielőtt a helyzet újra feszültté válik. Ahogy az őrök kivezettek minket a kijárat felé, éreztem a belső elégedettséget, hogy sikerült időt nyerni. De tudtam, hogy ez még csak a kezdet. A kard rejtélye még mindig a kezünk ügyében volt, és nem állt szándékomban feladni a kutatást. Már csak a másik fegyvert kell meglelnem. Gondolataimból leginkább az zökkentett ki, hogy ahogy haladtunk a kijárat felé, a diákok is hangosabban beszélgettek valamiről. Mintha még nem lehetne teljesen lekötni a figyelmüket, de velem ellentétnben ők valóban nem nyúltak hozzá semmihez. Vagyis de, egyikük kezében mintha egy szép fonású bojtot vélnék felfedezni amely az egyik fegyverről hiányozhatott. Igyekeztem feltűnés nélkül kihúzni a tenyeréből lehetőleg észrevétlenül és még mielőtt az ajtó túloldalán találtuk volna magunkat, fellógatni valamelyik másik lándzsa nyakára. Majd visszajövök talán megigazítani, ha már nem lesz ekkora a felfordulás, ezúttal egyedül.
Végül amint kiértünk a nagy csarnokba, a diákok fele már gyorsan távozóra is fogta, míg a többi talán néhány zárszóra várt, hogy aztán útjára indulhasson. Én még tartoztam egy köszönettel, nem szerettem volna szó nélkül lelépni. Vártam hát a sorom, míg diákjait rendezte. Mintha némi nemtetszést vélnék felfedezni az arcán, ahogy újfent felveszi velem a szemkontaktust.
- Köszönöm, hogy mellém álltál előttük. Sejtem, mit szeretnél mondani, de nem tehetem, hogy visszaviszem. Nem tudnának ekkora erővel bírni és félek valaki csak rosszra használná. - mondtam mindezt egyszerre enyhe bűntudattal, de a legőszintébben. Nem akartam hazudni, hisz nem is olyan rég a legelképesztőbb helyzetekbe rántottam bele akaratlanul is és noha a szavaimban nem volt hazugság hiszen velük tartottam a tanulmányi útra, azért kihasználtuk ennek minden lehetőségét és kényszeredetten ő is csatlakozott ehhez hozzám.
- Te egy nagyon jó ember vagy. Őrizd meg, hogy ilyen vagy, ritka kincs.

Ahogy ő rám nézett, egy pillanatra láttam az arcán az értetlenséget, még ha először találkoznék azzal a jelenlséggel, hogy "nem hisznek a szemüknek", akkor el is csodálkoznék rajta. Hiszen a világ maga is tele van csodával csak el kellene hinni mindazt. De bizonyára volt alapja a kétkedésnek, hiszen egyre többször tapasztaltam meg, hogy itt inkább kihasználják az emberek egymást, mint tisztelettel és elfogadással viselkednének egymás iránt. Pedig valahol éreztem, hogy ő szeretne segíteni nekem. Vagyis magának. Vagyis mindkettőnknek. Elmosolyodtam, és biztosítólag bólintottam. Ugyan nem egészen értettem, hogy mit ért az alatt, hogy nem teszünk tönkre még több mindent, de azt határozottan megértettem és elfogadtam, hogy miért nem szeretne beszélni arról, honnát is jött. Nem tudom miféle szokásaik vannak az univerzumokban utazóknak.
- Nem fognak ártani az őrök, ha őket érted a Nemzetbiztonsági Hivatal alatt. - még sok minden szokatlan volt, de meg kellett értetnem vele, hogy minden megoldható, csak a megfelelő megoldást kell eszközölni rá. Talán az idegessége rám is kihatott volna, ha tudnám, itt mivel mi jár, hiszen a mi törvényeink és rendszerünk is igazgatta a világunkat. De az sokkal másabb volt, tisztább, átláthatóbb. Nem hoztak minden apró cselekményre valamit, hiszen egyszerűbb volt elsimítani a problémákat is. De ennyi embert sem láttam odaát, mint ebben a városban összesen.
- Ez rendben van, nem kell értened hozzá. Bízd csak rám. - Éreztem, ahogy a qi lassan áramlani kezd bennem, ahogy megidéztem az energiát, és a környezetemet figyeltem. A kamerák bonyolult mechanizmusai nem jelentettek akadályt, hiszen a qi segítségével nem kellett értenem őket, elég volt éreznem a lényeget.
- Most figyelj. - mondtam halkan, miközben felemeltem a kezem, és finoman irányítottam az energiát. A környező levegő rezdült, mintha láthatatlan szálak fonódtak volna a kamerák köré. Félig lehunyt szemmel koncentráltam arra, amit látni akartam — a felvételek lassan átformálódtak a fejemben. A qi áthatolt a kamerák rendszerein, és finom változásokat idézett elő a felvételeken. A kard, amelyet megérintettünk, lassan jelentéktelenné vált, mintha csak egy hétköznapi tárgy lett volna. Semmi különös, semmi feltűnő, csak egy régi relikvia, amelyet senki sem venne komolyan. A veszély nyomai eltűntek. Egy hosszú pillanatig csend telepedett ránk, majd mély levegőt vettem, és hátraléptem.
- Kész. - mondtam halkan. - Most már nincs nyoma annak, hogy bármi rendkívüli történt volna. A kamerák felvételei olyanok, mint bármely másik napé. Senki sem fog gyanakodni.
az ő arcát fürkészve mintha hitetlenkedést véltem volna felfedezni, de nem akartam firtatni. Hagytam időt, hogy felfogja, feldolgozza és elfogadja. Egy picit elmosolyodtam, hiszen a gondot megoldottam. Azaz félig.
- Nem volt más választásunk. Most viszont még nincs vége. A kardot le kell cserélnünk. Egy másolatot fogok alkotni, ami éppen olyan lesz, mint az eredeti, de hatalom nélkül. - meg is osztottam vele a terveimet, hogy ne érje váratlanul, majd újból végig nézhette, ahogy ismét a qi segítségét kértem. Lassan formáltam meg a másolatot, minden apró részletre ügyelve. Az idősebb, megviselt formát, amely pontosan úgy nézett ki, mint az eredeti, de nem hordozta annak erejét. Mikor elkészültem, a másolatot letettem az eredeti helyére, és felnéztem rá.
- Most már csak annyi a dolgunk, hogy a valódi kardot magunkkal vigyük. Senki sem fogja észrevenni a különbséget. Remélem neked sem probléma. Ez itt veszélyes lenne, ha hozzá nem értő kezekbe kerülne.
A kard hűvösen simult a tenyerembe, ahogy megéreztem rajta a régi világok súlyát, az erőm és az övé közt áramló energiát. A rovások halványan pislákoltak még, de éppen elég időm volt, hogy egy gyors mozdulattal visszacsúsztassam a hüvelyébe, ami rögvest eltűnt a szemünk elől, mielőtt a biztonságiak benyitottak. Az ajtó hirtelen kinyílt, és az őrök beözönlöttek. Láttam a szemükben a gyanút és a zavart, ahogy felmérték a helyzetet. Mielőtt bárki megszólalhatott volna, vettem egy mély levegőt, igyekeztem nyugodtnak tűnni.
- Segíthetek valamiben? – kérdeztem olyan ártatlanul, amennyire csak tudtam. Az egyik őr, egy középkorú férfi, szigorúan rám szegezte a tekintetét, és határozottan szólt.
- Mit keresnek itt? A biztonsági rendszeren keresztül figyeltük önöket, és nem tudtuk beazonosítani a jelenlétüket.
- Ó, igen, teljesen érthető. - Próbáltam könnyed maradni, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. - Tudja, csak betévedtünk ide. Az egyetemről jöttünk tanulmányi útra, de néhány régi műtárgy érdekesebbnek tűnt. A kardok különösen érdekelnek. -  Itt vetettem egy gyors pillantást a mögöttem levő vitrinek felé, mintha azok bármilyen hitelt adhatnának a szavaimnak. Az őr szeme összeszűkült, láthatóan nem vette be teljesen a történetet. A kamerafelvételek nyilvánvalóan felvették a kis „mutatványomat” a karddal, és valószínűleg ezt próbálta összerakni a fejében.
- És mit csináltak azzal a karddal? Miért izzott olyan fénylőn? Ez nem tűnt egyszerű vizsgálódásnak. – kérdezte halkan, de éreztem a feszültséget a hangjában. Nem tetszett neki, amit látott. Röviden elmosolyodtam, és enyhén megemeltem a kezem, mintha magyarázatra készülődnék.
- Valószínűleg a fények visszaverődtek a rozsdás felületről, ami ezt a hatást keltette.
A férfi szkeptikusan felvonta a szemöldökét, de láttam, hogy bizonytalan. Talán nem teljesen értette, amit mondtam, és ez volt a lényeg. Kétséget kellett hagynom benne, épp elég ahhoz, hogy ne firtassa tovább a dolgot.
- A kamera is felvette. Az egyetemi kutatáshoz engedélyt kellett volna kérniük a múzeumtól, mielőtt hozzáértek volna bármihez.-  Ez már inkább figyelmeztetés volt, mint kérdés.
Meglehetős nyugalommal bólintottam.
- Teljesen megértem. Elnézésüket kérem a szabályszegés miatt, nem fog még egyszer előfordulni és igyekszem a rajongásom visszafogni. Ha szeretnék, megtekinthetik a fegyvert a helyén.
A férfi egy hosszú pillanatig nézett rám, majd az őrtársára pillantott. Valahogy éreztem, hogy átlátnak rajtam, de az időnk még nem járt le. Most a cselekedetek helyett a szavak voltak a fegyvereim.

Valahol szomorúsággal töltött el, hogy e világ lakói gyakran megkérdőjeleztek sok mindent, a feltétlen bizalom és hit valamiben pedig igazán ritkaságszámba mentek. Pedig ha tudnák, hogy a világot éppen hogy fordítva működtetik, mint azt kellene, sokkal könnyebben alakulna az életük. Soha senki nem áll meg egy pillanatra sem és az idő a legkoisebb kincsük. Pedig gyorsabban fogy, mint a pénz, melyet bármikor bárhogy elő tudnak állítani. Noha még mindig nem értem azt, hogy tarthatnak valamit értékesebb kincsnek az életüknél és jólétüknél. Pedig láttam ám benne, hogy ő még nem menthetetlen, még nem süllyedt el a reménytelenek mocsarában. Talán csak az eszközt nem leli, mivel irányíthatja az evilági életét. Számomra oly' elveszettnek tűnik a nebulói között.
Nem firtattam hát sokáig elveket, inkább tettem a dolgom miért valójában jöttem. Megkerestem a fegyvert, mi jog szerint engem illet. Most pedig nem fogom senki kezébe adni, mert immár veszélyes lehet bárki tulajdonában. Ha azt tudnák, hogy miféle dolgokat idéz meg és pusztít el, miféle egyensúly fenntartására hivatott és miféle módszerrel készült, hát alaposan meglepődnének. De most törődnöm kellett azzal is, hogy lebuktam és bizony magyarázattal kellett szolgáljak az iménti jelenetért. A fegyver immár nem izzott, a hüvelyébe csúsztatva. Azt már hamar megtanultam, mi az a kamera. Egy lencse, melybe ha belemosolygok, akkor nem csak a tükörképem adja vissza, de meg is jegyzi azt. És ez baj. Gondterhelt ráncok gyűrődtek a homlokomra, de nem sokáig tettem így, hiszen mindent meg lehet oldani, csak akarni kell.
- Mint mondtam, a kardnak lelke van. Egy ilyen lelketlen világban is. De a kamerákról meg kell semmisíteni, mit láttak. - határozottan, mégis kedvesen szólaltam meg. Hallottam a kételyt a hangjában, de azt rá hagytam, hogy ismétlésemre elhiszi-e amit mondok neki. Most legkevésbé sem szándékoztam hazudni. Mert minek. Mert ő sem ide tartozott és ez is érdekelt, miért. Mert a kulcsát még kerestem, ha ebben a világban nem lelem a gyűrűket, akkor miképp nyissak ajtót egy másikra. A felém nyújtott kezére pillantok, még mindig nem hisz nekem, én pedig szeretnék meggyőződni arról, hogy ha odaadom, azzal sikerül-e elérnem bármit nála. Azzal nem leszünk előrébb, ha újabb kétségek merülnek csak fel, másfelől pedig bűntudatot éreztem amiatt, mert kockára tettem valamit, ami fontos a számára. Mielőtt azonban még erre a szándékra léptem volna, a kíváncsiságom erősebb volt és inkább neveztem nevén azt, mire rájöttem. Meglepődött. Már nem az egyetem miatt sopánkodott, gyorsan magunkra csukta azt a szűk kis rést is és úgy lépett vissza hozzám. Ha odahaza lettünk volna, talán meg kellene követnem, amiért tiszteletlen voltam. De ebben a világban a tisztelet sokaknak mást jelent.
- Érzem rajtad, az aurádon, hogy nem e világ szülötte vagy. - ismételtem el immár kevésbé figyelve arra, hogy a megfogalmazásom nem egészen illik az itteniek közé. De jól sejtette, mit feltételezett, hogy én is hasonló utazó volnék.
- Igen, világok vándora vagyok épp és ezért a kardért jöttem az enyémből, mert valaki eltulajdonította az én világomból és ilyen hitvány állapotok közé taszította. Nézd csak. - most már nem állt számndékomban rejtegetni a fegyvert, azt újfent kivontam a helyéről és elég volt egy kicsit koncentrálnom csak, hogy a rovások vörösen felizzanak rajta.
- A kard érzékeny az erőmre. De igazad van, nem sodorhatlak bajba, amiért ezt magamhoz veszem. Gondoskdok róla, hogy egy ugyanolyat kapjanak, mint amilyet megleltem. Te értesz a kamerákhoz?

A tökéletesen ellátott feladatokkal tudnék vitatkozni, hiszen ha úgy működne, akkor most be lettek volna ők is eresztve, hiszen a megígért engedélyt az egyik fél nem tartja be. Ez esetben nem rajta állt vagy bukott a dolog, hiszen megpróbált mindent megtenni, ahogy a csapatot is egyben tartani, de mégis kénytelenek voltunk cselhez folyamodni. Csak olyan ártatlanhoz, amivel senkinek sem tehetünk keresztbe. Nem voltam én senki jó kedvének elrontója, a nebulókat is hagytam érvényesülni, miután kedvet kaptak a fegyverekkel kapcsolatban kérdezni. Engem csak örömmel töltött el, hogy valami felkeltette az érdeklődésüket. Meg kell találni a megfelelő eszközzel azt, mi érdekli őket és máris készek bármit megtenni érte.
- És ahhoz mit szól a tanárnő, ha azt mondom, hogy nem a való világ, hanem azok, kik az életre okítják őket? - rendszerekben nem hittem sohasem, hacsak nem kellő alázattal szolgálta meg minden tagja, de ebben a hitvány világban nem gondoltam volna, hogy azok is őszintén és becsülettel, minden tudásukkal szolgálták volna, hogy a jövő nemzedéke a megfelelő batyuval indulhasson saját útjára.
Műértők. Ez tetszett. Jót mosolyogtam rajta, ahogy hitetlenséggel a hangjában replikázott. Ha tudná, hogy a világ miként működik és valójában mekkora. Ha tudná, akkor az árnyékvilágot is elfogadná. Talán a világ ezen része szándékosan volt ilyen tudatban tartva, ezt még nem tudhatom. Nem akartam olyan következtetésekbe bocsájtkzni, amely általánosításhoz vezetne. Nem olyannak tűnt, mint aki beillene a sorba, különösen azért nem, mert talán nem is ide tartozott. Mert igen, láttam jeleit, hogy igyekszik ura lenni a helyzetének és mégsem az. Talán ezért is volt annyira könnyű meglógnom a figyelme elől. Csak pár percig, amíg a kardot meglelem és kitalálom hogy juttatom innét ki. Amit végül meg is találtam és annak rendje és módja szerint felelt a hívásomra. Csak akadt egy kis bibi, nem voltam elég gyors és ügyes. A csodálatból visszapottyanva a valóság talajára kicsit meglepőbb volt, mint számítottam rá.
- Valóban. De igazából mégsem. Ha hamar sarkon fordulunk innét, észre sem vesznek. - csupán pár percre lógtunk be ide, nem? De sejtem, hogy mi lehet a valódi problematikája. A kezemben fogott kard, mit immár a hüvelyébe csúsztattam vissza.
- Erre? Nos... magához tért néhány évszázadnyi szunnyadásából. - adtam meg az őszinte választ, mert ez valóban így volt. De alighanem figyelmeztetnem kell magamat, hogy erre szkeptikus választ kaphatok csupán.
- Tudom, ne jöjjek itt a fegyver lelkével és hasonlókkal. De az az igazság, hogy ez a fegyver itt csupán várt, míg az idő vasfoga megrágta és míg a jogos örököse hozzá nem jutott. De most valóban mennünk kellene innét, amíg nem feltűnő a hiányunk. Csak nem tudom ezt a fegyvert addig hova rejtsem el. - körbepillantottam, hátha itt volna még valami csapóajtó vagy bármi, hiszen a gondosan őrzött értékekhez mindig kell legyen egy titkos kijárat. Azonban még mindig nem láttam azt, hogy az utánam nyomozó hölgyeményt meggyőztem volna.
- Oké, nem tudom mit mondjak, hogy meggyőzzelek. Nem szeretnék tovább hazudni, mi ketten ugyanabban a cipőben járunk. Én magam valóban nem ide tartozom, de te sem ebből a világból érkeztél, ha jól gondolom.