Üdv a Dimenziókapuban! A belépés ingyenes, az utazás addiktív, desztinációnk: a Marvel univerzum. Ölts magadra álarcot, kísérletezz szuperképességekkel, kapcsolódj a kedvenc karaktereidhez, tervezz bűncselekményt, vagy állíts meg egyet. Itt te írod a canont.
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Chatbox
» How did We get so Dark?
by Laserian Harries Ma 4:49 am-kor
» Surprise or shock
by Laserian Harries Ma 3:48 am-kor
» LazyTown Goes Digital
by Laserian Harries Ma 1:55 am-kor
» With your Christmas of white
by Rosemarie Morozov Tegnap 10:31 pm-kor
» Út a vég kezdete felé
by Mary Jane Watson Tegnap 8:27 pm-kor
» Food brings us together - N&M
by Nimue Valen Tegnap 8:06 pm-kor
» Ghost of Christmas Past
by Winifred Wilson Tegnap 11:12 am-kor
by Laserian Harries Ma 4:49 am-kor
» Surprise or shock
by Laserian Harries Ma 3:48 am-kor
» LazyTown Goes Digital
by Laserian Harries Ma 1:55 am-kor
» With your Christmas of white
by Rosemarie Morozov Tegnap 10:31 pm-kor
» Út a vég kezdete felé
by Mary Jane Watson Tegnap 8:27 pm-kor
» Food brings us together - N&M
by Nimue Valen Tegnap 8:06 pm-kor
» Ghost of Christmas Past
by Winifred Wilson Tegnap 11:12 am-kor
Nincs
Kaine Parker
• doing bad for good reasons •
Let's do it
Elsőként némán, bólintással és egy halkan kiejtett "hmm"-el jelzem Peter felé, hogy felfogtam, amit mond. Nem akarom elbagatellizálni azt, amit elmondott, sem pedig az életének kihívásait, amelyek egyértelműen nyomot hagytak benne. Ahogy hallgatom, rádöbbenek, hogy az ő helyzetében mennyire sok mindent kellett feldolgoznia: mindazt, amit valaki más évtizedek alatt megtapasztalt, szinte egy szempillantás alatt kellett magába fogadnia és valamilyen módon helyretennie magában. Ahogy így beleéltem magam a helyzetébe, elképzelem, ahogy ezt a hatalmas, számára félig idegen emlékcsomagot próbálja nap mint nap feloldani magában, mintha egy sötét felhő lenne, ami csaknem minden egyes nap elkíséri.
Peter szavai közben újra és újra visszhangoznak bennem – hogy számomra nem kell más elvárásainak megfelelnem. Nem kell egy ideális Peternek lenni, csak… saját magam. Furcsa, szokatlan érzés ez még mindig azok után, mennyire sokszor sulykolták belém, hogy legyek olyan mint Pókember. Egy pillanatra az égre nézek, végül megpróbálom követni az irányvonalat, amit javasolt.
- Azt hiszem, értem, hova akarsz kilyukadni. Én… túl sokáig hittem azt, hogy két lehetőségem van: tökéletesnek kell lennem, vagy különben értéktelen vagyok. Már dolgozom rajta, hogy ne a végletekben gondolkodjak. Ahogy mondtad, mindkét véglet fogságban tart néha még mindig. Ha megpróbálom azt az életet csak a saját szemüvegemen keresztül nézni, úgy, hogy ne képzeljem magam a helyébe, talán tényleg rátalálhatok egyfajta szabadságra. De ha jók a megérzéseim, te is sokszor vagy a múltad rabja. Úgy fest amennyire nem szerettek volna engem felruházni Parker tulajdonságaival, mégis olyan lettem.
Pillanatokig csak az előttünk nyüzsgő város látványába kapaszkodom, mint egy fénytörésbe az árnyékban.
- Azt hiszem, egyfajta külső szemlélői nézőpontot próbálok kialakítani az emlékei iránt. Mintha csak egy kívülálló szemlélő lennék, aki egy másik ember életére tekint. Ha így teszek, lehet, hogy jobban megértem majd azt is, ami őt vezette. – és talán a saját kérdéseimre is válaszokat kapok, nem csak az ő útját, hanem az enyémet illetően is.
A gondolat megszületése után, amit aligha neveznék teljes megértésnek, csak egy lehetőségnek – néma csendben tekintek Peterre, keresve a jelet, hogy jó úton haladok-e az ő tanácsainak nyomán.
Először csak elhallgatok. Nem azért, mert Peter szavaival nem értek egyet – sőt, talán most először érzem, hogy tényleg értjük egymást, mintha mindaz, amit mondott, nem egy másik életre, hanem az enyémre vonatkozna. Az állkapcsom megfeszül, amikor végiggondolom, amit eddig eltemettem magamban: azt a súlyt, amit a másik Peter története, minden harc és elbukás hozott rám. Levegőt veszek, és egy apró mozdulattal felé biccentek, elismerve, hogy itt tartunk, és nem is vagyok egyedül ebben. Tudom, hogy a harag, amit ő is említ, mind a mélyben lappang, és szinte marja az embert.
- Tudod, eleinte próbáltam nem figyelni erre az egész "felelősség-dologra". Nem törődtem vele, teljesen úgy éreztem, rám nem vonatkoznak a szabályok, a törvények. Ezt még most is sokszor így gondolom, kerülget az érzés. – szólalok meg végül, szinte csak magam elé mormolva. – Mintha eltávolíthatnám magam a saját tetteimtől, azoktól a dolgoktól, amiket... amiket én döntöttem el. De te is tudod, hogy ez a hozzáállás mennyire nem működik hosszú távon, ugye? - mosolygok rá egy pillanatra, de ez a mosoly egy árnyalattal inkább fanyar.
Felnézek az égre, mintha csak attól várnám a választ, és hagyom, hogy a gondolataim szabadon hömpölyögjenek. Emlékszem az érzésre, ami kezdetben bennem égett, amikor rájöttem, hogy a világ nem értem van – és most, furcsamód, itt van egy másik ember, aki hasonló dolgokat látott, átélt, és aki ezt meg is érti.
- Ha belegondolsz, minden harcunk olyan, mint egy árnyék ellen vívott küzdelem. De sokszor gondolkozok... mi lenne, ha egyszer tényleg csak önmagunkat látnánk ezekben az árnyékokban? Ha nem mások elvárásai, hanem... - A mondat végére rájövök, hogy talán túl messzire kalandoztam. Összeszedem magam, és végül vállat vonok. – Talán, ha egyszer nem az önvád vezetne, képesek lennénk látni azt a... reményt is, amit ezek a dolgok még rejthetnek. Úgy gondolom a kapott emlékeim alapján is, ez minden világban meghatároz titeket, ahogy engem és mindazt a sok mást is, kiket klónnak szántak.– A tekintetem visszatér Peterhez, és most először tényleg érzem, hogy a szavai értelmet nyernek.
Egy pillanatig csendben maradok, aztán felnevetek, bár inkább a gondolataim visszhangján, mint bármin, amit kimondtam volna. – Tudod, a felelősség szép dolog, ahogy mondod. De valahogy mostanában kezd úgy tűnni, hogy már a macskák között is válogatok. A károsakat néha nem árt likvidálni, különben rossz hatással lesz a környezetére.
Ahogy Peter beszél, érzem, hogy valami egészen mélyen talál. Egyike azoknak a mondatoknak, amik alatt az ember lényegében megért egy apróbb világmagyarázatot – valami olyasmit, ami eddig rejtve maradt. A szavaival simít végig azon a sűrű anyagon, ami elválaszt attól, hogy ténylegesen elhiggyem, számítok a lakótársaimnak. Eszembe jut az a sok hétköznapi pillanat – a közös pizzázások Lilivel, a csendes beszélgetések Romyval, a nekem szegezett laza megjegyzések, amikkel Laze ugratott, hogy "végre kezded felfogni az együttélés alapjait." A többiekkel talán ennél is kevesebbet kontaktoltam, de azt hiszem most már Freddy sem tart tőlem. Bár most haragudtam kicsit Romyra amiért utolsónak szólt nekem arról, hogy kimegy Franciaországba és nagyjából kissé leülepedett a hangulat a házban. Valószínűleg Peter észreveszi rajtam, hogy egy kicsit gondolkozóba estem, mert mosolyt villant, ami enyhíti a légkört. Erőt veszek magamon, hogy válaszoljak, bár először inkább zavartan nevetek.
– Ezt... nem is tudom, hogy mondjam el nekik. Mármint, az egész hibás kódot meg azt a... harcot, amit magammal vívok. Nem mintha eddig nem fogadtak volna el furcsaságaimmal, de... talán féltem attól, hogy ha ennél mélyebbre mennék, az már másképp érintené őket. Bár igazából Romyval sokat beszélgettünk erről. Ő a vörös hajú lány a társaságból. - tettem hozzá mintegy magyarázatként, gondolva arra, hogy nem tudom Peter mennyire emlékezhet rájuk.
– Igazad van. – mondom végül, mély lélegzetet véve. – Talán érdemes elgondolkodni rajta, hogy beszéljek velük. Akár Gwen, akár Miles... megértenék valahogy.
Peter következő kérdése egy pillanatra kizökkent. Még soha nem gondoltam igazán arra, hogy hová tartok. Még az ötlet is szokatlan. Végigfuttatom a lehetőségeket, talán túlságosan is intenzíven, hogy Peter újra finoman mosolyog.
– Valójában... – szólalok meg végül –, a mechanika és a technológia mindig is érdekelt. Talán valami hasonlóval kezdenék, ha lenne rá mód. Fura, mert mindig azt hittem, hogy ez csak... szükséges eszköz, nem pedig valami, amit én választottam. De soha nem jártam iskolába, valahogy nem tudom elképzelni ott magam. Tudod, mostanában egyre inkább úgy érzem, hogy nem csak túlélni akarok. Valami... több kell. Tudatosan keresem a kapcsolódásokat is.
"Yes, the past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it."
Peter Parker
• doing good for good reasons •
Erősebb a vér a hálónál
2026. február 22.Flushing Meadows Corona
Elsőnek csupán egy apró hümmentéssel egybefűzött bólintással nyugtázom mondandóját, mintegy így sugallván az egyetértést és az elfogadást a nonverbális reakció mögött, mert persze, eszem ágában sincs megpróbállni aláásni vagy lekicsinyíteni a kihívást, amit a helyzete jelenthet számára. Neki négy esztendő állt rendelkezésére ahhoz, hogy megeméssze és felhasználja mindazt, amit egy másik személy két évtized (vagy talán még annál is több?) alatt tapasztalt meg. Ez bárkinek sok lenne. És akkor még csak a múlt, egy ambivalens módon egyszerre ismerős és mégis idegen háttér jelenlétéről beszélünk, ami állandó, tágítani nem akaró mumusként árnyékolja be az életét. Ennek a tetejébe a kapott csomag részeként még a magáénak mondhat olyan képességeket, amiket, egyrészt, ideális körülmények között talán soha nem kívánt volna, másrészt csak kihasználást és fájdalmat kapott értük, mindezt azért, mert valaki fegyvert akart belőle kovácsolni. Azt nem tudom, hogy az a másik Peter Parker mennyi bűntudatot és keserűséget hordozhatott magában, mekkora lehet az átfedés variánsom és köztem, de az biztos, hogy Kaine a fiatalkora ellenére máris egy életre elég traumát kapott a sorstól. És csak remélni tudom, hogy enyhíthetek ezen valamelyest azzal, hogy megmutatom neki, ez a mostani állapot, az, hogy ebben a világban van, inkább lehetőség, nem pedig egy újabb fejezet az életében abból a fajtából, amelyben externális befolyásoknak és elvárásoknak kellene eleget tennie. Ő már nem báb, s nem is egy tükörkép.
- Ha javasolhatok valamit, én azzal kezdeném, hogy elengedem a végletekben való gondolkodást. Eddig csak az a két lehetőség élt számodra, hogy tökéletes legyél, ha pedig nem vagy az, akkor nem is vagy semmi. De ez a spektrum két extrém pólusa. Mi van akkor, ha ezek helyett inkább megpróbálnál a kapott emlékekre a két végletet elengedve tekinteni? Használd hozzá a saját lencsédet. Értékeld azokat a pontokat, amiket Peter Parker élt át, de úgy, ahogy te tennéd, ha például csak azt látnád, hogy valaki mással történik az utcán, és ne foglalkozz azzal, hogy megpróbálod az emlékképekben az ő helyébe képzelni magad. - ajánlok fel egy lehetséges lépést arra, miként lehetne megközelíteni a kapott múltat. Elvégre, most már nem áll mögötte senki, aki halálosan megfenyegetné és megmondaná neki, miképpen kell kiértékelnie a látottakat és a hozzá kapcsolt érzéseket.
- Az is lehet, hogy olyan válaszokat és potenciális megoldásokat szűrsz majd le belőlük, amik még Peternek sem mentek volna. Elvégre Te te vagy. Csak te nézheted így a világot, senki más. A tiéd egy lehetőség egy teljesen új perspektívára, mert ha belegondolsz, leegyszerűsítve igazából az is. És hidd el nekem, az a perspektíva nem lesz semmivel kevesebb. Sem hibás. Nincs hibás nézet. Csak különböző. - egy új nézőpont pedig mindig lehet ajándék, hiszen hajlamosak vagyunk elmerülni a saját, internalizált univerzumunkban, illetve a személyes kötődéseink miatt olyan közelről nézni a problémákat és hibákat, hogy közben észre sem vesszük azt, ami más esetben, így például egy külsős szereplő számára, nyilvánvaló volna. Nincs tökéletes nézet. Sem tökéletes ember. Legfeljebb túlidealizált.
- De a különözőség pedig menő! Nézz csak körül, egy olyan városban flangálunk, ami a különbözőségekre épült. - mutatok körbe, a gesztusból és a szavaimból kiérezhető, hogy komolyan is gondolok minden egyes szót, ahogy az szintén, mennyire szeretem ezt a helyet, pontosan azért, ami. Egy rakás ember egy helyen, akik között néha akkorának érződhet a távolság, mint a mutliverzum két pontja között és akiknek így nézve nem is kellene egyáltalán egy helyen lennie, mégis itt vagyunk. A város mégis tovább pulzál, élettel telve. Ha csaknem nyolcmillió individuum esetében ez megvalósítható, az talán elég szemléltetés lehet Kaine számára, hogy neki sincs oka tartania attól, hogy más legyen. Az én szememben ugyanannyira tökéletesen ideillik, erre a helyre, ebbe a világba, mint én.
- Ha engem kérdezel, még többre is képes vagy. Önmagadon kívül senki sem kötheti meg a kezedet, hogy hogyan, és mire használd a képességeidet. A lehetőségek tárháza végtelen. - és igen, ha eddig kétséges vagy kérdőjeles lett volna számára, ebben én sem vagyok tényező. Nem várom el, hogy az én cipőmben járjon és ha bármi történne velem a jövőben, ami miatt az én időm rövidebbre zárul a vártnál, nem kívánom, hogy holmi magára erőltetett kötelességtudatból vagy örökség-érzetből maszkot húzzon. Ha úgy tetszik, itt nincs munkaköri leírás, kvóta vagy előírt irányelvek, amelyeket kötelező jelleggel szem előtt kell tartani.
- Óh, pedig én aztán sokat bukdácsoltam, míg eljutottam addig a pontig. - nevetek fel halkan arra, hogy mennyit vesződtem önmagam megtalálásával. Hogy is ne tettem volna? Burokban élt kamasz voltam, aki hirtelen szuperképességekre tett szert.
- Voltak köztük csúnyák is. - vallom be egy, az ábrázatomon átvillanó, bűntadatot és szégyenérzetet tükröző fintorral. Nem kell messzebbre menni annál, hogy az első igazi szuperellenfelemet lényegében én "alkottam". Közben pedig kishíján sikerült tönkretennem Dr. Connors életének minden létező aspektusát.
- Eleinte sokat voltam dühös és elvakult. Főleg Ben miatt. Haragudtam magamra, az elkövetőre, a new yorki bűnözési rátára és úgy általánosan a világra. - akármilyen dramatikusnak is hangzik, főleg az utolsó kis részlet. Ahogy Ron Weasley mondta bölcsen: "Ennyi mindent nem érezhet egy ember. Fel is robbanna." Hát, sajnos a valóságban minden sokkal egyszerűbb volna, ha mind egy teáskanál érzelmi szintjén állnánk. De nem részesültünk ilyen luxusban. Ennek az eredményeként pedig az árnyak, a keresztek velünk maradnak. Az viszont, hogy mekkora a súlyuk a jelenünkben, már a mi választásunk.
- Pontosan. Az új élet elkezdéséhez elengedhetetlen lépés belátni a saját emberségünket, az esendőségünket és azt, hogy mindig lesz a múltunkban, és a jelenünkben olyan elem, aminek megmásítására egyszerűen nincs hatalmunk. Én például úgy szoktam erre tekinteni, mint az erő és felelősség kettőséből az utóbbi korlátaira. A felelősség, és még inkább, annak vállalása szép és nemes dolog, de csak mértékkel. Ha extrém méreteket ölt, akkor már mártírkodássá válik, egy önpusztító küldetéssé. - és miért kéne vezekelnie vagy felemésztenie magát valamiféle végtelen harcban? Kinek segítene vele? Csupán annyit érne el, hogy még inkább elmerülne abban a sötétségben, ami az alternatív Warren professzor sajátja, nem az övé.
- Vegyünk egy nevetségesebb példát szemléltetésnek. Ha mindaz miatt, amit magammal hordozok, nekiállok macskákat menteni a fáról, de egy napon csak kettőt mentek meg a szokásos három helyett, akkor már kevesebbet érek? Nem. Nem is gondolkodhatok így, különben legközelebb már egyet sem hozok le onnan. - oké, ez tényleg elég röhejes leírása lett a gondolatmenetemnek, de azt hiszem, a lényegre rá fogom tudni vezetni vele:
- Csak azért, mert az a Peter meghalt és te bírsz az erejével, még nem a te dolgod lesz, hogy nullára redukáld a napi bűncselekmények számát vagy megoldd a jelenkori gazdasági helyezet problémáit. Vagy, mindenki más problémáit. - ezutóbbi szavaimat lágyabban teszem hozzá, apró utalásként, mert ha tényleg ennyire magára veszi a Parker-tulajdonságokat, nem lepne meg, ha kiderülne, hogy a baráti körében mindenki dolgával foglalkozott mindeddig, a sajátját a háttérbe tolván.
- Azok alapján, ahogy beszélsz róluk, és a kevés alapján, amit még tavaly láttam, biztosan állíthatom, hogy tényleg egynek tekintenek téged közülük. Úgyhogy nincs okod ebben kételkedni, ahogy abban sem, hogy kivetnének a közösségből, ha elmondanád a fenntartásaidat. - nem tudom, erről pontosan mennyit beszélt velük, mennyit oszthatott meg az ESU után. Ha tippelnem kellene, nem akarja őket ezzel terhelni mindaddig, amíg nem tud biztosabbat.
- Örülök, hogy így tettél. - küldök felé egy széles, őszinte mosolyt. - A dolgok genetikai oldala olyasmi, amire viszonylag könnyedén választ kaphatunk. Semmi ok arra, hogy emiatt ne éld a saját életed. - legyen szó akár az otthon kérdéséről, akár barátokról, akár másról. De a "több" területére még nem akarok úgy rálépni, mint egy elefánt a porcelánboltban, így inkább egy másik mezőt szemelek ki kezdésnek:
- Erről jut eszembe, gondolkoztál már azon, mihez szeretnél kezdeni? Tudod... suli, esetleg valami olyasmi, amit szívesen csinálnál? - na, szép, most meg már kezd belőlem kitörni a pedagógus.
- Ha javasolhatok valamit, én azzal kezdeném, hogy elengedem a végletekben való gondolkodást. Eddig csak az a két lehetőség élt számodra, hogy tökéletes legyél, ha pedig nem vagy az, akkor nem is vagy semmi. De ez a spektrum két extrém pólusa. Mi van akkor, ha ezek helyett inkább megpróbálnál a kapott emlékekre a két végletet elengedve tekinteni? Használd hozzá a saját lencsédet. Értékeld azokat a pontokat, amiket Peter Parker élt át, de úgy, ahogy te tennéd, ha például csak azt látnád, hogy valaki mással történik az utcán, és ne foglalkozz azzal, hogy megpróbálod az emlékképekben az ő helyébe képzelni magad. - ajánlok fel egy lehetséges lépést arra, miként lehetne megközelíteni a kapott múltat. Elvégre, most már nem áll mögötte senki, aki halálosan megfenyegetné és megmondaná neki, miképpen kell kiértékelnie a látottakat és a hozzá kapcsolt érzéseket.
- Az is lehet, hogy olyan válaszokat és potenciális megoldásokat szűrsz majd le belőlük, amik még Peternek sem mentek volna. Elvégre Te te vagy. Csak te nézheted így a világot, senki más. A tiéd egy lehetőség egy teljesen új perspektívára, mert ha belegondolsz, leegyszerűsítve igazából az is. És hidd el nekem, az a perspektíva nem lesz semmivel kevesebb. Sem hibás. Nincs hibás nézet. Csak különböző. - egy új nézőpont pedig mindig lehet ajándék, hiszen hajlamosak vagyunk elmerülni a saját, internalizált univerzumunkban, illetve a személyes kötődéseink miatt olyan közelről nézni a problémákat és hibákat, hogy közben észre sem vesszük azt, ami más esetben, így például egy külsős szereplő számára, nyilvánvaló volna. Nincs tökéletes nézet. Sem tökéletes ember. Legfeljebb túlidealizált.
- De a különözőség pedig menő! Nézz csak körül, egy olyan városban flangálunk, ami a különbözőségekre épült. - mutatok körbe, a gesztusból és a szavaimból kiérezhető, hogy komolyan is gondolok minden egyes szót, ahogy az szintén, mennyire szeretem ezt a helyet, pontosan azért, ami. Egy rakás ember egy helyen, akik között néha akkorának érződhet a távolság, mint a mutliverzum két pontja között és akiknek így nézve nem is kellene egyáltalán egy helyen lennie, mégis itt vagyunk. A város mégis tovább pulzál, élettel telve. Ha csaknem nyolcmillió individuum esetében ez megvalósítható, az talán elég szemléltetés lehet Kaine számára, hogy neki sincs oka tartania attól, hogy más legyen. Az én szememben ugyanannyira tökéletesen ideillik, erre a helyre, ebbe a világba, mint én.
- Ha engem kérdezel, még többre is képes vagy. Önmagadon kívül senki sem kötheti meg a kezedet, hogy hogyan, és mire használd a képességeidet. A lehetőségek tárháza végtelen. - és igen, ha eddig kétséges vagy kérdőjeles lett volna számára, ebben én sem vagyok tényező. Nem várom el, hogy az én cipőmben járjon és ha bármi történne velem a jövőben, ami miatt az én időm rövidebbre zárul a vártnál, nem kívánom, hogy holmi magára erőltetett kötelességtudatból vagy örökség-érzetből maszkot húzzon. Ha úgy tetszik, itt nincs munkaköri leírás, kvóta vagy előírt irányelvek, amelyeket kötelező jelleggel szem előtt kell tartani.
- Óh, pedig én aztán sokat bukdácsoltam, míg eljutottam addig a pontig. - nevetek fel halkan arra, hogy mennyit vesződtem önmagam megtalálásával. Hogy is ne tettem volna? Burokban élt kamasz voltam, aki hirtelen szuperképességekre tett szert.
- Voltak köztük csúnyák is. - vallom be egy, az ábrázatomon átvillanó, bűntadatot és szégyenérzetet tükröző fintorral. Nem kell messzebbre menni annál, hogy az első igazi szuperellenfelemet lényegében én "alkottam". Közben pedig kishíján sikerült tönkretennem Dr. Connors életének minden létező aspektusát.
- Eleinte sokat voltam dühös és elvakult. Főleg Ben miatt. Haragudtam magamra, az elkövetőre, a new yorki bűnözési rátára és úgy általánosan a világra. - akármilyen dramatikusnak is hangzik, főleg az utolsó kis részlet. Ahogy Ron Weasley mondta bölcsen: "Ennyi mindent nem érezhet egy ember. Fel is robbanna." Hát, sajnos a valóságban minden sokkal egyszerűbb volna, ha mind egy teáskanál érzelmi szintjén állnánk. De nem részesültünk ilyen luxusban. Ennek az eredményeként pedig az árnyak, a keresztek velünk maradnak. Az viszont, hogy mekkora a súlyuk a jelenünkben, már a mi választásunk.
- Pontosan. Az új élet elkezdéséhez elengedhetetlen lépés belátni a saját emberségünket, az esendőségünket és azt, hogy mindig lesz a múltunkban, és a jelenünkben olyan elem, aminek megmásítására egyszerűen nincs hatalmunk. Én például úgy szoktam erre tekinteni, mint az erő és felelősség kettőséből az utóbbi korlátaira. A felelősség, és még inkább, annak vállalása szép és nemes dolog, de csak mértékkel. Ha extrém méreteket ölt, akkor már mártírkodássá válik, egy önpusztító küldetéssé. - és miért kéne vezekelnie vagy felemésztenie magát valamiféle végtelen harcban? Kinek segítene vele? Csupán annyit érne el, hogy még inkább elmerülne abban a sötétségben, ami az alternatív Warren professzor sajátja, nem az övé.
- Vegyünk egy nevetségesebb példát szemléltetésnek. Ha mindaz miatt, amit magammal hordozok, nekiállok macskákat menteni a fáról, de egy napon csak kettőt mentek meg a szokásos három helyett, akkor már kevesebbet érek? Nem. Nem is gondolkodhatok így, különben legközelebb már egyet sem hozok le onnan. - oké, ez tényleg elég röhejes leírása lett a gondolatmenetemnek, de azt hiszem, a lényegre rá fogom tudni vezetni vele:
- Csak azért, mert az a Peter meghalt és te bírsz az erejével, még nem a te dolgod lesz, hogy nullára redukáld a napi bűncselekmények számát vagy megoldd a jelenkori gazdasági helyezet problémáit. Vagy, mindenki más problémáit. - ezutóbbi szavaimat lágyabban teszem hozzá, apró utalásként, mert ha tényleg ennyire magára veszi a Parker-tulajdonságokat, nem lepne meg, ha kiderülne, hogy a baráti körében mindenki dolgával foglalkozott mindeddig, a sajátját a háttérbe tolván.
- Azok alapján, ahogy beszélsz róluk, és a kevés alapján, amit még tavaly láttam, biztosan állíthatom, hogy tényleg egynek tekintenek téged közülük. Úgyhogy nincs okod ebben kételkedni, ahogy abban sem, hogy kivetnének a közösségből, ha elmondanád a fenntartásaidat. - nem tudom, erről pontosan mennyit beszélt velük, mennyit oszthatott meg az ESU után. Ha tippelnem kellene, nem akarja őket ezzel terhelni mindaddig, amíg nem tud biztosabbat.
- Örülök, hogy így tettél. - küldök felé egy széles, őszinte mosolyt. - A dolgok genetikai oldala olyasmi, amire viszonylag könnyedén választ kaphatunk. Semmi ok arra, hogy emiatt ne éld a saját életed. - legyen szó akár az otthon kérdéséről, akár barátokról, akár másról. De a "több" területére még nem akarok úgy rálépni, mint egy elefánt a porcelánboltban, így inkább egy másik mezőt szemelek ki kezdésnek:
- Erről jut eszembe, gondolkoztál már azon, mihez szeretnél kezdeni? Tudod... suli, esetleg valami olyasmi, amit szívesen csinálnál? - na, szép, most meg már kezd belőlem kitörni a pedagógus.
Profil gif 1 :
Karakterlap :
Karakterdal :
Kapcsolat :
Profil gif 2 :
Kaine Parker
• doing bad for good reasons •
Let's do it
Figyelem Petert, és hallgatom, ahogy feltárja saját múltjának olyan részleteit, amelyek nyomot hagytak rajta és formálták azzá, akivé vált. Az elbeszéléséből áradó fájdalom és bűntudat ismerős – visszhangja azoknak az érzéseknek, amiket én cipelek. Nem számítottam rá, hogy ennyi közös pontot találunk, vagy hogy valaha is azzal szembesülök, hogy ennyire ismerős a története. Az a fajta törékeny kötődés van benne, amit senki sem kérdezett tőlünk, de amiben valahogy mégis otthon vagyunk mindketten.
- Én nem akartam, a lemásolás képességét ültették el az elmémben. Azt akarták, hogy pontosan úgy gondolkozzak, mint Ő. De egy idő után képtelenség volt ezt követni, mert az önálló akaratom utat tört és többé nem voltam a tökéletes biológiai fegyvere senkinek. Pedig eleinte a doktor kedvére akartam tenni. Azt szerettem volna, ha megfelelnék neki minden tettemmel. Már nincsenek ilyen illúzióim. De saját emlékek híján nehéz egy egészséges önképet kialakítani, bár igyekszem. Ide és tova négy éve vagyok a világon.
Ahogy a maga módján megpróbál összekapcsolódni velem, rávilágít arra, hogy Warren célja sosem lehetett volna elérhető. Az "utánzás" koncepciója, amit Warren megálmodott, örökké kudarcra lett volna ítélve. És valahol tudom, hogy igaza van. Talán most először elismerem: Warren álma egy "tökéletes Pókemberről" nem más, mint torz képzelgés volt. Hiszen hogyan lehetne ugyanazt a történetet lemásolni? Az emlékek, az érzések – minden, ami alakít minket, nem reprodukálható. Csak egy klónként nézhetek vele szembe, de az igazi Peter Parker én sosem lehetek.
- Ahogy mondod…- bólintok, és kicsit félreszegem a fejem, próbálom felfogni azt, amit ő már bejárt. - Tudom, hogy Warren csak az eredményeket látta. Nem látott bennem semmi emberit, semmi egyedit, csak azt, hogy képes vagyok ugyanazokat a dolgokat megtenni, mint akár te is. Elég groteszkül nézett ki az egész. Persze ezt te is sejted.
A következő szavaiból áradó önbizalom és elfogadás egyre jobban megüt – ez az, amit én nem tudtam eddig átérezni, amit képtelen voltam saját magamnak megengedni.
- Nem… nem gondoltam volna, hogy neked is ennyit kellett küzdened azért, hogy magadra találj. - Nem is sejtem, hogyan folytassam. Talán ő már küzdött helyettem is. Kellett valaki, aki megérti, hogy a saját árnyaink ismerete talán nem bűn, hanem szükségszerűség – hogy az elengedés és a megbocsátás nem valakinek szól, hanem önmagunknak.
- Tudod, Peter… az árnyékoktól nehéz megszabadulni. Azok mindig ott lesznek. És ha valaki megtanított rá, akkor az az, hogy ezek a helyzetek csak próbára tesznek minket, nem hagynak kibúvót. Bármit is tettünk, ahogy te is mondtad… talán csak így lehet feldolgozni. - Egy halvány mosoly, amit talán csak én érzek valósnak, de valamivel több, mint amire eddig képes voltam.
Peter szavaira megpróbálom jobban elengedni a kétségeimet, és átértékelni, hogy kinek is felelek meg. Jelenleg senkinek nem tudok. De nem azért, mert nem lennék mindazzal elégedett, ami velem történt, hanem mert még tudom, hogy nem zárhatok le mindent.
- Ez már nem Warren világában történik. És talán nem is neked vagy neki kell megfelelnem, hanem annak a valakinek, aki eddig is túlélte a küzdelmeket. Vagyis… magamnak. Ahogy ismerem a felelősséget is, tudom milyen az, amikor fékek nélkül tombolok. Néha nehéz visszafognom ezeket a belém kódolt képességeket, bár azt hiszem a többiek tesznek róla, hogy fejlődjek. - egy apró mosolyt meg is engedtem magamnak a kérdése nyomán.
- Ők egy közösség és azt hiszem elfogadnak. De addig nem lehetek biztos benne, hogy helyes lenne elengednem magam mellettük, amíg megoldást nem lelek a mutációmra. Vagy legalábbis amíg az be nem bizonyosodik, hogy többé nem fog feléledni. A legutóbb mondtad, ha meggondolnám magam, akkor nyugodtan keresselek. Hát most itt vagyok.
"Yes, the past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it."
Peter Parker
• doing good for good reasons •
Erősebb a vér a hálónál
2026. február 22.Flushing Meadows Corona
Különös hallgatni Kaine érvelését és gondolkodásmódját, szembesülni azzal, mennyire sötéten és intenzíven éli meg a saját múltját, illetve az ahhoz kötődő érzelmeit. Mégsem rossz értelemben különös. A helyzet az, hogy a perspektívája egyáltalán nem annyira idegen tőlem, mint azt a köztünk lévő, s talán szembeötlőbb különbségek alapján bárki gondolhatná. Ami azt illeti, bizonyos megközelítéseiben kísértetiesen hasonlít arra, amilyen én voltam több, mint tíz évvel ezelőtt, nem sokkal Ben halála után. A keserűség, az új világ (számára szó szerint) miatti kételyek, a bűntudat mind stimmelnek. Ahogy, esetemben, még a harag is. Amikor először maszkot húztam, egyáltalán nem önzetlen gondolatok vezéreltek. Ben és May életét akartam könnyebbé tenni az újdonsült képességeimmel, majd amikor egy ballépésem visszafelé sült el és a nagybátyám itta meg a levét, dühös lettem. Nem azért vettem nyakamba Queens utcáit, mert a jótét lelkem vezérelt. A tettest akartam elkapni, és, igen, a bosszú megfordult a fejemben. A felismerés, hogy ennél többet, ennél jobbat is tehetnék, mind csak ezután jött. Az pedig, ahogyan Kaine leírja az árnyékával való szembenézést, szintén nem hangzik túl-túl különbözőnek attól, mint amikor én majdnem kioltottam Dennis Carredine életét. Más arc, más erődinamika is, de ugyanaz az intenció. Végcélul egy mumus eltörlése szolgált, ami ennek ellenére mégis szégyenfolt maradt mindkettőnk életén. Beleértve saját magunk meghatározását általa.
- Tudtad, hogy amikor elkezdtem ezt az egész életmódot, mindig mások eredményeihez és tetteihez próbáltam mérni azt, amit csináltam? A legelején például ott volt Tony Stark. A te világodban lehet, hogy másképp alakultak az események, de itt én még gyerekcipőben jártam a képességeim kiismerése terén, amikor ő már nyilvánosság elé lépett, mint Vasember. - osztom meg vele, némileg fojtott hangon, hogy ne üthesse meg senki fülét körülöttünk. De úgy érzem, ezt érdemes lehet hallania ahhoz, hogy a példáim által nyomatékosíthassam az argumentációmat.
- Aztán követte őt Amerika Kapitány felbukkanása. Azt hittem, ha kevesebbet teszek, mint azok az emberek, akkor kevesebb is vagyok, mint maszkos igazságosztó. Csak egy botcsinálta hőspalánta Queensből. De valójában nem baj, ha valaki az. A hibák természetesek. És ahogy te is mondtad, azzal, hogy ilyen téves mércéket állítunk magunknak, kvázi délibábokat kezdünk el hajszolni és közben szem elől tévesztjük azt, akik valójában lehetnénk. - gondolom, nem mondok azzal újat, ha szavaimmal rámutatok, hogy esetemben nem lehettem volna soha Vasember vagy a következő Steve Rogers. Ez pedig rendben van így. Hiszen neki sem kell a következő Pókembernek lennie vagy hordoznia magával ugyanazokat a kereszteket, amiket a kapott emlékei miatt talán kötelességének érez cipelni. Ő nem Peter. Nem én. Nem a másik. Ehhez viszont az kell, hogy elengedje Peter Parkert.
- Nem, nem fognak elhagyni. - lágyan ejtem ki a szavaimat, amik talán éles kontrasztot mutatnak a kemény igazsággal, amit maguk mögött hordoznak. Szükséges rossz, azt hiszem. Elvégre hazudnék azzal, ha azt mondanám neki, nekem nem jut eszembe soha a nagybátyám, ennyi év távlatából sem.
- Ahogy az emlékek sem. Nem az a lényeg, hogy elfeledd őket. Az a lényeg, hogy meg tudj bocsátani magadnak azért, amit a hibádnak érzel. - ami talán nem is annyira a Sakál elvárásait jelentik. Legalábbis, nem elsősorban. Nem ismerem a részleteit annak, miként alakult egész pontosan az "árnyékával" való konfrontáció, ám bármit tett vagy nem tett, bármire volt is kényszerítve, az már nem a jelene. Nem az elvárások összessége.
- Azért legyünk őszinték, Warren professzor munkája soha nem sülhetett volna el úgy, ahogy ő megálmodta. A genom mesterséges lemásolása egy dolog, az, hogy két individuum minek van kitéve, egy másik. Sosem lehet rekreálni pontosan ugyanazon személyes tapasztalatokat. Szóval, ha úgy nézzük, a klónozás mindig kudarcra lesz ítélve. Persze, képességeket lemásolhat, külső, sőt, még akár egyes belső jegyeket is, de lehetetlen leutánozni teljes mértékben egy másik embert, függetlenül attól, szuperhumán-e az illető vagy sem. Az emlékek, az emocionális reakciók, a környezethez való viszonyulás, minden, ami a tanult jellem és képességek tárházát képezi, más lesz, akár tetszik, akár nem. S ilyen értelemben, új élet kezdődik, függetlenül a genetikai bázistól vagy a "szülőjétől". - Dr. Warren ilyen szempontból nem rontott el semmit. Minden úgy alakult, ahogyan egyébként alakult volna. A maguk medrében. Csupán az elmondásaiból tudok arról a "tökéletes" klónról, de fogadni mernék rá, hogy egyáltalán nem volt ő sem annyira tökéletes, mint amilyennek a létezését Kaine megélte. A kontraszt épp az ő "nevelésének" szüleménye volt.
- A "groteszkül vicces" akár az autobiográfiám címe is lehetne. - jegyze meg az ő kérdését tovább görgetve, hogy könnyítsek kissé a hangulaton. Már alapból az, hogy megmart egy radioaktív arachnid meglehetősen szürreális, hát még az, hogy túléltem és extra képességeim lettek tőle. Elég ahhoz, hogy kényszerzubbonyt kapjak érte bármelyik intézményben.
- A felelősségérzet átka, azt hiszem. - bólintok egyetértőn meglátására. Ami jogos. Egyértelműen. Nem fogom tagadni.
- "A nagy erővel..." ugyebár. - nem tudom, Ben használta-e ezt a szójárást abban az univerzumban, de megkockáztatom, hogy ismeri, ha már az ideálokról beszéltünk. Plusz, rávezetem vele arra, hogy szavai mennyire igazak. Hagynia kell alakulni a dolgokat. Ehhez a saját helytalálását sem siettetheti.
- Ha már jelentkezés, mi a helyzet a többiekkel? - sunyi módon rávezető talán az érdeklődés. Azt akarom benne tudatosítani, hogy már most megvan a maga élete, függetlenül attól, mit várt el tőle Miles Warren vagy mi az a mérce, amit saját magának állít. Pedig a mérce már adott. Csak nem az enyémhez. És nem nekem felel meg vele, hiszen már meg is tette másoknak.
- Tudtad, hogy amikor elkezdtem ezt az egész életmódot, mindig mások eredményeihez és tetteihez próbáltam mérni azt, amit csináltam? A legelején például ott volt Tony Stark. A te világodban lehet, hogy másképp alakultak az események, de itt én még gyerekcipőben jártam a képességeim kiismerése terén, amikor ő már nyilvánosság elé lépett, mint Vasember. - osztom meg vele, némileg fojtott hangon, hogy ne üthesse meg senki fülét körülöttünk. De úgy érzem, ezt érdemes lehet hallania ahhoz, hogy a példáim által nyomatékosíthassam az argumentációmat.
- Aztán követte őt Amerika Kapitány felbukkanása. Azt hittem, ha kevesebbet teszek, mint azok az emberek, akkor kevesebb is vagyok, mint maszkos igazságosztó. Csak egy botcsinálta hőspalánta Queensből. De valójában nem baj, ha valaki az. A hibák természetesek. És ahogy te is mondtad, azzal, hogy ilyen téves mércéket állítunk magunknak, kvázi délibábokat kezdünk el hajszolni és közben szem elől tévesztjük azt, akik valójában lehetnénk. - gondolom, nem mondok azzal újat, ha szavaimmal rámutatok, hogy esetemben nem lehettem volna soha Vasember vagy a következő Steve Rogers. Ez pedig rendben van így. Hiszen neki sem kell a következő Pókembernek lennie vagy hordoznia magával ugyanazokat a kereszteket, amiket a kapott emlékei miatt talán kötelességének érez cipelni. Ő nem Peter. Nem én. Nem a másik. Ehhez viszont az kell, hogy elengedje Peter Parkert.
- Nem, nem fognak elhagyni. - lágyan ejtem ki a szavaimat, amik talán éles kontrasztot mutatnak a kemény igazsággal, amit maguk mögött hordoznak. Szükséges rossz, azt hiszem. Elvégre hazudnék azzal, ha azt mondanám neki, nekem nem jut eszembe soha a nagybátyám, ennyi év távlatából sem.
- Ahogy az emlékek sem. Nem az a lényeg, hogy elfeledd őket. Az a lényeg, hogy meg tudj bocsátani magadnak azért, amit a hibádnak érzel. - ami talán nem is annyira a Sakál elvárásait jelentik. Legalábbis, nem elsősorban. Nem ismerem a részleteit annak, miként alakult egész pontosan az "árnyékával" való konfrontáció, ám bármit tett vagy nem tett, bármire volt is kényszerítve, az már nem a jelene. Nem az elvárások összessége.
- Azért legyünk őszinték, Warren professzor munkája soha nem sülhetett volna el úgy, ahogy ő megálmodta. A genom mesterséges lemásolása egy dolog, az, hogy két individuum minek van kitéve, egy másik. Sosem lehet rekreálni pontosan ugyanazon személyes tapasztalatokat. Szóval, ha úgy nézzük, a klónozás mindig kudarcra lesz ítélve. Persze, képességeket lemásolhat, külső, sőt, még akár egyes belső jegyeket is, de lehetetlen leutánozni teljes mértékben egy másik embert, függetlenül attól, szuperhumán-e az illető vagy sem. Az emlékek, az emocionális reakciók, a környezethez való viszonyulás, minden, ami a tanult jellem és képességek tárházát képezi, más lesz, akár tetszik, akár nem. S ilyen értelemben, új élet kezdődik, függetlenül a genetikai bázistól vagy a "szülőjétől". - Dr. Warren ilyen szempontból nem rontott el semmit. Minden úgy alakult, ahogyan egyébként alakult volna. A maguk medrében. Csupán az elmondásaiból tudok arról a "tökéletes" klónról, de fogadni mernék rá, hogy egyáltalán nem volt ő sem annyira tökéletes, mint amilyennek a létezését Kaine megélte. A kontraszt épp az ő "nevelésének" szüleménye volt.
- A "groteszkül vicces" akár az autobiográfiám címe is lehetne. - jegyze meg az ő kérdését tovább görgetve, hogy könnyítsek kissé a hangulaton. Már alapból az, hogy megmart egy radioaktív arachnid meglehetősen szürreális, hát még az, hogy túléltem és extra képességeim lettek tőle. Elég ahhoz, hogy kényszerzubbonyt kapjak érte bármelyik intézményben.
- A felelősségérzet átka, azt hiszem. - bólintok egyetértőn meglátására. Ami jogos. Egyértelműen. Nem fogom tagadni.
- "A nagy erővel..." ugyebár. - nem tudom, Ben használta-e ezt a szójárást abban az univerzumban, de megkockáztatom, hogy ismeri, ha már az ideálokról beszéltünk. Plusz, rávezetem vele arra, hogy szavai mennyire igazak. Hagynia kell alakulni a dolgokat. Ehhez a saját helytalálását sem siettetheti.
- Ha már jelentkezés, mi a helyzet a többiekkel? - sunyi módon rávezető talán az érdeklődés. Azt akarom benne tudatosítani, hogy már most megvan a maga élete, függetlenül attól, mit várt el tőle Miles Warren vagy mi az a mérce, amit saját magának állít. Pedig a mérce már adott. Csak nem az enyémhez. És nem nekem felel meg vele, hiszen már meg is tette másoknak.
Profil gif 1 :
Karakterlap :
Karakterdal :
Kapcsolat :
Profil gif 2 :
Kaine Parker
• doing bad for good reasons •
Let's do it
Ahogy Peter hallgat engem, van benne valami türelmes nyugodtság, amit még mindig nehezen tudok hova tenni. Az a srác, aki ott áll előttem, ennek a világnak a Peter Parkere, tele akarattal és önbizalommal, ami láthatóan átszövi minden mozdulatát, még akkor is, ha próbál visszafogott maradni. És itt vagyok én, valaki, aki a világom peremén mozgott, és minden erejével kapaszkodott valamibe, amit szinte lehetetlen elérni. A különbség közöttünk szinte nyomasztó, mégis van valami közös bennünk, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni.
- Szeretnék továbblépni és csak az én nézőpontomon látni, de roppant nehéz, ha saját emlékképeim csak azóta vannak, amióta létezem. Úgy körülbelül lassan négy éve. - kezdem. A hangom kissé talán gúnyosnak tűnik, de csak azért, mert még mindig nem tudom elképzelni, hogy ez tényleg lehetséges lenne. Hogyan lehet nem figyelni a múlt árnyaira, amikor azok minden lépésemet követik?
Peter arcán látható a türelem. Talán rájött már, hogy az életem nem olyan egyszerű. Tudom, hogy megérti, és ez meglepő módon könnyebbé teszi a dolgot, mint korábban gondoltam volna. Azon kapom magam, hogy tovább beszélek, mintha a szavak saját maguktól törnének elő. ]b]- Ez nem csak arról szól, hogy más vagyok. Azt hiszem, mindig is ott volt bennem a vágy, hogy megértsem a különbségeket, hogy találjak valami értelmet abban, amit átélek. -[/b] Mélyen felsóhajtok. - Egész életemben valami olyan után hajszoltam magam, ami nem létezik.
Elhallgatok egy pillanatra, talán azért, hogy feldolgozzam, amit éppen mondtam, talán azért, mert tudom, hogy ez az igazság olyan mélyen van bennem, hogy nehéz lenne teljesen kitépni. Peter tekintetében nincs ítélkezés, csak egy kis megértés, amitől kicsit könnyebbnek érzem a vállaimon ülő terhet.
- Tudod, volt egy árnyékom, - folytatom. - Warren hozta létre. Egy részem, ami engem jelölt ki ellenségnek, és olyan dolgokat tettem, amiket ma már szégyellek. Egy részem, ami mindig ott volt a fejemben, megpróbálva elnyomni mindazt, ami normális és emberi volt bennem.- Lassan elmosolyodom, de a mosolyban keserűség van. - Amikor végül szembenéztem vele, nem csak fizikailag küzdöttem ellene, hanem lelkileg is. Ott álltam szemben mindazzal, amitől féltem, amit Warren rám erőltetett. Tudom, hogy egy másik világ vagyok most, de az a múlt… a sikolyok, az arcok, a fájdalom, amit láttam... néha úgy érzem, soha nem hagynak el.
Petert szemmel láthatólag egyre jobban érdekli a sztori. Van valami abban, ahogyan figyel, mintha nem ítélkezne, és ez segít abban, hogy magam is jobban elfogadjam az igazságot. - Talán, ahogy te mondtad, tényleg nem kellene megpróbálnom megfelelni mások elvárásainak, - mondom halkan. - Talán tényleg elég lenne, ha csak önmagam lennék. De ezt kimondani könnyű. A megvalósítás már sokkal bonyolultabb. Egy új világban lenni olyan, mintha egy idegen nézne vissza rám minden reggel a tükörből. Dr. Miles Warren… ő hozott létre. Ő volt az, aki valami különlegeset akart: egy tökéletes Peter Parker-klónt, aki majd bizonyítja, hogy a klónozási technológiája képes teljes értékű embert létrehozni. Egy olyat, akit az eredeti Peter örökségének eszményképeként akart felépíteni. És persze, valami mást is látott ebben az egészben – lehetőséget a bosszúra és egy saját bábura, aki végrehajtja a terveit. Azt hitte, hogy én leszek az, aki minden érzelmet és értéket egy tökéletesített változatként testesít meg. De elrontotta. Nem vagyok tökéletes klón. Az én genetikai szerkezetem nem volt stabil – mondhatni, épp ellenkezőleg. Fizikai szinten is degenerálódni kezdtem. Folyamatos fájdalommal ébredtem, ahogy a testem lassan bomlott szét, és Warren is rájött erre. Amikor ez kiderült, Warren nem tett mást, mint hogy még több kísérletnek vetett alá. Még több fájdalmat okozott, mintha a hiba rajtam keresztül őt is sújtaná, és ezt ki kellett törölnie belőlem. Nem gyógyított meg. Inkább csak használt, megfigyelt, és tovább próbált irányítani, hogy egyszer végre hasznomat vegye. Végül teremtett egy tökéletes klónt és parancsba adta, hogy likvidáljon engem. Akkor a földdel tettük egyenlővé a labort és azóta sem tudom a gyógyírt. Az életem legelső éveiben semmi nem volt igazán valóságos – és mégis, minden fájdalommal és álnok szándékkal együtt Warren alkotása lettem, de nem a tervei szerint. Ahelyett, hogy valami irányítható eszköze lettem volna, olyan lettem, aki képtelen volt teljes mértékben engedelmeskedni neki. És ez haraggal töltötte el őt. Gyűlölt ezért, ahogy én is őt. Életem legnagyobb része egy árnyékban telt, egy olyan elvárás mellett, ami soha nem is volt az enyém. Az eredeti Peteré volt. Azé, akit ő is idealizált, miközben engem csupán eldobandó pótalkatrészként kezelt.
Hallom Peter megjegyzését, és egy pillanatra elgondolkodom a szavain. Valahol ironikus, hogy mindketten hasonló helyzetekkel nézünk szembe, bár teljesen eltérő utakon jutottunk ide. Mégis, a döntés, hogy mikor lépjünk közbe, vagy mikor hagyjunk másokat önállóan küzdeni a saját démonjaikkal, egyaránt közös kihívásunk lett.
- Tudod, ebben van valami groteszkül vicces? - szólalok meg végül, keresve a szavakat. - Nem gondoltam volna, hogy valaha is tanácsot kell adnom neked ebben, Peter, de talán valamit épp tanulhatnánk ebből mindketten. - Egy rövid szünetet tartok, ahogy ráfókuszálok a gondolatra. - Mindketten láttunk már embereket szenvedni és bukdácsolni, és annyiszor éreztem már, hogy kötelességem lenne közbelépni. De… néha a dolgok akkor rendeződnek igazán, amikor hagyjuk, hogy saját tempójukban történjenek meg. Talán majd jelentkezik.
- Szeretnék továbblépni és csak az én nézőpontomon látni, de roppant nehéz, ha saját emlékképeim csak azóta vannak, amióta létezem. Úgy körülbelül lassan négy éve. - kezdem. A hangom kissé talán gúnyosnak tűnik, de csak azért, mert még mindig nem tudom elképzelni, hogy ez tényleg lehetséges lenne. Hogyan lehet nem figyelni a múlt árnyaira, amikor azok minden lépésemet követik?
Peter arcán látható a türelem. Talán rájött már, hogy az életem nem olyan egyszerű. Tudom, hogy megérti, és ez meglepő módon könnyebbé teszi a dolgot, mint korábban gondoltam volna. Azon kapom magam, hogy tovább beszélek, mintha a szavak saját maguktól törnének elő. ]b]- Ez nem csak arról szól, hogy más vagyok. Azt hiszem, mindig is ott volt bennem a vágy, hogy megértsem a különbségeket, hogy találjak valami értelmet abban, amit átélek. -[/b] Mélyen felsóhajtok. - Egész életemben valami olyan után hajszoltam magam, ami nem létezik.
Elhallgatok egy pillanatra, talán azért, hogy feldolgozzam, amit éppen mondtam, talán azért, mert tudom, hogy ez az igazság olyan mélyen van bennem, hogy nehéz lenne teljesen kitépni. Peter tekintetében nincs ítélkezés, csak egy kis megértés, amitől kicsit könnyebbnek érzem a vállaimon ülő terhet.
- Tudod, volt egy árnyékom, - folytatom. - Warren hozta létre. Egy részem, ami engem jelölt ki ellenségnek, és olyan dolgokat tettem, amiket ma már szégyellek. Egy részem, ami mindig ott volt a fejemben, megpróbálva elnyomni mindazt, ami normális és emberi volt bennem.- Lassan elmosolyodom, de a mosolyban keserűség van. - Amikor végül szembenéztem vele, nem csak fizikailag küzdöttem ellene, hanem lelkileg is. Ott álltam szemben mindazzal, amitől féltem, amit Warren rám erőltetett. Tudom, hogy egy másik világ vagyok most, de az a múlt… a sikolyok, az arcok, a fájdalom, amit láttam... néha úgy érzem, soha nem hagynak el.
Petert szemmel láthatólag egyre jobban érdekli a sztori. Van valami abban, ahogyan figyel, mintha nem ítélkezne, és ez segít abban, hogy magam is jobban elfogadjam az igazságot. - Talán, ahogy te mondtad, tényleg nem kellene megpróbálnom megfelelni mások elvárásainak, - mondom halkan. - Talán tényleg elég lenne, ha csak önmagam lennék. De ezt kimondani könnyű. A megvalósítás már sokkal bonyolultabb. Egy új világban lenni olyan, mintha egy idegen nézne vissza rám minden reggel a tükörből. Dr. Miles Warren… ő hozott létre. Ő volt az, aki valami különlegeset akart: egy tökéletes Peter Parker-klónt, aki majd bizonyítja, hogy a klónozási technológiája képes teljes értékű embert létrehozni. Egy olyat, akit az eredeti Peter örökségének eszményképeként akart felépíteni. És persze, valami mást is látott ebben az egészben – lehetőséget a bosszúra és egy saját bábura, aki végrehajtja a terveit. Azt hitte, hogy én leszek az, aki minden érzelmet és értéket egy tökéletesített változatként testesít meg. De elrontotta. Nem vagyok tökéletes klón. Az én genetikai szerkezetem nem volt stabil – mondhatni, épp ellenkezőleg. Fizikai szinten is degenerálódni kezdtem. Folyamatos fájdalommal ébredtem, ahogy a testem lassan bomlott szét, és Warren is rájött erre. Amikor ez kiderült, Warren nem tett mást, mint hogy még több kísérletnek vetett alá. Még több fájdalmat okozott, mintha a hiba rajtam keresztül őt is sújtaná, és ezt ki kellett törölnie belőlem. Nem gyógyított meg. Inkább csak használt, megfigyelt, és tovább próbált irányítani, hogy egyszer végre hasznomat vegye. Végül teremtett egy tökéletes klónt és parancsba adta, hogy likvidáljon engem. Akkor a földdel tettük egyenlővé a labort és azóta sem tudom a gyógyírt. Az életem legelső éveiben semmi nem volt igazán valóságos – és mégis, minden fájdalommal és álnok szándékkal együtt Warren alkotása lettem, de nem a tervei szerint. Ahelyett, hogy valami irányítható eszköze lettem volna, olyan lettem, aki képtelen volt teljes mértékben engedelmeskedni neki. És ez haraggal töltötte el őt. Gyűlölt ezért, ahogy én is őt. Életem legnagyobb része egy árnyékban telt, egy olyan elvárás mellett, ami soha nem is volt az enyém. Az eredeti Peteré volt. Azé, akit ő is idealizált, miközben engem csupán eldobandó pótalkatrészként kezelt.
Hallom Peter megjegyzését, és egy pillanatra elgondolkodom a szavain. Valahol ironikus, hogy mindketten hasonló helyzetekkel nézünk szembe, bár teljesen eltérő utakon jutottunk ide. Mégis, a döntés, hogy mikor lépjünk közbe, vagy mikor hagyjunk másokat önállóan küzdeni a saját démonjaikkal, egyaránt közös kihívásunk lett.
- Tudod, ebben van valami groteszkül vicces? - szólalok meg végül, keresve a szavakat. - Nem gondoltam volna, hogy valaha is tanácsot kell adnom neked ebben, Peter, de talán valamit épp tanulhatnánk ebből mindketten. - Egy rövid szünetet tartok, ahogy ráfókuszálok a gondolatra. - Mindketten láttunk már embereket szenvedni és bukdácsolni, és annyiszor éreztem már, hogy kötelességem lenne közbelépni. De… néha a dolgok akkor rendeződnek igazán, amikor hagyjuk, hogy saját tempójukban történjenek meg. Talán majd jelentkezik.
"Yes, the past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it."
Peter Parker
• doing good for good reasons •
Erősebb a vér a hálónál
2026. február 22.Flushing Meadows Corona
Bal oldali szemöldököm leheletnyit felfelé ível a megdöbbentő beismerésen, miszerint azért nem minden fenékig tejfel az életében. Nem, nem is mondanivalójának tartalmi aspektusa az, ami váratlanul ér, hiszen az érme azon oldala teljesen tiszta és érthető, tekintve mindazt, amit még tavaly megosztott velem a világáról. Engem az őszinteség lep meg, ami a szavak mögött húzódik, és az a direkt egyenesség, amivel megközelíti a kérdésemet. Ha MJ-ről vagy Harryről volna szó, az első dolgom az lenne, hogy egyből reagáljak az impulzusra és egy újabb kérdéssel kövessem az előzőt, hogy bíztassam... na jó, noszogassam őket a folytatásra. De ez az eset merőben más, és szerencsére ösztöneim még időben féket helyeznek nyelvemre, hogy azonnali megálljt parancsoljanak a dumálási ingernek. A diákok kapcsán viszonylag hamar megtanultam, hogy ha egyszer sikerül lejjebb engedniük a falaikat és elkezdeniük arról beszélni, ami valóban foglalkoztatja őket, akkor jobb hagyni nekik, hogy megtalálhassák a saját kényelmes tempójukat ahhoz, hogy befejezhessék a belekérdezések helyett, egy ilyen húzás ugyanis könnyedén vezethet vissza ahhoz, hogy fenyegetve érezzék magukat, és újra bezárkózzanak. Hallgatásommal tehát hasonló taktikát folytatok, amit a tinédzsereknél szoktam bevetni. És minek szépítsem? Én magam is kissé ilyen vagyok. Kaine érzései jelen esetben bizonyára elég kaotikusak anélkül is, hogy én hozzátennék a nehézségeihez némi extra unszolás formájában. Pláne, hogy nem éppen a klasszikus értelemben vett identitáskeresési folyamatról van szó.
- Ha nem bánod, hogy megjegyzem, szerintem túlzottan mások szemén keresztül próbálod látni a helyzetedet. De amgí így teszel, pont magadat nem tartod szem előtt. Ahelyett, hogy mások elképzelései és kreált ideái alaoján tapasztalnád meg a dolgokat, igazából csak... érted, meg is tapasztalhatnád őket. - értem, hogy mindaz, amit a háta mögött hagyott, még mindig jelen van súlyként a vállain és fantomfájdalomként kísérti. Értem azt is, hogy az a Peter-variáns meghalt. De végső soron... számít ez?
- Vegyük például azt, hogy itt vagy. Pusztán ennek a szempontjából számít az, hogy nincs belőled még egy? - mondhatjuk, hogy ez amolyan retorikus kérdés, hiszen eleve úgy teszem fel, hogy a hanglejtésemen keresztül sugallhassam: nem, nem számít. Ő Kaine Parker marad, pont ahogyan én Peter Parker maradok. A származásának körülményei ellenére felesleges volna az adott tényeket komplikáltabban elfogadnunk, mint amik.
- Hogy egy brutálisan elcsépelt mondással éljek: "Sosem leszel a következő Peter Parker. De lehetsz az első Kaine Parker." - zavartan vakarom meg a fejemet, mert hangosan kimondva még gázabb, mint amilyennek mentálisan érzékeltem.
- Mármint... gyárilag ez a mondás nem az én nevemmel van, de érted a lényeget. - a lényeg, hogy nem várom el, hogy én legyen, sőt, még annak az alternatív Peternek sem kell lennie, ahogy a Sakál fegyverének sem. Elég, ha Kaine lesz.
- Ami pedig Dr. Warren ottani munkásságát illeti, nem láttam a kutatásait, de így sem lepne meg, ha nem igazán törte volna magát a megoldás feltárásával. - és miért is tette volna? Talán a születését neki köszönheti Kaine, de azt a férfit elvakította a harag és valami mérgező bosszúvágy, amit az ottani Peter iránt érzett. Kétlem, hogy a gyógymódkeresést tartotta volna evidenciában. Az őrült tudósok különben sem erről híresek.
- Azt hiszem, itt lemaradtam pár köztes epizódról. Amikor azt mondod, hogy "megidézte", úgy érted, hogy... - ezen a ponton ujjaimmal amorf alakokat rajzolok a levegőbe, a Doktor Strange féle mágiahasználatot imitálván. Bénán, és valószínűleg akik most látnak, némileg zakkatnank néznek, de annyi baj legyen.
- Naná, jöhetnek a részletek! - bólintok. Nem fogom visszautasítani a felajánlását, hogy elmeséli, pláne ilyen felvezető után. Az már kellemetlenebb, mikor rám terelődik a figyelem, itt jön az a rész, mikor én birkózok a megnyílással és a problémák megosztásával.
- Persze, csak... visszatért egy régi barátom a múltból, és, nos, mondjuk úgy, hogy cipel magával némi pluszt. - enyhe kifejezés.
- Különös időszak ez neki és nehéz eldöntenem, az-e a jobb, ha túlzásba viszem az aggódást vagy az, ha teret adok. - nem egy túlontúl ismeretlen képlet, ironikus módon.
- Szóval, hogy is volt az a félelemkivetülés?
- Ha nem bánod, hogy megjegyzem, szerintem túlzottan mások szemén keresztül próbálod látni a helyzetedet. De amgí így teszel, pont magadat nem tartod szem előtt. Ahelyett, hogy mások elképzelései és kreált ideái alaoján tapasztalnád meg a dolgokat, igazából csak... érted, meg is tapasztalhatnád őket. - értem, hogy mindaz, amit a háta mögött hagyott, még mindig jelen van súlyként a vállain és fantomfájdalomként kísérti. Értem azt is, hogy az a Peter-variáns meghalt. De végső soron... számít ez?
- Vegyük például azt, hogy itt vagy. Pusztán ennek a szempontjából számít az, hogy nincs belőled még egy? - mondhatjuk, hogy ez amolyan retorikus kérdés, hiszen eleve úgy teszem fel, hogy a hanglejtésemen keresztül sugallhassam: nem, nem számít. Ő Kaine Parker marad, pont ahogyan én Peter Parker maradok. A származásának körülményei ellenére felesleges volna az adott tényeket komplikáltabban elfogadnunk, mint amik.
- Hogy egy brutálisan elcsépelt mondással éljek: "Sosem leszel a következő Peter Parker. De lehetsz az első Kaine Parker." - zavartan vakarom meg a fejemet, mert hangosan kimondva még gázabb, mint amilyennek mentálisan érzékeltem.
- Mármint... gyárilag ez a mondás nem az én nevemmel van, de érted a lényeget. - a lényeg, hogy nem várom el, hogy én legyen, sőt, még annak az alternatív Peternek sem kell lennie, ahogy a Sakál fegyverének sem. Elég, ha Kaine lesz.
- Ami pedig Dr. Warren ottani munkásságát illeti, nem láttam a kutatásait, de így sem lepne meg, ha nem igazán törte volna magát a megoldás feltárásával. - és miért is tette volna? Talán a születését neki köszönheti Kaine, de azt a férfit elvakította a harag és valami mérgező bosszúvágy, amit az ottani Peter iránt érzett. Kétlem, hogy a gyógymódkeresést tartotta volna evidenciában. Az őrült tudósok különben sem erről híresek.
- Azt hiszem, itt lemaradtam pár köztes epizódról. Amikor azt mondod, hogy "megidézte", úgy érted, hogy... - ezen a ponton ujjaimmal amorf alakokat rajzolok a levegőbe, a Doktor Strange féle mágiahasználatot imitálván. Bénán, és valószínűleg akik most látnak, némileg zakkatnank néznek, de annyi baj legyen.
- Naná, jöhetnek a részletek! - bólintok. Nem fogom visszautasítani a felajánlását, hogy elmeséli, pláne ilyen felvezető után. Az már kellemetlenebb, mikor rám terelődik a figyelem, itt jön az a rész, mikor én birkózok a megnyílással és a problémák megosztásával.
- Persze, csak... visszatért egy régi barátom a múltból, és, nos, mondjuk úgy, hogy cipel magával némi pluszt. - enyhe kifejezés.
- Különös időszak ez neki és nehéz eldöntenem, az-e a jobb, ha túlzásba viszem az aggódást vagy az, ha teret adok. - nem egy túlontúl ismeretlen képlet, ironikus módon.
- Szóval, hogy is volt az a félelemkivetülés?
Profil gif 1 :
Karakterlap :
Karakterdal :
Kapcsolat :
Profil gif 2 :
Kaine Parker
• doing bad for good reasons •
Let's do it
Ahogy egyre közelebb értem Peterhez, nehéz volt nem arra gondolni, hogy mennyire idegen nekem a gondolat, hogy akár az én Peterem is lehetne. Ez a Peter Parker nem az, akit ismertem – az a Peter már régen halott. De mégis, itt van előttem egy másik változata, egy idegen világ szülötte. Nem tudok sokat róla, talán épp ez az, ami aggaszt, idege lenne részmről is végképp békejobbot és szövetséget ajánlani, ahogy azt ő is tenné. Ő a hibátlan, az eredeti, akit én sosem leszek. És most itt állok előtte, egy árnyékként, amit az ő világában soha nem akartak létrehozni.
Mikor a szemembe nézett, úgy tűnt, mintha ő sem lenne teljesen biztos a helyzetünkben. A nyújtott kezét elfogadtam, de éreztem a pillanat törékenységét. Ő nem az én Peterem. Nem tudhatja, mit cipelek magammal, sem azt, miért vagyok itt.
Amikor Peter megkérdezte, hogy minden rendben van-e, egy pillanatra nem tudtam, mit feleljek. Tényleg minden rendben lenne? Nehéz lett volna hazudni neki, de az igazság túl sok volt, túl zavaros.
– Nem igazán – válaszoltam végül halkan, kerülve a tekintetét. – Túl sok dolog van, amit nem értek, és nem tudom, hogy tudna bármit is megváltoztatni. Sokat gondolkoztam azon, amit a múltkor mondtál. Arról, amg mélyen bennem lehet még.
Peter továbbra is figyelt, de nem próbált félbeszakítani. Nem tudom, mennyit értett abból, amit mondani próbáltam, de nem számított. Az a Peter, akit ismertem, soha nem hallgatott volna így végig.
– Nem voltam benne biztos, hogy jelenleg tudna segíteni. Mármint... Warren sem lelte a megoldást valamiért az én világomban. Ez pedig egy másik világ...Te… te nem vagy az, akiből engem teremtettek – folytattam. – Az a Peter meghalt. Ezért… fogalmam sincs arról, hogy bármi módon lehetséges lenne. Hiszen olyan különös az is, mennyivel másabb itt a helyzet. Nincs még egy belőlem.
Csend lett körülöttünk, és a gondolataim annyira összegabalyodtak, hogy nehéz volt szavakba önteni őket. Nem akarom, hogy úgy lásson, mint valami torz klónt, de az igazság az, hogy mindig is annak éreztem magam. Egy hiba. Egy árnyék.
– Akkor elfoglalt fickó lehet. – folytattam egy apró mosollyal. – Karácsony környékén találkoztam vele. A bestiával, de nem belőlem tört ki, hanem valaki megidézte mint egy félelmet. Azóta nem hagy nyugodni. Ha úgy is gondoltam, hogy ez a specialistád nem tud segíteni, nem szeretném tovább halogatni annak kiderítését, hogy valóban visszatérhet. Ha van időd elmesélem. Veled minden rendben? Kissé szétszórtnak tűnsz.
Mikor a szemembe nézett, úgy tűnt, mintha ő sem lenne teljesen biztos a helyzetünkben. A nyújtott kezét elfogadtam, de éreztem a pillanat törékenységét. Ő nem az én Peterem. Nem tudhatja, mit cipelek magammal, sem azt, miért vagyok itt.
Amikor Peter megkérdezte, hogy minden rendben van-e, egy pillanatra nem tudtam, mit feleljek. Tényleg minden rendben lenne? Nehéz lett volna hazudni neki, de az igazság túl sok volt, túl zavaros.
– Nem igazán – válaszoltam végül halkan, kerülve a tekintetét. – Túl sok dolog van, amit nem értek, és nem tudom, hogy tudna bármit is megváltoztatni. Sokat gondolkoztam azon, amit a múltkor mondtál. Arról, amg mélyen bennem lehet még.
Peter továbbra is figyelt, de nem próbált félbeszakítani. Nem tudom, mennyit értett abból, amit mondani próbáltam, de nem számított. Az a Peter, akit ismertem, soha nem hallgatott volna így végig.
– Nem voltam benne biztos, hogy jelenleg tudna segíteni. Mármint... Warren sem lelte a megoldást valamiért az én világomban. Ez pedig egy másik világ...Te… te nem vagy az, akiből engem teremtettek – folytattam. – Az a Peter meghalt. Ezért… fogalmam sincs arról, hogy bármi módon lehetséges lenne. Hiszen olyan különös az is, mennyivel másabb itt a helyzet. Nincs még egy belőlem.
Csend lett körülöttünk, és a gondolataim annyira összegabalyodtak, hogy nehéz volt szavakba önteni őket. Nem akarom, hogy úgy lásson, mint valami torz klónt, de az igazság az, hogy mindig is annak éreztem magam. Egy hiba. Egy árnyék.
– Akkor elfoglalt fickó lehet. – folytattam egy apró mosollyal. – Karácsony környékén találkoztam vele. A bestiával, de nem belőlem tört ki, hanem valaki megidézte mint egy félelmet. Azóta nem hagy nyugodni. Ha úgy is gondoltam, hogy ez a specialistád nem tud segíteni, nem szeretném tovább halogatni annak kiderítését, hogy valóban visszatérhet. Ha van időd elmesélem. Veled minden rendben? Kissé szétszórtnak tűnsz.
"Yes, the past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it."
Peter Parker
• doing good for good reasons •
Erősebb a vér a hálónál
2026. február 22.Flushing Meadows Corona
Ólomsúlyú, palaszínű fellegréteg gyűlik össze fejem felett, és nem, ezalatt most nem az év második havának egyhangú, s némiképp lehangoló időjárására gondolok. Ennek tudható be az, hogy ügyet sem vetek a Flushing Bay felől érkező csípősebb fuvallatra, ami felém sodorja az Astoriáról a benzingőzös levegőt és még jobban összezilálja a rakoncátlan tincsek miatt egyébként is önálló életmódot folytató hajamat. Máskor ez zavarna, hiszen éppen elég kárt okoz a szinte állandó álarcviselés, azzal pedig ki fog reggelente bajlódni, hogy perceket töltsön a tükör előtt, miközben már amúgy is késésben van az órájáról? Most mégsem a midtowni tanmenet miatt ráncolom homlokomat. Helyette a kezemben tartott, megrepedt képernyőjű mobilomra tapad tekintetem, mintha azzal, hogy intenzíven bámulom, a vonzás törvényében reménykedve, varázsütésre megérkezhetne a válasz, amire annyira várok. De semmi. Alul nem jelenik meg a gépelést indikáló három pötty, sem a jobb alsó sarokban az "Olvasta" jelzés, ami bármiféle aktivitásra utalna Harry részéről. Hüvelykem a képernyő felett időzik, míg én a megfelelő szavakon rágadok.... pontosabban, olyan szavakon, amit még nem küldtem el az elmúlt két nap folyamán. Végül a szimplicitás mellett döntök, és még időben írok le egy rövidke "Minden rendben, haver?" tartalmú üzenetet ahhoz, hogy felnézve egy utolsó pillanatnyi mozdulattal kitérjek egy minden bizonnyal késésben lévő biciklis futár útjából. A jobbra kitérés könnyedsége és fürgesége a Subway-es ételfutárt jobban meglepi, mint engem az, hogy mennyire közel volt egy kollízió lehetősége. Valamit még utánam kiált, ami ugyanúgy lehetett egy kedves "Szép napot!" vagy "Szép volt!", esetleg egy "Szívd le a ....", aminek a végét úgyis elnyomta egy jól időzített dudaszó egy idegesebb taxisofőrtől, így nem is igazán számít. Az én tekintetem addigra már visszatért a még le nem zárt kijelzőre, ahol, bánatomra, válasznak vagy annak készülésének még csak nyoma sincs. Tudom, vagyis inkább sejtem, hogy kiborította, ami előbb a pizzázóban, majd a vidámparkban történt, de ez a tudat még nem csökkenti az aggodalmam szintjét. Egyszerre akarom tudni, hogy jól van, de nem akarok közben egy túl protektív, nyakára járó srác lenni. Egy egytől tízig terjedő skálán vajon mennyire vagyok szánalmas?
Aztán megérkezik az a különös érzés, amit tavaly már volt szerencsém kétszer megtapasztalni. Pókösztön, de kivételesen nem a veszélyre figyelmeztet, hanem valami ismerős közeledtére. Valami hasonlóságra. Mintha a sors azt akarná üzenni a késő téli levegő közegét közvetítő csatornaként használva, hogy "Itt az idő összekapnod magad, Parker!" És ez így igaz.
- Kaine, örülök, hogy lálak! - arcom felderül, ahogy megpillantom hatodik érzékem kilengésének okozóját, és mikor közelebb ér, kinyújtom jobbomat egy baráti kézfogásra. Vajon annak tart? Vagy szükséges velejárónak? A "tesóm egy másik anyától" kifejezést már hallottam párszor, elvégre tinédzsereket tanítok, de arra van halmaz, hogy "ikertesó egy másik világból, aki máshogy is néz ki"?
- Persze, hogy van időm! Minden rendben? - teszem fel a kérdést egy szelíd mosoly kíséretében, és közben próbálom a fejemben félretenni annak tényét, hogy Kaine esetében pontosan ugyanabba a problémába üköztem, mint amilyenben Harry kapcsán találom magamat. Jó, ha nagyobb távolságot és szabadságot hagyok? Többet kellene jelen lennem? Míg ilyen és ehhez hasonló kérdőjelek merülnek fel bennem, az fel sem tűnik, hogy még szóhasználatában is sikerül úgy puhatolóznom, ahogy a távollevő Harrynél tettem. Talán jobb is így.
- Sikerült felkeresned azt a Doktor specialistát, akiről beszéltünk? - érdeklődök, visszafogottan körbepillantva, hogy szavak nélkül jelezzem, miért maradnék meg egyelőre a virágnyelv használatánál.
- Én ellátogattam a rendelője felé, de zárva találtam az ajtót. - ami, legyünk őszinték, nem meglepő. Az, hogy egyszer együtt harcoltunk még nem fog a puszipajtásává tenni, sőt, tekintve hány fő volt akkor jelen, még az sem biztos, hogy egyáltalán emlékszik rám. Kaine nálam csak nagyobb sikerrel járhat (vagy járhatott) vele.
Aztán megérkezik az a különös érzés, amit tavaly már volt szerencsém kétszer megtapasztalni. Pókösztön, de kivételesen nem a veszélyre figyelmeztet, hanem valami ismerős közeledtére. Valami hasonlóságra. Mintha a sors azt akarná üzenni a késő téli levegő közegét közvetítő csatornaként használva, hogy "Itt az idő összekapnod magad, Parker!" És ez így igaz.
- Kaine, örülök, hogy lálak! - arcom felderül, ahogy megpillantom hatodik érzékem kilengésének okozóját, és mikor közelebb ér, kinyújtom jobbomat egy baráti kézfogásra. Vajon annak tart? Vagy szükséges velejárónak? A "tesóm egy másik anyától" kifejezést már hallottam párszor, elvégre tinédzsereket tanítok, de arra van halmaz, hogy "ikertesó egy másik világból, aki máshogy is néz ki"?
- Persze, hogy van időm! Minden rendben? - teszem fel a kérdést egy szelíd mosoly kíséretében, és közben próbálom a fejemben félretenni annak tényét, hogy Kaine esetében pontosan ugyanabba a problémába üköztem, mint amilyenben Harry kapcsán találom magamat. Jó, ha nagyobb távolságot és szabadságot hagyok? Többet kellene jelen lennem? Míg ilyen és ehhez hasonló kérdőjelek merülnek fel bennem, az fel sem tűnik, hogy még szóhasználatában is sikerül úgy puhatolóznom, ahogy a távollevő Harrynél tettem. Talán jobb is így.
- Sikerült felkeresned azt a Doktor specialistát, akiről beszéltünk? - érdeklődök, visszafogottan körbepillantva, hogy szavak nélkül jelezzem, miért maradnék meg egyelőre a virágnyelv használatánál.
- Én ellátogattam a rendelője felé, de zárva találtam az ajtót. - ami, legyünk őszinték, nem meglepő. Az, hogy egyszer együtt harcoltunk még nem fog a puszipajtásává tenni, sőt, tekintve hány fő volt akkor jelen, még az sem biztos, hogy egyáltalán emlékszik rám. Kaine nálam csak nagyobb sikerrel járhat (vagy járhatott) vele.
Profil gif 1 :
Karakterlap :
Karakterdal :
Kapcsolat :
Profil gif 2 :
Kaine Parker
• doing bad for good reasons •
Let's do it
A hideg, februári szél arcomba csapott, ahogy átvágtam Queens utcáin. Az eső nyomaitól csillogó járda alattam koppant, a kabátom alá besurranó hideg megborzongatott, de nem lassítottam. Tegnap éjjel már fixen elhatároztam, ideje szembenéznem ezzel a dologgal. Tudtam, hogy mit akarok, és hogy mit kell tennem.
Amikor októberben összefutottam Peterrel a nyílt napon, valami felrobbant bennem. Akkor még nem értettem pontosan, mi történik, a belém kódolt parancsra fogtam. Csak éreztem a késztetést, az ősi, nyers ösztönt, hogy végezzek vele. A gyilkolás vágyát, ami ott lapult bennem, mióta csak megteremtettek. A barátaim alig tudtak visszatartani, hogy ne cselekedjek. De mostanra talán tudatosult bennem, hogy ez a másik énem itt is nagyon valóságos. Egy szörnyeteg, ami bármikor átveheti az irányítást, ha hagyom.
Azóta kerültem a gondolatot. Nem akartam szembenézni vele. Egyszerűbb volt hinni, hogy talán többé nem jön elő, ha figyelmen kívül hagyom. De mind tudjuk, hogy ez nem így működik. A másik világ-béli Niellel való harcom után már képtelen voltam úgy tenni, mintha nem létezne. A szörnyeteg ott van, mindig is ott volt, és eddig csak szunnyadt. Most azonban ébredőben van, és a kérdés már nem az, hogy mikor tör elő, hanem hogy mit fogok vele kezdeni.
Ahogy áthaladtam a park szélén, megláttam Petert a távolban. Egyedül sétált, talán valamit olvasott, talán csak gondolkodott. A régi lámpák gyenge fénye elmosódott árnyékokat vetett köré, mintha a hely maga is tükrözné azt a küzdelmet, ami bennem zajlott. Nem tudom, hogy fog reagálni arra, amit mondani akarok, de most már nem halogathatom tovább. Mostanában már korán sötétedett, a szürkeségbe pedig olykor beleveszett az egész város. Csak végig kellett gondolnom, Peter merre járhat sűrűbben, hogy tudjam merre keressem. Ezt nehéz lett volna bármikor bárkinek megmagyaráznom.
Közeledtem hozzá, és éreztem, ahogy az a feszültség, ami hetek óta bennem volt, egyre erősebbé válik. Peter talán segíthet, de a döntés az enyém. Nem élhetek tovább úgy, hogy félek attól, mi van bennem. Nem hagyhatom, hogy ez a másik én átvegye az irányítást, amikor nem vagyok készen. Uralnom kell. El kell fogadnom, hogy nem futhatok tovább a saját árnyékom elől. Elhatároztam magam. Mostantól nem csak egy veszélyes eszköz vagyok, nem egy átok. Mostantól én irányítok.
Messzebbről csak intettem felé, hogy annyira mégse érje váratlanul az érkezésem. Tudom, néhas szólhatnék is amikor jönni készülök, de annyi minden tolongott a fejemben. Queens ezen kevésbé bejárt része tökéletes hely volt arra, hogy olyan témákról beszéljünk, aminek nem kell fültanúja legyen senki.
- Van egy kis időd a gondolataid közepette rám? Gondolkoztam azon, amit a múltkor mondtál...
Amikor októberben összefutottam Peterrel a nyílt napon, valami felrobbant bennem. Akkor még nem értettem pontosan, mi történik, a belém kódolt parancsra fogtam. Csak éreztem a késztetést, az ősi, nyers ösztönt, hogy végezzek vele. A gyilkolás vágyát, ami ott lapult bennem, mióta csak megteremtettek. A barátaim alig tudtak visszatartani, hogy ne cselekedjek. De mostanra talán tudatosult bennem, hogy ez a másik énem itt is nagyon valóságos. Egy szörnyeteg, ami bármikor átveheti az irányítást, ha hagyom.
Azóta kerültem a gondolatot. Nem akartam szembenézni vele. Egyszerűbb volt hinni, hogy talán többé nem jön elő, ha figyelmen kívül hagyom. De mind tudjuk, hogy ez nem így működik. A másik világ-béli Niellel való harcom után már képtelen voltam úgy tenni, mintha nem létezne. A szörnyeteg ott van, mindig is ott volt, és eddig csak szunnyadt. Most azonban ébredőben van, és a kérdés már nem az, hogy mikor tör elő, hanem hogy mit fogok vele kezdeni.
Ahogy áthaladtam a park szélén, megláttam Petert a távolban. Egyedül sétált, talán valamit olvasott, talán csak gondolkodott. A régi lámpák gyenge fénye elmosódott árnyékokat vetett köré, mintha a hely maga is tükrözné azt a küzdelmet, ami bennem zajlott. Nem tudom, hogy fog reagálni arra, amit mondani akarok, de most már nem halogathatom tovább. Mostanában már korán sötétedett, a szürkeségbe pedig olykor beleveszett az egész város. Csak végig kellett gondolnom, Peter merre járhat sűrűbben, hogy tudjam merre keressem. Ezt nehéz lett volna bármikor bárkinek megmagyaráznom.
Közeledtem hozzá, és éreztem, ahogy az a feszültség, ami hetek óta bennem volt, egyre erősebbé válik. Peter talán segíthet, de a döntés az enyém. Nem élhetek tovább úgy, hogy félek attól, mi van bennem. Nem hagyhatom, hogy ez a másik én átvegye az irányítást, amikor nem vagyok készen. Uralnom kell. El kell fogadnom, hogy nem futhatok tovább a saját árnyékom elől. Elhatároztam magam. Mostantól nem csak egy veszélyes eszköz vagyok, nem egy átok. Mostantól én irányítok.
Messzebbről csak intettem felé, hogy annyira mégse érje váratlanul az érkezésem. Tudom, néhas szólhatnék is amikor jönni készülök, de annyi minden tolongott a fejemben. Queens ezen kevésbé bejárt része tökéletes hely volt arra, hogy olyan témákról beszéljünk, aminek nem kell fültanúja legyen senki.
- Van egy kis időd a gondolataid közepette rám? Gondolkoztam azon, amit a múltkor mondtál...
"Yes, the past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it."
Peter Parker a Nap Antihősének tart
Ajánlott tartalom
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.