Elsa előrlátónak tűnt már csak a megjegyzéséből kiindulva is. Normálisan végig gondolva egyébként ez tűnt a logikusnak, de Peterrel nem voltunk abban a bizalmi helyzetben még, hogy minden problémával hozzá szaladjak. Igazából hagyni akartam neki egy kis időt, hogy megeméssze mindazt, amit megosztottam vele. A több világ, a többiek, az én létezésem háttere és még sorolhatnám.
- Ez bonyolult. Nem találkoztunk mi olyan régen még. Hagyok neki egy kis időt, hogy megszokja nincs egyedül. - legyen ennyi elég neki. Én magam sem lelkizni jöttem ide, gyanítom ennyire ő sem volt kíváncsi az okokra. De azt elkönyveltem, hogy valóban előrelátó és éles eszű. Ez a világ és az szörnyek világa is biztosan a kisujjában van. De egy aprócska mosolyt a vicces megjegyzésével sikerült az arcomra csalnia.
Igazából nehéz volt tényleg nem igazi kihívásnak venni ezt a kis gyakorlást, de ha ő szereté behúzni a kéziféket, én sem most fogom kipróbálni mennyire szívós élesben a csaj. Elhittem anélkül is, hogy jó vadász, hogy mutatott volna egy trükköt is. Hogy miért is? Amikor találkoztunk a szeme sem rebbent a pókszörnyet látva. De még csak félelmet sem éreztem a környezetéből, sem bizonytalanságot. Ízig-vérig vadász volt, aki nem becsüli alá a prédát, de mégis tudja, hogy kinél van a fegyver. Így volt ez most is, ahogy belefogtunk a gyakorlásba. Mégsem éreztem én egy pillanatra sem, hogy bármerre is elbillenne ez. Így volt rendjén, felmértem az ő szintjét amit szeretne belefektetni a gyakorlásba és én sem adtam bele többet. Nem ölni készültünk, csak egy kicsit próbára tenni egymást.
Az első vérig megállapodást valóban nem vittük túlzásba, ezt pedig elégedetten konstatáltam, amikor már a felémdobott törölköző utány nyúltam. A kérdésére megeresztettem egy vigyort. Nem véletlenül emlegettem az ösztönöket előtte neki, hiszen biztosra vettem, hogy ha figyeltem is a kontrollra, az ilyen megmozdulásokat nehezen tudnám uralni. Önvédelemből jön és zsigeri.
- Ezt hívja életre a pókösztön, amikor kényszeredetten hárítok. Alighanem az a Peter Parker, akitől ezeket a képességeket örököltem így hívta. - nekem már amolyan dekódolt nyelvezet volt egynémelyik megfogalmazás. Ezeket kénytelen voltam csupán csak elfogadni és létezni vele, hiszen úgysem fogom kiplántálni őket meg fölösleges is. Nem az én terepem, ha új szavakat kellene generálni.
- Kitérni egy ütés elől, golyó elől, bármilyen csapás elől, de ha nem is teljesen, legalább sérülésmentesen. A legjobb ha abból sikeres ellentámadást generálsz. Az az igazi meglepetés, amikor nem számítasz rá. De ha elég sokszor vagy bajban, a te érzékeid is kiéleződnek. Kifejezetten gyorsan reagálsz az ellentámadásra. - helyeseltem is, hogy bizony jól látta az attitűdöt. Aztán elfogadtam a palack vizet. Ráértünk, ahogy láttam ő sem rohant annyira. Pár perc szusz, kérdések, bármi, amire csak kíváncsi volt vagy épp én. Nekem ennyi elég is volt. Biccentve helyeseltem a megjegyzésére, nekem is jó volt ez a kis levezető, fegyverekkel harcolni gyakorlásból nem minden nap van lehetőség. Ez pedig igazán kihívás volt itt. Most kezdtem igazán örülni annak, hogy tényleg hallgattam a lányokra, már ami a nyitást illeti. Nyitást mások felé. Nyitást szövetségesek felé.

Érdekelt, hogy működnek ezek a vadászok. Valahogy úgy tudtam volna elképzelni, mint a hivatásos fejvadászokat. Senki sem ura nekik, csak maguk vállalnak el feladatokat. Aztán hogy ezeket a feladatokat valaki honorálta is nekik, az már kevésbé érdekelt. Nem átvilágítani akartam Elsa hovatartozását, csak izgalmas volt ezáltal egy teljesen másik világot megismerni. Átéreztem teljesen. Ők lehettek azok, akik legalább annyira az árnyékban mozogtak, mint én magam, amikor épp nem hívtam fel magamra valamivel a figyelmet például a ringben ott a sok érdekes képességűvel. Végtére is ez a tippem is bejött, mert sokszor vállaltam el én is olyan feladatokat, mint egy zsoldos.
- Egyszer biztosan összetalálnak azok, akiknek közös a célja. Bár én általában egyedül dolgozom. - nem egészen értettem a hierarchiákat, hiszen rám aztán a csapatmunka mint olyan nem nagyon létezett. Képtelenség volt elképzelnem magam egy csapat tagjaként, ahogy épp másokkal összedolgozok. Pedig Lilivel tök jó csapat voltunk, ha gyakorlásról volt szó. Romyval pedig épp azon dolgoztunk, hogy tudna beugrani ő is jóóó messziről.
Egy egészen aprócska mosoly ült ki az arcomra, ahogy rám kacsintott. Volt valami könnyed lazaság ebben az egészben, a célzása pedig félreérthetetlen volt. De mégis kinek akartam én bevágódni így szándékosan?
Meglehet csak a kíváncsiság vezérelt oda, hogy kérdezzek, láttam a vonásain, hogy valójában miközben visszaemlékezik, újra meg is éli azokat a pillanatokat. Ezt az érzést nem kellett nekem sem bemutatni. Hálás voltam neki, hogy annak ellenére megosztotta velem az élményeit, hogy mennyi mindent boríthatott vele. Nem akartam többet kérdezni, számomra minden teljesen világos volt. Érzékeny téma.
- Engem megpróbálhatsz, nem lenne könnyebb dolgod. Az én tűrőképességeim is máshol kezdődnek és néha figyelmeztetnem kell magam, hogy legyek óvatosabb. - a falak kitépése tőből még csak a kezdet volt. Azzal az energiával ami bennem összpontosult, sok mindent meg tudtam volna rengetni. De ehhez olyan szervezet kellett, ami mindezt elbírja. Egyébként is próbáltak valami elpusztíthatatlant alkotni. Ez lett Warren veszte.
- Az ösztönök tiszták, mindig megsúgják mit tegyél. - sokszor hagyatkoztam inkább arra, mint a józan eszembe. Persze ha zsigeri volt, akkor hajlamos voltam elveszteni általa a józan eszemet. De a megérzéseimre én is gyakran hallgattam. Egyfelől azt hiszem hasonlóak voltunk.
Ha nem szívességként tekint rá, akkor már nem is törődtem ezzel többet. Inkább a gyakorlást vettük előtérbe. Megvallom élveztem, hogy kicsit elengedhettem az erőmet én is. Nem kellett vigyáznom, óvatkoskodnom és csak a kérdésein is nevettem. Ugyan már, a sérülés nem itt kezdődik. A választásom végül az egyik ritka de érdekesebb formájú kardra esik. Persze, amivel még nem volt dolgom, inkább próbálom ki egy barátságos mérkőzés keretein belül mint élesben.
- Ne fogd vissza magad. Első vérig? - volt egy pont, amin már rá kellett szólnom, mert én kezdtem megfeledkezni a saját korlátaimról. Az egyetlen amire még figyeltem, hogy Annyira ne zúzzam le a lakását. Bár ez a hely feltételezem túl spéci, hogy itt gyakoroltunk.
Hosszabb idő után rá kellett jönni, hogy valahogy nem bírunk egymással, amiben ő taktikásabb volt, én kevésbé, de kárpótolt a puszta erőm és a sebességem. Na meg a pókösztön. Elismerő mosollyal huppantam le végül a talajra. Éreztem, hogy a fölösleges energiáimat elpörgettem anélkül, hogy komolyabban is bántanom kellene, de amit teljesen elveszítettem, az az időérzékem volt.  Inkább végignéztem magamon, hogy ha okozott is karcolást rajtam, azt hol tehette. Abban sem voltam biztos, hogy nekem nem sikerült elérnem.  
- Szívós egy vadász vagy. Nem szívesen lennék az ellenfeled.

- Azt hiszem ez még ebben a világban is nonszensz. - elmosolyodtam a megjegyzésére. Nem is arról volt szó, hogy túl szemérmes lettem volna, de itt legfeljebb kétfejű bárányokat klónoztak sikeresen, nem pedig Peter Parkert. Aztán még egy apróságot megemlítettem - De köze van Pókeberhez, nagyjából 100%-ban.
Többet most nem is akartam hozzátenni, ha kellően résen van úgyis összerakja. Ha nem, akkor majd egyszer talán elmesélem neki. Az sokkal izgalmasabban hangzott, amit mesélt. Lévén az én világomban nem voltak arénák, vagy amik voltak köszönőviszonyban sem voltak az ittenivel, addig itt csak elég felületesen érintkeztem ezzel a világgal. Ellenben vadászokról még nem hallottam és ez érdekes.
- Vadászok? Mesélj róluk, hogy működnek. - furán bebizsrgett a tarkóm, ahogy próbáltam rájuk asszociálni. Baromira ismerősek voltak, de lehet én más vadászokra asszociálnék, mint amit Elsa mesélne.
A felismerésére bólintottam. Látom képben van kiket szalajtanak ezekbe az arénákba, meglepett, hogy akkor rólam kevésbé hallhatott. Vagy csak nem mondja vagy annyira jelentéktelen volt a részvételem. De felettébb szórakoztatott.
- Én magamat? Törvényen kívüli nincs? - nem tetszett a két variáció. Bár sosem értettem a skatulyákat, mi alapján húztak határokat kategóriák között. Ahogy jó meg rossz sem volt igazán csak keverék. De hősnek semmiképp nem tartottam volna magam, nem olyan fajta vagyok, aki mindenkiért feláldozná saját magát a közjó érdekében.
Komollyá vált a tekintete, ahogy mesélni kezdett. Éreztem a hanglejtésén, a szavai súlyán, hogy nem túloz, csak mesél és emlékezik. Mindeközben rettentően furán éreztem magam. Kezdetben én is ilyen voltam, emlékeztem arra, hogy mennyire élveztem a gyilkolást. Amikor a "másik" kerekedett felül ez csak rosszabbá vált. Aztán megszűnt. Kisvártatva, hogy befejezte még mindig hallgatagon ültem és figyeltem. Újfent felszínre kerültek azok a kesernyés érzések, amelyek miatt annyira tudtam gyűlölni a cselekedeteimet, mint amennyire akkor szeretni.
- Ezt sosem tudhatod. Persze biztosan a vérszomj erősebb, mint a gyilkolási ösztön. De én is ilyen voltam, amikor ölésre teremtettek. Kegyetlen, vezényszóra azonnal uszítható és végletekig tudtam élvezni. Ma már nem tenném meg kedvtelésből. - eltűnődve lepillantottam a földre, de mégis hiányérzetem volt. Hát persze, a lényeget kihagytam.
- Köszönöm, hogy ezt őszintén megosztottad velem. Sokáig én is azt gondoltam, hogy ilyen bűntetést érdemlek, aztán ahogy messzire kerültem attól az ördögi körtől, kitisztult a fejem. Amikor találkoztunk, előtte napokban megint eluralkodtak fölöttem az ösztöneim, amikről azt hittem, hogy kivesztek. Kíváncsi lennék, te mindezt a saját törvényeid szerint hogy kezelnéd? - őszintén érdekelt, aztán ha ezzel megástam a sírom, akkor legyen.
Abban már mindenképp hasznomra volt, hogy megpróbáljam Lazet más szemszögből nézni. Az is meglehet, hogy amikor olyan furán viselkedett Gwen előtt, akkor igazából neki akart... neki akart volna imponálni? Ez eddig meg sem fordult a fejemben. De máris én is elvigyorodtam.
- Már mindent értek, azt hiszem. - nem is akartam húzni nagyon az időt, lévén, hogy akit említett, rajta meg ő töprengett el. Fontos lehet neki. Mint nekem a lakótársaim.
- De csak ha nincs terhedre, miattam ne járj plusz köröket. Nem szívességért jöttem. - azzal én el is intéztem a várakozást, ugyanis szerettem volna maximálisan odatenni magam a gyakorláshoz.
- Azt nem javaslom, túl szép. - láttam én, hogy a kardon esik meg a szeme. De az enyém is lehetett erős, ha úgy akartam. Végül kivártam mit választ és újfent nekifeszültem. Nem adta olyan könnyen magát, mi több, inkább csak most lendült bele igazán. Volt egy pont, amikor már csak hátráltam, de amikor hirtelen akartam előre dőlni, csak akkor mutatta meg milyen kemény anyagból van a lándzsa és a szilánkosan koccanó csontpengém ripittyára törve morzsolódott össze alatta.
- Ezt nevezem. - persze fájt, hogy ne fájna, végtére is az enyém. De hozzászoktam, ez ezzel az áldozattal jár, ha használom. Újat vontam ki, mert ezt azért nem hagyhattam annyiban. Most én jöttem, de most keményebb és tömörebb volt a penge.
 

Valahol átéreztem, milyen érzés mindent magamnál tartani. Igazából ő is ezt tette, megragadt valami hasznos fegyvert és felhalmozta. Csak én épp nem pusztán fegyverekkel, de nagyon sok műszaki alkatrésszel tettem így. Pedig igencsak hiányosnak éreztem a tudásomat, hiszen nem erre képeztek ki. Mégis olyan érzés volt ezeket a kacatokat a kezembe venni, mintha tudnám a megoldást rá mit kell tennem vele. Különös egy érzés volt, nem az enyém és mégis.
- A tudósok nem különben, nem kell ahhoz sok pénzük legyen. - konstatáltam, hogy valamiben hasonlít a véleményünk. Amikor valami gány dolgot kellett valaki után összetakatítanom, az többnyire pénzes hataloméhes személy volt. Nem firtattam a céljaikat, csak elvégeztem a munkát és felmarkoltam a jattot. Holott tudtam, hogy ezek nem helyes dolgok, mégsem éreztem sokáig hasznosnak magamat másban. Ilyen az, amikor valakit céltalan élettel áldanak meg, mert az egyetlen fontos követendő út csak hazugság és megszűnik általa a cél is.
- Arénát említettél? Eszerint az ilyet elítéled. - kaja ide vagy oda, ez a kérdés jobban érdekelt, mint az evés. Persze bólintottam a mennyiségre, ránézésre megteszi, legfeljebb rendelünk még, ha kevés lenne. Most van nálam pár cucc, nem úgy mint a legutóbb. De érdekelt a véleménye meg hogy mit tud. Voltam ott. Élveztem is meg nem is, a lényeg a zseton volt meg a kihívás.
- Egyszer ott legyőztem Rhinot, ő volt eddig a legerősebb ellenfelem, nem tudom honnan szalajtották. De már jó ideje nem voltam. Amióta állandósult a tartózkodásom, nem szeretnék új ellenségeket szerezni magamnak. Az más, mint leszámolni piti kis bandákkal. - igaz beletörött párszor a pengém, de megérte. Igazi kiélezett küzdelem volt és kellett idő, amíg meglelem a gyenge pontját. A bőre akár a gyémánt. Áttörhetetlen.
- Te voltál már olyan szituációban, amikor választanod kellett rossz és kevésbé rossz között? - tudom, örök morális kérdések. De engem érdekeltek az ilyenek és amíg készült a kaja, addig sem maradtunk szótlanul. Nekem nem esett egyébként nehezemre, de tetszett Elsa szemlélete a világról. Sokat tapasztalt ő is, illetve a jelek szerint hagyták már magára sokszor. Ehhez képest meglepően hamar nyílt meg vagy legalábbis nem palástolt dolgokat noha leginkább sejtéseim voltak, kész tényekről nem sokat mesélt, már ami a személyeset illeti. De a kaja jól esett, főleg mert most épp kifosztani készültem őt és ennek ellenére is megkínált mindazzal, amije van.
- Van benne valami. Főleg a lányok, Lazeben sosem vagyok biztos. - voltak aggályaim, bár eddig igyekeztem töretlenül elhinni, hogy valóban fontos vagyok valakinek. Valakiknek. Különös és nagyon jól eső érzés volt.
- Ideiglenes? - kérdeztem vissza egy kis mosollyal. Úgy tűnik sikerült beletrafálnom valamibe, amit nem is sejtettem. Vagyis másképp gondoltam. Bár engem az sem zavart volna ha nem ideiglenes, Elsában szövetségest láttam, nem elszámoltatandó személyt. Semmi közöm nem volt egyébként sem ahhoz, ahogy élt.
Elgondolkoztam egy pillanatra a kérdésé, de végül csak borús tekintettel néztem vissza rá.
- Van, akit én a saját világomban megöltem a tetteiért, ő itt nem tart olyan mértékben a kutatásaival, hogy azt feltételezzem, tud segíteni. - hiszen még meg sem teremtett "minek". Egyébként most egész jól éreztem a bőrömben magam, mármint ugyan az ösztöneim eluraltak, de rég éreztem azt a másikat, aki át akarta volna venni a testem fölött az uralmat. A múltkori is inkább ösztönös reakció volt. Mélyről jövő, de ösztönös.
Tetszett, hogy valami alappal kezd.
- Biztos azzal indítanál? Nem tudom megjavítani, ha eltöröm. - magabiztos mosoly költözött az arcomra, de tisztában voltam a csontpenge sűrűségét én szabályoztam, egy tömör csont előtt pedig a fa könnyedén megtörhetett. Hacsak nem valami másból van. Ki is vontam mindkettőt és intettem neki, kezdjen csak ő. Nem fogtam vissza magam, hogy gyorsan odébb szökkenjek, de még előtte a botra átrugaszkodva megbillentsem az egyensúlyából. Ez most más szotu volt, mint egy kajálás és látott is már harcolni, kielemezhette mit teszek. Most meg akartam lepni, hiszen a teljes arzenált még messze nem látta.

 

Szórakoztató volt arra gondolni, hogy valakinek ez itt hobbi. Nem tudtam érte hibáztatni, én is gyűjtöttem a különlegesebb darabokat, mint azt a jövőbéli fegyvert. Már éreztem, hogy egészen közel járok a nyitjához, de még volt mit csiszolni a műszaki ismereteimen. Úgy tűnt itt sem volt fontos tényező a pénz, de ebben a világban volt is mire szórni. Nem nyomorgás és háború vitte el az emberek minden reményét.
- Le a kalappal a gyűjteményed előtt attól még. Nem mindenki ilyen lelkes gyűjtögető. Nem csak az okkult dolgok érdeklik a milliárdosokat, hanem minden, ami nem szabályszerű. Amelyik azt mondja, megveti azt, ha erőszakot lát, az hazudik. Mind unatkozik a pénzkupaca tetején. - eresztettem meg egy mosolyt. Ha hasznos volt az eddig látott arzenál, mindenképpen nevezhettem szépnek és egyedinek. Ha volt is belőle még másik ugyanilyen, bizonyára limitált darab. Követtem Elsát a lakás további részeire, közben pedig hallgattam a sztoriját. Egy szörnyvadásztól ugyan nem várhattam mást, mint a fegyverek szeretetét. De ebben osztoztam, így nekem cseppet sem volt túlzás ez. Mondjuk más kérdés, hogy ha nekem lenne egy ilyen szettem, biztos nem kiállítanám minden sarokban, nagyon mutatós volt, de ehhez a lakáshoz ment is. Mondhatni meg kellett valami lélekkel tölteni, ha már egyedül volt. Nem úgy otthon, ott még azt a néhány darabot is szétszedve tartottam, amik nálam voltak.
- Jobb szeretem fordítva, a múltkor gondolom láttad mennyi fért belém. - amikor beültünk a kajáldába, rengeteget toltam befelé, elvégre volt mit visszapótolni. Az a pókszerű izé alaposan levitte az energiámat, mert túlságosan sokat baszakodtam vele. De nekem is roppant érdekes volt és egyben valahol ijesztő is, hogy ilyenek vannak. Már nem magam miatt, inkább a többieket féltettem.
Meglepett, hogy Elsa egyből a lakótársaimról érdeklődött. Nem lett volna muszáj, ő mégis megtette. Azt hiszem ez csak abban erősített meg jobban, hogy tényleg érdekli, velem mi van, mint maguk a képességeim. Olyan ritkaságszámba ment ez mégis, hogy még mindig furcsán éreztem magam ettől.
- Szerencsére. Előtte soha senki nem bízott volna meg bennem egy ilyen incidens után. - meséltem neki a legutóbb arról, hogy ha esetleg hallotta az ESU-n történt eseményekről, akkor azt félig-meddig én idéztem elő. Meg Laze nagyzolása, de azt már nem tettem hozzá. Laze nem tudott harcolni komolyabban, így elkönyveltem annak, hogy ő is bevetett mindent ami eszébe jutott.
- Azért remélem te nem tök egyedül vagy. Mármint értem én, klassz ilyen fegyverek között élni, de ha már nyugdíjaztad magad, kár lenne ide bezárkózni. - aztán meglehet rossz helyen puhatolóztam és rosszul mértem fel a helyzetet. A múltkor még olybá tűnt mindenki elől is szabadságolni akarná magát.
Feldobtam a labdát a lényem egy másik feléről. Nem akartam sokat mondani elsőre, inkább figyeltem a reakcióit és vártam is a reflektálást. Egész szépen lehozta, így egy megnyugodott mosoly is átsuhant az arcomon. A téma azonban komolyabb volt annál.
- A másik világban ahonnét jöttem, úgy tűnt. Itt nem tapasztalom jelét, de nem tudom, ez örökké így lesz-e. Ezt csak elméletben gondolom, hogy így lehet. Még nem fordult elő, de az jobban zavar, hogy én olyankor tompább vagyok, amikor erősödik a mutáció. Mintha annak az állapotnak saját személyisége és tudata lenne és ez aggaszt. Nem tudom, én meg tudnám-e fékezni. Ez nem olyan, mint ahogy a vámpír ellenáll az ösztöneinek, mert nem csak az ösztönök vannak. - vontam le a következtetést. Attól tartok több pusztult ott a laborban, mint amit tudok. De amíg nem jelentkezett ennek semmi jele, nem éreztem úgy, hogy keresgélnem kellene. Igyekeztem minden a múltammal kapcsolatos dolgot kizárni és magam mögött hagyni.
Az edzőterem valóban nagyon fullos volt, elég volt szétnéznem, hogy lássam tényleg profin oldották meg a felszerelését. El is mosolyodtam, ahogy a közepére léptem.
- Teszteljük le, de szólok, az ösztöneim most is dolgoznak. Én elég ha a sajátom használom. - azzal ki is villantottam a csontpengéket, amiket annyira szerettem alkalmazni. Amúgy is bírta.
 

Nem kifejezetten meglepi vendégként szerettem volna érkezni, de így sikerült. De láttam, hogy nem vette magára, elvégre még viccelődött is. Elég morbid egy vicc volt, de nekem tetszett, megmosolyogtatott. Szóval akkor nem kell mindjárt letesztelnem személyesen a reflexeit. Biztos élesek.
- Ha azt mondom, hogy te gyűrődnél fel a kocsival, akkor is megtennéd? - ha már heccelt itt a nagy biztonsági rendszeres tudásával meg azzal, hogy csapna el, jobbnak láttam felhívni rá a figyelmét, hogy akadna némi gondja vele.
- Mutass meg mindent. - mi vesztenivalóm van? Semmi. Legfeljebb nem vezet körbe és nem látok mindent. De jókora kecó volt ez, nagyobb mint a mi három emeletes Mi Casánk. Nem mondom, ott is elfértünk, de azért ez mégis csak pazar kilátást nyújtott a városra nézve. Vajon mi mindent lehetne innen megfigyelni? Nem véletlenül voltak kinézett kedvenc helyeim, ahonnét hasonló szép látvány tárult elém. Onnét bárkit és bármilyen eseményt kiszúrhattam, ha nagyon akartam. A fegyvereknél én is megálltam. Óhatatlan késztetést éreztem arra, hogy jobban megnézzem magamnak a sosem látott mondhatni gyűjtúi vagy spéci fegyvereket. Nagy részét ismertem, hogy működik. Itt volt a fejemben róla minden, de ha valamelyikre még ráismertem, hogy micsoda, azzal is tudtam volna mit kezdeni.
- Mióta pihennek ezek a csodák itt? - pillantottam fel a nőre. Nehezen tudtam róla elképzelni, hogy tényleg szünetet akart tartani, amikor ilyen nagy gondban tartogatta a csecsebecséit. Egy teljes arzenált. Biztos rá is van valami spéci védelmi rendszer, de nem próbálnám ki most rögtön.
- Én is néha zsoldból élek. Túl sok alja banda van ebben a városban, de azok nem okoznak különösen nagy kihívást. Igaz, talán kell ilyen időszak is. - könnyen megeredt a nyelvem az ismerős téma hallatán, egyébként is említettem neki, miféle pénzeket harácsolok össze. Csak úgy saját szakállra nem akartam dolgozni. Akkor inkább töltöttem az időt Milessel vagy Gwennel vagy Lilivel edzés közben. Az is kellően szinten tartott.
- Erős a késztetés, de inkább kipróbálni. - újabb mosoly jelent meg az arcomon. Ennyire nyilvánvaló volt, hogy mennyire tetszenek ezek a cuccok? Bár gondolom nem olyan megengedett itt lődözni, hacsak nem veszem alapul a gyakorlóeszközeit. Bőséges tárháza volt, le a kalappal. Én egyszer ilyet összeraknék, akkor soha senkinek nem lenne gond ezeket megtanulnok. Oké, Romy ódzkodott a mindenféle fegyvertől is, de az már fél sikernek számítana, ha rá elég lenne nekem figyelnem. Vállalnám ezt.
- Tele hassal edzeni? Milyen titkod van, hogy fordítva szeretnéd csinálni? - abból indultam ki, hogy képes voltam rengeteget kajálni, ráadásul én az energiát utólag szoktam abból visszaforgatni. Pókszokás.
Eltűnődve figyeltem a vonásait. Az elmondásaimból valószínűleg tévesen következtetett, bár én sem tettem hozzá, hogy milyen időszakomban voltam ekkora vándorló. Az már több, mint két hónapja volt, azóta mondhatni a Mi Casa volt az otthonom és az incidens után ténylegesen azzá vált. Bár Niel hozott néha magával kukkolókat, eddig nem okozott gondot.
- Nem, már hazamentem. Sikerült megbeszélnem velük a problémát. Furcsa olyanokhoz tartozni, akik elfogadják azt is, ha alkalomadtán életveszélyes vagyok másokra. - ezt nehéz volt megfogalmazni, talán kétértelműen is hangzott, de ha érdekli, kifejthetem neki. Bizonyára látott már nálam nagyobb szörnyeket is. De igazából témánál voltunk, ő sikeresen megragadta a lényeget.
- Ha úgy nézzük, én is el vagyok átkozva. Nem mindig vagyok emberi, a pók gének folyamatosan mutálódnak bennem, mikor jobban, mikor kevésbé. Bár egy ideje nem láttam már a régi öreg cimborám. Bízom benne, hogy örökre eltűnt, de ezt sosem állíthatom biztosan. Nem tudom itt mi váltaná ki, az én világomban gyakori vendég volt és válogatás nélkül bánthatott másokat. Még így sem vagyok szörny?
 

Egy jó vadász mindenre felkészült, nem? Mégsem ezt láttam Elsa arcán átsuhanni, amikor megpillantott engem megérkezésem közepette. Egyszer találkoztunk még csak, ez igaz. De nem különösebben strapáltam magam bocsánatkérésekre, a kérdésére is inkább csak vállat vontam. Azt nem mondhatja, hogy nem húztam be magam után a nyílászárót, de akár lehetett volna ez egy teszt is a részemről.
- Azzal nem sokra mennél, tudomásom szerint nem vagyok rovar. Úgy fest kapásból meg tudlak lepni a saját otthonodban, azt gondoltam minimum valami védelmi rendszert aktiválok. - az őszinte érdeklődésre észrevételt kap. Nem dorgálásnak szántam, inkább csak megfordult a fejemben, hogy nem biztosítja be a lakását, ha egyszer tök egyedül ügyel saját maga épségére. Korábban sosem éltem egy bizonyos helyen, így nekem új volt, hogy mindig ugyanabba a lakásba tértem vissza, ahol a szobám egyre jobban kezdett olyan formát ölteni, ami illett hozzám. De ott voltunk négyen egymásnak és figyeltünk is egymásra.
Furcsálló tekintettel néztem rá a válaszát illetően, de alighanem ez olyasfajta társas interakció volt, amit egyszerűen elfogadnom kellett és nem megértenem. Sokat kell még tanulnom, de csak amiatt nem lépek le, mert nem szolgál semmi kihívással. A lakása egészen otthonos volt, kellemes, hangulatos.
- Ebben a csinos kis lakásban szeretnéd is ha kipróbálnám némelyiket? - most kivételesen az emlegetésre nem vontam ki azt a csontpengét, minden egyes alkalommal az nekem szükségszerű és kényszeredett fájdalmat okozott. Csak már nem volt annyira lent az ingerküszöböm, mondhatni megszoktam. Néha a talenteknek ára van.
- Részemről edzhetünk, még nem láttalak közelharcban. - persze, egy étteremben nem is lett volna megszokott, hogy toljunk egy kisebb csetepatét. De nem voltam közben rest beljebb lépni és körülnézni.
- A te lakásod se kicsi, mi több, egészen luxus cuccaid vannak. Ezt mind a szörnyvadászatból szedted össze? - nem feltételeztem mást elsősorban, ha nem így van úgyis kijavít. De a kajára már megeresztettem egy mosolyt. Emlékeztetett a sok mirelit arra az időre, amikor még nem volt egy bázis, ahová visszatértem.
- Mirelitekről én is mesélhetnék, három hónapig sehol nem laktam, csak alkalmi szállóim voltak, akkor volt szerencsém sok mirelit cuccot is kipróbálni. Nem a leglaktatósabbak, de hátha valami újjal lepsz meg. - nem ellenkezek, tényleg. Noha a napokban nagyon sok mindent tanultam arról, hogyan is sikerül félreértelmeznem mások jeleit, illetve tanultam arról is, hogyan ne tegyek így legközelebb, azt mondhattam, most egy kicsit mintha kezdene helyre billenni az önérzetem.
- Még mindig furcsa számomra, hogy engem nem igazán definiálsz a szörnyeiddel egy szinten, hisz nem vagyok sem mutáns, sem ember. Mi több, hívtál. A lakótársaimat leszámítva nem igazán szavaztak korábban nekem bizalmat.
 

 Nem ma volt az a pillanat, amikor kiábrándultam egy eszméből, egy világszemléletből. Gyilkos elmeháborodott az, aki minden áron a hatalomra tör, hogy eltaposson minden jót és szépet. Mindaddig, amíg egy szemellenzőt viseltem, nem voltam tudatában mibe mászok bele. A tudós, aki teremtett, elvetemült volt és egy olyan eszmét követett, ami önmagában romlott és meghasonlott. Amely ha szükséges, a saját sorait ritkítja, amely bármelyik pillanatban kész beáldozni azt, aki hűen követi. Amely eszme nem más, mint a megtestesült rossz egy förtelmes álarc mögött. Sosem kívánom az ellenségemnek azt, hogy átérezze, egy pillanaton múlik az élete.

Habár... ma már ki az ellenség? Két tűz között éreztem mindig magam, tudom, hogy az egyik oldal biztosan a kivégezendők listáján tart engem, de már a saját világom tagjairól sem mondanám meg azt, hogy visszafogadnának. Biztos vagyok abban, hogy amint felfedném magam, nem lenne kérdés, kivégeznének-e szó nélkül. A válasz igen és ez borzalmasan hangzik egy az életét még épp csak elkezdett klónét tekintve.
Én már felkészültem arra, hogy szembeszálljak a nagyobb rosszal, amely még mit sem tud arról, hogy én életben vagyok. Olykor csak hátba akarom szúrni őket, ahogy azt tették velem. De sok lemondással jár a terv, tisztában vagyok vele, hogy nem kötődhetek senkihez, még ha ezt annyira nehéz is megtennem. Épp ezért hagyom ki a lakótársaimat minden magánakciómból, hogy ne hátráltassam saját magamat. Tudom, hogy ha itt lenne bármelyikük, akkor erősen befolyásolna a tény, hogy mindig az ő biztonságukat tartanám elsőnek. A korábbi incidensből hamar levontam, hogy lehetnék akár sebezghető, de igazából nem is én, hanem ők miattam. Sohasem tapasztalt érzéseket váltott ki belőlem, amitől még én magam is megijedtem. Ennyire ragaszkodni valakihez, sosem éltem át hasonlót. A professzor mindig a külsőségekre épített, megfelelni az elvárásoknak. Velem elhitették, hogy az a tökéletes, az a megszeghetetlen parancs, lelkesedtem, amikor láttam rajta, hogy büszke a tetteimre. De a kettőt össze sem lehetne hasonlítani.

Néha kellett egy kis kikapcs, kilengésnek nevezném. Ennek pedig tökéletesen megfeleltek az olyan alkalmak, amikor kaptam valami melót. Most épp Elsa csippantotta meg a telefonom, én pedig kaptam az alkalmon, hogy időmilliomos vagyok. Sokat beszélgettünk a legutóbb főleg a világokról, azt hiszem a legkevésbé sem lepődött meg azon, hogy mennyi univerzum létezhet még. Szerettem volna egy kicsit tanulni tőle még pár dolgot, olyan fegyverarzenálról mesélt a legutóbb is, hogy a kíváncsiságom azóta sem hagyott alább. Azt hiszem nem bánná, ha csak mellé szegődnék néha. Ékes bizonyítéka volt ez az üzenet is, én pedig hamarjában az erkélye korlátján landoltam. A városban a távolság nem volt számomra kihívás. Sosem volt az.
- Történt valami megoldhatatlan? - nyitottam úgy ki az ajtót, mintha mindig is a mesterkulcs lett volna a taktikám, pedig csak hasznomra vált a képességem. Karmokat bevetni néha egészen kényelmes.