Ne mondom, hogy már nem fázom, teljesen el vagyok ázva, de mindeközben fűt az adrenalin. Annyi minden történt ma, és annyira gyorsan... felfogni nincs időm, és annyira pörgök, hogy szerintem képes lettem volna amúgy hazáig végig futni.
A lábam oda tapadt, nem tudok mozdulni, nem akarom elengedni. Félek, hogy csupán egy eléggé bizarr álom az egész. A bókom hallatán zavarba jön, és cseppet én is. Egyrészt: nem akartam hangosan kimondani, másrészt: de, talán még is kiakartam, mert tényleg csodálom, ami ő, és amit tesz. Bármilyen nyálasan hangzik. Mióta elmondta a titkát, olyan mintha egy súly esett volna le a szívemről. Minden ami visszatartott eddig, hogy Peter iránti érzéseimet hagyjam kibontakozni, most utat engedtem nekik. Hisz ezért volt sokszor velem fura, ezért hagyott ott engem, vagy minket hirtelen, és azért kaptam néha füllentésen. Mert Ő Pókember.
Mikor megkérdezi, hogy találkozunk e holnap, széles mosolyt ejtek meg, miközben érzem, hogy a eső víz cseppek alatt teljesen elpirulok.
- Persze! Amint... amint van időd rá... - mert nem akarom az idejét rabolni ha épp menteni valója van...
Pánikba esek, mikor elkezdi felhúzni magát, mikor már fejjel lefelé lógott előttem.
- Várj!! - szólok gyorsan... valamit, valamit még tennem kell..  mert tuti megbánom, ha nem,és ennek az estének tisztességesen kell véget érnie...
- Csak... hagyj köszönjem meg .. - a gyomrom egyszer csak mogyoró nagyságúra zsugorodik, a szívem pedig vadul kalapál. Remegő kezekkel előrébb lépek, és csak a szájáról lehúzom a maszkot. A szívverésemen kívül mást sem hallok, és egyszerűen... cselekszem. Előre hajolok, és a ajkaim az övéit érinti. Első csókom, és remélhetőleg nem az utolsó Pók... nem, Peterrel. A fülemben dobog a szívem, de amint vissza csókol, minden helyre áll, és valósággal megnyugszom, a feszültségem meg szűnik létezni.

Nos igazából Flasht nem lehet megfejteni. Egyszerre szeretne több lenni annál, mint ami, és közben megfelelni a szüleinek. Néha olyan érzésem volt mellette, hogy két személyisége lenne. Igazából ezt nem bírtam, meg persze mikor rájöttem, hogy senkit nem szeretnék félre vezetni... Eddig is hasznos voltam, egy lelkes, ám kicsit fanyar mosolyt ejtek meg. Persze jól esik, de azért még sem olyan, mintha szándékosan csináltam volna. Majd mikor folytatja őszinte, és már tényleg büszke mosoly jelenik meg arcomon.
- Örülök, hogy ennyiben is tudtam, ám csekély segítség. - sóhajtok.
- Hát színészkedtem egy ideig, szóval alibi gyártásban nem lesz panasz. No meg az előadásában. - igyekszem persze, bár azt nem tudom ez a színészkedés a valóságban mennyire is ment jól. Kissé csalódott leszek, mikor felhozza a haza utat, de egyben megkönnyebbülök is. Valóban fázok, hajam, sminkem, mindenem tönkre ment, ráadásul most komolyan még az eső is elkezdett cseperegni. Minden ellenünk, és az este ellen van.
- Ugyan ez nem a te hibád. Akár hiszed akár nem, élveztem az estét. Ne aggódj, egyszerűen feldúltságomra fogom, és igyekeztem minél hamarabb haza  menni, ennyi. Nem fognak faggatni. - vonom meg a vállam. Apám ilyenkor már otthon van és sörözik. Anyu valószínűleg próbál nem az útjában lenni, és elfoglalni magát. Úgy is tudni fogja mindenki mi történt a suliba, elmondom, és ennyi, majd, hogy haza jöttem taxival. Nem fognak gyanút.
- Megtámadták az iskolát, és bekapcsolt a tűzjelző, majd ahogy kipateroltak minket, és elengedtek taxiba szálltam. Nem fognak semmi gyanút, nyugi. - mosolyodom el. És a taxi kivételével nem is hazudok, csak is az igazat mondom, a többi részletet kihagyom csupán.
- Ő most akkor... - átfogja a derekamat, amire máris érzem, hogy elpirulok. Nem lett a kedvenc utazási módszerem, de bízom Peterben. Enyhén felsikkantok mikor megemelkedünk, a szememet olyannyira csukom szorosra, hogy már belefájdul.
Az eső út közben még jobban elkezdett esni, nem is értem ebben Peter, hogy lát, és leng precízen. Tudom, mivel engem visz, igencsak lassan, ahogy tud, és óvatosan, amiért igencsak hálás vagyok.
A hátsó kert kivilágítatlan, és eléggé sötét, mellettünk ugye Peter lakik, így egyszerre ő is haza jött.
Végül a ház oldalába, két ház közé tesz le, ahol még sötétebb van, és ha ki is les valaki, akkor sem lát meg minket rögtön, sem hal. De nekünk tökéletes, hogy szétrebbenjünk.
Mikor letesz, csak mosolygok, és vizslatom.
- Csodálatos vagy. - tör ki belőlem. És valóban így gondolom. Az egész út elképesztet, nem kis feladat lehet ez a háló lengés, kiszámítani, figyelni, hogy ne menjünk neki semminek... meg amúgy, hisz embereket ment nap mint nap, miközben helytáll az iskolába, tökéletes eredménnyel. Még is mi lenne más, mint csodálatos.
- Tökéletes este volt- harapok az ajkamba, bár szakad az eső még sem akarok megmozdulni, még nem.... még hiányolok valamit.

- Azért elég fura érzés belegondolni abba, hogy elvileg egyszerre inspirálom és ugyanakkor meg ki nem állhatja a képemet. ─ jó, meglehet, hogy ezutóbbival picit túlzok, elvileg ez így sosem kerültk imondásra kettőnk között. És nem is arról van szó, hogy ne tudnánk egy légtérben megmaradni. A két mondatnál tovább tartó beszélgetés már neccesebb, de ezt, illetve az első évi szüntelen szekálásait leszámítva igazból sosem tett semmi olyat, ami túlmenne egy határon. És amikor nem a csapattársait próbálja meg lenyűgözni az arcoskodó nagyzolásaival, még odáig is elmennék, hogy Flash egész tolerálható társaság. Nem ez az, ami miatt a gondolat zavarba hoz, hanem az, hogy felnézne rám. Őszintén szólva, fogalmam sincs hogyan érzem magam ettől. Egyrészt hízelgő, nyilván, és jól esik, másrészt magamra sosem tekintenék úgy, mint követendő példára. Csak teszem, amit tudok és az esetek többségében ez azt jelenti, hogy improvizálgatok, remélve, hogy bejön. És be szokott. Többé-kevésbé. De sosem bíztatnék másokat arra, hogy tegyék ugyanezt.
- Mármint, úgy érted, azok az emberek, akik nem a Harsonát olvassák. ─ jegyzem meg egy félmosollyal, hogy ezzel jelezzem, nem zavarnak különösen a rólam szóló rossz híresztelések. Vagyis, de, azért egy kicsit érthető, és magától értetődő módon igen, de nem figyelek rá annyira oda, hogy akadályozna abban, amit teszek. Jameson, bár hangos, mégiscsak egyetlen vélemény a sok közül. Nem számít, mennyire szeretné elhinni, azért nem mindenki akar majd előfizetni a lapjára csak azért, mert tövig nyomja a gázpedált a szenzációhajhászat gépezetén, többnyire általa fabrikált, és nem mellesleg, elferdített szalagcímekkel.
- Ne sajnáld, egy csomó az idevezető lépésekből eleve az én hibám volt. ─ rázom meg fejemet egy szelíd mosollyal az arcomon, mert tényleg nem akarom, hogy úy érezze, a saját fájdalmaimat és lelki sérelmeimet cipelnie kell amiatt, mert most már tudja, ki vagyok. Elég csak arra gondolni, hogy alapból semmi keresnivalóm nem lett volna abban a titkos laboratóriumban, ahol megcsípett a pók, csak nem bírtam a kíváncsiságommal és elkószáltam. Aztán ott van az a szintén nem apróságnak tekinthető tényező, miszerint én voltam az, aki azon a végzetes estén futni engedte Carradine-t és ennek Ben fizette meg az árát. Miért? Mert nem tudtam helyén kezelni a saját gőgömet. A maszk sokkal inkább annak emlékeztetője, hogy ha jobb akarok lenni ennél, akkor nem engedhetek meg magamnak még egyszer ilyen hibákat, és nem a múlt kísérteteinek lenyomata. Talán addig fogom magam a történtekért ostorozni, ameddig csak élek, de ettől még tudom, hogy Ben se akarná, ha a múltamban ragadnék. És Pókember nem is erről szól. Hanem másokról. Arról, hogy létezik jobb, és nem kell a sötétségben maradnunk. Bizonyos szempontból, azt hiszem, jobb is, hogy ezen a felismerésen egyedül mentem keresztül, mert ha más is ott lett volna mellettem közben, azt csak kibúvóként használtam volna. Ürügyként, hogy lerázzam a súlyt a saját vállaimról, mondván, nincs közöm hozzá, nem az én felelősségem.
- Ebben eddig sem kételkedtem. ─ egy szélesebb mosoly költözik arcomra, ami ezután szépen felforrósodik az öleléstől, amit kapok. Mély levegőt veszek, hagyom, hogy a parfümje megtöltse az orrjárataimat és átmenetileg kizárjon minden más ingert, még a város odalentről felszűrődő, távoli zajait is.
- Ne butáskodj, MJ, hiszen eddig is hasznos voltál. ─ picit hátrébb húzódok, annyira nem, hogy el is lépjek, és az egyik karom még mindig a derekánál pihen, éppen csak annyira mozdulok el, hogy ránézhessek az arcára, és lassan felemelt balom hüvelykével letörölhessem onnan a megszökött könnycseppeket.
- Mondtam már, hogy nélküled valószínűleg ma is valamelyik eldugottabb tanteremben könyvmolykodtam volna a B-épületben. ─ mert ezen nincs mit szépíteni, a szociális képességeim elsőben... nos, hiányosak voltak, maradjunk ennyiben. Ha nyersebb őszinteséggel akarnék élni, a világ egyik csodájával ér fel, hogy Harry és Mary Jane egyáltalán szóba álltak velem.
- De igaz, ami igaz, az alibigyártásban valószínűleg elkél majd az erősítés. ─ ezen a ponton megejtek egy szégyellős mosolyt, mert utálom, hogy bele kell vonnom őt a hazugságok hálójába (hehe), viszont a támogatás ilyen téren sosem árt, mert engem eddig csak a mázli mentett meg a lebukástól. A mai napig. De a mait nem fogom beleszámolni, mert egyáltalán nem bánom, hogy MJ megtudta.
- És ha már az alibiknél tartunk... ─ a betonkorláton hagyott maszkomra szövök ki egy hálót, hogy magamhoz rántsam és felhúzzam, mindegy, mennyire tiltakozik ellene tudatom azon része, amelyik nagyon is élvezi, hogy Mary Jane végre a teljes képet látja. Na jó, főleg megkönnyebbült vagyok, amiért nem valami genetikai korcsot lát bennem, de hát a kettő együtt kéz a kézben jár.
- ... ideje hazavigyelek. Már épp elég az, hogy a bál rövidre zárult, nem akarnám, hogy miattam még meg is fázz. ─ körözök mutatóujjammal a ruhája előtt, ami igencsak elázott a tűzriasztó miatt. Vagyis hát, átázott, és hát.... szóval, igen. Egek, még jó, hogy visszahúztam az álarcot, mert a fejem most a szerkómmal megegyező vörösségű lehet.
- Bocsi miatta! Úgy értem, a ruha miatt is, de az este miatt is. ─ vagy már bocsánatot kértem? Mindegy, inkább többször, mert tuti ráment a zsebpénze arra, amit kinézett magának erre az alkalomra, erre közel sem úgy alakult, ahogy elképzelte. Vagy, ahogy bármelyikünk elképzelte volna.
- Azt tudod már, mit mondasz anyukádnak? ─ kérdezem, miközben gyengéden megemelem a testsúlyát, hogy útnak eredhessünk.
- Mármint... tudod... a hazajutásodról. ─ egy kimondatlan kérdést hagyok a megtoldásban. Vajon szeretné, hogy maradjak? És ha igen, vajon szívesen látna maguknál Mrs. Watson egy katasztrofálisan zárult este után?

Pókfigyelő, igen azt követem. Az az egy oldal, ami még ahhoz képest hiteles, és nem béna photoshoppolt képeket tesznek ki, tök átlátszó kamú sztorikkal. Meglepődöm, mikor bejelenti, hogy ki az adminja, ki csinálja azt az oldalt. De végül gyengéd, megértő mosoly szélesedik szét az arcomon.
- Manapság csak fotólag beszélünk, de eddig is tudtam, hogy felnéz Pókemberre. Nagyra becsüli és hálás. Azt nem tudom, nem mondta el konkrétan történt e valami, de az tény, hogy egyik napról a másikra megváltozott. - nálam is próbálkozott, de már későn... - Sok ember felnéz Pókemberre, és inspirálja őket. - örülök, mikor leveszi a maszkot, sokkal könnyebb így, hogy látom hogyan reagál arra, amit mondok, és amit ő mesél. A szemébe nézhessek... felsóhajtok. Valóban Ő az én Peteröm. Aki segített minden matek, fizika, kémia dolgozat előtt. Akihez kimentem a kertbe,és mindig tudta, hogy mikor kell a tornácon is megjelenni, mikor van rá szükségem. Akivel együtt marhultunk, miközben kerestük New York legjobb pizzáját.
Végig hallgatom, és igyekszem nem elérzékenyülni, és uralkodnom az érzéseimen. Egyszerűen nem tudom erre hogyan reagáljak, ráadásul szégyellem viselkedésem, és lelkiismeret furdalásom van, hogy egy percig is haragudtam rá miatta.
- Sajnálom, hogy mindezen egyedül kellett átmenned. - a könnyeim csak utat engednek, bár igyekszem az arcom eltakarni. Ebben a kibomlott hajam is a segítségemre van, ami vizesen az arcomra tapad.
Szóval valóban jó erős... ahogy ismerem magam egész éjszaka az interneten fogok lógni, hogy minden cikket, képet megnézhessek pókemberről. Mindig néztem, de nem láttam... teljesen más értelmet nyert, hogy Pókembert nézem a tv-ben vagy egy cikkben.
"És ígérem, hogy ezentúl elmondok mindent. Mármint... csak, ha ezt szeretnéd."  A szívem megdobban erre, nem tudom miért... mintha teljesen más vallomást tett volna...
- Köszönöm a bizalmadat, ígérem, hogy rám mindig számíthatsz. -elmosolyodom, majd egyszerűen nem bírom tovább, oda lépek, és szorosan megölelem. Az ölelés meghittsége több könnyet présel ki belőlem, mint szeretném, szerintem már mindegy eléggé nevetségesen festhetek anélkül is. A sminkem, már úgy ahogy volt lefolyhatott rólam, a hajam, vizes, és csapzott. Nem most vagyok a legszebb az is biztos. Egyszerűen képtelen vagyok elengedni. - Ha továbbiakban kell segítséget, bármi, csak kérlek szólj. Hagy legyek hasznos, ha már tudom. - és mindig szorosan bújok hozzá. Világéletembe nem éreztem magam ennyire biztonságban.

Mikor nem lök el magától, megkönnyebbülten sóhajtok fel, útjára engedve tüdőmből a levegőt, amiről észre sem vettem, hogy a feszültséggel vegyülő zavaromban mindezidáig bent tartottam. Csak akkor vveszem észre, hogy mostanáig a maszkot sem vettem le, mikor az oldódásomat bizonyító sóhaj útját állja az anyag. Megszokás, azt hiszem, mentségemre szóljon, eddig sosem vettem le más társaságában, de ez gyorsan korrigálható... ujjaim a fejem búbjánál ragadják meg az álarcot, hogy egy laza mozdulattal lerántsam magamról. A képem nem szenvvedett sérülést, így a legrosszabb, amitől tartanom kell, az az, hogy láthatja kócos hajamat, de elég régóta ismer már, és ezen a ponton szerintem megszokhatta, hogy tincseim olykor önálló életet élnek. Megérte indulás előtt húsz percig küzdenem a vizes fésűs trükkel. A kellemesen hűvös szellő viszont kapóra jön az arcomnak, mert amikor az instagram oldalt említi, zavarba jövök. Sokadjára a mai este folyamán.
- A PókFigyelőre gondolsz? Tudtad, hogy annak a rajongói oldalnak Flash az adminja? ─ árulom el az infót egy zavart kis nevetéssel. Muszáj volt felhoznom, máskülönben túl sokat kezdenék el kattogni azon, hogy Mary Jane Watson egy rólam szóló oldalt követ. A legszebb lány a suliban, aki bármelyik sráccal összejöhetne egy rólam szóló oldalt szokott böngészni. Rólam! Oké, nem teljesen rólam, de azért mégis, és... nyugi, Peter! MJ biztosan csak kíváncsi volt, nem kell ebbe többe belelátnod, mint ami! Ez még nem tesz senkit Pókember rajongóvá. Ugye?
- Egy kamuprofillal indította el, de azoknak általában úgy van csak értelmük, ha a "Rólam" résznél nem ugyanaz a leírás szerepel, mint azon, amit a nyilvános, főprofiljának használ. ─ elég szembetűnő hiba, de a magam részéről nem bánom, hogy nem szólt neki erről senki, mert így legalább megtudhattam, hogy Eugene fejében a beszólásokon túl is vannak gondolatok, ami egy pozitív meglepetés volt, mikor egy eseménytelen járőrözésem során rábukkantam a platformra. Az mondjuk látszik, hogy a nyelvtan nem tartozik a legerősebb tantárgyai közé, de ahhoz képest, hogy a félév elején nyitotta az oldalt, egész sokat fejlődött azóta.
- Köszönöm! ─ halkan lehelem ki ezt az egyetlen szó, és egy hálás mosollyal pillantok rá a bíztatása hallatán. Hiába szeretnék, nem igazán tudok többet mondani, mert valahogy nehéz kezelnem azt a hitet, amit belém fektet szavaival, és aminek forrását a magam térfeléről nem is érzek megalapozottnak vagy kiérdemeltnek. Elvégre, amióta jóban vagyunk, azóta szinte csak közös programokat mondtam le és csalódást okoztam. Neki is és Harrynek is. Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki a barátságukat vagy, visszakanyarítva MJ iménti kijelentésére, a velem szemben álló bizalmát. Hogy mindig megoldom? Ez egy igazán kedves és  nagylelkű megfogalmazása annak, hogy szerencsésen tudok improvizálni. És az műküdik is olyannal szemben, aki épp egy autót próbálna feltörni vagy a sarki közértben fenyegetőzik fegyverrel, mert a kassza tartalmát szeretné magával vinni. De talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy amikor belevágtam ebbe, nem számítottam egy génmódosult hibridre, aki akkorára tudja nyitni a száját, hogy simán beférne a fejem.
- Ne hidd, hogy nekem nem ugyanez volt az első gondolatom vagy ne telt volna el úgy nap, hogy ne akartalak volna beavatni titeket. De a kezdetekben az egy... kaotikus időszak volt. ─ újra sóhajtok, mert a "kaotikus" jellemzés mellett használhattam volna még a "nehéz" és az "enyhén őrült" opciókat is. Az új képességek egyszerre voltak ijesztőek és felszabadítóak. De vele jöttek a kérdések is: mi lesz ezután? Mi van, ha csak átmeneti? Mi van, ha ez azt jelenti, hogy valami korcs vagyok? Mi van, ha megijednek majd tőlem? Aztán...
- Nem tudtam, az ilyesmit hogyan lehetne megközelíteni, de közben meg annyira elmerültem a világomban, hogy a napokból hetek lettek. Aztán... szóval, miután Ben meghalt, gondolkodni se tudtam. Mintha az egész világ csak egy nagy halmaz tompa zaj lett volna. Mikor meghallottam, hogy a rendőrök tudják, merre menekült a tettes, azonnal elindultam. ─ és cserébe az az este pedig elindított mindent. Ironikus, hogy pont a forrófejűséget említette, ami arra késztet, hogy némileg keserűen nevessek fel, majd megrázzam a fejem. Jól esik, hogy ennyit gondol rólam.
- Hogy nem-e? Amikor utolértem a fickót, úgy berezelt tőlem, hogy lezuhant a tetőről. ─ azóta sok félelemmel telt tekintetet láttam már, de az övét sosem fogom elfelejteni. Nem valami eredendően gonosz lélek volt, nem egy velejéig romlott, hidegvérű gyilkos. Csak egy ember, aki elkövetett egy hibát. És majdnem az életével fizetett érte miattam. A haragom és a meggondolatlanságom miatt.
- A lényeg, hogy aznap megesküdtem, soha többé nem fogom hagyni, hogy ilyesmi megismétlődhessen. Főleg nem veletek. ─ fair volt tőlem? Nyilvánvalóan nem, hiszen ezzel megvontam tőlük a döntés lehetőségét. Egy önkényes, és nem kis részben, önző húzás volt a részemről, de nem tudnám tiszta szívvel azt mondani, hogy ma más döntést hoznék meg. Könnyű volt? A legkevésbé sem.
- Szerintem inkább egy jó adag véletlennek köszönhető. ─ jegyzem meg egy apró nevetéssel fűszerezve. Elvégre, a saját kíváncsiságom juttatott abba a helyzetbe, hogy megcsípett az a pók, semmi sem indokolta, hogy pont akkor és pont ott legyek. A sorsban meg nem hiszek. Se valami felsőbbrendű hatalomban.
- Jó kérdés. Nem is tudom... talán olyan százszor? Talán több? ─ elpirulok ahogy a megnövekedett erőmre terelődik a szó. Nem szeretek felvágni, számosítani pedig kissé nehéz.
- Egy buszt megtartottam, mielőtt felborult volna. ─ vonom meg vállaimat, remélve, hogy arccom nem vett fel egy stop tábla színét.
- Tudom. ─ simítom meg hüvelykemmel az ujjait. Tudom, hogy bízhatok benne. Efelől szemernyi kétségem sincs.
- És ígérem, hogy ezentúl elmondok mindent. Mármint... csak, ha ezt szeretnéd. ─ teszem hozzá kissé sután. Nem tudom, mennyire szeretné tudni a részleteket. Ha egy kevésbé kiborító életet szeretne, én aztán nem fogom a szemére hányni.

Igyekeztem jól titkolni az enyhe didergésemet. Tényleg nem fázok, csak a hűs fuvallattól néha libabőrös leszek. De nem vészes. Nem akarom, hogy esetleg ez miatt félbe maradjon a beszélgetésünk, mikor végre itt vagyunk mind a ketten, és megkapom a válaszaimat. Ezt a lehetőséget nem fogom kihagyni, még ha egy hétig meg leszek fázva se.
Közelségére azonnal felmelegszem, és nem csak a testhője miatt, hanem végtelen zavaromba is. Nem mozdulok, csak élvezem a közelséget. A gesztusért hálásan rá mosolygok. Mindig is végtelenül udvarias volt.
- Tudom miket csinálsz. Mármint tudom, hogy Pókember miket csinál. Olvasom az újságot, és követem a híreket. Még instagramon is bekövettem, egy pókember rajongói oldalt, ahol felvételek vannak rólad. - sóhajtok, és igyekszem mély levegőt venni.Tudom, tisztában vagyok vele, hogy nem veszélytelen, amit csinál. Sőt mi több, büszke vagyok rá, hogy erre használja az erejét, hogy embereket mentsen. Mi mást vártam volna el Petertől?
Mikor bevallja a gyík miatta lett... gyík, rémülten nézek rá. Erre nem igazán számítottam.
- Sajnálom... - hirtelen ennyit tudok kinyögni, miután figyelmesen végig hallgatom. - Biztos megoldod, mindig megoldod. -egy bátorító mosollyal ajándékozom meg, amivel kiszeretném mutatni, dacára, hogy haragszom mégis vele vagyok. Mindig vele vagyok. És ezt annyira szeretném megértetni vele, de nem érzem magamba a bátorságot hozzá.
De egyszerre kitör belőlem, még sem tudom a legnagyobb sértettségemet magamba zárni, és muszáj vagyok hangot adni, annak, hogy ő hazudozik. Tudom miért, már tudom. De egy ideje sejtettem, és tudtam, hogy ezt teszi, és nem volt épp kellemes. Most tudom az okát, legalább nemes cél miatt...
- Persze megértem, teljesen megértem miért csináltad. És jogos, nem arról van szó ... - mély levegőt veszek, és igyekszem össze szedni magam. A sok mély levegőtől lassan lehet elfogok ájulni. - Sajnálom, egyszerűen úgy képzeltem ha bármelyikünkkel is ilyesmi történne, az lett volna az első, hogy megosszuk egymással. Hogy segítsünk, hogy ott legyünk a másiknak. Talán ez miatt érzem bántónak. Én egészen biztos így tettem volna. - megrázom a fejem. - De mindig is te voltál a legfelelősségteljesebb közülünk, aki nem forró fejjel megy a falnak, és a legjobb döntést hozza. Gondolom ezért is történt meg veled, és nem velünk. - kicsúszik egy enyhe mosoly.
A másik problémám is kicsúszik, egyszerűen nem tudom magamba tartani, és talán ez a félelmem az, ami felülkerekedik a legjobban. Méghozzá az, hogy a hazugságok hálójában így nem az a Peter áll előttem, akit eddig megismertem.
De Ő megnyugtat, megnyugtat róla, hogy Ő végig az volt, aki. Csak a Pókember énjét titkolta, és annak érdekében hazudott. Tudom, hogy igaz, a szívem mélyén hiszek neki. Így a csomó mind a torkomból, mind a gyomromból egyre zsugorodik, és az egész esti sokk miatt a hányingerem is.
Végül megfogom a kezét, ezzel is jelezve, hogy bár nyilvánvalóan meg kell emésztenem ezt az egészet, de vele vagyok.
- És mennyivel erősebb? - kérdezem, felvont szemöldökkel. Gondolom már nem esne el a saját lábában, mint ahogy pár hete is a folyóson, ami gondolom azért szándékos volt.. ráadásul a kötélmászás se okozna többet gondot.
- Köszönöm, hogy elmondtad. Megbízhatsz bennem.

Ha ez számítana bármit a jelenlegi helyzetben, elmondanám neki, hogy csodálatra méltóan derekasan állta a sarat ma este, viszont elnézve a dühét és megbántottságát, kötve hiszem, hogy bármennyi vigaszt nyújtanék vele. Ezért erről leteszek és inkább az egyenesség módszerét választom, és egy bátortalan, bocsánatkérő mosollyal vegyítve bólintok egyet.
- Igen, látom. És nem csak a szemem jó, úgyhogy tudom, hogy fázol. ─ mellette szóljon, hogy ügyesen küzdött a külső ingerek ellen, de a kiélesedett érzékeket nehéz átverni. Látom, ahogy meg-megemli vállait, mikoraz izmai megfeszülnek, hogy ellenálljon a didergésnek. Hallom fogainak halk érintkezését, ahogy néha úrrá lesz rajta a vacogás. Ha nem kellett volna a félbeszakított bál miatt S.O.S. gyorsasággal átvedlenem a pókruhába, akkor most a vállára kanyarítanám a zakómat. De mivel az elárultan hever valahol a Midtown High egyik folyosóján, annyit tudok tenni, hogy engedek a kísértésnek és egy könnyed mozdulattal ellököm magam a korláttól, hogy egy lépéssel átívelhessem a közöttünk lévő távolságot, és gyengéden végigdörzsölgessem a karjait, hogy nyújthassak egy kis oltalmat a magaslati levegő miatt fel-feltámadó fuvallatoktól. Ugyanakkor azért arra is próbálok ügyelni, hogy ne lépjek át a gesztussal semmilyen határt, szóval egy kényelmes távolságban állok meg tőle, úgy tartva karjain fel-le szánkázó kezeimet, amolyan félig nyitva hagyva a lehetőséget, hogy közelebb vonjam egy ölelésre, ha szeretné. Jó, elég átlátszó, hogy igazából én szeretném, de megértem azt is, ha most a távolság megnyugtatóbban hatna számára, mint az a kis hűvösség alóli enyhülés, amit a testhőmérsékletem ígérne neki. Sajnálom, hogy megbántottam, és tudom, időre lesz szüksége ahhoz, hogy ezt megeméssze.
- Őszintén? Nem tudom. Általában csak... hát, láthattad a híreket, szóval tudod miket csinálok... behálózok rablókat, mielőtt elrohanhatnának a helyszínről, megállítok elszabadult autókat, mielőtt tömegkarambolt okoznának, kihozok embereket, akik égő épületben ragadtak. Bicajlopások, fán ragadt macskák, szóval, érted... hétköznapi dolgok. ─ olyasmik, amik kis gyakorlással és rutinszerzéssel gyerekjátékká váltak. Olyasmik, amik gyakori jelenségnek számítanak Queens környékén, de nem keltek vele túl nagy feltűnést és nem teszek vele tönkre semmiféle hónapok óta tartó rendőri munkát. Az sem szokott utolsó szempont lenni, hogy szorítsam az esetlegesen felmerülő károkat a minimumra. De ami ma történt... hát igen, az minden volt csak nem hétköznapi.
- "Veszélyesebb" figurákkal is akkor akadtam össze legutóbb, amikor egy csapat feltörni vágyó gépész két éve összeszedett néhány hátramaradt alkatrészt a szétvert EXPO-ról. Fegyvereket akartak maguknak belőle barkácsolni és pankrátorokat megszégyanítő neveket adtak egymásnak, mint a Fal és a Rengető. ─ még kimondani is nehezemre esik totál rezzenéstelen arccal. Igazán nem hibáztathat érte senki, hogy elröhögtem magam, amikor először meghallottam.
- Őket lenyomtam a saját műhelyükben. Még az újságba se tudott bekerülni, mert az egyetlen következménye az lett, hogy a szomszédok panaszkodtak a zaj miatt. De ez... ─ mélyet sóhajtok, megrázva a fejemet. MJ eleget látott ma már és nem akarom a stressz szintjét tovább tetézni azzal, hogy azt látja rajtam, a maszkos törvényen kívülin, akinek elvileg szakértőnek kellene lennie, hogy meg van lőve. Nem akarom rápakolni plusz teherként a saját feszültségemet.
- Nem érdekes. Miattam lett ilyen és az én felelősségem helyrehozni, mielőtt még ártana magának vagy másoknak. ─ ami lefordítva annyit jelent, hogy minél előbb, ugyanis ma mindkettőhöz közel jutott és bármennyire is szeretném azt hinni, hogy nekem köszönhetően nem történt nagyobb baj, azért az összkép így is eléggé katasztrofális. És nem segít az sem, hogy tudom, az egész tőlem indult ki. A kíváncsiságomból. A beképzeltségemből. Hivatalosan Dr. Frankeinstein lettem, és ez nem derít jókedvre.
- Hogy jól megy-e? Nem, nem mondanám. Vagyis, ez relatív. Valamennyire hozzá tudtam szokni, de azért volt pár olyan szituáció, amikor csak egy hajszálon múlott, hogy nem buktam le. ─ árulom el egy félmosoly kíséretében, mert többre nem futja. Nem vagyok büszke a kamu alibikre, a kibúvókra, amikkel elő kellett rukkolnom az évek során, de elengedhetetlenek voltak. És ez nem olyasmi, amire bárki előzetesen fel tudna készülni. Régen nem voltam jó hazudozó, mert nem volt miről kamuznom. Egy kockának, akinek az egyetlen szerelme a tudomány volt, és egy kéz elég volt neki ahhoz, hogy összeszámolja a barátait, de annál több, és ambíciózusabb álommal rendelkezett, nem nagyon van rejtegetni valója. Aztán ez megváltozott, és nem avathattam be senkit. Szóval, autodidakta módon kellett boldogulnom. Azt pedig határozottan kijelenthetjük, hogy mindig van hová fejlődni.
- Megértem, MJ, komolyan, és teljesen jogosan vagy dühös. A helyedben én is az lennék. De azt is tudnod kell, hogy nem azért hazudtam, mert ez tűnt a legkönnyebb megoldásnak vagy mert annyira élveztem volna. Sosem akartalak távol tartani, de a másik lehetőség túl rizikósnak tűnt. ─ ha lett volna más mód, amivel biztonságban tarthatom, akkor azt választottam volna, de nem volt, így hát kénytelen voltam kiegyezni a szükséges rosszal, azért, hogy másoknak egy picivel jobb lehessen. Szívás volt, igen, de most se választanék másképp, pláne úgy nem, ha tudom, hogy így garantált az épsége.
- Egyébként... az, aki vagyok, lényegében nem változott. ─ kezdek bele egy apró mosollyal az arcomon, remélve, hogy ezzel picit enyhíthetem majd a fájdalmat, amit okoztam.
- Mármint, ugyanaz a srác vagyok, aki az első tanítási napon átesett az osztályterem küszöbén, annyira elmerült a saját gondolataiban. Aki képregényeket gyűjtött, aki béna Mortal Kombatban, mert nem tudja megjegyezni a gombkiosztást, aki nem értette az Eredet végét és aki kiáll amellett, hogy a new yorki pizza a legjobb a világon. ─ mert az is, és minden ellenérvet úgy semmisítek meg, mintha Hadigép nyitott volna rá tüzet. Ebben nem ismerek kegyelmet.
- Az, hogy veled és Harryvel barátkoztam, sosem volt a hazugságaim része. Ahogy az sem, hogy nélkületek ki sem mozdulnék a szobámból vagy a suli kémialaborjából. ─ azzal a különbséggel, hogy nem rövidíteném meg dugiban a szertár készleteit, hogy hálófolyadékot keverhessek belőlük. Nem vagyok rá büszke, de az a fizetés, amit Jamesontól kapok nem fedezné a hozzávalók költségeit. Kit akarok szédíteni... szerintem vannak korombeliek, akik jobb zsebpénzt kapnak, mint amit a képeimmel keresek a Harsonánál. Ha Robbienak és nekem sikerülne beindítanunk a hivatalos weboldalukat, talán JJJ felvenne részmunkaidőben rendszergazdának. Mert kinek kellenek olyan apróságok, mint alvás és szabadidő, nem igaz?
- Ugyanaz a Peter vagyok, csak... kicsit erősebben. ─ küldök fel egy mosolyt, mielőtt egy bizonytalan mozdulattal végre engednék annak az erőnek, ami felé húz és gyengéden átkorolom, hogy átölelhessem. Abban biztos lehet, hogy ezt az ölelést tőlem, és nem Pókembertől kapja.

... Ben bácsi meghalt. Igen, az elég nagy tragédia volt az életébe. Össze volt törve, iszonyatosan sajnáltam. Oda mentem részvétet nyilvánítani, akkor kezdtünk el jobb barátok is lenni, mind a hárman. Igyekeztünk neki segíteni vissza térni az életbe, és feldolgozni. De úgy tűnik ebben nem csak mi voltunk a segítségére, hanem Pókember is.
- Értem. - biccentek, kissé reszketegen. Az adrenalin továbbra is dübörög bennem, még vizes vagyok, de hála az égnek meleg van, így nem fázok annyira. Kissé kaotikus a helyzet.
Kissé elnevetem magam, semmi vicces nem volt ebben, csupán saját ostobaságom az ami nevetésre késztet. Tehát, nincs már szüksége szemüvegre, de a mi megtévesztésünk érdekébe, azért néha néha csak felveszi. Egyszerre vágnám arcon, és ölelném meg. Nem lehetett egyszerű, de meg is könnyíthette volna.
- Oh értem, tehát jó a szemed is. Remélem látod akkor élesen az arckifejezésem... - ugyanis mérges vagyok rá, attól függetlenül, hogy megértem amit mond, és teljesen érthető. Akkor is bántó, és akkor is.. fenébe is..
A gyík ijesztő volt, és lelkifurdalásom van az miatt, hogy miattam hagyta elmenni. Vagyis nem tudom, de valószínűleg simán utána mehetett volna, helyette velem foglalkozott.
- Mondjuk úgyhogy értem... Olyasmi mint te, de nem teljesen. Mondjuk a külső jegyek is ezt erősítik meg, erősebb volt az a kísérleti gyík.  - sóhajtok, főleg mert leesik, hogy valószínűleg még ismerheti is az illetőt, ha ilyen jól tudja. De nem kérdezek rá, ha nem mondta el valószínűleg titkos a személye... - Remélem nem olyas valaki aki fontos számodra...  de ez a mértékű elváltozás egyáltalán vissza fordítható, tudsz rajta segíteni? - mert ezek szerint ember, és gondolom nem direkt lett ilyen, hogy emberekre támadjon.
Az hogy nem mondta el May-nek és nem is derült ki, teljesen ledöbbent. Persze, hogy lehurrogom ez miatt. Viszont az okfejtése, az teljesen jogos. Maynek elég sok vesztesége volt, úgy hogy az egyik legjobb ember akit ismerek, ha nem a legjobb. Peternek se lehet könnyű, de valószínűleg igaza van abban, hogy neki akkor a legjobb, ha nem tud róla. Végig hallgatom mi történt vele, a történetet, amit őszintén elmond. A kezem ökölbe szorul, és meg kell fékeznem magam, hogy oda menjek szorosan megölelni. Mert a többi dologra gondolok, amik miatt pedig haragszom.
- "kísérletek sosem voltak államilag engedélyezve." - suttogom magam elé, mikor egy kínos nevetés kibuggyan belőlem. Mi történik itt? EZ mondjuk a sok fura szerzetre magyarázatot add.  
Nem tudom mit tegyek, oda menjek e vagy sem. Hogy kiboruljak, vagy jogtalan? Megértem, de egyben még sem. Egyszerűen csak karba font kézzel méregetem.
- Jól megy a hazudozás már, mi? - megrázom a fejem, mert csak ez jut eszembe vissza utalva a korábbiakra, utálom ugyanis ha hazudnak nekem. Arról nem is beszélve, hogy félek ... - Félre ne értsd Peter, büszke vagyok rád, hisz tudom Pókember mit ért el, és miket érthet el. De.. most úgy érzem, hogy nem tudom ismerlek e... Volt egy Peter akit megismertem, most itt állsz, guggolsz előttem, és soha nem láttalak ennyire magabiztosnak... - sóhajtok. A szívem fájdul bele, lehet nem is belé szerettem, hanem egy színjátékba? Mit várok... azt, hogy nyugtasson meg, hogy mind végig ő volt az, akivel beszélgettünk, akivel moziztunk Harryék hatalmas tv-jén és marhultunk, akit szét vertem videójátékban.

Ahhoz azért már elég régóta ismerjük egymást, hogy tisztán kivehetőek lehessenek számomra az arcán átsuhanó érzelmek még azelőtt, hogy hangot adna a következő kérdésének, így páholyból nézhetem végig, hogy bántja őt az igazság. Vagyis, sokkal inkább az, hogy nem rukkoltam vele elő korábban. Ennek nyomán pedig képtelen vagyok gátat szabni annak a fintornak, mely a maszk rejtekében az ábrázatomra költözik. Szép volt, Parker, sikerült megbántanod azt a lányt, akibe alsó tagozat óta bele vagy zúgva!
- Nos, igen, hellyel-közzel. ─ ingatom fejemet jobbra, majd balra, miközben ellenőrzésként végzek egy gyors fejszámolást.
- A pókcsípés, ami elindította ezt az egészet, még ősz végén történt, de nem vágtam bele azonnal ebbe a kettős élet dologba. A maszkot azután kezdtem rendszeresen hordani, miután Ben bácsi... ─ tartanom kell egy rögtönzött, apró szünetet, amit nyelvemre harapva töltök el, hogy a lassan örvénnyé avanzsáló érzelmeim felett visszanyerhessem az uralmat. Vagy, legalább annak illúzióját. Velem könnyen lehet alkudni.
- ... szóval, még az első gimis karácsonyi szünetünk előtt. ─ javítom ki magamat valami kevésbé fájdalommentes megközelítésre. Tudom, hogy nem fogom tudni a végtelenségig elkerülni a "miért" témáját, és nem is feltétlenül ez a célom. Nem akarom, hogy azt gondolja, kizárni próbálom. Egyszerűen arról van szó, hogy mióta Ben meghalt, nem igazán beszélek róla senkivel. Se MJ, se Harry előtt nem hoztam szóba. Még May elől is elzárkóztam egy időre, és nem ejtettem ki a számon a nevét, csak akkor, amikor már beköszöntöttek az ünnepek. Mondhatjuk, hogy azóta már egészen más színben látom a téli időszakot, és a karácsony nem lett épp a kedvenc ünnepem.
- Nem, egészségügyi szempontból nincs rá szükségem, köszönhetően a kiélesedett érzékeimnek. Viszont gyanússá válhatott volna a suliban, ha egyik napról a másikra már egyáltalán nem hordom, így hébe-hóba felveszem. Ha valaki rákérdezett, annak azt mondtam, hogy egy lézeres szemkezelésen vettem részt a szünet alatt, ezért már nem kell annyit használnom, csak ha elfáradnak a szemeim az erőltetéstől. ─ valahol azért vicces, hogy az első hazugságom volt az egyik legátgondoltabb és legkönnyebben elhihető. Azóta, főleg nyomás alatt, előrukkoltam pár olyan alibivel, amitől utólag csak fogtam a fejem, hogy egyáltalán miért jutott eszembe. Szerencsére, ez azóta javult. Picit.
- Igen, van egy elég erős sejtésem. ─ bólintok, kiengedve egy gondterhelt sóhajt. Ez a lenyűgöző áros nagy, de azért annyira nem, hogy több tucat személyt tudhasson a lakójának, akik hüllő DNS-hez férnének hozzá. Pláne nem módosult markerekkel rendelkezőhöz. Bizonyos szempontból ettől jobban kéne éreznem magam, elvégre könnyű volt leszűkíteni a kört, de valójában csak rosszabb érzés, mert nem tudok abba a hamis reménybe kapaszkodni, hogy tévedek.
- Igen és nem. Technikailag igen, mert mindkettőnk genetikája módosult. De az, ami ilyenné tett minket, két különböző forrás. Az ő esetében a szer, ami ezt a drasztikus változást eredményezhette, eredetileg gyógyszer lett volna. Olyan hüllők genetikáját vizsgáltuk hozzá, mint például a zöld anolisz, aminek relatív gyors a regenerálóképessége. De úgy tűnik, az, hogy nem várt mellékhatások léptek fel elég enyhe kifejezés volna. ─ nem beszélve arról, mekkora kihívást jelentene egy gyógyszeres tájékoztató méretű papírra felsorolni a lehetséges tüneteket. Ahhoz a betűmérethez nagyító kellene, hogy minden kiférhessen.
- Dehogy mondtam el Maynek! ─ vágom rá azonnal és még a fejemet is tüntetőleg megrázom mellé. Kissé talán heves reakció ez egy teljesen jogos kérdésre, értem is, miért lepődött meg rajta, de én már ennek a gondolatától is kisebb pánikrohamot kapok.
- Totál kiborulna. És ha ő kiborul, akkor én is, azzal meg egyikünk sem lenne előrébb. Azok után, ami Bennel történt, nem lenne fair tőlem ilyesminek kitennem őt. Éppen eléggé össze volt törve. Mindketten össze voltunk. Oda kellene állnom a nő elé, akinek a férjét munka közben lelőtték és közölnöm vele, hogy órák után fegyveres bűnözők elé ugrálok? ─ lehet, hogy önzőség a részemről, de inkább megspórolom mindkettőnk számára azt a beszélgetést. May éppen eleget teper a veterán kórházban, nem hiányzik neki még az is, hogy miattam aggódnia kelljen.
- Ha egy zúzódás nagyon látványos, azt hazudom, hogy Harrynél alszok, és csak késő este surranok haza, hogy ne lásson így. ─ avatom be az egyik "taktikámba".
- Gyorsan gyógyulok, így nem kell előle túl sokszor bújkálnom. Ebből például... ─ bökök itt hüvelykemmel a mellkasom felé, amin ott éktelenkednek a Gyík tűhegyes karmainak nyomai.
- ... holnap délelőttre már valószínűleg csak karcolások lesznek. Néhány órával azután pedig semmi. ─ éljen a hegesedés nélküli öngyógyító képesség! Ettől még persze érzem minden pillanatát, minden fázisát, de az semmi olyasmi, amivel túl nagy feltűnést keltenék otthon.
- Jól vagyok. ─ teszem még hozzá lágyabb, megnyugtatóbb hangon, hogy nyomaékosítsam, nincs miért aggódnia. Otthon majd bekötöm, biztos, ami biztos, de azért megmaradok.
- Bármennyire is szereztném azt mondani, hogy igazad van, ha a mai este bebizonyított bármit, akkor az az volt, hogy ezekre a biztonsági óvintézkedésekre szükség van. Most már nem csak arra kell gondolnom, mi van, ha kitudódik, és esetleg egy sarki zsebtolvaj tudja meg a nevemet. Ha van még egy olyan személy, mint én vagy a Doki, esetleg egy Tony Stark-féle techmágus kevésbé nemes szándékokkal célba akar venni, titeket vehet majd elő elsőnek. ─ azt pedig nem vállalom be, és ezt most is láthatja a tartásomból, a nyomasztó gondolattól megfeszült izmaimból.
- Az első pár órában elégg kivoltam tőle. Ki is dőltem több, mint fél napra, amint hazaértem. A következő napokban lettem figyelmes arra, hogy sokkal... energetikusabb vagyok. Erősebb. Gyorsabb. Minden élesebb lett körülöttem... a hangok, a színek, a szél a bőrömön. Először sokkolt is. Meg kellett tanulnom fókuszálni. Szelektálni, hogy mire figyelek, hogy ne legyen túl sok az inger. ─ nehéz belemennem a képességeim taglalásába úgy, hogy közben meg őt sem akarom kiakasztani túl sok infóval. Ki tudja, hogy egyáltalán most mit lát, amikor rám néz? Ugyanazt a srácot? A feltűnő, maszkos alakot? Vagy valami genetikai korcsot?
- Kutakodtam utána egy kicsit és a feljegyzésekből, már amennyire a szigorú megfigyelések dokumentációját annak hívhatjuk, arra következtetek, hogy a kísérletek sosem voltak államilag engedélyezve. Abban sem vagyok biztos, hogy az ESU-nak mekkora szerepet játszhatott bennük a tároláson kívül. Abból, amit találtam, annyit lehet kifejteni, hogy különös viselkedést figyeltek meg annál a póknál, ezért inkább elkülönítették. ─ mostanra már azt is tudom, hogy miért. De azt még nem zúdítottam rá. Már az is egy kisebb csoda, hogy egyáltalán még szóba áll velem a ma történtek után.

Túl sok minden jár a fejembe, túl sok kérdést tudnék most egyszerre feltenni neki. Viszont tisztában vagyok vele, ez nem jó taktika. Nála is tapasztaltam, és a legtöbb embernél, hogy nem jó ha egyszerre teszed fel az összes kérdésedet, mert akkor pár kérdés a válasz között eltűnik, és nem kapok rá választ. Így ugyan vissza fogom magam, de mégis muszáj voltam a feltennem a legfontosabbakat, hogy ne vesszen el az éterbe. A magasságtól való félelme, hogy ne emlékeznék. Tudom, hogy csak gimiben lettünk barátok, de előtte is iskolatársak, és szomszédok voltunk. Gondolta nem figyeltem oda rá? Dehogynem. Mindig is szerettem vele dumálni, akár hiszi, akár nem. Természetesen, mint szerintem minden tinilánynak nekem is volt egy elborult időszakom, mikor menő akartam lenni, és nem a megfelelő emberekkel barátkoztam.
De mint erre rájöttem, hogy ezzel a két tökkelütöttel, és Bettyvel is értelmesebben ellehet beszélgetni, ott hagytam őket. Viszont félek. Félek, hogy sok mindenbe félre ismertem Petert, hogy az inkognitó megvédése érdekében, más embert ismerhettem meg, és nem őt magát. Szeretném hinni, hogy ugyan az az ember, akit... megszerettem. Legalább magamnak bevallom. Nos ez haladás.
Így a tériszonyra azonnal rákérdeztem, mert ez a legfurcsább hirtelen... sóhajtok a válasza hallatán. Szóval már három éve. A gyomrom összeugrik ismét.
- Értem. Tehát három éve vagy pókember... - őszintén szólva nem tudnám meg mondani Pókemert mióta... van. Annyira minden napi életünké vállt, hogy az újságokban szerepel, s a híradókban, így nem gondoltam bele, mikor bukkant elő.
- Tehát három éve tetteted, hogy... - hm hogy fogalmazzak. - Kétballábas vagy, és szemüveges? Szemüveg se kell igaz? - mindig is szerettem a szemeit, de ezek szerint nem is kéne "eltakarnia" őket. Sokkal jobban láthatóak nélküle... míg ezen agyalok el is veszek bennük, majd zavaromba elveszem a pillantásomat.
- Tehát te tudod ki az a gyík? - pislogok rá kissé meglepve. Nem hittem volna, vagyis akkor nem tűnt úgy, vagyis akkor mit csinált volna másképp? Kislány szedd össze magad. - Ő is olyan mint te? - bármennyire is bugyuta a kérdés kénytelen voltam megkérdezni, bár kissé zavarba jövök tőle. Biztos jó nagy hülyeséget kérdeztem, hisz Peter se szó szerint Pók...
Következő kérdésem, hogy ki tud róla. Ki az kinek a titka terhével kell megküzdenie, és valójában arra is kíváncsi vagyok, hogy kiben bízott meg annyira, hogy beavatta. Harry-t nem, talán ő nem lep meg annyira, mint amikor bejelenti May nénit is. Valósággal leesik az állam.
- Még May néninek sem mondtad el? Mégis hogy tudod tőle eltitkolni? Azért csak vannak jelek, és fura dolgok. - ránézek az arcán éktelenkedik egy kisebb seb, és a ruhája is valahol a karmoktól felszakad. Nyelek egyet. - Sebeket se látja? - Sebek, jesszusom.... - Nem kéne őket ellátni, jól vagy? - aggódóan ám, mindig sokkos állapotban közelebb lépek hozzá, nem merem megérinteni, nem tudom.. lehet e.
Magyarázatára nyelek egyet, és csak tovább nézem, féltve. Ahogy végig mérem ismételten csak az aggodalom van bennem már jelenleg, mint a harag, és bármilyen sértődés is volt elmúlt.
- Jogos... de. - sóhajtok. Majd kissé szigorú figurát veszek fel. - Nem csinálhatsz mindent egyedül Peter. Tudom te olyan vagy, aki jobban szereti maga megoldani a dolgait, illetve most kiderült nem csekély hőskomplexussal is rendelkezel. De nem cipelheted ennek terhét, bizonyára neked is könnyebb lenne, ha a hozzád közel állók előtt nem kéne titkolózni hazudni. Mi is segíthetünk neked, nem kell ... halálra félteni. - sóhajtok, dacára annak hogy nagyon jól esik a törődése, illetve megértem. Talán én is ezt csináltam volna a helyébe, de lehet lennék olyan önző, ki erre nem is gondolt volna?
Felhozza a kirándulást három éve. Itt kissé zavarba jövök. Hogy miért? Mert ott beszélgettünk el elsőnek igazán, és döntöttem el, hogy a haverjuk akarok lenni. Akkor történt, hogy akart rólam egy képet a suli újsághoz, én pedig belementem, és zavaromba nem tudtam hogy álljak be, milyen pózt vegyek fel, egyszerűen nem értettem mi van vele, ki is nevettem magam. Jól éreztem magam, de Peter utána kicsit fura volt... már akkor értem miért.
- Emlékszem rá. - sóhajtok. - Haza mentél rögtön, mert nem érezted jól magad. Akkor ezért... tehát ott nem átlagos állatok voltak, kísérleteztek velük? Mi történt veled tőle? - az nyilvánvaló, hogy képességekre tett szert, de nem tudom volt e ennek negatív hatása is, illetve.. mi volt az a pók?

A maszk alatt hálásan elmosolyodok azon, hogy ennyire észben tartotta a magasságokkal szembeni, egykori tartózkodásomat. Fura (és bizonyos mértékben kissé kínos is) belegondolni abba, hogy volt idő, amikor tesiórán még a kötélmászás is problémát okozott emiatt.
- De igen, úgy volt. ─ bólintok, hogy eloszlassam az esetleges kételyeit azt illetően, hogy végig kamuztam volna a tériszonyról.
- Úgy három évvel ezelőttig. Miután elkezdtem egyre jobban kitapasztalni a képességeimet, úgy kezdett eltűnni ez a fóbiám. Szerintem azzal állhat összeköttetésben, hogy az érzékeim és ezáltal a tudatom is alkalmazkodott az új adottságaimhoz. Például az egyensúlyérzékem miatt az elmém már nem tartotta többé veszélyesnek azokat a helyeket, amik bárki más számára rizikósak volnának. ─ így például egy tető pereme vagy éppen az a betonkorlát, amin most is csücsülök. De ezt már hangosan nem teszem hozzá, szerintem a jelenlegi kép és a nyugodt tartásom miatt érteni fogja. A vézna, allergiákkal és légzésproblémákkal küzdő Peter Parker már attól elszédült volna, hogy egyáltalán felnéz a járdáról egy négy emeletnél magasabb háztömbre.
- Háááát... ez sajnos nem teljesen igaz. ─ ingatom a fejemet jobbra-balra ahogy azt próbálom latolgatni, miként is vázoljam fel a helyzetet anélkül, hogy totál idiótának tűnnék majd végérvényében. De bármennyivel egyszerűbb lenne, ha hagynám, hogy a Gyík vigye el a balhét mindazért, ami történt, az igazság az, hogy nem egyedül az ő kanala van benne. Amit baromi kényelmetlen lesz beismerni, de ez a helyes döntés.
- Ha a megérzésem helyes, akkor nem igazán a maga ura. Persze, képes támadni és tud komoly károkat okozni, de az inkább azért van, mert zavarodott és olyan ösztönök hajtják előre, amik eddig ismeretlenek voltak számára. ─ ugyan nem sok nagy koponyával találkoztam eddig, de hajlandó vagyok megkockáztatni, hogy Connors az egyik legszerényebb és leghalkszavúbb tudós, akivel az ember valaha találkozhat.
- Illetve, nem is igazán gyík. Mármint... most éppen az, de... szóval, ő egy személy. ─ és ezen a ponton érkezünk majd el a számomra kellemetlen részhez, ugyanis a mai tettei nem az ő hibája. Nem teljesen. Ha a fenekemen maradok és nem engedek valami egoista bizonyítási vágynak, akkor az egész meg sem történt volna. Ám ezt nem akarom mind egyszerre rázúdítani Mary Janere, hagyom, hadd emészthesse, amit eddig mondtam és próbálok a túltöltés helyett inkább az ő kérdéseire fókuszálni, hisz megígértem, hogy válaszolni fogok mindenre, amire szeretné.
- Nem, Harry nem tudja. Ahogy May sem. ─ rázom meg a fejem némileg hevesebben, mint amennyire eredetileg szándékoztam volna, de ezzel legalább nyomatékosíthatom, hogy őket nem is szeretném a kettős életem közelébe engedni.
- Sőt, igazából senki sem tud róla rajtad kívül. ─ teszem hozzá az egyébként nem elhanyagolható információmorzsát, miszerint mindenkivel szemben titokban tartottam, ki vagyok valójában. Egyszerűbb így. Biztonságosabb.
- Nem a bizalomról van itt szó, MJ. Persze, hogy bízok benned, ahogy Harryben is bízok, May pedig az egyetlen családtagom. Éppen ezért nem mondhattam el egyikőtöknek sem. Nem vagyok Tony Stark, aki megkockáztathat ilyesmit. Láttad, mi történt vele két éve a nagyfutamon. Vagy ott volt az EXPO-s balhé a New York Worlds Fairnél. Mi történik, ha én is szerzek egy ellenséget, aki meg akar majd támadni és titeket sodor majd kereszttűzbe, hogy engem sarokba szoríthasson? ─ teszem fel a költi kérdést, hogy rávezethessem az indokra, ami nem más, mint hogy meg akarom őket védeni azzal a távolsággal, melyet a maszk (és a vele járó titkolózás) létrehoz köztem és a környezetemben élők között. Kizárásnak tűnhet, átmászhatatlan falaknak (talán joggal), de ezt az óvintézkedést miattuk hoztam meg.
- Emlékszel arra a tanulmányi kirándulásra az ESU természettudományi tárlatán még kilencedikben? Arra, amelyiken Mr. Harrington kiborult, mert leszakadtam a csoporttól? ─ egy visszakérdezéssel válaszolok, félrebillentett fejjel várva a reakcióját, hogy utána folytathassam:
- Akkor történt. ─ a régi szép idők. Vagyis, ahogy vesszük. Akkor még minden egyszerűbbnek és letisztultabbnak tűnt.
- Nem bírtam a kíváncsiságommal és elkószáltam. Találtam egy részleget, aminek valószínűleg lezárva kellett volna lennie, de gondolom, nem számítottak arra, hogy egy pápaszemes diák fog majd arra kószálni. A lényeg, hogy ott elkülönítetetten tartottak állatokat és az egyik pók megcsípett. ─ valljuk be, azért ez nem a legizgalmasabb eredetsztori. Egy "alávetettem magamat egy veszélyes kísérletnek a hazámért"-történet inspirálóbb lenne, de hát, kinek mit dob a gép, ugyebár.
- Akkor nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Nem éreztem túl jól magam utána a nap folyamán, viszont nem akartam azzal égetni magam, hogy rosszul vagyok egy közönséges pókcsípés miatt. ─ pedig azt Flash tuti imádta volna.
- Később jöttem rá, hogy az a példány egyáltalán nem volt közönséges. És nem azért volt elkülönítve, mert nem volt elég látványos a kiállításhoz. ─ mint ahogyan annak az élő bizonyítéka itt ül előtte.

Persze, hogy ezt is képes elhülyéskedni. Viszont ha tud viccelni, akkor nem lehet komoly baja, nem? Mély levegőt veszek, és csak egy savanyú mosolyt tudok kipréselni magamból. Majd a választ nagy nehezen.
- Valahova, ahol tudunk beszélgetni. - mondom, miközben a szívem változatlanul még mindig a torkomban dobog. Majd ismét felgyorsulnak az események, még arra sincs esélyünk, hogy pontosabban megbeszéljük, illetve kifújjam magam teljesen. Vele felsietek a tetőre, majd szép lassan leesik, hogy mi is lesz most...
- Hogy érted, hogy nem fog tetszeni? - kérdezem ijedten, bár tudom miről van szó. Nem hittem volna, hogy egyszer pókember karját fogom a derekam körül érezni, illetve ijedten az első rántásnál egy enyhe sikoly hagyja el a számat, és szorosan fogom a nyakánál.
Miután rájövök, hogy tart erősen, és ha megfojtom nem hiszem, hogy jobb helyzetbe kerülnék... enyhítek a szorításon. De nem nézek le, csak mély levegőket veszek. Nem igazán vagyok kibékülve a magassággal...
Majd miután megérkezünk egy másik, tetszetősebb tetőre, a térdemre támaszkodok, úgy kapkodom levegő után. Mutatom, hogy csak egy pillanat. Kell, hogy újra kerüljön rendes ütembe újra levegő a tüdőmbe.
- Hát... még jó, hogy nem garantáltad, mert valóban nem tetszett. Hogy bírod? Azt hittem neked is tériszonyod van... - méregetem. Még mennyi mindent hallgatott el előlem, és hazudott?
A többire csak felemelt szemöldökkel nézek rá, és karba font kézzel. Türelmesen. Őszinte leszek, imádom a humorát, és máskor teljesen vevő lennék rá. Viszont úgy hiszem ez a helyzet nem a megfelelő. Most kivételesen teljesen komolyan kell beszélnünk.
- Ne sajnáld, az a gyík tehet róla.- mondjuk ha nem támad be minket, lehet most s eltudnám Peter titkát...  
- Oh hogyne, van egy pár kérdésem...- nincs több titok? Hm.. köszönöm.
- Miért nem mondtad el? Nem bíztál bennem? Harry tud róla? - mondjuk Harryvel régebb óta barátok, és sokkal szorosabb gondolom az a barátság, így tehát még érthető is lenne, de akkor is fájna. Ráadásul egyszerűen érzelmek áradata kavarog bennem. Egyszerre vagyok csalódott, sértődött, kíváncsi, és izgatott, egyúttal ... büszke.
- Mi történt? Hogy történt ez ? - kérdezem végül, kicsit higgadtabban. Az biztos, hogy sok kérdésem lesz hozz még, de nem minden fog most az eszembe jutni, lehet ez több napot fog igénybe venni. De mindenekelőtt ez a két legfontosabb kérdésem, hogy történt, és miért nem mondta el nekem. Még sem vagyunk olyan közeli viszonyba, mint gondoltam?

"Jól vagy?"
Még ha nekem nem is sikerült kimondanom korábban, végül csak megérkezik hát ez a kérdés, én pedig nyelek egyet, mert nehéznek találom, hogy azonnal feleljek rá. Ennek két oka van: az egyik, hogy nem vagyok ahhoz hozzászokva, hogy ezt az aggódó két szót felém intézze valaki, második hátráltató tényezőként nem elhanyagolható az sem, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz. Mármint, fizikailag. És éppen MJ szemeit és ajkait bámulom és ez... ez most egyáltalán nem segít! Bónuszként még idecsaphatjuk akár azt is, hogy a szervezetemben még javában dolgozik az adrenalin, amitől egy részem legszívesebben a Gyík után eredne, viszont a racionálisabb oldalam azt súgja, ha a megérzésem, helyes, feleslegesen tenném, úgysem találnék semmit. Mint ahogyan a hatóságok kiérkező egységei sem fognak. A rombolás egyértelmű nyomait leszámítva. Oh, és ha már az egyértelmű nyomoknál tartunk, bizonyára hatalmas öröm lesz összefoltoznom a szerkómat. Ééés magamat. Szóval, hogy jól vagyok-e?
- Persze, kutyabajom! ─ kegyes hazugság. A hátamat szerintem még holnap is érezni fogom, ráadásul a bordáknak se hinném, hogy rendeltetésszerűen sajogniuk kéne, de ráérek még később ezeken kattogni, majd utána sorra venni, hogy a ma este történtek mely pontokon minősíthetőek az én hibámnak, de az önmarcangolás helyett most fontosabb, hogy ő jól legyen. És, mindenekelőtt, biztonságban!
- Ki ne álmodna arról, hogy Dolittle-t játszhasson egy túlszteroidozott hüllővel? ─ próbálom meg enyhíteni az aggodalmát (no meg, a saját bűntudatomat) egy könnyed megjegyzéssel, miközben helyére húzom a maszkomat, és alatta egy fintorral vveszem szemügyre a károkat, amiket én és az új pajtim okoztunk. Volt már olyan, hogy egy konfrontációm valami high-tech kütyüt használó bűnözőm elfajult, de ez... ez más. Mondanám szintlépésnek, de valahogy mégsincs sikerélmény szaga a dolognak.
- Igen... tudod, a mai konkurenciát elnézve, azt hiszem, én jártam jobban az állatmotívumot tekintve. Ekkora termetre némileg macerásabb lett volna jelmezt tervezni. ─ majdnem egyenlőnek mondhatjuk a lehetetlennel, mert nem lett volna semmi olyan anyagom kéznél, amit használni tudtam volna. Nincs is zöld holmim, nem áll jól nekem a szín. Még a végén azt hinnék, valami tücsök vagy szitakötő próbálok lenni.
- Haza legyen a fuvar vagy...? ─ inkább elnyújtom a kérdés végét a tényleges befejezés helyett, mert persze felszíni szinten tényleg érdekel, hová szeretne menni, de burkoltan mégis azt próbálom meg ezzel kipuhatolózni, hogy mennyire haragszik rám az enyhén kudarcba fulladt este miatt. Na meg a Pókember-dolog miatt. Igen, ezutóbbi maszkos kettős élet, és konstans hazudozás talán kártékonyabb lehet egy barátságra nézve egyetlen esténél. De ugyanakkor meg az az egyetlen este egyben a végzős bálunk, úgyhogy... nem tudom, kissé el vagyok veszve azt illetően, ilyenkor mi a teendő. A bocsánatkérés nem érződik elegendőnek, így csak reménykedni tudok abban, hogy az igazság talán majd az lesz. Remélhetőleg, nem lesz túl sok sem.
Ezen viszont szintén nincs időm, vagyis időnk, rágódni, ugyanis a fülemet megütik a léptek zajai. Az enyhén bizsergő hatodik érzékemből pedig azt a következtetést vonom le, hogy a sebtében elhagyott épületbe nyomuló rendőrök fegyverei ki vannak biztosítva. Nem lenne szerencsés egy álarcos fickót itt találniuk egy rémült, csuromvizes diáklány társaságában, akinek semmi keresnivalója nem lenne már idebenn.
- Azt hiszem, sietnünk kell! ─ lépek közelebb Mary Janehez és a lépcsők felé terelem. A legtöbben a tornatermen keresztül rohantak ki, ezért oda visszamenni értelmetlen volna, ott jönnek be először a rendőrök, ahogy a főbejárat és hátsó ajtók is ki vannak lőve. A legtisztább útvonalunk a tető felé vezet, onnan zavartalanul és nyom nélkül leléphetünk.
- Azt nem tudom garantálni, hogy ez tetszeni fog. ─ készítem fel őt egy apró figyelmeztetéssel, amikor már odafent vagyunk. A pókcsípés után nem sokkal arra lettem figyelmes, hogy korábbi tériszonyomat felváltotta előbb egyfajta közömbösség, majd valami fura kibékültség a magasságokkal. Kicsiben kezdődött igazából, a szobám plafonja, a kertvárosi tetők, majd ez, a suli teteje. Eleinte igazából nem is tudatosult bennem, csak akkor, amikor már egy peremen álltam fél kézen. Azóta az Empire State magassága sem okoz már gondot. MJ viszont nincs ilyesmihez szokva, és akkor még nem is sejti a sebességet és a liftező közlekedési módszerrel járó érzéseket. Ennek ellenére (vagy sokkal inkább éppen ebből kifolyólag) nem tervezem az utcai járművek sebességének többszörös felülmúlásával kínozni. Ezt már alátámaszthatja az is, hogy nem sokkal az első hálóm kilövése után a menetszél megszűnik, ahogy lábaimat hagyom leérkezni egy távolabbi tetőre. Igazából a lényeges része ennek a megoldásnak annyi volt, hogy a helyzetre való tekintettel egyetlen helyszínen tartózkodó se láthasson meg minket, de ugyanakkor azért a derekánál átkarolt és biztosan tartott lánynak se okozzak szívrohamot a hirtelen váltakozó magasságkülönbségekkel. Ha csak rólam lenne szó és egyedül lennék, ez nem érdekelne ennyire, MJ-n viszont nincs álarc, ami elfedhetné az identitását, úgyhogy nem lenne kedvem megvárni, míg bárkinek feltűnünk. Az első megállónknak használt tetőről szó nélkül lendülök tovább, de ezúttal háló kilövése nélkül teszem, mert a következő pont, amit kiszemelek, nincs nagy távolságra és a szintkülönbség is elhanyagolható, mire Mary Jane észrevenné, hogy nem kapaszkodok semmibe, addigra már újra talajt érünk. Vagyis, épületet. A kettő majdnem ugyanaz. Én például már pont ugyanolyan mozgok ezeken a felületeken, mint a talajszinten. Nem mintha ez őt bármennyiben is vígasztalná. Ha viszont megfigyeli a választott útvonalat, feltűnhet neki, hogy az ő lakhelye felé vettem az irányt Midtowntól, meghagyva neki a lehetőséget arra, hogy bármikor irányváltoztatást kérvényezzen, ha haza szeretne menni. Mert még mindig nem tudom, mennyire akar (vagy nem akar) beszélni velem arról, amit ma megtudott. Épp ezért, és azért, hogy egy kis plusz időt nyerjek mindkettőnknek, még két tömbnyit haladunk a helyszíntől, végül egy toronyóra balkonján állapodva meg.
- Szóóóval... nem volt túl vészes, ugye? ─ dörzsölöm meg a tarkómat, miután a korláton belül lecsúsztattam a kezemet a derekáról, hogy hátrébb léphessek, adva neki egy kis teret.
- Ha ez segít, ezzel a módszerrel sokkal kisebb az ütközés esélye, mint az autóutakon. ─ az egyértelmű és abszolút felesleges triviák barátságos Pókembere, hölgyeim és uraim!
- Habár a városi galambok azért néha elég vadak tudnak lenni. Ki tudja, miféle kenyérmorzsákkal etetik őket a városlakók. ─ az első járőrözésem során leestem miattuk egy vízköpőről, mert a frászt hozták rám. Mondjuk én is rájuk, de miközben egy szemeteskonténerből kászálódtam ki, a frusztrációm erőteljesebb volt, mint a bűntudatom.
- Sajnálom a ma estét. ─ bököm ki végül az időhúzás után egy szomorkás félmosollyal, amit ő a maszk miatt nem láthat, de talán a hangomból kiérződhet.
- Gondolom, most egy csomó kérdésed lehet. ─ ha így folytatom tovább, a végén még kiderül, hogy az "enyhe kifejezés" is a szuperképességeim közé tartozik.
- Szóval... ─ egy szökkenéssel felülök a kőkorlátra, hátamat mutatva New York esti fényeinek és a magasságnak a tornyon túl.
- ... ki vele. Nincs több titok. ─ halkabb hangon teszem ezt hozzá, hogy érezze, komolyan gondolom. Beavatom... ha ő is ezt szeretné.