A szívem úgy ver, tényleg attól félek hogy kifog szakadni a mellkasomból. Az hogy feltudtam emelni, majd kezelni a poroltót, csakis az adrenalinnak köszönhetem. Csodálkozom egyáltalán ez eszembe jutott. Nem hittem volna, hogy ilyen vad helyzetbe ennyire helyt tudnék állni...  És, hogy Peter Pókember. Egyszerre csodálom, féltem, és haragszok... majd szétrobbanok.
Mikor oda áll elém, egyszerűen kiszakad belőlem, hogy mi a franc. Ezernyi kérdésem van, de igaza van, nem most van itt ennek az ideje.
- Kösz... nem csak, segíteni akartam, és..  - Csak habogva végül bólintok. Tényleg nem most van itt az ideje, annyira ijedt, meglepett vagyok egyszerre, hogy magamat se tudom hova tenni. Annyira szürreális az egész...
A gyík viszont nem fejezte be velünk, gondoltam, hogy csupán a poroltó nem lesz elég.
Mikor Peter elkéri a poroltót veszem csak észre, hogy még mindig görcsösen szorongatom. Mély levegőt veszek.
- Persze... - átadom neki, és már ott sincs. Ismét a gyíkkal harcol... de már nem pókembert látom, hanem Petert, az én Peterömet... Megkönnyebbült sóhaj, és egyben a felismerés, ahogy összerakom az egészet. Mindig is hiányzott valami a kapcsolatunkból, tudtam, hogy titkol valamit... most látom végre Őt , a valódi arcát, a valódi Petert. A helyzet ellenére egy ideges mosolyra gördülnek ajkaim, miközben bele túrok a már teljesen szétesett vizes hajamba, ami teljesen rám tapadt. Fogalmam sincs mit csináljak, csak ugrálok, hogy jó helyen legyek, és ne legyek útba, de nem tudom itt hagyni Petert. Meghallom a szirénákat, és idegesen nézek a bejárat felé. Ugyanis Peterön mindig nincs a maszk. Kapkodni kezdem a fejem, és elkezdem keresni. Romos az egész tesiterem... minden vizes... de akkor megcsillan valami pár perc keresés után. A maszkján lévő lencsék.
- Meg vagy... - oda sietek a maszkhoz, és felveszem gyorsan.  Izgatottan nézem az akciót, hirtelen, hogy harc közben is mennyit tud beszélni, szinte már nevethetnékem támad. Látom Peter próbálja lekötözni, gondolom el kell fogniuk az hatóságoknak, nem öli meg. Részben megkönnyebbülök, de mi van ha kiszabadul, és másnak esik baja... vagy hiába kapják el a hatóságok, abból is kiszabadul??
A szívem majd kiugrik a helyéről, mikor Petert megragadja a gyík...
- Peter... - suttogom aggódóan magam elé, mintha segítene rajta. Utálom a tehetetlenséget... De akkor csak annyira leszek hirtelen figyelmes, hogy Pókember felém repül sebességgel. Nem tudok rá reagálni, nincs annyi időm. Annyit érzékelek, hogy a talpat elhagyja a padlót, felemelkedem, és Peter szorosan ölel magához, majd a földnek csapódik. Szinte beremeg az állkapcsom is, de annyira biztonságban tartott, hogy az ijedségen kívül nem esett bajom.
Kapkodva a levegőt, igyekszem magamhoz térni, és kicsit felemelni magam. Végig Petert nézem, Pókember ruhában.
- Elég gáz... - lihegem, de végül lefordulok róla, de nem túl messze, ül a nedves padlón, és én is utána nézek a gyíknak. Eltűnt...
- Igen így is mondhatjuk. - kínosan elnevetem magam. Majd ránézek.
- Jól vagy? - aggódva nézem a karcolásokat, amiket a gyík ejtett rajta, kezeim majdnem megindulnak, hogy megérintsem, de megálljt parancsolok nekik.
- Szóval... Pókember, mi? a fejünk nagyon közel van, az arcunk, vészesen közel... De akkor halljuk a léptek hangját, amire oda kapjuk a fejünket. A maszkot végig szorongattam, mintha az életem múlna rajta. Oda nyújtom neki.
- Vigyél el innen. - nem akarok zsaruknak magyarázkodni, nem akarom a végzős bálomat így lezárni. Inkább vigyen el, és vele akarok lenni, válaszokat, és ... csak vele lenni, megnyugodni.

Megkönnyebbülten sóhajtok fel, és bár szeretném azt állítani, hogy ezzel a felszabadultság érzettel járó mély levegővételeknek ahhoz van köze, hogy az igazság kiderülésével végre nem kell majd többé Mary Jane szemébe hazudnom a jövőben, valószínűsíthetően a reakcióm valamivel jobban köthető ahhoz, hogy a másik oldalról érkezett támadásnak köszönhetően a behemót végre nem szorongatja többé a torkomat. Ennek azért megvannak a maga pozitívumai, például normális esetben (értsd: nyugodtabb körülmények között) nagyon jó esély van arra, hogy éppen egy kisebb pánikrohamot hordanék ki lábon annak gondolatára, hogy MJ tudja, ki vagyok valójában. Jelen pillanatban nincs ilyen gondom, ugyanis a szervezetem épp örül annak, hogy újra oxigénhez juthat, már amennyire ez a korlátozott lehetőségekhez képest lehetséges, ugyanis a maszkom mostanra kellemesen átázott és megszívta magát a tűzcsapokból kilocsolt vízzel.
- Profi célzás volt! ─ köhögöm fel a dícséretet, miközben gyorsan a Gyík felé kapom a tekintetemet, hogy megbizonyosodjak róla, legalább átmenetileg kikerült a képből. Úgy fest, a meglepetés ereje még egy ekkora testtömegű lénnyel szemben is hatásos.
- Kezdjek aggódni, hogy otthon fegyverrel gyakorlatozol a hátsó kertben? ─ színre lép azon reflexem, hogy a kínos feszült csendet egy béna szöveggel törjem meg, könnyedebb hangvétellel oldva a helyzet súlyán. De persze megkapom azt a bizonyos "Mi a franc?" reakciót, ami egyébként teljesen jogos és nem tudom érte hibáztatni. Én is feltettem már magamnak párszor ugyanezt a kérdést.
- Lehetne, hogy ezt ne itt és ne most beszéljük meg? ─ a hüllő kománk nem annyira tűnt beszélgetős típusnak, és a káoszba fulladt este miatt kétlem, hogy az osztálytársaink közül bárki visszamerészkedne néhány percen belül az épületbe, de a titkos identitásom mégse olyan téma, amit egy midtowni folyosón vitatnék meg. Megértem, hogy bizonyára rengeteg kérdése lehet most, és szeretnék is válaszolni amennyire csak tudok, de szívesebben tenném meg ezt akkor, amikor már nincs életveszélyben. Aporpó, veszély... ez most a pókösztönöm bizsergése a tarkómnál vagy valami allergiás reakció a plafonra szerelt rózsákból kifolyt vízre?
- Azt elkérném. ─ mutatok a tartalmából vesztett poroltóra, majd önkényesen ki is sajátítom magamnak a vörös berendezést, hogy azzal a kezemben iramodjak meg ellenfelem felé, mintha a Giantsben játszanék. Rajta tartom a szemem a mozgásán, hogy megfelelően időzíthessem, amit elterveztem... ahogy elnyílik a lény szája, keresztben bele is nyomom a poroltót, majd elrugaszkodva állon térdelem, hogy biztosan jól meg is rágja a csemegét. Az anyag könnyszerrel durran szét a fogai alatt, így ami még maradt az alján azt be is kajálja, és félrefordítja fejét, hogy néhány köpéssel megszabaduljon a bent ragadt daraboktól. Szép, mondhatom, Afrikában meg éheznek!
Ezt a lehetőséget kihasználva amint visszafordulna felém, én bemosok neki egy jobbost. Általában jobban vissza kell fognom magam, de ezzel most nem bajlódok, jól láthatóan bírja a strapát. Ám még ezzel együtt is kissé erősre sikerül, mert elrepül egy fog a szájából. A látványtól még én szisszenek fel.
- Uhh, bocsesz, ez durva volt! ─ grimaszolok a maszk alatt. Na, pont az ilyesmik miatt kell odafigyelnem az erőre, amit kifejtek!
- De most legalább kiderül, jár-e a hüllőkhöz is fogtündér. ─ nyelek egyet, ahogy a Gyík felém fordul és mély hörgésszerű hangot hallat, ami kétlem, hogy a tetszésének a jele volna.
- Igaz... mihez is kezdenél öt dolcsival, nem? ─ nevetek kínosan, miközben hátrálni kezdek. Gondolkozz, Peter, gondolkozz!
- Mit szólsz pénz helyett sütihez? Biztosan találunk még a konyhán néhány szelet almás pitét. ─ fogadni mernék rá, mert olyan kemények, hogy nem csak ehetetlenek, de dobófegyvernek sem lennének utolsóak, ha esetleg valaki ninja szakkörön szeretne részt venni extra pontokért.
Ahogy meglendíti termetes kezét, én egy jól célzott hálóval elrántom magam mellette, hogy aztán a szekrényeket és két oldalt a falakat használjam röhzítési pontokként, miközben elkezdem egy hálózsákba bebugyolálni a hüllő egész testét, ahogy körüllengem gyors mozdulatokkal, külön odafigyelvén a plusz végtagként hasznosítható farkára, amit jó szorosan fonok a lábai köré, mielőtt odatapasztanám kellő mennyiségű fonállal.
- Fogadd el, Godzilla, ennek a betondzsungelnek csak egy királya lehet! ─ figyelem a vergődését és kínlódását arra az esetre, ha még távolabb kellene terelnem őt Mary Jane közeléből. Egy pillanatraa megtorpan viszont, ahogy kintről tisztán beszűrődik a közeledő szirénák hangja.
- Nem-nem, ez nem a te számod, tessék szépen lehiggadni... ─ de túl késő, talán a fenyegetettség érzete dobja meg az adrenalin szintjét annyival, hogy újult erőre kap és izmainak megfeszülésétől a egyre több háló kezd elszakadni. Aha... tehát még így sem elég erős, jó tudni.
- Ha jól viselkedsz, biztosan kerítenek melléd az állatkertben egy csinos gyíklányt. ─ egyik kezét sikeresen kiszabadítja, ezért én nem vesztegetem az időt, hogy ráugorjak, és a testéhez feszítsem két újabb hálóval. Egyedül arra nem számítok, hogy ő ezt használva növeszt a karmain és azzal kezdi átvágni a törzsén lévő hálóburkot, felsértve vele a saját bőrét is, amitől zengő üvöltést hallat.
- Ne! Ezt hagyd abba! ─ a csuklója után kapok, megpróbálva ellentartani az ő erejének, mielőtt még komolyabb kárt tesz magában.
- Le kell nyugodnod! ─ próbálok hatni rá, és egy pilllanatig mintha működne is, mert a keze megtorpan, de aztán az addigi irányával ellentétesen hátranyúl, és a fejemnél fogva emel le a nyakából, hogy elhajítson. Szerencsére érzékelem, hogy éppen MJ felé zuhanok, így az utolsó pillanatban átfordulok a levegőben, hogy átkaroljam derekát és a totális, frontális ütközés helyett vele együtt fordulva sodorjam tovább. A leérkezést hátammal tompítom, hogy Mary Jane kerülhessen felülre, legalább valamennyire puha felületre, így csúszunk végig a vizes padlón. Hallom a távolodó lépteket, ezért kipillantva a vizes, vörös hajzuhatag mögül, kilövök egy nyomkövetőt a széles hátra. A bent tartott levegőt, feszültségem bizonyítékát akkor fújom csak ki, amikor a következő fordulónál a Gyík eltűnik.
- Ez elég gáz volt... ─ suttogom magam elé, majd Mary Jane arcát kezdem fürkészni, hogy lássam, megsérült-e.
- Így lesz a bál tengeri témájából medencés buli. ─ nyögöm ki váratlanul.
Miért nem tudtam csak megkérdezni tőle, hogy "Jól vagy?", mint egy normális ember?

Szóval Peter Pókember. Hangját bárhol felismerem, és... mély levegőt veszek. Legbelül szerintem végig sejtettem, vagyis gondoltam is rá, de nem akartam elhinni. Peter félénk, bátortalan, de ezek szerint csak megjátszotta magát. De végig tudtam titkol valamit, igyekeztem mindig kideríteni mit, és miért... Már tudom a választ, és úgy érzem egy hatalmas teher esett volna a vállamról, fellélegzek, megkönnyebbülök. Ez a titok vert éket közénk, és végig embereket mentett. Viszont most szorult helyzetbe van, és nem, nem fogom itt hagyni. Felsikkantok, mikor a gyík a körmét vágja belé. És igyekszem körbe nézni, megvizsgálni a környezetem, hogy tudnék...
Meglátom a poroltót, és igyekszem elkerülve a gyík farkát oda szaladni. Persze, hogy nem a közelben van. A padló csúszós, folyamatosan jön ránk a víz, még is mennyi víz van ebbe a tűzoltóba ?
Ahogy oda szaladok a poroltóhoz megcsúszok, és  a nedves padlón valamennyit csúszok, majd nehezen feltápászkodom, és igyekszem leszedni a falról... ez bivaly nehéz.
- Mi a fene.... - suttogom, miközben, igyekszem megemelni, és vissza sietni, ahol Peter épp igyekezne a gyík fogságából kiszabadulni. Mikor odaérek leteszem a földre, és a nedves hajamat arrébb téve az arcomból igyekszem megnézni hogy működik ez. Alig látok valamit... majd végül kezd elállni végre a "eső". Igyekszem az útmutatónak megfelelően megnyitni a készüléket... majd egy hatalmas lendülettel lefújom a gyíkot. Az pedig neki csapódik a falnak, majd vergődni kezd. Oda szaladok Pe... Pókemberhez,
- Mi a franc Peter? Pókember? EZ most komoly??? - dúl bennem az adrenalin, soha nem voltam ennél élénkebb, és éberebb. DE tisztában vagyok vele, ezt most nagyon nem most kell megvitatni.
A gyík ugyanis magához tér, és felénk iramodik...

A koponyám hátsó szegletében érzett, veszélyre figyelmeztető zsongás szépen fokozatosan válik egyre intenzívebbé, nem mintha a két métert is meghaladó partiromboló léptei által generált rezgéshullámok nem volnának elegendőek ahhoz, hogy leszűrjem, épp felém közeledik és vélhetően nem azt akarja majd megkérdezni, hol szabták méretre a zakómat, mert ő kinőtte az eddigi homijait. Ami nagy kár, mert a "divattanácsadás szuperlényeknek" így sajna egyelőre rajta ragad a bakancslistámon, de hát annyi baj legyen. Most egyébként is jobban el vagyok foglalva azzal, hogy még időben felpattanjak, viszont ahogy pillanatnyilag rátámaszkodok a DJ pulton lévő gombokra, mikor átugrom a platformot, hogy némi extra távolságot generáljak kettőnk közül, megnyomhattam valamit, mert a következő pillanatban azt veszem észre, hogy miközben vérre menő párbajt vívunk szemezésben, felcsendülnek a következő dalsorok: "Where have the times gone? Baby, it's all wrong, where are the plans we made for two?"
- Ez most komoly? ─ dünnyögöm magam elé, mert azért legyünk őszinték, ma nem úgy ébredtem fel reggel, hogy egy Maroon 5 számra fogom magam összeveretni egy szteroid- és fehérjeközpontú étrendet követő hüllővel. AMivel legalább játszópajtim is látszólag egyetérthet, mert a következő mozdulatával apró darabokra zúzza az egész pultot. Azért a keverő és a laptop brutális halálát végignézve felszisszenek, a tulajuk vélhetően még el fog értük hullatni pár könnycseppet.
- Nem vagy nagy fanja a romantikus daloknak? Úgy tűnik, ebben te és Adam Levine hasonlítotok. ─ közlöm vele, egy apró, és a legkevésbé sem kínos nevetéssel megtoldva meglátásomat, mert hát, saját poén, legjobb poén.
- Lehetett volna sokkal kellemetlenebb is. Képzeld, ha Flo Rida indult volna el. ─ amikor jobbjával lecsap, enyhén oldalra fordulva szökkenek el a talajtól, megnyúlt pofáját használva rögtönzött ugródeszkaként, hogy átlendüljek felette. A rúgással nem csak őt zavarom meg, de a plusz lökéssel közelebb kerülök a folyosóra vezető, tárva nyitva hagyott ajtókhoz. Innen már csak gyorsaság kérdése az egész.
Sprintelni kezdek, nem bízhatom a véletlenre a dolgot és tékozolhatom el a nyert, aprócska időt, tekintve, hogy a lény feltűnő tömegének vélhetően szép százaléka izom, ő sem lesz lomha. Futás közben a zavaró tényezővé váló nyakkendőtől sebtében megszabadulok, elhajítva vállam felett, hiába tudom jól, hogy ha eltűnik, akkor nem mostanában fogom pótolni. Azt hiszem, ezt a részét inkább nem árulom el otthon Maynek, neki az is épp elég sokk volt, hogy mennyi hátizsákot hagytam el az elmúlt négy év alatt. Az ingem gombjait sem kímélem jobban, egy határozott mozdulattal rántom szét, hogy alatta láthatóvá váljon piros-kék szerkóm, miközben fél kézzel felemelem azt a tárolósort, amely alatt a vészhelyzet esetére eltett, erősebb vegyületett rejtegettem.
- Volna egy lelkes önként jelentkező a kísérlethez? ─ emelem fel a hangom, hogy felkeltsem a folyosóra kilépő Gyík figyelmét, mielőtt még frusztrációjában esetleg elkezdené darabokra szedni az egész iskolát. Merthogy a terepen igazából ezt a formulát nem sokszor használtam és mivel nem is nyúltam hozzá egy pár hete, abban sem vagyok teljesen biztos, hogy egyáltalán olyan szívós lesz-e egy ekkora példányon, mint amennyire szeretném. De, mint tudjuk, a teszteléshez nem létezik jobb időpont a jelennél.
- Nos, feltűntem neki. ─ nyelek egy nagyot, mikor a behemót megiramodik felém, egy beletörődő sóhajjal húzva le magamon a maszkot, miután két, rutinos mozdulattal megejtettem a szükséges patroncseréket. Ne most hagyjanak cserben!
- Szabad tudni a bátor önkéntesünk nevét? ─ a Gyík rámförmed mély, állati hangjával, mikor a falon végigfutva térek ki irányából, hogy a fejére szőjjek egy hálót, és oldalra rántva nekihúzhassam őt saját lendületével a szekrényeknek.
- Értem. És ezt úgy írják, hogy "Hrruuarrgg" vagy úgy, hogy "Rrhuuarrgg"? ─ mert a részletek fontosak és szeretném tudni, hogyan szólíthatom.
- Mit szólnál inkább a "Mr. Rip Tile"-hoz? Sokkal elegánsabb, ha engem kérdezel. ─ csupán milimétereken múlik, hogy nem szakítanak fel a karmai úgy, mintha egy boríték lennék. Helyette erejének és vérszomjának nyomát a szekrényeken hagyja, hasítását a vékony alumíniumlemezek még csak le sem lassítják. Kénytelen vagyok hát én megtenni... elrúgom magamat a falról és még a levegőben átfordulva hálózom oda a kezét a velem ellentétes oldalhoz, így legalább az egyiket kivonhatom az egyenletből.
- Nézd, rám nem lehet azt mondani, hogy meg sem próbálok kommunikatív lenni, de kezdem az erőfeszítéseimet némileg egyoldalúnak érezni, pedig a becenevekre és a barátságkarkötőkre még rá se tértünk. ─ magamra vehetném, de az igazat megvallva, a new yorki bűnözők többsége hasonlóképp szokott rám reagálni. Kevesebb hörgéssel, kevesebb nyáladzással és egészségesebb pupillákkal, de az ellenérzés, mint írmag stimmel.
- Én nem erőlködnék azzal, egy saját kotyvasztás és ha levegő éri, a molekulák átrendeződnek és... ─ kezdek bele az izgatott magyarázatba, mikor látom, hogy a gyilkolási vágyáról pillanatnyilag elfeledkezve, rángatni kezdi csapdába szorult jobbját. Sajnos befejezni már nem tudom, mert ahelyett, hogy mancsa szabadulna ki, a hálóval együtt kitör egy jókora, hegyes darabot a szekrényből. Miért van az, hogy ha meg akarok osztani az ellenfeleimmel valami tudományos érdekességet, sosem hagyják, hogy be is fejezzem a mondatot?
- Oké, értettem a célzást, univerzum, sosem leszek tanár! ─ sóhajtok egy nagyot, lemondóan, miközben hátrébb szökkenek egyszer, majd még egyszer, kitérve a meglendített, új fegyvere elől. Egy Neo-mozdulatot is bemutatok, mikor a Gyík késként használja a fémdarabot. Ez különös... ösztönlénynek tűnik, és mégis emberi gondolkodásmódra utaló jeleket vélek felfedezni a viselkedésében. A dühe, az eszközhasználat, a majdnem verbális reakciók... mégis, mi a fene folyik itt?
- Ha nem tudsz szépen bánni a játékaiddal, el kell vennem őket! ─ ugrok fel a nyakába, mellkasa előtt egymást keresztező hálókat lőve ki a két kezére, hogy hogy hátrahúzva hozzászoríthassam őket a vállaihoz, ezzel akadályozva meg, hogy annyit csapdosson velük. Gyorsan alkalmazkodik az új helyzethez, mert helyette a saját tömegét kezdi odaverni, hol az egyik falhoz, hol a folyosó másik oldalához, úgy pozicionálva magát, hogy az én hátamat tegye ki egy "Ki ne próbáljátok otthon, gyerekek!" típusú töréstesztnek. Az egyik ütközésnél még a tűzjelzőt is betörjük, a riasztóval együtt beindulnak az automatikus oltórendszerek. Sajnos a negyedik ilyen húzása után kénytelen vagyok elengedni a hálókat, hogy a plafonra másszak, amíg a megpréselt tüdőm újfent oxigénhez jut. A szünetem viszont nem bizonyul hosszú életűnek, a Gyík ripityára töri a tőlem kapott, új kiegészítőjét, megnyúló karmai pedig kiszabadítják kezét a gúzsból. Neonlámpák egész sora bánja, ahogy felpattan utánam, majd újra és újra megpróbál utánam kapni. Egy darabig tartom az egyenes vonalat, majd leugorva egy hálóval a háta mögé rántom magam, hogy farkát elkapva vághassam a földhöz. A hátán futok végig, elnyíló száját a talpammal csukva be, amikor valami megüti a fülemet: "Peter!!??"
- MJ? ─ szinte suttogásként tör fel belőlem a felismerés. Az lehetetlen, hiszen láttam, hogy kiment! Mégis miért jönne vissza??
- Hölgyem, el kell tűnnie innen! ─ szólok rá, a hangomat a szokásosnál lejjebb vittem, annak reményében, hogy a leheletnyi mélyítés elég lesz ahhoz, hogy az inkognitómat fenntartsam, hiába súgja azt a belátóbb felem, hogy az a hajó már elhagyta New York Harbort. Pechünkre azonban nem én vagyok az egyetlen, aki felfigyelt Mary Jane jelenlétére. A Gyík egy elnyújtott morgást hallatva fordul felé és már a kezét is emeli, amikor én gondolkodás nélkül vetem át magam a válla felett, tökéletes félkörívet írva le röppályámmal, hogy közvetlenül MJ elé érkezzek, közé és a hüllő közé toppanva.
- A-a! Nem ez a módja annak, hogy felkérjünk egy hölgyet táncolni! ─ elkapom közeledő kezét, de egy meglepő mozdulattal, farka a torkom köré csavarodik. A testi ereje elképesztő, karizmaim jobban megfeszülnek a szokottnál nagyobb erőkifejtés miatt, ami ahhoz kell, hogy távol tartsam őt, miközben egyik lábammal a másik csuklóját szorítom oda a falhoz. Ami részben sikeres. Kulcsszó: részben!
Ezen a kezén is megnöveszti a karmokat, éppen eléggé ahhoz, hogy engem már elérjen. Hallom, amint átszakítja a pókruha szövetét, úgy fejezve le az elöl lévő szimbólumot, mintha üzenetnek szánná. Próbálom visszafojtani fájdalmas nyögésemet, amit égő mellkasomnál intézett érintése okozott. Nem gondolok most erre. Nem engedhetem meg magamnak. Addig nem, amíg Mary Jane is itt van.
- MJ... fuss.... ─ szűröm ki fogaim között, nem törődve azzal, hogy Pókembernek nem kéne tisztában lennie egy számára elvileg totál idegen, gimnazista lány becenevével.
Fejemet oldalra fordítom, a falon lógó poroltóra pillantva. Csak el kellene érnem valahogy, mielőtt a levegőhiánytól minden elsötétedik...

Csak nevetek rajta. Azért nehéz Mr. Parkernek bókolni.
- De jó tanácsokat adsz, az biztos, hogy jó ember vagy, empatikus, át tudod érezni más ember gondját, baját, így azt tudod mondani, amit hallania kell, és nem azt, amit mondanod kell. Értesz? - mert, hogy még én magam is belebonyolódtam ebbe.
A bókjára elpirulok, hogy is ne tenném. Én sosem gondoltam így magamra, ő teljesen máshogy lát engem, mint én magamat. Lehet ezért is érzem magam közel hozzá, mert ő látja bennem azt a jót, amivé szeretnék válni. Csak elmolyosodom.
- Hm, én pont ezt tapasztalom tőled. Akkor legyél te a csupa szív geek, és én a sima, ebben szerintem megegyezhetünk. Mit szólsz? - vigyorogva nyújtom a kezem, hogy rázzunk rá esküt, vagy mit.
Csak felsóhajtok, mikor közli Peter, hogy Harrynek valóban tetszik a pompom lány. Nem is tudom pontosan ezzel mi a bajom. Talán túl közhelyesnek találom? Nem inkább, tudom milyenek ezek a lányok, mondhatni ismerem őket, sok cikk miatt, kellett hozzájuk közelebb kerülni. Inkább attól félek, hogy összetöri a mi Harrynk szívét. Azt viszont ő sem, és ezzel mi sem élnénk túl.
A táncunk eléggé meghitté sikeredik, egyszeriben egy pillanatra, minden érzésem, és gondolatom róla egyértelmű, és tiszta... és remélem nem tévedek, mintha az ő szemében is ezt látnám...
De akkor megremeg a padló, kicsapódik az ajtó, és annyit veszek észre, hogy Peter kitessékel, menjek el... nélküle? Majd egyenest a zűrzavar közepébe rohan. A tömeg visz magával a másik ajtó felé, ami teljesen a másik irányba van, mint amerre Peter ment. Miért ment arra? A tekintete, komoly volt, sosem láttam ilyennek. Vagyis, ha jobban vissza emlékszem, voltak ilyen pillanatok, és utána mindig eltűnt, Mindig ha zűrzavar van. Ezen már sokat gondolkodtam, és volt pár elméletem. Mindig is tudtam valamit titkol előlem, mindig is kértem hogy bízzon meg bennem, annyira, hogy elmondja. Mindig megkaptam, hogy nem lehet... Ez vert éket közénk, ez volt mindig a baj, hogy ő is távolságtartó volt, így én is arra kényszerültem. Gondoltam ez most kicsit változni fog, hátha köze a sulihoz, de nagyon messze voltam az igazságtól. Biztosra veszem az eltünedezéseihez van közel, és mindig mikor baj van... gondoltam valamire, oh hogyne, nem egyszer. DE az kizárt. Azt elmondta volna...
Így már úton voltam arra, amerre Peter ment, hogy lehet ennyire felelőtlen?
- Peter!!?? - kiabálok kétségbe esetten a kialakult káosz közepette. Beindult a tűzjelző is, a víz eláraszt mindent.
Nyomulok előre, egyre kevesebben lesznek, ahogy sikerül beljebb érnem. Ekkor meglátok egy hatalmas nagy gyík szerű lényt, aki .. Pókemberrel harcol? Mit keres itt Pókember, nem lehet..
Ekkor nagyot ugrik Pókemberrel a gyík. Csak kapkodom a fejem, miközben teljesen eláztam. Megcsúszok a vízen, majd a gyík farka még jobban arrébb lök, majd neki szorít a falnak. Fenébe. Levegőért kapkodva, igyekszem eltolni magamtól, de nagyon bámul valamit a lény, és nem mozdul arrébb lássam mit, kit... Peter hangját hallom ugyanis viccelődni, de... most komolyan?
Mikor a gyík arrébb megy már látom is... A farka ezzel a mozdulattal elenged, de nem ment messze tőlem, így nem merek megmozdulni... Pókembert, vagyis Petert látom, aki épp harcol a gyíkkal.

A "necces pillanatok" említésére csak egyetértően bólintani tudok. Furcsa belegondolni, hogy négy évvel ezelőtt ez a hely még nem volt több számomra, mint egy új iskola, ami miatt egyszerre voltam izgatott és ideges. A bennem élő eminens szobatudós izgatott volt, ha arra gondolt, itt mennyi mindent tanulhat majd, míg egy másik részem azon idegeskedett, vajon be fogok-e tudni illeszkedni. Utóbbi esetében ezen félelmek bizonyos mértékben valóra is váltak, ami a gólyás évünket illette. A helyzeten nem sokat segített az, hogy Eugene már az első naptól kezdve kipécézett magának, ahogy a saját zárkózottságom sem, ami a barátkozási folyamatot nagyban megnehezítette másokkal. A csendes, láthatatlan könyvmoly voltam, aki már a második héttől délutánonként haladó kémiára járt és az orráig sem látott, ha tesin leesett róla a szemüveg. Aztán a félév vége előtt jött az a tanulmányi kirándulás, ami a feje tetejére állította az életemet. Aztán Ben... de tudom, hogy nem csak nekem voltak nehéz pillanataim. MJ otthonában sem volt idilli a hangulat, tisztában vagyok vele, hogy mi történt az apjával. Szerintem egyikünk sem gondolta volna a legvadabb álmában sem, hogy ennyi minden megváltozhat az életünkben viszonylag rövid idő leforgása alatt. Arra ki se térjünk, hányszor húzhattak volna meg, amiért az órák egy részéről késtem vagy ki is hagytam őket.
- Azért addig nem mennék el, hogy a szív doktora lennék. Egyszerűen csak felmerült a téma az egyik ebédszünetben még múlt héten. Ha engem kérdezel, szerintem pont azért szégyellt volna tőled tanácsot kérni, mert te lány vagy és úgy érezte, úgy oda lenne a laza gazdag srác reputációja az ellenkező nem szemében. ─ azt nem mondom, hogy engem nem lepett meg, amikor egyszer csak megkérdezte, én mit tennék az ő helyében, ahogy az is tagadhatatlan, hogy nem sokkal ezután mindkettőnket megleptem azzal, hogy sikerült rá egy egészen összeszedett, épkézláb tanáccsal reagálnom. Mondjuk, ebben azért segítségemre volt, hogy Harry messze nem olyan reménytelen és menthetetlen eset, mint amilyen én vagyok. Épp csak egy kis extra lökés kellett neki a végső elhatározáshoz. Azért a sikerélményem ellenére MJ következő szavai komoly meglepetésként érnek és kettő pillanat alatt válik a fejem olyan vörössé, mintha egy stop táblát cosplayeznék éppen.
- Azt hittem, hogy én a "csapat geekje" titulust mondhatom magaménak. ─ jegyzem meg zavaromban egy apró nevetéssel, finoman megrázva fejemet, hogy ezzel is érzékeltessem, bár jól esnek a szavai, aligha értek velük egyet.
- Ha már a szívnél tartunk, az sokkal inkább te vagy. ─ pillantok a mellettem álló lányra.
- Hiszen te vagy az, aki összetart bennünket, és visszarántja Harryt a földre, amikor kell. Ami pedig engem illet, ismersz, nélküled még ma is elzűrkóznék valamelyik kémia terembe vagy... ─ ... vagy a maszkom mögé bújva lengenék a város felett... szerencsére még időben a nyelvemre harapok, hogy megálljt parancsoljak a megkezdett mondatnak és ne szőjjem tovább a gondolatot.
- ... vagy valami lecke felett gubbasztanék a szobámban. ─ fejezem be végül némi szünet után kissé sután. Továbbra sem szeretem, hogy hazudnom kell neki, de biztonságosabb így. Bár még mindig van hová fejlődnöm.
- Ki tudja? Lehet, hogy éppen a humora lesz az, ami meggyőzi majd Michellet arról, hogy ebből lehetne valami hosszabbtávú dolog is. ─ dobom be saját felvetésemet, némileg talán túlzottan optimistán. Nincsenek naiv illúzióim arról, hogy az ilyen bálokon miről szoktak szólni a randik, de azt is figyelembe kell vennünk, hogy Harry ugyanakkor nem passzol a tipikus vagyonos playboy sztereotípiába. Simán elképzelhető, hogy a törődő természete lesz az, ami megnyeri a lány szívét.
- Tetszett neki már egy ideje. ─ bólintok MJ kérdésére.
- Felicia óta Michelle az első lány, akiről így hallottam beszélni. ─ fut át arcomon egy kósza fintor, mert az nem volt egy túl szép időszak. Határozottan Harry legcsúnyább "szakítása"... ha egyáltalán nevezhetjük Hardy lelépését annak.
Mire túlteszem magamat az első döbbeneten, hogy Mary Jane igent mondott a felkérésre, és az ujjaim is utat találtak maguknak a derekára anélkül, hogy az arcom spontán öngyulladna, mintha valami gyufagyárnak lennék a reklámfigurája, ismerős taktusok szólalnak fel a hangszórókból.
- Végül is, ötven százalék... az már Vegasban jó arány lenne. ─ sütök el egy béna poént, hogy saját feszültségemet oldjam, de ezekben a pillanatokban még a zene sem szegheti kedvemet. Ahogy MJ közelebb simul hozzám, a kezem is magabiztosabban simít egyet derekán, én pedig úgy érzem, mintha.... nem is tudom, minden a helyére kerülne a világomban. Tudom, hogy sosem fog rám többként gondolni, mint barát, mégis, valamiért utálom a gondolatot, hogy el kellene engednem őt a karjaimból. De, az univerzumnak más tervei lehetnek, mert a padló remegésével és a robajjal egyidőben túlontúl ismerés érzés halad végig tarkómtól a gerincem mentén. Minden idegszálam fokozott működésbe lép, izmaim az ing alatt alig láthatóan megfeszülnek.
- Valami azt súgja, ez nem az új feldolgozás része. ─ szemeimmel épp a tömeget szkennelem át, hogy megbizonyosodjak arról, Harry milyen távolságra állhat tőlem, amikor a csarnok kétszárnyú ajtaját valósággal kiüti zsanérjairól valami nagy... és erős.
A pánik pillanatok alatt tör ki, többen a hátsó, tűz esetére fenntartott vészkijáratok felé veszik sietősen az irányt, de én csak meredek a termetes, humanoid hüllőre, ami egy akkora üvöltést hallat, amibe beleremegnek az ablaktáblák. Ragadozó tekintete megállapodik a pániktól elhasalt DJ-n.
- Menj ki Harryékkel! Siessetek vissza az autókhoz! ─ nézek komolyan Mary Janre, mielőtt elválnék tőle a tömegben, hogy a még mindig földön heverő, és a félelemtől lefagyott srác felé siessek. Szerencsére, a lény láttán eléggé le van döbbenve ahhoz, hogy ne tegye szóvá, mikor nyolcvan kilóját fél kézzel emelem meg, hogy felsegítsem a parkettáról.
- A hátsó kijárat felé! Gyorsan! ─ szólok rá magabiztosan, és, némileg talán erélyesen is, de szükséges, hogy kizökkentsem a bénult állapotából. Szó nélkül ered futásnak, vissza sem nézve, ami nekem kapóra jön, mert így a közeledő reptilián felé fordulhatok. Vállam felett még azuért hátrapillantok, hogy nincs-e szemtanúja annak, amire készülök, majd miután konstatálom, hogy tiszta a levegő, nekiiramodok. Nincs az a szupererő, aminek birtokában szívesen bocsátkoznék a megtermett hidegvérűvel egy nyílt szkanderpárbajba, szóval kénytelen vagyok taktikázni. A pókösztönöm bezsong, mikor tekintélyes karmokkal rendelkező pracliját megemeli, így én még éppen elkerülve egy esetleges arcvakarást, az utolsó pillanatban becsúszok, lábai között slisszanva el, hogy bokáinál a mozdulat közben kapva el rántsak rajta egy erőset, kikapva alóluk a talajt. A terv beválik, a Gyík megkóstolja a padlót, ami nekem elég időt hagy ahhoz, hogy a hátára ugorjak. Igazából én magam sem hiszem el, miket művelek épp, sosem volt dolgom ilyesmivel, így hát improvizálok.
- Képzeld, Spielberg telefonált! Épp statisztákat keres az új parkjához, szerintem te megfelelnél a szerepre. ─ sajnos, amíg dumálok és lent tartani próbálom, egy dologról megfeledkezek: a farkáról. A hosszú végtag a torkom köré fonódik, hiába figyelmeztet hatodik érzékem arra, hogy valami nem kóser. Alaposan megszorongat, le is emelve a hátáról, mielőtt úgy vágna odébb, mintha kosárlabda lennék. Bár a gyűrűt elég rendesen elhibázza. Sajnos a böhöm nagy hangszórót már nem, amit sikerül fejjel tompítanom, hogy leolvashassam a márkáját.
- Ezt a landolást nem a Sony támogatta. ─ mormogom magam elé enyhén sajgó kobakkal. A dübörgésből már érzem, hogy jön. De ha tényleg harcolni akarok vele, méghozzá itt, akkor el kell terelnem a folyosóig. A szűk hely nekem dolgozna, korlátozná a mozgásterét, én pedig felkaphatnám a maszkot...

Kissé harapós vagyok valamiért, ahogy leparkolunk. Egy eléggé féltékenynek tűnő megjegyzés ki is csúszott a számon, pedig szó sincs erről. Lehet zavarban vagyok, és egyszerűen mondanom kell valamit? Az tényleg, hogy meg is bántam. De Peter természetesen, mint mindig eléggé jól reagálja le, így csak mosolygok.
- Oh, teljesen biztos övéké lesz a leghangosabb. Szerintem késni fognak, már az alapozást beszélgetnék meg. Azért remélem nem részegen akarnak megjelenni. Mondjuk amennyi eszük van. - forgatom a szemeim. Szép lenne pont most elcseszni.
A kérdésére megáll bennem az ütő. Más alig várja, hogy végezzen a gimiel, végülis megy további kalandokra az egyetemre. Újra barátok, új cél. Nálam ez eléggé kényes téma, de természetesen soha nem adtam jelét. Csak mosolygok rá.
- Igen, azért hiányozni is fog. Voltak necces pillanatok, de a többsége jó volt. - megbököm vállammal az övét vigyorogva.
Majd figyelmünk Harry-re szál, és az egyik pompom lányra. Harry helyes, okos, és vicces, de sokan maximum csak a pénztárcáját veszik észre. Mindig hálás leszek érte, hogy a privát luxus suli helyett ide akart jönni, hétköznapi tiniként élni. És milyen jól tette.
Peterre csak pillázok.
- Naaa, Parker! Mikor csaptál fel a szívek doktorának? - nézek rá izgatottan. Azért kíváncsi lettem volna erre a beszélgetésre. - Ráadásul engem teljesen kihagytatok! Hisz lány vagyok, csupa jó tanácsokkal eltudtam volna látni... - látszat duzzogással nézek Harry felé, de úgy látom bármit is mondott Peter, nagyon bevált.
- Akár hiszed, akár nem... te vagy a csapat szíve. - nézek rá őszintén. Kötve hiszem, hogy pocsék lett volna, amit mondott neki, mert ezek szerint rajtam kívül Harry lehet itt az egyik legboldogabb diák jelenleg. Peter sokszor ott volt nekem, és vigasztaló, támogató szavai tartották bennem a lelket, főleg apám miatt. Nem hiába ő lett a legjobb barátom, és nem hiába ...
A DJ kizökkent, és teljesen elbambulunk rajta iszogatás alatt. Igazából a polóján lévő logót próbálom kivenni, kiért rajonghat ennyire.
A mix ötletére elvigyorodom, de esküszöm, én rosszabbat is eltudok képzelni...
- Nem akarok ma este pont ördögöt játszani, de tudjuk, hogy ez csak ma estére szól. - sóhajtok fel. - Nem hiszem vevő lesz Harry kocka humorára. De legyen igazad, és legyen jó vége. Egyébként komolyan érdeklődött iránta? Nekem szóba se hozta. - húzom el a számat, majd megiszom az utolsó kortyokat.
- Jól is teszi, azért ilyen téren nehéz dolga van. - sóhajtok, tudom... mi is randiztunk, egyetlen egyszer, és rájöttünk, hogy barátoknak jobbak vagyunk, illetve akkor jöttem rá, hogy nem vele szeretnék azon a randin lenni. Az a szeretet, amit Harry iránt érzek csupán baráti.
- Oh Parker! Megtisztelsz. - leteszem a poharamat. Rávigyorgok, majd kézen fogom, és viszem is a tánc parketre, mielőtt még mind a kettőnk bátorsága is valahogy elszáll.
Megállunk a parketten, és igencsak ügyetlenül nem tudjuk ki hol fogja meg a másikat, vagyis... kell? Rájövök már leállt a zene pont, és elindul egy új. Ráadásul Nickelback, itt elnevetem magam
- Nincs benne Linkin Park, szóval. - a karjaimat átfonom a nyakánál. Ezt a számukat ismerem, és szeretem, ami azt illeti szerintem nagyon jól illik most ide. A szívem majd kiugrik közben a helyéről, a közelsége, a zene, nem tudom. Csöndben táncolunk, egyszerűen a helyzet meghittsége arra sarkal, hogy hozzábújjuk, és beszippantsam a jól ismerős illatot. Tarthatna ez az este örökké? Könyörgöm...
A biztonság érzet, elfelejtem, hogy annyi ismerős van körülöttünk... még is elveszni látszik. Végül felnézek Peterre. Voltunk már ilyen közel egymáshoz, de az tény, akkor zavaromba elhajoltam, vagy valami megjegyzést tettem a helyzetre. De most kivételesen ő is komolyabb tekintettel néz rám, én pedig úgy érzem fülig elpirulok. Most.....
Ekkor hatalmas robaj, a padló is mintha enyhén megremegett volna. Kizökkenünk, és a bejárat felé figyel mindenki.

- Gondolom, páran úgy voltak vele, hogy ha már egyszer ez lesz az utolsó gimis bulijuk, akkor akár bele is adhatnának mindent, hogy lenyűgözzék a fél sulit. ─ igazából csak próbálom pozitívan nézni a dolgot, de közben azért egyetértek MJ álláspontjával. Nem feltétlenül értek egyet a bál körüli felhajtással, és mégis, valahogy lejjebb kell szuszakolnom bensőmben a bűntudatot, amiért egy luxusautó helyett valami sokkal szerényebbel vagyok kénytelen begördülni a parkolóba. Biztos vagyok benne, hogy Harry szívesen felajánlotta volna valamelyik jágányt a családi kollekciójukból, de éppen ez a lényeg... szeretném, ha a mai este személyesebb lenne, és Peterként élvezhetném. Jól esne ez a változatosság, miután a héten több időt töltöttem maszkban, mint órákon, akármilyen gázul is hangzik ez. (Eléggé.) 
- Lefogadom, hogy az egyikkel Flash és a kosárcsapat tagjai jöttek. ─ pillantok az egyik limuzin felé, és egy futó fintor átvillan az arcomon, mielőtt visszanyerem a szám körüli izmok feletti abszolút önkontrollt. Tudom, nem szép dolog az irigység, de azért attól még néha azt kívánom, bárcsak szabadalmaztathnám a háló formulámat egy kisebb vagyonért. Nem kéne nekem Tony Stark szint, a cégvezetés nekem nem való... kevesebbel is beérem. Mondjuk annyival, amennyivel kisegíthetném Mayt, hogy az a megállíthatatlan nő végre abbahagyja a munkát és félretehessek mellé annyit, amivel kibírhatóbbá válhatnának majd az ESU-s napjaim.
- Azért fura belegondolni, hogy soha nem fogunk ide visszatérni, nem? ─ bökök fejemmel a Midtown épülete felé. Eddig úgy igazán bele se gondoltam ebbe, annyira el voltam foglalva minden mással. Jó, azt azért nem mondom, hogy az a szintű szívatás például hiányozni fog, ami az elsős évemet jellemezte, de mindezidáig az, hogy tényleg a végéhez közeledünk, nem érződött valóságosnak. Most viszont, hogy MJ-vel az oldalamon sétálunk a főbejárat felé, a felismerés egyszerre felszabadító és ijesztő. Bizonyos szempontból (oké, nagyon sokból!) ezen a helyen változott meg az életem, és emiatt, tetszik vagy sem, elkönyveltem egy biztos pontnak. Jóval és rosszal egyaránt.
- Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy nekem kellett motivációs beszédet tartanom a város leggazdagabb végzősének, mire rászánta magát, hogy elhívja? ─ kuncogok egy sort barátunk diadalittas mozdulatán, és egyben azon is, hogy amit az imént megosztottam MJ-vel, teljes mértékben igaz. Ki gondolta volna, hogy az egyébként könnyen csajozó Harry Osbornra épp a végzős bál miatt fog rátörni a lámpaláz?
- Ami azt illeti, fogalmam sincs, hogy a monológom azért vált-e be, mert ennyire jó volt vagy inkább azért, mert ennyire pocsék. ─ merengek el egy pillanatra, de aztán végül finoman megvonom a vállam, hiszen a végeredmény a lényeg és működött, nekem ennél nem kell több.
- Amíg nem kezd el Nickelback vagy Linkin Park remixeket játszani, jók vagyunk. ─ a kettő bizarr szerelemgyerekét már inkább meg se merem említené, mert azért mégse lenne szerencsés a falra festeni az ördögöt.
- Egyelőre nehéz lenne megmondani, innen viszont úgy fest, jól kijönnek. ─ kortyolok bele a puncsba. Az íz alapján eddig még egyetlen bátor vállalkozó sem csempészett bele semmit. Ami azt jelenti, hogy Morita igazgató úr nem járhat túl messze.
- Harry csak olyankor szereti zavarba hozni a lányokat, ha azt éreztetik vele, hogy a pénze érdekli őket. ─ jegyzem meg és közben azért reménykedek, hogy ma este nem ez bizonyul igaznak. Michelle rendes lánynak tűnik. És jó végre a legjobb haveromat ilyen felszabadultnak látni. Láttam rajta, mennyivel nehezebben engedte el magát, mióta az édesanyja meghalt.
- Ha már itt tartunk... ─ teszem le az eldobható poharat az asztalra, miután a DJ belekezd egy lassabb számba.
- Szabad egy táncra, hölgyem? ─ nyújtom kezemet a mellettem álló felé, miközben küldök az irányába egy játékos mosolyt az erőltetett brit akcentus mellé, amiben a kérdést feltettem. Talán nem vagyok egy született Fred Astaire, de ez nem fog megállítani abban, hogy felkérjem Mary Jane Watsont. Igazából, most, hogy kishíján elveszek a szemeiben... semmi sem állíthat meg benne.

Miután Peter leparkol az iskola már jól ismerős környékén, csak azt látjuk, hogy többen is, limuzinnal, vagy valami giccses sport autóval érkeznek. Az utóbbi, a kis gazdag diákok igazi autója. Csak fújtatok, mint egy vipera.
- Ezt a nagyzolást, és erre valaki elismerően bólint, hogy mekkora teljesítmény, egy csomó pénzt elherdálni erre? - nem féltékenység szól belőlem, én tökéletesen megvagyok elégedve, hogy Peterrel jöhettem, és a egy átlagos autóval. Csak bosszant, míg valaki szűkölködik, limuzinra költik. A derekam mindig bizsereg, ahol Peter megérintett, mindig is furcsa hatást váltott ki belőlem, de ahogy egy kicsit intimebb közelségbe kerültünk, pedig csak egy fénykép miatt... nem tudom hova tenni ezt az érzést, még nem éreztem ilyet.
- Nos, készen állsz? Kíváncsian várom, hogy sül el, életünk nagy estélye. - vigyorgok rá, hisz mást sem lehetett hallani ebben a tanévben, csak hogy ez lesz életünk nagy eseménye.
Kiszállunk a kocsiból, már azonnal meg is pillantjuk Harry-t, ahogy mint az egyik drága sport kocsi tulaja kisegíti az egyik szőke pomponlányt, igencsak kihívó ruhában. Harry szélesen elvigyorodik, majd a lány mögött felénk nézve bele boxol a levegőbe. Én csak nevetve rázom a fejem.
- Látom neki is sikerült a pár keresés. - csúszik ki a számon. Bár, na... nem véletlenül hívtuk el egymást egyszerre, gondolom csak azért mert mind a ketten a másikkal szerettünk volna jönni.
- Akkor vessük bele magunkat Parker. - Peter karját emeli, hogy karolja belé, én pedig színpadiasan így is teszek. Amíg be nem érünk az iskolába végig széles a vigyorom, le se lehetne kaparni.
Ekkora nyüzsgést, és ennyi színt elképzelni nem tudtam volna az iskolába. Mindenki vidám, táncolgat, dugiba piázik, nevetgélnek. Tényleg mekkora örömet kitud váltani egy végzős bál. Bár valószínűleg ez az utolsó este, mikor mind együtt lehetünk, és ez egy pillanatra lehangol. Főleg, hogy fogalmam sincs, miután vége az egésznek mihez fogok kezdeni. De ez a jövő zenéje, nem fogom pont ma lehangolni magam.
- Nos... igyunk valamit, ez a zene egyenlőre borzasztó. - nevetek,remélhetőleg a meghívott DJ összeszedi magát, két óra múlva pedig valami meglepetés együttes fog fellépni. Már páran elkezdtek fogadni is rá, hogy kik fognak fellépni. Ahogy megállunk a büfés asztalnál, és töltünk magunknak egy kis puncsot, már látom is, hogy Harry és a pompom lány, annyira egyformák, mindegyik szőke, és ugyan azt a klón mozdulatokat végzik, assszem Michelle? Már be is vetették magukat a tánctérre. Csak vigyorgok, Harry amúgy is éppen úgy mint Peter eléggé vidám természet alapvetően, de most tényleg kitörően boldognak tűnik.
- Szerinted fognak még randizni, vagy mára elege lesz, hogy Harry túl intelligens hozzá? - nevetek fel, bár eléggé rosszmájú vagyok, tudom.

Az, hogy izgatott és ideges voltam egész héten, míg a bál napja el nem érkezett, már önmagában is egy meglehetősen kaotikus képet tudna lefesteni mindarról, ami az elmémben zajlott a várva-várt napig, ugyanakkor mégsem tükrözné kellőképpen a valóságot. Izgatott voltam, hiszen MJ igent mondotzt az elhívásra... vagyis, hát, nem tudom, igazából ötven százalékig ő hívott el engem. Vagy az száz százaléknak minősül, hogy ő is feltette a kérdést? De akkor a kettőnké kétszáz százalékot tenne ki, úgy meg sehogy nem jön ki a matek. Mindegy... a lényeg, hogy ez a döntésképtelenség, párosítva az egyébként is meglévő kételyekkel a koponyám rejtekében, nem segített a másik nagy faktor, az idegességem csillapítáésában. Ennek köszönhetően pedig annyira elmerültem a magam világában, hogy hiába állítottam meg félpercenként a nyakkendő megkötéséről szóló YouTube videót, sehogy sem sikerült a tutorialos srác utasításait követnem úgy, hogy egyszerre kellett lefelé bámulnom, rájönnöm, hogy ő épp melyik irányba hajtott egyet és még közben meg is küzdenem azzal a gondolattal, hogy mi van akkor, ha elszúrom az egészet. És igen, itt az elszúrás egyáltalán nem a nyakkendő sikeres megkötésére vonatkozik, hanem arra a tipikus Parker-szerencsére, ami miatt az idén már nem egy közös programot kellett lemondanom vagy épp késtem le mindenféle üzenet vagy hívás nélkül. Ezt az estét már tényleg nem szeretném elszúrni a kettős életem miatt. - Nagyon fess úriember, de ugye tudod, hogy a nyakkendőnek az a lényege, hogy rajtad legyen, miután megkötötted? ─ May hangja rángat vissza a valóságba, amitől előbb a nyitott ajtómban álló nagynénémre, majd a szobám sarkából előrébb húzott műcsontvázra pillantok, amit talán a Midtown biológia szertárából vettem kölcsön, talán nem, akárhogy is, engem sosem kapnak el élve. Különben is, a végeredmény számít.
- Igen, de végül arra jutottam, hogy Stevenek sokkal jobban áll, mint nekem. ─ illetve közrejátszott ebben az is, hogy fél órányi kitartó próbálkozás után végül arra jutottam, a közönség segítségét kell kérnem az előrejutás érdekében. De ez most mellékes.
- Szerinted ha eleget szuggerálom, át tudom majd teleportálni magamra? ─ mert ha ezt a remekművemet most szét kell bontanom, nincs olyan szupererő, aminek segítségével ugyanígy meg tudnám kötni még egyszer.
- Szerencsére, erre nincs szükség. ─ May magabiztos mozdulatokkal bontja szét a hatodik szimfóniámat, hogy aztán ingem gallérját felhajtva, bámulatba ejtő ügyességgel igazítson rajta immáron nyakam körül, gyengéden húzva meg a szárát.
- Nem tudtam, hogy a veterán kórházban ilyesmit is tudniuk kell az ápolónőknek. ─ jegyzem meg somolyogva, mert pontosan tudom, mennyire nem kezeli jól a dícséreteket, és ahogyan arra számítottam, most is tettetett rosszallással rázza meg a fejét.
- Ott nem is, de a nagybátyád mellett elkélt. Ben az élet legtöbb területén a legkitartóbb ember volt, de imádnivalóan elveszetté tudott válni, ha kiöltözésről volt szó. Nem beszélve arról, hogy az öccse és esküvői tanúja szintén a csomókötésben jeleskedett. ─ kuncog egyet, de észreveszem a könnyek fátylát a tekintetén.
- Mindketten büszkék lennének rád. ─ fejezi be a megkötést, visszahajtva a gallért, mire én szó nélkül húzom közelebb a sötét hajú nőt egy ölelésre. Érzem benne a meglepettséget, de karjai erősen szorítanak. Ha nem volna a pókerőm, még talán egy borda is megrepedne a nő meglepő erejétől. Végül ellépve elfordul, hogy megtörölje a szemét.
- Vidd el a kocsiját. Tudom, hogy nem éppen egy limuzin, de jobb, mint metrózni. ─ elvigyorodok azon, hogy hasonló érvelést használ, mint én más környezetben. De felfigyelek arra is, hogy még mindig Ben bácsi kocsijaként beszél az Oldsmobile-ról.
- Szeretlek, May néni! ─ adok egy puszit a feje tetejére. Mert történetesen utálja, hogy immáron ő a legalacsonyabb a családban.
- Szépen belenőtttél. ─ igazítja meg rajtam a világos zakót, kisimítva ujjaival az ott sem lévő ráncokat a vállaknál. Úgy látom a pillantásában, mintha még valamit mondani szeretne, de helyette tessékelni kezd az ajtó felé.
- Na sipirc! Egyszer mész csak ilyen bálba, nehogy késs! ─ mire tiltakozhatnék, a makacs nőszemély már a küszöbön kívülre tolt. Ha nem tudnám jobban, azt hinném, randira készül. De tudom, hogy csak az érzelmeit tartja vissza. Mintha arra bármi szükség lenne kettőnk között.
- Vigyázok a kocsira! ─ intek neki, meghagyva a teret, amire tudom, hogy szüksége van. Mégsem tudom lerázni magamról az érzést, mennyire fura ma az autó volánja mögé ülnöm. Azt hiszem, már értem May tartózkodását a megfogalmazást illetően.
- Szeretlek, Ben bácsi! ─ suttogom, mielőtt gyújtást adnék a motorra.
A Watson ház előtt hezitálok egy kicsit, a felső visszapillantót használva arra, hogy zakómon és galléromon még igazítsak egy-egy utolsót, mielőtt a járművet magam mögött hagyva a bejárati ajtó felé venném az irányt, hogy becsöngessek.
Várok.
Majd várok még egy kicsit.
Vajon tényleg megnyomtam a csengőt vagy csak meg akartam?
- Gyönyörű vagy! ─ esik le az állam, miután megpillantom MJ-t a kinyílt ajtón túl. Sebaj, majd később összeszedem. Feltéve, hogy megtalálom.
- Mármint úgy, hogy ő és én? ─ senki ne rójja fel nekem, de még mindig eléggé az első sokk hatása vagyok és próbálom összeszedni magam! Még szerencse, hogy miután behúz a házba, nagy nehezen leesik a tantusz végre.
- Ó... oké, ez így már sokkal logikusabb. ─ a karom egy-két pillanatnyi hezitálás után utat talál magának MJ dereka köré a fotó erejéig.
- Akkor mehetünk? ─ pillantok a mellettem álló lányra egy széles mosoly kíséretében, közben meg elmotyogok fejben egy imát, azért reménykedve, hogy nem vigyorogtam úgy a képen, mint egy igazi lúzer. Nem mondom, passzoló lenne, de azért mégis... legalább ma hadd tegyek úgy, mintha mindent kézben tartanék.

Két héttel később....
A végzős bál.
Annyira izgultam, hogy szinte alig aludtam valamit. Eléggé hülye tulajdonság minden előtt ezt csinálom, ha orvoshoz megyek, ha doga van... De legalább túl vagyunk az év végi vizsgán, és nem a legjobb eredménnyel, de átmentem. Ezt pedig a jó öreg végző bál zárja. Végülis miért is lennék emiatt ideges? Hisz mondhatjuk minden évben volt egy mondvacsinált bál, vagy fesztivál. A tükörképem borzasztó, pont mikor jól kéne kinéznem... Sóhajtva nyitom ki az alapozós üveget, kétszer annyit téve az arcomra, főleg szemem alá, mint amennyit átlagos napon szoktam. Van aki sminkeshez, és fodrászhoz megy a mai nap alkalmával. Én igyekszem mindent magam megoldani. A sebpénzem kissé megcsappan, mióta apám elvesztette az állását, és hát így nincs bőr a képemen kérni, hogy finanszírozzák. Apám addig üvöltözne, amíg el nem mennék itthonról, anyám pedig még a dugi félre tett pénzét is képes lenne oda adni. Nem, ezt nem tehetem meg. Különben is, egy valakinek akarok tetszeni, ő pedig már látott rosszabb állapotomban is. Így felteszem a kicsit élesebb, sminkemet, majd egyszerűen begöndörítem a hajam, és egy kis művirág csattan dobom fel. A ruhámra költöttem viszont az összes maradék zsebpénzem, ehhez az egyhez ragaszkodtam. Nem igazán érdekel, hogy ki mit gondol, nem azért szerettem volna valami márkásat venni. Ez most magam miatt volt, mert ezaz ÉN ruhám, és szükségem volt rá ma. Összességében, magamhoz képest, és mert én csináltam az egészet, elégedett vagyok.
Mikor megszólal a csengő, szinte lerohanok a lépcsőn.
- Úristen MJ... gyönyörű vagy. Bár csak apád láthatna, sajnálom, ma túlóráznia kell az új helyen. - sóhajt anyu, részben tudom nem bánja. De a fényképezőgépet elővesz. - Szóval marad a kép, majd Peterrel is, de elsőnek csak veled.
- De anyu, Peter kint áll. - kissé hisztisen tör ki belőlem, nem szeretem ha fotóznak, de tudom, én is szeretnék a mai napról képet.
- Akkor miért sem sietsz? Gyerünk, gyerünk, itt jó lesz. -beállít a megfelelő helyre, majd gyorsan csinál egy képet.
- Akkor most kinyitom... - de miért megy ilyen lassan... majd hátra nézek.. - Kérlek anyu, ne lihegj a nyakamba. - nézek lesújtóan szegény anyámra, de veszi a lapot. Mély levegőt veszek, és kinyitom az ajtót. Peter tekintete, önbizalommal tölt el,  csak elvigyorodom rajta.
- Fej a fejjel Tigrisem, megnyerted a Főnyereményt.... - kacsintok. De természetesen csak viccnek szántam, kiakartam zökkenteni a fura ... állapotból amibe került. - ... anyám akar egy közös fotót. - megragadom a karját, és behúzom a házba, addig, hogy anyám könnyek között csináljon rólunk egy közös képet.

Nem mondom, nem kis bűntudatot érzek amiatt, amilyen szörnyű barát voltam az utóbbi napokban és amennyire elhanyagoltam nem csak Harryt, de Mary Janet is. Viszont ez az egész Connors-ügy nem hagyott, és továbbra sem hagy nyugodni. Bánt, hogy továbbra sincs róla semmi hír, mert bármennyire is próbálom elterelni erről a figyelmemet, az agyam egy hátsó zugában szüntelenül ott motoszkál a gondolat, hogy semmi baj nem történt volna, ha nem ártom bele magam a dolgába, és nem segítek be az egyenleténél. Ráadásul a legrosszabb az egészben, hogy hiába járőrözök minden szabadidőmet beáldozva, olyan, mintha a föld nyelte volna el. Éjszakánként meg nem kockáztathatom meg a keresését, mert May már így is gyanakodva méreget, valahányszor később érek haza a szokásosnál és nem akarom őt még jobban kiborítani a furcsa viselkedésemmel. Közben meg éppen azokat kerülöm a város feletti lengedezéssel, akiket nem kéne. Miért van az, hogy képes vagyok Pókemberként és Peter Parkerként is elhasalni?  
- Legalább kompromisszumképesnek bizonyult. Az már végül is haladás, nem? ─ sovány vigasznak hangzik? Valószínűleg az is. Tudom, hogy Mr. Hammond sajnos hajlamos a részrehajlásra, főleg, ami a suli kosárcsapatának tagjait illeti és gondolom, nincs túlzottan az ínyére, hogy Mary Jane is pontosan tudja ezt.
- Persze, csak szólj, hogy neked mikor lenne a legjobb, aztán összehozzuk. ─ eresztek meg zavaromban egy szégyellős mosolyt, ami a felajánlás mellé adva extrán optimistának hathat, ha a teljes képhez hozzáillesztjük azt az apróságot, hogy én általában inkább lemondani szoktam a közös programokat, vagy épp notórikus módon elkések róluk. Vegyük úgy, hogy a remény hal meg utoljára? Nem mellesleg, a segítségnyújtás őszinte volt, és nem tervezem cserbenhagyni őt. Már csak azt kellene elérnem, hogy semmihez ne kelljen a hálóvetkhöz folyamondom, és nem is lehet semmi baj!
- Ugyan, ettől még te maradsz a legjobb, ezt nem veheti el tőled! Azt a múltkori társadalomismereti projektet sosem tudtam volna összehozni nélküled. ─ főleg, hogy hozva a legjobb formámat sikerült az utolsó pillanatban ráírnom és s.o.s. segítséget kérnem tőle. Az én szememben ő ugyanúgy életmentő, és ezen egy matektanár nem fog változtatni. Plusz, okos, kedves, gyönyörű, és... ahh, reménytelen eset vagyok!
- Akkor most újra az a célja? Azt hittem, egyből jelentkezik majd a Harsonához gyakornoknak. ─ valahogy nehezemre esik elképzelni, hogy Betty és Jonah jól kijönnének. Mr. Jameson szeret szemrebbenés nélkül ugráltatni másokat, Betty pedig karakánabb ennél. Már csak az lenne ennél keményebb csata, ha MJ-nek akarná megmondani a tutit.
- Azt én is meg tudtam volna mondani neki, hogy emelnéd a színvonalat. ─ ha a hirtelen őszinteségemtől nem venném fel egy poroltó vörösségét, akkor még ott van extrának az, hogy lehajolás után az ujjaim alatt az övéit érzem, amitől végképp biztos vagyok benne, hogy valaki maxra tekerte a fűtést a folyosón.
- Flash? ─ kikerekednek egy pillanatra a szemeim. Na, nem azért, mert olyan hihetetlen volna. Igazából pont arra gyanakodtam, hogy Eugene meglépne ilyesmit, nem is ez a része lep meg, hanem az, hogy a látszólag határtalan önbizalommal megáldott csapatkapitányt valaki kikosarazta.
- Akkor ezért tűnt olyan szétesettnek korábban? ─ jegyzem meg egy apró kuncogást hallatva. Ami azt illeti, a furcsa viselkedés már napok óta tart nála. Kialvatlannak tűnik, szétszórtnak, nem beszélve arról, hogy máskor ilyenkor már legalább kétszer belém kötött. Oké, mi van velem, hogy már elkezdtem Thompsonért aggódni? Pont akkor, amikor egy fontos kérdést akarok feltenni?
- Eljönnél velem a bálba? ─ ez az! Végre kiböktem! Várjunk... most, hallucináltam, vagy ő is pont ugyanezt kérdezte?
Peter.exe nem válaszol, kérjük, indítsa újra a programot!
- Igen! Vagyis, persze, mármint... az... az szuper lenne. Ha... ha te is ezt szeretnéd. ─ hát ezt sikerült nyomatékosítanom, többször is, de mentségemre legyen mondva, a terveim között több forgatókönyvet készítettem elő arra az esetre, hogy visszautasít, mint arra, hogy ő hív el engem.
- Akkor... hatra érted megyek? ─ most ezt komolyan megkérdeztem azok után, hogy még az előző kérdésben is MJ előzött meg?
- Úgy értem, hatra érted megyek. ─ korrigálok, még mielőtt válaszolna, hangomba pedig az iménti bizonytalanság helyére elhatározás költözik és még ki is húzom magam szavaim mellé. Mi ütött belém? Máskor maximum álarcban vagyok ilyen magabiztos.

Gimi eleje óta barátok vagyunk Peterrel, bár szomszédok lettünk, még sem volt alkalmunk gyerekkorunkba haverkodni. Egyszer kétszer előfordult vigyázott rám May néni, de Peter mindig magának való volt.
Mikor elkezdtük a gimit akkor megtört a jég, és jó barátok, legjobb barátok lettünk hárman Harryvel. Azóta úgymond kerülgetjük egymást. Lenyűgöz Peter esze, és mégis szerény, bátortalan. Pedig neki aztán nem kéne lennie. De mégis ilyen legyen, mint a többi nagyképű fajankó. De mégis van benne valami, ami nem enged teljesen közel magához. Néha úgy érzem, azt érzi, amit én, de aztán felveszi a páncélját, és nem enged közelebb. Nem tudom, összezavar... És már csak kevés idő van a suliból hátra, kicsit félek mi lesz utána, nem csak velem, hanem velünk... a hármas fogadttal, és ... velem és Peterrel.
- Hát, nagy kegyesen átengedett egy kettessel. Még jó, hogy a főiskola veszélye nem fenyeget... - forgatom a szemeimet, majd beis csapom a szekrényemet mérgembe.
- Persze az érettségire jó lenne ha átvennénk, már amennyit feltudok fogni belőle. De így is a fogalmakat bemagoltam, csak a számításokban volt, ... némi hiba... akkor se érzem jogosnak. - főleg hogy az agyalágyultaknak kevesebbre is jobb jegyet adott. - Egyszerűen engem vagy kedvelnek vagy nem. - sóhajtok, csak kár, hogy ez a jegyeimen látszódik.
- Betty csak maximalista. Neki kell a főiskolához a pontok, így megértem. Viszont pont ezért kellesz, te vagy a legjobb fotós. - mosolyodom el, én magam is fotózok, de legfőképp maradok inkább az írásnál. - Engem is nagyon nehezen fogadott be a lapba, de aztán rájött, hogy a nagy szájú MJ jót tesz neki. - vigyorgok, főleg mikor Flash-t járattam le, bosszúért, amiért csesztette Petert. Az egy jó nap volt, soha nem felejtem el Flash fejét, fülét, farkát behúzta. Azóta nem szórakozik Peterrel, velem előtte se mert.
És persze, mintha az univerzum így jelezne kiesik az egyik mappámból, amit épp a táskámba akartam bepasszírozni a bál szórólapja, amiről teljesen meg is feledkeztem. Egyszerre hajolunk le Peterrel érte, össze is akad a kezünk. Fülig elpirulok, de nem húzom el azonnal. Miért gondolja ezt?
- Igazából nem, Flash elhívot, de nem vele akarok menni.. - felegyenesedünk, azt se tudom kinél van a papír...
- Még is csak az utolsó bálunk, ahova ... öhm, tehát olyannal akarok menni, akivel tényleg jól is érzem magam...- nézek Peterrel, konkrétan szemmel verem.  
- Szóval.. - mond már ki, kérdezz rá... vagy ennyire nem akar velem menni? Kérdezzek rá? És ha visszautasít? Izgalmamba az alsó ajkamat harapdálom, ugyanis kínos csend telepszik ránk. Akar valamit mondani, de... najó MJ, ez még is csak a modern világ, nem gáz ha te hívsz el egy fiút...
- Eljönnél velem a bálba? - kibököm, de egyszerre szólal meg velem, a folyosó zsivaj mellé, így nem tisztán értettem. De ha igen, akkor jól, hogy ő is ezt kérdezte?

Hihetetlen, hogy még egy hétköznapinak hangzó "Helló Parker" is képes elérni, hogy az egész fejem néhány árnyalattal vörösebb színt öltsön és úgy égjenek a füleim, mintha a legnagyobb kánikulában forrósodhattak volna maszkom alatt legalább három órán keresztül. A legrosszabb része (vagyis, nem, mert egyáltalán nem rossz, de most nem ez a lényeg!) az, hogy még csak tenni sem tudok ellene semmit, mert... mégis hogyan tudnék? Mary Jane egyértelműen teljesen más liga, mint amiben én valaha is mozoghatnék. Legalábbis, ezt szajkózom magamnak, amikor meg akarom indokolni fejben, hogy miért nem hívtam még el a bálba. Egyszerű: azért, mert tuti, hogy már van rá partnere. Ha neki nincs, akkor valami komoly gond van ebben az iskolában. Szinte tuti, hogy Flash vagy Brad már beelőztek. Vagy mindkettő egyszerre, amilyen szerencsés srác vagyok.
- Hát... nem panaszkodok. ─ ejtek meg egy sejtelmes, játékos mosolyt heccelésként, ami... magamhoz képest még meglepően magabiztosra is sikerül. Abban mindenképp a segítségemre volt ez a kérdés, hogy kicsit visszatérjek csapongó gondolataim fellegei közül a valamivel biztosabb talajra.
- Miért? Neked hogy sikerült? ─ tudom, hogy Mr. Hamonddal volt már nézeteltérése a múltban és az is tagadhatatlan tény, hogy a férfinak azért megvan a sajátságos stlíusa. Nem feltétlenül a tanítási módszereit illetően, inkább a környezetének kezelése szempontjából. És MJ iménti szemforgatása nem éppen azt sugallja, hogy könnyű egyetértésre jutottak volna.
- A következőre tanulhatunk együtt. ─ mielőtt még útját állhatnám a kobakomban megfogalmazódott szavaknak, abban a pillanatban, menthetetlenül kitörnek belőlem. Ilyenkor mindig elmerengek azon, vajon melyik volt jobb? A pókcsípés előtti időszak, amikor képtelen voltam dadogás nélkül megszólítani őt, ezért inkább a hallgatásra törekedtem vagy a mostani, amikor az idegességemet krónikus dumálással próbálom leplezni? Én az előbbire szavaznék.
- Úgy értem... persze, csak akkor, ha van kedved. ─ teszem hozzá elhadarva és nem mellesleg, enyhén pirulva. Nem mintha pont egy lúzerrel akarna együtt tanulni, mint én, szóval ilyesmitől nem kell tartanom. Harry valószínűleg úgyis többet tudna neki segíteni.
- Azt hiszem, igen. Hacsak betty nem akar helyettem mást keresni. Szerintem még mindig eléggé pikkel rám a múltkori miatt. ─ húzom el a számat. Pedig én tényleg nem akartam leváltatni az ő képét az ESU-s cikknél! Úgy tudtam, ő nem fog leadni hozzá anyagot, ezért mutattam meg lapzárta előtt a képet MJ-nek. De sajnos a magyarázkodásom süket fülekre talált. Azt még értem, hogy dühös rám, de azt furcsálltam, hogy mintha nem is hinné el, amit mondok.
- Nem akarnám még fagyosabbá tenni a hangulatot a suliújság szerkesztőségében. ─ osztom meg vele az álláspontomat egy sóhaj kíséretében. Tudom, nem fair lepasszolnom neki a döntéshozatal labdáját, hiszen már így is biztosan egymillió plusz tizenkét dolga lehet még ezen kívül. Viszont azt sem szeretném, ha Betty úgy érezné, ki akarom őt túrni a helyéről.
- Óh, majd én... ─ egyből hajolok is le a lehullott papírért, még azelőtt, hogy a rajta díszelgő feliratot regisztrálhatná az agyam, ami még várat magára, ugyanis épp azzal vagyok elfoglalva, hogy Mary Jane ujjait érzem az enyém alatt, én meg ettől akkorát nyelek, mintha leküldtem volna a saját nyelvemet a torkomon. Beletelik néhány másodpercbe, mire sikerül kitörnöm ebből a lefagyásból és egy lassú, kissé talán ügyetlen (nehéz úgy, hogy azokba a szemekbe néz közben az ember!) mozdulattal a kezébe csúsztatom a szórólapot.
- Gondolom... ─ hirtelen kiszáradok és úgy érzem, meg kell köszörüljem a torkomat, ha másért nem is, hát azért, hogy egy kis időt nyerjek, míg összeszedem magam.
- gondolom, már tudod, hogy kivel mész a bálba. ─ nézzenek oda, az első lépés már megvolt! Most csak el kell rebegnem néhány ezer néma imát, hogy nemleges legyen a válasz, aztán... áhhh, kit akarok áltatni??

- Sajnálom Miss Watson, de nem értette meg a lényeget. - felemelem fél szemöldököm, és magabiztosan tekintek rá, természetesen a tanár nyugodtan ül a helyén.
- Megtanultam minden fogalmat, és leírtam. Tudom számolás nem az erősségem, de akkor sem találom jogosnak a D-t rá. Ugyanis láttam Jackson dogáját, a negyedét  nem írta le amit én, és mégis C-t kapott! - biztos semmi köze hozzá, hogy az említett személy a kosárlabda csapat egyik tagja. Gondolom Flash is hirtelen sziporkázott.
- Az osztályzás szubjektív. - mondja egyszerűen, nekem pedig tikkel az egyik ér a homlokomon.
- Hát nem is objektív... - morgom halkan....
- Hogy mondta?
- Semmi, megértettem... - majd kiviharzok a matek teremből.

Nem értem, hogy egyesek miért mennek el tanárnak. Csak azért lerontani a jegyet, mert nem vagyok szimpatikus, és még ránk mondják, hogy gyerekek. Nem igazán mondanám a kicsinyes bosszút felnőttes húzásnak, ezt még tizennyolc évesen is tudom. Fontosak az érettségi jegyet, és ha így haladok az se lesz a legjobb. Örülök, ha egy közepesre sikerül megcsinálnom. Még jó hogy nem akarok tovább tanulni, így nem is menne. Anyám nagy bánatára.Vajon mennyire lennék népszerű a tanárikarban, ha megírom az igazságtalan osztályzások történetét a suli újságba? Biztos ellesznek ragadtatva. Már fejben meg is van piszkozat. Még jó, hogy mára nincs több órám, így a szekrényemhez bandukolok, és édes bosszúhadjáratomon agyalok. Majd jön egy üzenet, friss hírek a szabad világból. Pókember ma is teljesített. Olvasva fülig ér a szám. Ő legalább csinál valamit... nem mintha tiniként megváltani akarnám a világot. De nem sokára érettségi, küszöbön a bál is, és nem tudom mihez fogok kezdeni, ha vége a giminek. Még megvan a biztonság érzetem, de félek mi lesz ha ennek az egésznek vége. Nyilván igyekszem valami gyakornoki munkát szerezni egy újságnál... de igyekszem a valóság talalját taposni. Sóhajtva vágom be a biosztankönyvet, mikor meghallom Peter hangját. A szívem dobban egy nagyot. Annyira a gondolataimba mélyedtem, hogy nem is hallottam mikor állt meg mellettem.
- Helló Parker. - mosolyodom el automatikusan. Olyan hatással van rám, mintha minden önbizalmam darabokra hullana,és kislánynak érzem magam. De ez mind nem látszik, mert igyekszem a határozott népszerű lány külcsit megtartani. - Gondolom neked nem volt gond a Matek doga. - forgatom a szemeimet.  - Ugye te fogsz fotózni az évkönyvhöz? - ugyanis a suli újság fogja csinálni, mivel én vettem át a főszerkesztői posztot idén, még ezért is én felelek. De azért az a szőke liba Kat megsértődött, hogy nem segítek a bálterem díszítésében is. De azért gondolom még tanuljak is... még hogy nem nehéz az utolsó év. Kinek?
Ekkor ki is hullik az egyik mappámból a bál szórólapja. Teljesen fatntázia dús a téma, az Tengeri varázs... ilyet senki nem csinált még. Kissé elpirulok, főleg hogy pont Peter előtt esik le...
Őszintén szólva hetek óta azon gondolkodom, hogy elhívom Petert. Ő ... sosem fog. Mármint ha velem akarna jönni, vagy bármilyen lánnyal... mármint. Szóval.. gondolom úgy sincs partnere, Flash meghívását elutasítottam, és .. nem tudom... Egyszerűen valamiért én úgy képzelem el, hogy Peterrel akarok menni... de Ő ezt miért nem veszi észre? Lehet kevésbé lesz romantikus de lehet nekem kéne rávennem magam.. de ha nemet mond? Az még cikibb, ha egy lány hív el valakit, és őt utasítják el. Vagy egyszerűbb.. bejelentem, hogy velem jön, és elmegyek mielőtt válaszolna. Hát ez zseniális megoldás MJ, egy gonddal kevesebb.
Egyszerre hajolunk le a lapért, és összeér a kezünk, enyhén összerezzenek, mármint jó értelembe melegség jár át.