Család nem ismert, Peter Parker klónjaként hozták létre.

Pókember klónjaként rendelkezek az eredeti Pókember minden fontosabb képességével: emberfeletti erő; gyorsaság és hihetetlen reflexek, de a szimultán látnoki képességet, vagyis a „pókösztönt” nem örököltem meg. Helyette rendelkezek a jövőbe látás képességével, de nem tudom kontrollálni azt. Képes vagyok saját organikus hálót termelni, ennek mennyisége függ a kondíciómtól. Ami az erőmet illeti, jóval erősebb vagyok az eredeti kiadásnál. Van egy ismertetőjelem: Különös módon végzek az ellenségeimmel, ami egy forradást eredményez az arcukon. Ez jelzi, hogy én voltam. Képes vagyok a csomtjaimat módosítani a kezemben, akár tíz karmot is meg tudok formálni, ha úgy tetszik és akár vissza is húzni azokat.
Hátrány, spoiler alert: Azt már nem hangoztatom, hogy a maszk alatt közben valós fizikai kínokat élek át, hisz mégis csak a csontom nyúlik meg. Tudom, ha ezt jobban tudnám uralni, talán végzetes is lenne. Mindazonáltal a mutáció... az a folyamat, amelyről nem tudom megállapítani, hogy áldás, vagy átok. Folyamatosan változásban van a szervezetem, érzem, hogy erőssé tehet, de fizikailag olyan, mint ha egy bomba robbanna bennem, nem tudom néha, hogy vajon az őrület határán állok-e már a kíntól, amely a mindennapokban teljesen spontán gyötör. Nem tudom, hogy meg tudnám tartani a józan eszemet, vagy talán egy pillanatban becsavarodok-e. Egyben erőm és gyengeségem is, hisz abban a pillanatban, amikor szaggat a kín, másra sem tudok koncentrálni, csak érzem, hogy a fájdalom átjárja minden sejtemet, egyszer még megöl legbelül.

Személyiség
Klón vagyok. Ez a tény azt jelenti csupán, hogy nem egészen viselkedek úgy, mint egy született ember. Inkább mint egy droid. Ez főképp annak köszönhető, hogy nem csak szimplán klón vagyok, hanem egy elcseszett klón. Úgy bizony. Sem Parker emlékei nem maradtak meg bennem, sem pedig az alapvető emberi érzelmek.
Gyűlölni tudok. Kezdetektől fogva. Úgy gondolom, az érzéseket tettek váltják ki bennem. Addig azonban nem ismerem. Így tapasztaltam meg milyen érezni a fájdalmat, milyen a bosszút, a haragot. Pusztítási vágyat érzek főképp. Nem adatott meg nekem, hogy boldog életem legyen, sem az, hogy átéljem, milyen gyereknek lenni. Engem csak megteremtettek. Majd úgy a földbe is akartak tiporni. Teremtőm ellen és az ellen, aki miatt létre hoztak, mérhetetlen bosszút és haragot érzek csak. Gyűlölöm őket, amiért torzszülötté tettek.
Ebből kiindulva pedig nem igazán van lehetőségem bárhol huzamosabb ideig megmaradnom. Az emberek kegyetlenek, csak keresik az okot, hogy belém kössenek. De hát ez az arcomra van írva. Kirekesztettnek érzem magam és végtelenül keserűnek. Ezek az érzések már a csontvelőmig hatolnak és úgy marnak belülről. Én pedig nem ismerek sem istent, sem embert, hogy megkíméljem. Gyilkolok, ha olyan a kedvem. Akár meg kell védenem magam, akár nem. Nekem nem szent sem gyerek, sem más, ami másnak végtelenül aranyos. Nem ismerek jó érzést. Sem az átlagos emberi normákat.
Úgy gondolom, ha jól sikerült volna a klónozásom, akkor is évekig taníthatnának arra, hogy kell normális emberként viselkedni. De én nem akarok. Pedig az emberek furcsák és egyben nevetségesek is. Végtelenül gyengék és nem fizikailag, hanem lelkileg. Mert ragaszkodnak valamihez. Én épp ezért vagyok sebezhetetlen. Ugyan mi vesztenivalóm van? Az életem... hát akkor vedd csak el.

Eltekintve néhány tényezőtől

"Kaine, ne fald fel a hűtőt, most mit főzök?"

"Mi lenne, ha nem Arrow-val fürdenél, hanem őt fürdetnéd?"

"Muszáj mindig a plafonról lógva tévézni?"

"Hányszor mondjam, hogy állj a két lábadra, tudod, azért van és menj oda az üdítőért, ha kell. Most nézd meg, ragad minden."

"Mióta trambulin az ágyam?"

"Ne mászkálj már állandóan alsógatyában, ez csak téged nem zavar."

"A növényeket ne a kólával öntözd, a tulaj kirak mindannyiunkat, ha meglátja, hogy megölöd a féltett kincseit."

"Nem mész oda, nem vered meg, eszedbe se jusson!"

"Nem, a lakbért nem az idős néni pénztárcájából fizetjük ki, hanem elmész dolgozni."

"Nem is az ékszerboltoséból..."

"Ne lógj állandóan a tűzlépcsőn, keress magadnak valami másik placcon."

"Eszedbe se jusson Peter Parkert megkeresni és megölni, megértetted?"

"Legyél kedves az új lakótárssal és ne akarj rá folyamatosan csomót kötni."

"Most nézd meg, minden csupa vér, muszáj így végigtrappolnod a lakáson?"

"Gyere már le a plafonról, ez csak egy kis ugatás. Egy kutyának nem lehet véleménye?"

"Nyugi, csak megnyalni akar, nem megenni. Nem, rakd le, nem Szimba, hogy emelgesd."

"Nem tudod ki az a Szimba? Akkor nézned kellene néhány mesét, hátha több érzés szorul beléd."

“Légy szófogadó, figyelj a tanárra, játssz szépen a többi gyerekkel, felpofozni a kötekedőt csak a munkában ér, ha Shisho mondja”

"A kidobók nem a kukába hajítják a züllött vendégeket hiába valók oda. Na jó tőlem nem tudja meg senki"

“Ne lógj Philen (a fikuszon), nem vagy te Tarzan, amúgy sem fa, hogy elbírjon!”

"Tényleg megértetted vagy csak bólogatsz, hogy békén hagyjalak?"

"Tudom, hogy igazából nem akarsz másoknak ártani, csak egy... tökfej vagy."

Múlt és újfent jelen
Különös történet az enyém, melynek sem eleje, sem vége. Igazából azt sem tudom már mi célból vagyok ezen a világon. Nincs egyetlen olyan személy sem, akihez tartoznék. Volt egy, aki eltaszított magától, majd el akart taposni. Mint egy droid, egy használati eszköz, úgy teremtettek. Klón lettem, a legelső. Az első típusokkal az a baj szokott adódni, hogy tökéletlenek. Velem is ez történt. Amint hogy két apró résen keresztül szemlélni kezdtem a világot, már selejtes voltam. Parkerre még csak látomásból sem hasonlítottam. Csupán a szemeim és a szemöldököm íve legfeljebb. Minden másban eltértem. Nagyobb darab lettem, és noha örököltem a képességei javából is, nem lettem tökéletes. "Egy klón semmiben sem tér el a donorjától." Vágták sokszor a fejemhez. S míg én kezdtem tudatomra ébredni és megismerkedni a világgal, addig újabb klónprojektbe fogtak. Miles Warren professzort teremtőmként tiszteltem. Ez volt az első érzés, ami megjelent nálam. Olyannyira használhatatlannak bizonyultam, hogy sem emlékek, sem igazán érzések nem ragadtak meg bennem. Mint egy érzéketlen robot.
Warren így is gondolta. Arról sosem szóltam neki, hogy tulajdonképpen generálok én magamnak emlékeket. De még milyen emlékeket! A felét sem értettem. kusza, össze-vissza csapongó képek jelentek meg az elmémben. Tán ezeket hívják emlékeknek? Akkor még nem sejtettem, hogy valamennyire a jövőbe látok. Nem örököltem a pókösztönt, amire annyira vágyott Warren. De ellenben rájöttem rengeteg más képességemre. Hirtelen tapadni kezdett a tenyerem és már nem csak tapintásra ragadtak hozzám tárgyak, de egy különös nyálkás, de annál erősebb fonalszállal is húztam néha magam után egy-két oda nem illő dolgot. Mint kiderült, ez a pókfonál. És ami talán még hasznosabb, hogy ugyanúgy hamar kibontakozott a többi akrobatikus képességem. Hajlékony voltam és akár a plafonon is megmaradtam. Ami pedig a leghasznosabbnak bizonyult, hogy a csontomat tudtam manipulálni. Napokra magamra voltam hagyva. Warren nem ért rá velem foglalkozni, akinek sosem adatott meg méltó klónnak lenni. Nem csak hogy használhatatlan voltam, de visszataszító is. Nem egy tükröt zúztam be ahogy megpillantottam önnön sebhelyekkel és hegekkel tarkított tükörképét. De nem is magamra haragudtam igazán, hanem Peter Parkerre. Miatta jöttem létre, miatta kell ezt az elcseszett életet élni. Úgy hiszem ekkor kezdett kialakulni a második igazi érzésem, a gyűlölet. Mély és őszinte gyűlölet lobbant bennem Pókember iránt. Ami csak fokozódott, miután megteremtették a második, immár tökéletes klónt.


Harmadik vagy talán - fene sem tudja már - negyedik alkalommal járok itt, amióta a támadás történt. Nem futottam mindegyik alkalommal össze vele, mondhatni inkább csak ki-be mászkáltam. Aztán gondolom már megszokhatta, hogy én vagyok az. A kutya viszont annál kevésbé. Már vár. Bármelyik pillanatban kész számítani rám, hogy megérkezek az ablak felől, ahol általában bemászni szoktam. Este van, mondhatni majdnem éjfél, nekem pedig korog a gyomrom. Gondoltam beugrok egy kis vacsira vagy hasonlóra. A kutya lendül amint megmozdul az ablak, de nincs szerencséje, mert rögvest a plafonra pattanok.
- Jó kutya legyél, ne keltsd fel a gazdit. - suttogom neki, majd elindulok a konyha felé. Arrow pedig a földön követ engem, néha izgatottan puffog egyet. Azt várja, hogy mikor kenhet a földre, mert továbbra sem volnék a szíve csücske. Engem meg ő nem érdekel. Szóval kirámolom a hűtőt és még egy kis maradék kávéra is futja. Annyira nem volt szörnyű az mint amilyennek elsőre tűnt. A kávét felöntöm, temérdek cukrot öntök bele majd irány a mikró. Én pedig addig fejjel lefelé leguggolok és elkezdem enni a tortát, amit a hűtőben találtam. Olyan újszerűnek tűnt, biztos kapta valakitől. Az meg sem, fordul a fejemben, hogy esetleg inkább adná. Egy falat le is pottyan a földre, amit a kutya készséggel felnyal. Utána elszabadul a pokol, az aktivitása megnő és körözni kezd alattam, fel is vakkant, hogy ugyan adjak még neki.
- Kuss már, késő van a csevegéshez!


Warren örvendezett. Majd hozzám vágta, hogy nekem pusztulnom kell. Senki nem tudhat rólam, hát legegyszerűbb megoldás, ha megsemmisítenek. De már ekkor kellően tudatomra ébredtem. Erősen csírásodott bennem az élni akarás, hiába sejtettem, hogy sosem lesz könnyű életem. Kivetettnek születtem és az is fogok maradni. Mély csalódás volt az újabb érzés, amit akkor éreztem, amikor teremtőm kimondta a végső szavait rám. Talán egy imát elmormolt. De nem sikerült megsemmisíteni. A tökéletes klónba ütköztem. Warren az ő feladatául adta, hogy öljön meg. De hiba lépett a számításaiba. Nem sejtette, hogy addigra nem csak hogy magamra találok, de sokkal, sokkal erősebb is leszek, mint a másik klón. Reilly szívósnak bizonyult, de nem volt méltó ellenfelem. Az összecsapás viszont hosszan elhúzódott. És míg gyakorlatilag rommá alakítottuk az épületet, felgyúlt egy újabb érzés szikrája bennem. A bosszúvágyé. Warren vesztét akartam mindenképp és sikerült is elérnem, hogy az öreg meghaljon az összecsapás következtében.
Majd egy zsoldost is megszégyenítő ügyességgel felszívódtam onnét. Hetekig húztam meg magam. Hosszú, hosszú hetekig. A macska-egér játék fordult, már én lettem az üldözött. Rengeteg sérülésem volt, nem engedhettem meg semmilyen összecsapást magamnak. Végül lassan előmerészkedtem. Napról napra egyre jobban kezdtem meggyőződni arról, hogy letettek rólam. Elkezdtem kiépíteni az életemet. Sikerült az alvilági életbe betoppannom. Bárhol máshol csak megvetést kaptam, az emberek féltek tőlem, volt aki nekem támadt, hogy takarodjak a környékről is. Nem is vártam igazából mást tőlük, hisz gyarló emberek. Hitvány kutyák, mint maga Parker.
Megkeseredett, társaságkerülő magányos ember lettem, aki csak olykor engedi az ösztönös viselkedését kibontakozni. Az, ami napról napra erőt adott, hogy tovább csináljam, az a harag és a gyűlölet. Tökéletes motorjává váltak annak a gépezetnek, ami aztán lassan sok bűntény mozgatójává vált. Gyilkoltam, fosztogattam, ha kedvem szottyant csak keresztül gázoltam egy ártatlan civilen is. Hol is érdekelt az engem, ők is önzőek egytől egyig. Lassan azzá váltam, aki ma is vagyok.
Számos ellenfelem akadt nem csak pitiáner bűnözők terén. Rengeteg különleges képességgel megáldott egyénnel húztam ujjat és húzta ő a rövidebbet. Emellett pedig számos ellenségem is lett, akik azóta is alkalomadtán felkeresnek és megpróbálnak megölni. Egy ilyen alkalommal sikerült szert tennem egy speciális ruhára, amiről mint kiderült, Parkernek készítettek. Zseniális darab, kipótolja a hiányosságaimat ott, ahol neki nem hiányzik. Vagy vajon akkor egy kicsit mégis?
Mára csak egy valamitől tartok, hogy egy valódi torzszülött lesz belőlem. Azt tapasztalom hónapról hónapra, hogy erősödik a mutáció. Attól félek nem áll meg. Már nem érdekel igazán az az ember, akinek egykoron kinéztem a tükörben. Lassan nem is fogok rá hasonlítani. De ki tudja, így mi vár rám? És ez a kételyes jövő tesz erőssé és sebezhetetlenné. Hisz mégis mi vesztenivalóm van? Tökéletes harcossá erősödtem. Olyanná, akivel más nem szívesen húz ujjat, mert neki van mit veszítenie. Ellenben velem...


Azt mondják az okosok, élj úgy, mintha a mai nap lenne az utolsó... élj úgy mint egy király, tedd meg, amit szeretnél egy pillanatig sem habozva, miközben igazából tudod, hogy az a bizonyos óra ketyeg. Tele vagyok kételyekkel, nincs két egymáshoz hasonlatos pillanat, az érzések pedig mélyen az elmémbe tódulnak. Nem lett volna szabad hagynom, hogy így történjen, nem lett volna szabad maradnom, engednem, hogy ennyire kötődjenek hozzám. Bűntudatom van, ahányszor csak a tükörképemet látom a tükörből, a tócsából a járdán, ahányszor csak a maszkom szorongatom tétlenül a kezemben.
Újabban ismét görcsösen kapaszkodok a maszkba és nem azért, mert elrettentő amit látok és így próbálnám meg szőnyeg alá söpörni a nyilvánvalót. Az emberek az utcán... a reakcióik bosszantóak, dühítőek, ökölbe szorul tőlük a kezem, ahányszor csak közéjük megyek. Csak a négy fal között érzem úgy, hogy mindent a küszöbön hagyok. Még ez a jókora szőrös dög is kedvel, pedig emlékszem először megpróbált megenni. Ez mérsékelődött, most már csak megrágcsálni szeretne és összenyalni.
Nyugtalanul alszom... éjszakákat virrasztok át, ha egy apró neszt hallok már felébredek. Így aztán vihar esetén inkább csak az ablakon bámulok kifelé a villámokra. Úgy cikáznak át az égen, mint megannyi heg az ég arcán. Olykor felfénylik a szoba, majd ismét teljes sötétségbe borul, miközben az eget megrázza a robaj. Ez így megy már órák óta, én pedig csak várok, türelmesen várok. Pihenni szeretnék, kikapcsolni azokat a végeláthatatlan gondolatokat a fejemben. Vajon érdemes küzdeni?