Érzem a bukott átható auráját, ahogy minden lépéssel közelebb kerül hozzánk, felkavarodik a vérének illata, biztosan az ő porhüvelye sérült meg, vagy még a sajátomat érzem.
Fél gondolatot szánok a lányra és a nyúlra, aztán minden idegszálammal próbálok az előttem álló “feladatra” koncentrálni, még ha az olyan abszurd is, mint leküldeni egy bukottat a pokolba.
Egy levegővétel, kettő, egyre nehezebbnek érzem, megremeg a föld is, ahogy rálép, mintha lépteinek tonnányi súlya lenne. Látom a kőlapon futó hajszálrepedések sokaságát, a gravitációnak ellentmondó, felfelé szálló törmelékeket, érzem az ablaküvegek remegéséből semmi nem fog sokáig kitartani, fogytán az izzadtságszagú másodpercek.
Nem tétovázhatok, már látom az alattam gyűlő repedéseket, ahogy a burok lassan feladja, megtörik és lávaszerű, vörös fény bugyog fel a mélyből. Izzik a karomra tetovált kapu, verejtékcseppek százai csorognak szemembe, de nem pisloghatok.
Érzem, ahogy rezonál koponyámban még az utolsó szótag, megkocogtatja összezárt fogaim, vas, fém, vér és bűz szaga, íze indít végzetes rohamot érzékeim ellen, épp csak félreugrok, foltban terül el egy kis, sötét rész, a pokol egyik bejárata, itt egy pláza tetején, érzem a magasságot, beleszédülök a mélységbe, a bukott megtorpan. Torz arcán szinte tapinthatóvá válik a fájdalom és csalódottság. Egy percre megtorpanok én is, mintha átütne rajtam, megremeg ádámcsutkámban a bánata.
Folytatom a kántálást, fizikai húzóerővel hatva rá, amivel a rés felé igyekszem vonni, hátrálok, sorban törnek ki az ablakok, egyik a másik után apró szilánkokban pereg a földre és a talaj csak repedezik, egyre nagyobb szakaszban omlik be a föld. A bukott megveti lábát, alsó fogsorom megcsúszik a felsőn.
-Neee…
Egy kéz nyúl elő a pokolból, ő az, érzem, ahogy leizzadok és kiráz a hideg, látom, ahogy fekete folyadék, a benzinhez hasonlatos, málló massza csöpög le a hirtelen materializálódó férfikarról, melynek csuklója a bukott bokája köré tekeredik és lerántja.
Lucifer szeme pillanatra feltűnik, vörösen villan az enyémbe egy sötét, hús nélküli arcról, mert még nem volt ideje szövetet eszkábálni. Most nem jön fel, nem akar feljönni. Megfeszítem alkarom, egymás felé közelítem, érzem, hogy ordítok az erőfeszítéstől, mert Ő megkapaszkodott a peremében. De csak egy szóra tart fel.
-Hamarosan feljövök hozzád, meglátogatlak, Consantine. Addig is szívesen fogadom ezt a kis ajándékot. A köszönetem majd meglátod, ne félj, bőséggel megjutalmazlak.
Sikerül, összeér két karom, a pokol bezárul, eltűnik a rés, el a vöröses lávafény, térdre esem én is, bele néhány üvegszilánkba.
Francba! Iszonyatosan remegek, de felállok, meg akarom nézni nem-e…haltak meg.
-Lacey?
Megjegyeztem, megtalálom.

Összeráncolt szemmel meredek a jónak tűnő angyaltaszító rúnákra, bár a bukottak egyik jellemzője térfélváltáskor a megkettőződő erő. Számtalan káromkodás tolulna ajkamra, ahogy a fehér, jelentéktelen ajtót nézem, amit most öltöztettem különleges díszbe. Közelít… Érzem vibrácóját az elemi bánatot, a kiszakadás traumájának bűzét és a szélszerű, kísérteties hangot, amivel a nevem ismételgeti.
Odaát mindenki tudja, káromkodás, kötőszó bazdmegek helyett.
Visszafordulok az értetlen lányhoz, tovább húzom, fogaim között újabb, ki nem mondott szitkokat nyomok el és kurvára rá akarok gyújtani.
-Élmény lenne, ember szájából még nem nagyon hallottam.
Minden halandó máshogy hív, valahogy derogál kimondaniuk, amit a szájukba adok, pedig sosem mutatkozom be másképp.
Követem, remélem elég nagy felületet találunk és le tudom húzni, mint szart a wc-n, nem fog feljönni semmi szemét. Egyszerűen letuszkolom. Hallom visszangzó lépteim tompa koppanását, cipőm csikordul, ahogy nagyot fékezek, irányt váltva, iramodok a mondott hely felé.
Nekifeszülök a parkolóház nehéz ajtajának, épp csak beérünk, érzem, hogy néhány verejtékcsepp hidegen és fontoskodva leszánkázik tarkómon.
Rámeredek, néhány másodperc mérlegelés, tekintetemben fagynak a rendszerek.
-Jó, végülis jobb, ha nem látod. Bújj el a nyuszival és ne gyertek elő. Vigyázz rá, magadra.
Préselem össze ajkam és minden űzöttségem ellenére határozott, átható pillantással parancsolom fedezékbe.
Szinte úgy esem egy nagyobb, kopasz teraszra, mintha baseballt játszanék, morcos pillantással az üvegablakokra. Kurva gáz lesz, ha ez mind betörik, nekem sem ártana valahogy túlélni.
-Bújj el
Kiáltom még, Lacey, beugrik a neve, aztán felrajzolom a pokol körét és nagyjából ekkor, épp csak félreugrom belőle, érkezik a fehér, eltorzult arcú lény.
Hosszú, szénfekete szárnyát lassan húzza maga után, kínlódva sepri azt a kevés port, amit elfelejtettek felnyalni. Lóg, mintha nehéznek találná. Görnyedt, kissé előredől az egész teste földi teher, természetellenesen fehér, csak a szeme körül pattantak ki a kékesfekete erek, mintha horrorra sminkelték volna. Szeme teljesen fekete, ajka, ahogy eltátja természetellenesen nagy, mintha nem izmokból állna. A sikoly jól ismert festményét mázolták a képére.
-Constantine…segíts
Bőgi, mély, torz, fogyatékos hangon, fütyülő szél szárnyán. Kapkodva feltűröm az ingujjam, mindkettőt. Egyetlen mázlim, hogy sokkhatás alatt áll, nem bír gondolkodni, átmenetileg szörnyet csinált belőle a bukás. De majd ott, lent Lucifer papa tetves ölében összeszedi magát.
-Erre gyere, segítek, mindjárt.
Sziszegem felé és már kezdem is. Latinul, meredt tekintettel fúrva túl sok fájdalmat látott tekintetem az övébe, ahol még több kínnal találkozik. A szél felerősödik, meg kell vetnem a lábam, nehogy elfújjon, de még így is fél térdre ránt. A lány elbújt, biztosan elbújt. Kántálok, amíg a kör közepére nem ér, amint átlépi, a bukás emberfeletti fájdalma teljes erővel szítja szét, földöntúli ordítás tölti be az egész teret, visít, süvít a fájdalom, csontig hatol, szinte belebetegszik az ember. Érzem én is, zsong a koponyámban, csontjaimban kopog, mélyen összeszorítom fogaim, hogy ne ordítsak vele és ó igen, repednek az ablaküvegek. Még az előtt le kell küldenem, hogy minden eltörik. Tenyerem lebaszom a földre, bele a körbe, ahol állunk, harsogva folytatom, túlordítom a vonyítást. A nyuszi nagyon félhet. És alattunk lávás fénnyel utat tör a pokol pereme, beleszakad a földi talaj.

Érzem az idő izzadtságszagú sürgetését. Minden értetlen kérdéssel közelebb kerülünk egy friss bukott előtörő őrületéhez, törmelékekhez, vérhez és halálhoz, mert mint a fuldoklók rántanak ők is le magukkal.
Kurva fáradt pillantást vetek rá, hihetetlenkedőt, komolyan feltesz egymillió felesleges kérdést, miközben egy kétlábon járó horrorfilm lassú enyészetet sodor felénk egy barátságtalan, hosszú folyosó tikkelő fényében?
-Jézusom, már mondtam, elbukott, ergó megöl mindenkit elemi szinten. Honnan ismerném? Semmi közöm egy idióta tollashoz sem, legyen az fehér vagy fekete
Tagad és baszott nagy szerencse, hogy nem rúzs volt nála, hanem egy ennyire nőtaszító valami, mint az alkoholos filc. Sóhajtva veszem ki kezéből, ezen a Robon forgatom szemeim.
-És mivel robbantott volna, bombával? Idehívtad a zsarukat, tehát ők is meghalnak, ha nem állítom meg. Egyébként gratulálok, több meló nekem. Senkinek nem magyarázok semmit, kislány.
Vetem oda már ingerültebben, mert rohadtul koncentrálnom kellene a rúnákra. Érzem, hogy hideg verejték cseppek kúsznak le tarkómon és nedvesen nyalják végig borzongó hátam. Furcsa, fütyülő hang hallatszik az ajtó túloldaláról, mintha süvöltene a szél, orkánszerű, csak épp hangja van.
-Constantine…
De gyűlölöm, hogy legyen bár odalenn, vagy fent, mind tudja a nevem.
Nem sokkal utána nagy, nehéz valami csapódik az ajtónak, de a lány nem fogja fel, nyuszistul is csak beszél, miközben próbálom végigvinni a folyosón.
-Olyan hely kell, ahol nincsenek emberek, senki, világos? Le kell juttatni a pokolba.
Kissé félrecsúszik a hangom, egy nyeszlett nyelés megugrassza. Még ha fel is jönnek érte, vagy leküldöm, kurvára nem szeretek ezzel szórakozni.
-Most komoly? Nyomunkban egy bukott angyal és te elemezgeted a bókot? Már hallottad.
Torpanok meg egy pillanatra, hogy feszült pillantásom az övébe villantsam.
-Az a szar folyton ismételgeti. Constantine. Ördögűző. Örvendek.
Nézek rá gúnyosan, hogy igen, ezt most kellett, menekülés közben.
-Parkolóház…Jó lesz, mutasd az utat! Nincs vihar Lacey, bukott angyal van, akit egy rúnacsapda tart távol nagyjából még…
Vetek órámra egy gyors pillantást.
-Öt percig. Talán sikerül elkészülnöm, mire utolér. És bocs, de nem, nem állhatsz meg morogni hogy mekkora hülyeség ez az egész. Bár tudod mit, jobban jársz, ha azt hiszed csak egy őrült, aki robbantgat.
Remélem mutatja az utat, méghozzá sürgősen, az ajtó egyre jobban remeg körülöttünk a szélfúvás fütyülős visítássá torzul és a visszhangos folyosó utánunk küldi a lény torz jajkiáltásait. Se ember, se állat nem ad ki hasonló hangokat, egyszerre torz, gépi és elviselhetetlenül fájdalmas.

Szarházi… Milyen nevetséges, hogy életem egyik “központi” problémája lett a macska és ez a lány is természetesnek veszi, hogy nem lehet mást kezdeni velük, mint elfogadni őket. Szólásra nyílik szám, hogy soroljam mi a baj vele, de nem hagy nekünk időt a mögöttünk kibontakozó tömény horror.
Érzi ő is, biztosan, csatornabűz, bűneinek lassan rohadó, máló bukéja ül meg a szétroncsolt kisbolt törmelékei között. Torz arccal közelít, artikulálatlan, bukott hangja, ami a pokol forrását idézi már csak segítséget kér.
De kénytelen vagyok szembenézni vele, hogy nem vagyok mindenható, nem az Isten, aki képes megbocsátani, akármit is művelt, amivel most lassú, hevülő léptekkel ered a nyomunkba.
-Jézusom, senki nem tud. Senki nem tudja bekötni a sebeit és nem lelki baja van. Ha nem akarod, hogy ő öljön meg előbb, úgy hagysz mindent és hallgatsz rám. És ne nézz a szemébe!
Makrancos csaj, fantasztikus típus, odavagyok érte! Neki adom a nyulat, mert kettőnk közül még mindig én tudom inkább megmenteni a bőrünket. A nehézségi skála valahol a bukottak mezsgyéjén tikkel, egy démonnal elbánok, egyszerűen visszakergetem Lucifer szoknyája alá, de ez a példány még nem nyert bebocsátást oda, persze a kénfőnök tárt karokkal várja majd, biztos ő intézte, hogy elcsússzon a földi valóság banánhéján. Tolmácsolom majd egy pökhendi szárnyasnak, nem vigyáznak eléggé az övéikre, szar a kiképzés és ha ártatlanok vére szárad majd a lelkén, nincs az a halandó, aki megállíthatja, nagyjából engem is beleértve. És akkor megint lesz egy-két kínos köröm Luciferrel.
-Oké. Elfelejted a boltot. Legalábbis átmenetileg. Az állatok elbújnak, illetve nem fog hozzájuk nyúlni bár…áttöri majd az ajtót, megpróbálja. Mindegy, a te életed értékesebbnek tartom a szalamandráénál az üvegkoporsóban.
Hadarom, aztán kikapom kezéből a filcet.
-Tökéletes. Menj előre, ránk töri majd, csak időt nyerünk. A filc nálam marad, leüldöm majd a pokolba.
Azért egy kissé gunyoros pillantás neki is a jár, a helyzet ellenére, miközben firkálom  már a szanszkrit angyal rúnákat a nehéz fémfelületre. Az alkoholos filc tökéletes.
-Bármilyen bájos is a neved Lacey Harries, sajnos ki kell ábrándítsalak. Nem fog visszatartani egy frissen elbukott, bomló elméjű bukott angyalt. Kész. Jössz. Mondj egy nagyobb területet, ami közel van.
Kezdek el rohanni, ha kell kézen fogom, úgy húzom magam után végig a folyosón. Közben az ajtónak ütődik valami nagy, robajjal, súllyal, nem is egészen fizikai. De egyelőre nem tudja áttörni.

Az apokalipszis hangulatban éppen halott állatok megnevezésén akadok fenn, amit valami bolttulajdonos aggatott szárított szöcskékre, bogarakra. Nem kéne, sürget az idő, nyomunkban a bukott és még egy nyulat is ki kell emelni a romok közül. Gyorsan legyintek a sajnálomra, egyúttal saját értetlenségemre, ne foglalkozzon velem.
-Pocsék lehet ilyen helyen dolgozni, ha muszáj odaadni őket a felelőtlen gazdiknak. Én is tanácsot kérni jöttem, a macskával kapcsolatban ugye, mert jelen állás szerint ő gyilkol ki engem, nem fordítva.
Eresztek meg a lány felé félmosolyt, ennél többre nincs idő, csak még egy fél a bengálijának, annyira nem értek hozzá, de nemes tenyészetnek hangzik. Szarházi csak úgy az utcáról jött, hívatlanul, döglött egerekkel.
A szokásos vész magyarázás éppen úgy sikerül, mint mindig, beleütközöm a szkepticizmus vasajtajába. Sóhajtva megrázom a fejem, nem ismerem, nem is szándékozom, kibaszottul kerülnék minden szárnyast, fehér vagy fekete, nem teszek különbséget. Savanyúan bólogatok a recsegős porfelhőben, ő is milyen szívesen kerülné az őrületem, ebbe születtem, éltem és sokszor nem is bántam a száznyolcvan fokos fordulatokat.
Már érkezik, nincs időnk, ide érzem a belőle áradó túlvilági bűzt, a hirtelen támadt kén átható szagát, a hang és arctorzulás csak díszletei a színpadnak.
Suhogó a járása, mintha a földet verdesné valami súlyos anyag, odapillantva látom, ahogy megfeketedett, nehéz tollait húzza maga után, amik csak úgy előbukkantak emberi hátából, húscafatokat és a lapocka jelentős eldeformálódását vonva maga után.
A lány is észreveszi, figyelem arcának változásait, miközben csoszogva, szárnyát húzva tart felénk a torz arcú, tudja a nevem, persze, hogy azt ismételgeti. Innen már nem fogom tudni visszahozni, a fájdalom és isten kegyéből való kiszakadás az őrületig fongja marni elméjét, csontjáig hatol majd az angyalok számára tulajdonképpen elviselhetetlen bukás. Puha, szuszogó állat testének melegét érzem, apró karmok karistolják kabátom, a nyuszi automatikusan kapaszkodik a szilárdnak hitt felületbe, belém.
Hátsó ajtókon, folyosón haladunk, sietős lépteink csak a torz hang mélynyomója szakítja félbe, kísérteties zúgás, mint amikor szél fütyüli éjjelente a neved. Már megint.
-Segíííííts Constantine.
Vetek a csajra egy fintort, amikor fogja magát, elindul visszafelé. Jobbommal a nyulat, balommal viszont az ő karját ragadom meg.
-Vissza ne menj! A bukottak kiszámíthatatlanok, nem tudunk rajta segíteni.
Csak visszarohan, de gyorsan eltaszítom az ajtótól, ha becsukta és az ő kezébe nyomom a nyuszit.
-Te fogd, aki kettőnk közül feltarthatja, az én vagyok. Van nálad toll, rúzs, vagy valami, amivel jelet tudok karcolni az ajtóba? És a neved is jó lenne tudni, ha már így megmentjük egymást.
Villódznak a fények, mígnem teljes sötétség támad a folyosón. Ha fogja a fülest, előhalászom öngyújtóm, látnom kell a rúnát, ha fel tudom rajzolni egyáltalán, nálam most semmi sincs.

Szemöldökvonogatva meredek a lányra, hiába érzem valahol ironikusnak ezt a nagy green peacet, miközben egy bukott angyal születésének áldozatai vagyunk, leszünk.
-Hogyhogy élő? Árultok halottakat is?
A hozzátoldás némileg lazít gyanakvó előérzetemen, hogy mondjuk preparált majmot mutogatnának a kirakatokban, bár a hosszas magyarázathoz csak annyit fűzök hozzá:
-Igazad van.
Inkább vigyenek el egy marék szárított hernyót (biztosan ez a halott állatra való utalás) mint akár egy kopasz farkú patkányt, csak mert házi Pitont tartanak.
Kicsit ugyan megremeg halántékomon egy izom a nyuszi és veszély szókapcsolatok hallatán, de veszek két mély lélegzetet, tetten érhető az orrcimpák ki-be rándulásával.
-Menő…de gyűlölöm ezt a szót, már rég lejárt a szavatossága. Fogadjunk, hogy az emberek zöme nem is tudja hogy kell tartani és jézusom, akkor hogy vesszük ki?
Nézek rá, mint szakértőre, kissé sürgetően, talán mert tudom, hogy hamarosan baj lesz, minden érzékem jelez, a talpam alatt is bajlóslatúbban recsegnek a szilánkok, mintha homlokom is ádázabbul vérezne.
-Pedig a macskák semmilyen formában nem hétköznapiak. Nekem van egy Szarházi szürkém, tudod a legegyszerűbb dög, neki kerestem egy…
Pillanatra elvonja figyelmem a baljós aura, pedig esküszöm megidéztem volna neki Gabrielt, simítsa el az ügyet, kitalálok valamit, viszont ha ránk küldték a Nemzeti Gárdát?
Úgy meredek a lányra, mintha a poklot idézte volna közénk, hiába logikus, amit mond, az én fejemben egészen más tónusban fújnak riadót. Hogy a megveszekedett, hétszentséges kurvaisten! Nem, nem mennybe való gondolatok.
-Az biztos, csakhogy nem kellenek ide karhatalmi szervek, ők nem tudnak vele mit kezdeni. Jól ismered ezt a plázát, igaz? Van itt hátsó kijárat? Valahol oldalt?
Francba! Másodpercek alatt felmérem, hogy a legeffektívebb, amit tenni tudok a villámgyors angyal mentés egy kisurranón, mielőtt elszabadulna a pokol, megremegne a föld és a bukottak fájdalmával szembesülne akármelyik halandó. Egy angyalt ilyenkor kitépnek létezése értelméből, istentelen fájdalmat jelent, én sem értem, mondták, nem halandó agynak való csemege.
-Rosszabb, nem vihar, a srác…figyelj, biztos őrültnek fogsz tartani, egyébként rá se ránts, már megszoktam, különösebben nem is hat meg, angyal volt, de csinált valamit és elbukott. Ha ilyesmi történik, általában nem bírják elviselni, robbanások, földrengés, Luciferénél kipusztultak a dinoszauruszok.
Hadarom néhány utoljára maradt másodperc alatt, akármilyen hajmeresztően hangzik is, hogy bizonyos katasztrófáknak szakrális értelmet adok.
A fiú közben, fekete szárnyakkal elindul felénk, arca eltorzul, talán a lány is látja, mert a Sikoly szerű maszk groteszk figuráját idézi a sápadt arc, mintha arcizmai éppen szétfolyni kívánkoznának. Szemei beljebb esnek a normális, élő, emberi arcénál, szája nagyobbra nyílik, az elviselési határokat erősen átlépve, a torz arcú forma hangja hangszórónyi erősséggel szólal meg a falakban és körülöttünk. Tudja a nevem, baszki.
-Constatnie, miért?
És a siratóasszonyok, lidércek, banyakarmok palatáblán kaparását idéző jajszavail bőgeti felénk magát.
-Kurvaéletbe, idéznem kell egy angyalt.
Nem, én ezzel nem fogok tudni elbánni. Hanem a nyúlketrecet úgy töröm fel, mintha erre képeztek volna és egy ficánkoló állatot szorítok magamhoz. Ösztönlény, megérzi, hogy baj van, mert simul ő is.
-Hátsó kijárat?

Robbanás. Fáradtan elhúzom a szám, beazonosíthatatlan reakció, de a mosolynak kevés köze van hozzá. Vállam felett hátrapillantok az angyalra, aki még emészti, hogy új lakhelye lesz a pokolban és egy halandó akar tárgyalást indítani a lelkéért. Bár azt mondják olyasmi az angyaloknak nincs, illetve annyira más, hogy nem kéne így hívni.
Az állatokat lesem, mint tökéletesen védtelen áldozatokat egy drámában, amihez kurvára nincs közük, nem tetszik a sok, szétszóródott üvegszilánk körülöttük. Szarházi, amilyen demens idióta, kényesen átsétálna rajtuk. Állatkórházban még nem voltam, nem is terveztem sűrűn látogatni.
-Rendben lesz, csak még fel kell fognia mi történt. Kapott gondolkodási időt. Biztos minden állat jól van? Leltár, vagy ilyesmi?
Tudja franc vágja-e fejből őket, gondolom az eladók nem nagyon ragaszkodhatnak… Látszólag a lány megúszta, első ránézésre sem látok rajta karcolást és a “robbanás” ellenére nyugodtan beszél.
Viszont odarohanok, ahol a nyulat láttam, éppen akkor mondja a ő is, amikor meglátom, hogy nincs baja, kissé gáz az a mély sóhajréteg, ami elhagyja a tüdőm. Néhány plusz évet kaptam még tüdőrák előtt, amikor normálisan tudok lélegezni, Thanos és az áldásos faszsága…
Ránézek a lányra.
-Megnyugtatni? Szerintem először söpörj össze, aztán nyugtasd, nehogy beleugorjon a törmelékekbe. Ja, ez?
Futólag belenyúlok egy üvegszilánk okozta sebbe, sejtettem, hogy az lehet arcomon a kevés látványosság, de akad rajta más heg, ami felkeltheti a lány figyelmét. Húzódik egy keresztül az orromon és szememen is, mintha valaki megpróbálta volna kivájni, de a szem nem adta meg magát.
-Csak karcolás.
Szarom le, tökéletesen, mert az, egy szilánk biztos korcsolya pályának használta, de azt hiszem nem állt bele, akkor érezném a csontomban.
Szívesen elővennék egy cigit, mert az én fejem bekötözéséhez az kéne, de elpillantok a fiú felé, aki megpróbál felállni. Sűrű, fekete energia kavarodik fel körülötte, a lány valószínűleg nem fogja látni, csak tömény, egyre növekvő, jeges, rossz előérzet szerű telepedhet torkára, szállhatja meg mellkasát, mintha lehűlhne a levegő, tompítaná a gondolatait.
-Nem, nincs jól, neki kell segítenem. Ugye nem hívtál rendőrséget, mentőket, vagy ilyesmi? El kell vinnem a fiút. Nem is fiú, soha nem volt az.
Éppen széttárja fekete, tollas szárnyait, elég szélesek, baljós, mélysötét árnyék telepedik az üzletre, sőt a bolt innenső oldalára. Fenébe…egy bukottal elbánni kurva nehéz, még ha fiatal, akkor is.
-Megtennéd?
Egy pillanatra rámeredek, lehet nem minden állatot fog tudni megmenteni.
-Hogy elbújtok a nyuszival?