Messze bóklásznak a gondolataid, hetedhét országon túl, a tested viszont itt hagytad, kővé dermedt, omladozik, kiszivárogsz a repedésein. Egész világok súlyát cipeled, persze, hogy beleroskadtál.
Az elején mesének hittem a történetünk, annak már túl szomorú, keserű szájízzel bóbiskolnék el rá. Talán mégsem klappoltunk. Rólad legendákat írnának, nekem kiadatlan, titkos dalok szólnak. Lehetek a nap, néha megvilágíthatlak, táncol majd a fényemben a tündérporod, és szép befejezés ez, költői, csak nem a gyermeteg részemnek való. Az happy endet várt. Együtt, amíg meg nem. Tőled hiába remélte volna, igaz? Te magányosan kalandozol, más világokban, túl az Óperencián. Integetnél a vonatról, küldenél levelet, örülnél nekem, amikor hazatérsz. Nem vinnél magaddal. Mentsvárat kerestél, nem társat.
Mosolygok, a napodként, és az árnyékodba rejtem az igazságot. Sosem vallom majd be. Nem érzed köztünk a távolságot. Ügyesen leplezem. A karodhoz préselem a karom, a kisujjad köré fonom a kisujjam, beérem a szerepemmel, univerzumokon túlról, ereklyével váltott üzenetekkel.
– Nem szúrtad el – csitítalak. – Egyszerűen vacak az időzítésünk. És valahol érthető, hogy most igen, akkor nem. – Kispórolom a lényeget, eleget ismételgettük a szeretleket, papíron, szóban. A dolog logikáját sem magyarázom. Szerintem pont azért utasítottál el, mert lett volna esélyünk, azóta elfogyott, nincs tétje, így mersz vallani. Annyira féltél elköteleződni bármelyikünk mellett, hogy inkább fejest ugrasz a semmibe.
Egyszer majd megfejted. Rájössz, mennyire mást akartunk. Te nem rám vágytál, Niel, sem akkor, sem most. Neked kandalló kell, pöfékelő kéménnyel, az utat jelző füstjelekkel. Én erdőtűz lettem volna a nyomodban. Akárhogy is, fellángolás vagyok. Kialszom. Megnyugszol. Visszatalálsz Lilihez. Mi nem tudnánk működni. Részben a béna igyekezetem miatt kötöttünk ki a kórházban, és ha nem választottam volna mást, ha nem száműznénk engem közösen az égboltodra, akkor képtelen lennél lerázni egyetlen oldallal. Fejezeteket követelnék a könyvedből.
Szóval magamhoz húzlak, elpislogom a döntést, a vonásaidra rajzolja a tekintetem.
Elengedlek.
– Bonyolult – sóhajtom a titkokra, rád. Egy utolsó simítás a fürtjeid közé, elvarázsolt vigyor a butaságokra, amiket hadoválsz. Pikulát mentettelek meg. A többieké az érdem. – Oké. Próbálkozom majd, de nem ígérem, hogy sikerül. Mindent túlbonyolítok. Elég kaotikus az agyam. Szerencsés vagy, amiért te nem hallod. – Ez bezzeg kiszalad, átgondolatlanul. David és a telepátia olyan természetes összetevője lett az életemnek, mint a tiédnek önmagaddal harcolni.
Mindegy. Nem fogod érteni. A távolságunk része. Ott tart engem a magasban, nem érsz fel. Megénekelted.
Lassabban követem a hirtelen mozdulatod. Leesik, hogy menekülsz, tőlem, az érintések elől, meghúzod helyettem a határt, feltépnéd érte a sérüléseidet. Genyóság megsértődni rajta, ugye? Azt hazudtam, elengedlek. Megállapodtunk. Messzi napsugarak, Mackótestvér csókok nélkül. Beleegyeztem.
Visszazökkenek magunkhoz.
– Aha. Igazából ilyen, csak zöld alapon – biccentek le a saját, vörös pulcsimra. Kiterítem kettőnk közé a párját, megnyomom a csilingelő, világító nózit. – Puha és simán lesz benne hely a degeszre tömött pocakodnak. A filmhez… – Kiszúrom a kicsavarodott pózt, felszisszenek, elképzelem belefeszülni a varrataidat. – Várj, segítek! – mászom mögéd kibogozni a zsinórt. Amint a markomba fogom leesik, hogy megy ez gyorsabban, kevesebb mocorgással és kellemetlenséggel. Eltüntetem rólad, félrerakom a zsebembe.
– Néznivalónak… – Bámulom a hátad, a fehér kötést váltó sápadt bőrt, az izmok, a csontok halovány árnyékkal satírozott vonalait, és elhal a nyelvemen a mondat.
Pukkadjak meg. Szeretlek.
Meggyőzhetem magam a rajongásod múlandóságáról, ezerféleképpen levezethetem, miért nem illettünk volna össze. Akár még igazam is lehet. De ezen nem segít. Mindig ott lesz a sorok között, milyen nagyon szerettelek. Annyira, hogy muszáj elhinnem, sosem válthatnád valóra a rólad, a rólunk szőtt álmaimat. Másképp képtelen volnék szélnek ereszteni őket.
Viselkedhetek egyszer, utoljára önzőn? Ugye megengeded?
– Bocsi – mormolom. Orvul átölellek hátulról, mielőtt felhúzhatnád Rudolfot. Az egyik tenyeremet közvetlenül a szíved fölé tapasztom. – Mindjárt abbahagyom. Most már tényleg – fogadkozom. Megpihentetem rajtad az arcom, együtt lélegzem veled, megjegyzem a dobbanások, a szusszanások ritmusát, az illatod, lopok ujjbeggyel egy röpke tapintást a gyolcs határánál, belőled. Rosszabb vagyok nálad, sokkal. Nem érdemlek tündérmeséket. A lapockáid közé, a csupasz bőrödre pecsételem a búcsúcsókat.
Végül elengedlek, most már tényleg. Mert megígértem. Neked, magamnak, Davidnek.
Elhúzódom tőled, és talpra pattanok, odacsettintem az ünnepi terítőbe öltöztetett asztalt. Előkészítettem rá mindent: meggyújtott, illatos gyertyákat, gőzölgő forrócsokit, sós és édes süteményeket, cukorral dekorált mézeskalácskunyhót. Sarah gyártotta le hozzá a falakat, szigorúan laktóz nélkül.
– Szóval rákerestem, mit ajánlanak online – csivitelek, üde vigyorral, mintha nem most temettem volna el a második szerelmem. – Van egy mese, Klaus a címe, még nem láttam, de aranyosnak tűnik. Aztán betehetnénk a Die Hardot, a férfiúi büszkeséged kedvéért. Különben én is szeretem az akciófilmeket. Kikapcsolnak.
Hotelből csórt házimozi rendszert idézek az ágyainkkal szemközti falhoz, majd elindulok konnektorba dugni a hosszabbítót. Über menő lenne képességből megoldani, de arra sokat kellene gyúrnom, és most másra gyúrok. Szuper baráttá válni neked, szuper barátnőnek maradni David mellett – most ez a feladat. Az elején tuti botladozom, aztán majd belejövök, nem? Szerzek tapasztalatot. Megtanulok egyensúlyozni. Rendben leszünk. Mindhárman.

Végül önző vagyok, tolvaj, idén maga a Grincs. Ellopom a karácsonyod. Tilosban járok, beriaszt bennem minden, amit valaha a párkapcsolatokról, a szerelemről elképzeltem. Nem így írták meg a nagykönyvben. Nem szabadna olvadnom a melegedtől, libabőrözni a légvételeidtől, felvenni az ütemed, zümmögve dúdolni mélyről a dallamod, miközben máshoz hangoltak. Kísért a jövő karácsonyok szelleme. Hogy foglak megmagyarázni neki? Magamnak?
Drága kincsként bánok az ajándékokkal, túl értékesek a zsebembe. Birizgál a meghatottság, az öröm, keserédes a nyelvemen, mert én elrohantam, te elkéstél, és mit mondok majd Davidnek?
Apró fejrázással szórom ki a gondolatot. Ne neszeld meg.
– Senkinek? – Ámulok, cirógatom a védőréteg mögé rejtett lapot. Ennek sem kéne ennyit jelentenie, neked nem lehetek különleges, egyetlen. Másnak vagyok az. Betemetem lelkesedéssel az aggályokat. – Akkor majd kísérletezünk vele együtt? Teszteljük? Mi próbáljuk ki először? – Ficergek, mocorgok ültömben, közös kalandok incselkednek a fantáziámmal, olyanok, amikről anno listát készítettem. Mielőtt ennyire lehetetlenné és bonyolulttá váltunk. Elutasítom ezt a kitérőt is, egyenes út vezet tovább a soraidhoz, olvasni akarom őket, nekem szólnak, most az egyszer biztosan. Papírra vetetted őket.
Gyanúsan feszengsz. Elbizonytalanodom. Talán hiba volt hozzád bújni közben. Vagy úgy általában. Mire felcsendül a hát igen, és vallomássá érnek a rímek, lazábban fogom az ujjaidat, engednélek menekülni. Tudod, én azt csináltam. Menekültem. Akkor még bennem visszhangoztak felelet nélkül az illatos szavakba csomagolt érzések, én kértelek, ne haragudj, bírd ki kicsit a rajongásom, elmúlik, túllépünk.
Bekeretezem a bizonyítékot, eszembe juttatja majd, hogy valamikor szerettél, lettél volna a hercegem, lehettem volna a hercegnőd.
A napra rábólinthatok, az távol van, te is megírtad, magasan függ, elrejti az égbolt. Messzebb nem űzhetnél.
Kezdődik. Elsodor tőlem a csend, még tovább fog lökni a válaszom. Nem fair tőlem ennyire sajnálni, ilyen veszettül igyekezni horgonyt vetni, csitítani a hullámokat, hátha maradsz. Hátha a partomon tarthatlak, és nem futsz zátonyra, nem lékel meg a szomorúság, az elutasításom. Elszalasztottuk a lehetőséget, épp akkor szalasztottuk el, amikor tolvaj lett belőled is mellettem. Belefulladtunk az ábrándjaimba.
Sok a kép vízről, tajtékzó tengerről. Pedig egyszer bárányfelhőn galoppozó pegazus voltunk. Emlékszel?
Ketten roppanunk bele a biccentésedbe, a valaki másba. Visszafekszünk a betegágyra, kikúrálni a szívünket. Nem én törtem össze, értem, hogy nem én. De kirakhattam volna a szilánkokból egy szép mozaikot, valami újat, biztosat.
Vajon elhajózhatsz még tőlem fájdalom nélkül? Indítsalak útra? Vagy várjak, míg maguktól feslenek el a kötelek? Ha most jól csinálom, segíthetek neked valahogy?
Feléd fordulok. Közel vagy. A karodhoz ér a karom.
Túl könnyű közel lenni hozzád. Túl… természetes. Mintha sosem létezett volna köztünk távolság. Pedig van. Mérföldekre nyúlnak az elhallgatások meg a megbánások.
– Nem haragszol rám? – Megmártózom a szemed kékjében. Ez is víz. Tiszta tó egy erdő mélyén, virágos mező mellett. Biztos rejtőzik a közelében mesebeli kunyhó. – Haragudhatsz. Tényleg nem hittem el igazán. Nehéz volt, mert… – Beharapom, lenyelem a savanyú valóságot. – Igazából mindegy miért.
Esetleg máskor elárulom, később. Amikor nem taposod a lelkem meggyötört köszönömökkel a semmiért. Amikor már nem kínozna téged végighallgatni, mennyire makacs volt az én szerelmem is, de bénán porba tiportuk. Akkor majd nevetünk rajta. Kikacagjuk magunkat, amiért egymásba habarodtunk, versenyt futottunk benne, és mindketten veszítettünk. Megint csaltam, rossz startvonalnál álltam, jóval előtted. Mire utolértél volna a salakpályán, elfáradtam, megmártóztam inkább a medencében.
– Ne köszönd. Kvittek vagyunk. Én sem tartottam magamban.
Az arcodra simítom a tenyerem, magam felé billentem. Lehunyt szemmel koppantom össze a homlokunkat. Megcsap egy szusszantás, és felmerül bennem, hogy valószínűleg ezt sem kellett volna. Gyenge, buta vagyok határokat húzni. Nem értek hozzájuk, sosem én rajzoltam őket. Muszáj lesz megtanulnom.
– Azt hiszem, jobb így. Jobb kimondva. Próbáltam elnyomni, az sem vált be. Most meg már különben sem lehetnének titkaim.
Bár visszahúzom a kezem, és az oldalamra henteredve a térdeim közé préselem, a kobakom nem moccan a tiédtől. Leeresztett pillák alól kancsalítok az orrod végére. Súrolja az enyémet. Sóhajtósan, kurtán nevetek.
– Ne izguld túl! Kérhetsz hülyeséget. Meg nem muszáj elhasználnod – vonok vállat. – Gyűjtheted a kívánságokat a hecc kedvéért.
A tekintetedbe mélyed a tekintetem, beleszédülök.
– Hoztam mást is. Építettem laktózmentes mézeskalács házikót. És van pulcsim a méretedben. Fel akarod húzni? Öltözzünk össze megint? – firtatom, szinte a szádba mosolyogva. Az ünnepi egyenruha baráti dolog, azzal tuti nem lövök mellé. Rudolf azt hazudja majd nekem, rendben leszünk, nem rontottam el, nem rontom el újra meg újra, minden kósza érintéssel…

A szájzugodban remeg a pillantásom, követi a tiédet az éjjeliszekrényre, egyikünké sem időzik rajta hosszan. Karácsony-morzsákat csempészek a szobádba, és a műfenyő gyöngéden behajló szálai, az igazi ágak kemény, szúrós tüskéi között azon mélázom, milyen furcsa. Furcsa körülötted a levegő. Nehéznek érződik a tüdőmben, a mozdulatok bezzeg szédülten lebegnek benne, csak félig irányítom őket, sodor, röptet egy antigravitációs tér. Te vagy a középpontja.
Kicsit te is szédültnek tűnsz. Megtámasztom a hátad, ahogy feljebb ülsz, és kiprüszkölök egy nevetést.
– Tényleg jobban hasonlít egy bohócra. – Mosollyá csitul a kacaj, bágyadt, meleg köröket ró rajtad a tenyerem. Közelebb hajolok, nézegetem veled a térdedet. – Nem baj. Nem kell elmondanod. Érzem, hogy sokat jelent.
Felkepesztek melléd a matracra, ölelést kanyarítok a közelségünkből. Tényleg érzem, mennyire fontos, mert csimpaszkodsz, sóhajjal szívod magadba a neked szánt ünnepi aromát, akárha egész mélyről úsznál fel érte. Viszonzom a bújást, belekenem a vigyoromat a hajadba, a nyakadon zongorázom Rudolf hamiskás csengőszólamait. Hümmögök a drága iPhone-ra, értékesebb nála ez, a most, hogy túlélted, és nem kell egy Niel formájú lyukat betömnöm a lelkemen, aztán elakad a dal, ujjaim megtorpannak a tarkódon. Hülye ötlet? Ajjaj. Mit műveltél, Niel? Aggodalom feszíti rajtad szorosabbra a karomat, átsuhan bennem pár rémkép, megerőltető varázslatokról, súlyzózásról, butaságokról, amikre egyedül te vetemednél alig beforrt sérülésekkel, kókadtan.
Hagyom, hogy elhadard, befejezd. A végén megkönnyebbült, meghatott szusszanást fújuk a füledbe. Eltávolodom, kutatom a tekinteted, a köszönöm alig hallható, elérzékenyült hápogás, inkább az arcodra nyomom pusziként. Már nyúlok is hátra a borítékért.
Ceremoniálisan nyitom ki, régészeti leletként vigyázok rá, egy gyűrődés sem eshet rajta. Az üres papírt azonnal áttetsző mappába rejtem, lássam, sérülés viszont ne érhesse. Ámulattal simítok végig rajta.
– Adtál nekem egy darabot a mágikus könyvedből. Írtál nekem dalt – motyogom, kábé transzban. Próbálom feldolgozni. – Én is tudok rajta üzenni, vagy csak te? És mi történik, miután betelik? – Közben kihajtogatom a másik lapot, rövid, cikcakkos sorok futnak végig rajta, elbűvölten rajzolom át a kontúrjukat, puhán, véletlenül se maszatoljak bele. Elolvasom a címet, és kibukik belőlem egy Ó. – Így értette a múzsát… – idézem fel Mr. Kopasz Menedzser múltkori megjegyzését, zavart bazsalygás birizgálja az ajkam szegletét.
Rakok vánkost, eligazgatom, és a válladnak dőlök, melléd kucorodom a meséhez.
Írtál nekem dalt, szajkózom magamban. Nem akar leülepedni.
Nagyra nyílt, nedvesedő szemmel, lassan fogadom be a szöveget, picit távolabb tartom, mielőtt összekönnyezném. Eltátogom magam elé, közben kitapogatom a kezed, összefűzöm az enyémmel. Az első szakasz közepétől pislogás oszlatja el a szomorkás, hálás bizsergést. Magasra szalad a szemöldököm, forró szirmokat bont az ábrázatomon a pír. Oldalra kémlelek rád. Lenyelem a torkomba ékelődött döbbenetet.
– Ez egy… szerelmes dal… – Hülye megállapítás. Valószínűleg sejtetted, hogy az. Én azért belereszketek a felismerésbe, mégsem engedlek el, makacsul kapaszkodom beléd, haladok tovább a vallomásodban, épp arról regél, lemaradtál a vallomásomról. És elgázolt az élet…
Belecsúsznak a végtelenbe a percek, én pedig kicsúszom a valóságból. Vissza a Narnia utáni napokba, az álmokba rólunk. Belerándul a szívem az összes szeretlekbe és ne haragudjba, zsinóron cibálják a szavak, csavarják, facsarják a hasonlatok. Hosszan konganak, rendszertelenül süvítenek át rajtam a részletek.
„Mert szeretlek, mint vakok a látomást”
Kell egy kis haladék megemészteni.
„Szomorú dal leszel, egy ki nem adott kottán”
Elcsigázott mozdulatokkal hántom le rólad a mancsom.
„Ne bánd, ne keseregj, kérlek hagy szeresselek”
Idézek egy üres képkeretet.
„Ne haragudj, hogy a napommá tettelek.”
Felnyitom a hátulját, az üveglapra helyezem a papírt, majd visszazárom.
„Távolról, csak halkan, sötétben, ha úgy van”
A kulcscsontomon koppan a fém szegély. Erősen préselem magamhoz. A saját ereklyém.
„Ne űzz ki, ne küldj el, fogadd el a dalom
Mást nem adhatok, Te vagy a napom”
Vontatottan fordulok feléd, kincsként szorongatom a bekeretezett művedet, és annyi mindent szeretnék elárulni neked. Annyira meg akarnám osztani veled a saját oldalam, de nem bírnám ilyen gyönyörűen. Túl sok titok, megbánás tarkítaná. Féltelek. Ezért sem kétkedem, nem tagadom le az érzéseidet, hiába könnyítené meg a dolgom. Ismered a történetünket, ismered a válaszom, mégis elém tártad a saját igazad. Okkal tetted. Biztosan szükséged van erre. Rám, valamilyen különös, bonyolult formában.
Törökülésben, leszegett állal kémlelek fel rád a pilláim alól. Rudolf orrával vetekedhet a színem.
– Én is szeretlek – suttogom. – Nagyon-nagyon. Néha megijeszt, mennyire. Hogy még mindig. – Összébb húzom magam. – Meseszép a dal. Köszönöm. Az összes világ legboldogabb lánya lennék tőle. Ha… ha nem mondtam volna igent valaki másnak.
Hanyatt fekszem, az ajándékaidat dédelgetve a keblemen. Akár egy elfuserált Disney hercegnő. Az első, amelyik belefáradt a szerelembe, és feltámasztás helyett végleg megölné a herceg csókja.
Belerezonál a képkeret a pulzusomba. A műanyag csillagokat vizslatom, a téli égboltot, amit végül a plafonodra ragasztottam.
– Szívesen leszek a napod – mormolom. – Csak ígérd meg, hogy nem fogsz megperzselődni miattam, és szólsz majd, amikor ideje elbújnom a hold mögé. Jó? – Feléd döntöm a kobakom. – Most egy picit muszáj így maradnom. Magamhoz kell térnem. Addig tessék!
Odanyújtok neked három darab, sötétkék, kartonból kreált kártyát. Határozottan jobban sikerültek a makaróni hópehelynél. Matricákkal, glitterrel dekoráltam őket, és megszámoztam csillogós zselés tollal, mindegyik hátulján szerepel, hogy Winifred Gemma Wilsontól Niel Topsfieldnek. Oldalt karikát lyukasztottam rájuk, azon keresztül kötöttem egybe őket arany szalaggal.
– Kívánság kuponok. Készültem mással is, de kezdjük ezekkel! Egyedül te válthatod be őket! Kérhetsz bármit, bármikor. Így vagy úgy, teljesítem neked. – Eléd tartom a kisujjam. A kisujj eskü komoly fogadalom, attól lesz igazán hivatalos az egész.

Tanulgatom, hogyan legyek otthon bárhol. A sors kitaszított a családi fészekből, szárnyamat szegte, összetörte Nielt és úgy általában tökre leszerepelt, szóval már nem hiszek benne annyira, vagy hát gonoszabbnak hiszem, rosszindulatúnak. Megpukkadhat! Tákolok én magamnak boldogságot meg menedéket, nem kell a segítsége. Kapok mástól!
Összebarátkoztam Sarah kollégáival, bűvészkedtem nekik édességet, kávét és hasonlókat, azóta kedvelnek. Szerintem butácska kamasznak néznek, fiatalabbnak a koromnál, de nem gond. Több mindent megbocsátanak így. Joana például fedezett a hólopós szökéshez! Igaz, meg volt győződve róla, hogy David a bátyám, kvázi a gyámom. Félrevezető kombináció lehet a morózus, komoly ábrázata az állatkás pizsamáimmal, a modellalkata a törpeségemmel. Joana extrán lesápadt, amikor csókkal köszöntem el tőle a folyosón. Ott derült ki a tévedés, a padlón csörömpölő fémtálca és a szétszóródó szurik felett. Egész jól szórakoztam rajta.
Különben izgi pletykák keringenek, néha elcsípek morzsákat, egy-kettőben mi is szerepelünk. Iskola feelingje van tőle a helynek. Niel a legnépszerűbb, róla különösen sokat susmorognak, összeboronálják a látogatóival, latolgatják bírni fogja-e az éneklést, ilyesmik. Igazából popsztár Niel a téma, nem az én Nielem. Mármint nem úgy! Egyik verzióját sem tartom az enyémnek!
Jézus Maris… Mázli, hogy David nincs telepátia közelben… Ünnepi csoda, eddig milyen jól viselte az agyalásom. Napok óta a szentestén, lehetséges filmeken, laktózmentes mézeskalácson, ajándékokon pörgök. De a Szilveszterre ugyanennyit készülök majd! Kitárgyaljuk a csalfa szívemet éjfél előtt, aztán hátrahagyjuk 2025-ben. Remélem. Addig belefér szemérmetlenül sokat lógni Niellel, nála aludni, ápolni, gondozni egymás lelkét. Muszáj. Ez még nem megcsalás. David panaszkodott volna, ha az lenne. Ugye…?
Toporgok a küszöbön a szomszédból kiszűrődő Last Christmasre. Claire, az ügyeletes nővér fura pillantásokat vet rám, cselekvésre sürget vele. Kénytelen vagyok eligazítani a karácsonyi pulóvert, és benyitni, pedig nem efféle buta gondolattal terveztem érkezni. Inkább csillagszórósan, ártatlan barátság szikrákat röptetve.
Behúzom magam mögött az ajtót, nekivetem a hátam, vigyorogva sziát tátogok neked, próbálom eloszlatni a zavarom. Közben szippantok egyet a levegőből. Kizökkent, szinte felháborít a sterilitása, semmi karácsonyos nincs benne! A fények felé rebben a tekintetem. Gyerekkoromban mi is mű fát állítottunk, bár milliószor kaotikusabbat ennél, saját készítésű díszektől roskadozott és tarka égők villogtak rajta. Szerettem. Szedtünk mellé valódi ágakat az illatukért. Akad nálam, szívesen megosztom veled a trükköt, rakok vázában egy kisasztalra, frissen a zsebemből, sőt, akasztok makaróniból ragasztott, ezüsttel lefújt alkotást a fenyődre. Megolvad tőlük picit a hideg elegancia. Nem zavar, igaz?
– Hópehely – mutatok rá. Nehéz megfejteni, mit ábrázol, azért magyarázom. – Ovis koromban csináltam. Irtó ronda, akkor viszont büszke voltam rá. Elbőgtem magam, mert apu lebohócfejezte.
Felpattanok melléd a matracra, kitárom a karom, hogy átölelhesd Rudolfot a mellkasomon. Világít és csilingel a nózija, amikor megnyomod!
– Nagyon boldog karácsonyt, Niel! – Gyógyulnak a sebeink, így bátrabban szorítalak, sőt, finoman hozzád dörgölőzöm, hadd kapj a fahéj és süti aromából, amit a szezonális samponnal, tusfürdővel, mindenféle vacakkal kentem magamra. Osztozzunk ezen is!