Nem egészen úgy alakult ez a karácsony, ahogy azt a nagy összejövetel alatt elképzeltük. Amikor még gyanútlanul terveztük elképzeléseinket a közelgő szeretett ünnepére. Egyikünk sem gondolta volna, hogy nem jön össze és nem azért, mert mi nem akarjuk, hanem mert egy dimenziókon átutazó variáns beleköp a terveinkbe.
A kidekorált ház éles kontrasztban állt a valósággal. Hiszen a díszes boák, fagyöngyök, fények azt hirdették, hogy minden rendben, holott az a variáns ellopta mindenki ünnepi hangulatát. Bayville morálja leapadt, Nielt és Freddyt haza sem engedték a kórházból.
Egyedül csak Niel POV-ját ismertem eddig, a többieknél arra vártam, hogy esetleg ők megosszák velem. Nem akartam siettetni senkit sem, hiszen én elképzelni sem tudtam milyen lehetett átélni, amit történt. Bár félig-meddig ott voltam, nem mondanám azt teljeskörű részvételnek. Ami aggasztott, hogy Csodapók sem mondott semmit, konstans elvonult a toronyszobába, nekem pedig nem volt bátorságom zaklatni (leginkább a toronyszoba miatt). Azonban nem láttam, hogy enne rendesen és ez cselekvésre késztett.
Ráadásul határozottan kezdtem megzakkanni ettől az egésztől. Mi sem tükrözi ezt jobban, hogy már a harmadik tepsi Pryanikit készítettem el.
Legalább nem a nem létező körmömet rágtam.
Miután mindenkinek felcímkéztem a fejadagját, hogy megtalálják. Magamhoz vettem a maradékot, kihalásztam egy tojáslikőrt a hűtőből, amit eredetileg a nagy ünnepi vacsorához szántunk volna, ami erősen úgy fest, hogy elmarad. Végül az elemózsiával és egy ajándékdobozzal a hónom alatt indultam meg az emeletre.
A toronyszoba felé közeledtem minden egyes lépéssel egyre inkább éreztem a görcsöt, ami a hasamba telepedett. Butaság, amit csinálok. Mi van, ha Csodapók nem is akar beszélgetni? Mi van, ha inkább egyedül lenne?
Jókor jutottak eszembe ezek a gondolatok, pont a toronyszoba ajtaja előtt tipródva. Már pedig, ha idáig elhoztam mindent, legalább egy próbát megejthetek!
Először ügyetlenül, tompán kopogtattam be. Míg várakoztam a válaszra, nagy levegőt vettem és kifújtam. Mikor nagyon nem érkezett semmi reakció, legszívesebben Gwenre küldtem volna egy vörös kódot, mivel nem tudtam elképzelni meddig fogom tudni egyensúlyozni ezt a sok holmit a kezemben. Csakhogy a telefonját kicsit elhanyagolta és le volt merülve.
– Csodapók – szólaltam meg végül. – Ha még ébren vagy esetleg tudsz segíteni? Egy kicsit vörös kód jellegű szituban vagyok itt és nem tudom, hogy meddig bírom – lehet, hogy súlyos ez a megfogalmazás. De reméltem, hogy mielőbb reagál rám valamit, mielőtt eldobom esetleg a sütit, vagy ami még rosszabb: a likőrt.
Ahogy kinyitotta az ajtót, menten éltem a lehetőséggel és szabad kezeibe nyomtam a tányér süteményt és az italt. A poharakat és az ajándékot még magamnál tartottam.
– Huh, éppen időben! Nagyapapáim átkot küldtek volna rám a túlvilágból, ha azt látják alkoholt borogatok – invitáltam be magamat szó nélkül a toronyszobába. Lopva néztem körül, azt hittem, hogy a küszöbön átlépni lesz a legnehezebb, de jóval könnyebb volt úgy, hogy Csodapók itt volt. A szoba sem olyan volt, mint régen, sőt.
– Ráérsz? Szenteste van és gondoltam megmutatom, hogy Oroszországban, hogy szokták tölteni a karácsony előtti éjszakát – emeltem meg mancsomban a poharakat. – Mármint mi a családommal, hogy töltöttük anno. Hoztam klasszikus tojáslikőrt és sütit, egyenest a nagyi recepteskönyvéből. Mi az az asztalon? – mentem be előre, hogy közelebbről megvizsgáljam mit tákol éppen és legyen alkalmam lepakolni a többi cuccot.