Könnyedén leküzdhetném az akadályokat, csak átsuhanhatnék semmi perc alatt és már ott is lennék a másik földdarabon, ahová a kíváncsiságom visz. Kérdésére elmosolyodom, van ott valami különleges, hát persze, hogy nincs, csak ősi mesék lényekről, amivel nem akarnánk találkozni. Úgy hinnék kiveszett Midgardból a mágia, de aki nagyon keres, az most is találna valamit szerintem, még az ocsmányabb fajtákat is.
- Я геолог. (Geológus vagyok.) – adok egyszerű választ, hogy miért volna a számomra érdekes az a hely. Természetesen nem voltam az, más miatt érdekelt a hely, de ha elmondtam volna neki, hogy mit keresek nem hitt volna nekem, ezért maradt a kézzel fogható tudomány, ami mögé a midgardiak szívesen bújtak meg.
- Без проблем. Я тоже не местный. Я просто думал, что ты знаешь больше меня. (Nem probléma. Én sem vagyok idevalósi. Csak azt hittem, hogy jártasabb nálam.) – válaszolom. Na igen, most kellene előkapni valami geológus kütyüt, de nincs nálam semmi olyasmi. Nem is fogok előkaparászni semmit se a táskámból, térképet pedig annál inkább nem, hiába bűvölhetnék meg valamit, hogy legyen térkép.
- Спасибо, я обязательно спрошу у них. (Köszönöm, mindenképpen megkérdezem őket.) – a másik nyelvre pedig először szándékosan nem reagálok semmit sem. – Kétlem, hogy elfogadják a kártyás fizetést, nem hoztam magammal készpénzt. – persze lehetnek modernek, haladhatnak az őskorral, ahogy eddig is tették és megfeledkezhetnek az isteneikről, helyettük pedig hihetnek a technológia és internet istenében, de azon nem változtathatnának semmit sem, hogy a készpénzt jobban szeretik. Ha valamit birtokolhatnak, ha tapinthatnak, hogyha nem az elektronikus számlájuk nő, akkor jobban értékelik, jobban átérzik azt az érzést.
Kivételesen bóknak fogom fel, amikor megdicséri, hogy meglepően jól beszélem a nyelvet. Kitalálhatnék történeteket, hogy élnek itt rokonaim, de ettől a hazugságtól most mindkettőnket megkímélem.
- Mindenhonnan. Most épp Ausztráliából, azelőtt máshol éltem. De ha arra járna, látogasson el a Sydney-i Operaházhoz, a látvány magáért beszél, a Sidney-i kikötő hídról nézve szebb, hacsak nem zavarja a korlát. – ami az életét védi, na mindegy. Most nem azt mondom neki, hogy utazzon el az ausztrálokhoz és beszélgessen velük, mert hamar az agyára mennének.
- Manfred vagyok, de szólítson nyugodtan Maninak. Jól sejtem, hogy a helyiek valahol arra vannak? – fordulok az ellenkező irányba, ahol a múzeumnak is lennie kell, meg talán némi életnek, embernek, akiket kifaggathatnám, csak úgy kíváncsiságból. Kétlem, hogy felfigyeltek volna bármiféle furcsaságra, de talán, ki tudja. Sosem lehet tudni. Lehet kapok ott még némi ivóvizet is, mert sejtem, hogy ingyen nem volnának hajlandóak információt szolgáltatni nekem. De ha elvegyülök köztük és érdeklődöm, talán megesik rajtam a szívük. Ki tudja?

Egyáltalán nem kellene, de határozottan meglep, ahogy a midgardi felbukkan a látóhatáromban. Nem számítottam rá. Persze, hogy nem számítottam itt emberekre, pedig kellett volna. Nem is értem, hogy hol itt a bökkenő, mondhatnánk, hogy emberlakta területen élünk.
De nem hagyom, hogy ez kizökkentsen, inkább kitalálok valamit, amivel még inkább beleillek az összképbe. Nem különbözőm tőle, én is csak ember vagyok, akárcsak ő. Ezt mantrázom magamnak, pedig nem hiszem el én se, hogy tényleg ezt kell tennem.
Gyorsan letudom a köztünk lévő távot, négy-öt-hat nagy lépés és ott termek mellette. Persze nem áll szándékomban teljesen orosznak kiadni magam, annyira nincs még meg az a tipikus orosz kinézetem, hogy elvegyülhessek közöttük teljesen. Ez is csak sztereotípia semmi más.
- Извините. Вы случайно не знаете, есть ли лодка до острова Ольхон? (- Bocsánat. Véletlenül nem tudod, hogy jár-e hajó az Olhon szigetre?) – kérdezem meg és közben arra is próbálok rájönni, hogy mitől olyan ismerős az ábrázata.
Természetesen elsőre nem tudom megmondani vagy egyszerűen nem akarom megmondani, hogy ezen az istenekhátamögöttihelyen kell találkoznunk nekünk is.
- Я бы хотел посетить этот остров. (- Szeretném megnézni a szigetet.) – teszem hozzá, hogy mire fel olyan sürgős nekem oda átjutni. Nem mintha nem kerülne egy-két gyors mozdulatba odaátsuhanni, de így, hogy itt van kénytelen vagyok egyszerű embernek tűnni.
Bár tudva, hogy mire képes és valószínűleg mások megsajnálása lehet az utolsó, ami az eszébe jut akkor, ha meglát… Nos, a reményeim el is illannak a békés átjutásról egyik területről a másikra. Kell egy b terv vagy inkább c, mert ez volt a b terv, hogy beszélek hozzá, mint valami jó turista, aki nem tudja eldönteni melyik világán van éppen most, ebben a pillanatban.

Otthon egyszerűen csak ráböktem a Földgömbre és ahol megállt az ujjam ott kezdtem el a keresést, vagy inkább ott folytattam. Egyedül jöttem. Csapatban túl nagy feltűnést keltenénk és amúgy sem volt nagy kedvem magyarázkodni, nem mintha másnap nem máshol lennék, de amíg időt szántam a hely felderítésére olyan érzésem támadt, mintha tűt keresnék a szénakazalban vagy az én esetemben valami mágikust a kimondhatatlan mélységű Bajkál-tóban. Először abban reménykedtem, hogy nem kell majd Aegirrel egyezkednem engedjen le a birodalmába, mert a ruszalkákkal (szláv sellőszerű lények) nem volt sem kedvem, sem időm egyezkedni, pláne, ha még itt élnek a közelben és úgy tesznek, mintha csak ártalmatlan szellemek volnának. Ki nem állhatom a vízi szipolyozó teremtményeket, bár a Szippancsok (The Snorks) kedves rajzfilm, nem hiszem, hogy hasonlókkal találkoznék odalent. Ki tudja, hogy reagál a tó, ha megérintem a vízisten engedélye nélkül? A dolgaimmal pedig nem akartam zavarni őt, mert semmit sem tudtam volna felajánlani neki cserébe, most nem. Nem ajándékkal jöttem és kétlem, hogy egy holddarabra volna szüksége, pont neki, amikor a víz alatt több kincset találni. Nem mintha ellenséges volna, de nem állt szándékomban a kelleténél több személyt belevonni a dologba, mint amennyi szükséges volt. Bár sejtem, hogy csak egy bot lesz egy halálraítéltnek a végén a holdlándzsám, de muszáj megpróbálnom. A tó nyugati partszakaszának egyik meredek részéről próbáltam meg leereszkedni, mint valami bátor kalandor, aki éppen a túrája negyedénél, ha tarthat.
Először úgy döntöttem, hogy igazi hegyjáró-turistát játszom. A hirtelen megragadott fabotból manifesztáltam egy túrabotot, semmi szükségem nem volt rá, de a látszat nagyon fontos volt. Pláne akkor, ha pár midgardi tényleg erre téved és elkezd köszöngetni meg jó utat kívánni nekem, én pedig hasonlókat nem kívánok nekik.
Szennyezett volt itt a víz, egy kicsit a levegő is, látszott, hogy a midgardiak elkezdték felélni a táj adta lehetőségeiket, a fakitermelés nyoma rajta volt ezen a tájon. Persze szép volt, még ahhoz képest is, hogy nem vigyáztak a környezetükre. Volt pár nemzeti park a térképek szerint és egy-egy aktivista igyekezett rávilágítani arra, hogy milyen fontos az édesvíz tisztántartása, védjük meg a környezetünket, de mint általában, itt sem működött jól a rendszer. A nagyok mindig találtak kiskaput és a kicsiknek is meg kellett élniük valamiből.
Az egyik hőforrás mellett voltam a partmentén, néha elpillantottam a messzeségbe, az Olhon szigetet keresve, de az én szemem nem volt Heimdallé, hogy a mostani alakomban tovább lássak a látóhatáromnál. Ha nem a vízben, akkor talán nem árt, ha ott is körbe nézek. Körbe pillantok gyorsan, vajon el tudom-e úgy hagyni ezt a partszakaszt, hogy senki se lásson belőlem semmit? Ez egy kitűnő kérdés.