Üdv a Dimenziókapuban! A belépés ingyenes, az utazás addiktív, desztinációnk: a Marvel univerzum. Ölts magadra álarcot, kísérletezz szuperképességekkel, kapcsolódj a kedvenc karaktereidhez, tervezz bűncselekményt, vagy állíts meg egyet. Itt te írod a canont.
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Tovább
Chatbox
» How did We get so Dark?
by Laserian Harries Ma 4:49 am-kor
» Surprise or shock
by Laserian Harries Ma 3:48 am-kor
» LazyTown Goes Digital
by Laserian Harries Ma 1:55 am-kor
» With your Christmas of white
by Rosemarie Morozov Tegnap 10:31 pm-kor
» Út a vég kezdete felé
by Mary Jane Watson Tegnap 8:27 pm-kor
» Food brings us together - N&M
by Nimue Valen Tegnap 8:06 pm-kor
» Ghost of Christmas Past
by Winifred Wilson Tegnap 11:12 am-kor
by Laserian Harries Ma 4:49 am-kor
» Surprise or shock
by Laserian Harries Ma 3:48 am-kor
» LazyTown Goes Digital
by Laserian Harries Ma 1:55 am-kor
» With your Christmas of white
by Rosemarie Morozov Tegnap 10:31 pm-kor
» Út a vég kezdete felé
by Mary Jane Watson Tegnap 8:27 pm-kor
» Food brings us together - N&M
by Nimue Valen Tegnap 8:06 pm-kor
» Ghost of Christmas Past
by Winifred Wilson Tegnap 11:12 am-kor
Nincs
Skylar O. Locke
• doing bad for good reasons •
SKYLAR OLIVIA LOCKE
ÁlnévFátyoljáró
BecenévSky, Vi
Szül. idő2004. május 16.
Szül. helyMassachusetts , Danvers
FoglalkozásMúzeumi docens (jelenleg), alkalmanként pedig ereklyevadász
CsoportAntihős
PBDanielle Rose Russell
FONTOS INFORMÁCIÓK
Ha a saját tudásomból indulok ki – márpedig onnan indulok ki -, akkor a szüleim tulajdonait átkutatva valamelyest közük lehetett az okkulthoz. Nem azért mondom, mert paranormális nyomozók voltak, hanem azért, mert érzem, valami bűzlik. Hogy mégis milyen kutatást végeztek, annak nem jutottak a végére, vagy pedig elrejtették, s egymagam nem tudom kideríteni, ugyanis mielőtt bármit is mondhattak volna, valaki volt olyan kedves, hogy eltegye őket láb alól. Azt persze nem mondhatnám, hogy nem tudnak irányítani ebben a nyomozásban, de szellemük annyira gyenge, hogy csakis bizonyos időközönként látom őket. Apa és anya, vagyis Ezra és Imogen fiatalon hunytak el autóbalesetben, tizennyolc évvel ezelőtt. Meg vagyok győződve arról azonban, hogy ez nem baleset volt, és akárki tette, jobb lett volna, ha otthon marad Netflixet nézni.
Lévén, hogy nem volt egyetlen élő rokonom sem, az árvaházba kerültem, ahonnan egészen hamar egy Joren van Driel nevű tehetős férfi vett magához. A kapcsolatunk döcögősen indult, mivel inkább a háztartására bízott, de ahogy nőttem, úgy lett ő is elérhetőbb. A taníttatásomról maga gondoskodott, és a történelem-leckéket nem is bízta másra.
Az erőm már elég korán megmutatkozott és sosem voltam egyedül. Vagyis sosem vagyok egyedül. Inkább megpróbálom kirekeszteni a szellemek képeit és a hangokat, mielőtt valaki azt hinné, hogy megőrültem. Bár ha köztünk marad, néha tényleg úgy érzem magam. Nehéz megállapítani, hogy mikor vagyok önmagam, ugyanis olykor a szellemek emlékei az én emlékeimmé válnak, a cselekedeteik a sajátommá, a ruhaízlésem megkérdőjelezhetővé, s másnap reggel a híreket hallgatom egy ellopott nyakláncról, ami az asztalomon fekszik. De igyekszem a nyeregben maradni és nem elveszíteni a kontrollt. Eddig csak egyszer sikerült „nyitva hagynom” a bejáratot, amikor véletlenül nem egy szellem cimborámmal találkoztam, hanem egy démoni megszállás áldozata lettem, de köszönhetően Constantine-nak, ezt a problémát sikeresen kiűztük.
Nem léptem a szüleim nyomdokaiba, inkább megpróbáltam távol maradni minden olyan foglalkozástól, aminek köze van a szellemekhez. Könnyű ezt mondani, a gyakorlatban ez máshogy néz ki, ugyanis bárhol vagyok, ők ott vannak. Alkalomadtán egy múzeumban tartok előadást az ott fellelhető tárgyakról, ami – valljuk be – valóban sokkal egyszerűbb és elviselhetőbb, ha van az oldaladon egy szellem, aki mindent tud azok múltjáról. Ezen felül egyébként több hobbim is van, amikben próbálok kiteljesedni, vagy elmerülni, mint például a festés, romtúra, és… bármi, ami a szellem barátaim hobbija is. *Sóhaj* Nem tudom elengedni őket, ugye?
Bárki is találta fel az oreo-t, a hosszú savanyú gumicukrot, és a slushie-t, az az egyetlen és igaz isten.
Lévén, hogy nem volt egyetlen élő rokonom sem, az árvaházba kerültem, ahonnan egészen hamar egy Joren van Driel nevű tehetős férfi vett magához. A kapcsolatunk döcögősen indult, mivel inkább a háztartására bízott, de ahogy nőttem, úgy lett ő is elérhetőbb. A taníttatásomról maga gondoskodott, és a történelem-leckéket nem is bízta másra.
Az erőm már elég korán megmutatkozott és sosem voltam egyedül. Vagyis sosem vagyok egyedül. Inkább megpróbálom kirekeszteni a szellemek képeit és a hangokat, mielőtt valaki azt hinné, hogy megőrültem. Bár ha köztünk marad, néha tényleg úgy érzem magam. Nehéz megállapítani, hogy mikor vagyok önmagam, ugyanis olykor a szellemek emlékei az én emlékeimmé válnak, a cselekedeteik a sajátommá, a ruhaízlésem megkérdőjelezhetővé, s másnap reggel a híreket hallgatom egy ellopott nyakláncról, ami az asztalomon fekszik. De igyekszem a nyeregben maradni és nem elveszíteni a kontrollt. Eddig csak egyszer sikerült „nyitva hagynom” a bejáratot, amikor véletlenül nem egy szellem cimborámmal találkoztam, hanem egy démoni megszállás áldozata lettem, de köszönhetően Constantine-nak, ezt a problémát sikeresen kiűztük.
Nem léptem a szüleim nyomdokaiba, inkább megpróbáltam távol maradni minden olyan foglalkozástól, aminek köze van a szellemekhez. Könnyű ezt mondani, a gyakorlatban ez máshogy néz ki, ugyanis bárhol vagyok, ők ott vannak. Alkalomadtán egy múzeumban tartok előadást az ott fellelhető tárgyakról, ami – valljuk be – valóban sokkal egyszerűbb és elviselhetőbb, ha van az oldaladon egy szellem, aki mindent tud azok múltjáról. Ezen felül egyébként több hobbim is van, amikben próbálok kiteljesedni, vagy elmerülni, mint például a festés, romtúra, és… bármi, ami a szellem barátaim hobbija is. *Sóhaj* Nem tudom elengedni őket, ugye?
Bárki is találta fel az oreo-t, a hosszú savanyú gumicukrot, és a slushie-t, az az egyetlen és igaz isten.
KÉPESSÉG
Energiaszellem idézés: Meg tudok idézni energia alapú szellemeket avagy szellemi energiából formálódó éteri lényeket, hogy segítsenek a harcban vagy más feladatokban. Ezek a lények képesek kölcsönhatásba lépni a fizikai világgal, lehetővé téve számukra, hogy harcoljanak, tárgyakat manipuláljanak, vagy megvédjenek a bajtól. Különleges feladatokra, például információgyűjtésre vagy beszivárgásra is idézhetek meg szellemeket. (Mondjuk most csak egy, maximum két szellem bírja velem rövid távon… vagy inkább én velük?)
Energiakonstrukciók létrehozása: A megidézett szellemek energiáját szilárd szerkezetekké, például fegyverekké, páncélokká alakíthatom. Ezeket a konstrukciókat harcban lehet használni. Az energiakonstrukciók át tudnak hatolni tárgyakon, vagy megfoghatatlanná válhatnak, sokoldalúságot kínálva a harcban. (Ez még eléggé limitált, és csak energiapajzsot tudok magam köré húzni. Fogalmam sincs, mit kellene tennem ahhoz, hogy az energiájukat akár egy karddá formáljam! Úgy érzem, rengeteg csapatépítő vár ránk a jövőben…)
Asztrális projekció: Asztrális formába tudok lépni, fizikai testem hátrahagyva a szellemvilágba váltani. Ebben az alakban szabadon mozoghatok a fizikai és az asztrálsíkok között, megnövekedett sebességre, mozgékonyságra és tudatosságra téve szert. Könnyebben kommunikálhatok a szellemekkel, és hozzáférhetek olyan helyekhez vagy titkokhoz, amelyek egyébként rejtve maradnának. (A fizikai testem azonban ekkor teljesen sebezhető, úgyhogy ezt vagy otthon teszem, vagy felügyelet mellett… mint egy újszülött csecsemő.)
Spektrális látás: A szellemi energia látásának képessége, amely lehetővé teszi, hogy felismerjem az energia jelenlétét vagy természetfeletti entitásokat.
Energiafúzió: Kölcsön tudom venni a megidézett szellemek képességeit és emlékeit, így átmenetileg felturbózva az intelligenciám, reflexeim, vagy a harci mozdulataim. Az évek alatt az én agilitásom és erőm is megnövekedett nekik hála. (Ezért fordul elő sokszor, hogy úgy lépek be egy helyre, mintha egy teljesen más ember lennék, bár akkor csak szimplán én adom kölcsön magam a szellemeknek és nem fordítva. Ettől még ugyanaz, na, értitek. Egyébként elég hamar észre lehet venni, ha egy szellem "birtokolja" a testem a szemem színéből.)
Korlátozott feltámasztás: Tudok frissen elhunytakat visszahozni – már ha időben kapcsolok, és a lélek még nem távozott a túlvilágra. Ehhez át kell lépnem az asztrális síkra, és gyakorlatilag ‘visszarángatni’ a lelket a testbe. (Ez mondjuk nem épp a rutinkészletem része, elég kimerítő, és őszintén szólva még én sem értem teljesen, hogy működik. Egyszer sikerült, amikor Joren nevelőapám élet-halál között lebegett, de azóta sem vagyok benne biztos, hogy tudnám megismételni.)
Halhatatlanság: Ez egy nagy kérdőjel. Gőzöm sincs, hogy hogyan történt, de a szellemek visszarugdostak a fizikai világba. Talán még dolgom van, talán nekik kell egy élő közvetítő, hogy elvégezzék a maguk kis terveit. Mindenesetre ezt nem tudom sem bizonyítani, sem cáfolni, és ha lehet, szívesen kihagynám az élet-halál tesztelést, köszönöm szépen.
Energiakonstrukciók létrehozása: A megidézett szellemek energiáját szilárd szerkezetekké, például fegyverekké, páncélokká alakíthatom. Ezeket a konstrukciókat harcban lehet használni. Az energiakonstrukciók át tudnak hatolni tárgyakon, vagy megfoghatatlanná válhatnak, sokoldalúságot kínálva a harcban. (Ez még eléggé limitált, és csak energiapajzsot tudok magam köré húzni. Fogalmam sincs, mit kellene tennem ahhoz, hogy az energiájukat akár egy karddá formáljam! Úgy érzem, rengeteg csapatépítő vár ránk a jövőben…)
Asztrális projekció: Asztrális formába tudok lépni, fizikai testem hátrahagyva a szellemvilágba váltani. Ebben az alakban szabadon mozoghatok a fizikai és az asztrálsíkok között, megnövekedett sebességre, mozgékonyságra és tudatosságra téve szert. Könnyebben kommunikálhatok a szellemekkel, és hozzáférhetek olyan helyekhez vagy titkokhoz, amelyek egyébként rejtve maradnának. (A fizikai testem azonban ekkor teljesen sebezhető, úgyhogy ezt vagy otthon teszem, vagy felügyelet mellett… mint egy újszülött csecsemő.)
Spektrális látás: A szellemi energia látásának képessége, amely lehetővé teszi, hogy felismerjem az energia jelenlétét vagy természetfeletti entitásokat.
Energiafúzió: Kölcsön tudom venni a megidézett szellemek képességeit és emlékeit, így átmenetileg felturbózva az intelligenciám, reflexeim, vagy a harci mozdulataim. Az évek alatt az én agilitásom és erőm is megnövekedett nekik hála. (Ezért fordul elő sokszor, hogy úgy lépek be egy helyre, mintha egy teljesen más ember lennék, bár akkor csak szimplán én adom kölcsön magam a szellemeknek és nem fordítva. Ettől még ugyanaz, na, értitek. Egyébként elég hamar észre lehet venni, ha egy szellem "birtokolja" a testem a szemem színéből.)
Korlátozott feltámasztás: Tudok frissen elhunytakat visszahozni – már ha időben kapcsolok, és a lélek még nem távozott a túlvilágra. Ehhez át kell lépnem az asztrális síkra, és gyakorlatilag ‘visszarángatni’ a lelket a testbe. (Ez mondjuk nem épp a rutinkészletem része, elég kimerítő, és őszintén szólva még én sem értem teljesen, hogy működik. Egyszer sikerült, amikor Joren nevelőapám élet-halál között lebegett, de azóta sem vagyok benne biztos, hogy tudnám megismételni.)
Halhatatlanság: Ez egy nagy kérdőjel. Gőzöm sincs, hogy hogyan történt, de a szellemek visszarugdostak a fizikai világba. Talán még dolgom van, talán nekik kell egy élő közvetítő, hogy elvégezzék a maguk kis terveit. Mindenesetre ezt nem tudom sem bizonyítani, sem cáfolni, és ha lehet, szívesen kihagynám az élet-halál tesztelést, köszönöm szépen.
ELŐTÖRTÉNET
Az eső hevesen zuhogott, és a kocsi szélvédőjéhez csapódott, miközben csendben ültem a hátsó ülésen, a szüleim pedig elöl halkan vitatkoztak az útirányról. A GPS meghibásodott, s eltévedtek, egy kanyargós hegyi úton navigáltak a viharban. A fényszórók alig ütötték át a vízfátylat, amitől az éjszaka még sűrűbbnek, nyomasztóbbnak tűnt.
Az ablakon át bámultam a semmibe, a lélegzetem bepárásította az üveget. Valami nem stimmelt, egy furcsa nyugtalanság kúszott be hozzám, ami minden villámlással megdobbantotta a szívem. Aztán a semmiből egy sötét alak szaladt ki az útra. Apa kitért, a kerekek csikorogtak és az autó megcsúszva csapódott át a szalagkorláton.
Minden lelassult.
A kocsi az alattunk elterülő szakadékba zuhant, miközben végigpördülve a hegyoldalon a feje tetejére állt. A biztonsági övem megfeszült a mellkasomon. Az utolsó hang, amit hallottam, az anyám rémült sikolya volt, majd teljes sötétség.
Amikor magamhoz tértem, fejjel lefelé ültem az ülésbe szíjazva. Kábultan kapcsoltam ki magam, s másztam ki a törött ablakon, az üveg a kezembe vágódott. A roncs egy felismerhetetlen fémkupac volt… és odabent a szüleim, még mindig mozdulatlanul.
A nevüket suttogtam, de hangom gyenge és remegő volt. Nem jött válasz. Hideg rettegés öntött el, ahogy az élettelen testüket bámultam. Aztán megéreztem a jelenlétet. Nem voltam egyedül. Árnyékok mozogtak az eső áztatta sötétségben és sápadt alakok bukkantak elő a fák közül. Némán úsztak felém, arcuk elmosódott és homályos volt. Egyikük – egy nő – a kezét nyújtotta felém, s megérintette az arcom. Ahogy kirázott a hideg, felébredt bennem valami. Lidércfényszerű sziluettek kavarogtak körülöttem, suttogásuk betöltötte az elmémet. Azóta soha nem hagynak.
Az árvaház a suttogások helye volt. Az idővel megfakult falak mintha magukba szívták volna a gyerekek pusmogását és állandó, kísérteties visszhangként hordozták félelmeiket a folyosókon keresztül. A szobám párkányán ültem, keresztbe tett lábakkal a kinti égboltot bámulva. A többi gyerek az udvaron játszott, nevetésük halk volt, elnyomta őket a valóság. De itt legalább csendesebb volt.
A baleset óta eltelt két év alatt hozzászoktam ehhez a „magányhoz”. A részemmé vált, akárcsak a furcsa jelenlét, amely követett, mindenki más számára láthatatlanul. A többiek suttogtak, furcsának neveztek. Néhányan el is kerültek, mert megijedtek attól, ahogy néha mintha magamban beszélnék, s olyan dolgokról tudok, amelyekről nem kellett volna – például amikor megtaláltam Isla eltűnt medálját a kúszótérben, vagy amikor figyelmeztettem Benjit, hogy ne másszon fel az öreg tölgyfára, mielőtt megrepedt volna a lába súlya alatt.
Az ajtó nyikorogva nyílt ki, és Mrs. Hensley, az igazgatónő lépett be. Nagydarab, szigorú nő volt, sűrű fürtökkel és éles szemmel, amely nem tévesztett el semmit. Nem fordultam meg, de éreztem a jelenlétét, ami olyan nehéz volt, mint odakint a viharfelhők.
- Olivia, kedvesem – Mrs. Hensley hangja ma szokatlanul halk volt, mintha egy vadállatot próbálna nem megijeszteni. – Van itt valaki, aki látni szeretne téged.
A homlokomat ráncoltam. Soha senki nem jött hozzám. Nem maradt családom vagy rokonaim, akik hajlandóak lettek volna befogadni. A szociális munkások már hónapokkal ezelőtt abbahagyták a látogatást és feladták a reményt, hogy otthont találjanak. Mégis, lehuppantam az ablakpárkányról és követtem az igazgatót a nyikorgó lépcsőn lefelé az első szobába. A folyosó gyengén volt megvilágítva, a fények hosszú árnyékokat vetettek a megfakult tapétára, de én már hozzászoktam az árnyékokhoz.
A tekintetem azonnal megakadt a nagy ablaknál álló idegenen. Magas volt és impozáns, makulátlan sötét öltönybe öltözött és olyan éles tekintetű, hogy a jelenlétében a szoba kisebbnek tűnt. Sötét haja hátrafésült volt, de a szeme – sápadt és hideg – volt az, ami lekötötte a figyelmem. Úgy tűnt, mintha átlátna rajtam, és éppen kiértékelne.
- Ő itt Joren van Driel úr – mutatta be Mrs. Hensley, majd idegesen összefonta a kezét a köténye előtt. – Örökbe akar fogadni, Olivia.
Ezen a kijelentésén nagyokat pislogtam, a szívem kihagyott egy ütemet. Engem akar örökbefogadni?
A férfi egyenesen rám nézett, az arckifejezése olvashatatlan volt. – Olivia – szólított meg lágy hangon – Sokat hallottam rólad. Mrs. Hensley azt mondta, hogy nagyon okos lány vagy. Gyorsan tanulsz – folytatta, és egy lépéssel közelebb jött. – És egyedülálló módon látod a világot. Igazam van?
- Azt hiszem – motyogtam, hangom alig haladta meg a suttogás erősségét. Joren van Driel még egy pillanatig tanulmányozott, sápadt szemei kissé összeszűkültek, mintha látná a láthatatlan szálakat, amelyek összekötnek a világon túli dolgokkal. A csend nehézkesen és feszülten húzódott köztünk, míg végül elmosolyodott.
- Új otthonod lesz, Olivia, új lehetőségekkel. Azt hiszem, jól ki fogunk jönni egymással – Mrs. Hensley láthatóan megkönnyebbülten lélegzett fel mögöttem. Bólintottam, de az agyam pörgött. Nem bíztam meg könnyedén – különösen nem a felnőttekben -, de valami Joren van Driel hangjábal, a nyugodt magabiztosságában arra engedt gondolni, hogy talán ő jobban megért, mint bárki más valaha. Nem félt tőlem. És most először én sem éreztem azt, hogy az ítélet ismerős súlya nyomja rám a bélyeget. Mégis a kétség egy szikrája megmaradt. Miért akarna valaki pont engem?
- Miért én? – kérdeztem végül halkan, de valahogy határozottan.
Van Driel mosolya csak egy hajszálnyit szélesedett és egy rövid pillanatra valami számító villant fel a szemében. – Mert különleges vagy, és a világnak több ilyen különleges emberre van szüksége, mint te.
Nem voltam biztos benne, hogy a férfi mire gondolt, de a „különleges” szó ott lógott a levegőben, mintha valami súlyos jelentéssel bírna. Éveken át kívülállónak éreztem magam, furcsának és töröttnek. De most talán… csak talán, ez nem is volt rossz dolog.
- Menj a holmidért, drágám – biztatott Mrs. Hensley gyengéden. – Ma hazamész.
A szobában lévő árnyakra pillantottam, amelyeket csak én láthattam. Nyugtalanul, kíváncsian lebegtek a látószögem szélén. Amikor megfordultam, hogy elhagyjam a szobát, hideg levegő súrolta az arcom: egy kísérteties emlékeztető, hogy soha nem leszek egyedül, bárhová is megyek.
Az éjszaka tele volt feszültséggel. A szobámban járkáltam, kezeim ellenőrizhetetlenül remegtek. Úgy kezdődött, ahogy szokott: a szellemekkel való kommunikációval. De ezúttal valami sötétebb csúszott át a fátyolon. A gondolataim már nem a sajátjaim voltak. Árnyékok villództak a látásomban, és a tükörképem rosszindulatú vigyorral torzította el, ami nem az enyém volt. Emlékeztem, ahogy kinyitottam az ajtót az asztrálsíkra, és segítséget hívtam. De ami válaszolt, az nem egy barátságos lélek volt, hanem valami sokkal rosszabb.
A földszinten Joren a gyengén megvilágított dolgozójában állt, egy feketébe öltözött idegennel beszélgetett. A hangja zaklatott volt.
- Biztos, hogy az Egyház küldött? Nem vagy fiatal ehhez? – mondta Joren, miközben jobban szemügyre vette a fiút. Constantine fiatalabb volt, mint én, és a trencskó túl nagy volt sovány testalkatához, de a szeme éles, intenzív volt.
- Azért küldtek, mert tudják, hogy meg tudom oldani – válaszolta száraz, mégis magabiztos hangon. Hangos csattanás visszhangzott az emeleten, megrázva a falakat. Joren összerezzent. – Mit csinált?
Constantine cigarettát húzott elő a zsebéből, de nem gyújtott rá. – Abból, amit mondott, arra tippelek, hogy valami csúnya dologgal játszik. Reméljük, még elég korán van ahhoz, hogy visszahúzzuk.
Joren elvezette Constantinet a szobámba, a keze megfeszült a kilincsen. Amikor az ajtó nyikorogva nyílt ki, idebent káosz uralkodott. A sarokban kuporogtam, hajam az arcomba lógott, kezem pedig a falakat karmolta, mintha szét akarnám tépni őket. A levegő statikus zümmögéstől zúgott, a hőmérséklet fagyos volt. Hangom torz és természetellenes, olyan nyelven mormogtam, amit Joren nem értett.
- Olivia? – szólított meg halkan, de nem válaszoltam. A testem megrándult, a szemeim felakadtak. Constantine habozás nélkül lépett előre, és kabátja zsebéből egy ezüstkeresztet húzott elő.
- Már nem Ő – motyogta az orra alatt. – Bármi is van most benne, az nem teázni jött – egy gyors mozdulattal szentelt vizet öntött a hátamra. Felsikoltottam, a testem görcsbe rándult, miközben a gőz felszállt a bőrömről.
- Rossz…testet…választottál! – sikoltottam, míg egy pillanatra magamnál voltam. Constantine nem törődött ezzel, nyitotta a száját, majd latinul kántálni kezdett, hangja mély és visszafogott volt. A démon lesújtott, a testem megcsavarodott. Constantine után nyúltam, de ő már mozdult is a kezét a homlokomra helyezve. A hús sistergett, felüvöltöttem a fájdalomtól. Constantine a távozásra utasította a démont. A szemeim felpattantak, feketék és gyűlölettel teltek meg. A démon vicsorgott az ajkaim közt. – Egy senki vagy, fiú. Összetöröm Őt.
Constantine nem tétovázott. – Állj a sorba. Láttam már nálad szarabbat is.
A szoba megremegett, ahogy a hangja felerősödött, a latin szavak beleütköztek a belém kapaszkodó entitásba. A démon kiszakadt a testemből, sötét alakja egy utolsó, vérfagyasztó jajgatással elpárolgott a levegőben. Hirtelen vége lett.
A padlóra zuhantam levegő után kapkodva, testem petyhüdt és remegett. Constantine mellém térdelt és ellenőrizte a pulzusom. – Most már jól van – mondta és felpillantott Jorenre, aki dermedten állt az ajtóban. Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, de hitetlenkedve bámult Constantine-ra. - Ez… te voltál?
Constantine vigyorgott és megtörölte a homlokát. – Mit is mondhatnék? Az Egyház a legjobbat küldte.
Beszélgetésükre felnyögtem, lassan kinyitottam a szemem, zavarodottság és kimerültség öntött el. – Mi történt?
- Rossz vendéget engedtél be – mondta Constantine. – Legközelebb jobb lesz, ha zárva tartod az ajtót.
Lüktető fejfájással ébredtem, végtagjaimat ólomnak éreztem. Nyögdécselve dörzsöltem meg a halántékom, miközben hunyorogtam az ablakon beszűrődő világos reggeli fény ellen. Valami nem stimmelt. A szobámnak… furcsa szaga volt, mintha parfüm, izzadság és… nedves kutya keveréke lett volna?
Ahogy ledobtam magamról a takarót, lenéztem a ruhámra. Vagy inkább annak hiányára. Egy szűk, csillogó aranyszínű ruhát viseltem, amit még soha életemben nem láttam. És persze magassarkú cipőben. Soha nem hordtam magas sarkú cipőt…
- Neee, már megint… - motyogtam, összerakva, hogy mi is történhetett pontosan. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, hogy egy Marianne nevű öreg szellemnek adtam „kölcsön” a testem egy éjszakára… akármennyire is hangzik ez huncutnak. Marianne egy társasági hölgy volt az 1920-as évekből, és időnként kiengedtem őt egy ártalmatlan szórakozásra. Ez általában rendben is volt – Marianne csak meglátogatott néhány bárt vagy egy speakeasy-stílusú rendezvényt a városban. De valami azt súgta, hogy ezúttal másképp lesz.
A telefonom dühösen zümmögött az éjjeliszekrényen. Rettegve vettem fel, hogy mégis milyen értesítések várnak rám.
Üzenet Jorentől: „Olivia. Miért van egy kecske a dolgozószobámban?”
Üzenet Mrs. Plimptontól, a szomszédtól: „Jó reggelt, kedvesem! Süteményt sütöttem a tegnap esti „indulok a polgármesteri székért” partira. Annyira inspiráló voltál! Tényleg 50%-kal csökkented a város adóját, ha nyersz?”
Valami szám, akit Taxisfiú (Soha ne hívd többé!) néven mentettem el: „Talált tárgyak – Egy neonrózsaszín paróka, tollas boa, és egy karaoke mikrofon. Akarom tudni…?”
A gyomrom összerándult. Polgármester? Kecske? Rózsaszín paróka? Mi a fenét csináltam tegnap este? Ahogy tovább görgettem, fotókat is találtam. Az egyiken a bár tetején álltam és egy megafonba kiabáltam – ami nem az enyém -, miközben a tömeg éljenzett. A mellkasomon egy szíj volt, amin az állt „Akármi leendő polgármestere”. A következőn egy szobor előtt pózoltam egy csapat turistával és nevetségesen büszke voltam magamra. Az utolsón pedig egy rögtönzött kecske rodeót találtam.
- Azt sem tudom, hol találok kecskét! – kiáltottam fel, a telefont szorongatva, mintha az választ adna nekem. – Marianne, mit csináltál?
Ahogy kirángattam magam az ágyból, kopogtak az ajtón. A szomszédom volt az a másik oldalról, Mr. Thompson, aki szokatlanul vidámnak nézett ki.
- Jó reggelt, polgármester asszony – vigyorgott és megemelte a sapkáját. – Ne felejtse el, hogy megígérte, hogy beszédet tart a jövőheti városrészi gyűlésen arról, hogy… ööö… lecsap a fagylaltos kocsikra és elindít egy utcai táncversenyt. Már nagyon várom!
- Fagylaltkocsik… Utcai táncverseny? – visszhangzott a fejemben, ahogy arcom udvarias, de elborzadt mosolyra fagyott. Nem értettem, hogy a kettő hogy függ össze.
- Ó, igen, ez aztán az éjszaka! Az biztos, hogy az én szavazatom az Öné! – kacsintott és elsétált, én pedig tátott szájjal álltam az ajtóban. Becsuktam magam mögött az ajtót és a kanapéra süllyedtem, arcom a kezembe temetve.
- Oké – suttogtam a szobába. – Többé nem engedjóük ki Marianne-t felügyelet nélkül. Soha többé…
Hirtelen bőgés hangja töltötte be a szobát. A dolgozószoba felé pillantottam, ahol a kecske boldogan rágcsálta Joren egyik drága antik könyvét. Sóhajtottam.
- Ezúttal legalább nem tehén volt…
Az ablakon át bámultam a semmibe, a lélegzetem bepárásította az üveget. Valami nem stimmelt, egy furcsa nyugtalanság kúszott be hozzám, ami minden villámlással megdobbantotta a szívem. Aztán a semmiből egy sötét alak szaladt ki az útra. Apa kitért, a kerekek csikorogtak és az autó megcsúszva csapódott át a szalagkorláton.
Minden lelassult.
A kocsi az alattunk elterülő szakadékba zuhant, miközben végigpördülve a hegyoldalon a feje tetejére állt. A biztonsági övem megfeszült a mellkasomon. Az utolsó hang, amit hallottam, az anyám rémült sikolya volt, majd teljes sötétség.
Amikor magamhoz tértem, fejjel lefelé ültem az ülésbe szíjazva. Kábultan kapcsoltam ki magam, s másztam ki a törött ablakon, az üveg a kezembe vágódott. A roncs egy felismerhetetlen fémkupac volt… és odabent a szüleim, még mindig mozdulatlanul.
A nevüket suttogtam, de hangom gyenge és remegő volt. Nem jött válasz. Hideg rettegés öntött el, ahogy az élettelen testüket bámultam. Aztán megéreztem a jelenlétet. Nem voltam egyedül. Árnyékok mozogtak az eső áztatta sötétségben és sápadt alakok bukkantak elő a fák közül. Némán úsztak felém, arcuk elmosódott és homályos volt. Egyikük – egy nő – a kezét nyújtotta felém, s megérintette az arcom. Ahogy kirázott a hideg, felébredt bennem valami. Lidércfényszerű sziluettek kavarogtak körülöttem, suttogásuk betöltötte az elmémet. Azóta soha nem hagynak.
***
Az árvaház a suttogások helye volt. Az idővel megfakult falak mintha magukba szívták volna a gyerekek pusmogását és állandó, kísérteties visszhangként hordozták félelmeiket a folyosókon keresztül. A szobám párkányán ültem, keresztbe tett lábakkal a kinti égboltot bámulva. A többi gyerek az udvaron játszott, nevetésük halk volt, elnyomta őket a valóság. De itt legalább csendesebb volt.
A baleset óta eltelt két év alatt hozzászoktam ehhez a „magányhoz”. A részemmé vált, akárcsak a furcsa jelenlét, amely követett, mindenki más számára láthatatlanul. A többiek suttogtak, furcsának neveztek. Néhányan el is kerültek, mert megijedtek attól, ahogy néha mintha magamban beszélnék, s olyan dolgokról tudok, amelyekről nem kellett volna – például amikor megtaláltam Isla eltűnt medálját a kúszótérben, vagy amikor figyelmeztettem Benjit, hogy ne másszon fel az öreg tölgyfára, mielőtt megrepedt volna a lába súlya alatt.
Az ajtó nyikorogva nyílt ki, és Mrs. Hensley, az igazgatónő lépett be. Nagydarab, szigorú nő volt, sűrű fürtökkel és éles szemmel, amely nem tévesztett el semmit. Nem fordultam meg, de éreztem a jelenlétét, ami olyan nehéz volt, mint odakint a viharfelhők.
- Olivia, kedvesem – Mrs. Hensley hangja ma szokatlanul halk volt, mintha egy vadállatot próbálna nem megijeszteni. – Van itt valaki, aki látni szeretne téged.
A homlokomat ráncoltam. Soha senki nem jött hozzám. Nem maradt családom vagy rokonaim, akik hajlandóak lettek volna befogadni. A szociális munkások már hónapokkal ezelőtt abbahagyták a látogatást és feladták a reményt, hogy otthont találjanak. Mégis, lehuppantam az ablakpárkányról és követtem az igazgatót a nyikorgó lépcsőn lefelé az első szobába. A folyosó gyengén volt megvilágítva, a fények hosszú árnyékokat vetettek a megfakult tapétára, de én már hozzászoktam az árnyékokhoz.
A tekintetem azonnal megakadt a nagy ablaknál álló idegenen. Magas volt és impozáns, makulátlan sötét öltönybe öltözött és olyan éles tekintetű, hogy a jelenlétében a szoba kisebbnek tűnt. Sötét haja hátrafésült volt, de a szeme – sápadt és hideg – volt az, ami lekötötte a figyelmem. Úgy tűnt, mintha átlátna rajtam, és éppen kiértékelne.
- Ő itt Joren van Driel úr – mutatta be Mrs. Hensley, majd idegesen összefonta a kezét a köténye előtt. – Örökbe akar fogadni, Olivia.
Ezen a kijelentésén nagyokat pislogtam, a szívem kihagyott egy ütemet. Engem akar örökbefogadni?
A férfi egyenesen rám nézett, az arckifejezése olvashatatlan volt. – Olivia – szólított meg lágy hangon – Sokat hallottam rólad. Mrs. Hensley azt mondta, hogy nagyon okos lány vagy. Gyorsan tanulsz – folytatta, és egy lépéssel közelebb jött. – És egyedülálló módon látod a világot. Igazam van?
- Azt hiszem – motyogtam, hangom alig haladta meg a suttogás erősségét. Joren van Driel még egy pillanatig tanulmányozott, sápadt szemei kissé összeszűkültek, mintha látná a láthatatlan szálakat, amelyek összekötnek a világon túli dolgokkal. A csend nehézkesen és feszülten húzódott köztünk, míg végül elmosolyodott.
- Új otthonod lesz, Olivia, új lehetőségekkel. Azt hiszem, jól ki fogunk jönni egymással – Mrs. Hensley láthatóan megkönnyebbülten lélegzett fel mögöttem. Bólintottam, de az agyam pörgött. Nem bíztam meg könnyedén – különösen nem a felnőttekben -, de valami Joren van Driel hangjábal, a nyugodt magabiztosságában arra engedt gondolni, hogy talán ő jobban megért, mint bárki más valaha. Nem félt tőlem. És most először én sem éreztem azt, hogy az ítélet ismerős súlya nyomja rám a bélyeget. Mégis a kétség egy szikrája megmaradt. Miért akarna valaki pont engem?
- Miért én? – kérdeztem végül halkan, de valahogy határozottan.
Van Driel mosolya csak egy hajszálnyit szélesedett és egy rövid pillanatra valami számító villant fel a szemében. – Mert különleges vagy, és a világnak több ilyen különleges emberre van szüksége, mint te.
Nem voltam biztos benne, hogy a férfi mire gondolt, de a „különleges” szó ott lógott a levegőben, mintha valami súlyos jelentéssel bírna. Éveken át kívülállónak éreztem magam, furcsának és töröttnek. De most talán… csak talán, ez nem is volt rossz dolog.
- Menj a holmidért, drágám – biztatott Mrs. Hensley gyengéden. – Ma hazamész.
A szobában lévő árnyakra pillantottam, amelyeket csak én láthattam. Nyugtalanul, kíváncsian lebegtek a látószögem szélén. Amikor megfordultam, hogy elhagyjam a szobát, hideg levegő súrolta az arcom: egy kísérteties emlékeztető, hogy soha nem leszek egyedül, bárhová is megyek.
***
Az éjszaka tele volt feszültséggel. A szobámban járkáltam, kezeim ellenőrizhetetlenül remegtek. Úgy kezdődött, ahogy szokott: a szellemekkel való kommunikációval. De ezúttal valami sötétebb csúszott át a fátyolon. A gondolataim már nem a sajátjaim voltak. Árnyékok villództak a látásomban, és a tükörképem rosszindulatú vigyorral torzította el, ami nem az enyém volt. Emlékeztem, ahogy kinyitottam az ajtót az asztrálsíkra, és segítséget hívtam. De ami válaszolt, az nem egy barátságos lélek volt, hanem valami sokkal rosszabb.
A földszinten Joren a gyengén megvilágított dolgozójában állt, egy feketébe öltözött idegennel beszélgetett. A hangja zaklatott volt.
- Biztos, hogy az Egyház küldött? Nem vagy fiatal ehhez? – mondta Joren, miközben jobban szemügyre vette a fiút. Constantine fiatalabb volt, mint én, és a trencskó túl nagy volt sovány testalkatához, de a szeme éles, intenzív volt.
- Azért küldtek, mert tudják, hogy meg tudom oldani – válaszolta száraz, mégis magabiztos hangon. Hangos csattanás visszhangzott az emeleten, megrázva a falakat. Joren összerezzent. – Mit csinált?
Constantine cigarettát húzott elő a zsebéből, de nem gyújtott rá. – Abból, amit mondott, arra tippelek, hogy valami csúnya dologgal játszik. Reméljük, még elég korán van ahhoz, hogy visszahúzzuk.
Joren elvezette Constantinet a szobámba, a keze megfeszült a kilincsen. Amikor az ajtó nyikorogva nyílt ki, idebent káosz uralkodott. A sarokban kuporogtam, hajam az arcomba lógott, kezem pedig a falakat karmolta, mintha szét akarnám tépni őket. A levegő statikus zümmögéstől zúgott, a hőmérséklet fagyos volt. Hangom torz és természetellenes, olyan nyelven mormogtam, amit Joren nem értett.
- Olivia? – szólított meg halkan, de nem válaszoltam. A testem megrándult, a szemeim felakadtak. Constantine habozás nélkül lépett előre, és kabátja zsebéből egy ezüstkeresztet húzott elő.
- Már nem Ő – motyogta az orra alatt. – Bármi is van most benne, az nem teázni jött – egy gyors mozdulattal szentelt vizet öntött a hátamra. Felsikoltottam, a testem görcsbe rándult, miközben a gőz felszállt a bőrömről.
- Rossz…testet…választottál! – sikoltottam, míg egy pillanatra magamnál voltam. Constantine nem törődött ezzel, nyitotta a száját, majd latinul kántálni kezdett, hangja mély és visszafogott volt. A démon lesújtott, a testem megcsavarodott. Constantine után nyúltam, de ő már mozdult is a kezét a homlokomra helyezve. A hús sistergett, felüvöltöttem a fájdalomtól. Constantine a távozásra utasította a démont. A szemeim felpattantak, feketék és gyűlölettel teltek meg. A démon vicsorgott az ajkaim közt. – Egy senki vagy, fiú. Összetöröm Őt.
Constantine nem tétovázott. – Állj a sorba. Láttam már nálad szarabbat is.
A szoba megremegett, ahogy a hangja felerősödött, a latin szavak beleütköztek a belém kapaszkodó entitásba. A démon kiszakadt a testemből, sötét alakja egy utolsó, vérfagyasztó jajgatással elpárolgott a levegőben. Hirtelen vége lett.
A padlóra zuhantam levegő után kapkodva, testem petyhüdt és remegett. Constantine mellém térdelt és ellenőrizte a pulzusom. – Most már jól van – mondta és felpillantott Jorenre, aki dermedten állt az ajtóban. Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, de hitetlenkedve bámult Constantine-ra. - Ez… te voltál?
Constantine vigyorgott és megtörölte a homlokát. – Mit is mondhatnék? Az Egyház a legjobbat küldte.
Beszélgetésükre felnyögtem, lassan kinyitottam a szemem, zavarodottság és kimerültség öntött el. – Mi történt?
- Rossz vendéget engedtél be – mondta Constantine. – Legközelebb jobb lesz, ha zárva tartod az ajtót.
***
Lüktető fejfájással ébredtem, végtagjaimat ólomnak éreztem. Nyögdécselve dörzsöltem meg a halántékom, miközben hunyorogtam az ablakon beszűrődő világos reggeli fény ellen. Valami nem stimmelt. A szobámnak… furcsa szaga volt, mintha parfüm, izzadság és… nedves kutya keveréke lett volna?
Ahogy ledobtam magamról a takarót, lenéztem a ruhámra. Vagy inkább annak hiányára. Egy szűk, csillogó aranyszínű ruhát viseltem, amit még soha életemben nem láttam. És persze magassarkú cipőben. Soha nem hordtam magas sarkú cipőt…
- Neee, már megint… - motyogtam, összerakva, hogy mi is történhetett pontosan. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, hogy egy Marianne nevű öreg szellemnek adtam „kölcsön” a testem egy éjszakára… akármennyire is hangzik ez huncutnak. Marianne egy társasági hölgy volt az 1920-as évekből, és időnként kiengedtem őt egy ártalmatlan szórakozásra. Ez általában rendben is volt – Marianne csak meglátogatott néhány bárt vagy egy speakeasy-stílusú rendezvényt a városban. De valami azt súgta, hogy ezúttal másképp lesz.
A telefonom dühösen zümmögött az éjjeliszekrényen. Rettegve vettem fel, hogy mégis milyen értesítések várnak rám.
Üzenet Jorentől: „Olivia. Miért van egy kecske a dolgozószobámban?”
Üzenet Mrs. Plimptontól, a szomszédtól: „Jó reggelt, kedvesem! Süteményt sütöttem a tegnap esti „indulok a polgármesteri székért” partira. Annyira inspiráló voltál! Tényleg 50%-kal csökkented a város adóját, ha nyersz?”
Valami szám, akit Taxisfiú (Soha ne hívd többé!) néven mentettem el: „Talált tárgyak – Egy neonrózsaszín paróka, tollas boa, és egy karaoke mikrofon. Akarom tudni…?”
A gyomrom összerándult. Polgármester? Kecske? Rózsaszín paróka? Mi a fenét csináltam tegnap este? Ahogy tovább görgettem, fotókat is találtam. Az egyiken a bár tetején álltam és egy megafonba kiabáltam – ami nem az enyém -, miközben a tömeg éljenzett. A mellkasomon egy szíj volt, amin az állt „Akármi leendő polgármestere”. A következőn egy szobor előtt pózoltam egy csapat turistával és nevetségesen büszke voltam magamra. Az utolsón pedig egy rögtönzött kecske rodeót találtam.
- Azt sem tudom, hol találok kecskét! – kiáltottam fel, a telefont szorongatva, mintha az választ adna nekem. – Marianne, mit csináltál?
Ahogy kirángattam magam az ágyból, kopogtak az ajtón. A szomszédom volt az a másik oldalról, Mr. Thompson, aki szokatlanul vidámnak nézett ki.
- Jó reggelt, polgármester asszony – vigyorgott és megemelte a sapkáját. – Ne felejtse el, hogy megígérte, hogy beszédet tart a jövőheti városrészi gyűlésen arról, hogy… ööö… lecsap a fagylaltos kocsikra és elindít egy utcai táncversenyt. Már nagyon várom!
- Fagylaltkocsik… Utcai táncverseny? – visszhangzott a fejemben, ahogy arcom udvarias, de elborzadt mosolyra fagyott. Nem értettem, hogy a kettő hogy függ össze.
- Ó, igen, ez aztán az éjszaka! Az biztos, hogy az én szavazatom az Öné! – kacsintott és elsétált, én pedig tátott szájjal álltam az ajtóban. Becsuktam magam mögött az ajtót és a kanapéra süllyedtem, arcom a kezembe temetve.
- Oké – suttogtam a szobába. – Többé nem engedjóük ki Marianne-t felügyelet nélkül. Soha többé…
Hirtelen bőgés hangja töltötte be a szobát. A dolgozószoba felé pillantottam, ahol a kecske boldogan rágcsálta Joren egyik drága antik könyvét. Sóhajtottam.
- Ezúttal legalább nem tehén volt…
Profil gif 1 :
Profil gif 2 :
Percike a Nap Hősének tart
Percike
• doing everything in your service •
Kedves Alkotó!
Ha ezt a szöveget olvasod, örültünk a karakterednek, lapodnak, személyednek és minden X molekuládnak. El vagy fogadva! Először is üdv az őrültek világában, ne fogd vissza magad, írj rá bátran a régi motorosokra, vagy bárkire, aki szimpatikus.
Foglalj avatart, univerzumot, vagyis nyilatkozz róla, hogy helyi 6969-os földi, vagy másvilágbéli, galaxisbéli utazó vagy-e, és engedd szabadjára grafomániád!
Ha ezt a szöveget olvasod, örültünk a karakterednek, lapodnak, személyednek és minden X molekuládnak. El vagy fogadva! Először is üdv az őrültek világában, ne fogd vissza magad, írj rá bátran a régi motorosokra, vagy bárkire, aki szimpatikus.
Foglalj
Profil gif 1 :
Profil gif 2 :
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.