Egyáltalán nem támogatom azt, amit a maffia művel, de jelenleg Marietti a védelmem alatt áll, így nem engedhetem meg, hogy baja essen, míg tartanak a tárgyalások. Hogy aztán mi történik, az másik dolog. Sosem díjaztam Frank módszereit, de azt be kell lássam, hogy vannak emberek, akik tényleg halált érdemelnek, még ha ezt a jog rendszere nem is látja be. Ugyanakkor a füleimben itt csengenek Lantom atya szavai is, miszerint egyikünk sem Isten, hogy eldöntse ki élhet, vagy kinek kell meghalnia. Ezt Istennek kell eldöntenie. Bár a dolgokat úgy is fel lehet fogni, hogyha Isten úgy gondolja, Marietti-nek élnie kell, megvédi a Megtorlótól, ha pedig nem, nos hagyja meghalni Frank kezei által. Viszont én arra tettem fel az életemet, hogy megvédem azokat, akik nem tudják magukat, így az hogy engedjek Frank-nek, sérti az önérzetemet. – Átfordítanám, mindketten tudjuk, hogy minden erőmmel meg fogom akadályozni ezt. – Ahogy korábban is tettem és ahogy máskor is megtettem már. – Te is tudod, hogy ez nem ilyen fekete vagy fehér. – Hogy segítenék a maffiának? Van benne valami, azonban én most nem A maffiának segítek, hanem egy maffia tagnak, akit előállítottak. Azt azonban már látom, hogy nem igazán lehet rá hatni, minden bizonnyal már makacsul elhatározta magát és ugyan ezzel a vehemenciával ragaszkodik is elhatározásához. Bár azt nem tudom, mikor csapott fel önjelölt igazságosztóvá. Korábban a célközönsége csupán olyan emberek voltak, akik segédkeztek a családjának halálában, vagy fenyegették a szeretteit... úgy értem Karen-t.
Mikor végre megvilágosodni látszom afelől, hogy nem hajlandó tárgyalni, úgy döntök, akkor küzdjünk meg és ennek olyan módon engedek teret, hogy előveszem a felszerelésemet és egyértelműen jelzem felé, hogy felkészültem, hogy összecsapjunk. A botom azonban nem sokáig pihen Frank mellkasának passzírozva, ugyanis érzékelem, hogy támadásba lendül és habár a botot még el tudja kapni gyorsaságából fakadóan, de azzal a lendülettel én azt el is engedem és szabályosan kiszökkenek a rúgásának vetületéből, majd amennyiben sikerül, kigáncsolom a másik lábát, amire jelenleg a súlypontot helyezte és megpördülök tengelyem körül. De nem maradok ténykedés nélkül, ugyanis felpattanok félig guggoló pozíciómból és a kezemben maradt bottal kiütöm a másikat a kezéből, hogy az bumerángként szálljon vissza hozzám, így ismét két bottal rendelkezve a kezemben. – Jobb lenne még az elején feladnod, mert még a végén tényleg szétrúgom a hátsódat. – Ezúttal erőteljesen koncentráltam a lehetséges fegyvereire, hogy ne ismétlődjön meg a fejbelövésem, ami az első találkozásunkat eléggé megalapozta. Ekkor hallom meg, hogy van a birtokában egy eszköz, aminek szerkezete hasonlatos egy bomba szerkezetével, de ez mégis valami más. A távirányítót is felfedezem, amit kihasználva, hogy Frank a támadásommal van elfoglalva, meg is szerzek, bár kicsúszik a kezemből és elrepül néhány méterre tőlünk. Utána tekintek, majd Frank-re, aztán ismét a távirányítóra, majd ismét Frank-re.

Legkevésbé sem tartom viccesnek a morbid humorát, de ez már csak ilyen, nem vagyunk egyformák. Míg én abban lelem örömömet, hogy embereket verek össze és bíróság elé rugdosok, addig ő abban, hogy ezek az emberek kis szerencsével nem kelnek fel többet. Mai napig itt cseng ugyanis az a bizonyos mondata a fülemben, miszerint ha én kapom el őket, felkelnek, de ha ő, akkor ott maradnak. Igazság van abban, amit mond és amiben hisz, de úgy gondolom, se ő, se én nem vagyunk Istenek, hogy eldöntsük ki élhet és kinek kell meghalnia. Nem fogom hagyni, hogy tovább folytassa a városban, amit elkezdett. Az ördögös poénjára mégis egy kisebb mosoly féleség húzódik a számra, mert meg kell hagyni, ez nem volt rossz. Azon kívül szent igaz, hogy nem szoktam világosban flangálni. Nagyobb a lebukás veszélye és kisebb a bűnüldözés is. Szóval nem megszokott. – Ezt jól látod barátom, nem fogom hagyni, hogy Marietti-nek baja essen. – Legalábbis addig, míg én védem, semmiképpen. Ha lezárult a per, utána Isten lássa a lelkemet, de félrenézek. Kezemet rácsúsztatom a combomra és megmarkolom a botom foglalatát. – Úgyhogy vagy visszavonulót fújsz, vagy szétrúgom a hátsódat. – Azzal kirántom a botot és nekitapasztom a mellkasán lévő koponyának, mint egy fegyvert. – Mit választasz, Frank? – Tudom, hogy ami most fog következni, annak Karen nem örülne. Jól tudom, mindkettőnk felé gyengéd érzelmek fűzik. Ezért is kértem meg Foggy-t, hogy vigye el a helyszínről. Azt jól tudom, Frank nem bántaná és még véletlenül sem okozna kárt Karen-ben. Így inkább a lelkét féltem, mintsem a fizikai valóját. Igazából mindig óva intettem Frank társaságától, mert ez az ember nem teljesen ép. Ahogy embereket iktat ki, ahogy levadászta a családja gyilkosait. Ez mind nem ép ember elméjére vall. Ő egy veszélyes ember, ehhez semmi kétség nem fér. – Tudod élhetnéd az életed másképpen is, sosem érdekelt semmi a gyilkolászáson kívül? – Tudom, ez egy suta kérdés egy katonától, de valljuk be. Nem mindenki választja, hogy katona legyen. Van akit besorolnak. Bár mit is tudhatnék én, mondaná ő, hiszen én sosem voltam katona. Apám forogna is a sírjában, ha beálltam volna katonának az ügyvédi pálya helyett.

Antonio Marietti. Az ember, aki legújabban felkereste a Nelson, Murdock és Page ügyvédi irodánkat, hogy védjük a hátsóját. Megmondom őszintén, nekem voltak fenntartásaim ezzel az emberrel szemben. Már elejétől kezdve hazudott nekünk végig. Foggy-nak és Karen-nek ezt nem említettem, mert az utóbbi hónapokban próbálom őket kihagyni Fenegyerek ügyeiből. Matt Murdock pedig csak egy vak ügyvéd, semmi több. Nem hall dolgokat, főleg nem emberek szívverését, amint az kihagy, majd szaporábbá válik minden egyes hazug szónál. Szóval elvállaltuk ennek a hazug csalónak a védelmét és, ahogy gondolni lehetett, első fokon megnyertük a pert. Bár én abban bízom, a másodfok el fog minket utasítani, mert habár nem szeretek veszíteni, de védeni sem szeretek bűnösöket. Ő pedig egyértelműen nem ártatlan, hiába szeretnénk elhitetni az esküdt bírósággal is az ellenkezőjét.
A tárgyalás a legkevésbé sem volt rövid és nem zajlott gördülékenyen sem. Cirka háromszor kellett beszédet mondanom, ami így egyszerre rendkívül megterhelő, minekutána az éjszakát többnyire nem az ágyamban töltöttem. Nyomoztam Gnucci család után, mert a szálak hozzájuk vezettek. Tulajdonképpen egy egészen nagy maffia hálózatuk van. Azon sem lepődnék meg, ha Wilson Fisk zsebében lennének. De kár volna teóriákat gyártani, nem is kell ok számomra az iránta érzett gyűlöletemhez. Sosem felejtem el, ki volt, aki miatt majdnem feladtam mindent, beleértve az elveimet is. A legrosszabb énemet hozta ki belőlem, amire korábban még senki nem volt képes.
Kilépünk a bíróságról és mindenki körbe éljenzi Marietti-t, mintha csak valami ünnepelt híresség lenne. Felfordul tőle a gyomrom. Aztán a következő pillanatban az újságírók minket is körül állnak, gyakorlatilag egy zárt kört alkotva körénk és Antonio Marietti köré. Azt hinné az ember, ekkora tömegben csak biztonságban lehet, de a következő pillanatban hallom, amint kattan egy fegyver biztonsági retesze. – Feküdj! - Az elkiáltásomra mindenki sikongatva tapad a bíróság lépcsőjére. Mögöttem Foggy Karen fejét védve hasal le. Én pedig Marietti-re vetem magam, aminek köszönhetően legurulunk az utolsó három lépcsőfokon. A tudat, hogy egy aljas gazembert védek, mégis sokkal jobban fáj, mint hogy összevissza töröm magam. Valami csoda folytán a szemüvegem mégis megússza egyetlen karcolás nélkül. A kis akciómnak köszönhetően senki sem sérül meg. Marietti villámsebességgel pattan fel mellőlem és száll be az autóba, hogy az elhajtson vele. Úrrá lesz a pánik a jelenlévőkön és mindenki jajveszékelve rohan amerre lát. Fényes nappal csak egyetlen ember pucájában vagy annyi vér, hogy lőfegyverrel támadjon, az pedig nem más, mint Frank Castle. Évekkel ezelőtt már összetűzésbe keveredtünk, de aztán felszívódott. Azt gondoltam, elhagyta a várost. Talán így is volt, de a maffia láttán vérszemet kaphatott. Nem tudom hibáztatni, mégsem engedhetem azonban, hogy vér folyjon, mert olyan kedve van. – Vidd Karen-t fedezékbe. – Szólok Foggy felé, majd én elindulok az ellen irányba. A háztömb irányába, ahonnan a lövés dördült. A tűzlétrára kapaszkodok fel, miután a sikátorban átvedlettem a hacukámat. Bár ha eddig nem is tudta, az iménti jelenet egyértelműsítette benne, hogy nem egy hétköznapi vak ügyvéd vagyok. – Rég láttalak, nem hiányoztál. – A háztetőre érve bepattanok mögé, mintha csak azt nézném, ő mit néz. – Látom nem javultál meg. – Célzok itt a továbbiakban is folytatott rossz fiúk lefegyverzésére irányított eszközeire és cselekedeteire.