Annakidején is okkal akartam ezt a pincét! Másodlagos tényező volt, hogy a legtágasabb szoba az egész épületben, közel voltak a gépek, a konyha és viszonylag távol volt a többiektől (amúgy így is hallani lehetett őket). De a legfőbb oka a két ajtó volt. Míg az egyik a házba nyílt, a másik az udvarra. Utóbbi volt a kedvencem. Egyetlen bajom volt vele: olyan hangos, hogy csak az nem hallotta mikor kinyitottam, aki nincsen itthon.
Persze többnyire Arrownak nyitottam ki az ajtót, hogy bátran ki tudjon menni levezetni az energiáit. Kettőnk közül kutyám mindig is jobban élvezte Bayvillet. Csak most annyi különbség volt, hogy pórázostól mentünk sétálni. Jó nagy sétára. Egészen a városközpontig mentünk és mikor a mobilom kijelezte, hogy letoltam a napi kötelező tízezer lépésszámot, elhatároztam, hogy vissza tuti busszal megyek. Végül a városban is elcsíptem egy járatot, ami elvitt a West Harbor Beach Memorial Parkba, ahova a találkát szerveztük le az Időzsaruval.
Akadt téma, amivel kapcsolatban fel kellett zárkóznunk. Engem érdekeltek a kiesett percek, a különös robot, és hogy valóban megstoppolták-e a varázslók. Miután Uber volt jó kondiban, így ő intézte a leadást Roxfortban. Emiatt hagytam hátra a számomat Bishopnak, hogy keresni tudjon, ha szeretne. Számomra is meglepő módon: valóban keresett. Furcsa megkönnyebbülés járt át, mikor az egyik padon megpillantottam az alakját.
– Hola! – üdvözöltem pár méterrel előrébb. Még azelőtt, hogy a hirtelen belépőm miatt esetleg fegyvert fogna rám. Levágódtam mellé a padra, olyan hatással, mint aki most futotta le a maratont és fikarcnyi energiája sem maradt. Fújtam párat, majd hozzátettem: – Bocs, hogy késtem. Nem szokásom. De manapság a buszokban sem lehet megbízni. – Arrow feszülten letepedett a lábam elé, füleit fel-le csapkodva meredt Bishopra. Orosz szavakkal duruzsoltam kiskutyámnak, hogy lenyugodjon és meggyőzzem arról, hogy szükségtelen ellenségeskednie.
Lopva körülnéztem, mintha csak a kilátást csekkolnám le. Valójában azt ellenőriztem, hogy mekkora a tömeg, a közeli készülékekben is járva a biztonság kedvéért. Nem akartam egy újabb partiPéntek kaliberű eseményt átélni. Egy-két kósza erre sétálón kívül viszont se nem láttam, se nem érzékeltem, így bátorkodtam lehúzni a kapucnit a fejemről.
– Meggyógyultál? – Bishophoz fordulva dobtam be a kérdést. Futólag vezetve rajta végig a tekintetemet. A „hogy vagy” túl átlagos lett volna és az udvariasság indikálja rá a „minden szipi-szuper” választ. Ilyen formában viszont már nem lehetett egykönnyen kitérni. Amint megfelelte, a small talk-ot mellőzve, rögtön rátértem a lényegre, hogy esélyem legyen irányítani a beszélgetés fonalát.
– Szóóóval: a Terminátor-Transformersel kapcsolatban. Nos, nem tudtuk elhozni a maradványait a helyszínről – érthető okokból. Miközben készült elvérezni, nem ezt tűnt a legfontosabb tényezőnek. A gépezet fejét (legalábbis, ami megmaradt belőle) éppen, hogy volt lélekjelenlétem felkapni a földről. – Eskü, próbáltam neked lekövetni, de a rendőrség bázisáról elszállították a részeket. Nem tudom megmondani, hogy hová. Elvesztettem a nyomukat. Esetleg te mentél értük? – kérdeztem rá, hátha. – Oh és hogyan jött vissza ez a robot dude? Netán a jövőben ingyen osztogatják a jegyeket a múltba? Nem akarom én az ördögöt a falra festeni, de ha egy időutazott, akkor… – a levegőben hagytam a mondat végét. Mondván biztos megvan a módja annak, hogy több is jöjjön. Őszintén reméltem, hogy ez azért nincs így és ez csak egy speciális eset volt. De nem értettem én ehhez a jövő dologhoz ilyen átfogóan. Érdeklődve vártam a felvilágosítást.

– Cefetül, de büszkén – feleltem. Mert, hogy a Testvériségnél légy „büszke” mutáns, ugyebár. Amúgy rendesen meglepett a spanyol visszakérdezéssel. Sajnos az én szótáram még elég foghíjas volt. Főleg kifejezések, káromkodások, köszönések, káromkodások, ételek és káromkodások tették ki jelenleg a szókincsemet. A középsuliban tanult olaszból több jött elő, mint amit annakidején valójában tudtam belőle. Ez pedig megnehezíti a nyelvtanulási kísérletemet.
A hirtelen komolyságra felvontam a szemöldököm. Kissé megfeküdte a gyomromat és el kellett számolnom háromig, hogy feldolgozzam ezt a terhet.
– Én mondjuk megértem Megatron kritikáját, hozzá képest minden eléggé primitív – kérlek, ne kérd, hogy elmagyarázzam. Egyszerűen más volt olvasni belőle, mint mondjuk egy hétköznapi számítógépből.
– Az angolt is csak beszélem – és a teljesség igénye nélkül ingáztam a brit és a helyi amerikai akcentus között. Egész jól leplezem, hogy csak tanult... Legalábbis szóban. Írásban? Nos, ott akadtak már bajok. – Az orosz az anyanyelvem – meglepetés! Igen, igen, tudom, nem látszok annak. – Szóval fogjuk rá. A szláv nyelvek elég hasonlók, sokat megértek belőlük. A latin nyelveknek viszont csak a felszínét kapargatom egyelőre. Az írre meg könnyen ráérzek. Miért? A te idődben mi a helyzet a nyelvjárásokkal, sok kihalt, vannak újak? – merthogy ez szokott lenni az ügymenet. Néhány kihal, hogy új vegye át a helyét, véges volt a világ nyelvi kapacitása.
– Ez… elég tág – oldalra billentett fejjel jegyeztem meg hogylétét illetően. Ellenben nem ragoztam tovább, ha keménykedni akart áldásom rá. Amennyiben valóban „fogjuk rá” jobban volt, akkor az király. Nálam a jólétet már az kimeríti, ha nincs vér és az oxigén ellátás a helyén van.
Vettem egy rekedtes, mély levegőt és összepréseltem az ajkaimat, amikor a fejemre kente, hogy „elhibázott taktikai lépés volt otthagyni” a Terminátor-Transformers (csak azért is) maradványait. Megütközve néztem rá. Szóval inkább őt kellett volna otthagynom meghalni… WTF, брат? Mi ez az önfeláldozós hős-szindróma?! Ez annyira Hollywood!
– Ennyi nap távlatából már könnyű okoskodni. De akkor az volt ésszerű döntés. Nekem – ismerd be, hogy nem voltál beszámítható állapotban. – Ott nem egy életről volt szó. Ha minden jól megy a jövőt akarod rendbe hozni, nem? – eddig őszintének tűntél. Ne most derüljön ki, hogy füllentesz az eredeti küldetésedről. – Holtan nem érnének veled sokat. – Ja, és véletlenül sem hiányzott extra bűntudat! – A Bástya-modell pedig legyen akármekkora fenegyerek, jelenleg apró darabokban leledzik. Azt visszaszerezni még mindig egyszerűbb – mint mondjuk egy temetést leszervezni. – Szívesen – feleltem végül a hálálkodására. Zavartan fordítottam el az arcomat. Bishop sem hagyta, hogy lepuffantson Megatron, szóval…  
Csendesen hallgattam, amit Fitzroyról mondott, neve emlegetésére eszembe jutott az a bosszantó programfájl, amit nem tudtam fölülírni. Homlokomat ráncolva követtem Bishop tekintetét már-már attól tartva, hogy esetleg egy maffiózó közelít. Viszont kutyám a korábbi nyugtatgatásom után nem tűnt feszültnek, így azt kizártam. Tekintetem egy hobbi kardforgatón akadt meg.
– Hm – eltűnődtem a folytatáson. Elmém hátsó szegletéből megint éreztem azt a különös hiányt, mintha elfelejtettem volna valamit. – Szóval nem csak te voltál a kispécizett áldozata? – kérdeztem rá megerősítés gyanánt. Valahogyan sejtettem, éreztem, mintha derengene, de közben mégsem értem el azt az emléket.
– Szerintem Fitzroy ráakadhatott az anime kultúrára, ott csinálják ezt – próbáltam meg leplezni ezt a különös érzést, mely hirtelen átjárt. – Mármint a technika beüvöltését[/color] – amire célozgattam is, ha emlékszel.
– Ez kicsit komplikált lesz – kutyám ölemben pihentetett fejét simogattam, miközben igyekeztem felidézni az információkat. – Ugyanis vannak részek, amik eléggé, hogy is fogalmazzam meg… Nem is az, hogy homályosak. Sokkal inkább… hiányoznak. Tudod, mikor kitörölsz egy programmappából néhány fájlt, hogy: „Áh’ ezekre úgy sincs szükségem”. A progi működése megmarad, el tudod indítani, de a futtatás alatt látod, hogy valami mégsem stimmel – próbáltam nem túl légből kapott módon csengeni ezzel a hasonlattal és reméltem, hogy megérti. Mert ennél jobban ezt nem tudtam volna elmagyarázni.
– A feladata nem tudom mi lehetett pontosan. De tudom, hogy 2040-ben gyártották. Találtam infókat valamiféle Summers Felkelésről, ahol beépített kémet játszott. Láttam néhány adatot egy Victor von Doom nevű alakról, akit amúgy átvágott a palánkon. Bevallom, ezzel kapcsolatos részleteket annyira nem böngésztem át. Viszont Bástya rengeteg… – elakadtak a szavaim, bizonytalanul küzdöttem le a torkomba költözött csomót, mely megakadályozott a beszédben. – Szóval… rengeteg mutánst kivégzett különböző beépülgetéseivel. 2123-ban volt egy leállása. Már az eredeti Bástya-modellnek. A régi parancssorra volt ráírva ugyanis a "trevor.fitzroy" nevű program – hagytam kis szünetet, mintha csendesen üzenném, hogy így van, valóban a kis barátod kontárkodott –, amit megpróbáltam felülírni. Az a taktikám a gépekkel, ha elhiteted velük, hogy te vagy a főnökük, akkor sokkal kezesebbek. Nos, az az érzésem, hogy ez esetben nem működött – nem szívesen ismertem be, de sajnos ez volt az igazság.
– Ami még rémlik, hogy az áramtalanító gránát miatt kiestem belőle. Mármint a Bástyából – kirázott a hideg, ahogy eszembe jutott az a bénító fájdalom, ami akkor átjárt. Elég kellemetlen érzés volt. – Az ezt követő részek viszont hiányosak nekem – utaltam a korábban kifejtett hasonlatomra. Lassan Bishopra emeltem a tekintetemet.
– Egy dolgot kivéve – felemeltem jobbomat, hogy rámutathassak. A róla szóló adatsorra tisztán emlékeztem. – Elég sok mindent tudott rólad – és ez indikálja azt is, hogy immáron én is. Bocsi?
– Különben mi történt Sharddal? – pillantottam le sokatmondón a karjára. Hiányát már a Bástyával való találkozás alkalmával is megneszeltem, csak nem volt lehetőségünk erről trécselni.

– Ja, a gipsz elég korlátozó tud lenni. Tudod, az azért van, hogy ne legyél képes mozgatni a kezed, de cserébe segítse a törött csont gyógyulását – vaaagy a jövőben már nem ilyen módszerekkel gyógykezelnek, hanem hatékonyabban? Mert akkor szeretnék egy jegyet a jövőbe, csak oda, köszönöm. – Leestem egy mozgólépcsőn – tettem hozzá sebtében, szemrebbenés nélkül, mielőtt esetleg rákérdezne, hogyan abszolváltam. Nem akartam arról a napról cseverészni.
Orrom alatt somolyogtam, hízelgőnek találtam a dicséretet, amit az időutazó gépellenségének kódjaival kapcsolatban kaptam. Nem szoktam tűrni a rendszerek lázadását, ez alól a Terminátor-Transformers sem volt kivétel. Mosolyom arcomra fagyott, amikor a klasszikus karakterről érdeklődött, szinte alig hittem el a kérdést. Azt ne mondd, hogy egészen eddig elpattogott melletted az utalásom?!
– Megatron a főgonosz a Transformersban. Várj, ha nem vágod Megatront, akkor… húha – megmasszíroztam halántékomat, miközben azon tűnődtem honnét kéne megragadnom az alapanyagot. – Szóóóval a Transformers földönkívüli robotlényekről szól, amik alapjáraton humanoid szerűek, de át tudnak változni valami járművé. Sci-fi, csomó sztorija van, elég össze-vissza, ezért nincs rendes kronológia. A lényeg amúgy is az autobotokon van – elővettem a mobilomat, hogy készségesen megmutassam a Google által feldobott képtalálatokat Megatron nevére. Tessék, popkultúra kezdőknek.
– Oh – váratlanul ért az ausztrál őslakosok sorsa. – Miért? És mikor történt? Mármint fog, mikor fog történni? – pontosítottam a kérdésemet.
Tehát még lábadozik – vontam le a következtetést, amit az elmondásából szűrtem le. Faggathattam volna, hogy a Mágiaügyi Minisztérium jóváhagyta-e neki, hogy ugrabugráljon vagy éppen lázadozik az orvosi előírások ellen? De miután én sem a szófogadások híve vagyok, így inkább mellőztem. Végül is, a tengeri levegő még nem ártott meg senkinek.
– Segítek – jelentettem ki szemrebbenés nélkül, nem ajánlat volt, hanem egy elhatározás. Egyrészt, a bűntudat szólt belőlem. Bár mentségemre szóljon ott és akkor meggyőződésem volt, hogy nem tudják eltűntetni az orrom elől a maradványokat, tévedtem. De a hibák azért vannak, hogy tanuljunk belőlük! Másrészt, korábbi monológjával megmagyarázta a kód a kódon jelenségét, ami eléggé aggasztó utólag. – Egyetértek abban, hogy nem kerülhet rossz kezekbe. A rendőrségen pedig semmiféle feljegyzés nem történt a darabok elszállítását illetően, tehát vagy legálisan titkosították, vagy illegálisan. Attól még, hogy most nem tudom hol van, nem jelenti azt, hogy két nap múlva nem fogom tudni. Ha találok valami infót, akkor mindenképpen megüzenem neked. OK? – pillantottam fel rá. Meg talán a Testvériség is tud segíteni az ügyben, ha tovább adom, hogy ez van. Ez is olyan „mindannyiunk érdeke” – forgatókönyv volt.
Megbotránkozva meredtem rá, amikor azt taglalta, hogy a nemlétező fejsérülésemmel orvoshoz kéne mennem. Főleg a hangsúllyal, ahogy mondta. Ha már önmagában az ötlet nem lenne elég elborzasztó.
– Először is, nem tudom, hogy a jövőben mi a divat, de ilyet ebben az ERA-ban nem illik kérdezni a másiktól. Másodszor pedig: nem, nem ért fejsérülés hála az égnek. Mármint fizikai nem. – Az is lehet, hogy az elektromosságot hatástalanító cucca okozta a hiányzó emlékdarabjaimat! Már pedig válaszából kiderült, hogy okkal van bennem ez az emlékeznem kéne, de mégsem megy érzés. Totál nem rémlett, hogy ilyet mondtam. – Nagy valószínűséggel máshoz köthető, amivel nem szokás orvoshoz járni, mert a végén benntartanak és nem az állapot súlyossága miatt – utaltam sokatmondón a mutáns képességemre. A kísérlet árnyalatnyi gondolatára kirázott a hideg. Összeszorított fogakkal meredtem magam elé. Lassan pislogtam, ahogy bekúszott lelki szemeim elé a mikró képe. Legszívesebben darabjaira törtem volna a puszta kezemmel. Hirtelen rám törő remegést azzal próbáltam palástolni, hogy kicsit összébb húztam magamat és kutyám simogatásába menekültem.
– Most, hogy így emlegeted Latvériát rémlik valami – ami azért durva, mert a földrajz nem tartozik az erősségeim közé. Feljegyeztem kutatási témának, majd beiktatom egy szabad pillanatomban. – Viszont Bástya eléggé kiszúrt vele, ha ez számít bármit – mármint ez nem holnapután bekövetkező esemény, gondolom. Vagy a Summers Felkelés is olyan dolog, ami most is zajlik csak nem tudok róla?
Mikor váratlanul megéreztem a vállamra nehezedő súlyt, szinte hallani véltem a reccsenés hangját, majd az azt követő fájdalmat. Nem volt igazi fájdalom, csak az emlék lenyomata, de én valóságosnak éreztem. Torkomon akadt a kikínálkozó sikoly, amiért nem kaptam levegőt. Menekültem az érintés elől, elhúzódtam. Hatalmasra nyílt szemekkel meredtem Bishopra.
– B-bocs. Nem szeretem, ha hirtelen hozzám érnek – halk hangon, tétován magyaráztam a különös reakciómat, amint sikerült lepréselnem némi oxigént a tüdőmbe. Kezem automatikusan simogatta kutyám fejét. – Tudom, hogy jövőbeli események… Ettől még elkeserít a tény, hogy ilyeneket készítenek ellenünk – meredtem le Arrowra. – Már most fejlesztenek technológiákat, hogy „hatástalanítsanak” minket. Bármikor eljuthatnak odáig, hogy ilyen robotokat gyártsanak – rázott ki a hideg a gondolattól.
– Nem volt egy nagy eresztés a programja. Az pedig valóban gáz, hogy a tulajdon nevével dedikálta – én mindenhova a munkanevemet használom. – Ha kicsit több időm lett volna rá, szerintem felül tudtam volna írni – jelentettem ki magabiztosan. – Amúgy az időutazó műszered sokkal komplikáltabb volt ennél – tájékoztattam. Éreztem a különbséget, hogy kicsit más, kicsit új, de nem volt lényegében idegen.
– Kiestem belőle – ismételtem el. – Visszazuhantam a testembe – ragoztam tovább, próbálva megfogalmazni az érzést, ami olyankor átjár, amikor visszatérek tulajdon bőrömbe –, aztán letaglózott a fájdalom. Mikor olvasok egy gépet és kár éri, általában ez történik – magamon érzem a „sérülést”. Nem szokott kellemes lenni, az EMP gránát pedig mindennél rosszabb volt. – Az áramtalan dolgokkal pedig én sem boldogulok – elhallgattam, ahogy a mikróhullámúsütő ott lebegett előttem. Mi lenne, ha megpróbálnád elindítani. Így, áram nélkül? Nem tudunk vagy nem akarunk boldogulni?
– A mobil megvan, nagyjából – feleltem meg a kérdést, elhessegetve magamban „U” zagyvaságait. – Emlékszem például a retro zenére. De az már nincs meg, hogy mikor mentem be az üzletbe – válaszoltam meg sorjában mi is maradt meg és mi nem.  
– Nem mondom el senkinek – mielőtt kérdéssé válna a dolog. Tiszteletben tartom az inkognitóját, amennyiben ő is az enyémet. – Szinte az egész biográfiádat. Hogy 2091-ben születtél, a testvéred egy évvel később. Hogy hívták a szüleiteket. Adatok a képességeitekről. A kiképzésetekről annál a szervezetnél, bevetéseiteket, hogy kikkel dolgoztatok együtt. Volt, amihez kép is volt – idéztem fel összefoglalóan. – Vagy részletesebben szeretnéd hallani? – futólag körülnéztem a parkban. – Bár azt lehet, hogy nem itt fejtegetném. Ha szeretnéd összeírhatom neked miket láttam pontosan és elküldhetem. Úgy biztosan nem hagyok ki belőle semmit – ajánlottam, mint alternatív megoldás.  
Csendesen hallgattam végig, amit Shardról mondott. Kivettem hangja megváltozását, kevésbé volt rideg, mint eddig.
– Ez jó hír – nem igazán tudom mit mondhatnék. Zavartan vizslattam ismét az alkarjára, a szerkezet hűlt helyét fürkészve. – Nem hiányzik? Biztos nem lehet könnyű egyedül egy idegen időben – egy idegen országban is nehéz, pedig ott csak földrajzi határok átlépéséről van szó, nem pedig időbéli.

A mentális jegyzetet már készítettem, ha legközelebb ellő egy robbanás vagy elhajítanak, akkor majd igyekszem stílusosantechnikásan esni. Természetesen tökéletesen értettem, hogy Bishop miként gondolta ezt pontosan, csak…
– Király ötlet, nagyon adnám. Ismersz esetleg feketeöves nagymestereket, akik éppen padawant keresnek? – és esetleg oktatnak mutánsokat is? Netán 10% kedvezmény az árból, ha mutáns vagy? Utóbbi lenne a legjobb. – Egyébként napi szinten tolom a kardiót. Kíméletes nevén kutyasétáltatásnak hívják a mozgásformát – pillantottam le Arrowra. – Ehhez a lábizomerősítéshez futni kell? Mert akkor köszi, de passzolom. – Utáltam futni, bőven elég akkor tolnom, ha az életem múlik rajta. Utóbbi időben pedig többször futottam, mint életem összes tesi óráján valaha.
– Bástya sem volt apró – de ebből a szögből, ahol én létezem általában minden óriásinak minősült. – Gondolom az Őrszem Robot forgalmazói nem akarták, hogy egy komoly jogdíjas pert akasszanak a nyakukba, mert hasonlítanak rájuk – vállaimat megvonva utaltam a mobilomon bemutatott Transformersekre. – A Bástyákon kívül milyen Őrszem Robot modelleket ismersz még? – kérdeztem rá. Ez az elhintett részlet érdekes és aggasztó volt egyszerre. Lehetett a Bástyát még bárhova fokozni?
– Nem feleltél arra, hogy ez mikor fog bekövetkezni – homlokomat ráncoltam legyintésére. Az ausztrál őslakosokról behajít egy ekkora spoilert és utána el akarja hallgatni? Már nem azért… de a kíváncsi természetem nem engedi, hogy ezt csak úgy annyiban hagyjam. – A törikönyvekben bármit írhatnak. És leginkább az kerül bele, amit a győztesek akarnak – általában az élet kiszínezve. Kétlem, hogy ez a jövőben máshogy lenne. – Nem akarod ezt is megakadályozni? – kérdőn pillantottam rá. Bizonyára lényeges lehetett neki, amiért ilyen jól emlékezett erre abból az oktatásból. Egyébként minek jegyeznél meg ilyen fakteket, ha bármikor rákereshetnél a weben? Vagy legyen bármi is ehelyett a jövőben. Mármint persze, Bishop helyzete más. De akkor is, fura.
– Majd akkor hálálkodj, ha sikerült előásni a robot darabkáit! – most én legyezgettem elfelé a témát, Bishop példáját adaptálva. Amúgy is, ez volt a legkevesebb és komolyan fontos ügy volt. Kivételesen szívesen tettem díjfelszámolás nélkül. Értettem a dolgok megtalálásához, olyan volt, mint egy puzzle, egy rejtvény hiányzó darabkáját előásni. Viszont még nem volt a kezemben semmi, amiért köszönetet kéne mondania.
– De most nem ott vagy – a jövőben, ha esetleg elfelejtette volna. Készségesen emlékeztettem a rideg valóságra. – Nem tudsz csak úgy orvoshoz menni, főleg akkor nem, ha a képességedhez is köze van. – Rengeteg kérdést tesznek fel, ha valami fura. Tudják úgy vezetni a csevegést, hogy elszóld magad, és ha ők nem tudják kiszedni belőled, akkor jönnek a rendőrök. – Próbálj meg asszimilálódni a helyi szokásokhoz. Ha nagyon kirívóan viselkedsz mindenkinek magyarázkodhatsz és előbb-utóbb belefutsz olyanba, aki nem fog hinni neked. Rád hívják a hatóságot vagy pedig annyira felkelted az érdeklődést, hogy vadászni kezdenek rád – fűztem hozzá. Itt inkább ilyen volt a helyzet. Bár az iménti szófordulata miatt igazából lógva is hagyhattam volna. Betudtam annak, hogy végül is valamiért a jó szándék (?) vezérelte, amikor az orvoslátogatást javasolta. Noha azt nem igazán értettem, hogy minek törődik fizikális jólétemért.
Szám szegletében fintor bontakozott ki, mikor Bishop megjegyezte, hogy ezeknek a robotoknak a gyártói akár már MOST is dolgozhatnak. Egyre inkább bosszantott a Bástya rejtélyesen eltűnt darabkáinak ténye. Váratlanul ért visszakérdezése a „hatástalanító” módszereket illetően. Realizáltam, hogy Bishop nem is tud az orosz-HYDRA kooperációról. Vagy tudhat? Talán… akadnak ismeretei a jövőből?
– Egy nyakörvre hasonlító szerkezet – kezeimmel gesztikulálva próbáltam prezentálni az alakját. Szívesen megmutatnám, hátha látott már hasonlót, de jelenleg Maximoffnál volt jelzálogban. – Ami valahogy „kikapcsolja” az erőnket. Nem igazán értem a működését – legalábbis azét, ami nálam volt. Egyelőre tartottam a puszta gondolattól is, hogy közelebbről szemügyre vegyem. – Az orosz maffia használja őket, hogy mutáns tinédzsereket fogjanak be velük az utcáról a HYDRA megbízásából – hagytam egy kis szünetet. – Egy… ismerősömön volt olyan. Segítettem neki levenni. A te idődben volt ilyen eszköz? – feltételeztem, hogy igen, ha már most létezett. – És… hallottál esetleg az orosz maffia és HYDRA szövetségéről az oktatás alatt? – érdeklődtem tőle, hogy ne kelljen kifejtenem a Denevérbarlangban történtek részleteit.
– Ha gondolod ránézhetek arra az időjáró gépre közelebbről. Hátha ki tudom deríteni ki programozta. Lehet, hogy értékes információ – ajánlottam magamat. Részben kíváncsiságból, részben pedig valóban a jószándékú segítség vezérelt. Tagadhatatlanul ott volt a személyes, elhallgatott drive-om is, miszerint vonzott a jövőből származó szerkezet felépítése. Egyszer már olvastam benne, viszont véletlenül és nem volt lehetőségem az alaposságra.
– Ezzel most nem nyugtattál meg! Lehet, hogy át kéne nézetned a cuccaidat valami szakival, mielőtt beveted őket. Ha valóban korruptált volt a gránátod, akkor kész csoda, hogy nem sütött ki véglegesen! – hárítottam el a rosszul működő EMP-vel annak gondolatát, hogy esetleg miattam működtek egyes dolgok. Lopva kézfejeimre vizslattam és az elektromos szikrázáson töprengtem, amit néha sikerült előidéznem. A kínzó emlékeim homályában rejtőzködő mikró esetére. Aztán a mindenki által emlegetett saját bejárású elektromos aurámra, holott sehogy sem sikerült még aktiválnom. Önszántamból nem. Elrejtettem kezeimet kapucnis felsőm elülső zsebébe.
– Teleportált – mekkora cheater –, és még dobálózott is? – gördült le az ajkaimról döbbenetemben. Elárulva, hogy bizony, ez egy hiányzó részlet a fejemben. – Nope. Egyáltalán nincs meg az, hogy mikor mentem be az épületbe – ingattam meg a fejemet. – Az is csupán egy erős sejtés bennem, hogy valószínűleg még egyszer felvehettem a Bástyával a kapcsolatot. Viszont nem emlékszem hogyan, mikor és mit csináltam pontosan. Ha már a tag ilyen beszédes volt, esetleg mondott valamit, amíg „benne” voltam? – érdeklődtem utána, hátha ez segít megragadni a részleteket. Pedig… ez nagyon nem egy olyan „Jaj, hoppá, most éppen elfelejtettem, de ott van az emléknyom valahol a gondolataimban, amit elő tudok hívni” – dolognak tűnt. Mármint tudtam, hogy volt, tudtam, hogy ott kéne lennie, viszont egyszerűen mégsem volt ott a fejemben. Ráadásul nem öt perc esett ki, hanem a jelek szerint foltokban távoztak belőle részletek! Ez pedig fura volt, zavart, idegesített, bosszantott és még sorolhatnám.
Mikor kijelentette, hogy hallgat a dolgaimról, csak vonakodva pillantottam felé. Nem kommentáltam, annyira nem voltam ostoba, hogy el is higgyem ezt az állítást. Inkább hagytam, hogy ezt az idő mondja meg.
Bólintottam, mikor kifejezte igényét az összegzőre. Megszavaztam egy előzetes „bizalmat”, mert nem hagyta, hogy a jövőből jött Terminátor lelőjön. És miután egy ilyen veszélyes fegyver van most kitudja kinek a kezében (még ha darabokban is), mellyel ráadásul mutánsoknak is árthatnak, így hajlandó voltam az együttműködésre.
– Nem, nekem nincs testvérem – óvatosan simogattam Arrow feje búbját, ahogy ez a kötelék eszembe juttatta Bowot. Arrowot rendesen megviselte nővére hiánya. – De mindig is szerettem volna, ha lenne. Persze, ez nem így megy. Viszont lenyűgöző ez a fajta kapcsolat. Van benne valami varázslatos, amit mi, egykék, nem érthetünk meg – próbáltam megfogalmazni ezt az érzést. Shard és Bishop testvéri köteléke is különleges volt és borzalmas lehetett, hogy tudhatta, hogy él, hogy jól van és mégsem láthatja. Laposakat pislogtam. Nem tudtam eldönteni mi lehetett rosszabb: az, hogy tudod él, de mégsem áll módodban találkozni vele, vagy az, hogy elhunyt és emiatt soha többé nem láthatod már.
Elvesztem ezekben a keserű gondolatokban, emiatt hirtelen ért a számonkérés a „változásomat” illetően. Lélegzetem elakadt. Hatalmasra nyílt szemekkel, bizonytalanul meredtem rá. Nem értettem miért foglalkoztatja, hogy mi van velem. Aztán rádöbbentem, hogy ő is csak Rosemariet „keresi”.
Összeszűkültek a szemeim, lehajtottam a fejemet. Lassan vettem levegőt. Elgondolkoztam azon, hogy közlöm neki: mert már nem Rosemarie vagyok. Sose voltam Rosemarie. Romy sem akarok lenni. Rosemarie akart Glitch lenni, mint annakidején. Mert jobb vagyok, erősebb, bátrabb. Ezért vagyok itt. Kiszabadultam abból az átkozott kalitkából, amibe belekényszerítettek és soha többé nem vagyok hajlandó visszamenni oda.
– Nem – ráztam meg a fejemet. Legalábbis semmiképpen sem jelen időben „bántalmaztak”. Sokkal, de sokkal bonyolultabb volt az egész. Kezeim tördelésébe kezdtem az ölemben. Az önsajnáltatás nem tartozott se a kedvenc, sem pedig az általános elfoglaltságaim közé. Olyan, mintha beismerném saját gyöngeségemet és önként sebezhetővé tenném magamat. Nem akartam sebezhető lenni. Rosemarie már így is túl sok mindent, meggondolatlanul osztott meg rólunk. Én nem fogom elkövetni ezt a hibát.
– Csak egyszerűen… – szóra nyitottam a szám. Belém hasított az emlék, mi történt akkor, amikor legutóbb felvállaltam, hogy Rosemarie nincs és Glitch van helyette. Összepréseltem az ajkaimat, a kutyámra pillantottam. Arrow kezeimet piszkálta, hogy őt simogassam ahelyett, hogy lassan formát gyúrok ujjaimból. Úgy sem értené meg...
– Nem szeretnék erről beszélni! – elcsukló hangon jelentettem ki. Torok köszörülve próbáltam uralkodni a bizonytalan tónuson. – Sok minden történt velem azután, hogy összefutottunk abban a parkban. Például bizonyos okokból én is rajta vagyok az orosz maffia WANTED-listáján. Emiatt nem maradhattam az, aki régen. Túlélésből. Ennyi legyen elég – elfordítottam az arcomat. Zsebre dugott kezekkel összébb húztam magamat. Próbáltam leplezni remegésemet. Nem akartam a Papámról beszélni, hogy miként keverte bele magát és az egész családunkat ebbe a Pokolba. Szóval reméltem, hogy ennyivel megelégszik és elengedjük ezt a témát. Nem ezért voltam itt.

Mikor elkezdett az Őrszem Robotokról beszámolót tartani, nem ilyen információsdús ismertetőre számítottam. A hallgatást hamar felváltotta a mentális jegyzetelésem, ami azt jelentette, hogy a talentem segítségével írogattam fel a zsebemben lapult mobiltelefonomba az elhangzó kulcsszavakat. „Később még jól jöhet” – jeligével.
– OK, ezek az „Exonim” robotok sokkal inkább Transformersek – fújtam ki lassan a levegőt a dús adatözön után. Rühelltem még a gondolatát is annak, hogy az emberek ilyen vérmes gépezetek gyártásába fognak. Rémesnek találtam ezt a hozzáállást és leírhatatlan haragot éreztem azok irányába, akik kifejlesztették ezeket, helyesen szólva, akik ki fogják fejleszteni. Bishop beszámolója során nem tudtam nem észrevenni hangját megfertőző gyűlöletet. – Mindegyiket láttad már face-to-face? Sok ilyen géppel kellett harcolnod a jövőben a társaiddal? – kérdeztem rá. Remélve, hogy legalább az első kérdésemet megválaszolja. – Szerinted nem szörnyű az „emberektől”, hogy ilyeneket építenek… fognak építeni csak azért, hogy megszabaduljanak tőlünk, mint valami kártevőktől? – hangom a levegőbe biggyesztette azokat az idézőjeleket, ezek nem emberek, inkább… Szörnyek.
– О, черт – gördült le az ajkamról, ahogy kijelentette az Ausztrál őslakosokat utolérő baj 2090-ben esedékes, ami hát nem holnap lesz.
– Félreértesz. Nem feltételeztem, hogy nekiállnál leszólogatni random alakokat az utcán – legalábbis nem ezt akartam üzenni a kivételesen jó szándék által vezérelt szövegemmel. Hanem arra, hogy ami a jövőben trendi, meg bevált, az itt nem fog. De nem fogok magyarázkodni. Csináljon, amit akar. Nekem pedig nincs bajom, az „emlékkiesés” nem kezelhető doktor által, de nem fogom tovább ragozni. Egyébként sem értem, miért beszédtéma ez és mi okból érdekli. Lélegzem, tehát jól vagyok!
Valóban megérte megemlítenem Bishopnak a HYDRA oroszokkal való szövetkezését (vagy az oroszok HYDRA-val való összefogását, nézőpont kérdése). Megtudtam, hogy a technológia fennmaradt a jövőben – ami ez esetben valahogy mindenképp tennünk kell – és kaptam egy nevet is: Wilson Fisk, akiről hallottam már, csak a maffia kapcsolatairól nem. Néha a válaszok tényleg ott vannak az orrunk előtt.
– Én sem tudok túl sok mindent – még, de jobbnak láttam leszögezni, mielőtt teljes adatbázist kér tőlem. – Az orosz maffia főleg fiatal, mutáns tinédzsereket gyűjtenek be az utcákról. Őket később minősítik egy fura kategóriarendszer alapján. Igazából a görög ABC-s beskatulyázást gondolták újra, csak itt nem a képességed alapján osztanak be, hogy alfa, béta vagy akármi is legyél, hanem a külsőd alapján. Minél emberibb vagy, annál előkelőbb helyet kapsz. Ezután pedig elárvereznek. Magánszemélyeknek, illegális kutatólaboroknak, terroristáknak – teljesség igénye nélkül dobáltam be a vevői kör palettáját. A fantáziájára bíztam, hogy szerinte mit csinálhatnak velük. Szerintem nem volt nehéz elképzelni. – A HYDRA pontos motivációját nem tudom. Ahogy az sem tiszta, hogy mindenkit piacra dobnak, akiket befognak, vagy csak a töredéküket. De nem csak az amerikai orosz maffiával van összeköttetésük, hanem az eredeti szervvel is Oroszországban. Nem lehetetlen, hogy más kontinenseken is tevékenykednek. Bedobálhatnék most itt neveket, akikről tudom, hogy nyakig benne vannak a bizniszben, de nem tudom, hogy van-e így értelme. Főleg itt – lopva, gyanakvóan pillantottam körbe. A felszámolás tekintetében nem ártott, ha minél többen vagyunk. Mindenütt ott vannak az oroszok, a „nagy” HYDRA feje pedig folyton visszanő. Szóval, ha minél többen járunk nyitott szemmel, annál jobb, szerintem. Rájuk törni az ajtót amúgy sem célravezető megoldás, mert nem ők a forrás, ők csak eszközök.
– Rendben – feleltem arra, hogy inkább a Bástya-maradványaival foglalkozna. Értettem az utalást, nem igényli a segítségemet. Nem mondom, hogy nem bántott meg, mivel én itt a bizalmi jegyek tekintetében próbálkoztam nyitottan kezelni bizonyos dolgokat, mint például az orosz-HYDRA ügyet. De nem fogok erősködni, mivel nincs sok értelme. Azért bízok abban, hogy a wonky kütyüt nem valami szakbarbárral fogja megnézetni.
– A látottak és hallottak alapján sakkoztam össze még ott helyben és ez az érzés azóta sem csillapodott – meg „U” is segített benne, de ő ragaszkodott az inkognitó módhoz.
Végig hallgattam, hogy mi történt az alatt, amíg én elvileg a Bástyában ténykedtem. Felszaladt a szemöldököm a számszerű adat hallattán, enyhe fejfájást generált, amiért „U” szavajárása ugrott be róla. A döbbenet mellé azért megejtettem egy sértett cöccintést. Kikérem magamnak a „hecker” jelzőt! Hogy én mennyire utálom amúgy, ha egy gép nem teszi azt, amit mondok… Az eredmény már nem volt létidegen, mikor visszazuhantam a testembe, akkor hallottam a Terminátor bejelentéseit.
– Nem tudom, hogy az az autó miként jött pontosan a képbe – próbáltam utalni arra, hogy a Múzsa, ami akkor megszállt úgy lelépett, hogy már a nyomát se látom. – De valamire jó lehetett, mert először nem tudtam még egy fikarcnyi részét sem felülírni a robotnak. Szóval tisztítás… – tűnődtem el az utóbbin. Emlék után kajtatva, reménytelenül. – Mikor visszaestem a testembe, akkor úgy éreztem, mintha megkergettek volna. A testem is eszerint reagált – az egy új, szokatlan érzés volt, ami cseppet sem tetszett.
– Bocsi, nem emlékszem – ingattam meg a fejemet –, viszont biztos vagyok benne, hogy készakarva nem uszítottam volna rád a Bástyát – egyrészt miért akarnám bántani, ha nem adott rá okot. Másrészt abban a pillanatban ő volt az egyetlen, aki bármit is tudott kezdeni azzal a kattant robottal. – Azok alapján, amiket most elmondtál arra tudok gondolni, hogy ahhoz a rejtélyes „tisztításhoz” lehetett köze. Takarjon bármit is. Szóval ez csak egy erős tipp. Engem is zavar, hogy nem rémlik mit csináltam. Bosszantó! Fogok rajta gondolkodni, hátha eszembe jut még ezzel kapcsolatban valami – majdnem olyan frusztráló volt, mint amikor „U” vagy BitBug átvette a vezetést és nem emlékeztem utána bizonyos részletekre. – De lenne még egy kérdésem. Miután széttrancsíroztad a Bástyát és a sérülésektől kidőltél… Magyaráztál valamit arról, hogy az áram gyógyít téged. Ez igaz?[/color] – a Transformers adatai között láttam a képességéről leírást. Viszont mégiscsak Bishop erejéről volt szó, szóval tőle akartam hallani.
Irigy és féltékeny voltam egyszerre erre a testvéri kapcsolatra. Irigy, mert elképzelni se tudtam, hogy milyen lehet. Féltékeny, mert Bishopnak lehetősége volt megmenteni a testvérét. Ha módomban állna, akkor én is visszautaznék az időben és megakadályoznám a Papa ostobaságát, még azelőtt, hogy az egész kérdéssé válna.
– Szerinted elképzelhető, hogy utánad jönne Shard? – habozva kérdeztem rá. Nem igazán tudtam mit mondhatnék. Nem volt testvérem és ha lenne, akkor sem szólhatnék bármit ezzel kapcsolatban. Ez Bishop és Shard ügye volt, amibe nem szándékoztam elmélyülni. Vannak határok, amiket elvből kerülök, ez az volt.
Szemeimben bizalmatlanság, arcomra hitetlenség költözött, mikor Bishop röviden annyit mondott: megérti. Lassan pislogtam. Lopva vizslattam felé, hátha arca elárulja, hogy lódít. Vártam a faggató kérdéseket, amiket hasonló módon el kell hárítanom. Homlokom sűrű ráncokba szaladt, amikor az álcázásról kezdett beszélni.  
– A kamu vakság volt az egyetlen, amivel meg tudtam oldani, hogy Arrow mellettem maradhasson – vakargattam meg kutyám füle tövét. A nindzsa üzemmódban ő is kapott szervízkutya feliratú mellényt. Nem mondom, hogy a tetőtől-talpig beöltözés nem jutott már nekem is eszembe. De nyár közepén ilyen szerelést tolni… Tuti, hogy nem az lenne az emberek első gondolata, hogy „Né, egy új divatirányzat!”. – De kösz a tippeket, megjegyeztem – és néhányat szerintem ki is próbálok, például a hajszínváltást. Éltem ezt a cosplay dolgot, viszont igazán adtam volna, ha nem túlélésből kellene proccolnom.
Uber szóba hozásánál, illetve amikor azt állította, hogy őt is kereshetem bármikor, ha segítségre lenne szükségem, némi bizonytalansággal meredtem magam elé. Sután bólintottam. Nem volt felemelő érzés, mikor láttam valakit megsérülni és semmit nem tudtam kezdeni az adott helyzetben. Gyomorgörcsöt és keserű szájízt hagyott maga után. Legkevésbé sem akartam, hogy bárkinek baja essen a környezetemben. Bishop vs. Bástya küzdelem is éppen ilyen volt. Ha Uber nem jön értünk, szerintem…
Vettem egy mély levegőt, mivel nem így történt, ezért felesleges volt ezen lovagolnom.
– Csatlakoztam hozzájuk – mellkasom előtt karba font kézzel pillantottam fel Bishopra. – Nem olyan rosszak, mint ahogyan a hírekben beállítják őket. Azt sem állítom, hogy egyetértek minden nézettükkel. De nekik is érdekük, hogy ez az orosz-HYDRA szövetség véget érjen. Utóbbi személyes okok miatt nekem rendkívül fontos. Én infókat adok nekik, ők cserébe segítenek és megvédenek – jóval komplikáltabb volt, de ezzel volt a legkönnyebb megmagyaráznom a miérteket. A megvédés nem kimondottan volt igaz, helyette inkább az passzolt volna, hogy ők elég erősek ahhoz, hogy intézkedjenek.
– Ez számít bármit is? – kérdeztem rá. Én igyekeztem nyitott lenni, noha nem értek egyet az X-men nézeteivel, sőt, egyenest megvetem bizonyos részeit. Ha kérdezik, szemrebbenés nélkül hangoztatom. Ettől még a tagokra nem vetek köveket, az ő dolguk mihez adják a nevüket. Amennyiben békén hagynak, én sem foglalkozom velük. Egyedül Amarával tartom közülük online a kapcsolatot, hogy megoldódjon a webes melója és ne kelljen pincérként robotolnia egy lepukkadt helyen, de ennyi. Bishop kérdése alapján viszont úgy tűnik, hogy neki ez meghatározó lehet.

Csendesen hallgattam a beszámolóját a már látott modelleket illetően. A múzeum szerűn kiállított darabok gondolatától kirázott a hideg. Megnyerőbb lett volna, ha nem kikapcsolt, hanem megsemmisített állapotukban lettek volna ott, például csak fotókon. Bishop, az „emberek” robot építő motivációjával kapcsolatban egész érdekes vizekre terelte a beszélgetést. Laposokat pislogtam. Volt igazság abban, amit mondott, de nem tudtam ennyire elnéző lenni feléjük. Azok után nem, amiket innen-onnan hallottam, illetve részben láttam, hogy miben is utazik az orosz maffia és a HYDRA.  
– Képmutatás – jegyeztem meg röviden. – Amit csinálnak az „emberek”. Képmutatás. Mi is félünk tőlük, pontosan azért, amiket tesznek. Ha pedig csak várunk és nem teszünk semmit, mert „idő” kell nekik, hogy változzanak, akkor meg tudjuk mi is lesz a következménye – Bástya vagy MK II, III és százmillió. – Szerinted képesek a változásra, amikor egymást is megvetik ilyen-olyan okokból? – mert más a bőrszíne, a vallása, a hovatartozása, az érdeklődése. – És mi a bizonyíték arra, hogy nem voltak már korábban is mutánsok csak most lett nagyobb visszhangja? Meg ott vannak a hírek is. Láttad mit hoztak le Queens-i parkban történt eseményekről nemrég? A mutánsok okozták a felfordulást! Hogyne. Jogos önvédelem volt! Ehelyett mindig ránk kennek mindent. Arról bezzeg egy szó sem esett, hogy a maffia drogot csempészett. És ott van Harlem is! A kiszivárgott videóknál egyetlen jó szó nem esett arról, hogy megállítottál egy őrjöngő gépezetet. Kíváncsi lennék mit reagálnának egy-két felvételre, amiket az „emberek” csinálnak illegálisan – szusszantam fel idegesen. – Amíg ekkora hatalom van a kezükben, valaha hajlandóak lesznek változni? Egymást agyát mossák a hamis hírekkel – nem mindenki jut el a kritikus gondolkodás szintjére. Biztosra veszem, hogy vannak kivételek. Csak utóbbiból szokott kevesebb lenni.
– Igen, nagyjából – értettem egyet a fegyverek és nyersanyagok hasonlatával. Undorítónak találtam, amit az orosz maffia és a HYDRA művel. – Nincs más, amikre esetleg emlékszel a HYDRA-val kapcsolatban? – tudom, hogy ezeket nem lehet készpénznek venni, de az infók sosem ártanak. – Például tudsz bővebb adatokat erről az agymosásról és erőkinyerésről? – kérdeztem rá. A nevekkel és helyszínekkel kapcsolatban csak bólintottam.  
– Szerencse? Inkább sértő – fintorogva, kényelmetlenül fészkelődtem a padon. – Így is célpontnak nézett végül, nem? – csak nem mutáns értelemben. Persze, nevezhetjük előnynek is, hogyne. Szám szegletébe apró mosoly húzódott, ahogy Megatronnal jött.
– Léteznek gépvírusok, amik ugyanezt a mondát veszik alapul – és nagyon elmésen trójainak is nevezik. Ez logikus magyarázat lehet a bejutásunkra. Valahogy módot kellene találnunk arra, hogy teszteljük ezt a teóriát. – Lehet, hogy ez történt – bólintottam bizonytalanul. – Sosem csináltam ilyet korábban – ami gondolom nem meglepő. Életemben először találkoztam ilyen robottal, szóval csoda, hogy sikerült?
– Igen, ezt mondtam – néztem fel Bishopra. Nem igazán értettem, hogy miért ismételte meg. – Ez egy elég megfoghatatlan érzés, nehéz megmagyarázni. Kicsit olyan, mintha két helyen lennék egyszerre, de mégsem. Jellemzően hatással van a testemre a képességem és főleg a gép határozza meg, hogy mennyire. Ami akkor a Bástyánál történt az egy új reakció volt, amit eddig nem tapasztaltam – próbáltam szavakba önteni, ami nem volt könnyű.
– Lehet, hogy ez történt – mivel komolyan nem tudtam felidézni, így bármit is el tudtam képzelni. A fantazmagóriákra nem tudunk építkezni. Olyat mondj, amiről nem tudok, „U”! – De az jó hír, hogy mások nincsenek már veszélyben – Bishop pedig perfektül kezelte a helyzetet. Bár jó lett volna, ha közben nem sérül meg.
– Öhm – lepillantottam a jobb kezemre, amikor szóba került az elektromos „aurám”. – Még nem egészen. Ezért sem használtam, amikor kérted – szándékosan hangsúlyoztam a mondatom elején azt a „még” szócskát. – Nem éppen olyan dolog, amit könnyű gyakorolni – az előhívásáról pedig ne beszéljük. Azt tudtam, hogyha chillben vagyok, akkor nem történik semmi. – Földönkívüli energiákat is el tudsz nyelni? – kérdeztem rá azok alapján, amiket elmondott, visszaterelve Bishopra a szót.
– Ha megtörténne, hogy a testvéred eljön érted, akkor visszamennél vele a saját időtökbe? – érdeklődtem tőle. Miután Fitzroy időutazását illetően nem igen tudtam mit hozzászólni. Bizonyára a kütyüje adhat válaszokat, vagy sem.
– Aha… azokra az organikus, nem-toxikus festékanyagokra gondolsz? – már nekem is megfordult a fejemben. – Nem igazán bízok meg bennük, hogy Misterre ilyeneket kenegessek – simogattam meg kutyám fejét. Ráadásul Arrow nem festővászon. – Néha elég érzékenyen tud reagálni a bőre a kenceficékre. Így nem pakolnék rá semmit, hogy utána rosszul érezze magát – ingattam meg a fejemet. – Kutyaruhákban viszont már gondolkodtam. Az létidegen se lenne neki. Télen rendszeresen visel pulcsit. Csak nyári kánikulában plusz réteget rátenni... – azok kevésbé voltak ártalmasak. De eszem ágában nem volt ilyesmivel kínozni. Télvíz idején pedig kellett az extra réteg, mivel nem kinti kutya volt, ezért nem adaptálódott a bundája a hűvös időhöz rendesen.
Feszülten figyeltem Bishop reakcióját, miután közöltem, hogy a Testvériséggel lógok jelenleg. Nem értettem minek is számít, hogy ott van „védelmem”. A hovatartozásról pedig ne beszéljünk. Nem éreztem többnek vagy kevesebbnek magamat, amiért tag vagyok. Sokkal inkább érdekkapcsolat, nekik a képességem számít, nekem pedig az erő, amivel fel tudnak lépni az orosz-HYDRA fenyegetés ellen.
Szívesen megérdeklődtem volna Bishoptól, hogy nem akar-e csatlakozni, de korábbi kérdése és mostani reakciója is eléggé árulkodó volt. Lassan pedig a Testvériséget illető nézőpontjával is megajándékozott.
– Humánus megoldásokban gondolkoznak ők is. Csak akkor nyúlnak drasztikus megoldáshoz, ha nincs más opció. Utóbbi pedig szerintem teljesen érthető, csak biztonságban akarják tudni a magunkfajtákat – idéztem az állítólag új nézeteket Pukkancstól. Egyelőre fenntartásokkal kezeltem, hiszem, ha látom alapon. Hangomban is kiütközött ez az életérzés. De, mint azt kijelentettem, számomra nem ez volt az igazán lényeges bennük. – Te tervezel csatlakozni az X-menhez vagy más csoporthoz? – érdeklődtem felőle. Aztán kitudja, hogy nem-e tagja már az egyiknek?
Csendesen meredtem magam elé, ahogy lassacskán elmélyedtem Bishop korábban kifejtett gondolatain. „[…] nem lehet egy elnyomó birodalomban gondolkodni. Azt már láttam. Élhetetlen.” – visszhangoztak bennem szavai. Az eddig magabiztos elképzeléseim egy pillanat alatt rendültek meg. Ha ez nem működik, akkor mi? Bosszantó volt, ahogy nem leltem rá konkrét választ. Össze voltam zavarodva.
Hirtelen felpattantam ültömből, mintha kósza áram csípett volna belém. Kezemben Arrow pórázának végét szorongattam. Kutyám értetlenül vizslatott fel rám, mialatt talpra kecmergett. Türelmesen várta, hogy elindulunk vagy sem? Homlokomat ráncolva meredtem magam elé, majd pillantottam Bishopra, mialatt arról beszélt, hogy a Testvériséggel kapcsolatos dolgaim nem számítanak.
– Szintúgy. Mutánsok vagyunk, fogjunk össze, nem? – Miért számítana bármit is, hogy melyik csoportnál vagyunk? Amíg nem tervezi a saját nézeteit rám erőltetni, nekem édes mindegy kikkel nyomul. Azzal nem oldódik meg semmi, ha fújunk egymásra. – Megígértem, hogy segítek. Betartom a szavam – mindig.
– Viszont… most… mennem kell. Van még pár dolgom, amit el kell intéznem – lódítottam. Legfőképpen egyedül akartam lenni most. Ki kellett szellőztetnem a fejemet. Szerencse, hogy az Őrültekháza nem a szomszédban volt. – Majd jelentkezem az adatokkal – igyekeztem ezt a búcsú témát rövidre venni és nem túl látványosan elsietni. Nem akartam, hogy kérdés témája legyen, amiért váratlanul távozom.
„[…] nem lehet egy elnyomó birodalomban gondolkodni. Azt már láttam. Élhetetlen.” – Akkor mi lenne jó?


[ Nagyon köszönöm a játékot!! <3 ]