Nem egészen értettem a kérdését. De nem is ez volt a legfurcsább az egészben, hogy még mindig a pókokról beszélt ahelyett, hogy figyelt volna a válaszomra, hanem az, hogy közben az ÉN fenekemről beszélt. Nem győztem eléggé ráncolni a szemöldököm, hogy összerakjam, most hogyan jutottunk el az egyikből a másikba. De mégis csak arról magyarázott, ez pedig annyira meglepett, hogy a kérdése nyomán egy "oké" csúszott csak ki a számon. Persze, szigorúan csak lakótársiasan. Szoktak ilyet mondani a lakótársak egymásnak? Vagy csak én maradtam le valamiről fatálisan. De úgy döntöttem, hogy én nem fogom megdicsérni mondjuk Laze hátsóját. Vajon mennyire venné ki furán, ha most én is ezt mondanám neki? Aztán persze rögtön elhessegetem az ötletet. Biztos csak megint zavarba hoznám vele. Inkább megpróbáltam a kérdésére koncentrálni, de valljuk be nem volt a legegyszerűbb.
- Lili szerint félreértettük egymást az egyetemen. Én azt hittem rólad, hogy tőlem félsz. Rád pedig mintha úgy célzott volna, hogy azt hitted komolyan bántottál engem és emiatt léptem le. Pedig én csak azt hittem, hogy azután amit leműveltem... szóval csak nem akartatok volna többé látni. - oké, erre a témakörre azt hittem később fogunk kitérni, de legyen, akkor beszéljünk az egyetemről és a történtekről is. Végülis Peter miatt összekapcsolódik és van mit megmagyaráznom. Meg kellett magyaráznom, miért támadtam voltaképpen mindannyiukra.
- Azért nem tudod irányítani, mert félsz használni. Ha tudnád összpontosítani, akkor ez egy csoda képesség lenne. - annak ellenére mondtam ezt, hogy már kisütött. Ó ha tudná, mennyiszer tette már meg, csak nem épp ő. Engem akkor sem tudna totálkárosan bántani, meggyógyulok. De ezt bele kellene kalkulálnia ebbe. Azért mégsem erőltethettem rá akarata ellenére.
- Oké, akkor most nem. De önmagad elől nem futhatsz mindig. Egyszer belefáradsz és nem lesz ott más csak a káosz, amivel nem kezdtél semmit, csak még jobban félnél tőle. - tapasztalatból beszéltem. Belegondolva én is mindig csak elfutottam a múltam elől, a világomból is úgy léptem meg, ahogy csak lehetőségem adódott rá. Nem gondolkoztam, csak tettem amit akkor jónak láttam. A problémák azonban nem oldódtak meg ettől, magammal cipeltem és noha egy jó ideje nem jelentkezett, nem lehettem teljesen biztos benne, hogy örökre magam mögött hagytam.
Inkább témát váltottam. Nem azért mondtam ez utóbbit, hogy azonnal válaszoljon, de elhintettem, hogy gondolkozzon rajta. Láttam, ahogy megérinti a heget, midig próbáltam figyelni az apró jelekre, hátha elszalasztom és lemaradok róla. Még igencsak gyerekcipőben járt az emberismeretem. Persze amilyen viselkedésformát sokszor láttam már, azt azonnal elkönyvelhettem, de mostanában sok újdonság jött szembe.
- Warren azt mondta, addig jó, amíg nem sajnálok senkit, addig nem fogok senkit sem elveszíteni. Valamit elég rosszul csinált, mert nekem fontos, hogy ti jól legyetek. Na és persze amit nem tapasztaltam meg, az nem is hiányozhat. - vontam le a következtetést. A szülőket nem tudtam hiányolni, hiszen nem érthettem milyen az, amikor valakinek vannak szülei. Nem mondom, tudtam milyen érzés volt Peternek elveszítenie Ben bácsikáját, de azok nem az én érzéseim voltak és legalább ennyire idegennek is hatottak.
- Olyan dolgokat tudok, amiből egy bérgyilkos hasznt húzhat. Más skillem nem sok van, hacsak nem az emlékekre gondolsz. De Peter dolgait nem mondanám a magaménak. - vontam vállat, végül csak egy aprót bólintottam. Azt mindenképp sajnáltam, hogy nem volt elég időm mindent megtapasztalni. Noha teljesen kész legyártás voltam, azért annak örültem volna, ha több időm adatik sok mindenre. Ezt pedig az utóbbi időben kezdtem egyre nagyobb hiányként felfogni. Oké, lépjünk tovább.
- Nem volt béranyám, engem nem kihordtak, hanem megformáztak. Vagyis minden porcikám eredeti, semmi szintetikus nincs bennem, mielőtt még kérdeznéd. Csak épp így néztem ki akkor is, amikor kinyitottam a szemem. - vontam mellékesen vállat. Ez engem annyira nem dobott haza, de lehet csak azért mert nekem ez volt a természetes. Tudom, hogy az egész lényem nem az.
- Az én világomban, bár szerintem az összesben Pókember tevékenykedései egyre több személy szemét kezték szúrni. Többek között Warrent is megállította már néhány kutatásában, amik veszélyesek voltak. Szóval szerzett magának egy ellenséget, aki leklónozta. Én voltam a prototípus. Megvolt a lehetősége annak, hogy nem sikerül, annak is, hogy minden tök jó lesz és annak is, ami lett. Azt nem tudom pontosan, miért nem hasonlítok rá, ha már a klónja vagyok, de azt igen, hogy az én szervezetem nem működött teljesen jól. Az állatias ösztöneim fel-feltörtek és olyan voltam mint egy időzített bomba. A doki pár hét után úgy ítélte meg, hogy megsemmisít, mert a kettes számú klón velem ellentétben a tökéletes Peter Parker utód lett. Szóval megöltem, mert az életösztön erősebb volt bennem mint a lojalitásom felé. - röviden, bár elég velősen próbáltam neki összefoglalni a történteket. Persze az is meglehet máris túl sokat mondok neki. Minden egyes kanyar, megtett méter után gondoltam arra, hogy na majd most megállunk. De még nem így lett.
- Nem, eddig nem sikerült. De Lili azt mondta, te majdnem lehoztad csak megzavartak ketten. Lehet tudat alatt már hallgatok rád, én sem egészen értem. - idéztem fel újfent a lány szavait. Mivel nekem nehezen derengett, kénytelen voltam rá hagyatkozni. Tényleg olyan volt az egész, mint akit hipnotizáltak arra az időre.
Oké, azt hiszem most fogunk visszafordulni. Egyszerre kaptam a jókora kilendülés miatt a fejem fölött beillesztett kallantyúba és a kormányra, hogy segítsek is Romynak valamiféleképpen. Nekem is kellett, hogy megrázzam a fejem és fel tudjak ocsúdni a pillanattól. De megálltunk és a kocsi is egyben van. Nem akartam azzal foglalkozni, amit mondott nagy kiakadás közepette, de akaratlanul is az dübörgött a fülemben, miközben beültem a volán mögé. Remélem nem azt vonja le, hogy még kisgyerek vagyok, mert az annyira nevetséges lenne. Méregetnem kellett, felmérni a terepet, mennyire volt neki sok ez az információ. De hát ez valahol borítékolható volt, nem? Vagy csak nekem logikus?
- Nem véletlenül nem volt gyerekkorom. De attól még felnőtt vagyok, egy mostanra huszonhét éves férfiról másoltak le, ha beleszámítom, hogy öt évre eltűntem a nyolcból. Nem véletlenül mondtam azt, hogy sok minden új még nekem. - kerestem a jeleket, hogy indulhatunk, amit végül ő erősített meg. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy el tudna vonatkoztatni az imént megállapított kortól, de azért bizakodtam benne, hogy nem fog ezen fennakadni.
- Oké... akkor addig nem megyünk tovább innen, amíg meg nem mondod, te hány éves embert látsz itt magad mellett ücsörögni. Nem az előbb elhangzottakat veszed alapul, csak erre figyelj. A többi esküszöm nem számít. Nem érzem kevesebbnek magam a meglévő tudatommal. - szerettem volna meggyőződni arról, hogy legalább komolyan tud venni. Határozottan nem tetszett, hogy eszerint kezdett el beskatulyázni.
Az már jobban tetszett, hogy azt az összehasonlító megjegyzést tette, egy apró félmosolyt meg is engedtem magamnak, noha sosem gondolkoztam azon, hogy melyikünk nézhet ki jobban, mert nem ez számított. Vagyis nekem a külsőm tök mindegy volt annak fényében, hogy sokáig random hegek borítottak el sok helyütt. Ezt nem tudhatta és nem is szándékoztam ilyesmivel ijesztegetni. Rettentően jól esett a megerősítése és most az érintése is. Nem húztam el a kezem.
- Tudod... ez megszokás. Eddig a legtöbbeket sokkolt a háttértörténetem, ha egyáltalán tudomást szereztek róla. Ne vedd magadra, ez tőlem volt automatikus reakció, mivel soha mást nem tapasztaltam. Ebben valahol hasonlítok Peterre, ő is mindig visszavonulót fújt, ha úgy érezte valami olyan készül kibontakozni, aminek nem szeretne a részese lenni. Csak nem akartam látni, ahogy csalódottan elfordultok tőlem. Nem nézlek olyannak, de a másik világban emlékeztetsz valakire engem, aki megtette már ezt. Sajnálom, hogy nem gondoltam át.
   

Bizonytalanul sandítottam rá a pókok emlegetésénél. Vajon mióta gondolhatja azt, hogy én lefülelem a kis nyolclábúak segítségével? Már persze nem így volt, nem kellett ahhoz spicliket alkalmaznom, hogy tisztában legyek azzal, ki mit tesz ebben a lakásban. Persze a plusz szemek többet segítettek volna nekem, ha infószerzésről volt szó, de inkább tiszteletben tartottam a magánéletüket. Az egyetlen dolog, hogy nem tudtam semmit a napokban történtekről pusztán arról árulkodott, hogy nem is voltam itthon.
- Lili. Szerinte félreértettük egymást. - nem akartam hazudni, így nem is hezitáltam a válaszadással. Talán nem fog megharagudni, amiért most ezt elmondtam róla, de nem hiszem, hogy akkora titkot árultam volna el. A tegnap esti beszélgetésünkről úgysem tudott senki.
Felvetettem én az ötletem is, ami a napok alatt egészen tisztán világossá vált számomra, hogy meg akarom csinálni. Nem szerettem volna, ha szenved ezáltal. Rossz lett volna látni, hogy folyamatosan kesztyűt húz csak mert nem bízik saját magában. Mégis olyan zsigeri tiltakozást váltott ez ki belőle, hogy még én is meglepődtem de annyira, hogy tátva maradt a szám.
- Akkor egyezzünk meg abban, hogy erre visszatérünk. - nem akartam mégsem erőltetni ezt neki, amíg ilyen szinten nem áll készen. Csoda, hogy azt a kesztyűt is hagyta a francba, amikor azt az ultimátumot hoztam fel, hogy azzal nem utazunk. Így is félsiker volt, mert nem lopta vissza - remélem.
Valahogy sejtettem, hogy rám marad, ha valami random eset történik, de még mindig borítékolható volt a szituációban, hogy tényleg senki és semmi nem fog megzavarni minket. Arrow az egyetlen figyelemforrás, mondjuk ő nagyon. Ha nem kapott kellő figyelmet, néha már kezdte is a tutulást. De elfogadtam, ha ő nem, akkor majd én megoldom. Egy apró biccentéssel vettem ezt tudomásul.
Ha már úton voltunk, én azért rajta tartottam a szemem. Romyt hagytam kibontakozni, hogy barátkozzon csak a kocsival. Ha kell, akkor annyiszor, amennyiszer szükséges. De a múltkori motoros eset után kétszer átgondolom, hogy rakom le vele a mozgó járművet. Akkor nem volt előttem, hogy ő nem úszta volna meg karcolások nélkül, én voltam akkor a figyelmetlen. De hol volt ez ahhoz képest, hogy azóta megtörtént az egyetemi incidens.
- Olyasmi. Nincsenek szüleim, soha nem is voltak. Nem volt semmi ilyesmi, de az túlzás, hogy mindent tudnék... - kicsit tartottam tőle, hogy bármelyik része miatt furán fog méregetni. Az emberek általánosságba véve eléggé előítéletesek voltak, ha valami más volt vagy másképp működött. Ez rám hatványozottan igaz volt és noha tegnap Lili már jelét adta, hogy őt semmi nem zavarja velem kapcsolatban és tudtam, hogy Romyt sem vonhattam bele az általánosságba bele, attól még ott volt az a bizonyos gombóc. Nem kellett volna zavarjon ez a tény, mégis zavart. Rettentően zavart.
De azért résen voltam, a figyelmem az útra szegeződött.
- Nem történt baj. - láttam Romyn, hogy teljesen elveszti a higgadtságát, egyébként meg nem történt semmi baleset, se koccanás, semmi, ami miatt komolyan kellene aggódnunk. Most nem volt helye annak sem, hogy lekiabáljam, amiért figyelmetlen volt, én ragaszkodtam a vezetéshez.
- Egy lombikban. - szórakozottan húztam el a számat mosolyra, de csak mert ez még nekem is olyan abszurdul hangzott. Persze valahol biztos onnan indítottak, de egy jókora emberi kohóból vagy búrából ébresztettek fel, erre pontosan emlékszem. Akkor minden zavaros volt, de a kép megmaradt, ami először a retinámba vésődött.
- Igazából egy emberek méretéhez tervezett kapszulából segítettek ki. Kellett vagy fél óra, mire éreztem magamban az erőt és tudatomra ébredtem. Warren maga mondta el, hogy az első kérdésem az volt, "mikor öljem meg?". Mármint Petert. A képességeim tőle szármatnak. De senki nem értette, miért nem hasonlítok rá, ha biológiailag ugyanannak számítunk. - ez még nekem is talány volt bár közel lehet a selejtességemnek hozzá. Nem sikerülhet minden jól elsőre, nem igaz?
- Nem tudom, remélem, hogy nem. De már nem volt olyan intenzív. Lili azt mondta, majdnem visszahoztál. Én is hallottalak, lehet tényleg nem kellett volna sok. Ez pedig soha nem fordult elő előtte. - egy újabb kérdés, amire nem tudtam úgy válaszolni,ahogy szerettem volna csupán találgattam.
- Biológiailag huszonhét lennék. Mármint a testem, mivel az megegyezik Peter korával. De a csettintéssel huszonkettő. Voltaképpen nem hazudtam nektek. De azt mégsem mondhattam nektem, hogy igazából nyolv éve 2017 januárjában ébredtem tudatomra. Ebből pedig öt év ki is esett. - nem akartam titkolózni, teljesne fölösleges volt. Hogy emiatt volt a figyelmetlensége vagy más miatt, azt már nem tudtam volna megtippelni. De amikor másodjára nem tudott figyelni és hangot is adott a parázásának, akkor nem ellenkeztem.
- Oké, cseréljünk. - láttam rajta, hogy nincs a helyzet magasságán. Csak abban bíztam, hogy majd a GPS elnavigál minket mert fogalmam sem volt hová megyünk. Mindent ő nézett meg. Miután becsatoltam immár a kormány mögött a biztonságiövem, még azért végignéztem rajta egyszer.
- Jól vagy? Szólj, ha tartsunk szünetet. Tudom, hogy ez mind sok. - ha zöld lámpát ad, akkor megindulok, de addig nem szeretnék egy métert sem haladni, amíg meg nem győződök arról, hogy én vagyok-e sok neki vagy a téma vagy a vezetés vagy mind együtt. Arrow hátulról tanácstalanul kukkolt minket, mintha érezte volna, hogy most jobb ha ő elvan magában.
- Még mindig nem gondolod úgy, hogy kiraksz és visszafordulsz? Eddig nem sokan tudták ezt megemészteni, a doki sem sokáig tervezte, hogy megtart.
   

Ha tudná, hogy nem ő volt az egyetlen, akitől már kaptam hasonló ajándékot, ráadásul az még jobban ki is ütött, akkor nem lenne ekkora bűntudata. Láttam az arca összes rezdülésén a totális megsemmisülést, amit talán azóta cipelt magával, hogy faképnél hagytam a bandát. Valóban nem volt egy bölcs döntés, de utólag már kár lett volna mentegetni azt, ami már megtörtént. Egyszerűen nem szerettem volna, ha továbbra is úgy gondolná, hogy valami irdatlan nagy kárt okozott nekem.
- Igazad van, nem kellett volna megvárni, amíg én teszek jobban kárt bennetek. Láttam azt a csúnya sérülést Peter vállán és valami dereng, hogy azt igazából inkább hagyta, ha jobban lesérül, akkor nem fog senki megállítani. Laze növényei kezdetlegesek, nem sokáig tudott volna megfogni velük. - igazából fogalmam sem volt, hogy miféle forgatókönyvvel kellett számolnunk a továbbiakban, igazából örültem neki, hogy valami kizökkentett abból a katartikus állapotból. Annyira azonban mégsem sikerült őt meggyőznöm, mert tovább kezdett magyarázkodni. Legszívesebben most csak félbeszakítottam volna valahogy, de inkább kényszeredetten végighallgattam ahelyett, hogy megint csak ráfogtam volna a kezére vagy bármi, helyette inkább elkönyveltem későbbre a választ. Ha gyakorolni szeretne, akkor állok elébe, de szigorúan a kesztyűk nélkül. Az itthon marad, sajnálom.
Bólintottam egy határozottat a kérdésre. Nem akartam ezt már spilázni, jól hallotta. Vagy valamit rosszul csinálok és az ellenkezőjét látja rajtam? Ajaj, lehet, hogy azt gondolja, nem érdekelnek az ötletei?
- Oké, próbáljuk ki milyen hatással lesz az erdő ránk. Azt hiszem sok mindenre vagy kíváncsi, ha nem tévedek. - továbbra is vissza kellett gondolnom Lili szavaira előző estéről, hiszen tényleg mindenkit kétségek között hagytam. Bár most Laze érdekelt a legkevésbé.
Én igyekeztem annak a jelét adni, hogy készen állnék az utazásra, de elsősorban itt most Romy hangulatának a megfejtése volt számomra kifejezetten embert próbáló. A vezetésről dumált, de láttam, hogy a kesztyűt szuggerálta végig. Ebből az egyből nem akartam engedni. Hogy miért? Nem kell, hogy azt beszélje be magának, attól van biztonságban. Ennyire nem rettenhet el magától, mert félő sosem talál vissza rendesen.
- Ha most nem bízol a képességedben, később sem fogsz. Ha gyakorolni szeretnél, én kibírom. Sok mindenben nem átlagosak a határaim. - ezt olyan biztosan állítottam, mint hogy most el is megyünk és úgy fogom becsukni a szobám ajtaját, hogy azok a kesztyűk maradnak. A felajánlására már éreztem, hogy nyertem. Egy laza mosoly kíséretében nyugtáztam, hogy legyen. Nem tudom mennyi mindent viszünk, de el fogom bírni egyszerre is.
- Ha mást nem, majd rögtönzünk. Abban jó vagyok. - azt már nem tettem hozzá, hogy tele voltam tutorialokkal, ugyan egyik sem a kirándulásról meg túrázásról és bármi ehhez kapcsolódóról szólt. Aztán lehet én lepődök meg a legjobban, ha valamit tudni fogok. Csak követtem a cuccokkal Romyt lefelé, a kutyát persze nem felejtettük ki, mielőtt még elstartolhattunk volna. Sejtettem, hogy előre felkészült mindennel, tuti mindenki tudott már mindent, de legalább valamelyiküknek pedzegette. Meglepően gyorsan szedelőzködtünk össze, mintha mindig is kirándulnu jártunk volna, de lehet csak sokat segített, hogy hozzászoktam Romy szétszórt bioritmusához. Azt mondják, az a zseni, aki a káoszban rendet lát. Hát én most zseniálisan nyugodtan vettem le azt is, hogy csak az anyósülére szorulok és legfeljebb instrukciókat adok.
- Aha. - nem igényelt különösebb választ, hogy nyomok-e zenét, de nem sokat kapcsolgattam ahhoz, hogy találjak valami jót. Ha ezzel szeretett volna inkább indítani, én nem fogok ellenkezni. Adtam neki épp elég időt arra, hogy felkészüljön bármiféle történetre. Mintha így is kellően ideges lett volna, foglalkozott mindennel is, csak az indulással a legvégén. Felkészültem, hogy lehet kelleni fog rögtönzött mentés.
Vagy csak nagyon akar koncentrálni...
Végül megtörte a zene lassan monotonná váló dallamát. Élveztem a ritmusát, de nem nagyon fogott meg. Én is inkább a gondolataimban voltam elmerülve, osztogatva a dolgokat, hogy mégis mire kérdezhet rá. Sok mindennel nem titkolóztam előtte, a képességeim nagy részét ismerte már az első pillanattól kezdve. Különös volt ilyen távlatból visszagondolni, hogy fél évvel az érkezésem után ő itt ebben a világban majdnem meghalt, de vajon amiatt, mert én galibát okoztam vagy ez így volt megírva? Vajon Glitch is meghalt volna, ha nem szívódik fel nyom nélkül?
- Nem. Vagyis részben van egyfajta fotografikus memóriám, de az inkább mellékes, rögtönző tényező. Amikor alkottak, adatokat tápláltak az elmémbe. Gyakorlatilag kaptam egy kész útravaló ismeretet, mintha mindig is ezt tanultam volna. Pedig soha nem voltam fiatalabb ennél a formámnál. - nehéz volt úgy megfogalmazni, hogy pontosan érthető legyen amit ki akarok fejezni. Ezekről nem túl sokszor beszéltem, kifejezetten részletesen pedig még soha. Tulajdonképpen soha senkinek.
- Mondhatjuk úgy is, hogy én nem puskáztam gimiben. - ezzel talán tényszerűbben tudtam konstatálni a helyzetet. Egyelőre azonban elhallgattam, mert fogalmam sem volt arról, hogy mikor mondanék túlságosan sok infót vagy ami rosszabb, sokkolót.
Volt a megjegyzésében valami triggerelő. Nem tudtam egészen őszintén viszonozni a mosolyt vagy bármit is, de elég hamar kapcsoltam, hogy ez nem miatta van, inkább a mögöttünk haladó miatt. Romy kicsit belassított, ami önmagában nem lett volna probléma, de bepánikolt a dudálótól, a kormány pedig önálló életre kelt a keze alatt. Egyet tudtam csak, ráfogni a kormányra és gyorsan egyenesbe hozni, mielőtt még valamire feltekeredünk. Hirtelen nem tudnám eldönteni, hogy mentsem egyszerre őt is meg a kutyát is a hátsó ülésen.
- Óvatosan. Figyeld az utat is. - adtam meg a pofonegyszerű választ a kérdésre, de persze mással nem tudtam volna szolgálni. - Egyszer tényleg megtanítalak rendesen vezetni. Úgy, hogy tudd kezelni a stresszhelyzeteket is. Reagálni kell rájuk csak, nem tetézni őket. - na nem korholólag akartam ezt mondani, de lehet úgy hangzott. Pár percre bűntudatos hallgatásba is süllyedtem. Ha a továbbiakban is rajtam áll a beszélgetés, lehet átcsap valami irdatlan nagy önmarcangolásba.
- Egyébként csalni nem is akkora bűn, olyan csupán mintha lenne egy simlisebb éned, aki menti a bőröd a bukástgól vagy a rossz jegytől. Nem jártam ugyan suliba, de tudom, hogy így van. Bár ez már nemaz adatbázis része, hanem az emlékeké. Olyan emlékeké, amelyeket Peter Parker élt meg az életében.
   

Lili tegnap kicsit más megvilágításba helyezte, hogy nem egészen olyan drasztikus a helyzet, mint azt gondoltam. Annyira nem voltam otthon az emberi kapcsolatok ápolásában, így aztán a legkézenfekvőbb megoldást választottam, mint bármikor korábban is, hogy leléptem. Egyszerűbbnek tűnt nem szembesülni a helyzettel, mint magyarázkodni valami olyanról, amivel egyébként sem voltam kibékülve. Még mindig tisztán rémlett, hogy Laze történetére miképp reagáltak és ennél az enyém még hajmeresztőbb volt. Hisz nem is voltam igazából olyan ember, mint amilyennek gondoltak eddig. Egy labor volt az otthonom nagyon sokáig és senki nem tanította meg nekem, milyen valamit normálisan lekommunikálni.
Márpedig most megoldandó feladatok gördültek elém azzal, hogy tudatosítottam magamban, nem kerülgethetem örökké a lakótársaimat. Romy már az ajtóban volt, hallottam, én pedig meg kellett még egyszer győzzem magam, hogy nem kell lelépnem akkor sem, ha esetleg benyitna. Felderengtek előttem ismét Lili szavai, hogy mennyire rosszul érzi magát, amiért bántott és emiatt haragszik magára. Nem akartam, hogy rossz feltételezésekkel töltse el a napjait és azt gondolja, hogy miatta nem vagyok itthon. Vagyis ez részben igaz is volt, csak épp nem ugyanaz miatt.
Ez bonyolultabb volt annál, hogy csak olyan egyszerűen megmagyarázható legyen.
Mielőtt azt hihettem, hogy sarkon fordul, már az ajtóban is volt és nem volt többé menekvés a történtekkel szembenézés elől. Én is éreztem, hogy ez lenne a helyes, de pont egy ilyen kivitelezésre nem számítottam. A lépjünk le valahová kettesben valahogy túl random ötletnek tűnt, mármint az emberek nem kirándulgatni mennek, ha valamit nem beszéltek meg, nem? Némi zavart is okozott mindez nálam, de a figyelmemet túlságosan elvonta az arcán ismét felfedezett vágás és az a két batári nagy kesztyű, ami ennél látványosabban nem is viríthatott volna a kezein. Lilinek igaza volt, az egész szituáció szörnyen kétségbeejtőnek tűnt. Ismertem ezt az érzést, volt időszak, amikor én sem akartam levenni a maszkot, mert annyira csúf hegek borították az arcom, hogy úgy még kevésbé voltam ijesztő.
Nem válaszoltam a kérdésére, nem szerettem ismételni magam. Eddig sosem mondtam neki olyat, amit ne tartottam volna be és nem hazudtam neki. A hazugság számomra egy relatív dolog volt, a kimondott szónak jobban éreztem, hogy ereje van, mint az elhallgatottnak. Most pedig inkább arra koncentráltam, hogy megváltsam attól a két borzadálytól. Nem akaretam, hogy a saját börtönének rabja maradjon egy olyan téves feltételezés miatt, amit én tápláltam benne két teljes napig. Furcsán hatott, hogy ennyire felgyorsult a szívverése hisz nem tudta az elkerülni az éles hallásom, de így is épp elég önkényesen léptem fel, hogy azt gondoljam, talán a félelmét igyekszik leküzdeni. Persze, hiszen levegőt is elfelejtett venni a cselekedet törtrésze alatt. Tisztában voltam vele, hogy jobban tiszteletben kellene mások személyes auráját, de ez most nem ment. Mindenáron meg akartam mutatni neki, hogy tényleg nem árthat nekem azzal, hogy nincs rajta a kesztyű, nem akartam ebben a bizonytalanságban hagyni. Volt az egész szituációban valami egészen különös érzés, ami magába szippantott, de meg nem tudtam volna mondani, hogy mi az. Talán jobb is, hogy megtörte a csöndet.
- Tényleg nem ártottál. Ahhoz kicsit több voltra lesz szükséged, hogy kiüss akár órákra. - nem akartam hazudni neki, de valahogy el akartam ütni a téma komolyságának élét. Épp eleget marcangoltam magam a napokban és voltaképpen nem is tűnt annyira nagynak az a seb az arcán. Zavart volna, ha valami maradandót alkotok, amiből ő nem tudna olyan könnyen meggyógyulni. Az évek alatt sokszor kellett figyelmeztetnem magam arra már, hogy nem mindenki fut olyan paramétereken, mint én, nem mindenki képes a teljes gyógyulásra.
Elhatároztam, hogy válaszolni fogok minden egyes feltett kérdésére tabuk nélkül. Tényleg nem titkolózni akartam, de az egész annyira abszurd volt és fogalmam sem volt, hogy hol kezdjem. Az egész beszélgetés aztán átcsapott egy teljesen más témába, én pedig hirtelen úgy éreztem, hogy most képtelen lennék ennyire gyorsan követni a csapongó gondolatait. Hirtelen a mutatóujjam a szájára tapasztottam.
- Mindent elmondok, de ne szabadkozz mindenért. Biztosan oka van, hogy ezt kitaláltad. - az utóbbi két napot figyelembevéve mennyire kevés időt töltöttem itthon, igazából mindegy is volt, hogy maradunk vagy sem. Legalább nem kellett azzal folyamatosan számolnom, hogy Laze mikor vesz elő és vág újabb sértett szavakat a fejemhez - megjegyzem teljesen jogosan. Ennyi mindenkire nem tudtam volna odafigyelni, szociálisan nem voltak azok a készletek lemeríthetetlenek. Aztán rájöttem, hogy már megint teljesen belemásztam az aurájába és gyorsan el is húztam a mancsom. Ez nem tűnt egy meggondolt döntésnek.
Attól azonban egészen elképedtem, hogy mi mindent megcsinált, amíg nem voltam itthon. Lecsekkolt és lefoglalt egy helyet, összepakolta még az ÉN holmijaimat is, összekészített egy egész túraszettet kettőnknek és feltételezem még arra is felkészült, ha Bear Grylls módjára kellene túlélnünk pár napot a vadonban. Legalábbis ha jól vettem le a szavaiból, akkor erre készült. Távol innen, távol mindentől, mondhatni teljesen rizikómentessé tenni a körülményeket. Ügyes. Én tényleg csak ámulni tudtam az alaposságán és csak arra ocsúdtam fel, amikor megint kérdezett. Eszerint voltaképp mondhatnék nemet is, de akkor minden igyekezete hiábavaló lenne. Ez olyan patthelyzet volt, amit még annyira sem tudtam volna hárítani, mint a tetőn szendvicsezés.
Talán nem is akartam.
- Öhm... oké? - pislogtam vissza rá bizonytalanul, de utána aztán a hangomra találtam.
- De tényleg gyakorolsz, nem vezethet mindig mindenki helyetted. És nem hozhatod azokat a rusnya izéket. - biccentettem el a kesztyűk irányába. Ez volt az én feltételem, noha igencsak szegényesnek bizonyult az ő észülődéséhez képest. A telefonom nem terveztem hozni, elvégre vagy két napja lustán kikapcsolva ott hevert az éjjeliszekrényemen. Minden lehetőséget elvágtam, hogy akár egy pillanatra is bármelyikük lekövethessen, nekem szükségem volt a szünetre. De viszonylag hamar felélénkültem, hogy induljunk, a táskát is leraktam immár az ágy mellé aminek tartalma még bőven váratott magára, csak egy pillanatra álltam meg a hacukám előtt elmélázva. Kelleni fog? Remélem, hogy nem, annyira nem illett abba a képbe, amit Romy felvázolt. Annyira más volt, annyira én.
- Remélem tudod, hogy még nem voltam semmi ilyesmin. Sosem állítottam még sátrat, csak tudom hogy kell. - egyik lábam még gyakorlatilag idebent volt, a másik meg már szinte kint, ahogy a lépcsőn lefelemenet még magamhoz vettem pár cuccot. Nem tudtam, hogy kelleni fog, de sosem lehet tudni. Inkább segítettem Arrow pórázra tételénél, aztán meg a kocsiba pakolásánál.
- Azt jó ha tudod, hogy vannak dolgok, amiket csak tudok, bár sosem csináltam. Mint egy... mint egy emberi adatbázis. - a hasonlat még találó is volt, Romy az ilyenekben egyébként is penge volt. Bár még fogalmam sem volt, hogy az egész sztoriba miképp kezdjek bele, elsőnek a rádió is sokkal stabilabb pontnak tűnt, mint újabb borzalmakat rászabadítani.
   

 Elsősorban időre volt szükségem. Amennyire felsokasodtak az események a napokban, úgy éreztem kevés vagyok ennyi információhoz. Először a Peterrel való első találkozásom nem alakult a legjobban, mi több instant pusztítást hoztam magammal, aztán belecsöppentem egy másik világ rejtélyes lakóiba és az őket tökéletesen ismerő nőszemélybe. Lili pedig mesterien zárta a sort azzal a lelkifröccsel, amit tegnap sikerült adnia nekem. Tényleg ennyire szociálisan béna lennék, hogy nem tudok a többiekben olvasni? Mennyire egyszerű lenne, ha csak úgy történnének a dolgok maguktól. Ahhoz képest, hogy az elmúlt két napban mennyi gazfickót iktattam ki, ma leginkább csak elmélkedésre futotta. Azért sikerült pár különleges alkatrészre szert tennem, amiket talán egy olyan masinánál tudnék alkalmazni, ami megjavítja a ruhám, ha legközelebb jobban elszakad. Más híján eddig összefércelni próbáltam, de az az anyagát nem fogja visszaadni, bárhogy reménykedek is. Ide egy komplett javító szett hiányzott.
A már annyira ismerős tűzlépcsőre fellépve az ismerős környezet újfent eszembe juttatta, itthon még bőven volt tennivalóm. Azt már tegnap letisztáztam Lilivel, hogy nem tudnék olyan könnyedén elszakadni tőlük, mint amennyire a racionális felfogásommal szeretnék. De ez nem azt jelentette, hogy mindent megoldottnak kellett volna tekintenem. Laze elé még eszemben sem volt járulni, ahhoz úgy éreztem túlságosan haragszik ennyi nap távlatából. Ami pedig Romyt illette... ahogy a fülemet a nesz megütötte, feltételezem megelőzött mindenféle szándékomban. Egy pillanatig elgondolkoztam rajta, hogy még nem léptem be a szobába és a tűzlépcsőn angolosan távozni mennyire könnyítő tényező lett volna, inkább csak erőt vettem magamon és beléptem a kitárt ablakon.
További neszezést nem hallva arra a következtetésre jutottam, hogy megállt az ajtóm előtt. Hazudnék, ha azt mondanám, nem ismerem már a lakótársaim jó szokását ennyi idő után, Romy téblábolását pedig különösen könnyű volt kiszúrnom. Lilit vettem néha ki nehezebben hála annak, hogy neki is elég jó egyensúlya volt és jó érzéke a halk járáshoz.
Végül meghallottam a kopogását is. Tompa volt és határozottan bizonytalan. Lévén másra nem igazán kellett figyelnem csak erre, könnyedén elemeztem ki. Mi van akkor, ha igazából csak bepánikolt, hogy keveset vagyok itthon és még nem áll készen egy face to face beszélgetésre? Én biztosan így voltam, mert még csak közelében sem jártam annak, hogy összeszedjem a gondolataimat. Hezitáltam, hogy megszólaljak, végül a bölcs hallgatásba burkolóztam.
Mintha valami meggondolásra késztette volna, mert pár pillanattal később hallottam, ahogy újból mozgolódni kezd, de a léptei halkulni kezdtek. Mintha távolodott volna. Kicsit felszusszantam a gondolatra, hogy nyertem magamnak némi időt, de ezt a kellemes érzést nem tudtam sokáig a magaménak érezni, mert a következő pillanatban nyílt az ajtó és berobbant ő is. Épp a kezemben volt a hátizsák, aminek cipzárzján pihentek az ujjaim. A figyelmemet viszont teljesen fókuszba ragadta az aurája, félig felé is fordultam.
- Összepakolni? Mihez? - millió kérdés tódult be a fejembe és a szemöldökömet is durcán ráncolni kezdtem értetlenségemben. Oké, igazodjon ki valaki ezen a nőszemélyen, mert én nem tudok.
- Mit készítettél össze? - elpillantottam a komódom felé, ahol reggel még lehajtogatott ruhák voltak, most mintha kánforrá változott volna. Most ezt vegyem úgy, hogy összepakolt nekem és szedjem a sátorfámat? Az ellentmondana annak, amire Lili felhívta a figyelmem, miszerint ő érezte magát hibásnak és nem engem okolt.
Ördög és pokol!
Ahogy azonban hallgattam tovább beszélni, nem tudtam elkerülni, hogy a mondandójából tocsogott az önvád és a bűntudat. Lilinek tényleg igaza volt, nem lett volna szabad abban a felfordulásban olajra lépnem és otthagynom mindenkit. De ha még nem voltam ilyen szituációban, mit tegyek? Oké, kezdjük elölről. Táska marad, az nem jön velünk. Le is dobtam az ágyra és úgy fordultam végül teljesen Romy felé. Valami azt súgta, hogy tényleg meg kellene beszélnünk sok mindent, ha pedig őt egy kirándulás nyugtatja meg, akkor nem fogok ellenkezni.
- Ha azt hiszed, hogy haragszom rád, akkor rosszul gondolod. - késztetést éreztem, hogy vessek egy pillantást a karcolásra az arcán amit már volt alkalmam először is kiszúrni miután magamhoz tértem. Óvatosan meg is érintettem a hüvelykujjammal, amíg újfent maga elé nem emelte azokat a gusztustalan színű kesztyűket. Tényleg ebben jár napok óta? Első gondolatom is az volt, hogy megszabadítsam tőle, így mindenféle engedélykérés nélkül húztam le őket egymás után. Újfent kezem ügyébe akadt a sérülése, amin végigsimítottam megint az ujjam, mielőtt a tenyerem az övén állapodott meg. Romy ebben a világban a saját erejét illetően nem állt a helyzet magaslatán és részben most hibásnak éreztem magam is, amiért nem segítettem neki abban, hogy másként lássa a képességeit. Biztosra vettem, hogy most jobban fél tőle, mint eddig.
- Mi? - pislogtam fel a kérdésére, ami most olyan hirtelen ért az elmélázásom miatt.
- Nem, Lilinek is mondtam, hogy nem lépnék le szó nélkül, nem érzem fair lépésnek. De te ne érezz bűntudatot, bennem nem sok kárt tettél, inkább csak resetelted a hozzáállásom. Én viszont sajnálom, hogy felsértettem az arcod. - könnyebben jött ez a bocsánatkérés, mint azt elképzeltem. De előre megírt forgatókönyvet nem is tudtam volna követni, így is kellően zavart, hogy minden irányítás napok alatt kicsúszva maradt a kezemből.
- Szóval hol van az a hely? És hogy érted azt, hogy összepakoltál? Elraktad az elöl lévő mindent is? - nem akartam hozzátenni, hogy beleértve tényleg mindent, a zoknit és az alsót is.