Kapásból millió meg egy dolgot tudtam volna mondani neki, hogy miért nem vagyok jó ember. Abban azonban egyet kellett értenem vele, hogy az utóbbi időben valóban meggondoltam mit és hogy teszek, nem utat engedve a tombolásnak, mit folyamatosan éreztem és érzek akármelyik pillanatban. Mert ez amolyan hozzám tartozó, nehezen levetkőzhető tulajdonság volt. Ettől sem lettem részben jó klón, irányíthatatlanná vált a rendszer. Néha még nekem is, mint ahogy azt megtapasztalta pár napja. Nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy majdnem sikerült megvalósítanom megteremtésem célját és majdnem tömegkatasztrófát idéztem elő a nyílt napon.
- Mert annál is több élet szárad a lelkemen, mint amennyit el tudsz képzelni. Mert megszegem a törvényt, mert nincs kontrollom néha a haragom fölött. Mert sokszor nem érzek bűntudatot a leszámolások után. Mert veszélyes vagyok másokra. És mert nem érzek bűntudatot a gondolat miatt, hogy kerüljön bármibe a biztonságotok. De meggyőzhető vagyok, ha vannak jó érveid. - míg előbbieket egészen nagy komolysággal soroltam fel, utóbbi megjegyzéshez már egy mosolyt sikerült hozzá biggyesztenem. Ismertem már annyira, hogy ezt azért kihívásnak vegye, sőt kapásból nekiálljon felsorolni indokokat, hogy miért gondolom ezt rosszul. Valahogy tőle sosem vettem támadásnak, ha valamit nem ugyanúgy láttunk és emiatt nem tartottam attól sem, hogy az előttünk lévő napok majd milyen hangulatban telnek. Medve ide vagy oda, veszély itt nem fenyegetett. Ezt azonban már inkább csak rá hagytam.
- Felőlem más is lehet, nem csak medve. De bizakodjunk benne, hogy itt nem fog ránk vadászni senki. Elvégre térerő sem nagyon van, technikailag nagyobb biztonságban vagyunk itt, mint bárhol máshol. - na azért nem akartam, hogy stresszelni kezdjen bármi miatt is, azért jöttünk ide, mert mindkettőnknek kicsit kimerítő volt az elmúlt néhány nap és az esemményeik. Rajta is láttam ezt és emiatt bűntudatom is volt.
- Erre egyszerű az indokom. Egész eddig egyedül voltam. De úgy a szó szoros értelmében. Nem kötődtem soha senkihez, mert attól azt gondoltam, hogy csak alkalmat adok arra, hogy sebezhető felületet találjanak és sarokba szorítsanak. Amikor betoppantam hozzátok, akkor sem gondoltam volna, hogy fogok. De igazából nem bánom. Vállalom a rizikót, hogy mindenre jobban oda kell figyelnem mostantól, hogy ne ártsak nektek, de semmihez sem fogható az az érzés, amikor azt látom, tényleg számítok valakiknek. - ezen már sokszor töprengtem és noha még ebben a pár napban is bizonytalan voltam azt illetően, vajon majd miképp fognak szólni, hogy reagálnak miután létték ezt az oldalamat is. Kellemes csalódás volt. És kölönös érzés valóban tartozni valahová. Valakikhez.
- Szóval az elfogadható indok, hogy az ilyeneket nem szeretném teljesen egyedül megtapasztalni? - kíváncsian vontam fel a szemöldököm, ahogy feltettem a kérdést neki. Azért elégedetten vettem tudomásul, hogy működött az ohana. Ha már kollektíven hozom be a lemaradásom a mindenféle filmek és mesék terén is, akkor kamatoztassam is, úgyis mindig értetlenül hallgattam a diskurzusokat főleg Niellel, amik nekem elég ismeretlen utalásokkal voltak tarkítva. Kezdtem azt is érteni már.
Ahogy hallgattam a terveit és az ötletét, miképp is kell megvalósítani, önkéntelenül is elmosolyodtam. Már csak azért is, mert átvitt értelemben ezt már ki is pipálta.
- Azt már nem próbáltad ki csak épp pókhálón lengedezve? Mert akkor máris bakancslista-teljesítő partnerek vagyunk. - persze az nem olyan volt, nem önszántából, nem magától elhatározva, rászánva, legyűrve az összes félelmét, mert ez az igazi szembenézés vele. Nem éreztem ugyan át, nekem nem voltak félelmeim. De talán bele tudtam képzelni magam a helyébe egy icipicit. És hogy mit szólok hozzá? Ehhez csak a kisujjamat nyújtottam, ahogy azt annyiszor magyarázta, hogy ez egy megszeghetetlen eskü is egyben. Egye fene.
- Akkor mit szólnál hozzá, ha csinálnánk két listát? Egyet mutatsz a tiéiddel, én pedig annak nyomán megpróbálom összeállítani az enyémet. Mondjuk holnap. Vagy holnapután. Vagy amikor csak kedved van hozzá. - nem akartam a változások ellenére lenni, engem tényleg érdekelt ez az egész amolyan lélekbúvárkodás, ösztönzött arra, hogy tényleg meg akarjam ismerni magam, ne csak a kifogásokat gyártsam miért nem tudom milyen vagyok. Így lényegesen könnyebb volt. Hát bólintottam a kérdésére is és elismételtem én is immár szimpla kijelentés formájában.
Elaludni persze már nehezebben ment, annyi minden kavargott bennem, annyira intenzívnek éreztem ezt az egyszerűséget, amiben mindketten benne voltunk. Pedig tényleg csak magunk voltunk és Arrow. Senki és semmi más zavaróó tényező. De ez tetszett. A rémülete pillanatok alatt felpörgette az érzékeimet és éppen csak készenlétben nem álltam, hogy leszúrjak valakit. De hamar konstatáltam a helyzetet, hogy még mindig nem volt látogatónk.
- Nem is ijesztettelek meg, megtetted te magad. - lesandítottam a kezeire, amiket tétlenül rakosgatott hol vissza rám hol el rólam, mintha nem tudná eldönteni, kapaszkodni szeretne-e vagy sem. A kérdésére már inkább vigyorogtam tisztább fejjel.
- Megnéznéd? - márpedig elégszer látta milyen amikor kimaxolom az erőmet, akár a sulira visszagondolok akár a robot szétszedésére. Az sem volt kis munka, egy cápa hozzá képest smafu. Csak akkor vettem észre, hogy mennyire felfordult minden a sátorban, amikor a hálót vette szemügyre. Azt nem említettem meg, hogy akár meg is tudnám javítani, valahogy azt gondoltam, eddig is csak fölöslegesen volt fent, talán jobban biztonságban érzi magát, ha nincs elszeparálva. Arrow sem kell kerülgesse. Inkább koncentráltam arra, hogy felvessem az első dolgot ami eszembe jut, hogy eddig sem nagyon aludtam. Talán ha beszélgetünk ezekről a gondolatokról, nekem is könnyebb lesz. El is mosolyodtam, amikor láttam, hogy az ötlet tetszik neki.
- A kakaó sem rossz ötlet, de úgy láttam az jobban érdekelt. Szóval mielőtt még lelőném az inkognitóimat, meg kell ígérned, hogy nem adod tovább. - így is eggyel többen leszünk, akik tudnak róla mint kellene. De az ígéret szép szó, a kisujjam pedig nem nő újra ki bármennyire is szeretném, ennyire nem vagyok könnyen regenerálódó. De akkor hát nekiláttam felfedni az annyira dédelgetett helyeket. A hátránya csak az volt, hogy a többsége fent volt valami tetején, ahonnan valóban szép a kilátás. Nem tehetek róla, vonzanak a magaslatok. De egy idő után magam sem vettem észre, hogy nem csak arról beszéltünk, hanem elkanyarogtunk nagyon sokáig nagyon másfelé. Benne voltam minden tervben, a túrákban, a nyakörvben és hamar azon kaptam magam, hogy már szisztematikusan úgy formáljuk az ötleteket, hogy még abból ő is profitáljon. Megint eszembe jutott, hogy talán nem is erősködéssel érhetem el nála, hogy ne féljen a képességeit fejleszteni, hanem úgy, ha ő maga észre sem veszi. Közben pedig még többet tanulhatok a csapatmunkáról is. Mindez tartott addig, amíg Romy végül álomba nem szenderült. Akkor már nem beszéltem én sem tovább, csak csöndesen "jó éjszakát" kívánva eldőltem a saját helyemen és igyekeztem én is minél hamarabb elaludni. Hogy aztán a másnap hajnalt korán megébredve indítsam. Na meg reggeli gyártással, mert majd' kilyukadt a hasam és Arrow is rögvest az oldalamon termett a saját fejadagjáért tutulva.
   

– Ne mondj ilyeneket! Miért ne lennél jó ember? A kutyák hidd el, hogy megérzik! Bow jobban értett hozzá, de Arrow sincs messze tőle – ritkán beszéltem a másik kutyámról. Hiánya mindig fájdalmasan érintett, de Csodapók előtt nem szégyelltem ezt megmutatni. Bár úgy hiszem most jobban érintett az, hogy Kaine ennyire leírta magát.
– De én nem azért akartam idejönni, hogy medvével kelljen viaskodnod – haraptam rá alsó ajkamra. Valójában el tudtam képzelni, hogy Csodapók befenyíti a macit. Még a végén Micimackót sajnálnám a szituban.
Azért határozottan megnyugodtam, hogy kezelne egy medvevészt, bár legszívesebben nem akartam ilyen helyzetbe keveredni se Kainenel, de legfőképpen nem Kaine nélkül.
Felfújtam az arcomat, mint egy pocok. Majdnem odaszúrtam Csodapóknak, hogy könnyen beszél más ingerekről. De aztán volt valami abban, amit mondott. A tűz ropogásban, a tücskök ciripelésében és Kaine hangjában.
Kifújtam a beszívott nagy levegőt, a pocokpofa is elhagyott. Ez az! Majd Kainere fókuszálok és nem kattogok azon, hogy mennyire tré az a térerő, hogy nincs annyi hang, mint amihez hozzá vagyok szokva.
– Utálom mikor az Ohanával zsarolsz – szusszantam fel. – De akkor úgy fogalmazok, hogy miért ne utazhatnál már most is? Speciel fogalmam sincs, hogy meddig akar a Hydra a sarkamban koslatni. Arról pedig végképp nincs elképzelésem, hogy a többiek sarkában meddig? De ettől még nem áll meg az élet! Én sem szeretném elpazarolni rájuk az EXP szerzős éveimet, hogy ezen kattogjak. Szerintem neked sem kellene így tenned – próbáltam meg máshogy megközelíteni a témát. Szerettem volna faggatni arról, hogy milyen feladatok alól vonta ki magát mégis annakidején? Elég proaktívnak ismertem meg, nehéz volt elképzelnem azt, hogy nem ment utána a dolgoknak. Csak nem tűnt alkalmasnak a pillanat ilyen jellegű faggatózásra.
– A listára csupa olyan dolgot is felírhatsz, amihez semmit sem bagózol. Nekem szerepel a 80. környékén olyan, hogy kipróbálni a bungee jumping-ot – hagytam egy kis szünetet, hogy Csodapók is realizálja miről beszélek. – Pontosan. Én és a kötélugrás. Félem a magasat is, hát még egy ilyen merész sportot! De egyszer élünk – fűztem hozzá. – Szóval, szerintem bátran írj fel dolgokat és ami olyasmi, ami könnyen megvalósítható, akár segíthetek a valóra váltásában is! Lehetnénk ilyen bakancslista-teljesítő partnerek, mit szólsz? – vetettem fel a merész ötletet. Persze simán lekoppinthat, ha akar, ebben tisztában vagyok. Hiszen miért pont velem akarná valóra váltani a vágyait? Mert oké, én tudtam, hogy azért valósítanám meg vele, mert szeretem azt az időt, amit együtt töltünk. Ritkán voltam ennyire könnyed és felszabadult más mellett. Na de Kaine?
Meglepett azzal, hogy Őrnagymestert hozta fel, de nagyon örültem, hogy pozitívan nyilatkozott róla.
– Bocsi – szúrtam oda félig teli szájjal, amikor a kényelmes cipőről beszélt. Itt lesett mellettem az oka annak, amiért gyakran kellett cserélnie a lábbelijeit. Arrowtól pedig várhatta az elnézéseket. De felelős gazdiként örömmel átvettem ezt a szerepet!
– Abszolút! De mindjárt tudnál belőlük listát is csinálni. Ha mexikói kaja, akkor érdemes lenne olyanokat felírni, hogy milyen igazi mexikói specialitásokat próbálnál ki, amit még nem kóstoltál? Hogyha már pizza, akkor én a helyedben rámennék az igazi olasz pizzára vagy minél több íz kipróbálására. A kultúra is jó választás! Filmek, zenék, könyvek egyszerűen teljesíthető, jó választások és könnyen kiderülhet belőlük, hogy milyen műfajok jönnek be neked. Az eddig megnézett, hallgatott, olvasott dolgok közül miket élveztél igazán? Ha mondasz példát segíthetek behatárolni a genre-t, amivel igazán szimpatizálsz – ajánlottam magamat, mint amatőr-szakértő.  
– Erre vannak a barátok, nem? – hálálkodása meglepett, sőt pepitába még zavarba is jöttem tőle. El is kezdtem mutatóujjam köré csavarni egy tincset a hajamból. Persze, hogy komolyan veszem a dolgot! Ezért a mosolyért, amit felém postázott már megérte. Ilyenkor megjelentek a gödröcskéi, ami egyszerre volt aranyos és állt jól neki.
Jesszus, Rosemarie, ne bámuld ennyire feltűnően! Tényleg időszerű volt fellőni azt a pizsamát…


Persze honnét kellett volna tudnom, hogy kiskutyám rám fogja hozni a frászt? Először el sem akartam hinni Csodapóknak, hogy Arrow settenkedett a sátor körül. Sőt, fel sem fogtam igazán a helyzetet, míg mély levegőket nem kezdtem venni, hogy lenyugodjak. Ekkor orromat csiklandozta Csodapók kellemes illata, aggodalmamat pedig kedvesen elsöpörte szavaival és óvatos érintésével…
Bátorkodtam kinyitni a szemeim, hogy valóban lássam is és tényleg elillanjon a hírhedt félelmem.
Igaza volt, tényleg elillant belőlem a félsz! Helyette döbbenetes sokként realizáltam, hogy mennyire közel vagyok hozzá. Bőven bent tengődtem a személyes terében!
Arcomat elöntő pírral, szabadkozva kászálódtam le róla. Észre se vettem, hogy zavaromban totál leomlott az English.exe-m és oroszul hadartam az elnézéseket. Tökre nem volt rajta felső és tisztára letapiztam! Mancsaimat büntetésül azt sem tudtam hirtelen hova pakoljam, mert nem tűnt jó ötletnek rajta pihentetni. Habár kezeim igazán ellettek volna a mellkasán, mint eddig…
Elsandítottam Arrow felé. Valóban ő volt a ludas a korábbiért!
– B-bocsi, nem akartalak letarolni… letapizni… meg ilyenek – böktem ki végre közérthetően. Kicsit dadogva és kerülve Csodapók tekintetét, de hé, csak most kezdett újra indulni az English.exe-m! – N-nem is tudom mi ütött belém. Vagyis tudom, idegen a környezet, nem az ágyamban alszom, meg tökre bennem volt ez a medvés dolog is… Megijesztettél vele! – sandítottam fel rá. Kezdtem úgy hangozni, mintha Kainet okolnám azért, hogy nem tiszta a lelkiismeretem és emiatt ijedős vagyok.
– Mit gondolsz – habozva kezdtem bele –, szerinted egy óriási cápával is simán elbánnál? – kérdeztem rá, mintha egy ilyen élőlény bármikor is fenyegetést jelenthetne rám nézve a szárazföldön. De ő mondta, hogy nem létezik olyan jószág, ami kifoghatna rajta!
– Juj! Azt hiszem totál elintéztem a hálót – csippentettem két ujjam közé a szóban forgó anyagot, hogy felemeljem. Legalábbis azt a részét, ami megmaradt belőle. Zavartan pislogtam keresztül a szétszaggatott lyukakon, egyenest Kaine és csupasz felsőteste felé.
Kiszáradt a torkom és ennek ellenére sem bírtam befogni. Zavaromban azonnal beindult a beszélőkém, egyébként se tudtam volna alvásra hajtani most a fejemet. Túl sok volt az izgalom az én szívemnek!
Meghökkenve meredtem Csodapókra, amikor szinte gondolataimban olvasva kérdezett rá pont erre.
– Hát Arrow sikeresen elkergette most az álommanómat – ismertem be. – Lehet, hogy kéne innunk egy bögre kakaót, hogy újra elálmosodjunk – pedzegettem meg az ötletet. Szép, Kaine lehet, hogy tudna, sőt, akarna aludni, de én meg jól ébren tartom. Max rajtam segíthetne az a jópofa kakaó. Még hercegnős kiszolgálásban is részesített!
Már majdnem kezdtem bűntudatot érezni, amikor ő maga emlegette fel azokat a bizonyos spotokat, ahova szeretett elvonulni, hogy senki se találja meg.
– Tényleg! – mutattam rá. – Nem is meséltél még róluk, pedig megígérted, hogy fogsz – kötöttem az ebet a karóhoz. Na jó, nem tettem ilyet kiskutyámmal, pedig igazán megérdemelte volna azokután, hogy így rám hozta a frászt! De ha eddig nem lettem volna biztos abban, hogy mennyire nem éreztem magam álmosnak… Nos, ez végképp kikergetett minden fáradtságot a szememből.
Visszamásztam a saját térfelemre ugyan, de jóval közelebb kuporodtam Csodapókhoz, mintha ezzel akarnám biztosítani, hogy elmondja a nagy titkot a helyekről. (És kicsit sem amiatt, mert továbbra is be voltam tojva!) A kívánt kakaót szürcsölgettem, miközben megkaptam minden infómorzsát, amire vágytam. Nem győztem írni a mentális jegyzeteket!
Majd, ahogy megittam az italt már tökre más témák voltak terítéken. Mint arról, hogy egyébként miként funkcionálunk tömegben és mennyit kell töltődnünk utána. Felszínesen érintettük a sulit, a műszaki irányba mutatott vonzalmát. Kitaláltuk, hogy milyen túra útvonalakat fogunk bejárni holnap. Felemlegettem a kutya-GPS ötletemet, melyhez kész brainstormingot letoltunk utána. Ő értett a hardver, én pedig a szoftver részéhez és fejben kezdett egészen összeállni a dolog. Ami igazán hitetetlen volt, hogy kivitelezhetően tűnt!
Aztán csacsogtam bakancslistámról és a számos tételről, amik várták a beteljesülést, hátha meghozom hozzá a kedvét. Talán a 122. tételről magyaráztam a nagyi csodasütijének reprodukálásáról vagy a 37.-ről és Párizsról, amikor kezdtem laposokat pislogni. Csodapók átvette a szót és végre egyszer nem egzisztenciális majrétól menekülve hunytam le a szemeimet. Hanem Kaine kellemes, mély baritonja ringatott álomba.


// Köszönöm a játékot! <3 //

Sosem bezélgettünk ennyit a kutyás interakciókról még akkor sem, amikor épp kimentem velük egy-egy sétáltatáshoz. Leginkább csak figyeltem, hogy Romy hogyan próbálja lefárasztani, miképp játszanak és mennyire nagy a szinkron. Szinte akkor is sütött Arrowról, hogy őt komoly kiképzés alá vethették egykoron. Bár nem sokat tudtam erről, nem voltam sem az állattartásban járatos sem munkakutya kiképzésekben. De még csak Peternek sem létezett ilyen skillje. Igazából nem tudtam a kutyára haragudni, amiért valaki rászoktatta a csukáimra.
- Meglehet, ő még nem tudja, hogy nem vagyok jó ember. - tényleg nem éreztem magam annak, semmi olyasminek aki kiérdemelné egy állat ragaszkodását. Azt már viccesebb volt, hogy Romyt ennyire kerülgette a frász a medve kapcsán. Szegény állatnak esélye sem lett volna ismerve a saját fizikai határaimat. Akkor sem, ha a legvérmesebb példány téved erre és szimatolja ki a kaját a sátornál.
- Ha vannak is ártalmatlanok. Megfegyelmezni nekem őket pont olyan, mint neked Arrowt. - biccentettem is a blöki felé. Furcsa volt újra és újra azzal szembesülni, hogy amennyire nem voltam egy beszédes típus, ilyenkor mindig megeredt a nyelvem és egészen úgy éreztem magam, mint bárki más, aki a normális életét éli, társas interakciókat folytat és csak egyszerűen sodródik az árral. Most én is csak sodródtam a beszélgetéssel és meglepően jól esett.
- Akkor fókuszálj más ingerekre. Nekem is furcsa, hogy nem hallom valahol a kocsik monoton zaját, sem a nyüzsgést az utcán. Csak a tűz ropogását, az állatok zaját és téged. De innét most semmi sem hiányzik. - Romyra sandítottam, miközben megpróbáltam még egy pillecukros szendvicset csinálni pont úgy, ahogy az előbb mutatta nekem. Hallgatva a visszakozását picit összeráncoltam a szemöldököm, de csak mert én nem egészen így gondoltam. Végül csak betoltam egy újabb falatot, mielőtt kifejtettem volna a véleményem.
- Fontos a biztonságotok is. Épp eleget vontam már ki magam  feladatok alól és elégszer tettem valamit akkor, amikor már késő volt. Ragaszkodok hozzá, különben is mi értelme lenne az ohanának így? - ma már egyszer feldobtam ezt, még mindig tartom, hogy erősen érvényben van és lesz is. Nekem ugyanúgy nem nagyon lenne hová mennem, ha ők nem lennének és nem azért gondolom ennyire fontosnak, hogy ne kelljen újra elölről kezdenem az egészet, hanem mert fontosak nekem.
- Mivel arra sem számítottam, hogy ez a hely tetszik nekem, így azt mondanám én csak vaktában dobálóznék a bakancslistával. Alighanem még meg kell pár dolgot ismernem, hogy tudhassam. - tisztában voltam én hasonlókkal. Az, hogy nem nyitottam semmi új felé csupán azért volt, mert mindig találtam valami fontosabb teendőt. De ha zárkózott lennék az újdonságoktól, akkor most nem lennék itt.
- Nem, nincs. Az én világomban mindenki sáros volt valamennyire, itt pedig nem voltam még annyit, hogy mondhassak valakit. De talán a te Bishop cimborád olyan alaknak tűnik és én is találkoztam már vele. - persze első megítélésre nem lehet sokat levonni, de Romy épp eleget mesélt róla, hogy ne tartsam rossz embernek.
- Azért azt elmondhatom, hogy szeretem a kényelmes holmikat, talán a jó cipőket is féleg mert gyakran kell váltogatnom, a mexikói kaját, a pizzát és a kólát. Próbálom a lemaradásom behozni a zenékkel és a filmekkel és szoktam tanulmányozni a könyveket is. Mondd meg te, hogy ez eddig jó irány-e. - egyelőre még mindenfélére nyitott voltam, de már most is akadtak olyanok, amiket kapásból lehúzhatok a listáról. Kiváltképp jól esett az, amit mondott rólam. Merjek magam lenni. Merjek más lenni. Igaza volt abban, hogy nem éreztem hol mosódik el  ahatár, de egy valamiben határozottan biztos voltam, az újonnan szerzett ismereteim messze mások voltak, mint amiket a másik világból örökül kaptam, ez pedig valahol mélyen megnyugtatott.
- Te tényleg komolyan veszed, hogy jobban érezzem magam. Köszönöm. - csóváltam meg a fejem hitetlenül, de széles mosollyal. Még senki nem próbált ennyire hatni rám és ennyire meggyőzni, hogy rosszul gondolom. Ha nem tudnám, hogy Lilivel erről nem értekeztek, azt hinném összebeszéltek. A naplemente kifejezetten szépnek hatott itt ücsörögve, beszélgetve és sütögetve. Nem zavart, hogy a füst néha csípi az orrom és az sem zavart, hogy nem egy ágy matraca kaliberű fekvőhelyünk volt. Csak bólintottam Romy ötletére és segítettem neki összepakolni. A kajákat kifejezetten egy kupacon de tőlünk picit távolabb készítettem össze, hogy ha valami is jönne rá, legyen időm reagálni.
A gyors "jóéjt" után már nem szóltunk semmit. Én csak levéve a felsőt eldőltem a hátamon és mivel jó sokáig nem jött álom a szememre, így többnyire a sátor anyagát tanulmányoztam. Vagyis próbáltam kiszűrni némi fényt is, de az itt nem igazán volt, leszámítva a hold fényét. Inkább lefoglaltam magam a neszezéssel, hallgattam a tücsök ciripelését, az éjszakai állatok motoszkálását. Lassan már talán félálomba is billentem, amikor Romy hirtelen megmozdulása egy pillanat alatt éber állapotba rántott. Mire felültem már nyoma sem volt a választéknak, a vörös tincsei pedig az orromat kezdték csiklandozni. Mivel nem jelzett a pókösztön, így kénytelen voltam én felmérni a terepet, hogy hol lehet a veszélyforrás. Minden majré forrása pedig előbb árnyék alakjában majd Arrow képében jelent meg a bejáratnál, aki unottan ásított egyet mielőtt visszaheveredett volna a helyére. A kezeim már így is Romy karján és a derekán hevertek, leginkább ahol épp megragadtam a hirtelen ijedtségében.
- Csak Arrow ment ki. - talán rossz ötlet volt hagyni neki egy kis rést, hogy kibújjon kedvére. Vele már nem is törődtem igazán, mert további léptek zaját nem is hallottam. Ellenben még volt bőven kit megnyugtatnom. Óvatosan eltűrtem egy tincset az arcából mielőtt picit hátrébb húzódtam volna, hogy lássak is belőle valamit.
- Ne aggódj, tényleg biztonságban vagyunk itt. Nincs olyan állat, amelyik kifogna rajtam. Sem más. Egyet se félj, amíg engem látsz. - próbáltam ey biztató mosolyt is mellékelni és hagytam, hogy realizálja a helyzetet hátha attól nyugodtabb lesz.
- Te sem tudsz aludni, igaz? Mit szólnál, ha mesélnék a helyeimről? - ha inna valamit, akkor összedobok valamit. Mintha láttam volna valami poros cuccot, talán instant kakaóport. Azt könnyedén össze lehet dobni némi vízzel az egyébként is álmosan pislákoló parázs fölött.
   

Apró mosoly bontakozott ki az arcomon Csodapók ötletére, miszerint én és Arrow kész Dynamic Duo lehetnénk. A lábbelit illetően viszont a vidámságom menten elillant és egy „Wupsz” – kifejezéssé változott.
– Jaj, őszintén nem tudom, hogy Arrow miért van úgy oda a cipődért – bűnbánóan fejeztem ki a sajnálatomat. – Korábban nem evett lábbeliket. Igazából fogalmam sincs mi üthet belé olyankor. Lehet, hogy szimplán csak a figyelmedet szeretné ilyenkor megnyerni magának – találgattam. Persze lehet tökre félre értem kiskutyám akcióját.
– M-m-medve? – makogva, némi félelemmel ismételtem meg. A jószág kísérteties emlegetésére elfogott a rettegés és komolyan aggódni kezdtem. – Nem jártam utána annak, hogy esetleg lehetnek itt macik. Gondolod, hogy vannak? – aggodalmas hangon kérdeztem vissza. Mintha Csodapók várva várt nemleges válasza hozhatná magával számomra a megnyugvást.
– Azért erős egy technopatának azt mondani, hogy nem kell az internetre hagyatkoznia – kuncogtam fel.
Éreztem, ahogy arcomat szép lassacskán elönti a pír, amiért szerinte a kettőnk közös ereje is elég megoldást jelenthet, amennyiben valami problémába ütköznénk. Ritka volt ilyet hallani Kainetől, hogy co-opolna. Nem terveztem nemet mondani rá!
– De nekem irtó fura ez a kevés inger – osztottam meg vele. – A szokottnál is furább – fűztem hozzá tanácstalanul. Én magam sem igazán tudtam, hogy miért lehet ez. Hacsak nem amiatt, hogy ennyire hozzászoktam már a technológia közelségéhez.
– Szerintem ne ettől tedd függővé! Ki tudja meddig tart ez a huzavona, igazságtalan lenne rád nézve, ha az energiáidat ránk pazarolod, ahelyett, hogy saját céljaid megvalósításán dolgoznál – pillantottam rá komoly ábrázattal. Rémes lenne, ha tényleg így tenné. A legkevésbé sem akartam, hogy haragudjon ránk a jövőben amiért eltékozolja ránk értékes idejét.
– Bakancslistán gondolkoztál már? Én vezetek egy ilyen to-do jellegű listát, alig várom, hogy kipipálgassam a beteljesült eseményeket rajta! – izgatottan számoltam be az anno házi jelleggel kapott listámról. – Csak ajánlani tudom! Sokat segít abban, hogy sikerüljön behatárolnod miket szeretnél igazán megtenni az életben. Kicsit rendszerezi a céljaidat, amiért küzdeni szeretnél – meséltem a pro oldaláról a bakancslistának.
– Ühüm, a tiéd – helyeseltem, miután túltettem magamat azon, hogy telibe égettem a nyelvemet a falattal. Miközben válaszára vártam, érdeklődve húzódtam közelebb hozzá és vizslattam felé. Már alig vártam, hogy jobban megismerhessem őt.
– Fejleszteni bizony, nem is kicsit! – meglepetten emeltem rá a tekintetemet, amikor nem igazán tudott kedvelt dolgokat megnevezni. – Őszinte leszek Csodapók, neked sürgősen önismereti tréningeket kéne tartanod. Nem jó, hogyha ennyire nem tudsz megfogalmazni dolgokat magadról – osztottam meg vele aggodalmamat.
– Ne aggódj! Voltam egészen hasonló helyzetben, nem ugyanilyenben, de azért hasonló. Mármint amikor nem tudtam eldönteni, hogy ki vagyok Glitch vagy a többiek, hogy azért bírok-e valamit, mert a másik énem kedvelte és társai. De hidd el, hogy tanulható! Szerintem sokat segítene, ha nem csak klónként hivatkozol magadra, hanem elkezdenéd kiépíteni szép lassan önálló személyiségedet. Merj Kaine lenni! Nem csak egyszerűen egy Pókember másolat vagy, hanem sokkal több annál – próbáltam meggyőzni arról, hogy nem egy lehetetlen küldetésről beszélünk. Igenis csak idő kérdése volt, hogy meg tudja nevezni számára mik a fontosak. A tudományokkal kapcsolatos érdeklődése volt az első jel erre!
– Szerintem abszolút érdemes lenne kipróbálnod benne magadat! A gyakorlatból lehet igazán eldönteni, hogy valóban érdekel. Az öröklött dolgok nem feltétlenül járnak együtt azzal, hogy élveznéd is. Na és a tudományok melyik részei érdekelnek főleg? – indultam meg örömmel ezen a vonalon.
– Egyébként a bakancslista készítés is segíthet az önismereteden. Én is azzal kezdtem. Szóval már ezért is érdemes lenne megpróbálnod készíteni egyet – félig csak azért hangoztattam ennyiszer, mert komolyan érdekelt, hogy vajon Csodapók miket biggyesztene rá.
Az eszegetés mellé iktatott csevegés közben úgy éreztem, hogy elillant az idő. Már egészen ránk sötétedett, az általunk keltett fényre felbukkantak a szúnyogok és kezdtek lakomának nézni. Nem terveztem vérszívók vacsorája lenni a mai estén!
– Szerintem lőjük fel a pizsit! – indítványoztam nagyot nyújtózkodva mellé. Bár közel sem éreztem álmosnak magamat. – Stipi-stop a bal oldal! – csaptam le rá elsőként.

Miután befészkelődtem a hálózsákba, Arrow a lábamhoz telepedett. Kínos csendben vártam, hogy elnyomjon az álom. Néhányszor szóra nyitottam a szám, de végül elvetettem, hogy rá kérdezzek Csodapóknál alszik-e már? A sötétben határozottan úgy tűnt, igen. Kár, pedig most jutott eszembe, hogy nem mesélt arról, hogy milyen spotokra szokott elvonulni a városban.
Nehezen jött álom a szememre, valahol még mindig hihetetlen volt, hogy egy háló választott el tőle. Mégis attól tartottam, hogy előfordulhat még ez sem lesz elég a megállításomhoz, ha át megyek birkózóba az éjszaka folyamán. Többször vándorlott felé a tekintetem, mint az illendő lett volna. Vajon, ha tudná, mit szólna hozzá?
Mikor láttam megmozdulni, gyorsan lehunytam a szemeimet. Mintha csak attól tartanék, hogy a sötétben rajta kaphatna, hogy őt figyeltem.
Egészen addig tettem az alvást, míg neszezést nem véltem hallani odakintről. Rögtön összébb húztam magamat és reszketegen fülleltem. Ágak reccsenését hozta magával az éjszaka csendje. Felpattantak a szemeim és ebben a pillanatban valami árnyat véltem látni, mely baljósan suhant el a Holdvilágban. Hogyha ez még nem lett volna elég, esküszöm, hogy valami hozzáért a kezemhez!
Gondolkodás nélkül, sikítva pattantam ki a hálózsákból. Kezeimet ráztam, hogy biztos leessen róla akármi is volt rajta. A magas szopránba beleültettem valami olyasmit is, hogy „medve”.
Fogalmam sincs, hogy mikor gabalyodhattam bele a hálóba a sátor közepén, de már nem is volt a helyén. Lehet, hogy nem sikerült olyan ügyesen rögzítenem, ahogy az előírásban szerepelt.
– Wááá, medve, medve, MEDVE… Ments meg, ne hagyd, hogy megegyen! – Csodapók mellett, mögött, rajta próbáltam menedéket lelni az éjszakai támadó elől.
Biztos voltam benne, hogy a heves reakciómmal felébresztettem. Ettől még a holtak is feléledtek volna. Azt csodáltam, hogy a medve nem futamodott meg.
Teljesen ráakaszkodtam Kainere és véletlenül sem terveztem elengedni, amíg meg nem oldja a veszélyt. A vállába fúrtam az arcomat és összeszorított szemekkel vártam tőle a megoldást, pedig, ha nem így tettem volna, akkor láthattam volna, hogy a nagy medve nem más, mint Arrow ki úgy döntött, hogy alvás helyett megy még egy kört a sátor körül.

Jól esett valami olyanról is beszélni, ami nem a múltkori incidens vagy a HYDRA. Tudom, ez egyébként sem ment ritkaságszámba, de mindig valahol kilyukadtunk az utóbbinál. Előbbit pedig csak felejteni akartam, mert jelenleg egyik legnagyobb baklövésemnek tartottam. Ennek ellenére még mindig olyan biztosan állította, hogy a barátjának tart. Mégis volt valami zavarba ejtő azon, ahogy reagált. Miért vörösödött el ennyire?
- Én is a barátomnak tartalak. - ebben sziklaszilárdan is hittem, ami annyiból furcsa volt, hogy csak vele. Korábban az általam megismert Glitch még csak hasonló bizakodást sem ébresztett bennem. Na jó, de, próbáltam benne is bízni, amíg el nem árult. De kettejüket össze sem lehetett volna hasonlítani. Mint ahogy abban sem hasonlítottak, hogy Romy nem volt tisztában azzal, miféle skilleket tudhatna, ha nem félne ennyire tőle. Magától. Legszívesebben tényleg megnyugtattam volna csak. Most azonban nem akartam ezt feszegetni és elrontani sem szerettem volna a kedvét, hogy de bizony képes volt alaposan bajba kevernie magát, ehhez különleges érzéke is volt.
- És ha azt mondom, nem a nettel kellene próbálkozni? - odaát nem volt net bárhol és bármikor. Ultron elintézte, hogy a kommunikációt teljesen más eszközökkel oldjuk meg. Mondjuk ahhoz még itt ki kellett alakítani valamiféle jeladót, mert ez itt nem létezett. Annyi kiaknázatlan lehetőség lett volna ebben. A kérdése viszont meglepett, a szemeiben nem csak kíváncsiságot láttam, hanem nyitottságot is az ötletre.
- Mert eleve volt valami adó-vevő, amikor megszereztem. De ez már olyan verzió, ami veled is kompatibilis, csak növelni kell a hatótávot. - most nem akartam a részletekbe belemenni, de ha rákérdez még, akkor nem fogok titkolózni.


- Ütőképes páros lehetnétek, amíg nem vagy fejben. De nekem nincs vele bajom amikor barátkozni szeretne, ha épp nem kell miatta új cipőt vennem. - Arrow igazából jó kutya volt, ha leszámítjuk azt, hogy folyamatosan lopkodta a cipőimet, akkor csak egy energiával túltöltött négylábú rosszcsont volt. Ugyanúgy lefárasztást igényelt, mint amennyire én sem bírtam megülni a seggemen. Máskülönben pedig a cipőevésre is biztos voltam benne, hogy valaki rászoktatta. De alapvetően egy intelligens kutyának tartottam, nem véletlenül vethették be drogkeresésben. De azt sem akartam, hogy Romy kényszeredetten használja mint munkakutya, ha nem szeretné. Egyébként magamról sem gondoltam volna, hogy majd tovább lépünk azon a szinten, hogy elviseljem a jelenlétét mert muszáj.
- Oké, hiszek neked. - Romy kapcsolata a pókokkal mindig is kaotikus volt, így jól szórakoztam rajta, hogy próbálta ezt elrejteni. Akármennyire igyekeztem a lakásban fellelhető nyolclábúakat távol tartani tőle, néha bizony akkor is összetalálkoztak, ha nem lett volna indokolt, olyankor pedig érdekes reakciókról tettek panaszt a kis lények. Ezt nem akartam felhozni előtte, így inkább bólintottam a feltételezésére. Egyébként is lekötött a dobálás, Arrow pedig igazán jól viselkedett most, járt érte a dicséret. Egy rossz szavam nem lehetett volna erre a helyzetre. Egyébként éreztem, hogy a korábbi feszültség utolsó maradványai is leolvadnak rólam. Sok minden teljesen új érzés volt itt most, nem győztem kategorizálni magamban. Egyszerre meséltem volna szívesen az én világomról és nem is. Végtére is ki akarna egy olyan világot látni, ahol csak pusztítás és káosz van? Mégis valahol az volt az én otthonom, ha nem is tartottam annak. Hontalannak éreztem magam, de ide már jobban tartoztam. Miattuk. Miatta.
- Közel sem tudok ám olyan sok mindent, mint amennyire tűnik. Én csak néha próbálok valamit alkotni abból, ami elém kerül. - mint most ezt a mályvacukros szendvicset. Mert finom volt, ahogy megkóstoltam, hát én is nekiláttam még egy adagnak. A csatározás említésére elmosolyodtam. Jobbnak éreztem meghagyni ebben a tudatban, sok szörnyűségről inkább ne is képzelegjen.
- Én is örülök, hogy most itt vagyunk. Engem kikapcsol, hogy nincs annyi inger. - mert ugyebár a felfokozott érzékeimnek is néha kellett a pihenés, ezért kerestem nyugis helyeket a városban is. Oda kevésbé szűrüdött be a város zaja, legfeljebb a szirénázás.
Nem egészen értettem sátorállítás közepette, hogy Romy mit szeretne azzal a hálós cuccal, de ahogy figyeltem miképp kezdi beapplikálni, már sejtettem. Vagyis voltak sejtéseim. A magánszféra fontos, azt hiszem. Engem mondjuk nem zavart a tudat, hogy majd mellettem fog aludni. Inkább a zöld táskát kezdtem kipakolni. Látva a kínálatot, magamban elkönyveltem, hogy itt nem fogunk még napokig éhen halni. Elnevettem magam Lili emlegetésére. Azt nem tette hozzá senki, hogy a városban aktívak voltunk mindannyian.
- Itt nem leszek annyira éhes, hacsak egy medvét nem kell meggyőzni arról, hogy forduljon sarkon. De el fog fogyni ez az adag. - fogalmam sem volt róla, hogy van-e itt medve, de igazából csak viccelni próbáltam vele. Inkább csak biztos voltam benne, ha nem kell azon kívül nagyon megerőltetnem magam, hogy kutyát fárasztok meg kirándulunk, akkor nekem is kisebb a kajaigényem.
Hallgattam Romy véleményét a helyről, a reaxálással kapcsolatos okfejtésről és arról, hogy nem teljesen engedte még el magát. Körbepillantottam ezen a szép helyen, szerintem adott volt minden, amire szükségünk lehet.
- Szerintem a legjobb helyre hoztál, nincs semmire szükségünk azon felül, ami itt van velünk. De ha mégis, akkor majd megoldjuk ketten. Régen sem volt internet és mégis boldogultak az emberek. - mintha bármi tapasztalatom is lett volna a régi dolgokról, de attól még igaz volt.
Arrow nyugodni látszott. Nem akart folyamatosan csenni a kajából, amit azért a biztonság esetén valahova oda raktam el előle, ahol nem tudja könnyen elérni. Éjszakára egyébként is a kaját majd ki kell aggatni a fára, ott nem sok minden vagy mindenki érheti el. Visszahelyezkedtem a tűzhöz és csak hagytam, hogy átjárjon az elképzelés arról az utazásról. Tényleg nagyon sok mindent nem tapasztaltam még meg, amit elképzelni sem volt időm.
- Szép tervek. Nekem sosem voltak terveim, csak napról napra léteztem. De talán ideje lenne kitalálnom, hogy mit kezdek az időmmel, ha már mindenki békén hagy minket. Vagyis titeket. Ez az utazás jó ötlet, tetszik. - elmosolyodtam az elképzelésen, na meg azon, hogy Romy most is rám gondolt. Biztosan majd felveti Lilinek és Laze-nek is.
- Az enyém? Mint neked Elvis? - Peterét betéve is tudtam, néha csak úgy tolongtak az ő emlékei bennem, amikor még minden annyira zavaros volt idaát. De itt most más volt a helyzet. Egy darabig figyeltem, hogy Romy küzd a falattal, automatikusan nyúltam a vízért. Megvártam, amíg megoldja a vészhelyzetet.
- Még senki. Igazából nem sokat tudok a saját ízlésemről, csak azt, hogy amit ti szerettek, azt nagyjából én is. Kivéve a shoppingolást. Gondolod, hogy fejleszteni kellene ezt? Nincs számon tartott kedvenc könyv, film, zene, kaja. Na jó Lili tacoja felülmúlhatatlan. - nem nagyon szoktam gondolni magamra, elvégre ami kevés időt töltöttem egyedül, azt is csak zenehallgatással töltöttem el meg fegyverek tisztogatásával.
- Tudok szerelni, de nem tudom, hogy ezt én is szeretem vagy csak örököltem. A fegyvereket már tudod, hogy érdekelnek, de azt hiszem vonzanak a tudományok.
   

Meglepetten vizslattam Csodapók arcán kibontakozó mosolyt, ami különleges hatással volt rám. Igazi varázserővel bírt, először elkergette röpke haragomat, majd az én arcomra is mosolyt csalt.
– Is? – feleltem bizonytalanul. – Te mond meg – tettem hozzá. Mosolyát miatt végül bátorságot vettem magamon és félszegen hozzátettem: – Én a barátomnak tartalak.
Tekintem megakadt Kainen egy pillanatra. Szent ég Romy, szedd össze magad! Ha nem akarod, hogy félreértésekbe torkolljon a beszélgetésetek, akkor nyomban ki kell találnod valamit!!
– M-mint lakótársak. Persze – böktem ki végül, zavartan igazítva füleim mögé hajamat. Utólag rájöttem, hogy rossz ötletnek bizonyult, mert az árulók vörösségükkel simán beköphetnek és nem tudnám megmagyarázni, hogy mi történik. És komolyan nem akartam, hogy most döntsön úgy Csodapók, hogy inkább visszatér a Mi casába mikor majdnem ott voltunk a célállomáson… Aztán újból elszublimáljon négy-öt napra.  
– Nem vagyok bolond, dehogy ugranék el a bőrömből az elektronikába, ha nincs ki vigyázzon rám. Tudom, hogy akkor tehetetlen vagyok. Szuper lenne, ha rendelkeznék valami beépített veszélyjelzővel, mint te, de nincs ilyen specialitásom – számmal csücsörítve tájékoztattam erről Kainet. Nem mintha nem tudott volna arról, hogy efféle effekt valóban nem része a talentemnek.
– Nem is várom el – ráztam meg a fejemet. – Ahhoz már valami gigaerős net kéne, ami mindenhova képes eljutni, azzal együtt pedig én is. Vagy nem is tudom igazából… Még sosem próbáltam meg nagyon messzire csatlakozni a képességemmel vagy túl távol menni a testemtől – minden tudásom Glitchtől származott, aki mert próbálkozni a skillekkel. Én viszont még mindig két lépés távolságból tippelgettem, ha a képességem került terítékre. – Szóval miért is van a ruhádban olyan eszköz, amire rá tudnék csatlakozni a képességemmel? – felcsigázva pillantottam Csodapók felé.


– Tiéd lehet a megtiszteltetés Arrow lefárasztásához – adtam át bátran a stafétát. – De meg kell jegyeznem, hogy kiskutyám elég nehéz eset, ha játékról van szó. Közben szívesen adok használati utasítást hozzá, ha szeretnéd – szám széle mosolyra húzódott Kaine érdeklődését látva. – Örülök, hogy szeretnél jóban lenni Arrowal. Ez sokat jelent nekem – tettem hozzá. Azt hiszem meghatódottságom csekély indok volt arra, hogy ennyi ideig bámuljam Csodapókot. Nem még játékosan oldalba bökni, miközben ő cipelt mindent. Szóval igyekeztem szemeimnek parancsolni és elkapni róla a tekintetemet, mielőtt észre vehetné, mindeközben felvettem a tisztes távolságot is.
– Nem szokásom sikítani – kértem ki magamnak. – A-ami a konyhában történt az azért volt, mert egyáltalán nem voltam felkészülve pókokra! – fűztem hozzá gyorsan, mielőtt ő emlegetné fel azt az esetet. – Itt viszont számítok rájuk – tettem pontot a magyarázkodásom végére. Kicsit különös érzés kerített hatalmába, ahogy bizton állította a pókok valóban távol tartanának tőlem mindent. – Talán… csak kicsit meglepődnék… – zavartan fordítottam el a fejemet, hátha ez segít úrrá lenni ennek a fura érzésnek, ami még az arcomat is lángba borította. Miért is jöttem most zavarba attól, hogy majd valóban megoldja a nem kívánt élővilágot?
Apró mosoly kúszott az arcomra, amikor láttam Csodapókot megdicsérni Arrowt, ki a világ legnagyobb lelkesedésével fogadta. Reméljük, hogy hálából nem orozza el majd a cipőjét az este folyamán.
– Hidd el, hogy én is mályvacukor szűz vagyok – nevettem fel. Oké, lehet, hogy a hasonlat kicsit erős volt. – Vagyis még én sem ettem, ezért is szeretném kipróbálni. Az értékelések szerint fincsi és butaság lenne kihagyni. Egyszer mindenkinek érdemes megkóstolni, ráadásul édesség. Rossz nem lehet! – mosolyogva jegyeztem meg ezt a factet. – De ha nem ízlik, én előre is szívesen feláldozom magam az elfogyasztásához – jelentettem ki ártatlanul.
– A sok „csatorozás” miatt, igaz? Sajnálom, hogy nem volt lehetőséged a saját világodban ilyeneket kipróbálni – együttérzőn pillantottam rá. Noha lelkem mélyén kifejezetten örültem, hogy együtt volt lehetőségünk ezt kipróbálni. – De egyébként nem olyan természetes itt ez, mint azt hiszed. Mármint úgy, hogy én bármikor megtehettem volna, mégis csak most jöttem először kempingezni. Örülök, hogy együtt tapasztalhatjuk meg milyen… És hogy tetszik neked itt – reagáltam kicsit izgatottan. Ami pont ellentétje volt a békésnek, amit Kaine érzett pulzálni a helyszínből. Arról nem is beszélve, hogy mennyire bosszantott a keserved indító a sátorépítéssel. Ami pedig a kuckónk elválasztását illeti…
– Juj, nem így értettem, hogy középre való! – hitetlenkedve néztem végig, ahogy Csodapók lezseren betessékelte a sátorba a cuccot, mintha egy ócska takaró lenne. A fontosságának magyarázkodása még számomra is zavarba ejtő volt, ezért inkább magamhoz vettem a kezdeményezést és elkezdtem a helyére biggyeszteni.
– A nagy zöld táskában vannak az ételek – szóltam ki a sátorból, hogy megtalálja őket. Mindeközben sikerült behatárolnom, hogy melyik a hosszabbik oldala a hálós anyagnak.
– Nem tudom. Lehet ételből sok? Lili gyakran panaszkodik, hogy annyit eszünk, mint egy hadsereg, szóval nem akartam keveset hozni. Egyébként sem szeretek éhezni. Meg aztán tök sokszor ki és becsomagoltam az izgalomtól és mindig egyre több lett, amit kajcsinak szántam. Plusz nem tudtam, hogy meddig akarunk végül maradni. Miért, szerinted sok? – pillantottam ki a sátorból, amint megvoltam az elválasztó felapplikálásával. Még a hálózsákokat is betessékeltem a megfelelő helyre.
– Igazából csak pár hónapja kezdtem felkeresni ilyen látványos helyeket. Kis távokban kezdtem, szép parkokkal meg erdős spotokkal. A dokim azt mondta segít relaxálni, kiélhetem fotózási skilljeimet, azontúl, hogy jót tesz, ha természetbe vagyok és nagy előnye, hogy Arrow is velem jöhet közben – meséltem el neki, mialatt helyet foglaltam a tűz mellett. – Eddig mindig bevált a relaxációs rész. Most viszont néha a szokottnál is feszültebbnek érzem magamat, ha csak arra gondolok, hogy nincsen rendesen térerő. Nem mintha el akarnám mobilozgatni az időt – tettem hozzá gyorsan, miközben körbe vezettem a tekintetemet a tájon.
Kainenek igaza volt. Tök szép volt itt minden, mégis azon kattogtam, hogy fejben a szokottnál sem volt oké most nálam valami. Visszavezettem Csodapókra a pillantásomat, miközben elkezdtem összekészíteni a csokis, kekszes, mályvacukros édességhez a szükséges anyagot.
– Kutyát etetni a tűzről tilos – kötöttem ki az első szabályt, mielőtt folytattam volna a gondolatmenetemet.
– De örülök, hogy számodra chilles hangulatot idéz a hely – apró mosollyal az arcomon nyújtottam át az első adag nasit, amit meg fog tudni sütögetni a tűz felett.
– Annyi sok szép hely van egyébként, amiről nem veszünk tudomást. Nekem nagy célom az Egyetem után szerezni egy mozgóházat, amivel bejárhatom a világot. Mondjuk nem tudom, hogy fog ez menni, ha képtelen vagyok egyenesben tartani az autót, de gondolom addig alakul. Ha majd van kedved csatlakozhatsz ám hozzám, annyi, hogy kutyabarát kirándulás lenne – csak azután döbbentem rá, hogy mennyire zavarba ejtő javaslatom, miután kimondtam. – Öhm… bocsi, nem akartam nyomulni. Csak egy javaslat volt azután, hogy itt tetszik neked – birizgáltam hajam végét. Éreztem, hogy ebből sehogy sem fogok tudni jól kijönni.
– Inkább beszéljünk rólad! – éles témaváltással kanyarodtam vissza rá. – Mikor Mary Janenel beszélgettem rádöbbentem, hogy alig tudok rólad valamit, ami még lakótársként is gáz. Szóval... például neked mi van a bakancslistádon? Vagy, ha nincs mit tennél rá? Úgy, hogy skippelted a gyerekkort volt azért példaképed? Ki volt az első crushod? – utolsó kérdésemnél ráharaptam az alsó ajkamra. Hirtelen eléggé átsültnek ítéltem a mályvacukrot és a számhoz emeltem.
– Már ha nem titok. Nekem Elvis volt! Ouch, ez forró – megbántam a kapkodásomat az édességgel, amit röpke zavaromban műveltem. Arrow érdeklődve telepedett le mellém, mikor meglátta, hogy valami ehető van a kezünkben. Már be is vetette az ellenállhatatlan kiskutya szemeit.

Egy mosoly jó válasz? Eszem ágában sem volt jinxelni semmit, de remélem azt átlátja, hogy nem rosszból mondtam. Nem akartam addig semmi biztosat mondani neki, amíg meg nem győződtem arról, hogy tényleg értek az ilyenekhez, de szerettem volna mindenképp megpróbálni. Romy sokszor kifejezetten inspiráló tudott lenni, ha már csak azt vettem alapul,hogy az első hosszasabb beszélgetésünk után nem csak azt ismertem meg miben is jó, de még ki is próbáltam, hogyan kell a konzolt újrainstallálni más programra.
- Ezt most kérdezed vagy mondod? - kaptam a lehetőségen, hogy visszakérdezzek, de az újból előbukkanó mosoly azt sejtette, hogy nem gondoltam vérre menően komolyan a kérdést. Bár nem kellett ahhoz komolyan vennie a kérdésemet, így is eléggé elkomorult a téma boncolgatása közepette. Én viszont nem éreztem úgy, hogy helye lenne a rossz kedvnek abban, amire készültünk. Elvégre kikapcsolódni mentünk, chillelni és beszélgetni. Amin ugyan még dolgoznom kellett, de akkor most tehettem is rá egy kísérletet. Ha jól sejtettem, leginkább úgy érezte, hogy kivonódott a dolgokból. Nem tudom kikkel dolgozott akkor össze és micsodát, de az már egy nyomós ok volt számomra, hogy azt mondta Glitchként volt jelen. Glitch nem szeretett csapatban kooperálni. Gyanítom itt sem.
- Nem azt szeretném, ha nem vonnád bele magad, csak azt, hogy addig se kerülj veszélybe, amíg nem tudsz vigyázni magadra miközben teljesen máshol jársz. - ezt szerettem volna tisztázni, mielőtt még fatálisan félreértene, hogy mindenből kihagyni szeretném. Nehéz lett volna, ha épp a Papája után szimatoltunk őt megkerülni. De nem is akartam.
- Nem vagyok biztos benne, hogy sikerül olyan cuccot kialakítani, amivel bárhol bárhogy rá tudnál más rendszerekre kapcsolódni. De király elgondolás. De gyakorolni addig is tudunk. A szerkómban olyan kontakt van beépítve, ami nagy hatótávolságú, egyszóval mindenképp vonalban tudunk maradni. - jól eslő érzés volt azzal szembesülni, hogy mennyire alkuképes volt ebben a pillanatban. Pedig ha a makacsságot tanítani kellett volna, akkor elég lett volna néha csak őt felhozni példának.


Úgy fest nem úszom meg a nyelvtanulást. Persze előnyös is lett volna cirill betűket elolvasni, de a kutyához minimum alapokat kellett elsajátítanom. Talán a gyere vissza és az ül voltak azok a parancsok, amit nagyjából megértett, meglehet sokat hallotta már. De tényleg sok szóból nem értett és gyanítom az ágyamból sem azért kotródott le sokszor, mert megértette mit szeretnék, hanem mert inába szállt a bátorsága.
- Majd lefárasztjuk. De taníthatnál nekem is pár parancsot. - hozakodtam is fel sebtében a témával. Tetszett ez a hely, körül nézni is már kellően nyugtató hatású volt, ráadásul sehol egy ember. Csak mi ketten. Egy pillanatra eltűnődtem a kilátáson, amikor észrevettem Romy mennyire pakolászik meg magyaráz.
- Majd én megoldom. De csak akkor, ha nem sikítasz a pókoltól. Ők garantáltan távol tartanak mindent, de téged nem fognak bántani.  Tényleg nem. - megerősítésképp még ez utóbbit hozzátettem, aztán inkább szemügyre vettem a tábor nagy részét. Tényleg itt hagytak pár dolgot nekünk, amit nem kellett legalább megépíteni. Legfeljebb plusz faágak, de Arrow kellően sokat hordott össze, hogy azt se kelljen gyűjtögetni. Meg is vakargattam a füle tövét érte.
- Jól hangzik a mályvacukor, de azt még nem ettem. Az én világomban nem szokás csak úgy kempingezni. Tényleg tetszik a hely, olyan... nyugodt. Békés. És mintha megállt volna kicsit az idő. - érdeklődve pillantottam el Romy felé. Ezt kifejezetten szerettem, hogy annyi minden más volt. Ő is más volt.
Kicsit döcögősen indult el a sátorépítés, de annál hamarabb jöttem bele miközben beszélgettünk. Vagyis Romy beszélt többnyire, én pedig pakoltam össze az elemeket és a végére egészen pofás kis sátor kerekedett belőle. Már csak egy kalapács kellett volna hozzá, de szerintem nem rakott, szóval inkább csak ököllel vertem bele a rögzítő kampókat a földbe.
- Ez a cucc hová való? - kezembe akadt valami hálós anyag, ami jó nagy volt kiterítve, valahogy sehogy sem ment a sátor elejébe, ráadásul annál jóval szélesebb vagy épp hosszabb volt, attól függően honnan néztem. Nem kellett sokat várnom a válaszára, de nem egészen ilyesmire számítottam. Szóval ez valami választék. Nehezen tudtam mégis őt elképzelni, ahogy kitúr ebből a nagy sátorból. Elvégre tényleg akkora volt, hogy még én is ki tudom nyújtani a lábam. Épp ezért csak hanyagul bedobtam a hálót a kész eszközbe.
- Akkor szerintem kóstoljuk meg amit hoztunk. - az egyik eldőlt tönkre ültem a tűz mellett és a táska tartalmát kezdtem el kipakolni. Még úgysem tudtam pontosan mi az ami jött velünk, jobb volt időben megismerkedni ezzel.
- Te aztán alapos voltál. Hány napra táraztál be pontosan? - ismerve az étvágyam szerintem ez simán kibírt volna négy vagy öt napot is. Az egyik táska csak kajákkal volt tele. De végül elpillantottam a tűzrakóhely felé. Romy kezébe adogattam azt amit kért, végül inkább a fákt pakolgattam össze és rákészültem a tűzgyújtásra.
- Korábban gyakran jártál ilyen helyekre? Van egyfajta hangulata, kicsit úgy érzem, hogy én is másabb vagyok itt. Furcsa, de nincs hiányérzetem, pedig nem szoktam hozzá ahhoz, hogy olyan csönd van és mégis ezernyi inger ér.
   

– De én nem emberek nyomon követésére tervezném – kifogásoltam azonnal. – Jó, igazából funkcióját tekintve valóban alkalmas lenne rá… De hé, honnan veszed, hogy a HYDRA valaha is megpróbálna elrabolni?! – kértem ki magamnak. – Különben se jinxeld! – tettem hozzá gyorsan. Bár reméltem, hogy nem erre vágyik, hacsak nem így akar titkon megszabadulni tőlem most, hogy tud Glitchről. Merthogy ugye nem ez a szándéka?
A szándékos béklyó szerencsére elkergette azon gondolataim, hogy esetleg így akarna túltenni rajtam. Legalábbis nem úgy tűnt, mint aki koncként odavetne a HYDRA elé. Bár meg kellett hagynom elég érdekes módja volt ez a gyakorlásnak. Szigorúan a váltás gyakorlásának… mert miként máshogy lehetett volna érteni?
Egyébként keserves kihívás volt. Így sem voltam mindig biztos abban, hogy melyik a jobb és melyik a bal oldalam, most viszont arra is ügyelnem kellett, hogy a kocsi kisebb sebessége ezúttal nem felém esett, mert én ülök a másodpilóta ülésén. Akárhányszor nem oda váltottam, ahova kellett egy „hoppá” vagy egy „wupszi” hagyta el a szám, egy elnézést kérő tekintet kíséretében.
– Tudooom. De akkor is az alter énem csinálta, ezért nekem jól esik kimondani – indokoltam meg bocsánatkérésemet. – És persze, hogy nem hagynálak cserben. Barátok vagyunk, nem? – oké, ezt lehet, hogy nem az Ohana után kellett volna kérdeznem. De inkább leszek idegesítő, mint egy kettős lépcsős fizetés, csakhogy megerősítést kapjak és a lelkem megnyugodjon, nehogy ezek a gondolatok is betaláljanak hajnali háromkor.
– Tudod… Nem te vagy az első, aki ilyet javasol nekem – kényelmetlenül fészkelődtem az ülésben. Ismét belemerültem alkarja simogatásába, mert továbbra sem esett kézre a saját mancsom. Ellenben Kaine karján megszámolhattam, hogy hány kósza anyajegy van. – Ők is ezt a távoli számítógép féle kapcsolódást javasolták. De az én talentem nem működik ennyire messziről. Nem olyan hatékonyan, mintha ott lennék a gép mellett, amivel le szeretnék pacsizni. Ráadásul vannak olyan zártkörön működő rendszerek, amikbe kívülről be sem tudok jutni. Tudom, mert Glitch… Glitchként próbáltam – megköszörültem a torkomat, hogy hadarva hozzá tegyem: – Plusz, ha messziről kéne beverekednem valahova a képességemmel, akkor fennáll az esélye annak, hogy pont akkor veszik el a kapcsolatom a kütyüvel, mikor a legnagyobb szükséged lenne rám és akkor pont olyanná válok, mint az alter-énem a te világodban, azt meg nem akarom, még véletlenül sem – ráztam meg a fejemet. Még csak azt kellene, hogy magára hagyjam a bajban!
– Netán... – kezdtem bele habozva –, netán van valami ötleted arra, hogy lehetne ezt áthidalni? Azt mondtad érdekel a bütykölés. Hajlandó vagyok megalkudni, ha van valami szuper megoldásod, hogy tudok távolról is segíteni neked a képességemmel – vetettem fel. A gépekbe való belemászástól is féltem, de nem annyira, mint az elektromos aurámtól.


Elég volt kiskutyámhoz oroszul szólnom és tudta, hogy ilyen terepen hallgatni is kell rá, különben felkerül rá a póráz és nincs több Arrow, a felfedező.
– Látod? Mondtam, hogy nem fog elkószálni. Jó kutyus Arrow, mindössze az orosz szóból ért igazán – prezentáltam pici kutyám okosságát, aki ebben a pillanatban el is távolodott, hogy egy óriási faággal a képében térjen vissza közénk, rácáfolva korábbi szavaimra.
– Jeez, ezt hol találtad? – kérdeztem megrökönyödve Arrowtól. – A faágak a gyöngéi – súgtam le Kainenek magyarázatként. – A labda után – fűztem hozzá. A szent laszti emlegetésére rögtön csóválni kezdte a farkát és azt leste melyikünknél lehet. Sajnos valamelyik tatyó legalján volt valahol, szóval szegénykém várhatta most, hogy eldobjuk. Be kellett érnie a négy kutyára is elegendő faággal.
– T-tudom! Felkészültem – a rovarok emlegetésére megtorpantam. Egy kicsit el is fogott a pánik, hogy látott-e egyet és azért tette szóvá? Emiatt sebétben körülnéztem.
– Hoztam rovarirtót – léptem Kaine mellé, hogy kikapjam a hátizsák zsebéből a flakont. Abból az oldalsó részből, ahol alapból a vizespalackot szokás belecsúsztatni. Áttáncoltam Csodapók másik oldalára, ahol egy másik tubust kaptam ki a tatyóm oldaláról. – És szúnyogriasztót! – prezentáltam a fegyvereket. – Meg itt vagy te – pillantottam fel Csodapók szemeibe, miközben ráböktem. Kicsit tovább leragadtam azokban a barna íriszekben, mint eredetileg terveztem.
– Khm… – köszörültem meg a torkomat. – Tudod, te képes vagy megbeszélni a pókokkal, hogy maradjanak távol – zavartan magyaráztam meg. Beszédem közben a korábbi szemkontaktus által kiváltott pironkodásomat leplezendően visszacsúsztattam a „fegyvereket” a helyükre, hiszen határozottan nem volt rájuk szükség.
A sátorépítés maga volt a pokol. Miért nem találták még fel az önépülő sátrat, ha már egy értelmes tutorial-füzetet nem képesek megírni?!
– Persze, hogy nem látod át, mert én néztem – morcosan jegyeztem meg, miközben a kézikönyvet vizslatta.
– Nem tudok nem arra gondolni, hogy az ég alatt fogunk aludni, sátor nélkül! Mi lesz, ha esik? Bevallom, hogy az időjárás előrejelzést nem csekkoltam és meg sem tudom nézni, merthogy Wifi nincs az még hagyján, de egy kósza G sem repked erre – fakadtam ki. A pufogást csak akkor rekesztettem be, amikor kijelentette, hogy mennyire tetszik neki itt.
– Szerintem majd együnk – jegyeztem meg kisvártatva, miután kérése szerint újra felolvastam a számomra kínai rúdneveket, hogy mit dugjon hova és mibe. – Ki szeretném próbálni nagyon a mályvacukrot csokoládéval. És azt hiszem, hogy éhes vagyok és ez az oka annak, hogy fel akarok robbanni a sátortól – tettem hozzá, miközben a sátor egyik rúdját birizgáltam a kezemmel. – A tűzifát úgy látom kiskutyám amúgy is megoldja – tekintettem el Arrow felé, ki már a hatodik faággal büszkélkedik ittlétünk alatt.
– Tényleg tetszik neked a hely? – bátorkodtam feltenni a kérdést. – Holnap körbe sétálhatnánk és készíthetnénk fotókat – vetettem fel program gyanánt. Miután ki lett véve a kezemből a harmadik rúd is, úgy döntöttem hasznossá teszem magam és előkészítem a vacsorához a terepet. A sátor kezdett formát ölteni és tudtam multitaskingban olvasni a füzetet.
– Azt már tudom rólad, hogy nem kempingeztél korábban. De nem voltál soha ilyen jellegű helyen ezelőtt? Esetleg a világodban, ahonnan te érkeztél? – rájöttem, hogyha beszélek kevésbé bosszant a sátorhoz járó kézikönyv.
– Jaj, az az anyag középre jön majd – mutattam rá a cövekekre húzandó anyagra, amivel éppen Csodapók bíbelődött. – Olcsóbb volt egy nagy sátrat venni, mint kettőt. És gondolom te is ragaszkodsz a saját alvó kuckódhoz – hangom elbizonytalanodott a magyarázkodás közben. Valamiért extrémen zavarba jöttem, mikor Csodapók rám nézett és erről kellett magyaráznom.
– M-mégsem aludhatunk együtt! – vörös arccal jelentettem ki. – Hidd el, hogy nem akarsz velem aludni. Feketeöves cselgáncsozó vagyok az ágyban és az északi-sark trópusi övezetté változik a lábaim mellett.

Nem tetszett, hogy ennyire adott valaki olyan véleményére, aki nem volt túl pozitív meglátással róla. Nehezen tudnám elképzelni, hogy bármi visszataszító is lenne benne. Mert nincs is. Vannak rigolyái, de azok sosem bosszantottak engem. Az első szembetűnő különbségek után már nem lepődtem meg azon, hogy ők ketten mi mindenben voltak még mások. Ha tudná azt, hogy Glitch milyen volt, talán nem értékelte volna ennyire alul magát.
- Meglehet Glitch megóvni akart, de talán a tiéd is előszeretettel lépett át nem kimondott játékszabályokon, hogy megvalósíthassa a saját elgondolásait. Ez addig rendben van, amíg érted tette mindezt, de ha már csak magáért küzd, akkor könnyedén válhat saját maga végzetévé. Jelen esetben lehet, hogy ő te vagy, de te nem felejtetted el őt, ismered a tetteit, a cselekedetei súlyát és tudod, mit tennél és mit nem. Talán ebből fakad az is, hogy félsz az erődtől. De akit én ismertem, ő nem ismerte Rosemariet. Azt hiszem nem szimplán letagadta a létezését, hanem egyetlen személyiségként létezett. Ő csak Glitch volt. Általad talán ismerhetem az élete korábbi szakaszaiban milyen lehetett, de hidd el nekem, nem jönnénk ki jól. - szerettem volna, ha tudja, hogy ők ketten tényleg nagyon mások. Hasonlítottak, külsőre meglehetősen, emiatt is volt rettentően furcsa, hogy nem Glitchként mutatkozott nekem be. De nagyon kevés átfedést láttam ebben a pillanatban is közöttük.
Lili döntései általában okkal születtek meg úgy, ahogy éppen azt gondolta. Talán utalni akart volna arra, hogy így beszéljünk meg mindent és ne legyen egyikünkre se befolyással? Persze tegnap sok minden szóban forgó téma érintette Romyt, de egyik sem annyira, hogy billentse a képzeletbeli mérleget. De tény, már most nagyon sok mindent beszéltünk át, amit lehet korábban nem sikerült ilyen mélységekben. Például Romy nem beszélt volna Glitchről és a többiekről ennyit, bár róluk még mindig nem sokat mondott. Nem említette volna, miféle tervei vannak, nem tisztáztuk volna, hogy nem haragszik rám. Egyszóval sok mindent.
- Szerintem nem hülyeség. Az egyébként sem lenne baj, ha épp bajba ártod magad, hogy hol keresselek ha esetleg elrabolnak. Ez is a HYDRA specialitása nem? - tessék, máris volt értelme az ötletének, ha ilyen oldalról közelítettük meg a dolgot. Nekem lényegesen megkönnyítette volna a szitut, bár nem mondom, hogy nem találtam volna rá, hiszen az egész bolygó póktársadalma a segítségemre lehetett a felderítésében. Hmm... lehetséges, hogy jobban igénybe kellene venni ezt és akkor a Papáját is megtaláljuk?
A kérdésére csupán bólintottam. De tekintetem ismét rá emeltem és próbáltam fókuszálni az előbb érzett fura bizsergésre. Remélem nem találja ki, hogy csak az ő kedvéért mondtam ezt.
- Akkor nagyon jól bűvölsz pókokat. - én is elmosolyodtam ezen a megjegyzésén. Ami az alkudozását illeti, én nem akartam módosítani az egy ujjas fogadalmamon, szóval csak kitartóan rápillantottam, hogy fogadja csak el, nem változtatunk ezen többet. De már nem feszültem be ennyitől, mintha az élét elvette volna a komolytalanság. Ahhoz már nekem sem kellett hezitálni, hogy én akasszam a kisujjam az övébe az ígéretemen.
- Meg. Ameddig csak szeretnéd.
Tudtam, hogy fel fog háborodni, ezt már tagadni sem akartam, ugyanis ennyi hákásra inkább már csak nevettem. Persze, hogy tiltakozott és igyekezett ellenállni. De nem állt szándékomban gyorsan cáfolni, szóval ha arra készült, hogy vitázni fogok vele, akkor csak mosolyt kapott. Még szép, hogy így gondoltam.
- Majd leszedem, ha megérkeztünk. Egyébként sem árt, ha gyakorolsz. Már váltani. - profi érv volt arra, miért is nem akartam megállni. De amit csinált azt is folytathatta méh, mert szörnyen jó volt. A bocsánatkérésére kérdőn sandítottam rá, nem értettem a koncepciót.
- Nem neked kell érte bocsánatot kérned, nem tettél semmit. Szerintem te nem hagynál cserben. - nem olyan volt, aki magára hagyná azokat, akik fontosak neki. Márpedig ha nem lettem volna az, most nem lettünk volna úton a kempingbe.
- Nem. Te tudod hogy lennél igazán hatékony? Messziről. Vagyis amíg nem tudod megvédeni magad a talenteddel, addig biztosan. De bárhová be tufsz jutni, bármit fel tudsz törni, akár biztosítani is tudnád nekem az utat. - nem akartam arról hallani, hogy ott legyen személyesen, amíg nem tudtam volna rá teljesen figyelni. De üsse kő, nem ellenkezek teljesen a kivonásával egyetemben.


Már majdnem elfelejtettem, hogy kéz a kézben nem lett volna olyan egyszerű elindulni, így amint már a motor sem ment, nekiláttam kibogozni a hláót. Nekem már gyerekjáték volna, rám ugyanis nem ragadt olyan mértékben, ha tenyeremmel érintkezett. Vagyis inkább köze volt ehhez annak az energiának, amit ilyenkor oda összpontosítottam. Aztán már mehettünk is összekészülni. Arrow elég nagy feladat volt, hogy rá bízzam a gazdájára, én lomiztam minden mást magamra. Nem is értettem a kérdését, miért szeretne segíteni, nem volt ez olyan lehetetlenül sok.
- Inkább ügyelj rá, hogy tényleg ne kószál messzire. - az hiányzott a legkevésbé, hogy kutyát keressek az éjszaka folyamán. Igaz, még nem volt olyan kései az idő, azért már tudtam volna mondjuk vacsizni.
- Te tényleg mindenből kiokosítottad magad, minek néztél még utána? Azt is tudod, hogy milyen rovart hogy riassz el a közeledből? - na nem mintha én nem lettem volna elég riasztó tényező, de rovarokra sajnos hatástalan volt a pók mivoltom. Legfeljebb engem nem vettek körül.
A sátorállítás már egy külön történet volt és összességében ha szép is volt a hely, kellően bent volt az erdőben és még a telefont is kilőhettük - na ezért nem hoztam az enyém - azért Romyt láthatóan frusztrálta, hogy elakadt. Aztán a megjegyzésem frusztrálta. Kikapcsolni jöttünk ide, nem?
- Nem mondod rosszul, csak nem látom át. - vettem magamra inkább a kenetet és egy pillantást is a papírra. Elég volt összenézegetnem az eszközökkel, hogy lássam, melyik rúd alatt mit értenek a lapon. Aztán végül megvilágosultan adtam vissza neki.
- Nyugi, elég ha addig felállítjuk, amíg ránk nem sötétedik. Inkább gondolkoztál már azon, hogy mivel kezdjük az itteni tevékenységünket? - tereltem inkább a témát.  Már össze tudtam volna magamtól is rakni, de annyira sokszor említette már a csapatmunkát, most láttam rá lehetőséget.
- Oké, most olvasd. Most már tudom melyik rúd melyik néven van illetve. - azzal visszatértem a sátorhoz és elég hamar össze is raktam azt. Nem akartam lenyúlni a dicsőséget, hiszen a beprogramozás szarabbul hangzott, mint a legszárazabb keksz.
- Szerintem nem fog hiányozni se a telefon, se az internet se az IKEA. Tök szép helyre hoztál.
   

– Mert az vagyok… – motyogtam orrom alatt. De talán csak azért, mert az a valaki, akinek sokat jelentettet nekem a véleménye, szerinte az vagyok… voltam. Nyugodjék békében.
– Oh, Glitch most is nagyon szeretett volna csak ő lenni! – kezdtem el birizgálni bal mutatóujjam mellett a bőrt. Annyira fura volt, hogy Csodapók nem gondolt emiatt undorítónak… vagy csak azért mondta, hogy ne érezzem pocsékul magamat? – Nem hibáztatom érte, elég sok mindent testáltam rá az évek alatt… De nem mondanám felülkerekedésnek, inkább csak megértettük egymást. Lehet, hogy az a Glitch, akit te ismertél tényleg csak felülkerekedett Rosemarie-n, mert elhitte, hogy ez a legjobb megoldás. Az én Glitchem…vagyis én Glitchként valójában rettentő egyedül éreztem magamat és úgy próbáltam védekezni mindentől is, hogy megpróbáltam elhatárolódni azoktól, amikkel úgy éreztem nem bírok megküzdeni, ami „gyöngévé” tesz. Ő volt a „védőmechanizmusom”, egy kicsikét elszabadult „védőangyalom”, aki megpróbált megóvni olyan dolgoktól, amikre emlékezni sem akartam. Viszont így ő élt együtt ezekkel és nap, mint nap kínozták őt. Nem állítom, hogy könnyű ezekkel együtt élni és néha nem akarnék lemondani róluk. De azt is tudom, hogy vannak, akiknek ezerszer nehezebb – engem most csak összezavartak és nehéz volt a helyén kezelnem őket, hogy mindezek velem történtek meg.
Egy apró, bizonytalan félmosolyt engedtem meg magamnak, amiért Kaine örült, hogy velem találkozott itt. De aztán rögtön le is lohadt az arcomról a mosoly.
– Pedig félszer sem vagyok jobb, mint Glitch. Végül is ő én vagyok – reagáltam kicsit pesszimistán. Vártam azt az éles kanyart az autóval, számos lehetősége lett volna rá, de végül nem következett be. Furcsálló, bizonytalan pillantással illettem Csodapókot az elszalasztott opcióknál.
– Akkor lehet némi igazságtartalma, nem gondolod? Mert nem beszéltünk, vagyis de. Azonban Lili nem volt hajlandó semmit sem mondani nekem azontúl, hogy el voltunk tájolva az Egyetemnél történtekkel kapcsolatban – mosolyodtam el újból, amikor kiderült, hasonlóan nyilatkoztunk erről. – Lili okos, jobban teszed, ha hallgatsz rá! – fűztem hozzá.
– Deal, akkor te állítod fel a sátrat! – adtam át neki habozás nélkül ezt a kötelességteljes feladatot. – Jaj, nem azért mondtam, hogy a válladra vedd a buta ötleteimet. Nem akarom, hogy nyűg legyen neked! De ha szeretnéd ebben kipróbálni magadat nem állítalak meg benne. Viszont mondd majd nyugodtan a képembe, ha már eleged lenne belőle, oksi? – minimum egy bólintásnyi megerősítést vártam tőle ezzel kapcsolatban. Nem akartam se kihasználni, sem pedig terhelni egy olyan ötlettel, ami lehet, hogy még csak meg sem valósítható.
A prezentálásomra olyan reakció érkezett, amire legkevésbé sem számítottam. Azt hittem olyasmit fog mondani, hogy soha többé ne másszak bele az aurájába kéretlenül vagy minimum megvétózza, hogy ez biza a jövőben tuti nem működne, szóval eszembe se jusson ilyesmivel próbálkozni! Amire én azt mondhatom, hogy már pedig jobb híján ezzel fogok élni, tehát jobb ha beletörődik!
Ehelyett azt mondta, hogy hihetetlen volt. Hihetetlen. Szerintem az volt a hihetetlen, hogy azt gondolja hihetetlen! Hát semmi lenyűgözni való nem volt ebben a páratlan szép szemeit leszámítva. A feltételezésre, hogy a Dzsungel könyvéből szabadult Ká módjára megbabonáztam volna is hihetetlenebb állítás volt, mint az előbbi cselekedetem.
– Megigéztelek… én? – mutattam magamra döbbenten. Vitathatnánk, hogy ki igézett meg kit! Még most is éreztem, hogy ég az arcom az előbbitől. – Szerinted megigéző volt, amit az előbb csináltam? – pironkodva kérdeztem vissza. Próbáltam nem túl feltűnően mosolyogni ezen. Oké, hajlandó voltam elfogadni a bókot. – Lehet, hogy titkos adottságom a pók bűvölés, csak eddig nem tudtam róla. A kígyók amúgy is túl mainstreamek – fűztem hozzá szórakozottan, hogy ezzel leplezzem a kislányos zavaromat.
Szóhoz nem sikerült jutnom mikor bevetette a saját fegyveremet ellenem. Tehát ilyen, amikor a tanítvány legyőzi a mesterét?
– Nem akarjuk rendhagyóan három ujjal? – kérdeztem vissza csak még egyszer, utoljára pedzegetve ezt a számot. Megtáncoltattam hozzá kisujjam mellett a gyűrűs-és középsőujjaimat is, mielőtt csak a kicsivel megpecsételt esküt tettem volna neki.
Nagyon jól esett, amikor Csodapók azt bizonygatta, hogy nem leszek egyedül a szülinapomon. Lehet, hogy sok minden nem lesz már olyan, mint régen… de ez nem jelentette azt, hogy el kellene zárkóznom az újdonságoktól. A szülinapomon pedig mindennél jobban is vágytam a társaságra.
– Megígéred? – kérdeztem vissza. Ezúttal én tartottam felé kisujjamat, hogy rá foghasson, amennyiben komolyan gondolta az előbbit. Szerintem fogalma sincs róla, hogy mennyit jelentett ez most nekem.
– Hékás, ezt vitatnám! – jelentettem ki habozás nélkül egy nyelvöltés kíséretében. Mary Jane saját bevallása szerint kifejezetten veszély után szimatolt!
Elhittem neki, hogy mindent megtesz azért, hogy ne történjen még véletlenül sem hasonló az itteni Peterrel és Mary Jane-nel, mint ami a saját világában megesett velük. Ezzel Kaine kivívta meghatódottsággal kevert elismerő tekintetemet.
– Hékás, ez cseppet sem vicces! – számmal csücsörítve meredtem Csodapókra. Igenis komoly kérdéseket vetett fel a végleges összeragadás gondolata! – Ugye tudod, hogy félre is húzódhatnál? – jegyeztem meg óvatosan, végtére is ő volt a sofőr! – Szándékosan nem szeded le igaz? – vizslattam felé gyanakvó pillantással. Ha nem szeretném Bondot annyira, mint amennyire, biztosan úgy váltanék, hogy minden egyes fogaskerekét megszámoljuk most. De nem hiányzott, hogy új váltót kelljen venni az öregúrba!
– Nem is szoktam puffogni – kértem ki magamnak azon nyomban, enyhén felfújt arc kíséretében. – A makacsság állítólag a véremben van és a Papámtól örököltem. Dimitry-bácsikám is folyton ezzel jön – fűztem hozzá, mitől újfent belém mart az a keserű érzés, amit szüleim hiánya okozott.
– Oh… – hirtelen kifogytam a közbeszúrható gondolatokból. Különös volt egy alter-énemről hallgatni a kritikát. – Sajnálom… – kértem őszintén bocsánatot. Habár aligha én voltam az, akinek ezt kellett mondania Kainenek.
– Lehet, hogy… – eltűnődtem egy pillanatra, hogy aztán felcsillanó szemekkel nézzek Csodapókra. – Lehet, hogy ezért is találkoztunk? Hogy én kompenzáljak azért, amit odaát tettem. Látod? Ezért is veled kell tartanom a bevetéseidre! – Ezt a gondolatmenetemet aligha vétózhatta meg!
– Amíg kitalálsz másik megoldást, addig jobb lesz, ha elmondod merre jársz – a biztonság kedvéért ráküldtem az emlékeztetőt, hiszen még adósom volt ezekkel az infókkal. Nem fogom elfelejteni, hogy megígérte nekem elmondja hova jár én-időzni ilyenkor!


A nagyobb sebességfokozatnál győztem váltani, ami elég ügyetlenül sikerült az össze ragadt kezeinkkel. Amit idővel vissza is kellett váltanom, amikor megérkeztünk arra a pontra, ahol le kellett raknunk az autót. A parkolótól csak gyalog mehettünk tovább a kempingrészre.
– Öröm volt veled, de megtennéd? – mikor megálltunk és felszabadult végre másik mancsa is csak felé tartottam a kezeinket és vártam, hogy megszüntesse a hálós béklyót közöttünk.
– El fog, de nem megy láthatáron kívülre, ne aggódj. Tudja, hogy akkor nincs vacsi. Igazam van fiatalúr? – szóltam erélyesen kiskutyám után, ki hihetetlenül virgoncan pattant ki az autóból. Első dolga volt megrohamozni a legközelebbi fát, melyen megjelölte, hogy bizony, ő itt járt.
– Öhm… tényleg nem szeretnéd, hogy én is vigyek valamit? – Csodapók úgy nézett ki, mint a karácsonyfa ennyi cuccal megrakodva. De miután meggyőzött arról, hogy nem igényel segédkezet, így elindultam az élen a kijárt csapáson.
– Interneten utána jártam, hogy melyik jelzés mit jelent. Ez a kör például azt, hogy forrás van a közelben – böktem a fatörzsre festett köralakzatra. – Menjünk arra! – izgatottan indultam meg a jelzés nyomvonalán.
Az első szimpatikus helynél úgy döntöttem, hogy verjünk sátrat, mert nem akartam, hogy a fél erdőn át kelljen cipekednie Kainenek. Itt már javában bent voltunk a fák sűrűjében, közel, sem távol nem volt egy árva lélek sem, szerintem szuper volt a kilátás, mert látni lehetett a tavat és még tűzrakó hely is akadt, amit egy előttünk túrázó csoport hagyhatott itt.
Előkerült a sátorállítás instrukciós könyve, ami rosszabb volt egy kínai nyelvkönyvnél és most szembesültem azzal, hogy ezen a kietlen vidéken még annyi internet sincsen, hogy egy videót lejátszhassak vele. Feszültebb voltam, mint a nagyi karácsony előtt, amikor a főfogás az istenért sem akart megsülni.
– Azt gondolod, hogy nem tudom értelmezni ezt a papírra vetett barkóbát?! – szóltam ingerülten Kainehez. Rettentően frusztrált, hogy a sátrunk erősen nem akart sátor alakot magáraölteni. – Pontosan azt mondtam, ami ide van írva! – böktem mutatóujjammal a tutorial füzetre. – De szerintem a költő sem tudja, hogy az istenben kell összetákolni ezt a nyavalyát! – puffogtam Csodapóknak, miközben átruháztam rá a kézkönyv hatalmát. – Tető nélkül fogunk aludniii… – nyüszítettem fel. Még ötlet szinten sem tetszett, hogy a bogaras földön aludjak!
– Bezzeg, ha lenne internet, annyival könnyebb lenne minden! – reményvesztett sóhajjal pillantottam le a 4G-s mobilneten is futó telefonomra, ami jelenleg egy G-t sem érzékelt. – Vagy térerő. Állítom, hogy az IKEA ügyfélszolija is nagyobb segítség, mint ez a vacak könyv!

Romy nem csak egyszerűen megpróbálta átérezni a helyzetemet, de még a maga oldalát is hozzátette. Tény, nem volt annyira hasonlatos a kettő, mégis úgy éreztem, hogy kérdések kerülnek megválaszolásra. Olyan dolgokat osztott meg magáról, amelyet akárkivel aligha akart volna. Időnként el is kaptam a pillantását, láttam benne a bizonytalanságot, de igyekeztem végig érdeklődő lenni. Mert érdekelt. Nem kellett ahhoz megjátsszam magam, hogy tényleg figyelmesen füleljek. Glitch esetében így nagyon sok minden került a helyére. Ez már megmagyarázta azt is, hogy miért voltak ennyire különbözőek és mégsem. Hiszen teljesen ugyanúgy néztek ki, Romy azonban Romy maradt és nem Glitch.
- Ettől nem leszel undorító, nem értem miért szajkózod olyan sokszor ezt a szót. De Glitch nem rendelkezett más személyiségekkel, amikor találkoztunk. Ő csak Glitch volt, mintha elfelejtett volna Rosemarie lenni, egyes egyedül ő volt. De így már sok mindent értek. Valószínűleg te felülkerekedtél rajta és azóta is önmagad vagy. Nekem semmi jogom elítélni téged ezért, örülök, hogy itt így ismertelek meg. - persze ez csak találgatás volt és vártam, hogy kijavítson. Eszembe nem jutott volna megállni, lassítani, pláne nem visszafordulni.
- Nem tudom, hogy összebeszéltetek-e Lilivel, de ő is majdnem ugyanezt mondta. És ugyan csak egy nap telt el, de megígértem, hogy gondolkozok ezen és megmutatom az eredményt neked is. - őszintén meglepett, hogy ennyire egy követ fújnak, pedig aztán két különböző napról beszélhettünk és ráadásul Romynak nem is volt olyan éles a hallása, hogy Lilit lefülelje.
- Fogalmam sincs, hogy mennyire értek a minden egyébhez, de kikapcsol. Meglátjuk, ha tudok sátrat állítani, akkor talán a többi sem nagy tudomány. Elméletileg az alapokkal tisztában vagyok, hála Peter kreatív érzékének, illetve ő tanult egyetemen is valami mérnökit. Szóval nem ígérek semmit, de tehetünk próbát a projekteddel. - sokkal jobban oldódtam ezek után a kemény témák után és ez engem is lerántott az agyalásról. Romy pedig konkrétan tele volt tervekkel, lehet csak nekem is példát kellene vennem róla.
Őszintén érdekelt, mi volt az a mozzanat, amivel Romy majdnem visszahozott a való világba, ezért nem akartam leakadni a témáról. A piros mellett még volt is rá alkalmam figyelni, igaz nem arra számítottam, hogy majd az arcom két oldalára teszi a két kezét és egészen belehajol az aurámba. Különös érzés volt, hogy ez nem triggerelt ki, de a tekintete egy pillanat alatt rabul ejtett. Minél tovább néztem, annál kellemesebb érzés fogott el, míg aztán az összes vonásom ellágyult. Eszem ágában sem lett volna megszakítani a pillanatot, ami közben egyre jobban éreztem azt, mennyire vonz a közelsége.
Végül ő tette meg ezt, én pedig csak lassan ocsúdtam fel. Az imént levegőt is elfelejtettem venni, így aztán meglepetten konstatáltam, hogy nem csak a szívverésem gyorsult egy kissé fel, de a levegővételem is nagyobb és szaporább volt. Hátrasandítottam a dudálásra és intettem is a másik sofőrnek, mielőtt még elindultam volna.
Mi volt ez az egész?
- Ez hihetetlen volt. - pislogtam végre rá ismét, amikor már sikerült megfogalmaznom is a mondandómat. - Te akkor is megigéztél? - már kezdtem érteni, hogy miért lehetett ez majdnem nyerő. Elszakítottam a tekintetem tőle ezek szerint és akkor már nem ért semmit az egész.
A piszkálódásra már épp nyitottam volna ki a szám, így ellenben csak a kisujjamat kapta meg.
- Kisujjeskü? - tudtam, hogy ez működik, ezt ő sem szegheti meg, különben akkor a múltkor sem hozta volna fel, hogy én is tegyek ígéretet.
Láttam, hogy a tekintete elkomorul. Egy pillanatra ugyan, de láttam. Próbált valami pozitívat mondani, de mintha csak magát próbálta volna győzködni ezzel.
- Nem leszel egyedül. Nem tudom, hogy a többiek hol lesznek, de én nem az újévet köszöntöm, hanem téged. - annyira nem érdekelt a saját születésnapom, sem az, hogy mikor tartanám. Azt hiszem az csak egy rábökött dátum és kész. De a magány rosszabb, mint az elfelejtettség.
Éreztem, hogy MJ és Peter kapcsolatát most kétélű pengének kezdi el használni és rám célozgat. Nos... mondtam már, hogy hasonlítok Peterre? Ártatlanul rá sandítottam és vállat vontam.
- Mary Jane nem vonzza úgy a bajt, mint te. - azért adtam egy ésszerű indokot is neki. Nem akartam ismét belemenni abba, hogy a talentjét kellene fejlesztenie.
- Rajta leszek, hogy ne következzen be.
Inkább foglalkoztunk tovább a hálószövés rejtelmeivel. Vagyis ha nem figyelek oda egy pillanatra, máris a tenyerem birizgálta. Mielőtt azonban elhúzhattam volna, már késő volt. Az ablak telibe kapott egy adag hálót, de ő is. Hangosan elfojtottam egy nevetést. Figyeltem, hogy mit kezd a helyzettel, közben pedig próbáltam az utat kalkulálni. Könnyűszerrel leszedhettem volna a hálót, de mire oda jutottam volna, hogy akkor egy pillanatra eleresszem a kormányt, már a karom cirógatta.
Meggondoltam magam, maradhat.
- Nyugi, feloldódik meg le tudom szedni, de ahhoz kell a másik kezem. Szóval addig válts, amíg oda nem érünk. - villantottam felé egy hálás mosolyt. Éreztem, hogy kicsit megint komolyabb témák felé evezünk, de azt hiszem az ilyeneket jobb volt letudni, mint kikerülni.
- Makacs vagy. Ő is az. Szerettek mindketten puffogni. De te közvetlen vagy, ami róla nem mondható el és te tényleg törődsz másokkal. Ő vagy nem akart vagy nem mert. Egyszer elkaptak, mert ott hagyott egy bevetésen. Aztán soha többé nem láttam. Ellenben te mindenhová jönni akarsz. - nem akartam csak rosszat mondani róla, noha megérdemelte volna.
Nofene, ezt az indokot nem tudom megtámadni.
- Oké, ezzel nem tudok vitatkozni. De akkor kitalálok más megoldást. - fogadkoztam, ezt vehette is készpénznek.
Az idézet befejezését elvártam tőle, de ami még fontosabb, megint lazább volt, noha még hallottam a kérdésben a bizonytalanságot. Válaszképpen rá pillantottam és határozottan megráztam a fejem. Romy megjegyzésére a GPS-re pillantottam és kicsit rá is tapostam a gázra.
- Akkor készülj fel, kipakolunk. Arrow nem fog elkószálni?
Hamar odaértünk, hogy aztán megállhassak a parkolónak lecsupaszított terepen. Nem tétlenkedtem, rá hagyva a kutyát inkább a csomagtartóhoz léptem és a létező összes holmit magamra bumliztam.
- Oké, vezess. - csak háromszor csekkoltam le, hogy a kocsit rendesen lezártuk-e, aztán a nyakamba vettük az erdőt. Még elképzelésem sem volt, hogy lesz mindez, de azt senki nem mondta előre, hogy a sátorállításnál majd ennyi apróvas lesz. Ráadásul a tutorial is Romynál kötött ki és így nem állt össze a kép a fejemben.
- Vethetek rá egy pillantást? - tápászkodtam fel, miután a negyedik meg ötödik kör után jött volna mindig egy olyan elem, amit már máshoz használtam fel és így semmi nem akadt a kezem ügyébe.
   

– Sajnálom, hogy így érezted – ajkaim lefelé biggyedtek miután elmesélte, hogy mennyire nem lelte a helyét az Egyetemen történtek után. Ráadásul annyira nem, hogy inkább rosszfiúkat rendezett le. Persze számos más negatív módon levezethette volna, például folytathatta volna alkoholba bánatát, de nem így tett. Ezekután haragudni sem tudtam azért, hogy tudtunk kívül magánakciózott.  
– Tudom, hogy milyen ez – szóltam megértően egy szusszantás kíséretében. – Nem egészen olyan helyzetből, mint a tiéd ez igaz. De… de gyakran én sem tudtam eldönteni, hogy mik az én gondolataim – éreztem, hogyha már elkezdtem erről beszélni, aligha hagyhatom lógva és muszáj kifejtenem miről hadoválok. Rettentően izzadtak emiatt a tenyereim, beletöröltem őket a nadrágomba és vettem egy mély levegőt.
– Glitch… – nyelvem hegyével megnedvesítettem kiszáradt ajkamat, hogy készen álljon a beszédre. – Glitch eredetileg egy személyiségem volt. Merthogy igazából többen voltunk, míg nem kezdtem dokihoz járni emiatt. „Disszociatív személyiségzavar” – biggyesztettem ujjaimmal a levegőbe az idézőjeleket –, így nevezik az okosok körében. Szóval én úgy éltem meg ezt, hogy négyen voltunk a fejemben és egyszer sem tudtam, hogy mikor érzem azt, amit én érzek, mennyire tartoznak hozzám ezek az érzések és mikor valóban a sajátjaim a gondolataim. Legtöbbször olyan volt, mintha nem is a saját bőrömben lennék. De ők már nincsenek! – tettem hozzá gyorsan, mielőtt nagyon kisokkolnám ezzel az egésszel. – Vagyis nem olyan formában, hogy külön-külön. Sikerült… elfogadnunk egymást. Nagyjából. A lényeg, hogy mostanában nem éreztem ilyen testen kívüli élményeket. Így értettem azt, hogy tudom milyen – kifejtésem végén félszegen lestem Kaine felé. – Remélem nem haragszol meg azért, amiért eddig nem meséltem erről, csak annyira nem egyszerű erről beszélnem. Tökre megértem, ha esetleg undorítónak tartanál emiatt… – elkámpicsorodtam ennek a puszta gondolatára is. Tökre unfair játékot tolok, esélye sincs időt kérni és átgondolni, mert rákényszerítettem, hogy eljöjjön velem kirándulni.
– A-azt is megértem, ha ezután esetleg vissza akarnál fordulni. De jogod van tudni erről, mégis csak egy háztartásban élünk… – féltem a reakcióját, így nem hagytam neki esélyt megszólalni. Tudtam, hogy ezzel csak elodázom a dolgokat, de annyira féltem belegondolni, hogy esetleg megutál a furaságomért. – A-amit igazából mondani szerettem volna ezzel, hogy szerintem az lenne a legjobb megoldás, ha összeírnád miket szeretsz. Nem azon gondolkodva közben, hogy ez esetleg Peter miatt van! Miért ne favorizálhatnátok hasonló dolgokat? Nem a hobbitok, az ízlésetek tesz titeket egyedivé. Külön személyiségek vagytok, ezt már akkor meg tudtam mondani, amikor csak egy kis rövid időre taliztunk vele. Plusz amiket eddig láttam és hallottam rólatok, azok alapján meg nem mondanám, hogy hasonlítotok. Persze, vannak azonosságok, de nagyjából annyi, mint az ikreknél. Egyébként velem nagyon hasonló feladatot csináltatott a doktornő a kezelés elején. Megkért, hogy próbáljak ki új dolgokat, csináljak olyat, amikről úgy gondolom szeretek és segített megtalálni vele magamat – fontosnak találtam még ezt hozzá tenni. Hátha a szakmai alap nagyobb hatással van rá.
Most már készen álltam arra, hogy esetleg tesz egy éles fordulatot az autóval ennél a pontnál. Őszinte meglepetésemre azonban nem így tett.
– Hát sajnos egy béna, korrupt világban élünk, ahol pénz kell mindenhez is – nyilatkoztam az anyagiakat érintő kommentjére. – De hé, már van min elindulni! A főzőtudás menő, tévét nézni meg ki nem szeret? Viszont MacGyverekből kevés akad! Más kütyü egyébként nem szokott érdekelni vagy csak a fegyverek váltják ki ezt belőled? – kérdeztem rá. – Mármint tudod, technopataként mindig menő lett volna jobban érteni a hardveres részéhez is a dolgoknak, de az az igazság, hogy már túl magas nekem. Kész csoda, hogy egy polcot be tudok szögelni a helyére, azt is csak azért, mert Lance megmutatta nekem anno hogyan kell. Viszont így van egy csomó cucc, amit soha nem fogok tudni kivitelezni. Például nagy álom projektem egy olyan nyomkövető lekódolása, aminek köszönhetően nem csak azt lehetne tudni hol az adott jószág, de egészségügyi dolgairól is adna visszajelzést, mint például a vérnyomása – beszédem közben hátra nyúltam megvakarni Arrow fejét. – Persze mindezt tök jó lenne egy picike formába önteni… Szóval tipikus álmodtam egy nagyot, aztán igazából sosem tudom kivitelezni. És hidd el, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így meg van rekedve a kivitelezéssel! Simán rá tudnál húzni erre egy bizniszt, ha úgy érzed szeretsz ennyire tákolgatni – persze ehhez az kellett, hogy ne csak fegyvereken szeressen mókolgatni.  
Csodapókot nagyon érdekelte a bénázás, amit az egyetemnél letoltam vele. Csakhogy híresen béna voltam a magyarázásban, amit nem akartam pont előtte prezentálni, ezért úgy döntöttem, hogy inkább megmutatom neki mit csináltam. Piros lámpánál voltunk, szóval nem láttam akadályát ennek. Addig fészkelődtem az ülésben, míg felé nem tudtam fordítani egész törzsemet.
– „Figyelj rám, Kaine!” – bal tenyeremet arca felém eső oldalára simítottam, majd elismételtem azokat a szavakat, amivel az Egyetemnél szerettem volna visszarángatni közénk. Ha esetleg felém fordította a fejét közben, akkor jobb kezemet a jobb arcára helyeztem és úgy folytattam tovább. – „Csak nézz rám, oké?” … „Csak engem figyelj!” – miközben elismételtem az akkor mondottakból néhányat, amire emlékeztem, a műveletem közben valójában én nem tudtam ereszteni Kaine barna szemeit. Annyira szépek voltak, valami megmagyarázhatatlan mélység volt bennük és azt hiszem zavarba jöttem tőlük. Igen, határozottan zavarba jöttem!
– E-ezt csináltam – sütöttem le zavaromban a szemeimet. Csak ne pirulj el, csak ne pirulj el! Vettem egy mély levegőt és ismét Kainere emeltem tekintetemet. – M-meg megkértelek, hogy bólints, ha hallasz és arra reagáltál is. Aztán megkértelek, hogy vigyél haza és szerintem megtetted volna, ha a többiek nem avatkoznak közbe. De ez az én hibám volt… Tökre kétségbe voltam esve, nem hibáztatom Lilit és Lazet, hogy bevetették magukat – magyaráztam pironkodva az általam kialakított helyzet miatt. Bele sem gondoltam abba, hogy fura lehet amiért ennyi ideig tartom mancsaimba az arcát. Kicsit olyan volt, mintha megállt volna az idő…
Aztán felcsendült egy éles dudaszó mögöttünk, mely úgy szakított ki az ábrándozásból, mintha a valóság tarkón csűrt volna. Zöldre váltott a lámpa és a forgalom érhető módon menni akart, csak tőlünk nem tudtak. Zavaromban abbahagytam a jelenetábrázolást és úgy engedtem el Kainet, mint aki most realizálja, hogy tűbe nyúlt és a lángok égetik a kezét. Az arcomat legalábbis biztosan.
– Bocsi, de csak így tudtam a legjobban ábrázolni – húzódtam vissza az ülésben. – É-és utólag is bocsi, hogy az Egyetemnél ennyire belemásztam a személyes szférádba, csak nem volt jobb ötletem mit tehetnék… – zavaromban kezeimet tördeltem. – De kérdés nélkül újra megtenném, ha így viselkednél! Hátha beválik – szemem sarkából lestem el Kaine felé, hogy meglessem vajon ő mit gondolhatott erről? Hátha mimikái árulkodnak valamennyit, például utálta, amit az előbb csináltam vagy okéban volt ezzel?
Nem bírtam elnyelni a kuncogást, pedig határozottan bosszantottam, amiért a korával piszkáltam.
– Nyugi, megígérem, hogy nem piszkállak ezzel tovább, jó? – szóltam hozzá negédesen. – Lenyelem, feldolgozom. Akkor is, ha ez három percig, három óráig, három napig, három hétig vagy három évig fog tartani… – jobbnak láttam nem századokig menni, mert tartottam attól, hogy esetleg tényleg kitessékel a saját autómból. Mondjuk három év múlva már hatéves lenne… Szent ég, Morozov, akadj már le erről!
– Valóban. És Cass szerint azok a bonyi kimutatások nem hazudnak – bólintottam rá. – De… azért nagyon szeretném, hogy megünnepeld velem – pironkodva feleltem meg a kérdését. – Legalábbis az enyémet, ha te júniusban tartanád tiszteletben tartom a döntésedet. Én akkor is szívesen ünneplek veled, ha szeretnéd. Csak ez lesz az első születésnapom a Mama és Papa nélkül. Tudom, hogy önzőség ilyet kérni, de nem szeretném egyedül tölteni – ajkaim akaratlanul is lefelé biggyedtek, ahogy ez tudatosult bennem. Még a karácsonyt sem tudom idén a családommal tölteni… Csak most kezdtem érezni annak súlyát, hogy a HYDRA mit vett el tőlem. Nem csak a szüleimet, de az együtt töltött időt is.
– E-egyébként menő szokott lenni a szülinapom! – próbáltam elkergetni búskomor gondolataimat. Nem akartam Kainere terheli, hiszen neki még esélye sem volt a szüleivel tölteni az ilyen ünnepeket. – Amerikában még tűzijátékot is lőnek nekem! – igyekeztem pozitív irányból megközelíteni a témát, hiszen a szülinapnak nem szomorú dolognak kellene lennie.
– Igen – helyeseltem Mary Jane-Peter kapcsolatát illetően. – És tudni szeretnéd, hogy miért? – meg sem vártam a válaszát, már folytattam is. – Mert ott sem szeret a Pók magától mesélni! – halk hanggal osztottam meg vele, mintha csak egy kéretlen titkot lőcsölnék rá. Erősen célozgatva ezzel Kaine titkolózására is. – Meg túlfélti Mary Janet – tettem hozzá.
Na nem pletykálgatni akartam, hanem mindezt tanulságként szándékoztam felhasználni. Szerintem az esetek 80%-ban not fair, amikor vissza akar fordítani az ajtóban, hogy ne kövessem mikor nyilvánvalóan para szituációba tart! Persze nekünk egyszerű lakótárs kapcsolatunk volt, egylapon sem voltunk említhetők. Ettől még jó tanulságalapja volt!
Elsápadtan meredtem Csodapókra, amikor beavatott, hogy az ő világában élő Pókember és Mary Jane között milyen kapcsolat volt és mi történt velük. Elborzadva emeltem a szám elé kezeimet, amikor kiderült, hogy gyermekük is volt és az ottani Peter meghalt. Ráadásul hogyan.
– Sz-szerinted ez itt is be fog következni? – megrökönyödve tettem fel a kérdést mancsaim mögött. – Meg lehet akadályozni, hogy ilyesmi ne történjen velük? Mindenkinek kijár a happy-end! – jelentettem ki komoly hangon, kezeimet is elemelve hozzá az arcom elől.
Sokkal könnyebbnek ígérkezett a hálóvető pontját firtatni, pedig a maga nemében az sem volt egyszerű téma. Különösen, amikor megkértem, hogy mutassa meg. A pontosítása szerint korrigáltam a kéztartásomon, amikor próbáltam lekopizni, hogy mit szokott csinálni. Tényleg jobban hasonlított így!
Óvatosan vettem mancsaim közé Kaine felém tartott kezét. Miközben közelebbről szemrevételeztem az említett pont környékét, jobb kezem magától megindult. Többször finoman végig simítottam rajta ujjaimmal, miközben Csodapók beszélt. Lehet illet volna megkérdeznem előtte, hogy szabad-e? De hé, amikor ilyen hangzik el egy cseppet sem hétköznapi beszélgetésben, hogy „szövőmirigy”, nem hibáztathat érte senki, amiért nem csak azt szeretném tudni: mi történik, ha hozzá érek? Hanem ugyanennyire kíváncsi vagyok a textúrájára is!
Döbbenten hajoltam el a kilőtt háló útjából, amit így a képem helyett az én oldalamon lévő ablaküveget lőtte telibe. Nem tudom, hogy én vagy a mellettünk haladó autó, kanyarodó sávban menő sofőrje illetődött meg jobban ezen. Bugyuta mosollyal integettem neki balommal, miközben lehagytuk egymást.
– Juj, ne haragudj! Nem tudtam, hogy ez fog történni – fordítottam arcomat Kaine irányába, postázva felé az őszinte bocsánatkérő pillantásomat. Éppen el akartam engedni jobb kezemmel, amikor szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy lehet nem csak arcomat kellett volna elkapnom a háló útjából, de a mancsomat is! Ugyanis a korábban kilőtt háló tökéletesen magához tapasztotta a jobb ujjaimat.
– Ó-ó… – egy „Ajaj, most aztán nagy galibát okoztam!” – arccal vizslattam Csodapókra. – N-normális, hogy ez történik, ha valaki hozzáér? Nem tudom elengedni – bizonyításképpen elismételtem a mozdulatot. De nem beképzeltem az előbb valóbán hozzáragadtam! – Szent ég, most mit fogunk csinálni? Örökre össze leszünk kötve és még pisilni is együtt kell járnunk? – megrökönyödve meredtem Kainere. Az utóbbi annyira kínos lenne, hogy nem élném túl… – Nyugtass meg, hogy egy idő után elmúlik! – vizslattam le a kezeinkre, melyek látszólag menthetetlenül össze voltak ragadva.
Azt nehéz volt vizionálnom, hogy fogja így használni a kezét a sebességváltáshoz. Lehet, hogy segítséget kell nyújtanom a bal mancsommal hozzá? Jaj, szent ég, csak meg ne állítson minket egy rendőr!
Szerencsére a beszélgetés elvonta a figyelmemet a helyzetről és kevésbé stresszeltem azon, hogy összeragadtunk. Ehelyett majdnem cseppfolyóssá avanzsáltam, amikor azt taglalta, hogy egy csoda vagyok. Hogy én? Csoda?! Annyira különleges érzés kerített hatalmába, amiért ezt gondolta rólam… Szerettem volna elhinni, hogy az általa ismert Glitch labdába sem rúghat mellettem.
– Lehet, hogy így lenne – eltűnődve bólintottam rá a kompatibilitás pedzegetésére. – De az is lehet, hogy kalibrálás kérdése lett volna az egész. De én jobban örülök, hogy veled találkoztam. És… és az nem zavar téged, hogy valójában én is Glitch vagyok? Mármint, hogy én vagyok Glitch. Biztos tudok ugyanolyan kellemetlen lenni, mint ő. Mégiscsak a részem – kezdtem össze-vissza csacsogni zavaromban. Szívem szerint ujjaimat tördeltem volna, ha nem lettem volna hozzátapadva Kainehez. Így viszont csak bal kezemmel ténykedtem. Rásimítottam vele Csodapók alkarjára és jobb híján azt simogattam, mert valamit kezdeni akartam a mancsommal és mást aligha tudtam alkotni vele.
– Ez egyszerű! Ha valami váratlan baj történik, akkor tudok szólni neked! Gwent szégyenszemre nagyon elhanyagolod, így nem hagyatkozhatok kizárólagosan a telefonodra. Mi pedig továbbra is a HYDRA bögyében vagyunk, bármikor történhet bármi! – Engem nem zavart, hogy az orrára kellett kötnöm az indokot. Számos okot tudtam volna még találni rá, de egyelőre megelégedtem ezzel, a többit majd akkor fogja megkapni, ha elmondja merre leledzik.
A lelkembe maró szomorúság miatt alig érzékeltem, hogy elhagytuk a várost és az urbanizációt felváltotta a természet látképe. Csak a távolból lehetett itt-ott kiszúrni égbetörő épületeket vagy a füstölgő gyárkéményeket.
– Szóval… nem mennél vissza? – szipogva tettem fel a kérdést. Mintegy megerősítés gyanánt, hogy jól érettem, amit mondott és nem csak a képzeletem játszik velem, hogy azt halljam, amit szeretnék?
Apró mosolyt csalt az arcomra az idézett Disney szöveggel. Azt szokta mondani, hogy mindenre találok találó meseszöveget. Most pedig ő jött eggyel. Túl gyorsan tanult a Padawan.
– És a családból senkit nem hagyunk magára – fejeztem be a levegőben hagyott mondatot, arcomon szétterült mosoly kíséretében, ahogy átjárt a megkönnyebbülés.
– Oh, nézd, hamarosan megérkezünk! – böktem állammal a GPS-re, ami alig néhány percet írt vissza az útból. Arrow meghallva az érkezés szót pedig rögtön talpra ugrott a hátsó ülésen és izgatottan vakkantott egyet. Ketten osztozkodtunk ezen az érzésen…

Furcsa volt még mindig elhinnem, hogy nem neheztelt rám. Tényleg arra számítottam, hogy legalább rosszalló tekinteteket fogok kapni. Ellenben most itt ültünk a kocsiban és úton voltunk egy olyan helyre, ahol közel de még messze sem nagyon tudtak volna megzavarni minket. Mindez azt súgta, hogy Romy tényleg sokat szeretne most megtudni rólam, sok olyan dolgot, amit eddig talán azért nem hoztam fel, mert úgy éreztem már magam mögött hagytam vagy egyszerűen nem kérdezte sosem.
- Nem, nem HYDRA, csak egyszerű gengszterek volta, drogcsempészek meg rivalizáló bandatagok. Nem is a pénz miatt csináltam, inkább csak... amolyan megszokás, ha valami drasztikus történt, csak továbbálltam és visszatértem a korábbi cselekedeteimhez. Most nem akartam volna elmenni... de nem találtam az incidens után a helyem. - nem is szándékoztam hazudni neki. Amíg ennyire bizonytalan volt ez a néhány nap, nem akartam volna őket még jobban beleköpni pont az ő levesükbe.
Romy remekül látta a problémát, de arról az apróságról elfeledkezett, hogy az én választásom aligha csak egy elhatározás kérdése. Persze az én démonommal minden nap megküzdöttem korábban, amikor csak felszínre akart törni, hogy a testemet követelje. Egy ideje viszont nem érzékeltem, hogy szeretné az ép tudatomat mélyebb bugyrokba taszítani. Erről beszélni egy kissé nevetségesnek éreztem, így inkább csak elodáztam.
- Nem én választottam, örökül kaptam. Mint annyi mindent Petertől. Nehéz úgy megtalálni a saját énem, amikor azt sem tudom tisztán, hogy melyik gondolatom csakis az enyém és melyik nem. Melyik szokást alakíthatom ki anélkül, hogy ne azt érezzem, azt is csak kaptam. Pedig néha annyira valóságos azt mondani, hogy én tanultam meg összerakni egy fegyvert, én szeretem annyira a paprikás kajákat vagy utálom ugyanennyire a majonézt. Nem egyszerű. - bár őszintén szólva ezek mind olyan dolgok, amin nem tudok változtatni. Azt nem tudném megváltoztatni, mit szeretek meg mit nem. Az határozottan nem Peter gondolkodásmódjára vallott, hogy a zúzás jó, de vajon csak a gyilkos miatt éreztem így, akivé tettek vagy csak én voltam ennyire nemtörődöm?
A megjegyzése mosolyt csalt az arcomra. Alighanem igaza volt, ő teljesen más szűrőn keresztül nézett engem, mint én magamat és szerettem volna hinni neki. Egészen addig morfondíroztam ezen, amíg nem pedzegette fel a hobbit és a szokásokat. Csak vállat vontam.
- Az anyagiak számomra olyan dolog, ami csak sokadlagos. De akkor sem tudnám ezt megválaszolni, azt hiszem ha unatkozok, akkor megszokásból szétszedek, megtisztítok és összerakok fegyvereket, összedobok valami kaját amihez nem kell ötcsillagos sztárséfnek lennem vagy épp nézem a filmeket a tévében. - az első gondolat, ami erről beugrott ez volt. Alighanem ezeknek volt a legtöbb mondanivalójuk, én pedig igyekeztem számot vetni ezekkel.
Romy hanghordozásán is hallottam, hogy elbizonytalanodott. Nem voltam egészen biztos abban, hogy miattam vagy épp maga miatt. De ez most végtére is ugyanazt a csalódottságot hordozta magában, nem?
- Ez egy pillanat műve volt, senki nem tudta volna visszafordítani. Utána bűntudatom volt. De azt szeretném kideríteni, hogy Lili azt mondta, csak Laze és az ő bezavarásuk miatt nem tudtál észhez téríteni. Komolyan érdekel, hogy csináltad, mert ez kulcsfontosságú lehet, ha még egyszer előfordulna. - nem szerettem volna, ha megismétlődik, de jobb felkészülni, ezt beláttam.
Még mindig azt figyeltem, hogy az ujjai szinte görcsösen a hármas számra formálódnak, holott már rég nem erről beszéltünk. Ahogy kihangsúlyozta a hármast újból, önkéntelenül nemtetszően megrándult a szemöldököm. De végül csak úrrá lettem ezen az egész hülyeségen.
- Igen, pedig a barátnőd szerint júniusi lennék, ha nem meghatározták volna a születésem napját. Vagy szeretnéd, ha én is megünnepelném veled? - kicsit hézköznapibb irányba tereltem el a témát, mielőtt még magától visszatérne a hármas hajtogatására.
- Krízisben vannak? - pislogtam én is legalább olyan meglepetten vissza rá, mint ahogy Romy tette az imént ugyanezt. Alighanem magyarázatra szorulna a feltételezés, mielőtt még azt gondolná, csak dobálózoka levegőbe.
- Az én világomban természetesen. Mármint tényleg a felesége volt, született egy lányuk is, mielőtt Petert megölte volna a másik klón. Az... utánam jövő. - tettem még hozzá mindezt kissé vontatottan.
Az első őszinte nevetésem aztán ezután oldott engem is tovább. Vicces volt belegondolni abba, hogy mindez Romynak mennyire újszerű még mindig és hihetetlen pedig nem igazán titkoltam sosem el előle, hogy is csinálom.
- A középső és gyűrűsujjad behajlítod. Jobban... - pillantottam le, ahogy a kezével próbálta imitálni. Engem nem hozott zavarba mindezzel, de csinálja csak normálisan. - Jó, így jó lesz. Peternek sosem volt saját képessége a hálóképzés, csak ettől pókosabb a megjelenése, ha már minden más is. Engem kicsit jobban bekevertek, a csuklóhajlatban van egy szövőmirigy, amit az ujjhajlítás gerjeszt, így tudom magamtól is. - amennyire engedte a váltó, elé is emeltem a kezem felfelé fordítva, hogy ha szeretné szemlélje meg. Nem mintha nem szuggerálta volna már korábban.
- Nem, egyáltalán nem zavar. Vele nem jöttünk ki közel sem olyan jól, mint veled. Glitch az Glitch. Te pedig egy csoda vagy. Nem szándékosan kerestelek fel, inkább véletlenül jött a bevillanó kép az autóról. Meglehet talán az evilági Kaine ha létezne, akkor lehet vele találkoztál volna. De Peter azt mondta, nincsenek klónok. Azt gondolom, hogy pont annyira nem lennétek kompatibilisek, mint mi odaát voltunk Glitchel. - nem szerettem volna, ha olyan feltételezésekbe ringatja magát, amik nem igazak.
Eltűnődve figyeltem az utat, miközben a magányosságról hallgattam Romyt. Sosem fordult meg a fejemben, hogy ezeket a pillanatokat megosszam mással és ez elgondolva is furcsának tűnt. De volt igazságtartalma, hogy tudja hol keressen, ha úgy van. Na nem terveztem sehová sem odahalni, ezeket az utakat sosem lehetne kifürkészni.
- De akkor te is elmondod, miért ilyen fontos ez neked. - mentem bele az alkuba az én feltételeimmel. Amúgy is megbeszélni megyünk, nem?
Az már egy másik érdekes téma volt, amit most boncolgattunk, hogy mi mennyire befolyásol. Még ezzel sosem szembesültem, meglehet csak nem ismertem a megfelelő személyt hozzá. De nehezen tudtam elképzelni azt, hogy mi lehetett volna ennél is rosszabb. Az ő világát teszem tönkre? Talán még jobban meg fogok hasonulni egy idő után és azzal rondítok itt mindenki életébe bele? A GPS-re sandítottam, hogy azt is figyeljem, merre kanyarodjunk, de ahogy láttam hamarosan leágazáshoz is érünk. Egy kisebb út derengett fel jobbra lefelé, ahol már a fák sokasodtak. Talán földút, innét nem tudom tisztán megállapítani. De mielőtt lekanyarodtam volna, csak lelassítottam. Romy szavai eléggé kétségbeesettnek tűntek.
- Nem tudom mit jelent a rossz, de meg sem fordult a fejemben, hogy visszamenjek. Sokkal jobban érzem magam itt otthon, mint azon a helyen, ahol éltem az egész eddigi életemet. Nem is tudom mivel tudnám a legjobban kifejezni ezt. - a vonásait fürkésztem, ha pedig láttam némi változást, már indultam is tovább be a fák sűrűje felé. Aztán eszembe jutott, hogy mivel tudnám a legjobban körülírni azt, amit most gondoltam és éreztem.
- Ohana azt jelenti, család... - egy apró félmosollyal ismét rá sandítottam, hogy lássa várom a folytatást tőle. Azt hiszem hosszú lesz még az út odáig, de leginkább vissza.
   

Nehéz volt nem hibáztatnom magamat, amikor mesterségesen űztem. Más témában nagy örömmel keltem volna versenyre Csodapókkal, de most átengedtem a kiszámíthatatlanság trófeáját.
– Persze, hogy érdekel. Ha nem így lenne, akkor nem kérdezném! Milyen bűnözőkre vadásztál pontosan? A HYDRA tagjaira? – utolsó tippszerű kérdésemnél ösztönösen halkabbra vettem a hangomat. Nagyon is érdekelt, hogy mi volt vele ebben a három napban. Igazából minden érdekelt, ami Csodapók volt. A saját elfoglaltságommal (amit 85%-ban sírás tett ki) egyébként sem terveztem dicsekedni.
Meghökkenve vizslattam Kaine irányába, amikor kiemelte, hogy nem a képességem határoz meg engem. Olyan ritkán hallottam ezt, általában többet hangsúlyozták a képességemet, mint a személyemet ezért igazán jól esett. Utat engedtem zavaromnak és a velejáró aprócska örömnek, mely mosolyt csalt az arcomra.
Mosolyom azonban az ominózus elszólalásom után rögtön elillan. Glitch véletlen emlegetésétől a gyomrom is össze ugrott és áldottam az eget, hogy Kaine nem firtatta miről beszélek.
– Sajnálom – ajkam lefelé ívelt, amikor magát hozta fel példának. – De valahol mindig mi vagyunk önmagunk legnagyobb ellensége, akivel meg kell küzdenünk – tettem hozzá saját gondolataimat a témában. Például, ha nem gondolnám túl az erőmet, akkor nem lenne ez a helyzet talentemmel. – És erről igazán nem tehetsz. Szerintem senkitől sem lehetne elvárni, hogy ilyen szörnyű dologra tegye fel a létezését… hogy gyilkoljon – kifehéredtek a kormánykereket szorító ujjaim. Ilyenkor mindig nagy volt a késztetés, hogy meg fujtsak egy zakkant tudóst, aki rettenetesen nagy szégyen a katedrának. Akkor is, ha valahol hálásnak kellett lennem, amiért megteremtette a mellettem ülőt.
– De ezek tesznek azzá, ami most vagy és én örülök a mai Csodapóknak, akit ismerhetek – bátorkodtam ezt szóvá tenni, azzal a szándékkal, hogy jó kedvre derítsem.
– Nem is most azonnal gondoltam! Egyébként is azért vannak a barátok, hogy nehéz helyzetben segítsenek. Én örömmel támogatlak bármiben. De szerintem sokat javítana ezeken az ösztöneiden, ha nem csak rosszfiúkat agyabugyálnál napi szinten. Félre ne érts! Nemesnek tartom, amit csinálsz, akkor is, ha gyakorlatilag ez önkéntes igazságszolgáltatás. Viszont... Biztos van valami, amit szívesen csinálsz nem? Hogy szoktad elütni a szabadidődet? Szerintem érdemes olyan dologban gondolkoznod, amit hobbiként is szívesen csinálsz, mert akkor nem fogsz kiégni. Vagy egy produktív hobbi is szerintem sokat segítene ebben – nem mintha kért volna kamu doktor Morozov kezeléseiből. Önként adtam neki tanácsokat, hátha. – Nem kell, hogy jól fizessen, ha anyagi problémáid akadnának majd segítek!
– Semmi vész, akkor majd kiderítjük – ugyancsak nem tágítottam afelől, hogy segítsek neki. Ezúttal Sherlock Morozovnak csaptam fel, nyomok nélkül. – Ott voltam, igen. D-de annyira gyorsan történt minden. Nem gondolkoztam csak cselekedtem! Nagyon azon voltam, hogy rávegyelek a hazamenésre és még az sem jött össze – motyogtam el a végét leverten, fancsali ábrázattal kísérve. Abban a helyzetben rémes volt az a tehetetlenség, amivel szembe kellett néznem. – Utóhatás alatt úgy értem, hogy valami maradandó, belső folyamat, amit mi nem is látnánk, de te ettől mér érzékelsz ilyenkor. És amiről nem ártana azért nekünk is, kívülállóknak tudni – magyaráztam, habár benne volt a képletben, hogy semmi ilyesmiről nincs szó. Viszont nem akartam semmi fontosról lemaradni azzal az indokkal, hogy nem is kérdeztem rá.
Kaine életkorának kitárgyalása közben ujjaim nem tudták ereszteni a hármas számot, melyet hüvelyk-, mutató-és középsőujjam formázott mindkét mancsomon. Ez tükrözte, hogy mégis mekkora sokként ért a három év ténye.
– Január 14-én van a szülinapod? – ragadtam ki a legfontosabb részletet meghatódva. – Én is januári vagyok! – harangoztam be lelkesen. – És jövőre akkor huszonhárom leszel – nem direkt hangsúlyoztam furán a hármas szót. Na jó, egy picit igen. Valahol érdekes volt Kainenek ezt az oldalát látni, hogy így kiakadt ezen. Hiába tartja mesterségesnek az egészet, igenis látni rajta, hogy zavarja! Én pedig furcsán élveztem türelmének határát feszegetni. Még az arcom szegletében megbújó sunyi mosolyt sem tudtam elrejteni közben.
– Van felesége?! – kölcsönös meglepettséggel pislogtam vissza Csodapókra. – Még kettővel korábbi fázisban vannak nem? Még eljegyzésük sem volt, ráadásul éppen krízisben vannak – homlokomat ráncolva idéztem fel Mary Jane social médián bejelölt kapcsolatát. Tisztán emlékszem, hogy semmi sem árulkodott gyűrűről!
– A kérdésedre visszatérve: igen, beszélgettünk. Véletlenül botlottunk egymásba, mármint leginkább én belé, amikor próbáltak megkeresni – meséltem neki a random találkozónkról. – Csomó mindenről beszélgettünk. Például tudtad, hogy az itteni Pókembernek a hálója kamu? Mármint még csak nem is belőle jön. Egyébként – tétován emeltem tekintetemet Kainere –, a te hálód pontosan honnan jön ki? – próbáltam úgy tartani a kezemet, ahogy ő szokta, mikor beveti a hálóját. Persze hiába a fancy kéztartás, én semmit sem tudtam produkálni. – Megmutatod? – bátorkodtam megfogalmazni kérdésemet, csak kicsit voltam zavarban köztem. Többek között fülig pirultam és felsőm ujját gyűrtem mancsomba.
– Nagyon ciki erről kérdeznem, igaz? Nem is illendő ilyet kérni tőletek, mi? – toltam hátamat teljesen az ülés támlájának. Na szép, lehet tökre illetlenség a másik hálóvető pontjáról érdeklődni? Mondjuk nem tehetek róla! Tökre tapasztalatlan voltam ebben a témában.
Glitch pedzegetésénél kezdtem úgy érezni magamat, mint akinek a fogát húzzák. Vissza akartam nyelni a kérdést, de végül akkora csomóba állt torkomon, hogy kénytelen voltam feltenni.
– És zavar, hogy ennyire különbözünk? Esetleg miatta kerestél meg itt? – a második kérdést félve fogalmaztam meg. – Vagy komolyan véletlen volt, hogy egymásba botlottunk? – félszegen lestem Csodapók felé. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért zavart annak a gondolata, hogy esetleg a multiverzes másik kiadásom miatt vette fel a kapcsolatot velem Kaine. Oké, ha nagyon megerőltetném magamat, akkor meg tudnám. Végtére is, Pietro pont ilyen alapon vitt el anno Bayvillebe. Örültem volna, ha valami kivételesen miattam és nem egy másik editionöm miatt történik.
– Mert aggódom érted és nem szeretném, hogy egyedül legyél. Nem jó érzés magányosnak lenni – feleltem meg habozás nélkül, hogy miért érdekeltek pontosan ezek a spotok. Persze benne volt, hogy azért megy oda, hogy hódoljon egy kis énidőnek. De ettől még nem hiányzott, hogy napokra kámforrá váljon, megint! – Akkor megígéred, hogy elmondod? – kötöttem az ebet a karóhoz (na nem Arrow-t). – Szavadon foglak! – meg is tettem a mentális megjegyzést, hogy sátorfelállítás után visszatérjünk rá.
– Hát… Ő úgy tudja, hogy… hogy akik egy másik világból érkeztek, nekik „vissza kell térniük előbb vagy utóbb” – kölcsönöztem szó szerint Mary Jane szavait, noha jóval keserűbb hangsúllyal idéztem. Ujjaimmal rajzoltam idézőjelek a levegőbe, hogy tükrözzem nem én fogalmaztam így.
– Szerinte kéne beszélnünk valakivel a Mágiaügyi Minisztériumból, mert ők a szakijai az ilyen dolgoknak. Állítólag mindenkinek megvan a maga helye a saját világában és nem normális dolog egy másikban léteznie. És minél többet van itt valaki, aki nem ide tartozik, akkor előbb utóbb valami rossz fog történni – fájt minden egyes szót kimondani. Szemeim önálló életre keltek és mintha nem sírtam volna ki őket kiszáradásig az elmúlt apokban, most újra nedvesség forrásra találtak.
– A helyi Harry Potterek sem arról híresek, hogyha anomáliát találnak őket békén hagyják – révén Pietrot is ők keresték fel, nekik segített megmenteni a világot, amikor meghalt.  
Éreztem a szemem sarkába gyűlt könnycseppeket, melyeket kevés sikerrel próbálkoztam elpislogni. A puszta gondolat is frusztrált, hogy Csodapók kisétál az életemből és a hiányával kell tovább élnem.
Utáltam ezt az érzést.
– Kaine, én nem akarom, hogy el kelljen menned. Akkor sem, ha rosszat jelent a mi világunkra – vettem akadozva a levegőt szavaim között. Azt a szcenáriót számításba sem vettem, hogy esetleg mégis haza akarna menni.

Tényleg alaposabban át kellett volna gondolnom, hogy kiből mit váltok ki. Azzal nem akartam volna takarózni, hogy mert eddig is megszoktam, hiszem számolhattam volna azzal is, hogy az utóbbi időben több volt a változás körülöttem, mint valaha gondolni mertem volna. Valahol legbelül pedig nehezen tudtam volna okolni magam, mert tisztában voltam azzal, hogy a kezdet kezdetén miként indultam és azzal is, hogy ez valahol legbelül még ott lappangott. Különben úrrá tudtam volna lenni afölött a késztetés fölött, hogy megöljem Petert. Nem fair.
- Lássuk be kettőnk közül én vagyok a kiszámíthatatlanabb, te csak védekeztél. Emiatt ne okold magad. - nem akartam, hogy még nagyobb bűntudata legyen, szerettem volna ezt nyomatékosítani benne, mielőtt még olyan gondolatai támadnának, hogy ő a veszélyes. Főleg rám nem. A nyelvem hegyén volt, hogy megindokoljam, kaptam már ennél erősebb szikrázást, de úgy éreztem nem ez a pillanat az, amikor el kellene mondanom, hogy nem ideát találkoztam először vele. Vagyis igazából nem is vele. Bonyolult.
- Azt hiszem nem tudnék. Vagyis nem akarnék. Korábban mindig így tettem, de most veletek más... - terveztem kifejteni ezt a gondolatmenetet, de a kérdése megakasztott ebben és úgy pislogtam vissza rá, mintha valami rosszat követtem volna el. Lehet, hogy voltak megérzései, mit csinálok? Mármint egyértelmű, hogy merre jártam, kár lenne ragozni, tényleg olyan módon vezettem le a haragom saját magam irányába, ahogy szoktam.
- Bűnözőkre vadásztam. Szeretnéd tudni? - pislogtam őszintén rá, mert a részletekbe nem akartam beavatni. Minél több mindent tudott, annál kevésbé volt ettől ő cinkos, szerettem volna megóvni valamennyire attól, amit a külön kis útjaimon megejtettem sokszor. Tudtam, hogy nem fog tetszeni neki, de az őszinteség fontosabb.
Minden képességnek megvolt a maga hátránya, az enyémeknek hatványozottan is. De most Őt hallgattam, fontos volt miről mit gondol. Még mindig szerettem volna abban segíteni neki, hogy ne féljen a képességétől, hiszen ez teljesen egyértelmű volt. A védekezés fontos.
- Az összes velejárója jó. Kivételes és megkönnyíti a mindennapjaidat. De meg kell tudnod védeni magad néha, ezzel pedig megoldódna. De ne érezd ezt erőszaknak, csak... sokkal jobb ha nem félsz magadtól, mintha rettegnél a kontrollálatlanságtól. De remélem tudod, hogy nem a képességeid tesznek téged különlegessé, hanem te azokat. - sosem abban mértem másokat, ki miben és mennyire hasznos. Szoktam kategorizálni, mérlegelni, láttam már sok mindent, hogy legyen összehasonlítási alapom. De azt velük megtanultam, hogy lássam meg mindez mögött az ént is. Ez pedig sokkal fontosabb lecke volt, mint egy talent hasznossága. Glitch emlegetése egy pillanatra mellkason vágott, de a megütközés csak kósza átsuhanás volt az arcomon. Szóval Glitch már volt jelen. Próbáltam visszagondolni a múltban történtekre, amikor még vele oldottunk meg feladatokat, de Romyra nem emlékszem. Két opció van, vagy máshogy hívták ott és itt csak amolyan fedőnévként használja vagy Glitch egy személyiség. Egy személyiség, amely odaát Romyt jó mélyen elnyomta magában. Nem vonhatok le következtetéseket, amikor épp hozzám beszél.
- Önmagam. - vágtam rá a választ, amikor érzékeltem, hogy a válaszadás lehetősége engem illetne. Aztán én is érzékeltem a mögötte maradt űrt, így kénytelen voltam korrigálni valami válaszra is.
- Mármint amiként teremtettek, az a gyilkológép, aki gondolkozás nélkül a belső vezényszóra öl. - ez talán morbidul hangzott, de akárhonnan néztük, az én életem semmilyen irányból nem volt még csak enyhe klinikai eset sem. Hiszen egy cél volt csak, az pedig nem az az irány, amerre épp tartanék.
- Remélem igazad van ebben. Hivatást váltani? Mégis mire? Semmi máshoz nem értek. Először ezeket az ösztönöket kellene magam mögött hagyni, hogy ne legyek teljesen veszélyes a társadalomra. Nem olyan egyszerű engem beintegrálni, mint gondolnád. - nem akartam kiábrándítani, de elég hosszú utat tettem meg és már én is elhittem, hogy valami működik, amikor beütött a baj.
Meglepetten pislogtam rá, amikor egészen pozitívan fogta fel az egészet. Most csak álmodok vagy tényleg ennyire a jót igyekszik megragadni az egészből? Más ilyenkor elborzadt volna. Bár igaz, Lili sem így tett, sőt meglepett az ő reakciója is. Most először nem tekintettek rám szörnyű alakként azután, hogy megtudtak rólam pár nem túl szép dolgot és nem fogták menekülőre. Furcsa érzés volt. Jól esett, amikor azt mondta, hogy így vagyok tökéletes.
- Nem tudom és nem tudom. A választ felrobbantottam odaát, a doki pedig a sírba vitte. De te valahogy megoldottad, hogy figyeljek rád, ezt szeretném kideríteni. Nem tudom hogy jött mindez elő, elég volt Petert megpillantanom. De utóhatása nincs, csak magamhoz tértem. Ott voltál, nem? Nem láttad, hogy máshogy viselkedek? - még sosem láttam magam kívülről, talán a válasszal közelebb kerülünk egy kicsit a megoldáshoz.
Ugyanolyan hidegzuhanyként jött azonban az, hogy így kiakadt a koromon, na meg hogy ennyire mellévitte a kocsit. Nem tudtam eldönteni melyiken döbbenjek le jobban, amikor sikerült biztonságosan megállnunk. Sokféle eshetőségre felkészültem, sok mindent láttam már másokból mit vált ki, de még egy se rugózott ennyire egy számon. Csak őszinte döbbenettel tudtam végigkövetni a szavait, amiket magyarázatként adott. Oké, ebben igaza van, nem megszokott a dolog és nem várhatom tőle el, hogy úgy kezelje, mintha tök okés lenne. Az én világom épp elég elcseszett volt, benne velem is. Attól még itt nem lesznek másabbak a tények. És attól még nem lesz megnyugtatóbb, ha hozzáteszi, hogy én leszek e legszexibb... hmm... ezt most tényleg úgy gondolja vagy csak mentette magát? Terelésből itt is kiválóan vizsgázik.
- Huszonkettőnek. Ahol elvesztettem az öt évem. Mert néhány éve tértem magamhoz és mert a papíromon a 2017.01.14 szerepelt, még nem érzem egyiket sem magaménak. Ettől ennyire bizarr, néhány szám, melyek hozzám köthetőek, mégsem tudok velük azonosulni. Az egész annyira mesterséges, mint amilyen én magam vagyok. Igazából nem kellene kiakadnom, hogy így reagáltál, ez a normális. - magam elé pillantottam újból néhány röpke elrévedő percre, mielőtt újra indításra bírtam volna a kocsit.
- Te beszéltél Peter feleségével? - újabb meglepett arckifejezéssel pislogtam rá, miközben igyekeztem a GPS szerint tartani az irányt. Oké, kicsit jobban figyelnem kellene az útra. De erre nem számítottam, hogy ők felveszik egymással a kapcsolatot. Kíváncsi lennék, mi hangzott még el.
Glitch témáját jó ideig kerültem, mert nem akartam hazudni róla, de nem éreztem még arra készen Romyt, hogy elmondjam neki, miért haragszom rá. Ugyanakkor most éreztem először azt is, hogy talán jobb lenne beszélni róla is, ha már sok mindent meg akart velem beszélni. Először láttam értelmét annak, hogy több napra lelépjünk, már most hatásosabb volt az egész, mintha egy agyturkász próbált volna kiszedni belőlem bármit.
- Igen, rá. Pár dologban hasonlítotok valóban, de rengeteg mindenben különböztök. - mielőtt még azt gondolná, hogy egymáshoz méregetem őket, azért lehet nem ártana megindokolnom a dolgokat.
- Határozottan jobb úton jársz, de miért akarod tudni, hogy hol vagyok ilyenkor? - na nem akartam annyira titkolni a dolgokat, így még hozzátettem, hogy - Majd elmondom, ha felállítottuk a sátrat. Kell egy térkép is, nem?
MJ emlegetésére némiképp csöndbe burkolóztam. Nem amiatt, mert bármilyen szöget fején talált volna, hanem mert most először gondolkoztam el azon, hogy én rossz hatással lettem volna a világára a puszta jelenlétemmel. Ez több volt, mint aggasztó, de addig nem tennék semmit, amíg utána nem járnék.
- Mit mondott pontosan?